A leglényegesebb tények:

1. 1977-ben valóban aláírtam együttműködési nyilatkozatot a BM kémelhárításának. Soha semmilyen kémelhárítói megbízatást nem kaptam, és nem teljesítettem.

2. A BM formálisan nem jelezte sohasem az 1977-ben keletkezett kötelékből való kizárást, annak ellenére, hogy az együttműködés tartalmilag mindig üres maradt. Én magam nem kezdeményeztem a formális kapcsolat megszakítását, mert egy ilyen lehetséges lépés fontosságát, morális értelmét az akkori élethelyzetemben, politikai stratégiám és gyakorlatias okok miatt nem mértem fel kellőképpen. 1989-ben a formális szakításnak részemről már semmi akadálya nem volt, de akkora már egy ilyen lépés megtételére alkalom sem kínálkozott.    

3. A kémelhárításból a belbiztonsághoz való 1984-es „átigazoltatás” nem alapult sem formális, sem egyéb egyértelmű közös, avagy kölcsönös megállapodáson. A hatos kartonon látható egy-két bejegyzés ebben a tekintetben félrevezető lehet. Sajátos módon egy újabb, de már más irányra vonatkozó beszervezési kísérlet történt, több évre elhúzódva. A kísérleteknek különböző módokon ellenálltam, s így sikerült elkerülnöm, hogy rávegyenek, rákényszerítsenek bármilyen besúgásra. 1988 második felében és 1989-ben már ilyen irányú kísérletek sem voltak.

4. A leghatározottabban kijelentem, hogy a belbiztonság nem épített be engem az SZDSZ vezető köreibe! Ez a média által megfogalmazott vád súlyos és nem csupán számomra káros hazugság! A belbiztonság részéről még próbálkozás sem történt ilyen irányba. Az operatív anyagban az SZDSZ-re vonatkozó megbízatásom terve teljesen értelmezhetetlen számomra, mert a rám való számításnak semmi realitása nem volt. 

5. Az operatív tervben szereplő megbízatásokat nekem nem kommunikálták, s így nem is teljesíthettem azokat. Arról nem szólva, hogy ilyen megbízatásokat eszem ágában sem lett volna teljesíteni. Ha ilyesmiket teljesítettem volna, akkor nem csupán aljas áruló, gazember lettem volna, hanem - lévén 1989-ről van szó - tökkelütött hülye is.

6. A polgári demokrácia iránti mély elkötelezettségem alapján a nyolcvanas években illegális és féllegális politikai ténykedéseim voltak. Ezek nyilván összeegyezhetetlenek voltak azzal, hogy 1988 közepéig az akkori rendszer közegében bizalminak mondható pozícióban voltam hírügynökségi újságíróként. Ma már vitatható, megkérdőjelezhető helyességű lavírozással alakítottam ki magamnak kellő szabad teret a rendszerrel szembeni aktivitásaim megvalósításához. Magam mindmáig egyáltalán nem bántam meg az akkori választott stratégiámat, és teljesen büszke voltam akkori múltamra. Gyakorlatias megközelítés szerint tetteim helyességét számomra igazolta maga a rendszerváltás.  

Egy-két régi barátom intelme alapján azonban be kell látnom: a nyolcvanas évekbeli ténykedéseimnek valóságát csak nagyon keveseknek tárhatom fel olyan részletességgel és annyira hitelt érdemlően, hogy igazán érvelhessek akkori manőverező stratégiám helyessége mellett. Ezért felmerült bennem az alábbi megfogalmazás szükségessége is, érzékeltetve saját új keletű kétségeimet is:

Semmi jelentőségét nem láttam annak, hogy bármikor tiltakozóan, egyértelműen, végérvényesen szakítsak az 1977-ben indult BM kapcsolattal. Azt hittem hibásan, hogy a formális kapcsolatnak önmagában nincs semmi erkölcsi, politikai jelentősége, ha ténylegesen semmi olyanra nem kényszerülök, ami elveimmel, meg a tisztességgel ütközik. Talán azért hittem ezt, mert nem igazán tudatosan, de valamiféle praktikus fedezéknek tekintettem ezt a formális hátteret ellenzéki mozgásterem biztosításához. Be kell látnom, hogy az akkori gyakorlatias politikai stratégiám levét iszom ma, sajnos elkerülhetetlenül. Ebben a helyzetben kell borzasztó érzésekkel lenyelnem, hogy igazságtalanul többet gondolnak az emberek a hatos karton meg az operatív terv rám vonatkozó adatainak jelentőségéről, és érdemi bizonyítékok nélkül is feltételezik, hogy valóban szolgáltam a szerveket.

