|
A magyar és kelet-európai szovjet rendszerek válságtörténete a rendszerváltozások előzményeként jelenik meg a történettudományi (jelenkor-történeti) és politológiai irodalomban.(1) Nem a válság folyamata érdekes, hanem amit okozott: maga az "átmenet", a rendszerváltó folyamat, s az abból kiemelkedő új rendszerek természete, jellege, alakulása. A válság, csakúgy, mint a szovjet rendszer különféle változatai, hovatovább össze- és egybemosódnak az emlékezetben azokkal az időkkel, amikor e rendszerek látszatra nagyon is életképesnek mutatkoztak, és a különféle válfajokat szabad szemmel is meg lehetett különböztetni egymástól.
A válságot 1989-90 földcsuszamlásszerű változásai után valóban alig lehetséges nem a végkifejlet, vagyis a bukás szemszögéből ábrázolni. A korábban nagyon is különállónak látszó történetek egybeolvadnak a válság következményeképpen bekövetkezett rendszerváltások fényében. De nem lehetséges-e egy nem retrospektív, s ezért nem teleologikus szemlélet, amelyben nem minden tart abba az irányba, amelyet már ismerünk?(2)
A Kádár-rendszer például nem, vagy legalábbis nem csupán saját válságába bukott bele, összeomlása a szovjet szocializmus egész rendszerének és/vagy a szovjet birodalomnak az összeomlási folyamatába illeszkedett. Ha a szovjet birodalom nem dől össze, vagy nem roppan meg, nem ilyen gyors az eróziója stb., akkor a magyarországi szocializmus-változat válsága feltehetően más kimenetelhez vezetett volna; vagyis: a magyarországi szocializmus bukását és a rákövetkező rendszerváltozást jórészt nem a lokális válság, hanem a moszkvai birodalom megrendülése, majd szétesése okozta. Kádárnak akkor is mennie kell, ha nincs Gorbacsov (leváltották volna, vagy meghal), s valószínűleg a Kádár-rendszer is alapvetően megváltozik, de távolról sem bizonyos, hogy a változás mélysége és dinamizmusa is hasonlóan alakul, mint Gorbacsovval. Ám bizonyos mértékig a fordítottja is igaz. A Kádár- és más rendszerek válsága talán nem kellett Gorbacsov megjelenéséhez, de a perifériák (s benne Magyarország) eróziója nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió bukása végletes formát öltsön 1990-91-ben. Ami egyben azt is jelenti, hogy a végkifejlet említett szemszögéből sem teljesen érdektelen a Kádár-rendszer válságának tanulmányozása. Azt pedig aligha kell bizonyítani, hogy az átmenet és a posztkommunista társadalom problémái ezer szállal kapcsolódnak a válsághoz.
Ha a Kádár-rendszer válságát történeti szempontból, a "mikor történt" és a "mi is történt valójában" kérdése alapján próbáljuk vizsgálni, mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy a válság hosszan elnyúló, sokágú, esetenként látens, egymásba épülő válságfolyamatok nyomán szélesedett általános, manifeszt válsággá. A következőkben a válság néhány fő mozzanatának felidézésére, néhány összetevőjének felvázolására szorítkozom, a kezdet időrendi sorrendjében.
