Magyarországon a kilencvenes évek elejétől az ügynök (a „szocialista” korszak állambiztonsági szerveinek besúgója, informátora stb.) lett a rendszerváltást megelőző időszakról szóló nyilvános diskurzusok egyik kulcsfogalma. Egyetlen nagy erejű jelkép, amely kifejezi az egész társadalmat átjáró, megrontó hazugságot és csalást, megtestesítve a rendszert, megmutatva annak valódi természetét. Az ügynök: démon, aki igyekszik mindenáron (örökre) rejtve maradni; ellenben ha leleplezik (ha valakiről kiderül, hogy ügynök volt), az mintegy az igazságot mutatja meg az egész démonikus szisztémáról, melyben ő ügynökként tevékenykedett.

Tanulmányom főszereplője, a hálózati ember, 1960 és (valószínűleg) 1989 között ügynök, később ún. titkos megbízott volt. Bár az egykori ügynököt egykori megfigyeltje („célszemélye”), Antall József „felől” közelítettem meg, ez a történet az ügynök története. Voltaképpen nem is az egyes emberé (noha egy személy áll a középpontban), hanem a hálózati ember szerepéé. A rendelkezésemre álló különféle állambiztonsági iratok segítségével a hálózati ember sajátosan hálózati életútját próbáltam rekonstruálni, amelynek kezdetét, szakaszait és vége(i)t elsődlegesen a hálózatot létrehozó, működtető, „építő” intézmény konstruálta. Úgy véltem, hogy a hálózati ember – nem függetlenül saját, másik személyiségétől – a hazai szovjet típusú rendszer épületének sajátos kötőanyaga volt. S mint ilyen, függetlenül saját, másik személyiségétől, megérdemli a tüzetes tanulmányozást.