1968 szeptemberében – nem emlékszem pontosan se a hétre, se a napra, csupán a színhelyre – a New York kávéház „mélyvízében” Vas István rendszeres asztaltársainak elmesélte, minő hitvány szerepre szemelte ki, s mily ostobának tekintette őt Kádár János és Aczél György. Igen, Aczél is, akit Vas – mint az Egy szerelem három éjszakájában megformált Viktor szerepéből tudható –, élete megmentőjének tartott, személyes háláját még a 70. születésnapjára, 1987-ben írott Köszöntő című (elég kínos) versében is kifejezte.

A kajánságtól sem mentes anekdota körülbelül így szólt: 1968. augusztus 21-e hajnalán Vast felhívta Aczél titkárnője, főnöke kérését tolmácsolva: fáradjon be hozzá kora délután a pártközpontba, mert Aczél elvtárs valaminő sürgős irodalmi kérdésben szeretné a tanácsát kikérni. Vas nem volt éppen korai ébredő, schlagfertigsége pedig évei számának gyarapodásával egyenes arányban fogyott, – úgyhogy hajnalok hajnalán azt felelte a titkárnőnek, jó, ott lesz délután a megadott időpontban. Noha sose járt még Aczél hivatalában, s ha egy-két órával később csörren meg a telefon, Vas kieszelt volna valami egérutat. A délelőtt egy részén Vas azon mélázott, vajon hogyan is kell bejutni egy kormányőrökkel őrzött pártlétesítménybe, és az irodák ajtaján addig kilincselni, amíg ráakad a pártfőkorifeusra. Aczéllal ugyanis szigorúan privát barátságot tartott fenn: hol Vasék vacsoráztak a politikusnál, hol meg Aczélék az író-festő házaspárnál. Nyáron Szántó Piroska szentendrei virágoskertjében iszogatták a jeges teát, szilveszter éjjelén pedig rituálisan boldog újévet kívántak egymásnak – telefonon.

A gond jóval egyszerűbben megoldódott, hogysem Vas remélte: a beléptető kártyával Aczél titkárnője várta a főbejáratnál, és felvezette Vast a KB-titkár irodájába. Az íróasztalhoz tolt macskaasztalra egy tál mignon volt kikészítve: Aczél észben tartotta, hogy ez Radnóti és Vas kedvenc édessége, amelyet még az ostrom előtti Sziget cukrászdában eszegettek a költők, ha volt rá pénzük.

A pártkorifeus még időt sem hagyott Vasnak a különleges figyelmesség megköszönésére, úgy csinált, mint akinek szerfelett sürgős és komoly tárgyalnivalója van. Aczél teljes hivatali komolyságával nekilátott kiértékelni azt a „bikás” könyvsorozatot, amelyet modern költők verseiből Vas egy-két éve szerkesztett az Európa Kiadónál Napjaink költészete címmel. Valahogy így: Helyes-e a neokatolikus, francia Pierre Jean Jouve költeményeit előbb megjelentetni, mint a szovjet Eduard Bagrickij Álmatlan éj című kötetét? S mindjárt utána, a belga Királyi Akadémia államjogász tagját, Robert Goffin verseit kolportálni?! Ráadásul ilyen vérzivataros időkben felszítani a szovjet–lengyel határkérdést a rég elhunyt litván diplomata, Lubicz-Milosz verseivel? A ’68-as új baloldallal mind nyíltabban rokonszenvező W. H. Auden Achilles pajzsa című gyűjteményét megjelentetni éppen most, amikor a nyugati baloldali nézetek kezdenek összeérni a jobboldali prágai kommunisták revizionista eszméivel?

Miközben ezeket a költészettől idegen kultúrpolitikai kívánalmakat hallgatta, Vas eszének kerekei sebesen forogtak. Miben sem volt bizonyosabb, mint abban, hogy az Európa Kiadó szinopszisát a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatósága felküldte a pártközpontba, s Aczél nyilván segíteni kíván, ne tiltsák be a „bikás” sorozatot, de Vasnak kell szolgáltatni az érveket a Napjaink költészete megmentéséhez. Vas kultúrpolitikusnak együgyű volt, de költőnek egy ügyű. Küzdött volna a politikai arénában a maga indította könyvsorozatért. Ám csak a saját természete szerint tudott. Márpedig vérmérséklete leginkább „Ferdinánd, a biká”-éhoz hasonlított, azaz ahhoz a deviáns fenevadhoz, akit halhatatlan gyerekkönyvében (1936-ban) Munro Leaf megörökített.