 Háttér információk:

1973 márciusában a belbiztonság részéről történt egy beszervezési kísérlet, amit akkor azonnal a leghatározottabban elhárítottam.

1977-ben a III.II egyik (NSZK-val foglalkozó) alosztályának két embere rávett egy együttműködési nyilatkozat aláírására, hivatkozva arra, hogy széleskörű nyelvismereteimmel, tömérdek nyugat-európai barátommal, ismerősömmel, fiatal, „tapasztalatlan” újságíróként ki vagyok téve a nyugati kémszervezetek érdeklődésének. Mindössze arra vállalkoztam, hogy önként jelentem, ha beszervezési kísérletet észlelek. Volt okom azt hinni, hogy ez az aláírás a foglalkozásomhoz tartozó kötelező nyűg. Az MTI Külpolitikai Főszerkesztőségének voltam akkor újságírója már vagy 3 éve, és ott is akadt bőven, a hétköznapi szakmai munka természetes részét képező, bizalmas tájékoztatásokat jelentő rutinmunka. 
Gyorsan kiderülhetett a kémelhárítás számára teljes alkalmatlanságom (katonás engedelmességre való képtelenségem, a komolytalanságra való erős hajlamom, a kényszerítésemhez használható lehetőségek hiánya). Határozottan visszautasítottam azt az ajánlatukat, hogy az újságírói karrieremmel összekötve kémelhárítótiszté képezzenek ki. 1977-et követően amúgy nem is volt újságírói kiküldetésem Nyugatra.

1983 táján érzékeltem, hogy a BM feltérképezhette az illegális ellenzéki körökkel való szoros baráti szálakat, és kis részben az illegális ténykedéseimet is (szamizdat terjesztés stb.). Némileg érzékelhettem a szervek zavarát, mert 1984-ben a tényleges újságírói szakértelmemhez egyáltalán nem illő, gazdasági háttérelemzéshez kapcsolódó, nevetséges műfeladatról kezdtek el nekem zagyválni. Az ezzel kapcsolatos semmittevés volt nyilván dokumentálva abban a háromrészes munkadossziéban, amelynek üres keretét dokumentálta az intézet kutatója az életrajzomban (lásd dátum, és III./II). Én örülnék most a legjobban, ha megtalálták volna annak a dossziénak a tartalmát! Ugyanis sejtem, hogy milyen semmiségek lehettek bennük.   

1984-től kezdve teljesen eltérő csatornákon keresztül, közvetett pressziókkal, rábeszélésekkel, hosszabb időbéli kihagyásokkal, az 1977-es beszervezettségre alapozva történtek az együttműködésem elérésére irányuló erőfeszítések. Klasszikusnak mondható besúgásra egy kis idő után már nem is próbáltak rávenni, csupán arra, hogy saját illegális, vagy nem hivatalos politikai kalandjaim dolgában legalább egyeztessek velük.

Feltételezésem szerint az is közrejátszhatott a kísérletek elhárításának sikerességében, hogy családi hátterem, egyfajta védettséget biztosított számomra, és nem voltak megfelelő lehetőségek a presszionálásra.     
1988-ban mozgásterem nagyobb felszabadítása érdekében elhagytam az MTI-s állásomat, és teljesen szabadúszó emberként éltem. Ekkor a nem hivatalos, részben illegális tevékenységeim az úgynevezett demokratikus ellenzék közegéből nagymértékben áthelyeződött a Kelet-Európában mindenhol betiltott nemzetközi békeszervezet, a Servas környezetébe. Küzdöttem a magyar Servas legalizálásáért (amúgy Sólyom László kis segítségével), és a világszervezet alelnökeként kelet-európai országokba jártam szervezkedni, olykor veszélyes körülményeket vállalva. 

1988-ban alapító tagként ott voltam az SZDSZ megszületésénél. Teljesen egyértelmű politikai azonosságérzettel, de nem az én kezdeményezésemre, hanem az akkori vezetés hívására vették igénybe sajtós szakmai tapasztalataimat. 1989-ben azonban ezzel már csupán mellékesen foglalkoztam, hiszen a Servas alelnökeként, bősz világutazóként, utazási íróként, egy utazási magánvállalkozás beindítójaként erősen be voltam táblázva feladatokkal. 

1989-ben a hazai politikai eseményekről, kelet-európai szervezkedéseimről valóban „jelentettem” csak éppen nem a BM-nek, hanem külsős politikai elemzőként rendszeresen az Egyesült Államok, és alkalmanként az NSZK nagykövetségének. Nem duplaügynökként, nem árulásból, nem valakiknek a megbízásából, hanem szimpla egyéni rendszerváltói buzgalomból.
(Amúgy 1990 tavaszától fogva többet nem volt semmi közöm a politikához.) 

