Már első ránézésre nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem szükségszerű ezen öt meghatározás egybeesése. A legnagyobb halmazt a Kádár-rendszer jobboldal-interpretációja (1.) tenné ki: ez azonban az előbbiekben írtak miatt nehezen kezelhető, ráadásul a szélsőjobb és a szélsőbal esetenként az állambiztonság számára (is) összefolyt. Tovább nehezíti az értelmezést, hogy a Kádár-rendszer jobboldalképe sem volt teljesen statikus. Mint említettem, az MSZMP egy idő után egyre inkább középre helyezte magát (legalábbis a belföldön legitim vagy fél-legitim módon képviselt nézetekhez képest), és ennek megfelelően aggatott címkéket mások politikai nézeteire. Azok, akik a kapitalizmust kívánták vissza, jobboldalinak minősültek, ám a demokratikus ellenzék esetében az állambiztonság mégis ritkábban használta ezt a kifejezést, részben azért, mert a demokratikus ellenzék nagy alakjai sokáig maguk sem utasították el teljesen a marxizmust, csupán annak megvalósult változatát kritizálták.
A második meghatározás is problematikus, mert a diktatúrával szemben állók jelentős részének igen homályos fogalmai voltak a bal- és jobboldal különbözőségéről, és a legfontosabb nem az volt számukra, hogy ők maguk jobboldaliak-e vagy sem, hanem az, hogy elutasítják a Kádár-rendszert. Mivel az elutasítást úgy lehetett a legharsányabban kifejezni, ha valaki totálisan megtagadta a rendszert, sokan lázadásképpen náci szimbólumokat is felvonultattak ellene, noha maguk egyáltalán nem voltak a nemzetiszocializmus hívei. A legpontosabban talán a 3. pontban említett csoport írható körül: ők az „úri” vagy „keresztény” középosztály tagjai voltak, akiket az állambiztonsági tolvajnyelv „volt elemek” címszó alatt tartott nyilván. A 4. pontban említett jobboldaliság definiálása azért igen nehéz, mivel az Nyugaton is folyamatosan változott, és több verziója is létezett egymás mellett. Az 5. pontban említett eszmerendszer, a mai magyar jobboldal pedig egyrészt olyan elemeket is tartalmaz, amelyek sem a 3., sem a 4. pontba nem férnek bele, másrészt pedig eleve történelmietlen lenne a mai politikai skálát az évtizedekkel előtti állapotokra visszavetíteni.
A továbbiakban a „jobboldali” kifejezést az 1. pontban említettek szerint kíséreljük meg alkalmazni. Annak érdekében, hogy érthető legyen ezen ügyek kontextusa, illetve láthatók legyenek az arányok a rendszer ideológiai ellenségei között, a bevezető tanulmány valamennyi fontosabb rendszerellenes mozgalmat ismerteti. Ugyanebben a szellemben mutatjuk be az állambiztonság „ideológiai harcát” az ellenségesnek minősített nézetekkel szemben. Ezeken belül viszont azokra a jelenségekre, amelyeket a 2. és a 3. pont alatt lehetséges értelmezni, külön és bővebben kitérünk. Annak érdekében azonban, hogy az elemzés ne váljon parttalanná, bizonyos kivételeket kellett tenni. Mivel a kötetben csak politikainak minősíthető tevékenységekkel kívántunk foglalkozni, nem szerepeltettük azokat az eljárásokat, amelyek pusztán vallási meggyőződés miatt indultak, de politikai mellékszállal egyáltalán nem rendelkeztek. Természetesen a hagyományos vallásosság is felfogható egyfajta jobboldali magatartásnak (bár ennek némileg ellentmond, hogy a kommunizmusban való hit sokaknál a valláshoz hasonló rítusokat alakított ki), és feltételezhető, hogy akik a vallás hagyományos formáit gyakorolták, bizonyos szempontból konzervatívnak vagy jobboldali gondolkodásúnak is minősíthetők. Esetükben azonban az is nyilvánvaló, hogy az effajta jobb–bal ellentétpárral csak hiányosan írható le az az ideológiai tartalom, amit vallásosságukkal képviseltek. A Kádár-rendszer egyházüldöző politikája ugyanakkor az állambiztonság történetének leginkább kutatott és feltárt fejezete, míg a jobboldali politikai ellenállás formái sokkal inkább homályban maradtak.