Lappangó gazdasági válság
A kádári politika egyik axiómája szerint az életszínvonal viszonylag szerény mértékű, de állandó, kiszámítható mértékű növekedése, amely különféle ideológiai preferenciák közbeiktatása nélkül érinti lényegében az egész magyar társadalmat, "cserealapként" funkcionál. A javakért és az egyéni életstratégiák tervezhetőségéért a társadalom mintegy lemond a politizálás jogáról, és "legitimáció-pótlékot"(3) nyújt a hatalomnak. Más szóval: cserében elfogadja a párt vezetőjének/vezetésének "atyai gondoskodását" - ez az, amit "paternalista diktatúraként" szoktak említeni. A hatalom részéről, amint arra Kornai János rámutatott, az "alku" megkötését a félelem motiválja: félelem az 1956-os forradalom, s benne elsősorban saját összeomlása megismétlődésétől.(4) Az életszínvonal emelése mint legfőbb jótétemény egyrészt percepció és viszonyítás kérdése: mindkettő alapja a közvetlen történeti előzmények során szerzett tapasztalat (a háború, az azt követő évek, majd a Rákosi-rendszer időszaka); másrészt egy valóságos anyagi folyamat, a nemzeti össztermék folyamatos, bár szerény mértékű növekedése. A gazdaságtörténet ma már közhelyszámba menő megállapítása szerint 1956 után a kádári vezetésnek kétszer kellett szembenéznie azzal a veszéllyel, hogy a növekedés lelassul. Először az 1956 utáni "kis újjáépítést" és a mezőgazdaság 1959-61-es kollektivizálását követően az 1960-as évek elején. Erre a kihívásra a Kádár-rendszer az 1968 elején bevezetett "gazdasági mechanizmus"-reformmal válaszolt, mégpedig sikeresen, hiszen egészen az 1970-es évek végéig a magyar gazdaság igen magas, évi 5-7 %-os GDP-növekedést mutatott.(5) Másodszor a hetvenes évek végétől, amikortól a növekedés egyetlen egyszer (1987-ben) haladta meg a 4 %-ot, egyébként a gazdaság stagnált, 1988-tól pedig mind gyorsabb visszaesést mutatott. Erre megfelelő választ a Kádár-rendszer utolsó éveiben nem talált, a gazdasági válság az 1980-as évek második felében elmélyült, nyilvánvalóvá vált, s a rendszerváltáson jóval túlnyúló "átalakulási válságba" ment át.
Kérdés, hogy ilyen módon mondjuk 1979-től, a növekedési paradigmaváltozás évétől lehet-e számolni a lappangó válságot. Noha csábító igennel felelni, hiszen az egybeesés az azévi, az Irán-Irak háború kiváltotta második olajárrobbanással nyilvánvaló, a lappangó válság mégsem innen számítható. Az, hogy a magyar gazdaságpolitika válaszképtelenné vált a nemzetközi gazdaság átalakulására, illetve inadekvát válaszokat adott (pl. nyugati hitelek felvételével,(6) nagyberuházásokkal, az 1985-ös pártkongresszuson elhatározott "gyorsítással" stb.), azzal függött össze, hogy jórészt elveszítette azt a viszonylagos nyitottságot és rugalmasságot, amely képessé tette arra, hogy érzékelje világgazdaság folyamatait, s azokhoz valamelyest adaptálódjon. Az 1968-as reform rövid javulást eredményezett, de a reform részbeni visszavonása, illetve folyamatának leállítása 1972-1974-ben az adaptációs készség elvesztéséhez vezetett.(7) A gazdasági válság alapvető oka tehát az 1970-es évek közepétől állott fenn, a lappangó válság ide vezethető vissza.
Nyílt gazdasági válság
A lappangó válság szinte a növekedés lelassulásával egyidejűleg érzékelhetővé is vált. 1979-80-ban korábban példátlan mértékben emelték az alapvető élelmiszerek, szolgáltatások és élvezeti cikkek árát (a fogyasztói árszínvonal 1979-ben 8,9, 1980-ban 9,1 %-kal emelkedett az előző évihez képest). Az életszínvonal romlásával a hatalom alkupozíciója éppen akkor került veszélybe, amikor az alapbeállítottság a társadalomban is változáson ment keresztül. Az 1970-es években az előző évtizedben biztosított nyugati utazási lehetőségekkel immár tömegek éltek, köztük növekvő számban azok az 1956 után felnőtt nemzedékek tagjai akikben a Rákosi-rendszer és 1956 nem "élt" lélektani gátlásként. Ők pedig a jóléti állam és az energiaválságból a technológiai forradalom útján gyorsan kilábaló nyugati társadalmak benyomásaival tértek vissza. A szomszédos szocialista országokkal szemben tudatosan gerjesztett magyar "életforma-nacionalizmus"(8), a "nálunk még mindig sokkal jobb, mint a lengyeleknél, csehszlovákoknál, románoknál, stb." a fiatalabb nemzedékre csak ideig-óráig hatott.
Nem állítható, hogy a Kádár-féle vezetés semmit sem tett a nyílttá vált válság orvoslása érdekében. Ellenkezőleg, sok mindennel megpróbálkozott. Már a hetvenes évek elejétől a Magyar Nemzeti Bank hitelek sorozatát vette fel nyugati bankoktól. Az évtizedfordulón még "csak" 10 milliárd dollár körüli bruttó hitelállomány (a GDP kb. 50 %-a) 1987-re meghaladta a 20 milliárdot, s elérte a GDP 70 %-át. De a hanyatlást nem sikerült megállítani. Az egyre jelentősebb külgazdasági veszteségeket ("cserearány-romlás"), végső fokon az elmerevedett magyar gazdaság teljesítményének leértékelődését a hitelek nem ellensúlyozták, különösen azért nem, mert azokat jobbára az árak és a teljes foglalkoztatottságot fenntartó, veszteségesen termelő nagyvállalatok támogatására fordították. Mind nagyobb hányadot kellett a korábbi hitelek és kamataik törlesztésére fordítani, kialakult az adósságspirál.
