A keleti fronton származás vagy partizántevékenység és annak gyanúja miatt milliós nagyságrendben végeztek ki civilekek. A nagy számokból következik, hogy a tettesek és a szemlélődők létszáma sem lehetett csupán néhány ezer fős. Tanulmányom arra keresi a választ, hogy hogyan kerültek érintkezésbe magyar katonák a Szovjetunió területén történt népirtással. Csak kevéssé ismert, hogy a magyarok által megszállt területen német–magyar koprodukcióban tízezres nagyságrendben fordultak elő tömeges kivégzések. Külön foglalkozom a véletlenszerű szemtanúk, a szándékosan bámészkodók és az aktív tettesek körével. Viszgálom azt is, hogy milyen mozgástérrel rendelkeztek az egyes parancsnokok akkor, amikor tudomásukra jutott: egységükkel egy tömeggyilkosság végrehajtásához kell valamilyen formában segítséget nyújtaniuk.

A tanulmány emellett foglalkozik a háború utáni felelősségrevonás kérdésével is. A kommunista rendszer számára elvileg a szovjetunióbeli kegyetlenkedések a lehető legjobb ürügyet adhatták volna koncepciós perek lefolytatásához és a tisztikar kollektív felelősségrevonásához. Sajátos módon az effajta ügyekben a pártállam maga is mély hallgatásba burkolódzott. A Szovjetunió sem mutatott különösebb érdeklődést az iránt, hogy a magyar háborús bűnösöket valós tetteik alapján vonják felelősségre. Azok a szervek, amelyek 1945 után az effajta ügyek vizsgálatával foglalkoztak, morális és politikai okokból egyaránt teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy igazságot szolgáltassanak.