|
Az 1956-os Intézet Oral History Archívumában őrzött interjút Molnár Adrienne készítette.
Szerkesztő: Molnár Adrienne és Sipos Levente.
Kiadó: Nagy Imre Alapítvány, megjelenését az 1956-os Intézet támogatta.
Előszó (Molnár Adrienne)
Földvári Rudolf emlékezéseihez (Sipos Levente)
Család, gyerekkor, 1921-1935
Az első munkásévek, 1935-1942
Katonaság, hadifogság, 1942-1945
Szakmunkásból pártmunkás, 1945-1947
A SZOT-székháztól a pártközpontig, 1948-1951
A pártközpont káderosztályán, 1951-1952
Találkozásaim Rákosi Mátyással, 1952-1955
Pályám "csúcsán", 1953-1954
Az ország legnagyobb megyéjének élén, 1954-1956
A forradalom napjaiban, 1956. október 23.-november 4.
A forradalom utóvédharcaiban, 1956. november-december
Illusztráció
Közéletből vizsgálati fogságba, 1957. január-1958. július
Börtönévek, 1958-1961
Újra Kispesten, 1961-1981
Nyugdíjas évek
Dokumentummelléklet
Előszó
Két éve interjúztam börtönviselt ötvenhatosokkal , amikor az Oral History Archívum vezetői, Hegedűs B. András és Kozák Gyula arra kértek, készítsek életútinterjút Földvári Rudolffal, a volt budapesti, majd Borsod megyei párttitkárral, az 1956-os Borsod Megyei Munkástanács elnökével, akit 1957 tavaszán letartóztattak, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek. Örültem a feladatnak, hiszen már sokat hallottam Földváriról a volt rabtársaktól, akik rövidebb-hosszabb időt töltöttek vele a budapesti Kozma utcai vagy a váci börtönben. Mindannyian elismeréssel idézték fel fegyelmezettségét, emberi tartását, és néhányan enyhe iróniával emlegették rend- és tisztaságszeretetét, valamint a „kolhozt”, amelynek tagjai Földvárival együtt beadták a közösbe minden élelmüket, majd egyenlő arányban osztották el a cellatársak között. Legendák övezték az ötvenes évekbeli gyors politikai karrierjét: Rákosi Mátyás a tehetséges fiatal szakmunkást a legfelsőbb pártvezetés tagjai sorába emelte, de mivel nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hamarosan kikerült onnan. Az egyetlen volt a megyei pártvezetők közül, aki 1956-ban nem fordult a változásokat követelő munkások, egyetemisták ellen, hanem együttműködött velük, majd annak ellenére ítélték el, hogy a forradalom leverése után egy ideig részt vett a konszolidációban. Rainer M. János találó megfogalmazása szerint Földvári politikai karrierje Rákosi polbizétől Kádár börtönéig „ívelt”. 1961-es szabadulása után a politikától és a közélettől visszahúzódva élt, per- és börtöntársaival nem tartott kapcsolatot, rátalálni is nehéz volt. Az interjú végül Rácz Sándor, az ötvenhatos budapesti munkástanácselnök közvetítésével jött létre.
Az OHA-nak 1989 előtt zömében értelmiségiek adtak interjút, így sikerült megörökíteni a forradalom előkészítőinek, vezetőinek, a szellemi ellenállás résztvevőinek sorsát, valamint a politikai, tudományos, műszaki és kulturális élet több reprezentánsának életútját. Az ötvenhatos munkástanács-vezetők és a fegyveres felkelők közül addig csak kevesen vállalkoztak élettörténetük elmondására: a forradalom leverését követő megtorlás, majd a három évtizedig tartó mellőzöttség legtöbbjüket óvatossá, bizalmatlanná tette. Földvári is csak Nagy Imre és mártírtársai újratemetését követően látta elérkezettnek az időt arra, hogy múltját ne csak családtagjai, barátai, hanem mások is megismerhessék.
