Rainer M. János: – Tizenhét évvel ezelőtt, 1989. június 16-án, ezen a napon temették el ünnepélyesen Nagy Imrét és társait, és velük szimbolikusan az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc valamennyi mártírját. Ez a nap a mi számunkra különleges jelentőségű. Különleges jelentőségű a 2006-os év is, ötven év távlatából látjuk, mondjuk el újra az ötvenhatos magyar forradalom történetét. Mi várható 2006-ban? Ha körülnézünk, azt látjuk, csaknem ugyanaz mindenhol: emlék-konferenciák, kiállítások, történeti munkák, forráskiadványok, az emlékezés kötelező, immár ritualizált formái. Azt látjuk, hogy ugyanaz történik, mint eddig minden évben: veszekedés, emlékművön is, politikai vagy vélt politikai üzeneteken. A legfontosabb kérdést kevesen teszik fel: miben lehet más ez az év, mitől lehetne más a magyar forradalomra való emlékezés, mind eddig?

Meglepetés-helyszín: Budapest VII. Dohány u. 74-es számú bérház udvara	A sajtótájékoztatót Rainer M. János főigazgató tartja

Talán történetírói feladatunk teljesítésével, az emlékezéssel, a történet újra és újra való elmondásával mi is segíthetünk abban, hogy 1956 a mai magyar demokrácia konszenzuális értéke legyen, hogy 1956 a mai magyar demokrácia valódi hagyományává váljon. Mi legalábbis ezt próbáljuk tenni. Ahogyan eddig is, tesszük a dolgunkat, amit 1989-ben elkezdtünk.

Szeretnék néhány szót szólni arról, hogy mit tervez az 1956-os Intézet 2006-ban. Könyveket szeretnénk kiadni. Olyan könyveket, amelyek ebben a szellemben újra és újra elmondják, más és más nézőpontból világítják meg 1956 nagy és kis történeteit. Olyan történeteket is, amelyek a forradalom szabad szemmel szinte láthatatlan epizódjait nagyítják ki.

A nagyobb történetek sorában, az Intézet egy 4 + 1 tételből álló jubileumi könyvsorozatot ad ki: Szakolczai Attila az 1956-os magyar forradalomról szóló történeti monográfiáját, Békés Csabának A forradalom világpolitikában című kötetét és dokumentumválogatását, Tischler János szerkesztésében egy összeállítást a magyar ’56 tükröződéséről az egykorú nemzetközi sajtóban, valamint Molnár Adrienne és Kőrösi Zsuzsanna szerkesztésében egy könyvet, amelynek címe: Az 1956-os forradalom emlékezete, vagyis egy összeállítás az Intézet Oral History Archívumának interjúiból. A plusz egy, amit a négy könyv mellé, egy dobozban megkapnak együtt a vásárlók, az 1956-os forradalom okmánytára CD-rom mellékleten, Tischler János szerkesztésében. Valamennyi általunk fontosnak vélt forrás az 56-os forradalomról.

Szeretnénk más könyveket is kiadni, amelyek ebbe a sorozatba illeszkednek, így Erich Lessing, a kitűnő fotóriporter 1956-os képsorozatát, az 56-os nyárról, az 56-os őszről, és a vereség teléről.

Kiadjuk Eörsi Lászlónak a Köztársaság téri történésekről szóló tudományos monográfiáját. Megjelenik egy válogatás a Gondolat Kiadóval közösen Békés Csaba szerkesztésében, Magyarország 1956-os külpolitikájáról.

Az Intézet internetes honlapja eddig is igyekezett naprakészen széleskörű ismereteket szolgáltatni arról, hogy mi is történt ’56-ban, annak érdekében, hogy ki-ki kialakítsa a saját történetét és saját képét róla. A honlap most teljesen megújul, új arculatot kap, új szolgáltatásokkal bővül, mint pl. a forradalom bibliográfiája, a forradalom kronológiája, és a forradalom szereplőinek rövid életrajza. A fotódokumentációs adatbázis képeiből összeállítjuk a forradalom galériáját.

Tervezünk egy sor külön tematikus weblapot is, melynek sorában ma bemutatjuk az elsőt, ami elkészült, de készülnek a következők: A forradalom a világsajtóban, az Irodalom a forradalomban, és Az első állomás: magyar menekültek Ausztriában címmel. Ezeket a tematikus lapokat az egyes szerkesztők: Tischler János, Standeisky Éva és Győri László, illetve Lénárt András mellett összefogóan Topits Judit, a weblap szerkesztője gondozza.

