Az első ötéves népgazdasági terv legnagyobb szabású beruházásai azok a létesítmények (Dunai Vasmű, Borsodi Vegyi Kombinát, komlói szénbányák stb.) voltak, amelyek mellé a szocialista városok „települtek”. Az új városok létrehozása nem önmagáért való cél vagy modern építészeti eszmék megvalósítása volt, hanem a kommunista vezetők által megálmodott óriási gyárak munkáshadseregének elhelyezéséül szolgáltak. A szocialista városnak életet és értelmet adó üzem határozta meg a település mindenkori sorsát: ha az üzem építése kiemelt feladat volt, akkor a városépítés is rohamtempóban haladt, ha a beruházás ütemét lassították, netán leállították, akkor a település fejlesztése is félbemaradt. Az adott üzem, illetve iparág jövője viszont a gazdaság- és iparfejlesztési politikától függött, amiről pedig a pártközpontban döntöttek.

Erre a gazdaságpolitika és a területi folyamatok közötti összefüggésre már Enyedi György is rámutatott a hetvenes évek végén,² és arra is figyelmeztetett, hogy a függés kölcsönös: az ipartelepek koncentrációja, az infrastruktúra, a települések épületállománya mind visszahat a gazdaságpolitika alakulására és sikerére. Ezért elsőként a gazdaság- és iparfejlesztési politikát kell részletesen bemutatnunk, részben annak honvédelmi-katonapolitikai hátterével együtt, hogy területi és települési kihatásait, valamint térbeli megvalósulásukat elemezhessük.³

ÁTMENET A KAPITALIZMUSBÓL A SZOCIALIZMUSBA

1947 őszére a Magyar Kommunista Párt elfoglalta a politika és a gazdaság kulcspozícióit, politikai ellenfelei jelentős részét pedig megsemmisítette vagy meggyengítette. A magyar gazdaságnak akkor 40-45 százalékát képviselő állami szektor már az MKP által kidolgozott hároméves terv alapján működött, az új kormány programjában pedig szerepelt a bankok államosítása is.⁴ Nyitva állt tehát az út a hatalom kizárólagos megszerzéséhez, ráadásul a nemzetközi politikai akadályok is elhárultak, sőt Sztálintól már kifejezett felszólítás is érkezett a szocializmus bevezetésére. A kommunista párt a következő másfél-két évben végrehajtotta a gazdaság gyökeres átalakítását, törvényerőre emeltette a nehézipar korábban soha nem látott mértékű fejlesztését célzó első ötéves tervet, majd elkezdte annak megvalósítását.

A kétes eszközökkel megnyert 1947. évi választás viharainak elcsendesedése után az MKP vezetése elérkezettnek látta az időt a távlati célok megfogalmazásához, az új társadalmi rendet kialakítani hivatott program kidolgozásához. Az MKP Politikai Bizottsága 1947. október 9-én – a Kominform szeptemberi alakuló ülésén elhangzottak szellemében⁵ – a politikai és gazdasági irányváltásra készülve három munkabizottság felállításáról határozott, amelyek közül az egyiknek a párt gazdaságpolitikai feladatait kellett kidolgoznia (Gerő Ernő, Vas Zoltán, Berei Andor, Friss István és Donáth Ferenc részvételével).⁶ A bizottság által készített Irányelvek az MKP gazdaságpolitikájához című tervezetet november 27-én Gerő terjesztette az MKP PB elé.⁷ Az irányelvek szerint az MKP működésének legfőbb eredménye a földreform és a pénzügyi stabilizáció végrehajtása mellett a legfontosabb iparvállalatok államosítása és a hároméves terv elfogadtatása lett. A párt a népi demokrácia gazdasági rendszerének megszilárdítása érdekében alapvető feladatnak tekintette az államosítások folytatását, hiszen a gazdaság közel fele továbbra is magántulajdonban volt. Emellett szűkíteni kívánta a magán-, és kiterjeszteni az állami szektort, hathatósabban akarta támogatni a szövetkezeteket, hogy „biztosítsák a gazdasági élet összes ágainak tervszerű, állami irányítását, és így a hároméves terv végrehajtását”. A tervgazdaság felé tett gyakorlati lépéseket nemcsak a bauxit-, timföld- és alumíniumipari vállalatok, továbbá az erőművek és a nagybankok államosításának szándéka, hanem az állami kezelésbe került vállalatok összevonásának terve is jelezte. A megmaradó magániparnál az anyagelosztás, az ármegállapítás, a hitelellátás és az adópolitika eszközeivel, valamint az ellenőrzés szigorításával kívánták elérni a hároméves terv előirányzatainak teljesítését.

Az irányelvek szerint a tervgazdálkodás megvalósítása érdekében az anyag- és árhivatalt is alá kell rendelni a frissen létrehozott Országos Tervhivatalnak (OT). A bizottság a várhatóan növekvő feladatok miatt előirányozta az egységes Iparügyi Minisztérium kettéosztását Nehéz-, illetve Könnyűipari Minisztériumra, valamint egy központi állami ellenőrzési és revizori főhatóság felállítását. Annak érdekében, hogy a nemzetgazdaságot megvédjék a „közeledő kapitalista gazdasági válság kihatásaitól”, a környező országokkal, különösen a Szovjetunióval való gazdasági együttműködést tartották kívánatosnak.

Az MKP PB első olvasatban elfogadta az irányelveket, és az előterjesztő munkabizottságot Háy Lászlóval és Nagy Imrével egészítette ki.⁸ Utóbbi azonban ahelyett, hogy a rendszerváltó program mezőgazdasági részének intézkedésein dolgozott volna tovább, önálló tervezetet készített.⁹ Nagy Imre elméleti tévedéseket vélt felfedezni a Gerő-féle programban, és a gazdasági fő ideológussal szemben békés, hosszú és fokozatos átmenetet tartott volna jónak. Nagy szinte kizárólagosan az agrártéziseket kritizálta, a program gazdaság- és iparfejlesztési részeihez – talán szakmai kompetencia hiányában – nem fűzött megjegyzéseket. Az MKP PB viszont 1947. december 18-i tanácskozásán egyértelműen Gerő elképzelései mellett tette le voksát.¹⁰

Az új hatalmi konstelláció vetette fel a magyar haderő fejlesztésének kérdését is. Korábban ugyanis, amíg a politikai harc el nem dőlt, nem volt biztosíték arra, hogy a hadsereg (s főként annak tisztikara) a kommunistákat fogja támogatni, ezért addig a védelmi ágazat fejlesztését – a szovjetekkel egyetértésben – az MKP minden lehetséges módon akadályozta.¹¹ Ekkor viszont már elvárásként fogalmazódott meg a Magyar Honvédség újjáélesztése tetszhalott állapotából, amelynek feladata az alakulóban lévő szocialista tábor védelmi képességeinek erősítése lett. Ezután kapott megbízást a kommunista Pálffy György altábornagy 1947 decemberében arra, hogy kidolgozza a haderőfejlesztés négyéves tervét. A javaslat, amely azért figyelemre méltó, mert a háború vége óta az első komoly haderő-fejlesztési program volt, 1948. október 1-je és 1952. szeptember 30-a között fokozatosan hetvenezer főre kívánta növelni a hadsereg létszámát. Az ország teherbíró képességeit reálisan tekintetbe vevő tervezetet 1948. január 29-én hagyta jóvá az MKP PB.¹²

A nyomaiban Nagy Imre elképzeléseit, valamint a hadseregfejlesztés valós szükségleteit is tartalmazó gazdaságpolitikai irányelvek véglegesítésére 1948. február 12-én került sor.¹³ Az MKP PB által jóváhagyott irányelvekben¹⁴ nem voltak újabb konkrét intézkedések az 1947. őszi változathoz képest, azonban a magyar gazdaság (és a társadalmi rendszer) átmeneti jellegét, valamint a szocializmus felé haladó voltát a korábbiaknál határozottabban szögezték le: „a magyar nemzetgazdaság letért a kapitalizmus útjáról, és folytonos, szakadatlan harcban a még igen jelentékeny kapitalista szektorral, fokozatosan a szocialista termelőviszonyok megvalósítása felé fejlődik”.

Az 1948. április közepén az MKP PB által elfogadott, Az Egyesült Párt rövid programvázlata című dokumentum már az óhajtott folyamat, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet megvalósításának lépéseit vette sorra. Ezek között szó esett ugyan a mezőgazdaság elmaradottságának felszámolásáról, az ipari és agrártermelés összhangba hozásáról, a takarmánytermelés emeléséről, az állattenyésztés fejlesztéséről is, a fő hangsúly azonban egyértelműen a további iparosításon, a minőségi ipari termelés kialakításán és fejlesztésén, a népi demokratikus hadsereg kiépítésén és sürgős felszerelésén volt. (Ez utóbbi érdekében azonnali hatállyal meg is szavaztak 110 millió forint póthitelt.)¹⁵

Két héttel később Az MDP elvi programnyilatkozata című tervezetből a fentieknél is egyértel-műbben világlottak ki a valódi fejlesztési célok. Ezen húszoldalas program szerint – a hároméves terv gyorsított megvalósítása után – új, ötéves tervet kell kidolgozni, amely Magyarország további iparosítását, nehéziparának létrehozását, közlekedési hálózatának kiépítését és korszerűsítését célozza.¹⁶

A magyar párt új irányvonalához természetesen Sztálin beleegyezését is mielőbb meg kellett szerezni. Erre 1948. május 13-án került sor, amikor is Rákosi Mátyás Georgij Puskin budapesti szovjet nagyköveten keresztül eljuttatta Moszkvába a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságához a programnyilatkozat-tervezetet. A dokumentum nem arathatott osztatlan sikert, mivel egy június 1-jén keltezett, Mihail Andrejevics Szuszlov KB-titkárnak készült feljegyzés szerint a tervezet nem megfelelően elemzi a magyar gazdasági rendszert, s nem teszi világossá a további fejlesztés távlatait.¹⁷ A szovjet vezetés azonban – az egyes szövegváltozatok tanúsága szerint – mégsem eszközölt lényegi változtatást a programnyilatkozaton.

A nyilvánosság 1948. május 20-a után értesülhetett az új középtávú gazdasági terv elindításának szándékáról. Az MKP PB ugyanis ekkor határozott az ötéves általános gazdasági terv és a tízéves energiagazdálkodási és öntözési terv kidolgozásáról. A terv irányelveinek meghatározására a párt gazdasági és pénzügyi bizottsága kapott megbízást.¹⁸ A határozatot követő hetekben a napilapokban és a kommunista folyóiratokban kifejtett propaganda a tervnek a gazdaság egészére gyakorolt pozitív hatásait sulykolta, hogy elpalástolja annak súlyos egyoldalúságát, az agrárszektor háttérbe szorítását.

Az 1948. június 12–14. között megtartott, a Magyar Kommunista Pártot és a Szociáldemokrata Pártot egyesítő kongresszuson, illetve a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) I. kongreszszusán a küldöttek elfogadták Az MDP elvi programnyilatkozatát, és annak részeként a gazdaságfejlesztési célkitűzéseket is szentesítették, vitára – a rendszer jellegéből fakadóan – itt már nem került sor.¹⁹

Az MDP Gazdasági és Pénzügyi Bizottsága két nappal a kongresszus után, június 16-i ülésén tárgyalt először az ötéves terv vázlatáról, amely nehézipar-centrikus volt. A tervezett ipari beruházások 85-90 százalékát a nehézipar számára irányozták elő, amit még a bizottság is a könnyűipar „elhanyagolásának” ítélt.²⁰

Az erősödő katonai lobbi már a tervkészítés ezen szakaszában is igyekezett érvényesíteni érdekeit, emiatt június utolsó harmadában összeütközésbe került a hatalmi hierarchiában szintén egyre magasabbra törekvő tervhivatallal. Az 1948. augusztus 1-je és 1949. december 31-e közötti átmeneti időre szóló, a hadiipar újjászervezését célzó tervezet tárgyalásakor kiderült ugyanis, hogy az OT a korábbi hadiüzemeket (a balatonfűzfői Nitrokémia kivételével) polgári termékek előállítására kívánta használni, s új hadiüzemek létesítésével csak 1950-től akarta kielégíteni a katonai igényeket. A hadsereg képviseletében Sólyom László altábornagy viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a hadiüzemeket már 1949-ben termelésbe állítsák. Utóbbi álláspont győzelmének köszönhetően aztán a Honvédelmi Minisztérium (HM) már 1948 őszétől több tízmillió forintot fordíthatott a hadiipar újjászervezésére.²¹

Az ötéves terv ügye a júniusi tárgyalásokat követően hónapokra eltűnt az OT útvesztőiben, amiben közrejátszott a politikai viszonyok változása is. Mint az köztudott, a Kominform 1948. június végi, Jugoszláviát elítélő bukaresti határozatával lezárult a szovjet blokk országai számára a különutas próbálkozások időszaka. Sztálin azon „tanítása” vált alaptörvénnyé a szocialista országokban, miszerint „a népi demokrácia valóságban a proletárdiktatúra válfaja, amely a felszabadulás utáni történeti fejlődés különleges körülményei között jött létre. A népi demokrácia nem más, mint proletárdiktatúra szovjet rendszer nélkül, viszont a proletárdiktatúra a földkerekség egyhatodán már meglévő szovjet rendszerre támaszkodik, és nélküle nem létezhet.”²²

A pártközpont még az ősz folyamán sem foglalkozott középtávú tervvel, csak a következő évi gazdasági feladatokkal. Az MDP Állampolitikai Bizottsága mellett működő Gazdaságpolitikai Bizottság 1948. november végén tárgyalt az 1949. évben építendő új ipari létesítményekről. Ezek előkészítésére körülbelül 130 millió forintot szántak, a létesítendő új vasmű telepítési helyének meghatározását azonban magasabb fórumra, az MDP PB-re bízták. Az Iparügyi Minisztérium ekkor megvitatott előterjesztése még 24-26 milliárd forintnyi beruházási összeget nevezett meg az első ötéves terv időszakára, ebből az iparban 8,5 milliárdot kívántak volna felhasználni, amitől ötéves távlatban 50 százalékos ipari (ezen belül 75 százalékos gépipari) termelésnövekedést reméltek.²³