1978-ban és 1979-ben az MSZMP Központi Bizottsága határozataiban óvatosan utalt arra, hogy az 1968-ban elkezdett reformokat folytatni kellene, de a tizenöt évvel korábbi helyzettől eltérően nem sikerült a párthoz lojális és kreatív reformtábort verbuválnia. Az 1968-ban beépített "reformfékek" (a politikai rendszer változatlansága, teljes foglalkoztatottság, életszínvonal-politika) fenntartása mellett az 1972-74-es reformellenes offenzíva eredményeit (nagyvállalatok fenntartása, a keleti külgazdasági kapcsolatok érinthetetlensége stb.) is alapfeltételnek tekintették a reform folytatásához - ami teljes képtelenség volt. 1981-82-ben a lengyelországi válság és a Szolidaritás forradalma hatására az addig csak megtűrt (és időnként, mint a termelőszövetkezeti vezetők elleni 1970-es évek közepi "gazdasági koncepciós perek" mutatták, kampányszerűen üldözött) második gazdaságot számottevően liberalizálták: a kisvállalkozó, a kisvállalkozás ekkor váltak kulcsfogalommá, a szocialista államgazdaság részeként. A "kisüzemi gazdaságok" (gazdasági munkaközösségek, vállalati gazdasági munkaközösségek, kisszövetkezetek stb.) ideig-óráig valóban késleltették az életszínvonal visszaesését - de nem össztársadalmi méretekben, s főként súlyos áron. Kialakult a potenciális leszakadók népes csoportja, akik a főmunkaidő mellett (helyett) végzett vállalkozás jellegű tevékenységbe nem tudtak bekapcsolódni. Megjelent a tömeges szegénység részben regionális, illetve etnikai színezettel (cigánykérdés). Akiknek pedig sikerült átmenteni korábbi pozícióikat, azok életnívójukat vagy jellegzetesen extenzív módon, saját maguk fokozott kizsákmányolásával tartották fenn, ameddig a tágabb gazdasági környezet engedte, vagy pedig a szabályozás és alkuk rendszerének réseit kihasználva a "szürke" (vagy egészen fekete) zónában. Hosszabb távon az eredmény a magyar népesség fizikai és mentálhigiéniai állapotának ijesztően gyors romlása lett, katasztrofális halálozási arányszám, új népbetegségek (daganatos, keringési, idegrendszeri, szenvedély-, stb. betegségek), veszélyeztetett korcsoportok (középkorú férfiak, ifjúság), népességfogyás és így tovább. Magyarország stagnáló gazdasággal, hatalmas folyó fizetésimérleg-hiánnyal, óriási adóssággal, csökkenő tartalékokkal, illetve akut és tömegméretű társadalmi problémákkal zárta az 1980-as éveket.
Lappangó legitimációs (politikai) válság
Az 1970-80-as évtizedfordulón a magyar társadalom egyre szélesebb rétegei érzékelték, hogy a majd két évtizede kötött "életszínvonal-alku" többé nem érvényes: a hatalom nem garantálja a szükséges feltételeket, ugyanakkor továbbra is elvárja az alattvalói magatartást. Ellentétben például Lengyelországgal, Magyarországon a kollektív ellenállási minták 1956 óta szinte eltűntek, sőt az 1980-81-es lengyel válság, majd a hadiállapot varsói bevezetése eleinte még visszariasztóan is hatott. A társadalmi eróziót mégis jelezte a politikai ellenzékiség megjelenése.
