1956. október 23-án forradalom tört ki Budapesten, amely napokon belül átterjedt egész Magyarországra. A tüntetők, a sztrájkba lépők, a fegyveres felkelők, a forradalmi szervezetek vezetői, a szimpatizálók demokratikus szabadságjogokat és nemzeti függetlenséget követeltek. Európa első antitotalitárius forradalma mindössze két hétig, az utóvédharcokkal együtt másfél hónapig tartott. Közvetlenül és közvetve azonban évtizedekig hatott mindarra, ami Magyarországon történt, egészen az 1989-90-es rendszerváltásig. A forradalom eszméi és tapasztalatai befolyásolták az egész magyar társadalom életét, gondokodását. Fontos meggondolásokra késztették a forradalmat leverő hatalom exponenseit is, Budapesten és Moszkvában egyaránt.

Az 1956-os forradalom eszméi is hosszú időn keresztül formálódtak. Az október 23-án Budapesten utcára vonulók az 1940-es évek végén kialakult uralmi rendszer ellen keltek fel és egy 1944 vége óta az országot megszállva tartó hadsereg távozását követelték. Az ország demokratikus átalakítása és a független nemzetállam visszaállítása azonban sokkal hosszabb ideje foglalkoztatta a köz ügyei iránt érdeklődő magyarokat. 1956 sajátos céljai és követelései közvetlen összefüggésben álltak ezekkel az eszmeáramlatokkal.

Az alábbiakban először áttekintést adunk 1956 történelmi előzményeiről, a politika-, illetve a társadalomtörténet, valamint az eszmék történetének szemszögéből. Ezt követően röviden ismertetjük a forradalom eseményeit és szereplőit. Végül vázoljuk azt a „víziót”, amely célként 1956 résztvevőinek szeme előtt lebeghetett.

Előzmények – a 20. század első fele

1914 előtt Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia szerves része volt. Noha nem volt független nemzetállam, alkotmányos eszközökkel rendelkezett saját belső berendezkedése kialakítására. Az első világháború és az 1920-as trianoni békekötés nyomán az ország visszanyerte függetlenségét, azonban területe kétharmadát, lakossága felét (a nemzetiségeken kívül 3,2 millió magyart) elvesztette és kis nemzeti állammá vált. Az 1918-19-es forradalmi kísérletek kudarcot vallottak, mert nem voltak képesek megoldást kínálni a világháború elvesztéséből adódó nemzeti katasztrófára. A két világháború között a magyar politikai életet és politikai gondolkodást a területi revízió igény határozta meg, mely minden mást háttérbe szorított. Trianonért a forradalmakat tették felelossé, s a velük összekapcsolódott társadalmi-gazdasági modernizáció gondolata széles körben hitelét vesztette. A revízióhoz a harmincas években csak a fasiszta Olaszország majd a náci Németország nyújthatott külpolitikai és (Németország esetében) gazdasági támaszt. Így lépett az ország a második világháborúba a tengelyhatalmak szövetségeseként. Szekfű Gyula a két világháború közötti negyedszázadot az első világháború előtti rendszer „neobarokk” megmerevedéseként jellemezte. A harmincas évek második felében ez a merev rendszer számottevően jobbra tolódott.

A politikai, gazdasági, társadalmi és tudati átalakulás szükségessége ugyanakkor a magyar politikai közéletet a harmincas évek elejétől, a nagy válság “begyűrűzésétől” kezdődően fokozottan foglalkoztatta. A parasztkérdés földreform formájában való megoldása az elso világháború végétol napirenden volt. A nagy gazdasági válság, majd a második világháború kitörése a reformgondolkodást felerősítette, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy annak végeztével Magyarország más lesz, másnak kell lennie, mint amilyen azelőtt volt. A háború világmérete azt is világossá tette, hogy az ország sorsára döntő befolyással lesz az a szuperhatalom, amely a közép- és kelet-európai térséget befolyása alá vonja.

Közvetlenül a háború előtt és a háború alatt számos elképzelés született a kialakítandó rendszer jellegére, a szükséges teendőkre vonatkozóan. A megoldási javaslatok tekintetében természetesen különbözött egymástól a konzervatív-liberális Teleki Pál (1939-41-ben miniszterelnök) vagy Szekfű Gyula, a liberális demokraták, a plebejus demokrata kisgazdapárt, a szociáldemokraták, vagy a harmadikutas népi értelmiség különböző irányzatainak álláspontja. De mindenki egyetértett abban, hogy változtatásra szorul a politikai és társadalmi szerkezet, amelynek autokratikus elemei visszaszorítandók, intézményei demokratikus tartalommal töltendők meg; hogy a társadalmi igazságosság eszméje, a szociális, sőt szocialista gondolat a társadalompolitika homlokterébe kerül; hogy demokratizálni kell a közigazgatást; hogy az anakronisztikus földbirtokszerkezetet (gyökeres vagy korlátozott) földreformmal kell átalakítani; a gazdaság általános modernizációra szorul, s ennek egyik fő tényezője a gazdaságba aktívan beavatkozó, irányokat szabó, sőt tervező állami gazdaságpolitika lesz; meg kell reformálni a közoktatás rendszerét, és így tovább. Abban is egyetértés uralkodott, hogy a trianoni nemzeti sérelmet, az ország megcsonkítását valami módon orvosolni kell, az első világháború után megszabott határok módosításával (legalább a túlnyomó magyar többségu területek visszatérésével), illetve a térség országainak, népeinek valamilyen szoros, akár a konföderációig elmenő együttműködésével. Egyedül a kislétszámú földalatti kommunista párt vélte úgy, hogy az ország szovjet mintájú átalakítására van szükség.

A kommunistáktól eltekintve konszenzus uralkodott abban is, hogy Magyarországnak a nyugati szövetségesekkel kötendő különbéke útján kellene kilépnie a háborúból, elsősorban annak érdekében, hogy katonai és gazdasági erejét a háború utáni rendezés időszakára megőrizze. A hadihelyzet, a szovjet előrenyomulás ezt az elképzelést illuzórikussá tette. A magyar vezetők csak Románia 1944. augusztusi kiugrása után fordultak a Szovjetunióhoz, akkor, amikor annak csapatai már magyar területen harcoltak. 1944. október 15-én a háborúból való kiugrás csodje, majd a nyilaskeresztesek hatalomra jutása, Horthy Miklós kormányzó eltávolítása kétségtelenné tette, hogy Magyarország kilépése a német szövetségből nem sikerült. Nem sikerült az utolsó olyan pillanatban, amikor az ország háború utáni helyzetére ez a tény valamelyes hatást gyakorolhatott volna.

Magyarország 1944-ben a Szovjetunió érdekszférájába került. A vesztes háborút követo szovjet katonai megszállás 1944-tol egészen a nyolcvanas évtized végéig alapvetoen határozta meg a magyar bel- és külpolitikát, a hazai társadalom- és gazdaságfejlodést. A szovjet politikai akarat érvényesült minden olyan kérdésben, melyet Moszkvában úgy ítéltek meg, hogy az a Szovjetunió katonai-biztonsági érdekeit, illetve rövidebb vagy hosszabb távú politikai szempontjait érinti. A magyar politika mozgástere annyiban létezett, amennyiben törekvései ezen a viszonyrendszeren belül, azzal összhangban, esetleg azok mellett érvényesülhettek. A ketto közötti ütközés esetén a szovjet érdekek abszolút elsőbbséget élveztek.

Az 1944. decemberében Debrecenben összeült Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány többpárti alapon szerveződött, de jelentős kommunista túlsúllyal. A (közvetlen, népgyűléseken megejtett) választások formálisak voltak, a szovjet kormány és néhány magyar politikus (köztük Horthy-hívők és Moszkvában élő kommunisták egyaránt akadtak) egyezsége alapján történt a képviselők kiválasztása. Az így létrejött “népi demokrácia” olyan politikai struktúra volt, mely egyszerre felelt meg a szovjet biztonsági igényeknek és az 1945. februári jaltai felhívás követelményeinek. Az előbbit a helyi kommunista pártok parlamenti és kormányzati túlsúlya és egyes fontos pozíciók (elsősorban a belügy és a közigazgatás) kommunista kézben tartása biztosította. A másodikat az egyelőre csak ideiglenesen létrehozott koalíciók, melyek biztosították valamennyi demokratikus párt részvételét a politikai életben. A Magyarországon 1944. december 21-én létrejött és az 1945. november 4-i választásokig fennálló rendszer teljes mértékben megfelelt ennek a követelménynek. A „népi demokrácia” lehetoséget biztosított a szovjet típusú rendszerre való áttérésre, Magyarországon azonban ezt egyelőre a bizonytalan jövőbe utalták.

