Tóth Ilona forradalmi szerepe, pere mindmáig az egyik legvitatottabb, legmegoldatlanabb '56-tal kapcsolatos kérdés. Amit biztosan tudunk: a forradalom kirobbanásakor éppen 24 éves, kivételes tehetségű és egyéniségű szigorló orvosnő a Szövetség utcai kórházban volt belgyógyászati gyakorlaton. Október 25-étől a Péterfy Sándor Utcai Kórház Önkéntes Mentőszolgálatának munkájába kapcsolódott be, majd letartóztatásáig a Szent Domonkos utcai részleg megbízott vezetője lett. A forradalom leverése után részt vett a röpcédulák, illetőleg az Élünk című illegális lap terjesztésében, 1956. november 18-án részese volt az ÁVH-gyanús Kollár István meggyilkolásában, s emiatt az első- és a másodfokú bíróság egyaránt halálra ítélte. 1957. június 17-én (három vádlott-társát, Gönczi Ferencet, Gyöngyösi Miklóst és Kovács Ferencet egy nappal korábban) kivégezték. A probléma bonyolultságát jelzi, hogy jelentékeny forradalmi szerepe ellenére Tóth rehabilitációját az igazságügyi szervek - a törvény előírására hivatkozva - eddig nem tartották indokoltnak.
Főleg a rendszerváltás óta mind többen azon a véleményen vannak, hogy Tóth Ilona ártatlan, koholt vádak alapján a kádári retorzió áldozata lett.
Változott az egykori vádlott-társ, Obersovszky Gyula író véleménye is a Kollár-ügyről. 1997-ben még a következőket írta: „És a Tóth Ilona-perben egyetlen emberért, egyetlen ÁVH-s besúgóért négy embert akasztottak fel” (Vagyok, 8. sz.) 1999-ben pedig ezt: „Tóth Ilonát megölte az önkény. Megölte, bár ő maga nem ölt, amint ez már napjainkban egyértelművé vált. Az áldozat közbelépése idején már halott volt.” (Vagyok, 2. sz.) Az utóbbi utalás a kórbonctani, törvényszéki szakemberek jelentésein alapszik. Az orvostani megállapítások egy része szerint ugyanis Tóth Ilona társai, Gönczi és Gyöngyösi már végeztek áldozatukkal, amikor a medika késsel szíven szúrta. Túl azon, hogy az erre vonatkozó orvosi jelentések ellentmondók, csak jogi és nem morális szempontból van annak jelentősége, hogy Tóth Ilona a késszúrással megölte-e Kollárt, avagy már csak egy halott testbe döfött bele. Érdekesebb kérdés, hogy Tóthnak szándékában állt-e ölni. Ezt korábbi ismerősei, elsősorban tiszteletre méltó egyetemi csoporttársai (Sinkó Erzsébet, Kézdi Mária, Iván László és mások) személyének ismeretében kizártnak tartják.
A téma legfelkészültebb kutatója, Gyenes Pál a Kollár-ügyet már régóta a per koncepciós részének tartja. Az orvos szakértői ellentmondásokon kívül Gyenes a következő kérdéseket teszi fel (A máig élő koncepció. Köztársaság, 1993/1.): „Ha elfognak a forradalmárok egy gyanúsan ?leselkedő= ávóst - különösen november közepén, amikor már tele van az utca szovjet páncélosokkal és Kádár-huszárokkal - ugyan miért kísérgetnék bárhova is? Nagy a valószínűsége, hogy a helyszínen agyonlövik. [É] Ha azonban [É] mégis bevinnék a bázisra, vagyis a kórházba, miért kellene a likvidáláshoz segítségül hívni egy nőt? A két marcona, sokat próbált férfi, Gyöngyösi és Gönczi tényleg rá volna utalva Tóth Ilona injekciós tűjére? [É] Arról még nem is beszéltünk, normális dolog-e az adott helyzetben, ávós-egyenruhás fényképpel a zsebben, felkelők után leskelődni. [É] Alapelv: ha már gyilkolnak, lehetőleg minél többen tudjanak róla. A fűtőtől kérnek szerszámokat, hogy el tudják földelni a tetemet a Domonkos-templom oldalában. A pokróc, amiben állítólag leviszik az áldozatot, sosem lett meg, talán nem is keresték, pedig fontos tárgyi bizonyíték.” November 4-e után másutt is előfordultak hasonlóan értelmetlen, érthetetlen halálesetek. Mindezek a körülmények magyarázzák, hogy Gyenes logikus felvetéseire hiába keresnénk logikus válaszokat.