Az MDP Titkársága által 1948. december 1-jén elfogadott 1949. évi költségvetés fő számai is az iparosítás és a fegyverkezés kiemelt szerepét mutatták, ugyanis egyedül a HM céljaira az összes kiadás 12,4 százalékát szánták.²⁴

Az első ötéves terv kidolgozása

A magyar ötéves terv ügyének minden bizonnyal jelentős lökést adott a Lengyel Egyesült Munkáspártot (LEMP) létrehozó kongresszus, amelyre 1948. december 15–21. között került sor Varsóban, s amelyen a magyar pártvezetés is képviseltette magát. A tanácskozáson Hilary Minc, a LEMP KB Titkárságának tagja és a Minisztertanács Közgazdasági Bizottságának vezetője ismertette a lengyel hatéves terv (1950–1955) irányelveit, amely szintén rohamos tempójú iparfejlesztést irányzott elő.²⁵ A lengyel fővárosból hazatérő Gerő Ernő – nem akarván lemaradni a lengyelektől – azonnal sürgetni kezdte a magyar terv kidolgozását.²⁶

Itthon azonban még alig tartott előrébb az első ötéves terv ügye, mint 1948 nyarán. A tervjavaslattal kapcsolatban különböző szervezetek számos kérdést fogalmaztak meg. Az Iparügyi Minisztérium 1949. január közepén készült és Gerő Ernőhöz eljuttatott megjegyzései²⁷ például a honvédség és a hadiipar fejlesztésének tisztázatlanságát kérték számon. A minisztérium az öt év folyamán katonai célokra fordítandó összeget 14-15 milliárd forintra becsülte, a tervjavaslat viszont nem tartalmazta a hadiiparnak a következő öt év során várható 2-2,5 milliárd forintnyi beruházási igényét. Az életszínvonal emelkedését – ötéves távlatban – 45 százalék helyett csak 32-33 százalékban kívánták előirányozni, annak érdekében, hogy a felhalmozási-beruházási rátát viszont magasabbra emelhessék.

Az MDP PB 1949. január második felében foglalkozott újra az első ötéves terv kérdéseivel. Az Állampolitikai Osztály az Iparügyi Minisztérium – fent említett, ám végül vitára nem bocsátott – sarokszámait fogadta el az OT javaslataival szemben, s a nehézipar javára módosított előirányzatokat terjesztett a PB elé is. A határozat szerint a terv öt éve alatt az életszínvonalat 35 százalékkal kell emelni, a kohászat, a gépipar, a vegyipar és a vasúthálózat fejlesztésének gyorsítása érdekében a nemzeti jövedelem több mint 16,4 százalékát kell beruházni, s a lakásépítésre – tekintettel az ügy „nagy politikai hatására” – több mint 1,6 milliárd forintot kell fordítani.²⁸

A tervhivatal az 1949. január 20-i PB-határozat szellemében látott munkához, s a legfelsőbb párttestület közel egy hónap múlva visszatérhetett a középtávú terv fő kérdéseire.²⁹ Az OT évi 10 százalékos nemzetijövedelem-emelkedéssel számolt, 1954-ben pedig 11 százalékkal. Beruházásra a nemzeti jövedelem átlagosan 20,2 százalékát kívánta felhasználni. (Itt már találkozhatunk a később általánosan használt „közület I.” és „közület II.” felosztással: az előbbi azokat az iparágakat foglalta magába, amelyek „békében részben vagy egészben polgári szükséglet számára termelnek, és csak háborús viszonyok között állítandók át teljesen a haditermelésre”, utóbbi pedig a honvédséget és a hadiipart takarta.) Az OT a januári PB-határozatnak megfelelően 34-35 százalékos életszínvonal-emelkedést tervezett. 34,3 milliárd forint beruházással számolt az 1949–1954 közötti időszakra, amiből 16,8 milliárd (48 százalék) jutott a bányászatra és iparra, ebből is 7,6 milliárd a vaskohászat, illetve a vas- és fémipar részére. A PB jóváhagyta ezeket a sarokszámokat, valamint rendelkezett arról is, hogy az ötéves terv új ipari létesítményeit decentralizáltan kell telepíteni. E döntésében vidékfejlesztési szándék vagy honvédelmi elgondolás egyaránt szerepet játszhatott.

Eközben a nagyhatalmak mind élesebb konfrontációja és a szembenállás intézményesüléseként a NATO megalakulása a szovjet blokk országait a haderő és a hadiipar fokozottabb fejlesztésére sarkallta. A magyar vezetés ekkori álláspontjáról tudósít a Katonapolitikai helyzetkép 1949 márciusában című belső elemzés. Ennek szerzője egyértelműen leszögezte, hogy „egy háború kitörése, ha nem is azonnal, de néhány éven belül várható, amiből viszont az következik, hogy saját előkészületeinknek olyan fokot kell elérni, hogy erre az időre jól felszerelt, kiképzett csapatokkal és katonai vezetéssel rendelkezzünk”³⁰.

Az elemzés elméleti megállapításaiból következtek a HM gyakorlati igényei, amelyeket Farkas Mihály valószínűleg március közepén nyújtott be: 6 milliárd forintnyi katonai fejlesztésre tett javaslatot. Mint az Gerő Ernőnek az MDP Titkársága tagjaihoz intézett körleveléből³¹ kiderül, már 1949-ben is összesen 3 milliárd forintra rúgtak a honvédelmi kiadások (a tervezett 2 milliárddal szemben). A Farkas által kért összegből 1950-ben a következő fejlesztéseket kívánták végrehajtani: 4,5 milliárd forintot szántak közvetlenül a honvédség felszerelésére és fenntartására, 1 milliárdot a hadiipar fejlesztésére, a többit pedig repülőterek építésére, légoltalmi berendezésekre stb. Az említett összegben még nem volt benne a Szovjetuniótól rendelendő 1 milliárd forintnyi hadianyag, valamint az „esetleg építendő erődítmények” ekkor még ismeretlen költsége sem. Az 1950-re várható nemzeti jövedelem 20 százalékát kitevő ösz-szeget Gerő az állami vállalatok nyereségadójának növeléséből, a mezőgazdaság fokozottabb megadóztatásából, továbbá a lakossággal lejegyeztetendő kölcsönből kívánta fedezni, s azt is előrebocsátotta, hogy ez az életszínvonal csökkenését fogja magával hozni. Megoldásként azt javasolta, hogy alapjában dolgozzák át az ötéves tervet, de a HM is elégedjen meg 5,2 milliárd forinttal. Ám ehhez rögtön hozzá is tette, hogy az MDP Központi Vezetősége ülésén „lényegileg a régi formában prezentálva a tervet (persze szordínóval), jeleznünk kell, hogy a nemzetközi helyzet kényszeríthet bennünket arra, hogy a terven egyet-mást változtassunk a honvédelem érdekében”.

Farkas Mihály Rákosihoz eljuttatott március 29-i levelében³² Gerő álláspontjával azonosult. Kifejtette, hogy „a Központi Vezetőség előtt nem lehet, és nem is szabad titokban tartani, hogy a honvédelmi kiadások növekedésével kapcsolatosan lényeges változtatásokat vagyunk kénytelenek végrehajtani az ötéves tervben”. Végső konklúziója is Gerőéhez hasonló volt: „azt hiszem, hogy nem célszerű egyszerre mindennel kijönni. Válasszuk mindig a nemzetközi helyzetnek megfelelően az adagolás taktikáját. [...] terjesszük a nép elé eredeti tervünket minden változtatás nélkül.”

A titkárság is minden bizonnyal erre az álláspontra helyezkedett, mert az MDP PB 1949. április 1-jei ülésén³³, majd az MDP KV 1949. április 2-i ülésén³⁴ a korábbi, mérsékeltebb fejlesztési koncepciót tartalmazó ötéves tervjavaslatot terjesztette elő, és szavazta meg. Az elfogadott dokumentumban hangzatos címek hirdették („Fejlett, korszerű közlekedést!”, „Felszámoljuk a falu elmaradottságát!”, „A jólét felé!”, „A legfőbb érték az ember!” stb.), hogy e középtávú program a társadalom széles rétegeinek jólétét szolgálja. Fegyverkezésről, hadiipari fejlesztésről szó sem esett, ehelyett a közszükségleti cikkek gyártását részletezték. A Népgazdaságunk újjáalakításának és továbbfejlesztésének terve című fejezet azonban félreérthetetlenül leszögezte, hogy az ötéves terv első számú feladata „Magyarország iparosításának meggyorsítása, elsősorban a nehéz- és gépipar fejlesztése”; és ezért az agrár-ipari országból ipari-agrár országgá történő átalakuláshoz szükséges 35 milliárd forintnyi beruházásból 17 milliárdot az iparban fognak végrehajtani.

Gerő Ernő április 13-án ismertette a közvéleménynek szánt KV-határozatot.³⁵ A propagandaszólamok között is olvasni tudóknak viszont ennél többet mondott Rákosi Mátyás 1949. május 8-i celldömölki Boldog, erős, független Magyarországért! című beszéde, amely az ipari beruházások hosszas felsorolása mellett csak formálisan emlékezett meg a mezőgazdaság támogatásáról: „Új, hatalmas munkának gyürkőzünk neki: az ötéves tervnek. Ez a terv a magyar ipart öt év alatt annyira kívánja fejleszteni, mint amennyivel azelőtt ötven esztendő alatt nőtt. A Dunántúlon hatalmas, új acélmű készül. Megkétszereződik a bauxitból előállított alumínium mennyisége. Az ötéves terv hatalmas lendületet ad a Dunántúl iparának. [...] Az ötéves terv meg akarja szüntetni a magyar mezőgazdaság elmaradását.”³⁶

Eközben még a megígért sovány mezőgazdasági beruházási források is veszélybe kerültek a Hadigazdálkodási Bizottság 1949. április 23-i döntése miatt, amely a hadsereg ötéves fejlesztésére 20 milliárd forintot hagyott jóvá. A hatalmas összeg 43 százalékát az első két évben hadianyag-beszerzésre kívánták felhasználni. A testület aztán a május 14-i ülésén – a számítások által előre jelzett feszültségek miatt – úgy módosította a fejlesztési keretszámokat, hogy az 1950. évi építkezési, hadianyag-beszerzési és felszerelési előirányzatokból 559 millió forintnyit átcsoportosított az 1952–1954 közötti évekre.³⁷

1949 késő tavaszán valódi háborús készülődés kezdődött, ami természetesen hatással volt az első ötéves tervre is. A növekvő hadsereg-fejlesztési igények miatt 1949. június 1-jén az MDP Titkárságának ismét foglalkoznia kellett a terv sarokszámaival.³⁸ Az előterjesztés még ekkor sem szolgálhatott végleges adatokkal, ugyanis a „közület II.” címén beállított és a hadsereg fejlesztési költségeit tartalmazó összegek nem voltak véglegesek, mert a hadsereg és a hadiipar terve még csak ekkor készült el. Mindenesetre az első ötéves terv első három évében a gépgyártás termelését úgy kívánták megkétszerezni, hogy polgári beruházásokra az öt év alatt – a korábban tervezett 35 milliárd forint helyett – csak 33,5 milliárdot költöttek volna.

A Nehézipari Minisztériumban valószínűleg az 1949. év második negyedévében készült

– a vasipar ötéves terve szigorúan titkos függelékeként – az Iparfejlesztési Igazgatóság (IFIG) ötéves tervének első vázlata.³⁹ A tervezet konkrét előirányzatok mellett számos problémára is felhívta a figyelmet (nyersanyaghiány, tisztázatlan műszaki és hatásköri ügyek stb.), és az új beruházások telepítésével is foglalkozott. A lőpor és robbanóanyag alapanyagát előállító nitrogén-, illetve salétromsavgyárat például a tervezett mohácsi vaskombinát közelében lett volna érdemes felépíteni, ám ezt a jugoszláv határ közelsége miatt elvetették, s a tervezet az üzemnek a nógrádi vagy a borsodi szénmedencébe telepítését javasolta inkább.

1949 júniusában aztán a Hadigazdálkodási Bizottság nemcsak a hadseregfejlesztés ötéves tervét vitatta meg (amelyen az előzőekhez képest alig változtatott), hanem az IFIG fejlesztési tervének egy újabb változatát is. Utóbbi 5,12 milliárd forint beruházást irányzott elő az 1950–1954 közötti időszakra, s az összeg 80 százalékát a lőszergyártás megteremtésére és korszerűsítésére szánták. Az új üzemek döntő részét a borsodi és a nógrádi iparvidékre kívánták telepíteni,⁴⁰ minden bizonnyal a nyersanyagok közelsége, a megfelelően képzett és politikailag megbízható munkaerő jelenléte miatt.

Az OT a terv előkészítésénél az 1949. év második felében nem tudta betartani a határidőket, mert Vas Zoltán – ha hihetünk emlékiratának – a kulcskérdéseket illetően vitában állt Gerő Ernővel. A nehézipar fejlesztésében természetesen egyetértettek, azonban Gerő példátlanul gyors megvalósítást követelt, úgy, hogy közben Farkas Mihály honvédelmi miniszter és katonai lobbijának extra igényeit is ki akarta elégíteni. Vas ellenezte a vas- és acéltermelés gyorsított növelését, mert az OT számításai alapján bizonyítottnak találta, hogy a nehéz- és hadiipari fejlesztést csak – a KV áprilisi határozatának ellentmondóan – lassúbb életszínvonal-emelés árán lehet megvalósítani.⁴¹

Az OT így a nyár folyamán ismét „puhább” javaslatot dolgozott ki, amiért az MDP Titkárságától 1949. szeptember végén megrovást is kapott.⁴² A tanácskozáson a titkárság – az Államgazdasági Osztály által beterjesztett javaslat alapján – a 38 százalékos életszínvonal-emelés helyett már csak 32 százalékot tartott kívánatosnak. A testület végül kizárólag a tervtörvény megszövegezését bízta az OT-ra, hogy a jogszabály – a Szovjetunió 1946. évi tervtörvényéhez hasonlóan – csak utaljon a fő számokra, és a széles körű agitációhoz felhasználható legyen.