Két dokumentumfilmet is készít az Intézet, amelyek lényegében már elkészültek, a vágás zajlik most, az egyik munkacíme Két napló, alkotói Silló Sándor és Edvy Boglárka. Ennek a filmnek a tízperces változatát a plazmatévéken mindannyian nemsokára láthatjuk.

A második film címe: Forró ősz a hidegháborúban. Magyarország 1956-ban. Ez Kóthy Judit és Topits Judit rendezésében készül, és egy alaptörténetet mesél el, kizárólag korabeli dokumentumok, filmdokumentumok segítségével, narráció kíséretében: hogy a magyar forradalom története hogyan illeszkedik a hidegháború, az 1945 utáni Európa és a világ történetébe.

Rendezünk egy konferenciát szeptemberben, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával közösen, melynek címe: Az 1956-os magyar forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban. Ez a konferencia 1956 hatástörténetlről szól. Arról, hogy milyen tanulságokat vontak le a magyar forradalomból azokban az országokban, akik a mi sorsunkat osztották akkor. Milyen tanulságok fogalmazódtak meg fenn és lenn. Milyen következtetéseket vont le a szovjet típusú országok hatalmi elitje, hogyan fogadta 1956 őszét az egyes országok társadalma.

Ezen kívül pedig igyekszünk mindenütt ott lenni, ahol úgy érzik, szükség van a munkánkra. Ahol megkérdezik a véleményünket, igyekszünk azt elmondani. Mindezt azért, hogy az emlékezés ne úgy, vagy ne csak úgy történjen, ahogyan eddig.

Jó, hogy pont itt lehetünk, ez a forradalom igazi világa, a pesti bérházaké, a Franzstadté, a Józsefvárosé, az Erzsébetvárosé, a Terézvárosé. Ez a forradalom adekvát közege, ehhez képest az, hogy az Intézet itt kap helyet és a ház lakói jóvoltából igénybe vehette az udvart, az másodlagos kérdés. Ha valahol hitelesen megidézhető a forradalom szelleme, az ilyen hely.

A mára elkészült könyvek és produkciók közül elsőként Valuch Tibor Metszetek címen megjelent tanulmánygyűjteményéről szeretnék beszélni. Valuch Tibor 1963-ban született, Debrecenben Ránki György tanítványa volt, 1991-től az 1956-os Intézet alapító munkatársa. Ma már, meglehet, jobban ismerik, mint tanárt, főleg a fiatalabb generációk, akiket tanított az utóbbi tíz évben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi karának Szociológiai Intézetében. Olyan művek fűződnek a nevéhez, mint a Magyarország társadalomtörténete a 20. század második felében című egyetemi tankönyv, amely 2001-ben jelent meg először, és azóta már angolul is napvilágot látott, mint a Hétköznapi élet Kádár János korában című, két hónapja megjelent tankönyv, amelynek sikerére jellemző, hogy az Intézet könyvtárából is ellopták … Ennél nagyobb siker aligha van egy szerző számára. De összeállított társadalomtörténeti olvasókönyvet, írt öltözködéstörténetről, a paraszti társadalom történetéről, írt szociográfiát és értekezést az 1956-os forradalomról. Noha csak a negyvenes évei elején jár, ez már egy egész munkásság. Amikor ezt a szót ki lehet mondani, akkor indokolt ennek a munkásságnak a kevésbé a reflektorfényben lévő részeit is megjelentetni, s ezért nagyon örülök, hogy Argumentum Kiadóval közösen megjelentettük Valuch Tibor tanulmányait.

Csics Gyula, a Napló szerzője és Valuch Tibor, történész	Balról: Kőrösi Zsuzsanna, szociológus, Erdősi Balázs, az animációs film gyerekszereplője, Sárközy Réka producer és Eörsi László, történész