Míg az ifjú bikák „naphosszat kergetőztek, döfkölődtek”, addig Ferdinánd „bezzeg nem. Szívesebben mélázgatott és szagolgatta a virágokat.” Majd egy áldatlan napon, aztán „jó puha fű helyett ráült egy darázsra”. Ferdinánd „prüszkölve és fújtatva száguldozott ide-oda, s öklelte és rúgta a földet, mintha megkergült volna”, ámde nem a darázscsípéstől volt áldatlan az a nap. Inkább attól, hogy a viadorok kerítőlegényei, pechjére, szemtanúi voltak Ferdinánd véletlen toporzékolásának, s menten megállapították: „itt van ni a legerősebb, a legvadabb bika! Ez való a madridi bikaviadalra!” Nyomban feltuszkolták Ferdinándot egy kétkerekű kordéra, és meg se álltak vele Madridig. Ahol azonban a torreádorok és matadorok felsültek Ferdinánddal, mert amint a bika „az aréna közepébe ért, meglátta a virágokat a szép hölgyek hajában, nyugodtan leült, és szagolgatni kezdett”.

Igaz, voltak Vasnak harcias évei – például 1935-ben, a Levél egy szocialistához[2]  közlése idején, vagy 1945–46-ban, amikor néhány éles publicisztikája a kommunista párt szarvával együtt döfködött, de miután letörték az ’56-os forradalmat, mindinkább felülkerekedett eredendően Ferdinánd-természete, amely ’68-ra már olyannyira kiteljesedett, amilyen csak gyerekkorában lehetett. Nem mintha Vast a politika közönyösen hagyta volna. Ó, dehogy! Csak ’68-ban nem rendelkezett már azokkal a fortélyokkal és készségekkel, amelyekkel vívhatott volna a „bikás” sorozatért, sőt nem is nagyon emlékezett a kultúrpolitika eszköztárára.

A macskaasztalról olyan gyorsan fogytak Aczél mignonjai, amilyen sebesen járatta Vas az emlékezetét, hátha felrémlik valami csel. Átvillant az agyán, hogy majd a nemzetközi írószövetség várható rosszallásával rukkol ki, ha a PEN tótumfaktumának, Goffinnak a kötetét nem jelentetik meg, vagy épp az ellenkezőjével, hogy a Magyar Népköztársaság reputációját csak növelheti a szocialista országban terjedő nyugati líra nemzetközi híre. (Ez az ötlet aztán anynyira megtetszett Vasnak, hogy Goffin 1969-ben megjelent kötetének utószavánál Illyés Gyula szájába is adta: „nemcsak népünknek, országunknak keltette jó hírét, hanem költészetünknek is”.[3] Vas már-már ott tartott, megkísérel Aczél irodalmi érzelmeire hatni. Bevallja a „bikás” sorozattal kapcsolatos bumfordi titkát: az egyes kötetekben azért nincsenek felnyiszszantva a nyomdai ívek, mert így bárki észreveheti, hogy a könyvet valódi versbarát vásárolta s nyitotta-e fel papírvágó késsel, avagy a tulaj csak „fölvágásból” tartotta a kötetet a polcán. Szóval Vas már-már készült valaminő érvvel előállni, amikor Kádár János állt elő.

Aczél arckifejezéséről olvasta le Vas, hogy már nincsenek kettesben. A pártfőtitkár ugyanis egy másik ajtón jött be, mint amelyen a költőt bevezették. Kádár úgy tett, mint a papucsférj, aki in flagranti kapja a feleségét. Szaporán bocsánatot kért.

– Ne haragudj – mondta Aczélnak, nem tudtam, hogy vendéged van. Kérlek, ha költő elvtárs elment, gyere át hozzám, szeretnék valamit mutatni – s már félig hátrálva felmutatta Aczélnak az addig a kezében himbált Esti Hírlapot.