Egy hónap elteltével, 1949. október 25-én tárgyalta az MDP KV Államgazdasági Bizottsága az ötéves terv javaslatát teljes részletességében, és a nehézipar termelési előirányzataitól az árumérlegekig terjedően majd tucatnyi tervkötetre adta az áldását. Megjegyzendő, hogy a tervnek ebben a változatában is még Mohács szerepelt az építendő új vaskombinát telep-

helyeként.⁴³

A legszűkebb pártvezetés valójában ekkortól foglalkozott élénkebben az ötéves terv kérdéseivel. Bár a megmaradt tervhivatali iratanyagban ennek szinte semmi nyoma, Rákosi visszaemlékezéséből tudható, hogy fontos és kevéssé fontos ügyekben egyaránt folyamatosan egyeztettek a szovjet tervhivatallal. Két okból tették ezt: egyrészt a magyaroknak az ilyen típusú tervezésben nem volt gyakorlatuk, másrészt az egyoldalúan szovjetorientálttá tett gazdaság legfontosabb nyersanyag-, félkésztermék-, gép- és műszerbeszerzéseinek ütemezését a szovjet elvárásokhoz, illetve a szovjet kapacitásokhoz kellett igazítani. Rákosi Mátyás visszaemlékezései szerint az együttműködés egyik legproblematikusabb pontja a méretarányok közötti különbség volt: „a hatalmas Szovjetunióhoz szokott tervezőknek a mi kis országunk méretei és célkitűzései egyátalán nem látszottak nagyoknak vagy merészeknek”, s mindenáron még nagyobb szabású – Rákosi által sajnos nem részletezett – beruházásokba akarták a magyarokat belehajszolni.⁴⁴

Az MDP PB 1949. november 10-én tárgyalt az első ötéves terv OT által sokadik változatban elkészített törvénytervezetéről. A testület egy hetet adott az OT-nak a véglegesítésre, s a végső formába öntést Gerő Ernő és Révai József kapta feladatul.⁴⁵ A PB – az Országgyűlést megelőzve – a következő hetekben még két alkalommal foglalkozott az első ötéves tervvel: 1949. november 24-én és december 2-án.⁴⁶ Mindkétszer felfelé srófoltak egy kicsit az előirányzatokon, s így született meg a Parlamentnek formális jóváhagyásra végül benyújtott tervjavaslat. Az Országgyűlés 1949. december 10-i ülésén az 1949. évi XXV. törvényként fogadta el végül a dokumentumot.⁴⁷

Az 1949. novemberi változathoz képest a megszavazott törvény retorikája és szellemisége nem változott, a gazdaságpolitikai irányváltás viszont jól érzékelhető. A félfordulat (a még erőltetettebb iparosítás) oka a Kominform 1949. novemberi 16-i budapesti ülése volt, amelyen Jugoszláviát az új háborúra készülő, agresszív imperialista hatalmak körébe sorolták, s ezzel Magyarország egyik pillanatról a másikra „frontországgá” vált. Vas Zoltán szerint a Kominform ülését követően Farkas Mihály és (szovjet) katonai tanácsadói azt javasolták a Honvédelmi Bizottságban – amely állítólag már akkor létezett, bár hivatalosan csak 1950 végén alakult meg –, hogy a nehézipar és ezen belül a hadiipar javára az ötéves terv 1950-es, első évére előirányzott beruházási összeget további 1,2 milliárd forinttal emeljék meg. A pártvezetés azonban ekkor nem akart belebonyolódni a részletekbe, mert sokkal fontosabbnak tartotta, hogy az ötéves tervet az év végéig jóváhagyassák az Országgyűléssel.⁴⁸

De térjünk vissza az ötéves terv novemberi változatához, illetve a végleges törvénnyel való összehasonlításához. Változatlan maradt a gazdasági átalakítás és a nagyipar létrehozásának célkitűzése, a véderő megerősítésének-kifejlesztésének kiemelt prioritása, és a tervezett új ipari beruházások telepítési helye. Mindkét változat kiemelte, hogy „az elmaradott mezőgazdasági jellegű vidékek: a Tiszántúl, a Duna–Tisza-köze, a Dunántúl iparban szegény megyéi” gyárakat, üzemeket kapnak; továbbá a nagy-budapesti mellett két új iparvidék is születik: a borsodi és a pécs–mohácsi. A kiemelt beruházások listája még inkább jelezte a nem ipari és „nem termelő” (oktatási, szociális stb.) szektorok háttérbe szorulását: különösen a mezőgazdaságot illetően hiányoztak a konkrétumok, a mohácsi nagyolvasztó és erőmű, a várpalotai, a barcikai erőmű stb. viszont itt sorjáztak. Új elem volt a törvényben a novemberi tervezethez képest az iparosítás meggyorsításának programja, s ennek lényegre törő kifejezéseként a már említett, utóbb közkeletűvé vált jelszó az „agrár-ipari országból ipari-agrár országgá” történő átalakulásról. A tervtörvény az előzetes változatoknál sokkal kevesebb konkrétumot tartalmazott, ami akár titkolódzást is takarhatott, vagy a célok könnyebb módosítását, a források egyszerűbb átcsoportosíthatóságát is szolgálhatta. Szembetűnő az öt évre tervezett beruházások 50,9 milliárd forintos főösszegén belüli újabb átrendeződés az ipar javára: a korábbi 20,3 milliárd helyett a törvényben már 21,3 milliárd szerepelt. Nem mellékes, hogy a törvény – bármennyit is hivatkoztak rá a későbbiekben, és hiába tartalmazott tételes előirányzatokat – csak laza gazdaságpolitikai keretet jelentett, amelyet a részletes éves tervek az aktuális fejlesztési prioritásoknak megfelelően töltöttek meg tartalommal.

Ne feledkezzünk meg eközben arról sem, hogy 1949. december 31-én lezárult az a hároméves terv, amely legfeljebb körvonalaiban emlékeztetett az eredeti, 1947-es tervtörvényre. Az OT 1949–1950 fordulóján készült, s az MDP KV Államgazdasági Bizottsága 1950. január 31-i ülésén megvitatott jelentése győzedelmes hangnemben számolt be a hároméves terv két év öt hónap alatti teljesítéséről, sőt szám szerinti túlteljesítéséről. Anélkül, hogy belemerülnénk a részletekbe, ki kell emelni, hogy a tervidőszakban beruházott 10,3 milliárd Ft 35,3 százalékát az iparra költötték. A közlekedési ágazat (20,4 százalék), valamint az építési, szociális és kulturális ágazat (25,7 százalék) magas részesedése a beruházásokból kizárólag a minimális infrastruktúra megkerülhetetlen újjáépítésének volt köszönhető. A gyáripar adataiból azonban rögtön kiderül, hogy már ez az újjáépítés is nehézipar-centrikusan zajlott le, többek között a jóvátételi igények miatt is. A hároméves terv eredetileg azt tűzte ki céljául, hogy a háború előtti szintre hozza a magyar gazdaságot, majd a későbbi előirányzat-emelések nyomán az ipari termelésnek 1949-ben 27,2 százalékkal kellett volna meghaladnia az 1938-asat, ehelyett átlagosan 53,4 százalékkal volt több. Ezen belül a gépipari termelés megduplázódott (212,1 százalék), s közel ilyen mértékben lépte túl a tervezett számokat a vas- és fémipar (181,9 százalék) vagy a vegyészeti ipar (174 százalék) teljesítménye is. A nehézipari beruházások keretében főként meglévő üzemeket állítottak helyre (például Péti Nitrogénművek), illetve némelyikhez kisebb új gyáregységeket építettek (például ózdi és diósgyőri ércelőkészítő). Ezek alapján az Államgazdasági Bizottság úgy értékelte a helyzetet, hogy a beszámoló nyilvánosságra hozandó változatában a hároméves terv helyreállítási jellegét kell hangsúlyozni, valamint hogy a helyreállításnál már több is történt, amivel az első ötéves terv előfeltételei teremtődtek meg.⁴⁹

Az első ötéves terv első éve

Az ötéves terv elfogadtatása után az 1950. év első hónapjaiban a magyar pártvezetés figyelme más irányba fordult (tanácstörvény, területrendezés stb.), így érvényes éves terv hiányában napi operatív utasításokkal igyekeztek működtetni az egész gazdaságot.

Eközben a szovjet nyomás a szinte nulláról induló magyar hadsereg és hadiipar fejlesztésének felfuttatására cseppet sem enyhült. Vas Zoltán emlékirata szerint a hadikiadásokat 1950-re a nemzeti jövedelemnek mintegy 20 százalékában szabták meg, a HM mégis újabb és újabb igényekkel lépett fel, amelyekről már Gerő Ernő és Rákosi Mátyás is úgy vélekedett, hogy azok felborítanák az ország gazdasági és pénzügyi egyensúlyát. 1950 márciusában a Honvédelmi Bizottság végül 15 százalékponttal mégis megemelte a honvédelmi beruházások keretét más ágazatok rovására.⁵⁰

A keretszámok módosítása és újraszámolása miatt az éves terv jóváhagyása egyre csúszott. Az MDP Államgazdasági Bizottsága 1950. március 31-i ülésén tárgyalta meg az 1950. évi népgazdasági terv sarokszámait, és nemcsak az ipari termelés növekedési előirányzatát emelte meg 10 százalékponttal, hanem az összberuházás főösszegét is 900 millió forinttal.⁵¹ Az MDP PB elé csak április végén került az éves terv, amelyet a testület vita nélkül elfogadott.⁵² A PB-határozatban a hadiipar fejlesztésének kiemelt jellegét – lévén, hogy többé-kevésbé a nyilvánosságnak szánt dokumentumról volt szó – csak egy olyan semmitmondó félmondat jelezte, hogy „az 1950. évi népgazdasági terv végrehajtásának szolgálnia kell honvédelmünk, véderőnk fejlesztését”. Az 1950. évre betervezett 8 milliárd forintnyi beruházásból 3,82 milliárd az iparra (az összberuházás 48 százaléka), azon belül is 3,39 milliárd a nehéziparra (az összberuházás 42,3 százaléka) jutott. Az ipari nagyberuházások közül érdekes módon nem tettek említést a dunapentelei építkezésről (ami ekkor már gőzerővel folyt), csak a diósgyőri rekonstrukcióról (ami ekkor még nem is kezdődött el); szó esett a tatabányai alumíniumkohóról, az almásfüzitői timföldgyárról, a Mátravidéki Erőműről, a Péti Nitrogéngyárról, a kazincbarcikai beruházásra viszont szintén csak homályosan utaltak. A kereskedelmi, kulturális stb. beruházások nevesítésénél sem meglepő, hogy sorra a kiemelt települések ellátásának javítását célzó intézkedésekkel találkozunk: Salgótarjánban, Újpesten, Tatabányán és Győrött négy állami áruház, Komlón és Oroszlányban új rendelőintézet, Diósgyőrött és Ózdon tizenkét tantermes gimnázium építését írták elő. Ezzel szemben hét alföldi megye tanyán lakó parasztjainak „az új községekbe és településekbe való önkéntes beköltözését” mindössze 100 millió forintnyi hitellel tervezték segíteni.

A tervhivatal eközben már a következő évek keretszámait dolgozta ki. Egy OT-főosztály-vezetői értekezletre készített 1950. áprilisi előterjesztés a nehézgépgyártás termelésének megkívánt 37 százalékos emelését 1951-ben csak úgy látta megvalósíthatónak, ha „a szükséges keresztmetszetet jelentő gyáraknál” gyors beruházásokat hajtanak végre, növelik az üzemközi kooperációt és a dolgozók létszámát, valamint az IFIG-üzemek kapacitását is igénybe veszik.⁵³ Az alapanyaghiány növekedése egyértelműen prognosztizálható volt. A várható feszültségekkel a hivatal teljesen tisztában volt, de a fejlesztés tempóját nem lehetett csökkenteni. Az iparosítás óriási összegeket nyelt el, s a nehézipar többletnyersanyag-igényét szinte kizárólag importból lehetett biztosítani, ami tovább rontotta az amúgy is deficites külkereskedelmi mérleget. 1950 áprilisától a gazdasági vezetés sorozatos áremelésekkel, majd a jegyrendszer bevezetésével igyekezett úrrá lenni a lakossági ellátás problémáin.