Földvárit a kádári népbíróság – korábbi, megyei pártbizottsági munkatársai segédletével – hazaárulónak bélyegezte. Élettörténetének elmondásakor az a cél is vezérelte, hogy lemossa ezeket a rágalmakat. Kritikusai, rágalmazói között volt történész, író, újságíró, sőt még a per- és sorstársai közül is néhány, az interjúban velük is vitatkozik, igaztalan vádjaikat tételesen cáfolja. Legfőbb törekvése saját tetteinek és pertársai tevékenységének tisztázása, az „igazság kimondása” volt, ezért is választottuk a könyv címéül gyakori szavajárását: öntsünk tiszta vizet a pohárba! A tisztázáshoz hozzátartozott saját politikai szerepének kritikus vizsgálata, hibáinak, tévedéseinek felsorolása, azt viszont határozottan visszautasítja, hogy megtagadta volna az elveit, hogy bűnt követett volna el, és hogy a forradalom idején tanúsított magatartásával, intézkedéseivel ártott volna az országnak vagy személyesen bárkinek.
Élettörténete bepillantást enged az ipari munkások XX. századi életébe – amely a történelmi és politikai változások következtében többször is gyökeresen átalakult –, küzdelmeikbe, örömeikbe. Képet kapunk egy politikai pályára kiemelt szakmunkás vívódásairól, emelkedéséről és hanyatlásáról, meghurcolásáról, majd talpra állásáról. Életútjának első harmadát hasonló mobilitási utak ismeretében akár tipikusnak is tekinthetjük, de azzal, hogy következetesen kiállt az elvei és sorstársai mellett, hogy felismerte a határt, amelyen túl vissza kell utasítania a megtorlók, a kádári vezetés által felkínált együttműködési lehetőséget, a különös kivételek közé emelkedik.
Az interjú a kronológiát követi, de egy-egy fontosabb esemény vagy a családtagok, barátok, munkatársak, jelentősebb politikusok említésénél Földvári – az emlékezés természete szerint – időben előre és visszalép, értelmezi, kommentálja a történteket, vitatkozik múltbeli vagy éppen aktuális értékelésekkel, közben felvillantja cselekedetei, döntései motivációit is. Interjúja megerősíti Gyáni Gábor megállapítását: „Az emlékezés konstruktív természetéből adódóan nem a múlt tökéletes mását idézzük fel, hanem a jelen horizontjából feltáruló múltat beszéljük el.”
1989–90-ben Magyarországon megszűnt a kényszerű hallgatás, ledőltek a tabuk. A nyilvánosság szinte minden fóruma ontotta a visszaemlékezéseket, a múltfeltáró riportokat és az évtizedekig titkosnak minősített dokumentumokat. Földvári 30 év után elolvashatta periratait, felfrissíthette megfakult emlékeit. Mindez bizonyára hatott életpályájának interpretálására és múltértelmezésére is. Korabeli jegyzeteinek és a nyolcvanas évek végén elkezdett memoárjának segítségével szinte mérnöki precizitással készült az interjúra. Minden alkalomra vázlatot készített, a fontosabbnak tartott eseményeket pedig részletesen leírta, majd felolvasta. A kérdések csak ezután jöhettek. Így az életútinterjú egy-egy részlete egyszerre memoár és interjú. Gyakoriak az ismétlések, a vissza-visszatérő történetek, utalások, magyarázatok, amelyek akár untathatják is az olvasót, az emlékezetkutatók számára viszont izgalmas módszertani forrásanyagként szolgálhatnak. A memoár rendezettebb, de lényegesen szubjektívebb az interjúnál, az utóbbi pedig kitér olyan kérdésekre is, amelyeket az emlékirat készítője nem tartott fontosnak vagy valamilyen okból nem akart megemlíteni.
A beszélgetések során Földvári nemcsak a múlt, hanem az akkori jelen eseményeiről is beszámolt. Többnyire olyanokról, hogyan segített sorstársainak (vagy azok hozzátartozóinak) a hivatalokban kijárni rehabilitálásukat vagy nyugdíjuk rendezését, mondván, hogy ő Budapesten él, neki egyszerűbb felkeresni a fővárosi hivatalokat. Határozott, céltudatos fellépésének hatására a hivatalnokok többnyire a hosszabb ideje húzódó ügyekben is gyorsan intézkedtek.