Azt mondja a bevezetőben: „Kíváncsi ember vagyok. A jelenkori társadalomtörténetet nem azért választottam kutatásom tárgyául, mert az rengeteg felfedezésre váró felületet kínált, hanem azért, mert szeretném megérteni azt a világot, amibe születtem, ami elmúlt ugyan, de számos vonatkozásban befolyásolja napjaink történetét”. A kötet három részből áll, és meglepően sokszínű. Például Az arcok és eszmék című első rész olyan oldaláról mutatja be Valuch Tibort, amit ma már nem nagyon művel. Politikai gondolkodástörténetet olvashatunk, Bibó Istvánról, Csécsi Imréről, Kovács Imréről, Jászi Oszkárról, Szabó Zoltánról írt ezekben az esszékben. Egyes műveikről, életművekről ír, és ezek bizony még az előbb megidézett 1989-es év táján keletkeztek, sőt korábban, és olyan orgánumokban jelentek meg, amelyeknek ma már szintén történetük van, mint pl. a Századvég című folyóirat, vagy a Debreceni Egyetem hasonló szellemben, alulról jövő kezdeményezésre alapított Határ című folyóirata. Az 1956 és ami utána következik című fejezet a vidék történéseiről, szervezeteiről és szereplőiről szól, a szerző itt már a társadalomtörténetről értekezik. Végül az Emberek és mindennapok című fejezet elméleti társadalomtörténetről, problémákról szól, olyanokról, hogy volt-e szocialista társadalom Magyarországon, nevezhető-e ez annak és milyen indokok alapján? Szerepel itt tanulmány a magánkisiparosokról, a történeti parasztság életmódváltozásairól, a fogyasztás változásairól, az élelmiszerellátásról, a táplálkozásról és így tovább. Precizitás, adatgazdaság, nagyléptékű látásmód, szintetizálásra való törekvés jellemzi ezeket az írásokat, bár ezek tanulmányok, előmunkálatok vagy következtetések nagyobb munkákból, de mégis a nagy könyvekre jellemző vonások láthatók Valuch Tibor tanulmányaiban. Köszönjük az Argumentum Kiadónak, aki partnerünk volt.

A második könyv a Vidék forradalma második kötete. Ez az Intézet egyik legrégebbi kutatási projektje, egyik korai ambíciója, amely ezzel a könyvvel végre teljesült. Nagy kérdés, hogy jó-e, ha egy könyvnek külön története van, főleg hogyha hosszú. A történet, ha már van, akár jó is lehet, de ritkán jó, ha ez a történet ilyen hosszú. Olyan hosszú, hogy el sem mondom, inkább azt mondom el, hogy mi volt a célunk ezzel a kutatással.

1956 szimbóluma Budapest, ez magától értetődő képzettársítás szerte a világon. De magától értetődik, legalábbis a mi számunkra, hogy nemcsak Budapesten történt. Ezért kértünk föl egy csapatot, levéltárosokból, történészekből, és intézeti munkatársakból, hogy gyűjtsék össze a forradalom vidéki történéseinek forrásait, és írják meg ennek történeteit megyénként. Rengeteg hozadéka volt ennek a munkának, ami nem ebben a könyvben öltött testet, számos megyében megjelentek dokumentumkötetek. Itt most nyolc dunántúli megye történetét olvashatják. Szakolczai Attila, a kötet szerkesztője és a vállalkozás egyszemélyes lelke, atyja írta a bevezetőt, ugyancsak ő írta a Győr-Sopron megyéről szóló tanulmányt. A többi szerző: Bán Péter-Rozs András, Csurgai Horváth József, Germuska Pál, Böőr László-Takács Tibor, Szántó László, Orgoványi István és Standeisky Éva. Mindannyiuknak köszönöm, hogy ezt a munkát elvégezték a végső határidőre, a fontos az, hogy ez elkészült.

Az egyes tanulmányok szerkezete egységes: a forradalom helyi előzményei, helyi eseményei, helyi intézményei, szereplői, főszereplői, az események helyi karaktere. Egységes a szerkezet, a „beltartalom” azonban természetesen sokszínű. A kötetet Budapest Főváros Levéltárával közösen adtuk ki, külön köszönöm Á. Varga László főigazgató önzetlen segítségét ehhez. Önkritikusan el kell mondanom, hogy három megye ebből a kötetből hiányzik, Vas, Zala és Nógrád megye. Bár, ahogy céloztam rá, a könyv története igen hosszú, néhány embernek ez az idő sem volt elegendő ahhoz, hogy határidőre elkészüljön a kéziratával. Mindazonáltal ez a munka a mi részünkről így is teljesnek tekinthető, én annak tartom.

A hallgatóság a lakókkal	Hallgatóság a bérház-helyszínen

Kiadványaink állandó szerkesztője és állandó arculattervezője, Török Gyöngyvér és Molnár Iscsu István, akik éjt nappallá téve, szelíd vagy kemény rábeszéléssel elérték a nyomdánál (Open Art, ugyancsak állandó partnerünk), hogy ezt a könyvet itt most bemutathassuk.