Az 1950 júniusában kirobbant koreai konfliktussal a hidegháború – ha lokálisan is, de – „forró” háborúvá változott, amit a szovjet blokk országai közvetlen világháborús fenyegetésként éltek meg. A magyar vezetés is teljes mértékben azonosult ezzel a nézettel, ezért a hadikészültség mielőbbi elérésére sarkallta a magyar haderőt és a honvédelmi ipart. A háborús pszichózis áthatotta a párt vezetőinek (félig) nyilvános beszédeit is. Például Farkas Mihály a hadsereg 1950. október eleji magasabb parancsnoki értekezletén így beszélt: „Az idő, amely most a nemzetközi helyzetre jellemző, keményen szól hozzánk. Megköveteli, hogy úgy határozzuk meg az előttünk álló kiképzési év feladatait, hogy a nemzetközi helyzet bármilyen fordulata hadseregünket felkészülve, harckészen találja.”⁵⁴

Az MDP legszűkebb vezetése a valódi háborús készülődésről szóló információkat, amelyeket sokszor maga is csak homályos utalások formájában kapott Moszkvából, fokozatosan „adagolta” tovább a KV-nak. A KV 1950. október 27-i ülésén például Rákosi Mátyás egyrészt „az eddigieknél is nagyobb áldozatkészséget” kért a lakosságtól, másrészt nagyobb megértést várt a „honvédség összproblémáival” szemben; részletekbe azonban nem bocsátkozott a szavazógéppé degradált testület előtt.⁵⁵

Az 1950. november végén az MDP PB által elfogadott 1951. évi ipari termelési keretszámok azonban jóval konkrétabban mutatták a háborús készülődés jeleit.⁵⁶ Figyelemre méltó, hogy az előterjesztést az OT helyett az Államgazdasági Osztály nyújtotta be, amely annak ellenére, hogy már eleve feszítettnek tartotta a tervet, mégis emelt egy kicsit az előirányzatokon. A PB egyetlen – mint később kiderült, jogos – aggálya az volt, hogy az alapanyagok termelésének lemaradása nincs-e hatással a terv teljesítésére. Az előterjesztés fő számai (lásd az I. és II. táblázatot) egyértelműen jelezték az egyes termelési ágak közötti arányváltozást: egyrészt egyre nagyobb része volt az iparnak a nemzeti jövedelem előállításában, másrészt a nehézipar, s azon belül is különösen a hadiipar javára bekövetkezett eltolódást.

I. táblázat. Az 1950. és 1951. évi termelés iparágak közötti megoszlása

                                                   Teljes termelési érték               Emelkedés

          Iparágak                             (millió FT) változatlan áron        1950-hez képest

                                                        1950                 1951                  (%)

          Nehézipar                              19596,1           26476,1              135,1

          Hadiipar                                  856                  3171,9              366,7

         Könnyűipar                           13841,7           17524,2               130,5

         Mezőgazdasági ipar              7853,5              9665,3               123

          Összesen/Átlag                       42147,3          56837,5              133,5

Forrás: MOL M-KS 276. f. 53. cs. 64. ő. e.

II. táblázat. Az ipar súlya a nemzeti jövedelemben, illetve a nehézipar részesedése

            Év                            Az ipar súlya                              A nehézipar részesedése

                                           a nemzeti jövedelemben (%)       a gyáripari termelés új értékéből (%)

          1949                           48,5                                              40

          1950                           50,3                                              44

          1951                           54,4                                              48

Forrás: MOL M-KS 276. f. 53. cs. 64. ő. e.

A tendencia folytatásaként az OT – a PB-iránymutatásnak megfelelően – olyan magasra emelte a beruházási és termelési előirányzatokat, hogy 1950. december közepén az MDP PB-nek már mérsékelnie kellett azokat.⁵⁷ Ahogyan azt az – OT elképzeléseit felülbíráló –

Államgazdasági Osztály előterjesztése megfogalmazta: „ez a javaslat az előző évi tervekhez viszonyítva nagy előrehaladást jelent, bár [...] fő hibája, hogy az eddigi túlságosan laza tervezésből bizonyos mértékig az ellenkező végletbe megy át, a terv több területen túlfeszített”. Erre aztán Rákosi azzal a széles körben ismertté vált mondattal vágott vissza, hogy a „feszí-tett terv a jó terv. [...] Az a jó terv, amit csak lábujjhegyen lehet elérni.” Az Államgazdasági Osztály bírálata arra is rávilágított, hogy a beruházások – a középtávú tervben korábban megfogalmazott irányelvekkel ellentétben – csupán az ország néhány körzetére összpontosultak: a nagyberuházások 24 százaléka Budapesten, 65 százaléka pedig Pest, Fejér és Borsod megyékben kezdődött meg. Ezen változtatni kívántak ugyan, de ezt az óhajt rögtön ki is oltotta az az elvárás, hogy a beruházási erőfeszítéseket még inkább koncentrálni kellett. Az OT nagyberuházásokról szóló jelentéséből pedig az is kiderült, hogy a beruházások mennyire a nehéz- és hadiipari ágazatra korlátozódtak. Ugyanakkor a kapacitáshiány és egyéb okok miatt 5 milliárd forintnyi polgári és katonai beruházás húzódott át 1950-ből a következő évre.

A hadiipar további különleges kezelését az is mutatta, hogy új beruházást a védelmi ágazatban (HM, IFIG, ÁVH) közel kétszer olyan összegben terveztek indítani, mint a polgári termelésben.

Az 1951. évi állami költségvetés számai szintén a katonai kiadások drasztikus növekedéséről tanúskodtak. Az MDP Titkársága 1950. november utolsó harmadában – még a PB-t is megkerülve – döntött a „kettős könyvelésű” (nyílt-titkos) költségvetés fő bevételi és kiadási előirányzatainak elfogadásáról.⁵⁸ 5,9 milliárd forintot – az állami költségvetés titkos főösszegének 17 százalékát – kívántak a következő évben a publikus költségvetésen kívül kezelni.

A nyílt költségvetésben a HM rovatában szereplő 3,5 milliárdon kívül még bújtatottan 500 millió forint „tartalék”, további 500 millió forint „forgóalap-juttatás” címén szerepelt; költségvetésen kívül pedig még plusz 2,9 milliárdot irányoztak elő katonai célokra. A tervezett összkiadások 33 százalékát beruházásokra és 24 százalékát védelmi kiadásokra kívánták fordítani, ami – egészen rendkívüli módon – együttesen túllépte a költségvetés felét.

Az 1951. év folyamán a HM – több előirányzat-változtatást követően – végül 5,23 milliárd forinttal gazdálkodhatott, ami az állami költségvetés 15-17 százalékát tette ki.⁵⁹ Friss István, a pártközponti osztályvezető mindenesetre felfokozott patetizmussal magyarázta a honvédelmi kiadások szükségességét az Országgyűlés 1950. december 8-i, a költségvetésre rábólintani hivatott ülésén: „szent, hazafias kötelességünknek teszünk eleget, amikor honvédelmünket erősítjük. Egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az imperialista hatalmak háborúra készülődnek. [...] Bennünket senki és semmi nem tántoríthat el következetes békepolitikánktól. De éppen a béke fenntartása céljából kell hazánkat megdönthetetlen bástyává kiépíteni a Szovjetunió vezette béketábor frontján.”⁶⁰

Az első ötéves terv előirányzatainak felemelése

1950–1951 fordulóján a magyar pártvezetés az MDP közelgő kongresszusának előkészítésére koncentrált, s némiképp váratlanul érte egy moszkvai meghívás az európai szocialista országok tanácskozására. Az értekezlet 1951. január 8-án ült össze a Kremlben, ahol a szocialista világ katonai kérdései kerültek napirendre. A Szovjet Hadsereg Vezérkara úgy ítélte meg, hogy a NATO 1953 végére teljesen fel lesz készülve a következő háborúra, s ennek ellensúlyozására a szocialista országok hadseregeit is gyorsított ütemben kell fejleszteni. Álláspontja szerint az 1956-ra tervezett hadsereglétszámot és -felszereltséget legkésőbb 1953 végére ki kellett (volna) állítani.⁶¹

Rákosi Mátyás és Farkas Mihály Moszkvából hazatérve kétségbeesetten hajszolta a párt- és állami apparátust, hogy a Sztálin utasításainak megfelelő hadsereg-fejlesztési programot el lehessen fogadtatni az alig másfél hónap múlva esedékes pártkongresszuson. Vaszilij Romanovics Bojko altábornagy, a magyarországi szovjet katonai tanácsadók vezetője kész kívánságlistát és útmutatást tett le a Honvédelmi Bizottság asztalára, hogy hogyan lehet több mint százötvenezer főre növelni a Magyar Néphadsereg létszámát, előteremteni az ehhez szükséges felszereléseket és járműveket, felépíteni az üzemeket és laktanyákat stb. Az első ötéves tervben korábban jóváhagyott, már eleve igen magas beruházási összegeket drasztikusan emelni kellett, hogy meg lehessen kísérelni a nehézipari és a hadiipari előirányzatok teljesítését. Az új terv minden fontosabb részletét persze előzőleg egyeztetni kellett a szovjet tervhivatallal. Rákosi visszaemlékezése szerint szinte naponként változtak a kérések és a javaslatok, s kivétel nélkül mindig felfelé kellett korrigálni az előirányzatokat, mert a hadsereg-fejlesztési koncepció egyre újabb igényeket teremtett.⁶²

1951. február végén tehát az a feladat várt az MDP II. kongresszusára, hogy utólagosan jóváhagyja a gazdaságpolitikai iránymódosulást, áldását adja a – nyíltan meg nem fogalmazott – háborús készülődésre. Erre második napirendi pontként a kongresszus ötödik napján került sor: Gerő Ernő Az ötéves terv első évének eredményei és további feladataink a népgazdaság szocialista építése terén című referátumában ismertette az új célokat. Az 1950. év „sikerei” alapján meghirdette az új, még nagyobb ugrást jelentő fejlesztési programot: „Ötéves népgazdasági tervünket oly módon kell átdolgozni, hogy meggyorsítsuk országunk iparosítását, vagyis mindenekelőtt a nehézipar, az ipari alapanyagok, a villamosenergia és a gépgyártás, s általában a termelőeszközöket előállító iparágak fejlődését.”⁶³ Miközben a gazdaságban már alapvető strukturális feszültségek mutatkoztak (a feldolgozóipari termelés növekedése mögött elmaradt az alapanyagipar és az energiatermelés fejlődése, a mezőgazdaság és a könnyűipar gyenge teljesítménye pedig a külkereskedelemben és a lakosság fogyasztásának biztosításában okozott feszültséget), Gerő a mezőgazdaság lemaradásából azt a következtetést vonta le, hogy nem lassítani, hanem éppen ellenkezőleg, fokozni kell az iparosítás ütemét.

Gerő szerint magát a vezetést is meglepte a gyorsan fejlődő ipar rohamosan emelkedő energiaigénye, ami „parancsolóan állítja elénk bányászatunk s ezen belül széntermelésünk igen jelentős fokozásának feladatát”. Gerő ezzel új kampánycélt⁶⁴ jelölt ki a fejlesztés számára, a bányászat így még a nehéziparon belül is kitüntetett szerephez jutott. Ez sokszázmillió forintnyi pluszforrást hozott a szocialista városoknak, elég csak Gerő felsorolását megnézni, hogy mely településeken terveztek komoly szociális és kulturális beruházásokat: Salgótarjánban, Gödöllőn, Szigetszentmiklóson, Várpalotán, Tatabányán, valamint Dunapentelén.⁶⁵

A kongresszusi határozat a Gerő-beszéd teljesen irreális és előre láthatóan teljesíthetetlen számait öntötte végleges formába⁶⁶: az első ötéves terv előirányzatait úgy kellett felemelni, hogy a gyáripar termelése 1949-hez képest 1954-re az eredetileg előirányzott 86,4 százalék helyett legalább 200 százalékkal, ezen belül a nehézipar az eredeti 104,3 százalék helyett 280 százalékkal, a könnyűipar 72,9 százalék helyett 145 százalékkal emelkedjék. A beruházásoknak az eredetileg előirányzott 50,9 milliárd forint helyett legalább 80 milliárd forintot, ezen belül a nehéziparban 18,3 milliárd helyett 37 milliárd forintot kellett elérniük. A nemzeti jövedelemnek 63 százalék helyett 120 százalékkal, az életszínvonalnak öt év alatt 35 százalék helyett 50 százalékkal kellett emelkednie.

Az MDP kongresszusán már felemelt – ám az Országgyűlés által csak május 16-án jóváhagyott – 1951. évi terven már május közepén újra változtattak. A felülvizsgálatra ismét az ipar anyagellátási nehézségei miatt volt szükség, ezért az MDP PB a vaskohászati, az építőanyag-ipari és a szénbányászati ágazatot a tervtől való elmaradásuk „minden erővel” való behozására szólította fel. Ráadásul megfejelték az ipari termelési előirányzatokat is: a nehéziparban 217 millió, a könnyűiparban 323 millió, az élelmiszeriparban 115 millió forinttal.⁶⁷

1951 tavaszán és nyarán azonban sem a hadsereg, sem az ipar fejlesztése nem haladt a megkívánt ütemben. A szüntelenül érkező újabb és újabb katonai követeléseket a formálissá vált MDP PB helyett a Honvédelmi Bizottság próbálta megrostálni, de a szovjet tanácsadók által Farkas Mihály „szájába adott” igényléseket ritkán sikerült mérsékelni.⁶⁸ A hadiipari beruházások hitelkeretét év közben – a rossz tervezés, a különféle pótlólagos munkák, valamint az új, eredetileg nem tervezett létesítmények építése miatt – 950,6 millió forintról 1124,6 millió forintra kellett emelni. A hadiberuházások műszaki teljesítése azonban még így is csak 76 százalékot, pénzügyi teljesítése pedig 69 százalékot ért el.⁶⁹

a legnehezebb másfél év

1951 őszén már egyre több gazdasági nehézséggel kellett szembenézni. A pártvezetésben azonban még mindig nem tudatosult, hogy ez a megemelt ötéves és éves terv következménye.