A kötet döntően állambiztonsági dokumentumokra épül. Az állambiztonsági iratok látásmódja számos forráskritikai kérdést vet fel. Hozzá kell tennünk: ebben nincs semmi különleges. Minden irat egyben a készítőjéről is szól, ráadásul az állambiztonság – az állampárt más szerveihez hasonlóan – átideologizált terület volt, még akkor is, ha az ideológiai elvárások szigorúsága 1956 és 1989 között lassan ugyan, de folyamatosan csökkent. Szerencsére az állambiztonság sajátos szempontok alapján készítette iratait. Bonyolult belső ellenőrzési rendszert tartottak fenn annak érdekében, hogy nyilvánvaló legyen, mi az, ami csak „szóbeszéd”, és mi az, ami ebből „jogi erejűvé” tehető. Az információkat több oldalról is igyekeztek megerősíteni, és ahol csak lehetett, technikailag is dokumentálni. Az állambiztonsági munka szigorú szabályainak köszönhetően külső források igénybevétele nélkül is viszonylag pontosan elhatárolhatók egymástól a teljes egészében koncepciós perek és azok az ügyek, amelyekben az eljárást az áldozatok viselkedése is motiválta. Ugyanígy elhatárolhatók azok az ügynökjelentések, amelyekből személyes rosszindulat árad, és azok, amelyek viszonylag tárgyszerű közléseket tartalmaznak. Már csak azért is, mert ezek az iratok általában nem „magánosan” állnak, hanem összevethetők azokkal, amelyek hasonló időben és térben keletkeztek. A fentieken túlmenően ráadásul a hálózattartó tisztek és elöljáróik kritikus véleménye is olvasható a jelentéseken. Magyarán: a rendszer – minden torzítás ellenére – számos fogódzót is nyújt az iratok értelmezéséhez. A tanulmányok szerzői ezért úgy vélik, hogy ezekből az iratokból – megfelelő forráskritika mellett – a Belügyminisztérium (BM) perspektíváján túlmenően igenis sok minden megtudható arról, mit is gondoltak valójában az érintettek. Magukról, másokról és a jobboldaliságról.
A magyar kormány által 2011-ben megszüntetett 1956-os Forradalom Dokumentációs és Kutatóintézet tagjai egy új magánalapítványt hoztak létre, és ez még az év során sikeresen pályázott a Nyílt Társadalom Alapítvány (Open Society Foundation) felhívására. A pályázók Búvópatakok munkacímmel a magyar konzervatív jobboldali ideológiák, gondolkodások és értékrendek 1945 és a rendszerváltás közötti kutatását tűzték ki maguk elé, fenntartva annak lehetőségét, hogy a munka a rendszerváltást követő évtizedeket is átölelje. E munka első kötete 2012-ben, Évkönyv XVIII. 2011–2012. Búvópatakok – A feltárás címmel, Rainer M. János szerkesztésében jelent meg. A kutatások négy irányban indultak el: a kor kommunikatív emlékezete a rendszerváltás után, a jobboldaliság fogalmának alakulása más kelet-európai országokban, életút-rekonstrukciók, valamint a jobboldaliság az állambiztonság ellenségképében egyaránt a feltárás irányainak részét képezik. Kötetünk ebben a kontextusban jelenik meg, és az állambiztonság jobboldallal kapcsolatos tevékenységét, illetve ellenségképét mutatja be.
Kötetünk első tanulmánya szélesebb perspektívában tárgyalja az állambiztonság célszemélyeit, és egyfajta áttekintést nyújt az olvasónak a Belügyminisztérium ellenségképéről. Ezt követően egy-egy tanulmány a kisgazdapárt prominenseinek 1970 előtti és utáni nézeteit, a Demokrata Néppárt vezetőinek sorsát, és egy külön írás annak meghatározó alakját, Matheovits Ferencet, a magyar kereszténydemokrácia „nagy öregjét” mutatja be (akinek felfogásáról még a leginkább elmondható, hogy a nyugat-európai kereszténydemokráciához kapcsolódott). Végül a politikai spektrum jobbközéptől is jobbra elhelyezhető áramlatairól, a turulistákról és a rongyos gárdistákról, az ötvenes évek egyetemi szervezkedéseiről, a kisnyilasokról, illetve a zuglói nyilasperről kapunk képet. Mindez csak első kísérlet a téma megragadására, a teljesség igénye nélkül. Annyit már most elárulhatunk: a tárgyalt csoportok mindegyikére igaz, hogy a Kádár-rendszer jobboldalinak tartotta őket, öndefiníciójuk azonban egyáltalán nem volt minden esetben ennyire egyértelmű. A nyilasokat leszámítva minden csoport rendelkezett kötődésekkel a „keresztény középosztály” felé. A nyugat-európai jobboldalisággal egyikük sem lehetett ideológiai kapcsolatban. Utolsónak hagyott definíciónk, azaz a mai jobboldal, pontosabban a feléje mutató utak feltárása már nem ezen kötet feladata.
Ungváry Krisztián
|