A Nagy Imre-temetés - operatív terv

Az operatív tervben szereplő, rám vonatkozó megbízatások tájékozatlan ember számára akár hihetőknek is tűnhetnek. Valójában gigantikus zagyvaságok!
Nem tudom, hogy a megnevezettek közül hányan kaphattak valóban megbízatásokat, hányan teljesítettek abból valamit. Ha csak a kutatás rám vonatkozó részét nézem, abból arra következtethetek, hogy az operatív terv minden részletét nem lehet teljesen komolyan venni. Szerintem a terv elkészítésében lehetett jócskán munkamímelés, blöffölés, csúsztatás, slamposság. 
A terv szerint nekem ilyen, meg olyan irányba kellett befolyásolnom az SZDSZ ügyvivői testületét. Nem volt módom ilyen befolyásolásra (időm se), és nem is lett volna semmi értelme ilyesminek. Feleslegesnek érzem az érveket részletezni.
A temetésen önkéntesként vettem részt, és az ellenzéki pártok, szervezetek által összetákolt sajtócsapat egyik vezetőjeként gondoskodtam arról, hogy a külföldi újságírók megkapják a beszédek angol stb. fordításait. A külföldi újságírók befolyásolásáról szóló megbízatásomnak már a tervbe vétele is baromság.

A kutatás által összerakott életrajzomba az 1989-es év további két eseményére való megbízatás tervbe vételét azért nem kommentálom, mert azt már a jereváni viccek kategóriájába vagyok kénytelen sorolni.   

Tanulságok:

Szerintem az intézetnek a kutatás nyilvánosságra hozatala előtt meg kellett volna kísérelni szóra bírni a szemtanúkat, köztük a kutatásban megnevezett ügynököket is. Nyilván többen fenyegetően, támadóan léptek volna fel, de a kevés mégis összejött megnyilatkozás révén tartalmasabb anyag jöhetett volna létre. Így a lista és az ott szereplő életrajzok üzenete az volt, hogy csak a BM anyagai tekinthetők hiteleseknek, és a leleplezettek szavai eleve nem minősülhetnek releváns forrásnak.  
Én például szívesen álltam volna rendelkezésre, és bizonyosan nem próbálkoztam volna megakadályozni az érintettségem publikálását. Nyilván nem repestem volna az örömtől, de az adott helyzetben legalább mód nyílt volna arra, hogy az életrajzomban bekerüljön egy-két magyarázatom.

Ha a kilencvenes évek elején megtörtént volna a teljes feltárás, akkor a leleplezett ügynököknek még valamennyivel könnyebb lett volna az akkori nemzedékeknek magyarázni saját történeteiket. Most 20 év elteltével olyan közvélemény közegében, olyan médiaterepen kell, vagy kellene vallomást tenni a leleplezetteknek, ami csaknem lehetetlenné teszi a tisztességes valóságfeltárást, s még az indokolt bocsánatkéréseket is.
 

Végezetül:

Ha az intézet nem számított arra, hogy a számára csupán lábjegyzetnek tekintett ügynöklista az életrajzokkal a média által nyomban és brutális leegyszerűsítéssel lesz kiemelve a tudományos kontextusból, akkor nem a magyar bolygón él. A valójában könnyen kiszámítható következményeket (a média könyörtelen és felelőtlen, a nép meg anyázni akar, és akármit) előre látva talán meg kellett volna fontolni azt, hogy a tudományos szempontok mellé helyeződjék némi emberségesség is. A leleplezett emberek ilyetén való pellengérre állítása könyörtelen volt.
Szüleim és bátyám halálán kívül ez volt eddigi életem legborzalmasabb helyzete. Súlyos erkölcsi kár érte azt a magánvállalkozást, amelynek csak résztulajdonosa vagyok. Ma élő barátságokat, kölcsönös bizalmakat borított fel rémesen. 
Saját tapasztalataim szerint a most kikényszeredett feltárulkozásra, önvallomásra sincs sok olyan igazi vevő, aki komolyan le akarna vonni bármilyen előjelű általános és hasznos tanulságot. Mi marad meg a legtöbb emberben? Valami leegyszerűsített vélemény, valami rossz szájíz, meg a felejtés igénye.

Ha a régi rendszer szerveivel való formális együttműködésem miatt bárki elítél engem, a fenti magyarázataim ellenére, azt kész vagyok beletörődő megértéssel fogadni. Hibát bizonyára követtem el, de bűnt, árulást nem.

Kurucz János, Budapest, 2009. július 22.