Az előző év gyenge terméseredményei miatt akadozott a közellátás, ráadásul 1951-ben néhány héttel késett az aratás. Az új munkások tízezreivel sikerült ugyan helyenként mennyi-ségileg emelni a termelést, a termelékenységi mutatók és a munkafegyelem azonban romlott. A szénbányászatban e problémák már kritikus mértéket értek el, ezért október 21-re Tatabányára országos bányásztanácskozást hívtak össze, amelynek maga Rákosi Mátyás volt a fő szónoka.⁷⁰

A lakosság ellátásának mind tűrhetetlenebb állapota és a növekvő külföldi adósság miatt az MDP Titkársága kénytelen volt néhány százalékpontos visszafogásról határozni 1951. október végén: a gyáripar termelését az eredetileg jóváhagyott 25 százalék helyett „csak” 22,9 százalékkal tervezte emelni. Az 1952-re megállapított 17 milliárd forintos beruházási előirányzatot 900 millióval csökkentették volna úgy, hogy a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumtól (BEM), a Kohó- és Gépipari Minisztériumtól (KGM) és a Közlekedésügyi Minisztériumtól öszszesen 462 milliót terveztek elvonni, míg a „közület II.” néven futó védelmi ágazatot mindössze 97 millió forinttal rövidítették volna meg.⁷¹

Az MDP Titkársága által 1951. november végén jóváhagyott 1952. évi állami költségvetés⁷² a folyó évi büdzsé szerkezetét tartotta meg, csak a főösszeg növekedett 40 milliárd forintról 46 milliárdra. A teljes (nyílt és titkos) költségvetés kiadásaiból az összes forrás 23,3 százalékát a védelmi ágazatra, 33,6 százalékát pedig beruházásokra irányozták elő. A költségvetésen kívül kezelt összeg nagysága elérte a 8 milliárd forintot, az összkiadás egyhatodát. A HM költségeiből még a nyílt költségvetésben is 4,3 milliárd forint szerepelt, valamint „tartalékként”, illetve „vállalatoknak közigazgatási tevékenységért térítés” címén további 933 millió forint. A katonai kiadásokra a költségvetésen kívül még újabb 4,3 milliárdot kívántak fordítani.

Ekkorra az egész ipart olyan mértékben leterhelték a honvédelmi megrendelések, hogy 1952 elején egyes minisztériumok és iparági főosztályok nyíltan szembeszegültek a HM kielégíthetetlen követeléseivel, mivel „a honvédség elvisz mindent a népgazdaságból, zavarja a terveket, és a polgári igényeket a honvédség miatt nem tudják kielégíteni”⁷³.

1952-re – változatlan prioritásokkal – az egész korszak legszigorúbb éves terve készült, amely csődközeli helyzetbe sodorta a tartalékait lassan teljesen felélő magyar gazdaságot. Ez a terv „végső” formájában 1952. február elején született meg, mivel az árváltozásokról szóló 1951. november 30-i KV-határozat és az 1951. évi tényadatok miatt még változtatásokra volt szükség. Az MDP PB a tervről szóló határozatában még a saját 1951. október végi – szerény mérséklést célzó – döntését is felülbírálta.⁷⁴ A PB-határozat leszögezte, hogy tovább kell folytatni az ország gyors ütemű iparosítását, a gyáripar nagymértékű fejlesztése mellett az – 1951-ben elmaradt – alapanyagipar felzárkóztatását is el kell érni, valamint „fokozottan ki kell elégíteni a honvédelem szükségleteit”. (A három fő irány egyidejű fejlesztése determinálta a terv teljesíthetetlenségét.) A befejezetlen és elhúzódó beruházások számát további koncentrálással kívánták csökkenteni: „az erőket az ötéves terv célkitűzéseivel szorosan összefüggő legfontosabb beruházásokra kell összpontosítani”. 1952-re 17,53 milliárd forintot irányoztak elő beruházásokra (28 százalékkal meghaladva az előző évi 13,72 milliárd beruházási összeget). A több mint 17 milliárdból 7,5 milliárd forintnyi beruházást irányoztak elő a nehéziparra (43 százalék), azon belül is főként a kiemelt létesítményekre (Sztálin Vasmű 965 millió, komlói szénbányák 147 millió, kazincbarcikai kooperáció 290 millió, várpalotai kooperáció 407 millió forint stb.). 1952-ben százhetvenöt folyamatban lévő beruházást kívántak befejezni, és húsz újat megkezdeni. A kommunális beruházásokból szintén a nehézipari központok részesültek kiemelkedő mértékben. Új, állami finanszírozású lakásokat szinte kizárólag Sztálinvárosban, Miskolcon, Várpalotán, Tatabányán, Salgótarjánban és Komlón kívántak építeni.

Ugyanezen évben a védelmi ágazat korábban sosem látott összegek felett rendelkezett, hogy végrehajthassa a sztálini fegyverkezési programot. Az állami költségvetés, illetve az annak helyébe lépő egységes Népgazdasági Pénzügyi Terv Farkas Mihály által 1952. március 10-én jóváhagyott változata 13,542 milliárd forintos HM-keretösszeggel számolt.⁷⁵

Az 1952. évi úgynevezett KR- (koordinációs, azaz a háborúra való átállást irányító) terv, amelyet valószínűleg az OT katonai részlege állított össze, s Vas Zoltán egyenesen Rákosi Mátyásnak terjesztett fel⁷⁶, kertelés nélkül beszélt a fegyverkezés következményeiről. A népgazdaság – minden erőfeszítés és rendszabály ellenére – háborús mozgósítás esetén a néphadsereg eszközigényének csak 76,6 százalékát tudta volna kielégíteni. Ezt is csak úgy lehetett teljesíteni, hogy a lakosság fogyasztását az 1952-ben eredetileg tervezetthez képest 30 százalékkal, az 1951. évi színvonalnál 14 százalékkal alacsonyabbra szállították le. Így a nemzeti jövedelemnek a 24,1 százalékát emésztették fel a honvédelmi kiadások, s ez még nem tartalmazta az összes katonai beruházást és a készenléti anyagtartalékolást.

1952 májusában Gerő Ernő is hasztalanul próbálta takarékoskodásra bírni a HM-et, arra hivatkozva, hogy a túlzott honvédségi igények zavarokhoz fognak vezetni a gazdaságban. Farkas Mihály ugyanis a védelmi beruházások csökkentését a hadsereg fejlesztésének leállításával tartotta egyenértékűnek.⁷⁷ Pedig a nemzetgazdaság túlhajszoltságára utaló válságjelek már 1952. első félévének gazdasági adataiban is megmutatkoztak: a beruházások lendülete megtört, s az alapanyag-termelés súlyos nehézségekkel küzdött. Az MDP PB 1952. június 19-i döntései⁷⁸ azonban ismét csak tüneti kezelést jelentettek: az alapanyagiparból ezúttal a kohókokszszükséglet előteremtését emelték ki, és a kokszbehozatal növelésével kívánták kampányszerűen javítani az ellátást.

A HM mohósága ellenére, illetve a gazdaság és a társadalom véges teljesítőképessége miatt 1952. első félévében a minisztérium költségvetésének mindössze 30 százalékát tudta felhasználni. Egy Friss István által 1952. július 1-jén – kizárólag Rákosi és Gerő számára – készített kimutatás szerint a honvédelmi kiadások előirányzata ekkor már 15,815 milliárd forintra rúgott – az alábbi megoszlásban⁷⁹: a HM költségvetése 12,092 milliárd forint; HM-beruházás 1,415 milliárd forint; közlekedési beruházás a HM részére 292 millió forint; postai beruházás a HM részére 73 millió forint; a Középgépipari Minisztérium beruházásai 966 millió forint; a Középgépipari Minisztérium költségvetése 43 millió forint; az (Államvédelmi Hatóság) Határőrség költségvetése 359 millió forint; az (Államvédelmi Hatóság) Határőrség beruházásai 173 millió forint; Belügyminisztérium Légoltalom 347 millió forint; a hadianyag-szállítás törlesztése a Szovjetuniónak 55 millió forint. Az év folyamán végül „csak” 8,486 milliárdot tudott elkölteni a védelmi ágazat.⁸⁰

A fegyverkezés okozta nehézségek sokasága nyilvánvalóan a pártvezetésre is nyomást gyakorolt, ugyanis Rákosi Mátyás – aki korábban felajánlásokkal ment elébe Sztálin kívánságainak – a hadikiadások esetleges csökkentésének kérésével kereste fel a szovjet diktátort. Sztálin azonban az alkudozásra válaszul állítólag „őszintén és mélyen felsóhajtott: Hát még ha tudná, hogy nekünk mibe kerül a honvédelem!”, s kioktatta Rákosit, hogy „amennyiben csökkentjük a hadseregfejlesztést, az ellenség ezt észreveszi, s háború esetén természetesen ott támad, ahol a legkisebb ellenállást reméli”⁸¹. A szovjet vezetés tehát minimális engedményre vagy visszafogásra sem volt hajlandó.

A HM eközben már nemcsak a 210 ezer fősre duzzasztott hadsereg felszerelésének igényé-vel lépett fel, hanem a háborús mozgósítás („M”) esetén első és második lépcsőben felállítandó, 400-800 ezer főnyi haderő felszerelését irányozta elő az 1953. évi tervezetében, valamint az „M”-létszám számára négy hónapi ellátási tartalékot. Az 1953-as terv összeállításánál ráadásul nem is a folyó évi tényszámokból, hanem az előirányzatokból indultak ki, s a keletkező lemaradást egyszerűen „rátervezték” a következő évre. A HM így – saját beruházások nélkül számolva – 11,2-11,4 milliárd forintra számított a költségvetésből.⁸²

Az 1953. évi költségvetés fő számainak 1952. augusztusi jóváhagyásakor is minden bizonnyal ezekből a számokból indultak ki, mert az MDP Titkársága a védelmi ágazat összköltségvetését 14,6 milliárd forintban szabta meg.⁸³ Ebből 7,3 milliárd jelent meg a kinyomtatott költségvetésben, a többi az eddigre jól bejáratott költségvetésen kívüli fejezetbe került. A beruházások 16,4 milliárd forintos tétele minden korábbi összeget felülmúlt, mint ahogyan a rendészeti ágazat kiadásai is tovább nőttek (18 százalékkal az előző évhez képest). A költségvetés főösszegének újabb, közel tízmilliárdos növekedése mellett (49-50 milliárd forintról 59,8 milliárdra) alig változott a költségvetésen kívül kezelni kívánt összeg, amelyet 1953-ban 8,8 milliárd forintra terveztek.

A véglegesnek mondható és a Magyar–Szovjet Közgazdasági Szemlében 1953 februárjában közzé is tett folyó évi költségvetés annyiban különbözött az előbb ismertetettől, hogy a beruházási kiadásokat további 3 milliárd forinttal megemelték, amely így 19 milliárdos főösszegével a nyilvános büdzsé 37 százalékára rúgott.⁸⁴

1952. november végén az MDP PB áttekintette az adott év gazdasági eredményeit és tendenciáit, valamint elfogadta Gerő Ernőnek az erről szóló KV-ülésre szánt beszámolóját. Ezzel párhuzamosan döntöttek az 1953. évi legfontosabb fejlesztési feladatokról.⁸⁵ Gerő referátumában átmeneti nehézségekről beszélt, de nem ismerte be a gazdasági válság tényét. Az önálló kohászati és vegyipari minisztériumot viszont talán éppen ezen iparágak nehézségeinek

kezelésére kívánta létrehozni. Gerő legszükségesebb feladatként két ágazat fejlesztését és négy nagyberuházás befejezését emelte ki: a honvédelmi és az alapanyagipart, illetve a mielőbb üzembe helyezendő Sztálin Vasmű mellett Komlót (mint új bányászvárost és széntermelő helyet), valamint a várpalota–inotai és a kazincbarcikai kooperációt és erőművet.

Gerő fenti irányelvei szerint készült az az OT-előterjesztés, amelyet a PB egyetlen, a komlói lakásépítést sürgető kiegészítéssel fogadott el még ugyanezen a november 26-i ülésén. Az OT a nehézipar részesedését az iparon belül a meglévő 54,9 százalékról 58,3 százalékra kívánta emelni. A minisztériumok előirányzatai közül a legmeredekebb növekedést a hadiipari szektornál tervezték (Középgépipari Minisztérium 36 százalék), azt követte a KGM (24 százalék) és a BEM (18 százalék), a többi közül csak a Közlekedési Minisztérium 21 százalékos rátája közelítette meg ezt. A szociális és kulturális ellátás fő feladatainál pedig a korábbi évekből már jól ismert formula köszönt vissza: „az állami lakásépítkezéseket elsősorban Budapesten és a gyorsan fejlődő ipari településeken kell összpontosítani”.

Az MDP KV 1952. november 29-i ülésén Gerő Ernő – a PB-határozatnak megfelelően – élesen bírált több minisztériumot, ám ugyanakkor változatlan gazdaságpolitikai irányvonalat vázolt fel.⁸⁶

Az OT néhány nappal későbbi, de a fenti PB-határozat szellemében készített előterjesztése a közel tízmilliárd forintos ipari beruházási főösszeg majdnem egyharmadát szánta a szocialista városok és nagylétesítményeik fejlesztésére 1953-ban: Sztálin Vasműre és a városépítésre 1552 millió forint, Komlóra 500 millió forint (ebből 200 millió a városépítésre), Kazincbarcikára (borsodi kooperáció) 789 millió forint (ebből 81,6 millió a városépítésre), Várpalotára 276 millió forint (ebből 65,3 millió a városépítésre), Ajkára 110,6 millió forint (ebből 10,6 millió a kommunális építkezésekre).⁸⁷

A HM-et eközben továbbra sem elégítették ki az elfogadott tervszámok, ezért Farkas Mihály honvédelmi miniszter – a néphadsereg magasabb igényeire hivatkozva – a Honvédelmi Tanácsnál tett javaslatot a védelmi előirányzatok felemelésére. A testület azonban nem volt hajlandó teljesíteni az újabb követelést.⁸⁸

Gazdaságpolitika a változások előestéjén

Az MDP legfelső vezetőit a következő fél évben teljesen lekötötték a politikai kérdések: a „cionista összeesküvés”, Péter Gábor és az ÁVH főtisztjeinek ügye, majd a Sztálin halálát követő hatalmi küzdelmek. A párt vezető testületei szinte egyáltalán nem foglalkoztak fejlesztési kérdésekkel, sőt még a gazdasági ügyekkel is alig-alig. A gazdaság fokozódó válságjeleinek észleléséről egyedül a Minisztertanács apparátusában belső használatra készült, s végül soha meg nem vitatott 1953. januári feljegyzések tanúskodtak csak, amelyek elsőként a katasztrofális mezőgazdasági helyzetről számoltak be.⁸⁹ Februárban a moszkvai példa nyomán Magyarországon is újabb politikai tisztogatások kezdődtek, amelyek elérték az MDP legfelső vezetését is. Az MDP KV február 26-i ülésén leváltották, és vidékre „száműzték” Kovács Istvánt, az MDP KV Káderosztályának vezetőjét és Vas Zoltánt, az Országos Tervhivatal elnökét.⁹⁰

