In memoriam Heltai György (1914–1994)

Új Évkönyvünk közleményeit egy szomorú megemlékezéssel kell bevezetnünk. Ez év júliusában az amerikai Charlestonban, hosszú betegség után, 80 éves korában meghalt szeretett barátunk, Heltai György, intézetünk tiszteletbeli, örökös elnöke.

Egészségi állapota és a hatalmas földrajzi távolság nem tette lehetővé, hogy tevőlegesen is részt vegyen 1989-ben megkezdett munkánkban. De neve az intézet Nemzetközi Kuratóriumának élén így is sokat jelentett. Számunkra ó a folytonosságot képviselte 1956-tal, Nagy Imrével, akinek barátja és külügyi államtitkára volt, majd pedig az 56-tal foglalkozó első és bizonyára legjelentősebb emigrációs kutatóműhellyel, a brüsszeli Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézettel, amelyet elődünknek tekintünk. Személyében ismét olyan száműzöttet gyászolunk, akinek a fogságból szabaduló ország nem tudott méltó helyet, elismerést adni.

Jeles zsidó–magyar polgárcsalád gyermekeként Heltai György jogot végzett a harmincas években, a háborút munkaszolgálatban szenvedte végig, majd – mint nemzedékéből annyian – a kommunista eszmében vélte megtalálni azt az erőt, amely igazságos és korszerű berendezkedéshez segíti ezt az országot. Az MKP bizalmi embereként a Külügyminisztériumba került, ahol a politikai főosztály vezetését bízták rá.

Máig is rejtély, hogy pontosan milyen okokból jutott Heltai a Rajk-per kiszemelt áldozatai közé. Talán, mert tudott egynémely titkot, amelynek kiszivárgása kellemetlen helyzetbe hozhatta volna Rákosit? Heltai olyan ember volt, aki nem szívesen beszél magáról, s még kevésbé szeret előtérbe kerülni. A Rajk-per áldozatainak kiválogatását egyébként is az abszurd szeszély irányította. De a vádlotttársak utólagos elbeszéléseiből annyit bizonyosan lehet tudni, hogy az Andrássy út pincéiben Heltai a legbátrabbak közé tartozott, akiből oly kevéssé lehetett „vallomást” kicsikarni, hogy vádlottként (vagy pláne „tanúként”) nyilvános szerepeltetéséró1 szó sem lehetett. Szabadulása után, 1954 és 1956 között Nagy Imre szorosabb baráti körébe került be külpolitikai szakértőként és tanácsadóként. Így lett belőle 1956 forradalmi napjaiban a Nagy Imre kormány külügyminiszter-helyettese (a miniszteri posztot, mint tudjuk, maga Nagy töltötte be a kritikus utolsó napokban). A Varsói Szerződésből való kilépés előkészítésében, a semlegesség kinyilvánításában ennélfogva tevékeny része volt. De november 4-én hajnalban nem követte Nagy Imrét a jugoszláv követségre, majd a romániai fogságba, s onnan tovább, hanem családjával együtt Ausztria felé vette útját.

A hontalanság első állomása Belgium volt. Brüsszelben Heltai – aki több világnyelven beszélt folyékonyan – előbb pincérként tartotta el népes családját, azután megkeresték ót az amerikaiak és segítségükkel Heltai létrehozott egy „Nagy Imre Társadalomtudományi és Politikai Intézet” néven működő baloldali emigráns szel1emi központot, amely öt éven át (1959-től 1964-ig) működött Brüsszelben. Ez az intézet konferenciákat szervezett és háromnyelvű folyóiratot adott ki Heltai igazgatása alatt, s mintegy húsz–harminc baloldali (kommunista, szociáldemokrata, parasztszövetségi, nemzeti parasztpárti stb.) előéletű, 56-os emigráns többé–kevésbé tevékeny közreműködésével. A minden szempontból – még a célok tekintetében is – heterogén közösséget Heltai személyisége, konfliktusoldó humora, mindenkire kiterjedő figyelmes barátsága tartotta össze.

A brüsszeli Nagy Imre Intézet története még megírásra vár. Mint ahogy az is, hogy miért szűnt meg az amerikai támogatás 1964-ben, a két szuperhatalom közötti viszony újjászervezésének ebben a – más szempontból is talányos – kulcsévében. Tény, hogy Heltai intézete 1964 nyarán megszűnt (a folyóiratok már egy évvel korábban), a Heltai család pedig átkerült az óceán túlsó oldalára. Egy–két évi kutatói tevékenység után Heltai György történelemtanár lett az Egyesült Államok egyik legkisebb, de annál meghittebb légkörű egyetemén, a festői szépségű Charlestonban. Itt töltötte el életének utolsó, csaknem három évtizedét. Európa újkori történetét adta elő, s tanítványai bálványozták. A charlestoni egyetem egyike volt azoknak a ritka amerikai főiskoláknak, ahol a professzorok mentesek voltak a publikációs kényszertől. Heltainak, aki jól beszélt, de nehezen írt, ez nagy könnyebbség volt. Amúgy is úgy gondolta, hogy a világot elárasztják a felesleges könyvek. „Túlburjánzó kultúra”, mondogatta. Emberséges és bölcs ember volt.

Amikor 1989-ben elvben megnyílt a hazatérés lehetősége, Heltai érrendszere már nem volt olyan állapotban, hogy ekkora megrázkódtatásnak kitehető legyen. A változásokat tehát csak távolról figyelte, s természetesnek tartotta, hogy azok nélküle is mennek, amerre menniök kell. Az 1989-ben Budapesten életre hívott 1956-os Kutatóintézet Nemzetközi Kuratóriuma Heltait tiszteletbeli elnökének választotta. Az Intézet első, 1991-es nemzetközi konferenciáját levélben üdvözölte: „Kedves Barátaim, jókívánságaimat küldöm nektek és az Intézetnek első nemzetközi konferenciátokra, és köszönetemet, hogy engem tiszteltetek meg a díszelnöki címmel, noha nyilvánvaló, hogy nálam érdemesebbet is találhattatok volna soraitokba. Nem álszerénység beszél belőlem, tudom, van mire szerénynek lennem. Fájlalom, hogy nem lehetek köztetek ezekben a napokban, hiszen az Intézet a brüsszeli Nagy Imre Intézet alapítói és munkatársai álmának megvalósulása. Az Intézet hazatérhetett. Nagy Imre neve ugyan most nem szerepel a nevében, de a program, valamint a munkatársak ismeretében világos, hogy szelleme ugyanúgy irányító erő lesz, ugyanúgy, mint volt 30 évvel ezelőtt. Sok sikert, szerencsét tanácskozástokhoz és az Intézet további munkájához. Kívánom, hogy a feléledő őskonzervativizmus és gőzös újnacionalizmus egyre erősbödő nyomása ellenére sikeresen képviseljétek a tárgyilagos, elfogulatlan kutatási szellemet.”

A Nagy Imre Emlékplakettet távollétében kapta meg Göncz Árpád köztársasági elnöktől 1994 júliusában. Ez volt úgyszólván minden elismerés, amelyet Heltai az óhazától kapott. Hamvai sem fognak ott pihenni, mert porait családja az óceán vizében szórta szét.

(az 1956-os Intézet évkönyve, 1994)