Az 1945. november 4-i parlamenti választások pillanatában új politikai helyzet állt elő Magyarországon. Igazi, valóságos választásokra került sor. Az addigi ideiglenes koalíciót valóságos, legitim parlamenti erőviszonyokra alapozott koalíció váltotta fel (történetesen, a háború következményeinek felszámolásával kapcsolatos feladatokban megmutatkozó egyetértés valódi alapján: nagykoalíció). A választás eredménye megmutatta, hogy a magyar társadalom aktívan kívánja befolyásolni saját sorsát. A részvétel több, mint 90 %-os volt. A szavazatok megoszlása arra vallott, hogy az emberek többsége egyetért valamifajta változással, hiszen feltehetoleg a Kisgazdapártra szavazók (57 %) jelentos része sem akarta a Horthy-rendszer, az “úri Magyarország” továbbélését. A radikális változtatások hívei kisebbséget alkottak, hiszen a kommunistákra (17%), valamint a parasztpártra (7 %) leadott voksok együttesen sem érték el az összes szavazatok egynegyedét. Az emberek többsége demokrácia és a szociális gazdálkodás, valamint a magyar hagyományok és a nyugati világ valamiféle keverékét, közbülso úton járó “híd-Magyarországot” látott kívánatosnak, egyszersmind reálisnak. Nyilvánvalóvá vált azonban az is, hogy a radikális baloldal rövid ido alatt jelentos tábort szerzett. A háború eseményeibol nagyon sokan, elsosorban fiatalok azt a következtetést vonták le, hogy ilyen méretu katasztrófa után csak a mindennel, de legalábbis a leheto legtöbb dologgal való szakítás jelenthet megoldást.

Az a (politikai) demokrácia, amely az 1945-ös választások eredményeképpen létrejött, nem volt hosszú életű. Megszületése pillanatában (a kormányalakítás során) “visszaépítették” bele a “népi demokrácia” sarkalatos elemeit: a kommunista irányítású belügyminisztériumot és a színfalak mögötti pártközi egyeztetést. A köztársaság 1946-os kikiáltása, a köztársasági elnökről és az emberi-politikai jogokról szóló törvények így is a háború utáni magyar demokrácia jelentős alkotásai. Bár igen korlátozottan érvényesültek, a magyar politikai kultúra fontos hagyományaiként szolgáltak – 1956-ban is.

A Magyar Kommunista Párt (az alábbiakban MKP) az 1945-ös választásból azt a következtetést vonta le, hogy fő feladata a választás “korrekciója”, parlamenten kívüli politikai eszközökkel, és ha kell, erőszakkal. Moszkva nem igyekezett fékezni a kommunisták buzgalmát, ellenkezőleg. Hogy a kommunista hatalomátvételre vonatkozóan létezett-e elozetes terv, az a mai napig vita tárgya. A szovjet politikai befolyást a párizsi békeszerződés 1947. februári aláírásáig a fegyverszüneti szerzodés és a Szövetséges Ellenorzo Bizottság biztosította. Utóbbi szovjet elnöke, Kliment Vorosilov marsall lényegében minden fontos politikai kérdésbe beleszólhatott, amit a Bizottság angol és amerikai tagjai legtöbbször tudomásul vettek (talán a legjelentősebb kivétel az említett 1945-ös választás volt – hogy akkor a pártok külön mérhették meg magukat, az a nyugati fellépésnek is köszönhető volt.) Még jelentősebb volt a gazdasági behatolás, többek között a jóvátétel, az itt állomásozó csapatok eltartása, a hadizsákmányként birtokba vett német javak, s különösen az 1945-ös kétoldalú kereskedelmi és gazdasági egyezmény formájában. A teljes társadalmi-politikai átalakítás azonban csak néhány évvel késobb következett be, elsosorban 1947-ben a Kisgazdapárt szétverésével, a csalásokkal terhelt választásokkal. Igazán tudatos politikai irányvonallá a Kominform megalakulását követoen változott. Ezt követte a Szociáldemokrata Párt beolvasztása a kommunista pártba (1948. június), Mindszenty bíboros letartóztatása (1948. Karácsonya) és kirakatpere (1949. február), végül az első egypárti választás (1949. május).

A negyvenes évek második harmadában kibontakozó hidegháborús konfrontációban Magyarország, mint a Szovjetunióval határos és a nyugati világgal érintkezo ország a szovjet katonai-biztonsági zóna, a cordon sanitaire fontos részévé vált. Moszkva nem tartotta megengedhetonek, hogy Budapesten a Szovjetunióval szemben ellenséges, vagy akár a Nyugat és Kelet között „egyensúlyozó” kormányzati politika érvényesüljön. Nyugati külpolitikai orientáció, vagy akár csak a semlegesség sem volt számára elfogadható. A hidegháborús konfrontáció élesedésével párhuzamosan a szovjet biztonsági turoképesség csökkent, s kockázati tényezové vált a frontországok szovjet modelltol eltéro társadalmi berendezkedése is.

A hatalomátvétel eredményeképpen az 1947-49 közötti álkoalíciót, melyben az MKP, majd 1948 júniusától a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) már hegemón szerepet játszott, monolitikus politikai-hatalmi szerkezet váltotta fel. A formális hatalommegosztás és demokratikus intézmények fennmaradtak ugyan, szerepüket a demokratikus jogokkal együtt az 1949. augusztus 20-án elfogadott alkotmány is rögzítette, ennek azonban semmi jelentősége nem volt. Magyarországon a politikai hatalom az MDP vezetése, azon belül is néhány moszkvai emigrációban edződött személy - elsősorban Rákosi Mátyás pártfőtitkár, továbbá Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József - kezébe került.

A klasszikus sztálinizmus és válsága

A korszak valamennyi közép-kelet-európai pártvezetője a húszas-harmincas évek szovjet politikáját tekintette kötelező mintának: a termelőeszközöket gyártó nehéziparra alapozó erőltetett iparosítást, a hadiipar óriási méretű fejlesztését, a túlnyomórészt kisüzemi mezőgazdaság erőltetett ütemű kollektivizálását, az oktatás és a kultúra napi politikai indoktrinációt szolgáló eszközzé alacsonyítását, irracionális vezérkultuszt, kiegészítve a szovjet példa és a szovjetekhez való hűség állandó, rituális és megalázó hangoztatásával. A háborús pszichózis állandó ellenségkereséssel, leszámolási és más kampányokkal párosult. A belügyi és igazgatási bürokrácia nyomasztó túlhatalmat kapott, rendőrállam alakult ki. Az irracionális gazdasági tervek hajszolása gyors életszínvonalcsökkenéshez vezetett. Ez feszültségeket indukált, majd tömeges elégedetlenséghez vezetett.