A később demokratikus ellenzéknek nevezett csoport eszmei gyökerei a marxista revizionizmusig (Lukács György tanítványi köre) és az újbaloldalig nyúltak, akikre különös nyomás nehezedett, mivel az uralkodó ideológián belüli alternatívát képviseltek. Az 1960-as évek közepe óta a hivatalos magyar marxista-leninista ideológia tökéletesen kiüresedett, a párt funkcionáriusai is csupán néhány kliséjét használták rituálisan. Mégis kényelmetlen volt a hatalomnak, hogy a marxista kritikusok szembesítették a rendszert néhány "ígéretével", őket nehéz volt "ellenségként" beállítani. Az egykori marxisták az 1970-es évek végére eltávolodtak a Marxtól, különféle liberális demokrata, polgári radikális, szociáldemokrata stb. politikai álláspontokra helyezkedtek, s elsősorban az emberi és polgári jogok követelésének, illetve védelmének ügyét helyezték tevékenységük középpontjába. Kezdettől fogva regionális, közép-kelet-európai léptékben gondolkoztak: 1977-ben a csehszlovákiai '68 utáni "normalizáció" ellen lázadó Charta '77 ellenzéki csoporttal szemben indított prágai perek ellen még csupán vagy három tucat értelmiségi tiltakozott, két évvel később több mint két és félszázan. A demokratikus ellenzéket az állambiztonsági szervek zaklatták, a hatóságok foglalkoztatási tilalommal (Berufsverbot) sújtották, vagyis "marginalizálták" őket. 1975-ben a kommunista országok is aláírták a helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezményt, amelynek harmadik, polgári és politikai szabadságokat kodifikáló "kosara", valamint Magyarország gazdaságának nemzetközi beágyazottsága némi védelmet biztosított az ellenzék számára; politikai perekre és bebörtönzésekre csekély számú kivétellel nem került sor. Az ellenzék sikerrel szervezte meg a szamizdat irodalom kinyomtatását, 1981-től Beszélő címmel nagyhatású politikai folyóiratot, majd több más periodikát (Hírmondó, Demokrata, Égtájak Között stb.) adott ki, s felvette a kapcsolatot a nyugati magyar emigrációval.(9)
A másik kialakuló csoport, a népi íróké, 1956 után a rendszer és az értelmiség informális megegyezésének egyik fő pillére volt. Bírálták azonban e kiegyezés egyes jelenségeit (a hagyományos paraszti társadalmak, közösségek felbomlását és pusztulását, a népességszám stagnálását majd fogyását stb.), amelyek egy része a modernizáció szükségszerű kísérőjelensége volt. A Kádár-vezetés természetesen korlátozta e jelenségek nyilvános megvitatását. Az 1970-es években mind jobban foglalkoztatta a népi csoportot a határokon túl Romániában és Csehszlovákiában kisebbségben élő magyarság éppen ekkor mind rosszabbra, sőt tragikusra forduló sorsa. Úgy látták - joggal - hogy a külpolitikában még óvatosabb és konzervatívabb Kádár-vezetés sorsára hagyja a kisebbségi magyarságot, s még rendelkezésére álló eszközeit sem használja fel érdekükben. A népi mozgalom legális intézményekben (Írószövetség, József Attila Kör, egyes irodalmi folyóiratok) igyekezett képviselni álláspontját.(10)
Mindkét csoport vállalta az 1956-os forradalom hagyományait, felhasználták egymás fórumait. A nyolcvanas évek elején kialakult egyfajta ellenzéki szolidaritás, politikai jellegű együttműködés a két irányzat között, amelyet elősegített például az 1945 utáni legjelentősebb magyar politikai gondolkodó és moralista, Bibó István örökségének közös elfogadása, valamint a csoportok néhány kiemelkedő személyiségének tekintélye és integráló szerepe (Donáth Ferenc, Csoóri Sándor). Ez közös fellépésekben is megnyilvánult, mint a Bibó István emlékére 1980-ban összeállított szamizdat tanulmánygyűjtemény,(11) vagy 1985 nyarán a válság diagnózisát megfogalmazó, kiutat kereső monori ellenzéki találkozó.(12)
A népi mozgalom ugyanakkor a magyar ellenzékiség, sőt a magyar politikai gondolkodás és cselekvés régi, erősen "irodalmias" hagyományát képviselte. Sokat várt a hatalom egyes köreivel a Kádár-korszak elején kialakult informális kapcsolatrendszertől, különösen azt követőleg, hogy a nyolcvanas években a látens legitimációs (politikai) válságot érzékelték az MSZMP egyes vezető körei és képviselői is. A kialakuló reformkommunista irányzat egyik része Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára vezetésével a népi-harmadikutas írók felé tájékozódott, a másik, Nyers Rezső körül kialakuló kör az 1968-as reformot liberális irányba továbbfejleszteni igyekvő közgazdász-szociológus-politológus értelmiségiekre támaszkodott.