– Ugyan Kádár elvtárs, nekünk nem lehetnek titkaink Vas elvtárs előtt! – invitálta befelé az első titkárt a szobába Aczél, s rámutatott az egyik üresen tátongó fotelre, kissé távolabb a mignonoktól egyre kevésbé púpozott macskaasztaltól.

– Nem, nem akarom az elvtársak megbeszélését megzavarni – szabódott Kádár, mintha a titkárnő meg se említette volna Vas ottlétét –, mindössze azt akartam kérdezni tőled, hogy te tudtál-e arról, hogy mi is benne vagyunk... És ezzel átnyújtotta Aczélnak az Esti Hírlapot.

Aczél arcából kifutott a vér. Legalábbis úgy csinált, mint aki szóhoz se tud jutni a döbbenettől, miközben a lap szalagcímén olvasta azt, amiről hajnal óta az egész ország beszélt: magyar katonaság is részt vesz Csehszlovákia lerohanásában.

Sejtelmem sincs, hogy jött ki Vas a Fehér Házból, hogyan hagyta el végül Aczél irodáját. Kormos István ezen a ponton nem volt képes tovább visszafojtani a nyerítést, s mint a Tanár úr kéremben az egész osztályt rázkódtatta már a röhögés. Írók, költők, műfordítók, kritikusok szeméből csurgott a könny, verdesték egymás hátát, kezükkel csapkodták az asztalt, ki-ki hátrébb tolta a székét hogy legyen elég helye a tomboló röhögéshez. Hogy a párt főkorifeusai épp Vas Istvánt pécézték ki, éppen őt akarták arra használni, hogy járja a várost föl- és alá, győzködje a közvélemény-formáló értelmiséget: az MSZMP vezetősége csupán a sajtóból értesült a magyar katonai részvételről. Próbálja elhitetni fűvel-fával, hogy az MSZMP-nek annyi felelőssége sincs Csehszlovákia okkupációjában, mint amennyi Nagy Imre és mártírtársai kivégzésében sem volt; egyik is, másik is magyar közreműködéstől mentes szovjet erőszak...

Nem attól tragikomikus ez az anekdota, hogy Aczél olyan emberismerő volt, amilyen színész. Rossz. Hanem, hogy maga is beleélte magát abba, amit mondott. És nemcsak amíg ripacskodott. Utána is, amikor már az utókornak játszott. Némi sajtótörténeti ismerettel elég pillantást vetni Aczél emlékiratára.[4] „A magyar sajtó elsősorban a TASSZ jelentései alapján számolt be az invázió után kialakult csehszlovákiai helyzetről, magyar tudósítókat nem küldtek ki.” Elfelejthette a Népszabadság – a párt központi napilapja – haditudósítóját, E. Fehér Pált, elfeledhette-e Aczél György, az MSZMP KB kulturális titkára? A ’68. augusztus 22-én megjelent „MTI közleményét – írja – előző nap Kádár személyesen hagyta jóvá.” Ha emlékirata megjelenését netalán Vas megéli, hogy nézett volna költő barátja szemébe Aczél? Sehogy. Addig-addig gyúrta volna az utókornak szánt múltbeli emlékezetanyagot, míg a színlelések és valótlanságok már nem csípik a kortárs szemét. A koronatanú halála az apparátcsik memoár egyik biztosítéka. Másik záloga az erkölcsi hullába vetett feltétlen bizalom. Elvárható, hogy a Népszabadság mai pozsonyi tudósítója önmagától jelentkezzék a lap olvasói előtt, s azt mondja: – „bizony, én voltam az a pártkatona, aki ’68-ban Prágából uszított”?!

Kun Miklós Prágai tavasz – prágai ősz című oral-history könyve (csakúgy mint a kézirat alapjául szolgáló videofilmje) éppenséggel az apparátcsik észjárással ismerteti meg az olvasót. Közben persze feltárulnak az apparátusi mentalitás már-már intézményes technikái is. Talán mert Kun Miklós olyan történeti korszakot tár fel, amelyben a legfelső politikai döntéshozatal szintjén rég sorvadásnak indult az írásbeliség és javában burjánzott már a szóbeliség. Paradox módon abszolút mértékben növekedett ugyan a pártállami irattermelés, relatíve viszont az informalizmus kiszorította a formális döntéseket. Kun Miklós interjúi így aztán nélkülözhetetlenek lesznek a következő évszázad kutatójának, hisz a késői pártállam írásbelisége mellől rendszerint hiányzik a szóbeliség, az élő közeg.