A Rákosi-vezetés a hatalomátvételt követően valóságos hadiállapotot alakított ki a társadalommal szemben. Léteztek társadalmi-politikai szempontok alapján kiemelt ellenségek, többek között a régi rendszer elitcsoportjainak itthon maradt tagjai, a gazdagparasztság, akiket szovjet-orosz terminológiával "kulákoknak" neveztek, a nem-párttag értelmiség, vagy a vallásukat gyakorlók. Ellenségnek számítottak azok is, akikről a hatalom azt vélelmezte, hogy nem értenek egyet a fő célokkal. A kötelező terménybeszolgáltatást bármilyen okból teljesíteni képtelen paraszt a "közellátást veszélyeztette", a munkahelyéről mulasztó, a magasra emelt normát nem teljesítő munkás tervbűntettet követett el, ha éppen nem szabotázsnak minősülő cselekményt. Mindennek alapján az ötvenes évek elején az Államvédelmi Hatóság és a rendőrség csaknem 1,3 millió embert tartott nyilván, 387 ezer embert ítéltek el különféle okokból (ebből államellenesnek minősített cselekményekért 30 ezer, a közellátás veszélyeztetése miatt 120 ezer főt), lakhelyükről kitelepítettek 22 ezer, bírói ítélet nélkül őrizetben tartottak (internáltak) 6 ezer főt. 1953-ig csaknem félezer embert végeztek ki politikai okokból. A gyorsan kiépülő új hatalmi elit szintjeit a különféle párttagrevíziók, kampányszerű tisztogatások tizedelték, a csúcson pedig az ún. koncepciós perek vágtak rendet 1949-től - a szűkebb pártvezetést érintő Rajk-pertől - több tucat halálos áldozattal, számos bebörtönzöttel.

A terror csúcspontjai a szovjet rendszer nemzetközi és belső viszonyaival függtek össze: 1948-tól a nemzeti önállóságát megőrző Jugoszláviával való konfliktus, 1950-ben a koreai háború kitörése, 1952-53 fordulóján pedig az élete legvégén valószínűleg paranoiás üldözési mániában szenvedő Sztálin újabb - ezúttal antiszemita jellegű - leszámolási kampánya töltötte meg a magyar börtönöket is.

Sztálin halála (1953. március 5.) idején a szovjet és csatlós vezetőségek is érzékelték: a rendszert változatlan politika esetén súlyos belső válság fenyegeti. Az utódlás kérdésének eldöntése és a birodalom belső viszonyainak legalább valamelyes ésszerűsítése sürgette a periféria válságának megoldását, annál is inkább, mert Csehszlovákiában és az NDK-ban az elégedetlenség sztrájkokban illetve – Kelet-Berlinben – nyílt felkelésben mutatkozott meg.

1953. június közepén a szovjet párt vezetése Moszkvába rendelte a magyar párt küldöttségét és a politikai irányvonal módosítására adott utasítást. Rákosi Mátyás pártfőtitkárnak, aki 1952-től kormányfő is volt, át kellett adnia a miniszterelnöki tisztséget Nagy Imrének. A lakosság fellélegzett, s nem ok nélkül úgy vélte, hogy ha már az ország tartósan a szovjet blokkhoz tartozik, az új miniszterelnök legalábbis egy elviselhetőbb, emberibb szocializmust akar, mint elődei. A hatalmi elit reakciója ellentmondásosabb volt. Pártértelmiségiek és funkcionáriusok jelentős számban örömmel csatlakoztak az új irányvonalhoz, amely számukra is felszabadulást ígért a félelem alól, egyidejűleg mély erkölcsi válságot okozott körükben a terror tényeinek napvilágra kerülése. A párt- és belügyi apparátus nagy része azonban félt kiváltságai megnyirbálásától és – bűnrészesként, joggal – a népharag kitörésétől tartván ellenségesen fogadta a változásokat. Ezt az érzületet táplálta az új szakaszt első perctől kezdve bizalmatlanul szemlélő pártvezér, Rákosi Mátyás is, aki mindent elkövetett a régi politikához való visszatérés érdekében. Moszkva azonban 1953–54-ben több ízben is támogatásáról biztosította vele szemben Nagy Imrét.

1954. második felében az új irányvonalnak egyszerre kellett megküzdenie a változásokat lassító, pozícióit sikerrel őrző sztálinista elittel és az átalakítás során a régi politikából fakadó, ekkor felszínre kerülő nehézségekkel. Érzékelvén a nehézségeket Nagy Imre a korrekciós intézkedések valódi reform irányában való elmélyítésére törekedett. Megkezdődött a sztálini gazdasági mechanizmus egészének felülvizsgálata, s lépések történtek a monolit politikai szerkezet bizonyos fokú demokratizálására is. Ezt az 1953. júniustól 1955 márciusig tartó időszakot új szakasznak nevezték.

Mindez jelentősen túlment a szovjet korrekciós elképzeléseken. 1954 végére a Sztálin halálát követő enyhülést átmeneti lehűlés követette a világpolitikában, ami kedvezett a szovjet vezetésen belül változatlan szívóssággal küzdő ortodox sztálinistáknak, Molotov és Kaganovics csoportjának. Rájuk támaszkodott Rákosi, aki 1955. márciusában a régi apparátus segítségével megbuktatta Nagyot, aki elvesztette minden pozícióját.

A teljes körű resztalinizációnak, így az elhajlással való fizikai leszámolásnak gátat vetett a Szovjetunióban tovább folyó hatalmi harc, és az enyhülés folytatódása, különösen a szovjet–jugoszláv kibékülés 1955 májusában. A gazdaságpolitika többé-kevésbé a régi pályára állt azonban vissza, és szó sem esett a politikai szerkezet megváltoztatásáról. 1955–56-ban mindezek ellenére a Nagy Imre körül formálódó pártellenzék fokozatosan teret nyert a sajtóban – a Rákosi-vezetés pedig a fokozatos szétesés állapotába került.

1956. februárjában a szovjet hatalmi harc újabb döntő fordulata, Hruscsov Sztálin elleni ún. titkos beszéde a XX. pártkongresszuson világméretű reményeket keltett a kommunizmus valamifajta békés demokratizálódása iránt. Magyarországon azonban Rákosi Mátyás képtelennek bizonyult a válság megoldására. Ezt a szovjet vezetés is mind veszélyesebbnek tartotta, különösen miután 1956. júniusában a hasonló belső válságot átélő Lengyelországban, Poznanban munkásfelkelés robbant ki. Júliusban menesztették tehát Rákosit, de a párt vezetője Gerő Ernő, a moszkovita vezető mag korábbi második embere lett, aki megegyezett a mérsékelt sztálinisták Kádár János vezette táborával. Az így kialakult régi-új vezetés ott folytatta, ahol elődje – eközben a pártellenzék programját meghaladó demokratikus tömegmozgalom bontakozott ki.

Hatalom és társadalom

1945-ben a politikai tevékenység tömegeket mozgósító ereje azt jelezte: a magyar társadalom megpróbált gyorsan túllendülni az 1944-es megrázkódtatáson. Pedig a sokk óriási volt: a bombázások, a német megszállás, a soha nem tapasztalt totális háború mindennapi valósága, az országon több mint fél év alatt átgázoló front, a nyilas rémuralom, majd a harcoló alakulatokat követo szovjet megszálló csapatok rablásai és eroszakoskodásai valósággal letaglózták a lakosságot. 1945 tavaszán az országból hiányoztak a deportált és megsemmisíto táborokban elpusztult zsidók, a szovjet hadifogságba kerültek, a nyugatra visszavonult hadsereg és sok-sok elmenekült polgár, a szovjet megszállók által málenykij robotra elhurcolt tízezrek. Ugyanakkor a megszállókon kívül menekültek százezrei érkeztek az országba Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából, akik a visszarendezkedo, bosszúra szomjas szomszéd államok hatóságaitól rettegve hagyták el lakóhelyüket. A háború iszonyatos emberi, anyagi és erkölcsi veszteségei ellenére az újrakezdés lehetosége még azokat is magával ragadta, akiket amúgy óvatossá vagy éppen borúlátóvá tett a szovjet megszállás. A lakosság szinte kivétel nélkül örült a háború végének, de inkább gondolta azt (a rettegéstol és a halálfélelemtol való) megszabadulásnak, mint felszabadulásnak. Az emberek nagy része örült a közélet új szabadságainak, a demokrácia intézményeinek, alaposan kivette részét a romeltakarítás és az élet újraindítása munkáiból – de félt az ismeretlentol, a kommunista hatalomátvételtol.

