___Kende Péter: A szovjet tábor belső ...___Vissza
KENDE PÉTER:
A szovjet tábor belső kapcsolatrendszerének módosulása 1953 után
1. Ez a vázlat nem annyira kutatásaimat, mint inkább gondolataimat és tapasztalataimat foglalja össze az 1956 előtti és utáni helyzetről. Egyszerűen és tömören kíván választ adni arra a kérdésre, hogy az 1956-os év, vagy tágabb értelemben véve a desztalinizáció, mennyiben érintette Moszkva és a kelet-európai kommunista államok kapcsolatát. A desztalinizáció fogalmának használata számos vitára ad okot: a továbbiakban ez alatt a fogalom alatt a szovjet vezetők által 1953-ban kezdeményezett, de a későbbiekben Moszkvában és a kommunista hatalom másodlagos központjaiban (Varsóban, Kelet-Berlinben, Prágában és Budapesten stb.) egyaránt kibontakozott felülvizsgáló, helyesbítő folyamatot értem. 2. Mi indította el ezt a folyamatot? Hadd próbáljak erre a kérdésre mindjárt az elején válaszolni. Elviekben semmi sem akadályozta, hogy Sztálin örökösei hűek maradjanak mesterük stílusához és módszereihez. Semmi, azaz a kommunista mozgalom egyetlen szervezett ereje sem. Az a meggyőződés, hogy bizonyos dolgokat, hogy sok mindent felül kell vizsgálni, az SZKP vezető csoportján belül érlelődött meg, anélkül, hogy erről valaha is megkérdezték volna a tagságot és még kevésbé anélkül, hogy legalább a forma kedvéért egyeztettek volna a nemzetközi kommunista mozgalom elismert vezetőivel és nagyjaival. Mi járhatott Sztálin örököseinek fejében? Megbízható források híján (Hruscsov, Mikojan és a többiek visszaemlékezésének őszintesége ugyanis erősen megkérdőjelezhető) csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. Továbbá nem is annyira az érintett személyek személyes inditékaira vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy miféle változásokat tartottak fontosnak. Ebből a szemszögből nézve először is a művelet sokrétűsége érdemel említést. A korábbi módszerek kiigazítására oly sok és sokféle területen került sor (külpolitika, gazdaságirányítás, a párt belső élete, az állami intézmények és a titkos rendőrség működése), hogy egyetlen egy címszó, bármi legyen is az, csak pontatlanul adna számot arról, ami megkezdődött. Talán úgy lehetne fogalmazni, hogy a Kreml új vezetői zsákutcákat fedeztek fel, s azokból úgy akarták kivezetni a Szovjetuniót, hogy közben hatékonyabbá és vonzóbbá is tegyék az általuk megörökölt rendszert. Nem állt rendelkezésükre olyan kidolgozott elmélet, amelyet irányadónak tekinthettek volna. Ehhez tudniillik az kellett volna, hogy még Sztálin életében kezdjenek kritikailag gondolkodni, ami nyilvánvalóan lehetetlen volt. Másszóval a jobb híján „desztalinizációnak" nevezett folyamat nem valami előzetes és szisztematikus elgondolásból született, s még az sem valószínű, hogy a fordulat főszereplőinek (Berija, Malenkov, Hruscsov) fejében előzőleg valaha is felmerült volna valami ilyesmi. Ugyanakkor, miután egyikőjük sem nélkülözhette a vele egyenrangúak többségének támogatását, - a kivétel, mármint Hruscsov ezirányú későbbi próbálkozása, csak erősíti a szabályt! - és kezdetben mindegyikük csak a legortodoxabb lenini-sztálini tanokra hivatkozhatott, az örökösök arra voltak kényszerülve, hogy az átfogó eszméket kerülve a gyakorlati tennivalókra koncentráljanak. Ez magyarázza a desztalinizációnak nevezett folyamat kezdeti bizonytalanságait és gyakori ellentmondásait végig az itt tárgyalt időszakban. 