A szerző 1968 fehér foltjai alcímmel látta el könyvét, ám interjúalanyai nemcsak szavakkal töltik ki a fehér foltot, de a szánt szándékkal feketített pacnikat is valamelyest kifehérítik Kun roppant mennyiségű ismeretanyagon alapuló, módszeres és állhatatos kérdései.

Helyezzük el Aczél György idézett emlékirat-töredékét, amelyet ő szándékozott az utókorra hagyni, s tegyük amellé az anekdota mellé, amellyel esszénket bevezettük. És tételezzük fel, száz év múltán lesz egy történész, aki tanulmányozza az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1968. augusztus 7-ei ülésének jegyzőkönyvét. Egyebek közt Kádár János instrukcióját találja majd benne: „a párttagság felvilágosítása, az élőszóban történjen. Persze, tudjuk egy párttag két másik nem párttagnak is el fogja mondani, vagy rákérdezésre, vagy egyébként, és ez szintén nem baj. De nyomtatásban ezek a dolgok szintén ne legyenek, mert nem véletlen, hogy az ágcsernyői és bratislavai kommünikében sincsenek. [...] Tehát ez a legkisebb lapba se kerülhet be. Amit mi tudunk, arról élőszóban adunk felvilágosítást.”[5]

Nos, ha konokul csak írott forrásokra szorítkozik a jövő század történésze, orránál fogva fogja vezetni saját tudományos doktrínája. A Politikai Bizottság 1968. augusztus 7-én eldöntötte a magyar fegyveres erők részvételét Csehszlovákia lerohanásában. Az apparátusokra bízta: sugdossa a párttagok fülébe a szovjet politikai nyomásra hárított felelősséget, a párton kívüliekre pedig tukmálja rá azt a hiedelmet, hogy a baráti segítséget nyújtó testvérek között akad egy Megátalkodott is... Vas Istvánnak is ezzel az okulással kellett volna távoznia a pártközpontban megrendezett színi előadásról, s aztán kivennie részét az Aczél és Kádár áldozati szerepéről szóló hírverésből. Aczél is e szerepfelfogás nézőpontjából írta negyedszázaddal későbbi memoárját (legalábbis a publikált fejezete szerint): ez teszi lóvá azt a történészt, aki száz év múlva csak írott forrásokat értékel.

Csehszlovákia megszállásáról Kádár János egymaga hozott döntést 1968. július 22-én. Aznap egyedül Biszku Bélát avatta be elhatározásába (mellesleg éppen azt a politikust, akihez jóformán vérszerződés kötötte Nagy Imre és mártírtársainak sorsa miatt, ráadásul Biszkuval együtt kezdték kialakítani azt a lip-service-t, amellyel a pártpropaganda elhíresztelte 1958-ban, hogy Moszkvában döntöttek a forradalom vezetőinek pöréről, a magyar párt ártatlan a kivégzésekben, azaz épp húsz év alatt terebélyesedett a szóbeliség akkorára, mint azt az iménti 1968-as jegyzőkönyvi idézet mutatja). Biszku azután Czinege Lajos honvédelmi miniszter hírcsatornáján értesítette Grecsko marsallt Kádár döntéséről.[6] Azaz jó fél hónappal korábban Kádár eldöntötte a magyar megszállási részvételt, hogysem azt a párt legszűkebb döntéshozó szerve, a PB tessék-lássék megvitatta volna. Mi több, a megszálláshoz szükséges 011 számú, az állambiztonsági mozgósításról szóló belügyminiszteri utasítást egy héttel a PB döntése előtt, augusztus 1-jén már kiadta Benkei András belügyminiszter.[7]