A klasszikus sztálinizmus éveit az ország lakosságának túlnyomó többsége elviselhetetlennek tartotta. A szovjet zónába tartozás alapvetoen meghatározta a társadalom és az egyes ember mindennapjait. A társadalmi, tér- és gondolkodásbeli mozgást a rendszer példátlanul súlyosan korlátozta. Miközben az emberek féltek, eszük ágában sem volt elfogadni a kommunista ideológiát. Az a meggyozodés, hogy ez a rendszer egy történelmi korszakra rendezkedik be Magyarországon, a kezdeti, legnehezebb években nem vált uralkodóvá. A társadalom tudomásul vette, hogy fent ezen a nyelven folyik a diskurzus, de máskülönben megpróbálta megorizni saját nyelvét, kultúráját, kollektív emlékezetét. Gúnyosan szemlélte a rendszert, mely tönkretette, kétségbeesett, de reménykedett valamiféle fordulatban: hogy meghal Sztálin, összeomlik a Szovjetunió, hogy „jönnek az amerikaiak” – s „addig pedig guggolva is kibírjuk”. Az ellenállás nem látványos szabotázsokban, fehér partizánharcban, titkos szervezkedésekben mutatkozott meg. Szórványosan léteztek ilyenek, ám ezeket kezdeti állapotukban felderítették, vagy éppen az államvédelem provokálta oket. Ennél sokkal fontosabbak azok a jelenségek, melyek valóban nagy tömegekre terjedtek ki. A vallásgyakorlás, a tsz-szervezéssel szembeni ellenállás, a munkahelyváltoztató vándormozgalom mind a társadalom egészségére vallott, arra, hogy képes nemcsak túlélni, hanem megnehezíteni a rezsim dolgát, érzékeltetni ellenérzését. A terror nem kezdte ki az emberek egymás iránti szolidaritását, ellenkezoleg, inkább erosítette azt. Hogy a magyar társadalom az elso adandó alkalommal, 1956-ban képes volt politikai programokat megfogalmazni, azokért bátran és közösen fellépni, nem kis mértékben a sztálinizmus idejébol szerzett elszántság eredménye. E rövid korszak mérlege szinte minden tekintetben szélsoségesen kedvezotlen – talán egyetlen dolgot, a legfontosabbat, az emberi méltóságot nem tudta lerombolni.

A magyar társadalom túlnyomó többsége örömmel, megkönnyebbüléssel és reménykedve fogadta Nagy Imre 1953-as kormányprogramját. Talán nem túlzás azt mondani, hogy 1945 óta ez volt kommunista vezető szájából az első beszéd, amit az ország többsége helyeselt. Arra mutatott rá, hogy maga a kommunizmus sem feltétlenül egynemu, hanem elgondolható plurális jelenségként, megjelenhetnek benne reformszándékok és reformerek is. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a politikai gondolkodásnak és küzdelemnek, ha nagyon szuk értelemben, szukös feltételek között is, de ismét van értelme Magyarországon. Ez a remény azonban csak szűk másfél éven keresztül élt.

Miközben az új szakasz valóban mozgósította a közvéleményt, a magyar sztálinista vezetés magabiztossága megrendült. A csupán részleges önkritika, a kiigazítás, az egyes részterületeken felmerült alternatívák nyomán bizonytalanság, önvizsgálat, revízióra való hajlam jelent meg egyes vezetők, majd az apparátus, a funkcionáriusok és főként a pártértelmiség mind szélesebb köreiben. Ha Nagy bukása után ez vezető réteg majdnem érintetlennek mutatta is magát, a kétség azonnal megjelent a legkisebb válságjelre adott reakcióban. Nagy nemcsak kommunista reformer híveket szerzett ez ido alatt. Alakja és az „új szakasz” viszonyítási ponttá vált azok számára, akik mást, mint rendszerváltást nem fogadtak volna el végső célul. Számukra Nagy Imre és „emberi arcúbb kommunizmusa” volt az első lépcső, amelyről akár a végcél, a demokrácia felé is vezethet út. Ezt a közérzületet ugyanúgy nem szüntette meg az 1955. tavaszi visszafordulás, mint a Rákosi-vezetés szétesését.

1956-ban a magyar társadalom rendkívül erőteljes társadalmi változások után, sőt részben még ezek közben volt. A háborút követő években a korábbi elit (arisztokrácia, tőkések, felső középosztály, köztisztviselők, katonatisztek) háttérbe szorult, majd részlegesen vagy teljesen deklasszálódott. Ezzel párhuzamosan verbuválódott előbb egy plebejus-demokrata, majd (ezt leváltva) egy újabb, kommunista funkcionárius vezető réteg. Javában tartott az ötvenes évek eleji erőltetett iparosítása által beindított folyamat, a magyar agrártársadalom fogyása és bomlása (1956-ra jórészt eltűnt például a kulákságnak nevezett gazdagparaszti réteg létalapja). Ezzel szemben az ipari munkásság létszáma erőteljesen gyarapodott, nőtt az állami hivatalnokok száma és megindult a tömeges városokba áramlás. Mindezek a folyamatok a hatvanas évek közepére fejeződtek be. 1956-ban a gyors, olykor kiszámíthatatlan változások, az egyéni helyzet bizonytalansága, az erre való azonnali és erőteljes reakció parancsa a magyar lakosság nagy részének vagy másfél évtizede mindennapos tapasztalata volt. 1956 Magyarországa a forradalmi eseményektől függetlenül sem volt konszolidált. A társadalom, anyagi és mentális értelemben egyaránt, laza, képlékeny, érintkezési formáiban sokrétegű, de legfőképpen bizonytalan volt. Mindez kedvezett az erőteljes kollektív és egyéni politikai tevékenységnek. Azt sem megkövesedett szabályok, sem felépített egzisztenciák nem korlátozták.

A nagy átalakulás akár kedvező is lehetett volna azok után, hogy a magyar társadalom igen kevéssé volt mobil 1945 előtt. Ám az átalakulás fő iránya a többség számára lefelé vezetett. A mobilitás lefelé nivellált, valamiféle általános proletarizálódás felé tartott. Ezért az ötvenes évek magyar társadalma útját vesztett, csalódott társadalom volt. Az emberek egy része eleve nem várt semmi jót, de ami történt, meghaladta a legpesszimistább várakozásokat. Akik hittek, azok úgy érezték, becsapta őket a hatalom, amely földi paradicsomot ígért nekik. A legcsalódottabbak éppen az 1940-es években felnőtt fiatalok voltak. Azok, akik 1956-ban a forradalom semmiből előkerülő helyi vezetői lettek: akik pontosan és egybehangzóan meg tudták fogalmazni a követeléseket, akik akartak és mertek cselekedni. Ők vezették a fegyveres felkelésben a pesti utca elszánt kissrácait, segédmunkás huszonéveseit. Ők lettek a forradalmi bizottságok, munkástanácsok, nemzetőrségek tagjai és vezetői.

A forradalom

1956. október 6-án ünnepélyesen eltemették Rajk Lászlót, a Rákosi-rendszer legnevesebb kommunista áldozatát; a százezres tömeg azonban a sztálinizmus temetésének előjátékát látta az eseményben. Október 16-án a szegedi egyetemisták nagygyulése határozatot hozott a DISZ-től független politikai diákszervezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezete (MEFESZ) megalakításáról. Repedés keletkezett a monolit politikai intézményrendszeren, amely a következő napokban feltartóztathatatlannak bizonyult. Október 22-én hírek érkeztek Budapestre a lengyel párt élén végrehajtott személycseréről: a sztálinista vezetéssel folytatott harcból a Nagy Imréhez hasonló irányzatot képviselő Wladyslaw Gomulka került ki győztesen. Hruscsov szovjet pártfőtitkár Varsóba repült, a szovjet csapatokat mozgósították, ám a lengyel vezetés egységes fellépése (és Gomulka határozott kiállása a Varsói Szerződés szövetségi rendszere mellett) elhárította az összecsapás veszélyét. A hírek hatására a budapesti muszaki egyetemek diáksága 16 pontos követelést fogalmazott (benne a szovjet csapatok kivonásának, többpártrendszeru szabad választásoknak és Nagy Imre kormányfői kinevezésének követelésével) és tüntetésre hívott fel a lengyel néppel való szolidaritás kifejezésére és a követelések teljesítésére.