3. Miért tartották szükségesnek Sztálin örökösei, hogy a Szovjetunió és Kelet-Európa viszonyát új alapokra helyezzék? Megelőzi ezt az a kérdés, hogy mindjárt az elején szükségesnek látták-e ezt? Nem inkább úgy volt-e, hogy a nevezett országok belső állapotát megvizsgálva előbb néhány mentő intézkedést dolgoztak ki, s hogy ezeknek fényében fokozatosan gondolták újra a moszkvai centrum és a kelet-európai periféria viszonyát is? A valóság ennél bonyolultabb. Igaz, hogy a csatlós államok válságos helyzete azonnali beavatkozást kivánt, de más eszközökhöz is folyamodhattak volna: például szigorítások és tisztogatások azzal a céllal, hogy félreállítsák a legalkalmatlanabbakat és megújítsák a hűbérúr-csatlós kapcsolatokat, körülbelül úgy ahogy ezt a problémát 30 évvel később Gorbacsov kezelte. Az a tény azonban, hogy Malenkov és társai mindenhol valamiféle „új kurzus" bevezetésére gondoltak, már magában is jelentős. Azt bizonyítja, hogy az örökösök legalábbis kételkedtek a sztálini politika és eszközök helyességében. Fontos körülmény azonban, hogy az új kurzus politikája, úgy ahogyan ezt Ulbrichttal, Rákosival és a többiekkel közölték, még nem tartalmazta a Moszkva és védencei közötti kapcsolatrendszer reformját. Kérdéses, hogy 1956 sorsdöntő ősze előtt Malenkov, Hruscsov vagy bárki más a vezetésben forgatott-e a fejében hasonló elképzeléseket. Másfelől, ha szemügyre vesszük a moszkvai utasításokkal szembeni engedetlenség első jeleit Kelet-Berlin, Prága és Budapest felől, akkor az az érzésünk támad, hogy ennek nem sok köze volt a desztalinizáció szelleméhez. Fejtő Ferenc találó megjegyzése szerint nem az újítások szelleme volt az, ami elindította a változást Moszkva és a periféria viszonyában, hanem az a körülmény, hogy a helyi sztálinisták idegesen reagáltak Moszkva újításaira. S ha ezt követően némely csatlós (egyáltalán nem mindegyik) valamicske autonómiára tett szert, ez azért volt, mert szembeszállt Moszkvával és nem azért, mert a moszkvai központ úgy döntött, hogy nagyobb cselekvési szabadságot biztosít számára. A függőség lazulása ugyan a desztalinizáció következménye volt, de nem szándékoltan, hanem akaratlanul, az elindított folyamat belső dinamikájából következően. Desztalinizációról beszélni az 1953-1956 közötti időszak kapcsán egyébként is túlzás vagy legalábbis tautologikus. A változások az első időszakban inkább pszichológiaiak semmint politikaiak voltak. Alapjában véve arról volt szó, hogy Sztálin örökösei nem rendelkeztek olyan hatalommal, mint elhunyt mesterük: Sztálin karizmatikus és teokratikus képességei nem öröklődtek tovább. Sztálin nélkül a hatalmi központ szava, igazsága vitathatóvá vált, az utasítások végrehajtása megkérdőjeleződött. A változatlanul hűséges kelet-európai al-diktátorok továbbra sem törekedtek teljes önállóságra, de a moszkvai vezetésen belüli ellentéteknek köszönhetően most egyszerre valamiféle játékterük keletkezett. Szimpla végrehajtókból saját országuk ügyeinek társigazgatóivá váltak. 4. Az 1956 őszi válság, a lengyel és a magyar lázadás kellett ahhoz, hogy a szovjet vezetőség napirendjére tűzze a kelet-európai csatlós országokkal való kapcsolatok általános újrarendezését. Ekkor került sor az alapelvek tisztázására és arra is, hogy ezeknek gyakorlati módozataival foglalkozzanak. A szovjet kormány egy ünnepélyes nyilatkozatában, amelyet 1956. október 30-án, azaz a magyar válság tetőfokán hoztak nyilvánosságra, a moszkvai vezetés elismerte, hogy „elvsértések" és „hibák" akadályozták az egyenlőség és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvének érvényesülését, holott - a nyilatkozat szerint - e két elvnek kellett volna a