Kádár július 22-ei döntésében alighanem szerepet játszott Aczél György is, aki július 20-án informális megbeszélést folytatott (a kiakolbolítandó Dubcek főtitkári helyére kiszemelt pártmunkással) Vasil Bilakkal a balatonaligai pártüdülőben. Kedvezőtlen benyomásairól, amelyeket Gosztonyi János, Oldrich Svestka és Stefan Sádovsky jelenlétében szerzett a csehszlovákiai helyzetről. Aczél napokkal később feljegyzést készített Kádár János számára.[8] Persze ezt a memorandumot hivatalos minőségében is össze kellett állítania, hiszen Aczél július 18-ától (Jakab Sándor és Szirmai István KB-titkárokkal együtt) tagja volt a csehszlovákiai válság magyar kezelésével megbízott háromtagú operatív bizottságnak.[9] De már csak Pjotr Seleszttel – az ukrán KB titkárával és a Szovjetunió politikai bizottságának tagjával – készített interjújából derül ki, hogy Aczél kedvezőtlen benyomásának kialakulását nagy mértékben erősíthette Seleszt küldetése is, aki titokban szintén ott tartózkodott a balatonaligai pártüdülőben. Méghozzá Kádár bungalójában, Kádár saját vendégeként. Selesztnek már itt át kellett volna vennie Bilaktól azoknak a Csehszlovák kollaborránsoknak a levelét, akik a Szovjetunió, az NDK, Lengyelország, Bulgária és Magyarország kommunista testvérpártjaihoz fordulnak baráti segítségnyújtásért. A behívólevélhez – még szóban is tizenöt reménybeli aláírót tudott Bilak felsorolni, ami kevésnek is, súlytalannak is tűnt Selesztnek. És Brezsnyevnek is. De Kádár megbízottjának, Aczélnak borúlátó memoranduma is vélhetőleg a Varsói Szerződés tagállamaihoz címzett behívólevél súlytalanságával függ össze, nem pedig a megszállás érdemi részével.

Seleszttel készített interjújával Kun Miklós elhúzza a spanyolfalat Kádár szerepjátszása elől, aki a nyilvánosság előtt szerette magát a prágai reformok támogatójának feltüntetni. Noha a magyar párt első titkára furtonfurt a csehszlovákiai ellenforradalomra hivatkozott a KB és a PB előtt, hol azért, mert a Literárni Noviny 1968. június 13-án cikket közölt Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 20. évfordulójára (szerzője, Osvald Machatka a csehszlovákiai reformok előfutárának nyilvánította a magyar forradalom miniszterelnökét), hol meg a június 27-én, a Prácéban megjelent Kétezer szó című felhívásra appellált, amelynek szerzője Ludvík Vaculík csakugyan azokat az emberi és állampolgári értékeket helyezte előtérbe, amelyeket Nagy Imre is 1953-as kormányprogramjában, csakúgy mint miniszterelnökként, ’56-ban. Mégsem ezekkel a Kádár által sűrűn „ellenforradalminak” titulált írásművekkel volt a baj, hiszen az ’56-os magyar típusú „ellenforradalom” rémével jóval e hivatkozott cikkek megjelenése előtt, 1968. március 22. és 25. között Kádár már riogatott az akkor még hat tesvérpárt drezdai konferenciáján. Hanem épp az ellenforradalom hiányával volt a baj. Ahogy ezt a Balatonaligáról hazatérő Seleszt nyomban megfogalmazta az SZKP PB július 22-ei ülésén. „Nekünk konfliktusra van szükségünk. Ez a konfliktus eddig nincs meg.”[10] Nos a provokáció előkészítése csupán az egyik változata annak a társadalmi értékektől és világnézeti eszméktől teljesen elszabadult, szinte már önjáró apparátusi észjárásnak, amelyből Kun Miklós könyve különbnél különb variációkat mutat be.