1956. október 23-án a pártvezetés előbb betiltotta, majd engedélyezte a tüntetést, amely ettől teljesen függetlenül megindult, s néhány óra alatt a diákság után kiterjedt a munkásságra, majd a főváros egész népére. A pártellenzéki jelszavakat nagyon hamar felváltották a nemzeti függetlenséges és szocialista helyett jelző nélküli demokráciát követelők. A kezdetben több helyszínről egy felé (Bem József szobrához) igyekvő menet több, egyenként is tízezres tömegre szakadt: mintegy kétszázezren Nagy Imre beszédére vártak a parlament előtt, mások ledöntötték Sztálin szobrát, ismét mások a Rádió épülete előtt követeléseik azonnali közvetítését követelték.

Gerő Ernő már a kora esti órákban a szovjet nagykövetséghez fordult katonai segítségért, s ebben készséges partnerekre talált a helyi szovjet emisszáriusokban, az itt állomásozó csapatok pedig már amúgy is készültségben álltak. Az ÁVH egységei felsőbb parancs nélkül a Rádió elfoglalására készülő tüntetők közé lőttek - erre válaszul október 23-án estére fegyveres felkelés tört ki.

Késő este a pártvezetés az általa "ellenforradalmi lázadásnak" nevezett fegyveres leverése mellett döntött, de egyidejuleg Nagy Imrét bevonták a vezetésbe. Az ellenzék vezéralakja megzavarodott a tömeg fellépésétől, elfogadta ellenfelei hívását és 24-én átvette a miniszterelnöki tisztet. Nem volt kevésbé zavarban a moszkvai vezetés: a katonai beavatkozástól eleinte húzódozott, majd igyekezett azt korlátok közé szorítani. A budapesti fiatalokból verbuválódott felkelők azonban nem vonultak vissza az október 24-én a városba vonuló tankoszlopok láttán, hanem felvették a harcot.

A következő napokban az ÁVH egyes egységeitől eltekintve a sztalinista pártállam összeomlott. Spontán önszerveződés útján napok alatt létrejött viszont a forradalom saját intézményrendszere: a vidéki városokban lezajló tüntetések nyomán országszerte forradalmi bizottságok alakultak, az üzemekben munkástanácsokat választottak. Általános politikai sztrájk kezdődött. A forradalmi szervezetek és a fővárosi felkelők az október 23-i követelésekhez ragaszkodtak, a Pártközpontban pedig ádáz politikai harc bontakozott ki a keményvonalasok és Nagy Imre hívei között, akik tárgyalásos megoldást szorgalmaztak. A moszkvai Elnökség Mikojan, Szuszlov és Szerov KGB-főnök személyében delegációt küldött Budapestre.

Október 25-26-án úgy tunt, a kemény vonal a még irányítása alatt tartott fegyveres egységekkel gátat vet a kibontakozásnak. 25-én a budapesti Kossuth téren valóságos vérfürdőt rendeztek a fegyvertelen tüntetők közé lőve, s egyidejuleg tucatnál több vidéki városban dördültek hasonló sortüzek. 27-ről 28-ra virradóra azonban a Politikai Bizottságban Nagy Imre és a kibontakozás hívei a szovjet vezetők támogatásával végrehajtották a fordulatot, leállították a további fegyveres akciókat és 28-án tuzszünetet rendeltek el. A következő napokban a pártvezetés és az új kormány elfogadta a követelések egy részét (így a szovjet csapatokat kivonták Budapestről, október 30-án Nagy Imre deklarálta a többpártrendszerre való visszatérést.).

E kritikus napokban Magyarország a világ figyelmének középpontjába került, sokan egyenesen nyugati segítségben bíztak. Október 29-én a szuezi háború kitörése megosztotta ezt a figyelmet és a magyar forradalom sorsa még inkább a szuperhatalmak hallgatólagos alkufolyamatainak alakulásán múlott, mint előtte. Az Egyesült Államok vezetői eleve nem láttak beavatkozási lehetőséget világháborús kockázat nélkül (ez akkor nukleáris összecsapást jelentett volna), a szuezi válság pedig - ellentétben a magyarral - stratégiai érdekeiket érintette. Arra szorítkoztak tehát, hogy biztosítsák Moszkvát: a szovjet tömbtől eltávolodó Magyarországot nem szándékoznak a nyugati szövetségi rendszerbe integrálni. A szovjet vezetés viszont tapasztalva, hogy a politikai megoldás eredményeképpen a magyar bel-és külpolitika egyaránt eltávolodik a birodalmi normáktól, a számukra létfontosságú intézményrendszerek (pártvezetés és - apparátus, államvédelem, hadsereg) összemlanak vagy megbízhatatlanná válnak, október 31-én egy újabb katonai beavatkozás mellett döntött. Moszkvában az amerikai üzenetet úgy értelmezték, hogy a Nyugat nem tervez semmiféle érdemi lépést. Az újabb szovjet invázió első jeleire Nagy Imre kinyilvánította a Varsói szerződésből való kilépést és a semelegességet, ám a lépés nem keltett különösebb visszhangot Nyugaton. Ezt követően Budapesten konszolidáció jelei mutatkoztak, de ez nem befolyásolta többé a szovjet döntéshozókat. November 4-én hajnalban a szovjet hadsereg nagyereju támadást hajtott végre Budapest ellen, és néhány nap alatt felmorzsolta a hősiesen védekező felkelők ellenállását.

A forradalom tábora

A magyar forradalom a szó szoros értelmében nemzetet megmozgató esemény volt. Szinte mindenki kialakított valamilyen (politikai) véleményt a történtekről. Mindenki tudatában volt: a történtek így vagy úgy gyökeresen változtathatnak eddigi életén. A második világháborút követő politikai fordulatok közül alighanem 1956-ban vett részt aktívan a magyar társadalom legtöbb tagja. Az állambiztonsági szervek a forradalom utáni megtorlás tapasztalatai alapján 1959-60-ban nagyszabású összesítéseket készítettek a helyi és országos eseményekről, s azok résztvevőiről. Ezek szerint az október 23-án 10-20 ezres diákfelvonulásként induló budapesti tüntetésekben több helyszínen, párhuzamosan mintegy 250 ezren vettek részt. A következő napokban országosan száznál több helyszínen voltak demonstrációk, a részvevők becsült száma 100 és 200 ezer fő között mozgott. 160 fegyveres felkelő csoport, nemzetőr egység alakult, melyek résztvevői közül 14.178 főt derítettek fel. 2.100 munkástanács alakult mintegy 28 ezer (ismert) taggal. Csaknem minden településen megalakult a helyi forradalmi bizottság (1956-ban Magyarországon mintegy négyezer önálló közigazgatási egység volt), ami legalább 20-30 ezer tagot jelentett. A közvetlen demokratikus, népgyulésszeru választásokon a lakosság átlag 10-15 %-a vett részt. Óvatos becsléssel is egymillióra tehető a ténylegesen, aktívan cselekvők száma. A munkástanácsok novemberi újraválasztásában ennél is jóval többen vehettek részt. A nagy aktivitásra vall az események nyomán emigrálók hatalmas száma (200 ezer fő) is.

A magyar forradalomra a tömegesség mellett leginkább a spontaneitás jellemző. Ezért nem támadt a forradalomnak egyetlen kiemelkedő, mindenki más elhomályosító vezetője, s ugyanezért politikai programját sem könnyű egyértelműen meghatározni. Ami a vezető szerepét illeti, Nagy Imre 1956. október 23-án kommunista reformpolitikusként találkozott a forradalommal, azzal az ismeretlen erővel, melytől már régen tartott, s melynek kirobbanását elkerülni igyekezett. Fokozatosan belátta, hogy képtelen visszaigazítani az országot abba a kerékvágásba, melyet ideálisnak gondolt. Amikor erre irányuló erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, megértette, hogy országot, népet, szocializmust, mindent, ami fontos neki, csak akkor menthet meg, ha a forradalom járművére száll, s azt próbálja kormányozni. Továbbra is konszolidálni akart, de nem talált erre más utat, mint a nép követeléseinek elfogadását,. Döntései 1956 november 1-jén a Varsói Szerződésből való kilépésről és a semlegesség deklarációjáról a szovjet intervenciós lépésekra adott válaszul születtek. De egyben történelmi választást fejeztek ki: a párt és a nemzetközi mozgalom érdekeivel és dogmáival szemben a kommunista Nagy Imre a nemzet követeléseivel azonosította magát. Nagy, a magyar forradalom legismertebb politikusa ekkor vált eggyé a forradalommal, hogy azután 1958-ban pere, kivégzése végképpen rögzítse ezt a képet. Az igazi főszereplő azonban nem ő volt, hanem a magyar társadalom. 1956 forradalmának aktorai közül kiemelkednek a diákok, a fegyveres felkelők és a forradalmi szervezetek tagjai, aktivistái.