kommunista táboron belüli szuverén országok kapcsolatát szabályoznia. E doktrinér felhangokban gazdag szöveg az SZKP XX. kongresszusára hivatkozva azt írja, hogy „tekintetbe kell venni [a szocialista tömbön belül] minden egyes ország történelmi múltját és sajátosságait" és ígéretet tesz arra, hogy a továbbiakban ki fogják küszöbölni „a gazdasági kapcsolatokban a nemzeti szuverenitás, a kölcsönös előnyök és az egyenjogúság elve megsértésének bármiféle lehetőségét." Ugyanebben a szellemben még azt is kijelenti a szovjet kormány, hogy hajlandó felülvizsgálni a Varsói Szerződés országainak területén állomásozó szovjet csapatok kérdését. E sebtiben összecsapott és sok szempontból inkoherens szöveg távoli visszhangja azoknak a vitáknak, amelyeket a szovjet vezetés a válság kapcsán folytatott, de amelyeken a Magyarországot érintő döntés már a nyilatkozat kibocsátásának napján túllépett. Néhány órával azután, hogy ünnepélyesen hitet tett a társországok szuverenitásának érinthetetlensége mellett, a Szovjetunió egy ezzel szögesen ellentétes gyakorlat mellett döntött: a szuverenitás korlátozása, a katonai és politikai beavatkozás mellett. Az egyenjogúság elvét visszaszorítja és a helyére teszi a szocializmus magasabb rangú érdekeire való hivatkozást. Tizenkét évvel később a szovjet tábor ugyanebben a szellemben - amelyet ekkor már Brezsnyev-doktrínának neveznek -, fog fellépni a cseh reform-mozgalommal szemben, ugyancsak figyelmen kivül hagyva a helyileg kifejeződő népakaratot, méghozzá egy olyan országban, ahol korábban nem is állomásoztak szovjet csapatok. Az 1956-os irányváltási próbálkozás tehát megbukott: nem állta ki az ötvenhatos válság próbáját, s a későbbi cseh-lengyel emancipációs kísérleteket sem segítette elő. 5. A fenti állítás azonban pontosításra szorul. Mert miről is beszélünk: az úgynevezett szocialista országok egyenlőségéről avagy a kommunista pártok közötti kapcsolatok új alapokra fektetéséről? Az előbbiről, tudjuk, nem lehetett szó a szovjet érdekszférán belül. A második pontot illetően azonban igenis volt újdonság 1956-ban. A szovjet hatalmi központ nem egészen egyedül döntött a magyar felkelés fegyveres leveréséről. Hadd emlékeztessünk itt azokra a lázas konzultációkra, amelyeket az 1956. november 4-i katonai beavatkozás előestéjén Hruscsov és a pártelnökség a térség többi vezetőivel folytatott. Igaz, a szovjet Prezídium ügyet sem vetett Gomulkáék kifogásaira. Az is igaz, hogy a Titóval - s persze a Gheorghiu-Dejzsel - tartott megbeszélések is puszta formalitások voltak egy olyan időpontban, amikor Moszkvában már kidolgozták Magyarország megszállásának tervét, és azt az SZKP Elnöksége (mint tudjuk, már november elsején) jóváhagyta. De formailag mégis jelentőségteljes, hogy egy ilyen kritikus pillanatban a szovjet vezetők szükségét érezték, hogy szövetségeseikkel (ideértve a kínaiakat is) „egyeztessenek", vagy pontosabban szólva, hogy megszerezzék azok jóváhagyását. Valószínűsíthető emellett az a szakirodalomban elterjedt feltételezés is, hogy a katonai beavatkozásról hozott döntéssel a Kreml vezetői nemcsak a katonai körök nyomásának engedtek, hanem elébe akartak menni a román, csehszlovák stb. kommunisták félelmeinek is, akik, mint tudjuk, egy esetlegesen sikeres magyar felkelés továbbgyűrűzésétől tartottak. Egyébként az 1956. október 30-i nyilatkozatból az is kiolvasható, hogy a tömb bármelyik országának belügyét érintő fontos döntés valamennyi ország közös ügye, ami mintegy előre igazolja a magyar függetlenségi törekvéseknek a szocializmus nevében, a tömb nevében történő elutasítását. 