A harmadik bemutatásra váró mű „elektronikus könyv”. Ez a Budapesti felkelő csoportok 1956 című weboldal, a képernyőkön láthatják is karakterét, szerkezetét. Első darabja ez annak a sorozatnak, amelyről az előbb beszéltem. A mai történettudomány nem mondhat le az új médiumok közvetítő szerepéről, azok népszerűségéről, lehetőségeiről, főképpen az internetről nem. Mi eddig sem mondtunk le. Remélem, hogy eredményeket is értünk el, és ezt folytatni akarjuk. Az elmúlt években több hasonló multimédia tartalomszolgáltatást készítettünk. Talán nem nagyképűség, hogyha elmondom, a két éve kifejlesztett Magántörténelem 1956 Kádár-korszak című oral history-ra alapult multimédia weblapunk néhány napja Comenius-díjat nyert. Az Európai Képzési és Kommunikációs Társaság (European Society for Education and Communication, ESEC) és a berlini Pedagógiai és Információs Társaság (Gesellschaft für Pädagogik und Information) tíz éve az európai történelem egy-egy fontos állomásának, illetve ellentmondásos eseményeinek megértetésében szerepet játszó multimédiás terméket díjazza. Ez a társaság díjjal tüntette ki most a mi Magántörténelem című weboldalunkat. Tavaly egyébként ugyanitt Erasmus-különdíjat kapott az Intézet Magyarország 1944-56 című multimédiás CD-ROM-ja.

A most bemutatandó weblap szintén multimédia termék, szerkesztője Eörsi László, aki a budapesti fegyveres felkelés történetének talán legjobb ismerője a világon, több könyvet írt erről. A főlap az ő tanulmányát és dokumentum-összeállítását tartalmazza, Budapest ostroma 1956 címmel. Ez egy összefoglaló történet. Ezen kívül találhatók itt dokumentumok, amelyek képként szerepelnek a weblapon, tehát mintegy az eredeti dokumentum tanulmányozásának egyszerre virtuális, de nagyonis valóságos, szinte a levéltárban való kutatásának élményével ajándékoz meg. Találhatóak itt visszaemlékezések, amelyek a visszaemlékező életrajzával, fotójával és a visszaemlékezés leírt szövegrészletével jelennek meg. Vannak életrajzok, egy híján hetven fegyveres felkelőről, van egy százhúsz képes galéria, amely nemcsak a nálunk őrzött képeket, hanem más gyűjteményekben szereplő, de nálunk digitalizált képeket is tartalmaz. Felkelő csoportok harci területéről, bázisairól való térképeket is találhatunk az oldalon. Egy külön tanulmány szól a fegyverzet történetéről – itt Laurenszky Ernő tanulmányát használhattuk fel, amit itt köszönök meg, és szerepel egy erről szóló bibliográfia is.

A plazmatévén: Csics Gyula és Kovács János naplójának egy-egy oldala	A plazmatévén: Kovács János, a másik naplóíró gyerekkori fotója

Ez eddig három – és egy a ráadás. Most érzem igazán, hogy a legjobb helyen vagyunk. Itt vagyunk, de ezen a helyen is vagyunk (rámutat a háta mögött függő plakátra), egy nagyon hasonló józsefvárosi bérház udvarán. Történetekről beszéltem 1956-ból és történetekről 2006-ból. Minden történet a közben eltelt időről is szól.

Élt két fiú 1956-ban, ebben a házban, a Rökk Szilárd utca, (a Somogyi Béla utca) 10-es számú házban. Két fiú, egy 12 éves és egy csaknem 14 éves, Gyula és Jancsi. Egy házban laktak, együtt játszottak, egy iskolába jártak, együtt élték az életüket, és főleg beszélgettek. Az első történet 1956. október 23-án kezdődik. Az egyik fiú, Kovács Jancsi elhatározza, hogy naplót ír. Valami olyat csinál, amit eddig nem. Mert valami olyan történt, ami eddig soha. Gyula úgy gondolja, hogyha mindent együtt csináltak eddig, ezt is együtt fogják csinálni. Ő is belekezd naplójába. A két fiú, mint két középkori kancellista, hivatásának érzi, hogy innentől kezdve feljegyezzen mindent, ami vele és körülötte történik. Horizontjuk nemcsak az utca, nemcsak ez a ház, nemcsak ez a város, hanem az egész ország és mivel azt is érzik és megértik, hogy valami világtörténeti jelentőségű dolog zajlik itt, az egész világ. Ezért feljegyeznek mindent, amit látnak, mindent, amit tapasztalnak, mindent, amit hallanak a szomszédoktól, szülőktől, járókelőktől, a rádióból a híreket, információkat, milyen zene ment, milyen volt a műsor és így tovább. A két kancellista, a két íródeák közösen határozza el néhány héttel később, amikor a forradalom ügye veszni látszik, hogy emlékét méltó formába öntik. Elkezdik lemásolni, átmásolni az addigi feljegyzéseket, egy-egy díszes füzetbe. Kalligrafikus betűkkel, vázlat alapján kihúzott rajzokkal, amelyeket később kiszíneznek, és így örökítik meg, most már második szinten a történetet. Együtt tesznek fogadalmat, hogy addig folytatják a napló írását, amíg Magyarországot el nem hagyják a szovjet csapatok. Ez akkor, 1957 első napjaiban még lehetségesnek látszott. Ők el tudták képzelni. Aztán valamikor az 1957-es tavaszon együtt hagyják abba.