A diákmozgalom

A társadalmi feszültségeket és a pártellenzéki kritikát az egyetemi hallgatóság szintetizálta politikai cselekvéssé. A negyvenes évek végén a berendezkedő kommunista hatalom a szovjet minta alapján gyökeresen átalakította az egyetemeket. A tanári kart és hallgatói állományt megtisztították a marxizmussal szembeforduló csoportoktól. Az oktatás erősen átpolitizálódott, az egyetemisták létszáma jelentősen megnövekedett, a felvételi vizsga és a szakérettségi rendszer bevezetésével a hallgatók társadalmi összetételét szabályozták, többségbe kerültek a munkás- és (szegény)paraszti származásúak. Családi hátterük jóvoltából az egyetemi hallgatók közvetlenül élték át a társadalmi átalakulás minden bizonytalanságát és a szovjet rendszer bevezetésének minden keservét. Társadalmi és politikai szocializációjuk kezdeteit a háború előtti harmadikutas-népi-nemzeti irodalmi és politikai áramlatok határozták meg. Ugyanezt közvetítették fiatalabb oktatóik, akik közül sokan a magyar populizmust a kommunista messianizmussal párosító negyvenes évek végi népi kollégisták közül kerültek ki. Ugyanakkor a politikai képzés során elsajátították a kommunista pártnyelvet, a politikai beszédhez szükséges tudnivalókat. Végül többségük saját helyzetét emelkedő szociális pályaként élte meg, vagyis rendelkeztek egyfajta avantgarde vagy elit tudattal és csoportkohézióval. Az egyetemisták jól értették a pártellenzéki kritikát, meg tudták fogalmazni az ideológia ígéretei, a háborúvégi társadalmi várakozások illetve a ténylegesen történtek közötti óriási ellentmondásokat.

Ennek nyomán születtek az október 23-a előtti napokban a szegedi, budapesti, miskolci és debreceni egyetemeken azok a politikai követelések, melyekben még szerepeltek a pártellenzék törekvései (a párt demokratizálása, Nagy Imre kormányfői kinevezése, a párttisztogatásokért felelősek megbüntetése), de a politikai demokrácia (többpártrendszer, szabad választások, szabad sajtó) és a nemzeti sérelmek orvoslása (szovjet csapatok kivonása, az idegen szimbólumok -- címer, katonai egyenruha, Sztálin-szobor, orosz nyelvtanítás -- megszüntetése, nemzeti ünnepek helyreállítása) is. Október 16-ától az egyetemisták kiléptek a monolit politikai struktúrából, amikor megalakították a független diákszervezeteket (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, MEFESZ). Október 22-én 14, majd 16 pontos követelésüket a budapesti muszaki egyetemek hallgatói és a bölcsészek másnapi politikai demonstrációra való felhívással egészítették ki, amivel a hatalommal való egyelőre békés, de nyílt szembeszállás útjára léptek. Bár a diákság aktivitása október 23. után sem csökkent, avantgarde-szerepét elvesztette (nem tudott például jelentős központi szervezetet létrehozni), morális tőkéjük azonban súlyt adott politikai állásfoglalásaiknak később is.

Amikor az október 23-i követelésekre a magyar pártvezetés elutasítóan válaszolt, és saját, majd szovjet fegyveres erőkkel a mozgalom leverése mellett döntött, a magyar forradalom válaszút elé kerül, mielőtt még igazán elkezdődött volna. A szétvert tüntetés után legfeljebb a pártellenzék maradhatott volna politikailag a porondon, ám nagy hátránnyal: azzal gyanúval terhelten, hogy ők szervezték az ifjúság fellépését. Ezzel szemben a fővárosban fegyveres ellenállás bontakozott ki mind a belső karhatalommal, mind a bevonuló szovjetekkel szemben. Az életet megbénító spontán politikai sztrájk is inkább a harcok következénye volt, mint szervezett megmozdulás.

A szovjet rendszer közép- és kelet-európai válságainak egész addigi és azt követő történetében nem került sor az 1956-os magyaréhoz hasonló méretu fegyveres felkelésre. A fegyveres felkelés nyilvánvalóvá tette a régi hatalmi rendszer összeomlását, cselekvésképtelenségét. Utat nyitott a forradalmi önszerveződésnek. Radikalizálta a forradalom nyomán bekövetkező politikai változást, hiszen Nagy kormánya sem volt képes a helyzet konszolidációjára a felkelés pacifikálása nélkül.

Amit magukról a felkelőkről tudunk, meglehetősen ellentmondásos. Politikai szerepük kulcsfontosságú, de ők maguk a forradalmi résztvevők politikailag legkevésbé motivált csoportját alkották. Jelentős részük egyetemi és középiskolai, ipari tanuló volt. Többségük azonban a nagyvárosi társadalom átalakulástól alig érintett periférikus csoportjaiból került ki, halmozottan hátrányos családi, munkahelyi, lakóhelyi környezetből, igen kedvezőtlen anyagi, kulturális és mentális körülmények közül. A fegyvereseknek szinte semmi vesztenivalójuk nem volt. A harcban elkeseredettségük éppúgy megnyilvánult, mint az utca törvényeinek megfelelő reakció a rendkívüli helyzetre. Ez utóbbi egyaránt magyarázat a sokszor szinte esztelen hősiességre, ahogyan az egyenlőtlen harcot vívták és a durvaságra, ahogyan egyesek az utcai igazságtételekben részt vettek. Amíg a harc szükséghelyzetében páratlan összetartás nyilvánult meg közöttük, a tuzszünet idején napirendre kerültek az egymás közötti viták és veszekedések. Amíg a harcok alatt természetes módon választódtak ki vezetők életkor, harci találékonyság, természetes tekintély alapján, azt követően tág tere nyílt a kívülről való politikai manipulációnak, a hangerő alapján történő vezérkedésnek. A szabadságharc leegyszerusítő megélése bizonyára sokakat lelkesített, ahogyan a kiemelkedés vágya is. A kiemelkedés pedig éppúgy lehetett egy galerivezér kiemelkedése, mint ahogyan önfeláldozó, valódi forradalmárrá válás is – aki egyszersmind saját egyéni felszabadító forradalmát is vívja.

A felkelők összetételére vonatkozó ismeretek javarészt a megtorlás dokumentumaiból, illetve sokkal későbbi, éppen ezért sok esetben bizonytalan hitelu visszaemlékezésekből származnak. Biztosra vehető, hogy a felkelés résztvevői választották legnagyobb arányban az emigrációt, míg a legkevésbé tudatosak, leginkább elesett, hátrányos helyzetuek maradtak. Közülük került ki a legtöbb halálra, életfogytiglanra, évtizednél hosszabb börtönbüntetésre ítélt a forradalom leverése után.

Az „önszerveződő forradalom” sajátosságai

A forradalmi politikai szerveződés menetét leginkább a magyar vidék forradalma, továbbá a november 4-i szovjet intervenció utáni munkástanácsok alakulása szemlélteti. Ami az elsőt illeti, az számos vonatkozásban hasonlított a budapestihez, de nem jelentéktelenek a különbségek. Teljes az egyezés a forradalmi követelések tekintetében. Egy-egy falusi nemzeti bizottság, üzemi munkástanács természetesen megfogalmazott helyi, vagy rétegspecifikus követeléseket is, ezek azonban inkább a nagy össztársadalmi-össznemzeti célok elérésén túlmutató cselekvési programok voltak. A forradalom hármas célkituzését (nemzeti függetlenség, polgári demokratikus politikai szerkezet, szociális vívmányok megőrzése) minden szerveződés, politikai erő osztotta.