6. Más szóval 1956-tól kezdve azt tapasztaljuk, hogy a Kreml vezetői fontosabb döntések mögé a szövetségeseket is megpróbálják felsorakoztatni, vagy legalább is meghallgatják azok véleményét. Nem úgy, mint például 1955-ben, amikor a Varsói Szövetség létrehozásakor még teljesen sztálinista módra jártak el: a paktum aláírását semmiféle előzetes megbeszélés nem készítette elő (ezt erősíti meg közvetve az 1956. október 30-i nyilatkozat halk önbírálata is). Ez már csak azért is meglepő, mivel 1955-ben történt, azaz a belgrádi nyilatkozat évében, amely nyilatkozat az első megfogalmazása volt annak az elvnek, hogy a szocialista országok egymás közötti kapcsolataikban jogilag egyenlőek. A Varsói Szerződés aláírása (1955. május 14-e) és Hruscsov belgrádi villámlátogatása (május 27-e) között csak két hét telt el: a szemléleti fordulatot ezek szerint a Titóval kapcsolatos taktikai megfontolások vonták maguk után! A belgrádi utazás minden szempontból látványos szakítás volt a szovjet birodalmi vezetés addigi szokásaival. Hruscsov azzal, hogy személyesen Belgrádba repült, előre jelezte, hogy engedményekre kész. Persze az is lehetséges, hogy ebben a bizarr helyzetben Tito, aki tudta, mihez kell ragaszkodnia, egy olyan elvi nyilatkozatot csikart ki, amilyenre vendége távolról sem számított. Ettől vált a belgrádi kapcsolatfelvétel Moszkva kelet-európai szemléletváltozásának kulcseseményévé. 7. Természetesen a személyes tényezőket sem szabad elhanyagolni, ha többé kevésbé teljes képet akarunk nyerni az itt elemzett folyamatról. Ez nyilvánvaló, már-már banális megállapítás a szovjet hatalom csúcsán álló személyekre vonatkozóan. Elemzésünk tárgyából kifolyólag azonban figyelmet kell szentelnünk a kelet-európai helyi kommunista vezetőknek is. Mindezek a vezetők a sztálini iskolán nevelkedtek, következésképpen ideológiai állásfoglalásuk hűen követte a moszkvait, politikai vonalvezetésük pedig meglehetősen képlékeny volt. Ez a képlékenység azonban nem feltétlenül alacsonyodott le a szolgai hűségig (mint a magyar kommunista vezetők esetében, Nagy Imre kivételével). Bizonyos kényes pontokon fenntartásokkal éltek - a lengyel vezetők még Gomulka visszatérte előtt is olykor -, vagy hűségük kifejezése mellett körmönfontan a saját maguk javára próbálták kihasználni az adódó alkalmakat (lásd Románia). Anélkül, hogy eltúloznánk a személyes tényezők súlyát, megállapíthatjuk, hogy Sztálin örökösei a csatlós pártokkal folytatott kapcsolatokban erősen építettek a helyi vezetők engedelmességére. Ha valahol visszautasításra találtak, vagy kész tények elé állították őket, erre csodálkozással vegyes felháborodással reagáltak. Nehezen tudták elfogadni, hogy azok, akiket sokkal inkább védencnek, semmint szövetségesnek tekintettek, ellenállást tanúsítsanak vagy önálló kezdeményezéssel lépjenek fel. (Különösen jól példázzák ezt Brezsnyevnek a már megtört, de még vonakodó Dubcekhez intézett szavai. ) De nem mindig a szolgalelkűség volt a legkifizetődőbb magatartás. Talán azt az állítást is meg lehet kockáztatni, hogy bizonyos határok között a moszkvai vezetők készek voltak engedni, változtatni követeléseiken, sőt viszakozni is, ha elháríthatatlan akadályba ütköztek, például amikor valamelyik párt vezetése egységesen állt ki álláspontja mellett (például 1956-ban Lengyelország, 1962-ben Románia). Természetesen mindent megtettek annak érdekében, hogy elkerüljék a hasonló helyzeteket. Napjainkig rejtély marad, hogyan, milyen helyi belső adottságok mellett lehetett sikeresen összeesküdni Moszkva ellen. 