És itt a következő történet, ami már sokkal közelebb van a mához. 2004-ben a Tatabányai Városi Könyvtárban egy előadáson, író-olvasó találkozón vettem részt. Amikor a rendezvény véget ért Csics Gyula odajött hozzám, bemutatkozott, átadott egy csinos dossziét, és azt mondta, hogy ez egy naplót tartalmaz, s talán ez érdekel. Szeretné odaadni. Nem is mondtam semmit, csak átvettem Hazafelé a vonaton láttam, hogy miről van szó, és úgy éreztem akkor, hogy ajándékot kaptam. Azonnal kiderült belőle, hogy ez egy kétszemélyes történet, hogy kell lennie egy másik naplónak. Kell lennie egy másik embernek. A következő történet ebből adódott. Mi lenne, ha dokumentumfilmet csinálnánk erről a két fiúról, erről a két naplóról, és erről az egészen páratlan dologról, hogy valaki 12-13 évesen elhatározza, hogy naplót ír, ezt a naplót sajátos műalkotásnak tekinti, és egy eddig soha nem tapasztalt módon állít emléket a forradalomnak? Amikor ezt eldöntöttük, egy téli napon Sárközy Rékával végigjártuk a Józsefvárost, végigjártuk a házat, megtudtuk, hogy Kovács János, aki ma nem lehetett itt, súlyosan beteg, mozgásában, szellemében egyaránt súlyos kórok gyötrik. Már nem lakik ott, tárgyai, beleértve a naplót, eltűntek. Pontosabban: kidobták őket. Végigjártuk a környék összes régiségkereskedőjét, de sehol sem találtuk a naplót, úgyhogy a film ilyen módon a két naplóról, a két fiúról, de csak az egyik szöveg alapján készült. Silló Sándor és Edvy Boglárka azonnal megértették, hogy ez egy barátság története, ami ugyanúgy középpontba állítható, mint a forradalom eseménysora, a két gyerek naplóírása, játékai, munkái éppúgy, mint a „nagy” történelem.

A negyedik történet valamikor a tavalyi évben kezdődött, s lényege hogy legyen ebből a műből könyv is. Legyen tehát az, aminek alkotói szánták, az emlékezés formája. Állítsunk mi is, a magunk módján, emlékművet az ő munkáikból, és ebből született a sorban a harmadikként látható kisebbik könyv. Amely számunkra nemcsak mélyen személyes dokumentum, hanem történelmi forrás is. Molnár Iscsu István barátom ezt próbálta ebben a formában szintetizálni.

Ekkor, ennyi történet után azt hittük, hogy most már több nem jöhet, hogy ennek vége. És akkor, egy héttel ezelőtt azokban az órákban, amikor ennek a könyvnek, Csics Gyula könyvének első példányai, az első szállítmány éppen megérkezett a nyomdából, kaptuk a hírt, hogy csodálatosképpen megkerült a másik napló is, mi több, azon a napon meg is jelent. Megjelent a nyilvánosság előtt, mert kinyomtattatott Kieselbach Tamás, a Kieselbach Galéria jóvoltából. Mindig azt hisszük, hogy a történeteknek vége van – és soha nincsen vége. Ez mindenekfelett vigasztaló, jó érzés.