A szovjetunióbeli változások 1953 késő tavaszán vettek a magyar vezetés számára is egyértelmű irányt. Erről először Rákosi Mátyás – valószínűleg május 22-e és 29-e között lebonyolított – moszkvai utazása után hozott hírt.⁹¹ Rákosi visszaemlékezése szerint egy Hruscsov jelenlétében megtartott tájékoztatón „közölték, hogy a Szovjetunió gazdasági tervezésében jelentékeny változtatásokat határoztak el. Növelni fogják minden erővel a tömegfogyasztási cikkek gyártását, erőteljesen emelni kívánják a dolgozók életszínvonalát, csökkenteni fogják e célból a nehézipari beruházások ütemét, s általában az olyan beruházásokat, amelyek csak lassan amortizálódnak. A hadikiadásokat is csökkentik, s ami ezzel együtt jár, igyekeznek a nemzetközi feszültséget megfelelő békepolitikával enyhíteni. [...] Javasolták, hogy mindezt mi is igyekezzünk nálunk megvalósítani, mert érezhető nehézségeink részben ezekkel kapcsolatosak.” Külön figyelmeztették az MDP főtitkárát, hogy Magyarországon a nemzeti jövedelemből túl nagy részt fordítanak beruházásokra, amelyeket feltétlenül csökkenteni kell, s a felszabaduló összeget fogyasztási cikkek gyártására és az életszínvonal emelésére kell fordítani.⁹²

Rákosi hazatérve azonnal bizottságot állított fel Gerő Ernő vezetésével a középtávú és az éves terv átdolgozására.⁹³ Így az MDP Titkársága június 3-i ülésén a szovjet fővárosból kapott instrukciókat többé-kevésbé megfogadva a „hibák kijavítását szolgáló egyes intézkedésekről” hozott határozatot a Gerő-féle bizottság javaslatai alapján.⁹⁴ A testület hirtelen megvilágosodással megállapította, hogy olyan „gyors és nagyméretű” volt a beruházások tempója, hogy a „dolgozó tömegek életszínvonalának emelését” szolgáló termelési ágakat nem lehetett eléggé fejleszteni; az iparosítás munkáshiányt okozott, csökkentette a munkafegyelmet, káros „szívóhatást” fejtett ki a falusi lakosságra. Mindezek miatt a titkárság a KV következő ülésén javasolta felülvizsgálni az 1953. évi, valamint a következő évek tervét, hogy csökkentsék a beruházásokat, illetve növeljék a fogyasztási javak termelését.

Egy héttel később a titkárság – először véve figyelembe a gazdaságban mutatkozó súlyos problémákat – a termelési és beruházási előirányzatok minimális (körülbelül 13 százalékos) mérsékléséről döntött.⁹⁵ Az MDP KV Államgazdasági Bizottságának az előterjesztésben kifejtett indoklása szerint „hibák fordultak elő magában az eredeti tervezésben, jelentős átcsoportosításokat kellett végrehajtani külkereskedelmi tervünkben, az év első négy hónapjában a legfontosabb iparágak nem teljesítették tervüket, lemaradtunk a begyűjtéssel, végül késedelmek mutatkoznak a beruházási tervek teljesítésében is”. A határozat szinte lehetetlen kívánalmakat fogalmazott meg. A lakosság ellátását nem érinthette a termelési és beruházási előirányzatok csökkentése (sőt a cipő-, valamint a parasztság számára a gyapjú- és pamutellátást is javítani kellett volna). Ugyanakkor viszont a kiemelt építkezések (mint Sztálinváros, Komló, Kazincbarcika stb.) anyagellátását is 100 százalékosan biztosítani kellett volna. Az intézkedés még megvalósulása esetén sem lett volna képes javítani a gazdaság állapotán, hiszen a legtúlterheltebb és legtöbb pénzt elnyelő nagylétesítményeknél és iparágaknál nem történt érdemi változtatás.

A határozat megvalósítására azonban nem maradt idő: „deus ex machina”-ként meghívó érkezett Budapestre az SZKP KB Elnökségétől. Az invitáció valódi céljáról mit sem sejtő magyar párt- és állami vezetés 1953. június 12-én indult Moszkvába, ahol új irányt szabtak az itthoni gazdaságpolitikának.⁹⁶ A június 13–16-i szovjet eligazítás egyik fő témáját a „gazdasági fejlődés egyes kérdései” képezték. Georgij Malenkov és Lavrentyij Berija egymást kiegészítve adták ki az ukázt az MDP megrökönyödött vezetőinek: még sokkal radikálisabban kell folytatni a megkezdett változtatásokat. Erőteljesen fejleszteni kell a mezőgazdaságot, vissza kell fogni a nehézipar fejlesztését, és előtérbe kell helyezni a közszükségleti cikkek gyártását. Malenkov ehhez hozzátette, hogy a Szovjetunió is felelős azért, ami Magyarországon történik, s ezt úgy is lehetett értelmezni, hogy Moszkva – Sztálin idejében – néha rossz tanácsokat adott. A következő három napban – a június eleji MDP titkársági határozatokat is felhasználva – körvonalazódott a meghirdetendő új program: a nagyberuházások leállítása, a nehéz- és alapanyagipar elsődlegességének megszüntetése stb. Minderre az utolsó tanácskozási napon az SZKP KB Elnöksége is áldását adta. Az MDP delegációja június 16-án délután hazautazott, s másnap reggel azonnal hozzálátott az utasítások végrehajtásához. Ezzel új fejezet kezdődött a magyarországi szocialista rendszer történetében.

Az 1947–1953 közötti gazdaság- és iparfejlesztési politika értékelése

A vizsgált korszak két nagy egységre bontható. Az első, 1947 ősze és 1949 tavasza közötti időszak átmeneti jellegű volt, a kommunista párt ezalatt hajtotta végre az átállítást a piacgazdaságról a tervutasításos rendszerre. A második, 1953 júniusával záruló periódusban alakult ki az az Ungvárszki Ágnes által doktrinérnek⁹⁷ nevezett gazdaság- és fejlesztéspolitikai irányzat, amely később ciklikusan (1958–1959 és 1967 között, valamint 1974–1975 és 1979 között) visszatért a magyar szocialista rendszer történetében. Az 1949–1953 között e fejlesztési politika által létrehozott struktúra máig hatóan meghatározza a nemzetgazdaság és a településállomány lehetőségeit és gondjait.

A doktriner fejlesztési irányvonal valódi hatásaival és negatív következményeivel már a kortárs közgazdászok, statisztikusok egy része is tisztában volt, elég csak a Magyar–Szovjet Közgazdasági Szemle egy-egy írására,⁹⁸ Péter György és Kornai János 1954–1957 között megjelent alapvető munkáira utalni,⁹⁹ vagy a Petőfi Kör 1956. évi két közgazdasági vitájának

felszólalásaiba betekinteni¹⁰⁰. Az MDP vezetőinek nemrégiben előkerült emlékiratainak

köszönhetően viszont ma már azt is tudjuk, hogy e program két legfőbb irányítója és végrehajtatója, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő miként értékelte ezeket az éveket a gazdaság szempontjából.

Amikor a moszkovita kommunista vezetők 1945 tavaszán hazatértek – különösen Rákosi Mátyásnak –, nemcsak Magyarországról és a magyar gazdaságról voltak gyér ismereteik, hanem a mintának tekintett szovjet gazdaság működését sem ismerték életközelből.¹⁰¹ Valójában tehát Sztálin és más szovjet vezetők iránymutatása, jobban mondva utasításai alapján kezdték meg és hajtották végre a szocialista gazdaság kiépítését, és tartották fenn működését.

Számos gazdasági kérdés s maga a tervgazdálkodás is – Rákosi szavaival – „bizonyos fokig ugrás volt a sötétbe”: „A legtöbb tervszám mögött ott rejtezett egy sor olyan tényező, mely csak a fejlődés folyamán lett ismeretes vagy tapasztalatlanságunk következtében egyszerűen nem láttuk őket előre.”¹⁰² A könyvekben olyan világosan és egyszerűen működő rendszer a valóságban sokkal komplikáltabban és kiszámíthatatlanul „viselkedett”. A Rákosi–Gerő-féle vezetés a nehézségekre, a gazdaság és a társadalom ellenállására minden esetben a tervek további feszítésével, az erőszak fokozásával válaszolt.

Azt később Gerő is belátta, hogy a gazdaságpolitikában „lényegileg hasonló jellegű hibák voltak”, mint a szovjet blokk többi országában, s a „hibák” okai is hasonlatosak: „túlzott hadikiadások, a háború közvetlen közelségének koncepciója; a Szovjetunió és a népi demokratikus országok között fennálló és kialakítandó kapcsolatok elméleti és gyakorlati tisztázatlansága”¹⁰³. Utóbb mindezért a felelősséget – egymástól függetlenül – Rákosi és Gerő is kizárólag a szovjetekre (Sztálinra) hárította, mondván, azok rossz tanácsokat, utasításokat adtak: „lehetséges – írja Gerő –, hogy a Sztálin Vasmű építése helyett gazdaságosabb lett volna a meglevő kohászati üzemeket (Diósgyőr, Ózd, Csepel) rekonstruálni, korszerűsíteni és kifejleszteni. Ha a szovjet tanácsadók ezt javasolták volna, úgy bizonyára így jártunk volna el.”¹⁰⁴ Gerő szerint természetesen a torz gazdasági struktúra kialakításáért is a szovjetek a felelősek, hiszen „minden hadiipari üzemet kifejezetten szovjet kívánság és tanács alapján építettünk. Saját kezdeményezésre egyetlenegy sem épült.”¹⁰⁵

Azt el kell hinnünk a mentegetődző felelősöknek, hogy a hadiipar és ebből következően a nehézipar ilyen mértékű (túl)fejlesztésére a hidegháború kiéleződése és a Szovjetuniónak való legteljesebb kiszolgáltatottság miatt volt szükség. Ijesztő azonban az a tudatlansággal és felelőtlenséggel párosult vakhit, amivel véghezvitték a magyar gazdaságot évtizedekre kényszerpályára állító programot. „A[z első ötéves] tervben nem esett szó a honvédelem kiadásainak emelkedéséről – emlékezik Rákosi. – A békekötés kis hadsereget engedélyezett, melynek költségei akkor nem látszottak olyan súlyosaknak, hogy gátolták vagy éppen veszélyeztették volna az ötéves terv végrehajtását. [...] Mikor alig egy évvel később, pontosabban 1951 januárjában a [későbbi] Varsói Szerződés államai a fokozódó hidegháború meg a NATO-fegyverkezés hatására növelték hadseregüket, s benne Magyarországra százötvenezer fő jutott, ezzel előre nem látott kiadások olyan zsilipje nyílt meg, amellyel az ötéves terv elkészítésénél nem számolhattunk. Az ehhez szükséges hadi- (és nehéz)ipar sem szerepelhetett a tervekben, viszont a feszült nemzetközi helyzet ezt is megkövetelte. Őszintén szólva nem is tudtuk akkor, hogy mit jelent számokban kifejezve ekkora modern hadsereg felszerelése, [...] ami alig tizenhárom-

tizennégy hónappal az ötéves terv elfogadása után kezdte nyelni – s egyre fokozódó mértékben elnyelni – a be nem tervezett milliárdokat.”¹⁰⁶

A háborús készülődés és a hadseregfejlesztés eltékozolt milliárdjait mindenesetre érdemes összegeznünk. A fentiekben idézett éves állami költségvetések adataiból is láttuk, illetve egy Rákosi Mátyás iratai között található feljegyzés is bizonyítja, hogy a védelmi ágazat (hadsereg, hadiipar, államvédelem, rendőrség stb.) tényleges kiadásai – az éves tervekben előirányzott összegektől ugyan elmaradva, de – 1949–1953 között a többszörösükre nőttek.¹⁰⁷ Ezen belül a HM 1949-ben még „csak” 2 milliárd forintot, 1950-ben 2,2 milliárdot, 1951-ben 4,4 milliárdot, 1952-ben 7,4 milliárdot, 1953-ban pedig már közel 9 milliárd forintot; összesen 25 milliárd forintot (!) költött el. Az ÁVH 1951–1953 között közel megkétszerezte kiadásait, s összesen legalább 3,2 milliárd forintot használt fel.

Az adatokat összesítve megállapítható, hogy a hadiipari, valamint a „honvédelmi érdekeket szolgáló” közlekedési és postai (hír- és távközlési) beruházásokkal együtt a védelmi kiadások Magyarországon 1950–1952 között minden évben megközelítették, illetve elérték a nemzeti jövedelem 25 százalékát. (Összevetésként érdemes megjegyezni, hogy 1943-ban, amikor a második világháború idején a magyar haditermelés elérte a csúcspontját, az összes hadikiadások a nemzeti jövedelem 27,3 százalékát tették ki.¹⁰⁸) A hadiipar beruházásai 1949–1951 között nominálisan 2,8-szorosukra emelkedtek (393 millió forintról 937 millióra), s ezen a szinten állandósultak, arányukban pedig a népgazdaság összes beruházásának 5-6 százalékát tették ki. Csak az új szakasz idején, a módosított 1953. évi tervvel csökkentették 3,7 százalékra a hadiipari beruházások arányát.¹⁰⁹

Az OT – katonai ügyekkel foglalkozó – Testületi Főosztálya által 1954 februárjában Szalai Béla OT-elnök, illetve Rákosi Mátyás számára összeállított kimutatásból¹¹⁰ az is kiderül, hogy a vonatkozó időszakban a védelmi ágazat egyedül 1950-ben tudta elkölteni a számára biztosított pénzt, 1951–1952–1953-ban viszont 84–87–83 százalékban használta csak fel. A költségvetés természetéből adódóan azonban ezeket a forrásokat mindenképpen kivonták a polgári termelésből, ellehetetlenítve ezzel a könnyű- és az élelmiszeripart, a mezőgazdaságot és a kulturális-szociális ágazatot egyaránt.