Különös és fontos részei az interjúnak a családjáról, a szakmájáról és a munkatársairól szóló sorok. Szeretettel és tisztelettel beszél szüleiről, rokonairól, és különös melegséggel feleségéről, lányáról, unokájáról. Színesen eleveníti fel a szakmatanulás időszakát, a szakmunkáséveket, hangoztatva a munka becsületének, a szakmai tisztességnek és a munkatársak megbecsülésének fontosságát. Életének kulcsfogalmai: puritánság, egyenesség, politikai, közéleti tisztaság, szakmai tisztesség, erkölcsösség, egymás kölcsönös megbecsülése, segítése.
A 48 órányi hangfelvételt szöveghűen leírattuk. Ezután Földvári átnézte, és a szükséges javításokat – gépelési hibák, félrehallások – bejelölte a leiraton. A javított (és kutathatósági nyilatkozattal ellátott) interjú 1991. január 30-án került az OHA gyűjteménybe a Földváritól kapott dokumentumokkal együtt. Ezután – az OHA működési rendjének megfelelően – elláttuk kutatási segédanyagokkal: névmutatóval, rövid tartalmi kivonattal és a mellékletek jegyzékével. Az interjú mellékleteként őrzött írásos dokumentumok, fényképek az életút illusztrációi, politikai pályafutásának, meghurcoltatásának és rehabilitálásának tárgyi bizonyítékai, amelyeket Földvári az interjúkészítés óta eltelt húsz év során újabb és újabb dokumentumokkal gyarapított. Kutatási eredményeit, előadásait, időközben előkerült családi vagy hivatalos iratait precízen dokumentálva adta át az archívumnak. Ha rátalált egy-egy bizonytalanul vagy tévesen említett esemény, dátum, személynév helyes megfelelőjére, azt minden esetben írógéppel írt részletes kísérőszöveggel csatolta az interjúhoz. Így gyarapodtak a dokumentumok az évek során ötvenhatos megemlékezéseken, a sorstársak, pertársak ravatalánál, sírjánál elmondott beszédek leirataival, és végül a legfájdalmasabbal: felesége, 60 évig hű társa végső búcsúztatásán elmondott szavaival.
Egy gazdag életút megismerésén túl kiknek is nyújthat forrásanyagot a Földvári-interjú? Kutatóknak, tanároknak, diákoknak és mindenkinek, aki közelmúltunk társadalomtörténetét, mikrotörténetét vizsgálja. Helytörténeti, politikatörténeti, mentalitástörténeti és módszertani kutatásokhoz is bő forrásanyag. A precíz leírások szemléletesen láttatják a húszas, harmincas évek munkásainak életmódját, majd a hatvanas, hetvenes évek üzemszervezésének nehézségeit. Kiemelendően érzékletes az interjúnak a hadifogság éveit részletesen bemutató, az emberi szolidaritást, a túlélés technikáit is felidéző fejezete. Az ötvenes évek káderpolitikáját, a gyors mobilitási utakat bejáró vezetők mentalitását, az 56-os forradalom vidéki eseményeit vagy akár a Kádár-korszakot vizsgálók számára is sok új, fontos információt tartalmazhat Földvári életútja.
Az interjút Sipos Leventével formáltuk kötetté. A szerkesztés során kihagytunk egy sor ismétlést, tömörítettük a túl hosszú, túl részletesen felidézett történeteket. Az élőbeszédből adódó sutaságokat kiigazítottuk, a csapongó, szaggatott részeket olvashatóbbá, rendezettebbé tettük, de Földvári mondanivalójának lényegét és stílusát nem változtattuk meg. Az 1956. november 5-i letartóztatásának, majd a Szovjetunióba hurcolásának és a november 17-i szabadulásának történetét az Új Tükör 1989. december 31-i számában megjelent írásából emeltük be a könyvbe, mert úgy véltük, hogy abban pontosabban, tömörebben idézi fel a történteket, mint az interjúban. Földvári átolvasta, helyenként javította, kiegészítette a kéziratot.
A könyv dokumentum- és képmellékletét családi archívumából, a Politikatörténeti Intézet Levéltárából, az interjú mellékletéből, az MTI Fotóbankjából és az 1956-os Intézet fotóadatbázisából válogattuk.
Köszönet az 1956-os Intézetnek, hogy a pénzügyi megszorítások és a közalapítvány megszüntetése évében is támogatta a kötet megjelenését.
Budapest, 2011. október Molnár Adrienne |