Miről szólnak ezek a történetek, ez az 56-történet? Először is Mihail Bulgakovról, a Mester és Margaritáról szól, hogy „a kézirat sohasem ég el”. Nincs elveszett mű, végső fokon mindig minden megmarad. Szól ez a történet mai korunkról, amely a kételyek kora. Amikor átvettem ezt a paksamétát 2004-ben, Csics Gyula azt mondta, hogy ez az én naplóm, nekem is átfutott az agyamon, hogy hiszen ő egy fiatal ember, ugyan milyen naplót írhatott 1956-ban? Mert nem készültem fel, kételkedtem akkor a szavában. És kicsit így van közülünk sok ember. Kételkedik, hogy ez lehetséges, hogy valaki mintegy helyettünk, a jobbik felünk lehet, szándékainkat megvalósítva megteszi azt, amit mi nem tettünk, vagy nem úgy tettünk, ahogy kellett volna. Például emléket állít. Szól ez a történetfüzér egy forradalomról, amely megérintett és megmozgatott mindenkit, még a gyermekeket is. Szólnak ezek a történetek a reményről, amellyel a felkelt magyar társadalom hitte, hogy sikerülhet. Úgy hitte, olyan naivitással és olyan tisztasággal, ahogyan csak a gyerekek tudnak hinni. Ez akkor meghiúsult, de – 2006. június 16-án vagyunk – 17 évvel ezelőtt szimbolikusan beteljesült. Szólnak ezek a történetek az emlékezésről, az emlék állításáról is, amelynek legmegfelelőbb formája a történetek leírása, megőrzése és újbóli elbeszélése. De ez a történet mindenekelőtt egy barátság története, amely kifogott az időn, az ötven éven is. Még a valóságon is kifogott. A napló, ennek a naplónak a párja, Csics Gyula naplójának a párja megkerült, és a kipontozott helyre – mert amikor egy hete megjelent, a szerző neve nem volt ismert – most Csics Gyula beírhatja Jancsi, a régi barát, Kovács János nevét.

Szimbolikus aktus: Csics Gyula beleírja Kieselbach Galéria által kiadott, Kovács János által írt napló egyik példányába a szerző nevét	Az elektronikus sajtó képviselői

Azt gondolom, hogy azzal, hogy ezt a könyvet, remélem, mint ajándékot átadhattuk, talán nemcsak mi teljesítettük a feladatunkat, de az a feladat, amit Kovács János és Csics Gyula vállalt 1956-ban gyerekként, tiszta hittel és értelemmel, most teljesült. Gyula, most megkérlek, mondj néhány pár szót.

Csics Gyula: – Szeretettel köszöntök minden érdeklődőt. Számítottam rá, hogy valamit nekem ma itt kell mondanom.

Talán a legfontosabb az, hogy nem hittem, hogy ezt el fog kelleni mondanom, de hát az élet ilyen. Kovács János barátom gyógyíthatatlan betegségben szenved, izomsorvadása van, és ráadásul még paralízist is kapott. Miután Kieselbach Tamás megkért engem, hogy nézzem meg őt személyesen, mégis nem lehetne-e őt idehozni, én elmentem hozzá és tegnapelőtt beszéltem vele. Ugyanezen kívánsága volt Rainer M. Jánosnak is, hogy az én véleményemtől függ az, hogy Jancsi itt lesz köztünk ma vagy sem. Ez egy hatalmas döntés volt részemről tehát, el tudják képzelni, hiszen én most itt tündöklök, hogy így mondjam, a média kereszttüzében, ennyi érdeklődő előtt, ugyanakkor a barátom, Kovács Jancsi, aki egésznek az értelmi szerzője volt, és végig közösen írtuk ezt a naplót, ő nem lehet itt. Amikor tegnapelőtt elmentem hozzá, megkérdeztem, hogy vagy, Jancsi? Ő maga mondta azt, hogy nem jól. Mi bajod van Jancsi? Nagyon gyenge vagyok. És tényleg ő már hosszú évek óta állandóan fekszik, a nővérek elmondták, hogy nem tud felülni annyi időre sem, amíg megetetik. Tehát ilyen körülmények között én kértem, hogy tekintsenek el ettől, nekem volt legnehezebb meghozni ezt a döntést, de valakinek fel kellett vállalnia.