8. Az idő múlásával egyre világosabb, hogy az 1956-os év kulcsfontosságú szerepet játszott Sztálin örököseinek tanulási folyamatában. A lengyel lázadás megmutatta nekik a gyámkodás határait és az ésszerű kompromisszum előnyeit. A Rákosi neve által fémjelzett második magyar kommunista rendszer bukása pedig arra hívta fel a figyelmüket, hogy minden részletében felül kell vizsgálniuk kelet-európai gazdaságpolitikájukat, csakúgy mint a térség vezető kommunistáival kialakított kapcsolataik jellegét. Az 1956-os magyar forradalom eltiprása és a Nagy Imre-vonal felszámolása persze azt is példázza, hogy a Kreml urai, Sztálinnal vagy nélküle, fenyegetettségük esetén keményen oda tudtak ütni, s ez egészen a nyolcvanas évekig így volt. 1956 azonban kiindulópont is, mivel éppen a magyar válság mutatja meg Sztálin örököseinek, hogy milyen körülmények közepette vonhatók kétségbe egy kommunista vezetőcsoport „szuverén jogai" a tömbön belül. 1956 ősze az a pillanat, amikor a szovjet-jugoszláv kibékülés mögött rejlő félreértés (álságosság) világossá válik. Ha Tito a magyar válság és annak megoldása kapcsán lojalitást mutatott is Hruscsov irányában, a nagy tanulság, amit a Kreml vezetői a magyar epizódból levontak, mégis csak az, hogy Jugoszlávia nem tér vissza a szocialista akolba, hogy tartaniuk kell a titóizmustól, mert annak elvei autonomista lázadást gerjeszthetnek. Végül s legfőképpen: 1956-ban az oroszok megbizonyosodhattak a Nyugat gyengeségéről. Igaz, hogy a nyugati hatalmak a Moszkvától függő országok belügyeibe addig sem avatkoztak be: 1953 előtt és után is csak verbálisan támadták az orosz uralmat. Mégis, egészen 1956-ig a szovjet vezetők némi joggal gondolhatták, hogy adott esetben, például egy általános népfelkelés esetén a nyugati hatalmak aktívan támogatni fogják a kommunista ellenes erőket. Mivel az érdekszférákra vonatkozóan - a közhiedelemmel ellentétben - semmi határozott ígéret nem hangzott el sem Jaltában, sem Potsdamban, a szovjeteknek semmi alapjuk nem volt azt feltételezni, hogy a Nyugat örökre és korlátlanul tiszteletben fogja tartani kelet-európai hegemóniájukat. 1956 értette meg velük, hogy számolhatnak a Nyugat távolmaradásával és passzivitásával. Így tehát mindaz, amit a legenda (keleten és nyugaton) Jaltának tulajdonított, végülis 1956-ban öltött végleges formát, ha ennek írásos nyoma nem is maradt. Attól fogva semmi nem állta útját annak, hogy Moszkva szabadon rendelkezzék Kelet-Európával, úgy mintha a szovjet fennhatóság a nemzetközi jog szempontjából is elismertté vált volna. 9. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az 1953-1956 közötti időszak fordulatot jelentett a Szovjetunió és a kelet-európai kommunista országok viszonyában. A kapcsolatok újrarendezését egyfelől Sztálin utódlásának személyes és más tényezői, másfelől a birodalom nyugati térségében kirobbanó első válságok jellege és mérete határozta meg, amire a szovjet vezetés képtelen volt összehangolt választ találni. A válság végeztével megerősítést nyert a kelet-európai államok függősége. Bebizonyosodott, hogy a világnak ebben a felében az önrendelkezésnek, legyen szó akár a népek akár a kommunista pártok önrendelkezéséről, nincs olyan elméleti vagy gyakorlati érvénye, amelyet a szereplők a maguk javára kihasználhatnának. Ugyanakkor viszont az is igaz, hogy 1956 után a csatlós államok vezető politikusai alárendelt, néma szerepükből a szovjet vezetés egyfajta szövetségeseivé léptek elő. |
|
|
|
|
|
|
|