A tárgyalt korszakban létrehozott hadiipari üzemek lehet hogy valóban hozzájárultak a fejletlen vidéki térségek iparosításához, és ezek a hatvanas évek elején többségükben polgári termelésre átállított gyárak (például a Hajdúsági Iparművek, a Lehel Hűtőgépgyár, az Észak-magyarországi Vegyiművek vagy a Mátravidéki Fémművek) a későbbiekben „jól prosperáló és gyorsan növekvő vállalatokká váltak”¹¹¹. A felépítésükre, majd az átállításukra költött pénzt és a befektetett munkát azonban a gazdaság más szektoraiban vagy az ipar más ágazataiban sokkal hatékonyabban lehetett volna felhasználni. Tulajdonképpen álságos dolog volt forráshiányra hivatkozni a lakásépítés vagy az infrastruktúra-fejlesztés kapcsán olyankor, amikor ilyen nagyságrendű összegek mentek később felszámolt vagy átalakított üzemekre.

Az egész szocialista blokkon belül egyébként is az egyik legfeszítettebb középtávú fejlesztési terv volt a magyar első ötéves terv. Hazug tehát a magyar vezetésnek a szovjetekre mutogatása, hogy mindent csak Moszkva parancsára tettek. A KGST-n belül már 1950-ben is Magyarországon volt a legmagasabb a nemzeti jövedelemből a felhalmozásra, azaz a beruházásra fordított hányad, amely tovább növekedett az ötéves terv előirányzatainak 1951. februári felemelését követően.¹¹² Az ipari beruházások az összes beruházáson belül meghaladták az 50 százalékot, s azon belül is a nehézipar vitte a prímet. (Lásd a III. táblázatot.)

III. táblázat. Egyes szocialista országok középtávú terveinek összehasonlítása a beruházások alapján

Megnevezés                              Beruházás                          Ipari beruházás              Nehéz-és építőipari beruházások

                                               a nemzeti jövedelem           az összes beruházás     az ipari beruházások

                                                százalékában                      százalékában               százalékában

Bulgária első ötéves terve            19,6                                                                         83,5

Csehszlovákia első ötéves terve   22,3                                      40,6                             78,1

Lengyelország hatéves terve        21,6                                      45,4                             75,0

Magyarország első ötéves terve   25,2                                      51,7                             92,1

Az NDK első ötéves terve             n. a.                                     53,9                             75,2

Románia első ötéves terve            n. a.                                     53,4                             82,6

A Szovjetunió első ötéves terve    n. a.                                     49,1                              85,7

A SZU második ötéves terve        n. a.                                     47,8                              83,1

A Szovjetunió 1946–1950. évi  

    teljesítése                              21,0                                     n. a.                             n. a.

Forrás: Pető–Szakács: i. m. 168. o.

A beruházások ilyen nagyságrendje eleve túlterhelte a nemzetgazdaságot, s ezt csak tovább fokozta, hogy a források döntő részét a leghosszabb megtérülési idejű és legnagyobb forrásigényű nyersanyag-kitermelésbe és alapanyaggyártásba, valamint a hadiiparba invesztálták. Az első ötéves terv ezen beruházásai aztán – mint azt Pető és Szakács megállapította – „már csak azért is meghatározták a következő évek, évtizedek gazdaságpolitikáját, mert a rendkívüli erőfeszítések elsősorban csak a további iparfejlesztés alapját teremtették meg, s így a meglévő berendezések kihasználatlansága még hátrányosabbnak tűnt.”¹¹³ A megkezdett nagyberuházásokat célszerűbbnek tűnt befejezni, mint veszni hagyni a befektetett százmilliókat, s ezzel kényszerpályára állították a későbbi évtizedek (gazdaság)politikusait is. További messzeható következményekkel járt, hogy az 1949–1953-as periódusban, majd ehhez hasonlóan a későbbi doktriner szakaszokban, a fejlesztési programok „általában a termelési vertikum alacsonyabb hatékonyságot képviselő sávjában akadtak el, és a magasabb feldolgozottsági fokú, nagyobb arányú kvalifikált munkát tartalmazó, relatíve értékesebb termékeket előállító kapacitások kiépítésére már nem került sor”¹¹⁴. Ebben az – extenzív-intenzív fejlődés problematikájaként is megfogalmazott – ellentmondásban gyökerezett aztán a magyar iparnak a hatvanas–hetvenes évek fordulójától szerkezetváltással orvosolni próbált betegsége.

Az a kérdés sajnos történelmietlen, hogy mi lett volna, ha ezeket a súlyos milliárdokat más iparágakban vagy a mezőgazdaságban, netán az infrastruktúra-fejlesztésben vagy az oktatásban használják fel. Minden bizonnyal könnyebben vette volna Magyarország a hetvenes évek olajválsága által kikényszerített gazdasági szerkezetváltás akadályait, korszerűbb iparstruktúrával versenyképesebb lett volna a világgazdaság porondján, s az ezredfordulón nem kellene lerobbant ipari övezetek támogatására újabb forintmilliárdokat költeni. Mentségül legfeljebb az szolgálhat, hogy Nyugat-Európa ugyanúgy beleesett a (túl)iparosítás csapdájába, mint a szocialista országok, elég csak a Ruhr-vidék, az angliai Fekete-vidék vagy a baszk iparvidék lassan három évtizede húzódó válságára gondolni.

1   E dolgozat egy készülő, a magyarországi szocialista városok kialakulásáról szóló PhD-disszertáció egyik fejezete. Ezúton mondok köszönetet a Soros Alapítványnak, amelynek Doktorandusz Programja támogatásával írom értekezésemet.

2   „Minden gazdaságpolitikai szakaszhoz megfelelő területi fejlődési szakasz is tartozik, függetlenül attól, hogy megfogalmazódott-e tudatos területfejlesztési politika vagy sem.” Lásd Enyedi György: Gazdaságpolitika és területi fejlődés. Valóság, 1978. 5. sz. 36. o.

3   A tárgyalt időszak gazdaságpolitikájának első érdemleges elemzését Berend T. Iván végezte el, aki rámutatott az 1948-tól folytatott iparosítás torzulásaira, és annak a háborús készülődéssel való összefüggéseire. Lásd Berend T. Iván: Gazdaságpolitika az első ötéves terv megindításakor 1948–1950. Budapest, 1964, Közgazdasági és Jogi. A nemzetgazdaságnak a vonatkozó korszakban tapasztalható állapotáról lásd részletesen Pető Iván–Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története. 1945–1985. I. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka. Budapest, 1985, Közgazdasági és Jogi, 189–212. o.

4   Az átmeneti időszakról és annak értelmezési lehetőségeiről lásd Pető Iván: A gazdaság „átpolitizálása”. In A fordulat évei. Politika, képzőművészet, építészet, 1947–1949. Szerk. Kozák Gyula, Pataki Gábor, Rainer M. János és mások. Budapest, 1998, 1956-os Intézet, 95–110. o.

5   A Kominform első konferenciájának jegyzőkönyvét lásd The Cominform. Minutes of the Three Conferences 1947/1948/1949. Szerk. Giuliano Procacci. Milano, 1994, Fondazione Giangiacomo Feltrinelli. (Russian Centre of Conservation and Study of Records for Modern History.) 35–419. o.

6   Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL) 274. f. 3. cs. 112. ő. e. Az MKP PB 1947. október 9-i ülésének jegyzőkönyve, 2. o.

7   PIL 274. f. 3. cs. 115. ő. e. Az MKP PB 1947. november 27-i ülésének jegyzőkönyve, 6–18. o. A következő idézetek ugyaninnen.

8   Uo. 3. o.

9   Lásd erről részletesen Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. kötet. 1896–1953. Budapest, 1996, 1956-os Intézet, 377–388. o. Nagy Imre Észrevételek az MKP gazdaságpolitikai irányelveinek tervezetéhez című hozzászólását közli Feitl István: Társadalmi Szemle, 1989. 7. sz. 55–61. o.

10 PIL 274. f. 3. cs. 124. ő. e. Az MKP PB 1947. december 18-i ülésének jegyzőkönyve, 3. o.

11 Lásd Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések. 1940–1956. 1–2. kötet. Szerk. Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente. Budapest, 1997, Napvilág, 862. o.

12 Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika 1945–1956. Budapest, 1998, Aquila, 87. o.

13 PIL 274. f. 3. cs. 131. ő. e. Az MKP PB 1948. február 12-i ülésének jegyzőkönyve, 2. o. A mezőgazdasági irányelvek részletes kidolgozására ugyanekkor Nagy Imre és az MDP KV Falusi Osztálya kapott megbízást. A vitáról részletesen beszámol Vas Zoltán is. Lásd Vas Zoltán: Betiltott könyvem. Életem III. Budapest, 1990, Szabad Tér, 39–41. o.

14 PIL 274. f. 3. cs. 131. ő. e. Az MKP PB 1948. február 12-i ülésének jegyzőkönyve, 8–16. o. A következő idézet ugyaninnen.

15 PIL 274. f. 3. cs. 142. ő. e. Az MKP PB 1948. április 15-i ülésének jegyzőkönyve, 32–37., 8. o.

16 PIL 274. f. 3. cs. 144. ő. e. Az MKP PB 1948. április 29-i ülésének jegyzőkönyve, 18–19. o.

17 Észrevételek az MDP programnyilatkozatához. 1948. június 1. In Moszkvának jelentjük... Titkos dokumentumok 1944–1948. Szerk. Izsák Lajos, Kun Miklós. Budapest, 1994, Századvég, 267. o.

18 PIL 274. f. 3. cs. 147. ő. e. Az MKP PB 1948. május 20-i ülésének jegyzőkönyve, 1., 8. o.

19 A Magyar Dolgozók Pártja határozatai. 1948–1956. Főszerk. Izsák Lajos. Budapest, 1998, Napvilág (A továbbiakban A Magyar Dolgozók Pártja határozatai. 1948–1956.), 25. o.

20 Birta István: A szocialista iparosítási politika néhány kérdése az első ötéves terv időszakában. Párttörténeti Közlemények, 1970. 3. sz. 118. o.

21 Okváth: i. m. 191–192. o.

22 Vas: i. m. 47. o.

23 Magyar Országos Levéltár (MOL) M-KS 276. f. 87. cs. 25. ő. e. Jegyzőkönyv az MDP KV Gazdaságpolitikai Bizottsága 1948. november 23-i üléséről, valamint Iparügyi Minisztérium feljegyzése: az 1949. évben elkezdődő vas- és fémipari új létesítményekre fordítandó beruházási tételek, d. n. 2., 9. o.

24 MOL M-KS 276. f. 54. cs. 19. ő. e. Az MDP Titkársága 1948. december 1-jei ülésének jegyzőkönyve, és az MDP KV Állampolitikai Osztálya előterjesztése, 1., 5. o.

25 Paczkowski, Andrzej: Fél évszázad Lengyelország történetéből. 1939–1989. Budapest, 1997, 1956-os Intézet, 152., 156. o.

26 Vas: i. m. 48. o.

27 Az Iparügyi Minisztérium megjegyzései az ötéves tervvel kapcsolatban készült javaslathoz. Budapest, 1949. január 17. MOL M-KS 276. f. 115. cs. 29. ő. e. 144–150. o.

28 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 19. ő. e. Az MDP PB 1949. január 20-i ülésének jegyzőkönyve, illetve az MDP KV Állampolitikai Osztály előterjesztése a Politikai Bizottság részére. Az ötéves terv alapvető kérdései. 1949. január 20. 3., 13–14. o.

29 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 21. ő. e. Az MDP PB 1949. február 17-i ülésének jegyzőkönyve, illetve OT: Az ötéves terv keretszámai, d. n. 2., 16–25. o. A következő idézetek ugyaninnen.

30 Birta: i. m. 125. o.

31 MOL M-KS 276. f. 65. cs. 195. ő. e. 1949. március 27. 1–3. o. A következő idézet ugyaninnen.

32 MOL M-KS 276. f. 65. cs. 191. ő. e. 1949. március 29. 3–8. o. A következő idézet ugyaninnen.

33 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 24. ő. e. Az MDP PB 1949. április 1-jei ülésének jegyzőkönyve, 1–37. o.

34 A Magyar Dolgozók Pártja határozatai. 1948–1956. 55–65. o.

35 Szabad Nép, 1949. április 14.

36 Vas: i. m. 50. o.

37 Okváth: i. m. 197., 200. o.

38 MOL M-KS 276. f. 54. cs. 48. ő. e. Az MDP Titkársága 1949. június 1-jei ülésének jegyzőkönyve, illetve az MDP KV Államgazdasági Osztálya előterjesztése: Az ötéves terv keretszámai, 4., 44–46. o.

39 MOL M-KS 276. f. 65. cs. 195. ő. e. Az IFIG ötéves terve, d. n. 138–159. o.

40 Okváth: i. m. 206–207. o.

41 Vas: i. m. 83. o.

42 MOL M-KS 276. f. 54. cs. 64. ő. e. Az MDP Titkársága 1949. szeptember 29-i ülésének jegyzőkönyve, illetve az MDP KV Államgazdasági Osztálya előterjesztése, 4., 37–39. o.

43 MOL M-KS 276. f. 112. cs. 34. ő. e. Az MDP KV Államgazdasági Bizottsága ülése. Lásd továbbá a teljes beterjesztett dokumentációt: 276. f. 103. cs. 1–4. ő. e.