Vannak azonban ennél lényegesebb problémák is. Vajon miért lett volna szükség Tóth Ilona konstrukciós perére? Kinek, milyen hatalmi csoportnak állhatott útjában egy ártatlan, általános megbecsülésnek örvendő, eminens medika? A peranyag szövege alapvetően különbözik az ismert koncepciós eljárások irataitól. Tóth Ilonáék perében nyoma sincs az abszurd, fekete-fehér jellemábrázolásnak, helyzetértékelésnek. Teljesen elképzelhetetlen, hogy a vádhatóság ilyen szöveget konstruáljon, ráadásul néhány héten belül. Idézzünk például Tóth Ilona kegyelmi kérvényéből:
,Én szeretem az igazságot, a tisztaságot, s gyűlölöm a kétszínűséget. A DISZ-ben is azok közé tartoztam, akik mertek kritizálni. Eredmény: a diákság tiltakozása ellenére le kellett mondanom a DISZ-titkárságról. Ez nagyon elkeserített. [É] A politikai eseményeket figyelve örömmel láttam, hogyan kopnak el az utóbbi Pártkongresszusok óta azok a ?kinövések=, amelyek [É] hátráltatták népi demokráciánk fejlődését. Érdekelt a Petőfi Kör, az ott megnyilvánuló bátor, friss hangÉ
Miután 2 napig betegen feküdtem, november 4-én Nagy Imre segélykiáltása és ágyúdörgés indított el otthonról. Nem értettem: Mi ez? Ellenség a szovjet hadsereg?! Veszélyben a forradalom?! Hát tényleg létezik ?vörös fasizmus=?! November 4-én este [É] a Domonkos utcai Szükségkórházba kerültem [É] November 10-éig egyedül dolgoztam itt. Nehéz volt. Betegeimért és sebesültjeimért mindent megtettem, de láttam, hogy milyen keveset tudok, milyen kevés a tapasztalatom [É] leváltásomat kértem, mert kórházat vezetni nem tudok. Azonban senki nem volt hajlandó a kórház vezetését átvenni [É] befogadtam 8 harcoló fiatalt (fegyver nélkül!), mert féltettem őket a deportálástól vagy agyonlövetéstől. Körülbelül ez időtől kezdtem el az [É] illegális röplapok terjesztését. - Végsőkig el voltam keseredve, úgy láttam, elveszett a forradalom, elveszett Magyarország. Ellenségnek tekintettem a Szovjet Hadsereget, az ÁVH-t (nem hittem, hogy feloszlott), s az új kormányt is. [É] Édesanyám is kért, hagyjak fel az illegális tevékenységgel, nem lesz jó vége. Én azonban becstelenségnek tartottam, hogy gyáván megfutamodjam. Éjjel illegális, nappal kórházi munkát végeztem. Alvás helyett coffeinen éltem. Éreztem, hogy fogytán az erőm, de reméltem: hátha diplomáciai úton még megoldódik minden, így következett el [É] a szörnyű november 18-a, amikor orvosi és emberi mivoltomról megfeledkezve, megöltem egy embert. [É] Nagyon bűnös vagyok. De úgy érzem, nem vagyok gyilkos. Amit tettem, nem hidegvérű, aljas megfontolás, hanem hirtelen összeroppanás eredménye volt: mint egy pánikszerű menekülés. Mire rájöttem, mit tettem: már késő volt [É].„ A szöveg teljes egészében Tóth Ilona igazságra való törekvését tükrözi. Több más forradalmár társához hasonlóan képtelen volt a taktikázgatásra.
Kollár likvidálását a következőképpen indokolta: „Én láttam, hogy valami nagy baj lehet, azért fogták el az ÁVO-st, mert utánunk leselkedett, erre azért is gondolnom kellett, mert az előző napokban már féltünk attól, hogy az illegális röplapok terjesztése miatt a nyomunkban van a rendőrség. [É] Védelmemre elő kívánom adni, hogy a gyilkosságot azért követtem el, mert akkor az volt a meggyőződésem, hogy azt az embert azonnal meg kell ölni, mert attól tartottunk, hogy ha nem öljük meg, úgy az államvédelmi egységek le fognak csapni ránk.„
A per VI. rendű vádlottja, Gáli József író ezt mondta a tárgyaláson: „Amikor megkérdeztem Obersovszkytól, hogy tud-e arról, mi történt az épületben, ő azt mondta, hogy annyit hallott, hogy elaltattak egy embert. Én mondtam, hogy többet tudok, mert megölték.”
Tóth Ilona: „Nagyon féltem, ideges voltam, féltettem a szerkesztőket, már [korábban] leszóltam a portára, hogy őrködjenek. [É] Én magam vele [Gálival] nem közöltem, hogy az elfogott személyt meggyilkoltuk, mivel ezt titkolni szerettem volna az írók előtt.”
A rehabilitáció kérdése - a fentiekből adódóan - idáig nem került nyugvópontra. A Legfelsőbb Bíróság 1990-ben Tóth Ilona elítélése tekintetében elutasította a semmissé nyilvánítás iránti kérelmet, mivel lényegében elfogadta az 1957-es vádat. Jogi alapon valószínűleg nem lett volna elérhető a rehabilitáció, azonban a jelenlegi igazságügy-miniszter ezt úgy készíti elő, hogy a koncepciós per változatát fogadja el.
A tények arra utalnak, hogy nem volt koncepciós per, de véleményem szerint Tóth Ilonának enélkül is a forradalom igazi mártírjai között van a helye Gönczivel és Gyöngyösivel együtt.

Magyar Hírlap, 2000. október 30.