Ugyancsak azonosnak mondható a forradalmi események forgatókönyve. Mindenütt a diákság (fiatalság) által kezdeményezett, később általánossá váló tömegdemonstráció a kiindulópont. A nép közvetlen módon, fizikailag birtokba vette a teret. Azt a teret, melyet a korábbi hatalom erőszakszervezete uralt addig, s az emberek csak felülről szervezett ünnepi rituálék alkalmával használhatták azt kvázi-közösségként. A közteret meg kellett szabadítani az uralmi szimbólumoktól (Sztálin-szobor Budapesten, vörös csillag, szovjet hősi emlékmuvek vidéken). Ez afféle bálványdöntés, a zsarnokságtól való lelki megszabadulás kifejezése. Vidéken általában a követelések megfogalmazásával, a helyi hatalommal tárgyaló küldöttség kiválasztódásával, az önszerveződés csírájának kialakulásával folytatódtak az események, majd a folyamatot az ancien régime erőivel való konfrontáció zárta le.

Ettől a ponttól kezdve számottevően eltért a főváros, a vidéki nagyvárosok és a többi, döntően kisebb település forradalma. Budapesten a hatalom és a forradalmi erők összecsapása polgárháborús, majd a szovjetek beavatkozásával nemzeti szabadságharc jelleget öltött és több napon át húzódott. A vidéki nagyvárosok forradalmában a fegyveres konfliktus legfeljebb egyetlen, rövid és véres esemény, a tüntetőkre leadott sortuz, melyet azonnal követett a régi hatalom teljes összeomlása. Sok helyen erre sem került sor. A forradalom erőszakos oldalát és a szabadságharc jellegét vidéken kevesen élték át közvetlen tapasztalatként. A vidéki forradalom legfontosabb mozzanata nem a harc, hanem a sokrétu önszerveződés, jellegzetes alakja nem a tüntető és a fegyveres harcos, hanem a forradalmi készenlét, az általános politikai sztrájk szükséghelyzetében a rend és a közbiztonság fölött őrködő, ennek érdekében tárgyaló, szervező és egyeztető "rendpárti forradalmár". Az önszerveződés kibontakozását elősegítette a helyi hatalmak központi vezérlés híján való gyors összeomlása vagy legalábbis cselekvésképtelené válása. A helyi társadalmak 1956-ban még őrizték belső kohéziójukat. Ezért volt magától értetődő, kit kell a vezető-szervező posztokra megválasztani, hogy kit kell leváltani, elkergetni, netán előzetes őrizetbe venni. A vidéki önszerveződésekre jellemző magas munkásrészvétel, a huszonévesek, a honvéd tisztikar felülképviselete a forradalmi bizottságokban egyfelől, a pártosodás alacsony foka másfelől arra mutat, hogy a helyi társadalmak alakulása a felszín alatt tovább folytatódott, nem fagyott be a koalíciós korszak lezárultával. (Mindazonáltal az 1945 utáni koalíciós pártok köztiszteletet megőrzött vezetői nagy számban kerültek a bizottságokba.)

Az ország központja 1956-ban is Budapest maradt, de a forradalmi önszerveződésben hamar előbbrehaladt vidéki központok jelentős politikai nyomást gyakoroltak a párt és állami vezetésre, személy szerint Nagy Imrére. Ez a szerep leginkább a fővárosi fegyveres felkelőkéhez hasonlít. Enélkül a Nagy Imre-kormány alighanem megállt volna valahol félúton a pártellenzéki platform és a forradalmi célkituzések között. A nyomást elsősorban a vidéki városok Budapestre áramló küldöttségei, továbbá a cenzúrázatlan helyi rádióadók közvetítették. (A budapesti rádió, e legfontosabb kommunikációs és propagandafórum végig október 30-ig az egypárt, azt követően a kormány ellenőrzése alatt állt.) A legradikálisabb forradalmi szervezetek (kiváltképpen Győr) egyfajta alternatív politikai központtá váltak, s egyben regionális szerveződésbe kezdtek, de jelentős országos befolyásra nem tettek szert.

A munkástanácsok eredetileg az ipari munkahelyeken szerveződtek. A rendkívüli helyzet kihívására ugyanolyan módon reagáltak, mint a helyi forradalmi bizottságok, megalakulásuk is éppúgy bázis-demokratikus módon történt. Igazi politikai szerepet 1956. november 4. után játszottak, amikor a forradalom néhány nap alatt elvesztette fegyveres erőit. A honvédséget és a nemzetőrséget (vidéken) lefegyverezték, a budapesti felkelők immár belátva a fegyveres küzdelem kilátástalanságát, egyszeruen “felszívódtak” a városban, vagy Nyugatra menekültek. Elveszett a politikai központ is: Nagy Imre kormánya, amely november 1-je óta csaknem osztatlan támogatást élvezett társadalomban, megszüntette muködését. Nagy legbelső munkatársaival, a volt pártellenzék néhány vezetőjével a budapesti jugoszláv követségre menekült. A nem kommunista pártok vezetői többé-kevésbé passzívan szemlélték az eseményeket. A legfontosabb kivétel Bibó István Petőfi párti miniszter volt, aki november 6-ig a Parlament épületében próbálta fenntartani az utolsó forradalmi kormány folytonosságát, majd megfogalmazta a november 4. utáni helyzet lehetséges politikai platformját.

A november 4. utáni közérzület, amely nem tudott és nem akart belenyugodni a vereségbe, egy szempontból teljesen reálisnak tetsző alapra támaszkodott. November 4. ugyanis nem semmisítette meg a forradalmi önszerveződések egy jelentős részét. Még a helyi forradalmi bizottságok egy része is hetekig együtt maradt, és komoly befolyást gyakorolt a közösségek életére, noha Kádár János kormánya első, november 7-én kelt rendeletei egyikével megfosztotta őket az intézkedés jogától. Az üzemi munkástanácsokat Kádár elismerte, így ezek a következő hetek központi intézményeivé váltak. Sőt, önszerveződésük tovább tartott: a munkástanácsokat novemberben a legtöbb helyen újraválasztották. Általában a forradalommal azonosuló vezetők és tagok kerültek soraikba. Kiépültek a területi szervek (kerületi, megyei munkástanácsok). November 14-én a kormány ellenintézkedései sem tudták megakadályozni a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács (KMT) megalakulását. A folyamat még itt sem állt meg: két nappal később a KMT élére az addiginál is radikálisabb vezetők (Rácz Sándor, Bali Sándor, Kalocsay György, Tőke Ferenc) kerültek. Bár az Országos Munkástanács november 21-ére kituzött megalakulását a karhatalom és a szovjet katonaság megakadályozta, a KMT de facto országos központként muködött. A munkástanácsok kezében maradt a politikai sztrájk fegyvere. November 17-én a KMT felhívására megkezdődött a munka felvétele, a 21-ki incidens miatt meghirdetett 48 órás általános sztrájk viszont csaknem teljes volt.

A munkástanácsokkal elbánni azért sem volt könnyu, mert hasonlítottak az 1956 előtti pártellenzékhez: nagyon nehezen lehetett kimutatni róluk, hogy rendszeridegenek. Semmi közük nem volt az október végi szélsőséges kilengésekhez, nem befolyásolták őket politikai pártok (ellenkezőleg, felléptek a pártoskodás ellen és kitiltották az üzemekből a pártszervezést), nem kapcsolódtak fegyveres csoportokhoz. Ellenkezőleg: a szó eredeti értelmében vett “szocializmus” alapintézményeinek tekintették magukat, ugyanakkor vezetőik kevés kivétellel teljes mértékben azonosították magukat a forradalommal. Politikai programok kialakítására sok idejük és lehetőségük nem volt. Amennyiben mégis, akkor ezek az elképzelések (némi bizonytalansággal) többpártrendszeren alapuló demokratikus politikai rendszert és egy sajátos, önigazgató-kollektivista gazdasági berendezkedést tartalmaztak.