Én boldog vagyok, hogy ez a két napló találkozott, hiszen együtt írtuk, együtt keletkezett. Ezt nagyon nehéz így elhinni vagy elképzelni, mert egy napló a legszemélyesebb dolog, amit lehet csinálni. A leginkább egyszemélyű munka, egyszemélyi alkotás. Igazság szerint én soha nem éreztem, hogy ez alkotás. Talán pont ez a probléma vele, hogy csak úgy született, magától, semmi mást nem csináltunk, mint leírtunk valamit, tehát együtt beszélgettünk, leültünk egy asztalhoz és egy asztalnál írtuk. Ami tetszett az ő naplójából az én átvettem, ami az én naplóban tetszett, azt ő átvette. Tehát így van az, hogy valójában ez a két napló mégis valahol egy, és hiába ketten írtuk, ezt egy ember írta, ez a két ember egy. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de én mindenesetre, így érzem. Remélem, hogy ezután így megy tovább a két napló kézenfogva, és tényleg valamit hozzáad ahhoz, amit az ötvenhatos eseményekről tudunk kell.

Nagyon nehezen értettem én magam meg, hogy ennek mi a jelentősége valóban, mert – ez egy csúnya kifejezés így – ez az életem mellékterméke, tehát nem akartam én valamit alkotni, hanem ami történt velem, azt egyszerűen leírtam. Keletkezett, talán tőlem függetlenül.

Sokan kérdezték azt, hogy hogyan létezik, hogy 12–14 évesen mi ilyesmivel foglalkoztunk? Én sem tudom megmondani, nagyon hazafias érzések voltak bennünk, ez biztos. Nagyon szerettük a magyar történelmet, nekem kedvenc történelmi hősöm Hunyadi János volt, és az egyik legkedvesebb történetem, amikor Dugovics Titusz, aki az életét áldozta a hazáért, levetette magát a mélybe. Hazafias érzés, ez volt az egészben. Benne volt a levegőben valahogy mindez.

Amikor nézegettem a naplót, akkor kicsit mosolyogtam is magunkon. Az én naplómnak a borítóján, belső borítóján van egy térkép, ez a térkép egy kitalált város volt. Ha valaki ránéz, akkor azt mondja, hogy ez Budapest, hiszen itt a Nagykörút, itt a Duna, a Margitsziget, a Margithíd. Ha egy kicsit jobban valaki megnézi, akkor rájön, hogy ennek a városnak a főútját úgy hívják, hogy Csics Gyula út. Ebből az útból leágazik egy másik út, amit úgy hívtak, hogy Kovács János út. Hogy mikor keletkezett a térkép, az is rögtön kiderül, mert itt van a Forradalom utca, de van Forradalom tér is, és valahol van benne Maléter út is. Mert akkor mi Maléter Pált tartottuk a legnagyobb embernek, a gyerekek számára ő volt a mintakép. Nagy Imrét nem tudtuk kezelni, nem tudtuk, hogy ki ő, az országnak a vezetője, hanem hozzánk sokkal közelebb állt Maléter, aki harcolt az oroszok ellen, védett bennünket. Ebben a hangulatban mi tudtuk, hogy itt voltak a harcosok, a harcok, hogy tulajdonképpen harcolni kellene, és az, hogy menjenek ki az oroszok. Ez mint benne volt a naplóban. És ezt megpróbáltuk így valahogy leírni.

Rainer M. János: – Maléter Pál özvegye, Gyenes Judith, aki az Intézetünk könyvtárában dolgozik, ott integet a második emeleti gangon. Ha jól látom nagyon örült Csics Gyula szavainak. Hozzáteszem, hogy azért ennek a képzelt városnak az utcái részben az 1956-os Ferencváros labdarúgó csapatának tagjairól: Dalnokiról, Mátrairól és másokról lettek elnevezve. Most megkérem Kieselbach Tamást, hogy mondjon egy pár szót, hiszen találkozás létrejöttében nagy szerepe volt.

Csics Gyula beszél a naplóírás körülményeiről	Kieselbach Tamás, a másik napló kiadója beszél a Kovács János-féle napló kalandos történetéről

Kieselbach Tamás: – Először is köszönet Kovács Jánosnak, akivel én személyesen nem találkoztam, az elmúlt egy héten külföldön voltam, és Csics Gyulának, akivel most tudtam először találkozni. Nagyon köszönöm nekik, hogy átélhetővé tették számomra az ötvenhatos eseményeket, amit mindig is szerettem volna intenzív formában átélni. Köszönöm Molnos Péter kollegámnak, barátomnak, hogy segített ennek a könyvnek a kiadásában. Ő volt, aki megtalálta az Ecseri piacnak a különböző vacakai és összegyűrt hordalékai közül, és fölemelte. Az ő ötlete volt, hogy adjuk ki. Amikor mondta, rögtön átéreztem a fontosságát, természetesen ettől már közös ügy lett. Ez volt az első munka Molnos Péterrel, amit csináltunk, a Radnai-gyűjtemény és számos könyv, ami készülőben van. Ezek is egy barátság történetei, amit Péter barátommal együtt csináltunk.