Utódlási válság
Kádár János 1982-ben hetvenéves volt. Az előző évtized végén leszámolt a mechanizmusreformot megbuktató pártvezetőkkel, akik egyszersmind az ő vezető pozícióira áhítoztak (Komócsin Zoltán, Biszku Béla, Pullai Árpád). A nyílt gazdasági válságra és a látens politikai válságra a késő kádári vezetés részben tehetetlenül, részben "puha represszióval", részben struccpolitikával reagált.(13) Tétova reformretorika, óvatos lavírozás mellett mindenáron igyekezett megakadályozni a radikális kritika jelentkezését a hivatalos ("első") nyilvánosságban. Egymást követték a fellépések a demokratikus ellenzék (Mozgó Világ 1981, 1983(14)), illetve a népi írói mozgalom (Tiszatáj 1982, 1986) szerzőinek és eszméinek teret adó folyóiratok szerkesztői ellen. Az 1985-ös parlamenti választások előtt új választójogi törvényt fogadtattak el, amely a "szocialista demokratizmus fejlesztése" jegyében kötelezővé tette kerületenként legalább két jelölt indítását. Amikor azonban ellenzéki és független személyiségek színrelépésével kellett szembenézni, többségük jelölését a hatóságok manipulációkkal, erőszakkal és csalásokkal megakadályozták. A kultúrpolitika felújította az 1956 utáni "írói szilenciumok" (Csoóri Sándor, 1983; Csurka István, 1986) gyakorlatát - ezzel mind szélesebb értelmiségi rétegekkel került konfliktusba.(15)
Kádár szinte rögeszmésen tagadta, hogy Magyarországon bármifajta válság lenne, s ennek többször hangot is adott. A pártvezetés belső körei viszont jól ismerték a válság súlyosbodására utaló adatokat, s mind jobban aggasztották őket a "nemzeti közmegegyezés" meglazulására utaló jelek. Az MSZMP vezetésén belül politikai csoportképződés indult meg. Az öregedő pártfőtitkár köré tömörültek azok, akik 1956 után, vagy a 1960-70-es években kerültek a hatalom csúcsára, s az "evickélés", a "túlélés" tehetetlenségi ereje fűzte őket össze. Velük szemben két csoport is kialakult: a korábban már említett reformkommunistáké, akik a megoldást a szocialista rendszer tágabb keretein belüli reformokban látták. A Pozsgay-szárny elsősorban a politikai rendszerben tervezett változtatásokat, egyfajta kommunista hegemónia alapján felülről kialakított "ellenőrzött" pluralizmust képzelt el, ezenkívül új (nemzeti) alapra kívánta helyezni az MSZMP és a rendszer legitimációját. A Nyers-irányzat elgondolásainak középpontjában a gazdasági egyensúly helyreállítása, az államgazdaság piacosítása és szerkezeti átalakítása állt, kiegészítve a termelési demokrácia (szakszervezetek, munkásrészvétel) fejlesztésével. Velük szemben lépett fel Grósz Károly budapesti párttitkár (és Berecz János) vezetésével a "rendpárt", amely a gazdasági válságot "racionalizáló" módszerekkel (tehát korrekciókkal) kívánta orvosolni, irtózott a politikai rendszer megváltoztatásától, a különféle másként gondolkodókkal szemben pedig a teljes elzárkózás álláspontjára helyezkedett, sőt valamiféle offenzív fellépéstől sem idegenkedett. A "rendpárt" támogatói a párt- és állami apparátus fiatalabb, képzettebb rétegeiből kerültek ki, ellentétben a reformkommunistákkal, akik inkább a párthoz (még mindig) közel álló értelmiség egyes véleményformáló csoportjaira támaszkodtak. Az 1985. március 25-28-án tartott XIII. pártkongresszuson úgy látszott, hogy a Kádár-vezette csoport megszilárdítja hatalmát, ugyanekkor azonban tökéletesen megalapozatlan gazdasági programot fogadtak el ("gyorsítás"). A kongresszus után megkezdődött a "rendpárt" és a reformkommunista irányzatok közeledése a lehetséges közös nevező, Kádár János eltávolítása mentén.