A KGB- és pártjelentésekből összecsiszolt dezinformációkat Gennagyij Fominov készítette a szovjet pártközpont csehszlovák referatúráján.[11] Gyakran a prágai nagykövet Sztyepan Cservonyenko furfangjai szerint. Ő volt olyan furmányos, hogy még azt is elérte, hogy augusztus 20-án, a megszállás éjjelén, Martin Dzúr honvédelmi miniszter dezertálási parancsot adjon ki a csehszlovák néphadseregnek. Öt ország tankjainak megindulása előtt 40 perccel (23 óra 20-ra) Cservonyenko bejelentkezett a csehszlovák köztársasági elnökhöz, és a Hradzsinba magával vitte Svoboda régi, még az antifasiszta ellenállás idején megszeretett barátját. Míg Svoboda államfő és Kambalov KGB ezredes meghatottan lapogatták egymás vállát (pontosabban talán egymás váll-lapját), addig Cservonyenko a fenyegető KGB-jelenlét és a személyes meghatottság húrjainak pengetésével elaltatott Svobodával kiadatta Dzúrral a megadási parancsot.[12] Nem mindig volt szükség persze a szentimentális nosztalgia és az állambiztonsági fenyegetőzés ilyen kifinomult összhangjának megteremtésére. Az ukrán párt első titkára, Seleszt a biztosra ment: „lehallgatókészülékkel is rögzítettünk mindent”, amit Bilak és Koscelansky tárgyalt a megszállás után felállítandó bábkormányról Ungváron, május 19-e és 21-e között, majd nyomban elküldte a hangfelvételeket Brezsnyevnek. Kádár sem volt rest a Bilakkal folytatott balatonaligai titkos találka hangfelvételéhez magyar állambiztonsági tisztet adni.[13]

Nem mintha ezek a felettébb költséges állambiztonsági eszközök hatékonynak bizonyultak volna. A szovjet pártközpontból kivezényelt agit.-prop. kommandó vezetője, Alekszandr Jakovlev szerint az augusztus 21-e és 30-a között a Szovjetunióban nyomtatott és Csehszlovákiában 2 millió 500 ezer példányban terjesztett (a Rudé Pravóban is közzétett) röplap nem ért semmit.[14] Jakovlev úgy vélte – Kun Miklósnak adott interjújában –, hogy „számos magyarországi és csehszlovákiai fejlemény és a velük kapcsolatos szovjet reakció jelentős mértékben alapult provokatív KGB-jelentéseken. Csehszlovákiában láttam, tapasztaltam, hogyan "készítették" az információt. Például azt állították, hogy valahol az ország területén illegális rádióállomást fedeztek fel. Nem volt igaz. De hát így mentek a dolgok.”[15]

És még ígyebbül. Majorov tábornok – aki a Csehszlovákiát megszálló szovjet csapatok parancsnoka volt – nem átallotta utasítani egyik gárdatisztjét, Scseblakov ezredest, hogy ha már fülig beleszerelmesedett Dubcek egyik titkárnőjébe, titokban szerezze be tőle a CSKP első titkára által diktált szövegek másolatát.[16]

Behajtva utolsó oldalát, a Prágai tavasz – prágai ősz végén az olvasóban akarva-akaratlan föltolul a kérdés, vajon a politikai természet rendje szerint kitől is megy előre a világ, ha ugyan előre megy? Azaz: ki az alkalmas és ki az alkalmatlan?

Kun Miklós tíz interjúalanya közül hat feltétlenül az apparátus grádicsain közlekedő haladár, de a négy cseh ellenálló közül is három (Václav Slavík, Bohumil Simon, Venek Silhán) is, hisz az apparátusi boldogulásban, ha a szervezet jó ügyet szolgál. Talán csak a Kétezer szó botcsinálta forradalmárja, Ludvík Vaculík nem. Vagy mérsékeltebben. Vaculík a fejsze erejében hisz, amint 1968-ban magyarul is megjelent regényének címével mondja: a Szekercében. Ő amolyan kakukktojás Kun Miklós interjúalanyai között, de Kakukk Marci az én értékrendemben. Úgy ahogy Tersánszky Józsi Jenő portréját Vas István rajzolta meg egyik utolsó irodalmi tárcájában. (Bartóknak nincs igaza...)[17]

A Rajk-pör kezdetén, Miskolcra, a könyvnapi író-olvasó találkozóra bumlizik Vas és Tersánszky. A vasúti fülkében körülöttük csupa ÁVH-s, netán annak látszó alak mélyed hol az útitársak arcába, hol az újság címoldalára. „A Szabad Nép legelején [...] kiemelt nagy betűs közlemény [...]: az Államvédelmi Hatóság imperialista kémbandát leplezett le – Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort, Justus Pált és tizenhét társát.” – Mit szólsz ehhez, tudakolta Tersánszky fennhangon, s Vas amolyan „színházi-félre” mondattal, kelletlenül a fülébe mormogta, hogy jobb híján tudomásul vette. „– Tudomásul vetted! Hát ki vagy te? De nagy marha vagy te!” – őrjöngött Tersánszky, és Vas hiába próbálta írótársát csitítani, hogy ez aztán tényleg nem az ő dolguk. „– Nem? Majd ha téged visznek el, az a te dolgod lesz!” – üvöltötte Tersánszky, aztán visszafogta a hangját a lehető leghalkabbra. Mint akinek mélyen konspiratív közlendője van, Vas füléhez hajolt és belesúgta: „– Bartóknak nincs igaza. – Miben?” – hőkölt föl Vas. „Az ősi magyar zene nem volt pentaton” – közölte Tersánszky az idő tájt legfontosabb fölismerését.