44 Rákosi: i. m. 787. o. Csak az arányok érzékeltetésére: a Szovjetunió első ötéves terve (1928–1932) előbb kétezer, majd ezerötszáz új ipari nagyüzem építését tűzte ki célul. Lásd Markos György: Az orosz ipar fejlődése Nagy Pétertől – Sztalinig [sic!]. Budapest, 1940, Cserépfalvi, 96. o.

45 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 39. ő. e. Az MDP PB 1949. november 10-i ülésének jegyzőkönyve, illetve OT: Törvényjavaslat a Magyar Népköztársaság első ötéves állami népgazdasági tervéről, 4., 16–42. o.

46 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 40., illetve 42. ő. e.

47 1949. évi XXV. törvény a Magyar Népköztársaság első ötéves népgazdasági tervéről az 1950. január 1-től 1954. december 31-ig tartó időszakra. In A Magyar Népköztársaság fontosabb törvényei és kormányhatározatai. Budapest, 1952, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó, 25–45. o.

48 Vas: i. m. 88. o.

49 MOL M-KS 276. f. 112. cs. 45. ő. e. Az MDP KV Államgazdasági Bizottsága 1950. január 31-i ülésének jegyzőkönyve, illetve Az OT jelentése az 1949. évi terv teljesítéséről, valamint a hároméves terv végrehajtásáról,

d. n. 3–4., 12–24. o.

50 Vas: i. m. 91. o.

51 MOL M-KS 276. f. 112. cs. 50. ő. e. Az MDP KV Államgazdasági Bizottsága 1950. március 31-i ülésének jegyzőkönyve.

52 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 51. ő. e. Az MDP PB 1950. április 28-i ülésének jegyzőkönyve, illetve A Minisztertanács határozata a Magyar Népköztársaság első ötéves népgazdasági tervének az 1950. évi január 1-től december 31-ig terjedő időszakára, 2., 35–40. o. A következő idézetek ugyaninnen.

53 MOL M-KS 276. f. 116. cs. „T” 3. ő. e. Az 1951. évi népgazdasági terv előzetes főbb keretszámai. Az OT Közgazdasági Főosztálya előterjesztése a tervhivatal főosztály-vezetői értekezlete elé. 1950. április 21. 13. o.

54 Okváth: i. m. 83. o.

55 Birta: i. m. 136. o.

56 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 64. ő. e. Az MDP PB 1950. november 23-i ülésének jegyzőkönyve, illetve az MDP KV Államgazdasági Osztálya előterjesztése. 1950. november 22. 2., 28–31. o.

57 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 65. ő. e. Az MDP PB 1950. december 14-i ülésének jegyzőkönyve, illetve az MDP KV Államgazdasági Osztálya előterjesztése az 1951. évi népgazdasági tervről. 1950. december 13., továbbá az OT összefoglaló jelentése az 1951. évben induló nagyberuházásokról, d. n. 1., 4., 7–11., 48–65. o. A következő idézetek ugyaninnen.

58 MOL M-KS 276. f. 54. cs. 119. ő. e. Az MDP KV Titkársága 1950. november 22-i ülésének jegyzőkönyve. Előterjesztés az 1951. évi költségvetés tárgyában. 1950. november 20. 3., 22–26. o.

59 Okváth: i. m. 260. o.

60 Friss István: A jövőt építjük. Budapest, 1951, Szikra, 188–189. o.

61 Rákosi: i. m. 860–861. o. Jellemző epizódja volt a tanácskozásnak, hogy amikor Rokosszovszkij marsall, lengyel honvédelmi miniszter erőtlenül tiltakozni próbált a lehetetlen feladat ellen, Sztálin csak annyit kérdezett lakonikusan, hogy tudja-e garantálni, hogy 1956-ig nem lesz háború, mert ha nem, úgy helyesebb, ha teljesítik a kiszabott feladatot. Lásd uo.

62 Uo. 861–863. o.

63 A Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusának jegyzőkönyve. 1951. február 24.–március 2. Budapest, 1951, Szikra, 319. o. (A továbbiakban A Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusának jegyzőkönyve.) A következő idézet ugyaninnen.

64 „A kampány mozgósítás; a feladat állandó ismételgetése olyan légkört, pszichózist teremt, amely az érintetteket cselekvésre, mégpedig meghatározott irányú aktivitásra serkenti. [...] A kampány egyértelműsége és keménysége miatt alkalmas eszköz egy-egy konkrét cél elérésére. De éppen emiatt korlátozott érvényű egyfelől abban az értelemben, hogy egyszerre csak egy, szükségképpen kiragadott feladat megvalósítására alkalmazható, részben ezért nyilvánvaló gazdálkodási zavarokhoz vezet. Másfelől szükségképpen viszonylag gyorsan kifullad a durva hatások, az apparátusok teherbírásának véglegessége és az általa keltett konfliktusok miatt.” Bodó Péter: A kampányról. Kézirat. Idézi: Voszka Éva: Reform és átszervezés a nyolcvanas években. Budapest, 1988, Közgazdasági és Jogi, 339–340. o.

65 A Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusának jegyzőkönyve. 306., 330. o.

66 Uo. 521–522. o.

67 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 75. ő. e. Az MDP PB 1951. május 17-i ülésének jegyzőkönyve, illetve az MDP KV Államgazdasági Osztálya előterjesztése. 1951. május 15. 2., 15–18. o. A döntési centrum áthelyeződésének ékes bizonyítéka az előterjesztésben, hogy a rendelkező részben minden fontos esetben az MDP Titkársága elé utalják a kérdést.

68 Rákosi: i. m. 897. o.

69 MOL M-KS 276. f. 95. cs. 155. ő. e. A Középgépipari Minisztérium Beruházási Főosztálya jelentése az 1951. évi beruházásokról. 1952. március 6. 165–172. o.

70 Rákosi: i. m. 904. o.

71 MOL M-KS 276. f. 54. cs. 166. ő. e. Az MDP Titkársága 1951. október 24-i ülésének jegyzőkönyve, illetve OT-előterjesztés a népgazdaság 1952. évi keretszámainak módosításáról, 2., 17–24. o.

72 MOL M-KS 276. f. 54. cs. 170. ő. e. Az MDP Titkársága 1951. november 28-i ülésének jegyzőkönyve, illetve a Pénzügyminisztérium előterjesztése az 1952. évi költségvetés tárgyában. 1951. november 26. 2., 17–20. o.

73 Okváth: i. m. 241. o.

74 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 93. ő. e. Az MDP PB 1952. február 7-i ülésének jegyzőkönyve, illetve az MDP

KV Államgazdasági Osztálya: Az 1952. évi népgazdasági terv fő feladatai és célkitűzései. 1952. február 5. 2–3., 23–41. o. A következő idézetek ugyaninnen.

75 Okváth: i. m. 261. o.

76 MOL M-KS 276. f. 65. cs. 195. ő. e. Az 1952. évi KR-terv keretszámai, d. n. 319–335. o. 1950 végén minden minisztériumban, főbb gazdasági hivatalban, valamint minden megyei és járási tanácsnál, illetve számos ipari üzemben úgynevezett KR-szervet alakítottak a háborús termelés és irányítás megszervezésére. Erről lásd Okváth: i. m. 143. o.

77 Okváth: i. m. 242. o.

78 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 101. ő. e. Az MDP PB 1952. június 19-i ülésének jegyzőkönyve, illetve az MDP PB határozata a népgazdaság 1952. második félévi tervének fő feladataira vonatkozólag, 1., 18–28. o.

79 MOL M-KS 276. f. 65. cs. 195. ő. e. 262. o. Idézi Balló István: Törekvések Magyarország háborús felkészítésére (1951–1953). Új Honvédségi Szemle, 1994. 5. sz. 58. o. 41. lábjegyzet.

80 Okváth: i. m. 261. o.

81 Rákosi: i. m. 915–916. o. Rákosi ezek után azzal nyugtatta magát, hogy a fegyverkezés a blokk többi országának is sokba kerül: „Kolarovval beszéltem egyszer a kérdésről, s ő mosolyogva mondotta: Maguk még boldogok, mert Maguknak nincs tengerük. Tudja maga, mibe kerül egy cirkáló?” Uo. 915. o.

82 Okváth: i. m. 249. és 261. o.

83 MOL M-KS 276. f. 54. cs. 206. ő. e. Az MDP Titkársága 1952. augusztus 13-i ülésének jegyzőkönyve, [pénzügyminisztériumi] Előterjesztés az 1953. évi költségvetésről. 1952. augusztus 12., illetve az MDP Titkársága határozata, 4., 5/b, 53–60., 61–64. o.

84 Bácskai Tamás–Gerő Tamásné: A Magyar Népköztársaság 1953. évi költségvetése. Magyar–Szovjet Közgazdasági Szemle, 1953. 2. sz. 158. o.

85 MOL M-KS 276. f. 53. cs. 110. ő. e. Az MDP PB 1952. november 26-i ülésének jegyzőkönyve, Gerő Ernő tervezett beszámolója, illetve OT-előterjesztés az 1953. évi népgazdasági terv fő feladatairól. 1952. november 24. 2–3., 7–49., 50–69. o. A következő idézet ugyaninnen.

86 Rainer: i. m. 491. o.

87 MOL M-KS 276. f. 94. cs. 576. ő. e. OT-előterjesztés az 1953. évi népgazdasági terv fő feladatairól. 1952. december 1. 273–275. o.

88 Okváth: i. m. 255–256. o.

89 Rainer: i. m. 491. o.

90 Uo. 492. o.

91 Uo. 500. o. A szovjetunióbeli folyamatok rövid összefoglalását lásd uo. 501–507. o.

92 Rákosi: i. m. 910. o.

93 Uo. 911. o.

94 A Magyar Dolgozók Pártja határozatai. 1948–1956. 186–187. o.

95 MOL M-KS 276. f. 54. cs. 247. ő. e. Az MDP Titkársága 1953. június 10-i ülésének jegyzőkönyve, az MDP KV Államgazdasági Bizottsága előterjesztése a népgazdaság 1953. évi tervének módosításáról, illetve az MDP

KV határozata [sic!], 7., 75–80., 81–84. o. A következő idézet ugyaninnen.

96 A fordulópontot jelentő tanácskozást Rainer: i. m. 509–520. o. alapján ismertetem.

97 Ungvárszki Ágnes a sztálini alapokon kialakult politikai-gazdasági rendszer megváltoztatására irányuló reformtörekvésekkel jellemezhető irányzatokat nevezi „megújító irányzatnak”, a sztálini struktúrához, annak elvi-gyakorlati tételeihez való ragaszkodást „doktrinér irányzatnak”. Lásd Ungvárszki Ágnes: GazdaságPolitikai [sic!] ciklusok Magyarországon (1948–1988). Budapest, 1989, Közgazdasági és Jogi, 15. o.

98 Lásd például Drecin József: A beruházások alakulásának néhány kérdése hazánk szocialista iparosításának eddigi szakaszában. Magyar–Szovjet Közgazdasági Szemle, 1954. 8–9. sz. 708–729. o.

99 Péter György: Az egyszemélyi felelős vezetésről. Társadalmi Szemle, 1954. 8–9. sz. 109–124. o.; Uő: A gazdaságosság jelentőségéről és szerepéről a népgazdaság tervszerű irányításában. Közgazdasági Szemle, 1954. 1. sz. 300–324. o.; Uő: A gazdaságosság és a jövedelmezőség jelentősége a tervgazdaságban. I–II. Közgazdasági Szemle, 1956. 6. sz. 695–711. o.; 7–8. sz. 851–869. o.; Kornai János: A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Budapest, 1957, Közgazdasági és Jogi.

100 Lásd például Szabó Kálmán felszólalását. In A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. I. Két közgazdasági vita. Szerk., összeállította és a jegyzeteket írta Hegedűs B. András, Rainer M. János. Budapest, 1989, Kelenföld–ELTE, 68. o.

101  Ahogyan azt Rákosi írta visszaemlékezésében: „engem egyebek közt az a vád is ért, hogy mechanikusan magyar viszonyokra másoltam a szovjet tapasztalatokat. Őszintén szólva nyugodtan vállalnám ezt a vádat, mert hisz ennél jobb tapasztalat a szocialista építés terén nem állt rendelkezésemre, s a másolásba elkerülhetetlenül belecsúszik egy kis mechanikusság is, de idegen tollakkal kérkednék. Én ugyanis 1945-ben, illetve Magyarországra visszatértemkor nem ismertem a szovjet tapasztalatokat sem a mezőgazdaságban, sem az iparban, sem egyebütt, ennélfogva másolni sem tudtam őket, se mechanikusan, se egyébként. Az én kritikusaim elfelejtik, hogy én 1940 végéig több mint 15 éven keresztül Horthy börtöneiben ültem.” Rákosi: i. m. 800–801. o.

102  Uo. 791. o.

103 Gerő Ernő értékelése az 1956. októberi eseményekről. Közzéteszi: Baráth Magdolna. Múltunk, 1999. 1. sz. 149. o.

104 Uo. 165. o.

105 Uo. 164. o.

106  Rákosi: i. m. 791. o.

107 MOL M-KS 276. f. 65. cs. 195. ő. e. Olt Károly feljegyzése Friss Istvánhoz. 1953. szeptember 30. 530. o.

108 Dombrády Lóránd: A magyar gazdaság és a hadfelszerelés 1938–1944. Budapest, 1981, Akadémiai, 221. o.

109 MOL M-KS 276. f. 65. cs. 195. ő. e. A hadiipar részesedése a népgazdaság összberuházásaiból. 1953. október. 531. o.

110        MOL M-KS 276. f. 65. cs. 242. ő. e. Az OT Testületi Főosztály feljegyzése Szalai Béla OT-elnök részére. 1954. február 11. 28. o.

111 Tatai Zoltán: Iparunk területi szerkezetének átalakítása. Budapest, 1984, Kossuth, 148., 150. o.

112 Pető–Szakács: i. m. 167–168. o.

113 Uo. 237. o.

114 Ungvárszki: i. m. 20. o.

Évkönyv IX. –2001, Budapest, 1956-os Intézet, 147–172.o.