Az „ötvenhatos vízió”

1956-ban Magyarországon szinte minden régi és új szervezet megfogalmazta a maga politikai, gazdasági és társadalmi követeléseit. A pontokba szedett listáknak se szeri, se száma. Mégis úgy tűnik, mintha ugyanannak a szövegnek helyi, alig módosított változatát olvasnánk. Az október 22-én éjjel fogalmazott műegyetemi 16 ponthoz az események folyamán igazán nagy hangsúllyal egyetlen új adódott: a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség. Voltaképpen ez sem volt más, mint a szovjet csapatok kivonására vonatkozó pont tovább-gondolása a történtek (a fegyveres beavatkozás) nyomán.

Az október 23-a körül megfogalmazott követelések ritka egyöntetűséggel fogalmazták meg, mi az, amit a magyar társadalom akar. Mindenekelőtt a Rákosi-rendszer lebontását, az ország függetlenségét, nemzeti tradícióinak újrafogalmazását és ápolását, az alapvető demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását, többpártrendszert és szabad választásokat. A legtöbb politikai programnyilatkozat egyértelműen leszögezte, hogy az 1949-re kialakult tulajdonviszonyokat (vagyis a földreform, valamint a gyáripar, nagykereskedelem, bankrendszer államosítása nyomán kialakult helyzetet) változatlanul kell hagyni. Ennek alapján azt lehet mondani, hogy a forradalom résztvevőinek szeme előtt valamiféle harmadik utas „vízió” lebegett. Ez döntően képviseleti demokrácián alapuló (de azért közvetlen, „önigazgató” formákat is tartalmazó) politikai rendszert és széles köztulajdonon alapuló szociális államgazdaságot jelentett.

A magyarázat alighanem főleg az előzményekben keresendő. 1956-ban a korábbi politikai tapasztalatokat a háború előtti és alatti rendszer, illetve az 1945-46-os koalíciós idők jelentették. A Horthy-rendszert a vég még közeli és igen fájdalmas emléke teljességgel diszkreditálta – a „restaurációtól” minden irányzat élesen elhatárolta magát. A koalíciós idők viszont felértékelődtek az azt követő évek fényében. Bár közvetlenül senki sem hivatkozott erre az időszakra, a követelések összegzése ide mutat leginkább. Természetesen senki sem azt a koalíciós időszakot kívánta vissza, amely eleve lehetőségeket adott a kommunisták hatalomátvételéhez. A forradalom politikai programja alapvetően nyugati mintájú demokráciát tartalmazott, annak intézményes és jogi kellékeivel együtt. Ebben a nyugatias demokráciában azonban magyar szereplők mozogtak volna, akik a társadalmi-gazdasági berendezkedés sztálini szocializmusra jellemző képletén mintha nem akartak volna változtatni. A kapitalizmus, a piacgazdaság a feledésre ítélt múlt örökségéhez tartozott. Az államgazdasággal kapcsolatos illúziók a háború előtt és után (évtizedekig) erősen elterjedtek Nyugaton is. A „szocializmussal”, mint az igazságosság eszményét minden korábbinál jobban megközelítő rendszerrel kapcsolatos elvárások pedig hét-nyolc évvel annak bevezetése után még meglehetősen elevenek voltak Magyarországon. Mintha az emberek azt gondolták volna: ha az ország ismét független lesz, s nem kell a szovjet mintákat másolni (ahogyan eddig történt), akkor mi megcsinálhatjuk a magunk, magyar szocializmusát.

Mindehhez azonban szükséges néhány kiegészítő megjegyzést tenni. Először is a politikai közbeszédet, a tömegkommunikációt jelentős részben a volt pártellenzék tartotta ellenőrzése alatt. Nagy Imre személyében a pártellenzék rendelkezett a legismertebb politikussal. Emiatt is lehetett, hogy a nyilvánosságot kapott követelések ennyire egyöntetűek. Másodszor, a politikai élet nem-kommunista szereplői hosszú évek nyomása alól szabadultak fel egyszerre, nem kevesen hosszabb börtönbüntetés után. Érthetően sokkal óvatosabbak voltak, ha megszólaltak, visszafogottan tették. Harmadszor, a forradalom szabadságünnepében is érvényesült bizonyos önkorlátozás, öncenzúra. Ez úgy okoskodott, hogy Magyarország szomszédainak, sőt a Szovjetuniónak is elfogadhatóbb egy független Magyarország – ha legalább szocialista. Erre a meggondolásra valószínűleg hatott Tito Jugoszláviájának példája, mely belső berendezkedésében a szocializmus valami sajátos helyi változatát valósította meg, ugyanakkor dacolt Sztálinnal, s egyenrangúként fogadta Hruscsov bocsánatkérését.

Az események nem hagytak időt még a követelések kimunkálására sem, nemhogy az esetleges eltérő nézetek közötti ütközésre. Éppen ezért hiányzott mindaz, ami hosszasabb kidolgozást kívánt volna. A forradalomban nem került felszínre például részletesebb gazdasági, gazdaságpolitikai elképzelés. Ennél is fontosabb lett volna az adott helyzetben valamilyen külpolitikai program – de erre sem maradt idő. A Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség követelése nem volt más, mint forradalmi válasz a szovjet páncélosok október 24-i budapesti megjelenésére. A november 1-jei deklaráció szintén reaktív lépés volt: válasz a második szovjet invázió előkészületeire.

1956-ban néhány nap alatt több tucat párt alakult, de ez a legtöbb esetében csupán valamiféle ideiglenes országos vezetőség megalakulását jelentette. A koalíciós idők közelsége magyarázza, hogy a teljes 1945-47-es pártpaletta megjelent. Természetesen újraalakult a Szociáldemokrata Párt is. A kommunisták reformerői Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven alakítottak új pártot. A volt koalíciós pártokban általában az ún. jobboldal, a kommunistákkal való együttműködés ellenfelei jutottak vezető szerephez. Egy-két elszigetelt megnyilvánulástól eltekintve 1956-ban nem jelentkezett a szélsőjobboldal (ahogyan antiszemitizmus vagy irredenta jelszavak sem). A parttalan erőszak helyenkénti lincselésbe csapó fellobbanásai nem köthetők egyetlen politikai szervezethez sem.

Valószínűsíthető, hogy a politikai térfél jobboldalát a Mindszenty József személyéhez és nézeteihez erősen kötődő keresztény-katolikus világnézeti párt (vagy pártszövetség) foglalta volna el. A fogságból szabadult esztergomi érsek nézeteiben – november 3-i rádióbeszéde tanúsága szerint – sajátos egyveleget alkotott a konzervativizmus és a keresztényszociális gondolat. A centrumot a nyugatos-harmadikutas szociáldemokraták és kisgazdák, a balközepet a nép-nemzeti Petőfi (Nemzeti Paraszt-)Párt, a szélbalt a reformer-nagyimrista kommunisták MSZMP-je foglalhatta volna el – egy plurális politikai szervezetben. Erre azonban nem adott időt a történelem. Nem tudható, hogy az 1956-os politikai képlet mennyiben emlékeztetett volna az 1945-ösre, az 1947-esre. Nem tudjuk, mennyire hasonlított volna Magyarország 1990 utáni politikai térképére. Az emigrációban, majd a rendszerváltozás után a forradalom résztvevői közötti politikai vitákat nem a győztes, hanem a bukott forradalom tematizálta, így azok nem tekinthetők az „ötvenhatos” politikai megoszlás tükreinek. „Ötvenhatos politikai képlet” nem jött létre Magyarországon. De nagyon is létezett ilyen – 1956 pozitív politikai hagyományában. Az akkori nemzetet egyesítő törekvések, a függetlenség és a demokratikus modernizáció ugyanis semmit sem vesztettek érvényükből. A kiontott vér, ha lehet, még nagyobb, tragikus nyomatékot adott nekik. Ezért támaszkodhatott az 1989-90 demokratikus átalakulás 1956 emlékére, hiszen pontosan ugyanezt akarta. Amíg a rendszerváltó folyamat napirendjén a Kádár-rendszer lebontása volt, addig ez a spirituális kapcsolat az egykori erőfeszítés és az új rendszerváltók között különlegesen erős volt. Ennyiben az új magyar demokrácia közvetlen örököse az 1956-os forradalomnak.