Köszönöm az ’56-os Intézetnek, köszönöm Rainer M. Jánosnak, akit szintén nemrég ismertem meg, hogy itt állhatok. Úgy élem meg, hogy ez tényleg egy közös ügy, ez egy találkozás, ahol a barátság van a középpontban. Talán egy kis felületen az én világom és az ’56-os Intézet világa a mai napon összetalálkozott, induljon el ez a történet tényleg együtt, és másoknak is úgy legyen átélhető, ahogyan én ezt át tudtam élni, megérintve, meghatva. Szeretném, ha mások kézbe fogva a két kötetet is így éreznék.

Rainer M. János: – Köszönöm Tamás, és azt külön, hogy a végszót is nagyszerűen megadtad nekem. Azt szeretnénk, ha ez a két könyv minél több ember kezébe eljutna. Ennek megvannak a hétköznapi, hagyományos módjai. Kieselbach Tamás ötlete volt, hogy ebben az ügyben tehetnénk is valamit. Most ráadásul olyan napokat élünk, amikor az ötven évvel ezelőtti történetekről elég fontos szavak hangozhatnak el. Amint bizonyára tudják, hazánkba látogat az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Annak az Amerikai Egyesült Államoknak az elnöke, amely felé az a hit, az a remény, hogy sikerülhet, irányult innen, Budapestről ötven évvel ezelőtt. Akkor nem sikerült. Az Egyesült Államok 1956 után magyar menekültek tízezreit fogadta be, és igyekezett számukra megkönnyíteni a beilleszkedést, azt a nehéz folyamatot, amit a haza elvesztése, vagy időleges elvesztése jelentett. Ezért azt gondoltuk, hogy ezt a könyvet elküldjük George Bush amerikai elnöknek, abban a reményben, hogy kézbe veszi, és persze a Magyar Köztársaság elnökének és a Magyar Köztársaság miniszterelnökének, akik az amerikai elnök tárgyalópartnerei lesznek.

Itt van a kezemben egy levél, amelyet hárman fogunk aláírni, Csics Gyula, Kieselbach Tamás és jómagam, amely az elnökhöz szól, most nem olvasom fel az egészet, de a lényege a következő:

Nagy örömmel ragadom meg azt a lehetőséget, hogy átadjuk önnek két barát naplóját, amelyet ötven évvel ezelőtt írtak. Ezek a naplók kitűnő, részletes és pontos leírást tartalmaznak az 1956-os magyar forradalomról. Mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy a szerzők, a naplók szerzői őszinte lelkesedése, a nyelvi nehézségek ellenére érzékelhető lesz, az a lelkesedés, amely a két gyermeket arra ösztönözte, hogy leírják mindazt, amit láttak a forradalomban ötven évvel ezelőtt. A 13 éves Jancsi és 12 éves Gyula ugyanabban a házban éltek a város közepében, a forradalom harcainak középpontjában. A két napló évtizedeken keresztül rejtve volt, mert a szerzők addig, amíg a Magyarország szovjet megszállás alatt volt, nem hozhatták nyilvánosságra. Ötven év után a két napló ismét találkozik. Abban a reményben nyújtjuk át, hogy a két alkotás érzékeltetheti mindazt, ami a magyar társadalom lelkében lejátszódott ötven évvel ezelőtt. Magyarországi látogatása előestéjén talán inspiráló gondolatokat meríthet pusztán attól, hogy kézbe veszi, vagy pillantást vet erre a két alkotásra. Ezt a levelet most aláírjuk, és az itt várakozó küldöncök máris útra készen állnak Amerika felé.

Most pedig nézzük meg együtt Edvy Boglárka és Silló Sándor készülő filmjének tízperces változatát, amely talán érzékelteti ennek a munkának a karakterét, az ő történetüket, az ő látásmódjukat, ennek a naplónak és ennek a történetnek az alapján. A film után szívesen látjuk önöket továbbra is itt az udvaron, vagy ha följönnek a második emeletre, ahol az Intézet van, némi üdítővel, kávéval, és ropogtatnivalóval várjuk önöket, illetve az itt bemutatott intézeti könyveket megvásárolhatják, és tovább beszélgethetünk. Köszönöm, hogy eljöttek, köszönöm, hogy végighallgattak bennünket, köszönöm, hogyha megértették.