A Birodalom válsága
Amikor 1982. november 10-én Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár hosszú évek óta tartó betegség után meghalt, a nyomába lépő Jurij Andropov KGB-elnöktől sokan óvatos, de átgondolt reformokat vártak. Hamarosan kiderült, hogy inkább a "múmiák uralmának" folytonosságáról van szó: Andropov halálos beteg volt (1984 februárjában meg is halt), utóda, Konsztantyin Csernyenko, szintén. 1985. márciusi halálát követően viszont a szovjet gyakorlatban nagyon fiatalnak számító, mindössze 54 éves Mihail Gorbacsov lett a párt vezetője.
Valószínűleg még hosszú ideig tart a vita arról, vajon mi vitte az új szovjet pártfőtitkárt a reformok útjára, volt-e világos elképzelése arról, mit és milyen mértékben kell változtatni, s ha igen, miféle távlatos vízió lebegett a szemei előtt. A kérdésekre a válasz valószínűleg inkább negatív. Gorbacsov egyrészt abból indulhatott ki, hogy a Szovjetunió megmerevedett struktúráival előbb-utóbb leszakad a második világháború óta a Nyugattal folytatott fegyverkezési versenyben. Az egyensúly felborulása azzal a veszéllyel járt, hogy az ország elveszti birodalmi legitimációját. Különös veszélyeket rejtett az 1970-es évek szovjet expanziójára (Afrika, Közép-Amerika, s főként Afganisztán) adott amerikai válasz (NATO-utófegyverkezés, "csillagháborús" tervek), valamint a muzulmán fundamentalizmus (iráni iszlám forradalom, 1979) megjelenése a birodalom déli határain. Emellett Gorbacsov minden bizonnyal idealista (is) volt, s tényleg hitt abban, hogy lehetséges az "igazi szocializmus". Akárhogy is, a megoldást a nemzetközi konfrontáció csökkentésében és a brezsnyevi időszak "pangása" által megbénított gazdaság dinamizálásában látta. A "peresztrojkának" nevezett korrekciós program alapjában a meglévő rend felülről történő reformálását tűzte ki célul.16 A változtatások megindítása nyomán azonban működésbe lépett a "koherencia-paradoxon"; ahogy Kornai János fogalmazott, a szovjet rendszernek "a koherenciában rejlik az ereje, de ebben rejlik a gyengesége is. Egy kis túlzással azt modhatnánk: olyan szorosan összefüggő szövedéket alkot, amelyben ha egy szál elszakad, előbb-utóbb felfeslik az egész."(17)
Gorbacsov változtatási lendülete, ellenfeleivel való leszámolása például olyan mértékű kétséget és bizonytalanságot gerjesztett a politikai-katonai vezetésben, hogy még az 1991 augusztusában ellene kirobbantott puccskísérlet is órák alatt összeomlott. A változtatás egyes funkcionális részelemei önálló életre keltek: a "pangás" bírálatához és a sztálini örökség elítéléséhez elengedhetetlen korlátozott nyilvánosság ("glasznyoszty") mint valami palackból kiszabaduló szellem, totális bírálattá, majd a sajtó szabadságává szélesedett. Ami témánk szempontjából fontos, az gorbacsovi vezetés viszonya a birodalom kelet-európai perifériáihoz. Ezek a rezsimek kivétel nélkül mély, zsigeri ellenszenvvel figyelték a moszkvai reformkurzust, alattvalóik viszont reményt merítettek belőle. A periféria elengedése feltehetően éppoly kevéssé volt része a gorbacsovi tervnek, mint a többi, messzire ható következmény, habár a csapatok ottani állomásoztatása és a pangást konzerváló gazdasági kapcsolatok ellen egyaránt "racionalizáló" érvek szóltak. Egyszerűen "menet közben" alakult úgy, hogy az átalakítás továbbvitelét és az új Szovjetunió-image-t egyaránt veszélyeztette volna a nyílt beavatkozás Kelet-Európában (erre egyébként már 1981-ben, Lengyelország esetében sem volt túl nagy hajlandóság). Amikor 1989 tavaszán Jaruzelski tábornok rendszere tárgyalóasztalhoz ült a betiltott Szolidaritással, amikor Budapesten eltemették az 1956-os szovjet intervenció nyomán kivégzetteket, amikor Magyarország megnyitotta nyugati határait a keletnémet menekülők előtt, rést ütve a berlini falon - Moszkva rendre nem tett érdemi ellenvetést. Budapest, Varsó, Prága, Kelet-Berlin urai pedig döbbenten érzékelték: egyedül maradtak.(18)
|