Abból, hogy egyikőjük fölvitte, a másikuk leeresztette a hangját, következik-e bármi értelmes kérdés és helyénvaló válasz kettejük politikai helyzetmegítélő-képességére, vagyis az egyetlen közös vonásra nézve, amely apparátcsikok és írók alkalmassága között megvonható? Attól tartok – nem. Addig, ameddig a tauglich és untauglich közti minősítés az apparátus előjoga, az íróknak egy-kétezer szava akad saját értékeik és a hatalom közti viszony jellemzésére. Amint elérnek a felső határhoz és kimerítik a 2000 szó teljes terjedelmét – akár fennhangon, akár suttogva – untauglichnak nyilvánítja őket a hatalom, mint Vaculíkot 1968 augusztusa után. Flepnijüket is kiállítja (Vas az Írószövetség pártbizottságától kapta meg a magáét néhány hónappal az 1949-es miskolci író-olvasó találkozó után), Tersánszkyról pedig 1958 júniusában állította ki az alkalmatlansági bizonyítványt egy óbudai író-olvasó találkozót követően a helyi párttitkár, külön hangsúlyozva, hogy „tizennyolc hónappal az ellenforradalom után”, Tersánszky nem átall a nyilvánosság előtt szolidaritást vállalni 1956 íróival; „megmondta, hogy nem akar élvonalbeli lenni, inkább azokkal szeret együtt lenni, akiket félre állítottak, háttérbe szorítottak és elhallgattattak vagy elhallgattak, mint Móricz Zsigmond, Krúdy stb. [...] A Ludas Matyiról gúnyosan megjegyezte, hogy a legjobb folyóirat a világon, s a beszédét úgy fejezte be, hogy mégiscsak nagy író a Krúdy, ha a Ludas Matyi is írt róla.”[18]

Jegyzetek

1 Kun Miklós: Prágai tavasz – prágai ősz – 1968 fehér foltjai. Budapest, 1998, Akadémiai. 224 o.

2 Válasz, 1935. december, 727–735. o.

3 Robert Goffin: Márvány-vágtatás. Budapest, 1969, Európa. 108. o.

4 168 Óra, 1999. július 15., 21–23. o.

5 MOL 288 fond, 5. cs. 466 ő. e.

6 Ivan Pataky: Zatiahnutie Madarska a Madarskej ludovej armády do agresie proti Ceskoslovensku v roku 1968. Historie a vojenstvi, 1993. 5. sz. 44–46. o.

7 BM KI 10-22/11. 1968.

8 MOL 288. fond. 47. cs. 743 ő. e.

9 MOL 288. fond. 5. cs. 463. ő. e.

10 A jegyzőkönyvet – más összefüggésben – idézi Huszár Tibor. Ugyanő: Prága, Budapest, Moszkva 1998. Budapest, 1998, Szabad Tér. 194. o.

11 Kun Miklós: Prágai tavasz... 51–53. o.

12 Kun Miklós: Prágai tavasz... 26–26. o.

13 Uo. 101. o.

14 Uo. 147. o.

15 Uo. 154. o.

16 Uo. 140. o.

17 In ugyanő: Igen is, nem is. Budapest, 1987, Szépirodalmi. 198–207. o.

18 Idézi: Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra, 1956–1963. Dokumentumok. Szerk. Cseh Gergő Bendegúz, Kalmár Melinda és Pór Edit. Budapest, 1999, Osiris. 87–88. o.

Évkönyv VII. Magyarország a jelenkorban – 1999. Budapest, 1999, 1956-os Intézet, 323–329. o.