Szakál Gyula: Öltözködés és társadalom
Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig. A XX. század második felének magyar öltözködéstörténete

Hasznos, információgazdag, ugyanakkor érdekes könyvet vehetünk a kezünkbe Valuch Tibor jóvoltából. Mint az előszóból megtudhatjuk, a kötet nem tervezett vállalkozás eredményeként készült, hanem egy másik munka melléktermékeként. A szerző Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében című könyve megírásakor rengeteg háttéranyagot halmozott fel, ami egy újabb, önálló kiadvánnyá terebélyesedett. Csak örülhetünk ennek a vállalkozásnak, hiszen rendkívül érdekes öltözködéstörténeti és sajátos társadalomtörténeti képet kapunk az 1945 utáni bő három évtizedről. Nem divattörténetről van szó, hanem egy különös társadalomtörténetről, amelyet az öltözködési szokások, lehetőségek, értékek szempontjából fejt ki a szerző. Már a bevezetőben is egyértelműen jelzi, hogy valójában az érdekelte, „mikor, mit és miért pont azt viselték a különböző társadalmi csoport tagjai”. Pontosabban fogalmazva: a politikai és társadalmi viszonyok miképpen mozgatták az emberek öltözködését, szokásait és lehetőségeit. Persze ennek a fordítottja is igaz, hiszen a társadalom öltözködési jelzéseivel – ebbe a szakáll és hajviselet is beletartozik – üzen a mindenkori hatalomnak és különösen így volt ez a szocialista diktatúrák eseteiben. Így volt ez Magyarországon is, ahol az öltözködési szokások, a „szabadság és a kötöttség” kombinációi sajátos hangsúlyt kaptak és belőlük megfejthetők a diktatúra működésének és az emberek túlélési lehetőségeinek eddig ismeretlen részei. Az örökös áruhiány és a jólöltözöttség utáni vágy, a hatalom elvárásai és az ellene való lázadás (a nyugati divat demonstratív követése), a növekvő társadalmi különbségek nem titkolt megjelenítése a rendszer egészének a működésébe enged bepillantani. Sokféle módon lehet olvasni ezt a könyvet, számunkra mégis ezen téma kibontása volt a legszimpatikusabb. A szocialista hatalom önképe és a valóság már a legkorábbi kezdetektől egészen a bukásig nagy ellentmondásban volt egymással. Közelmúltunk gazdaságtörténeti, politikatörténeti, sőt társadalomtörténeti feltárása már korábban megindult, és több, haszonnal forgatható kézikönyv, tankönyv áll rendelkezésre. A mindennapi életviszonyokat tekintve azonban rosszabb a helyzet, noha az is igaz, hogy már a 30-as generáció és főként az idősebb nemzedékek számára személyes élményként elevenednek meg a könyv gondolatai. Számukra tehát éppen csak történelemmé vált ez a korszak. A fiatalabb generáció számára azonban teljesen idegen világba kalauzol a könyv. Már a szavak egy részével sincsenek tisztában. Érzékeli ezt a szerző, hiszen a könyv végén rövid ruházati szakkifejezés-listát állított össze. Megítélésünk szerint nyugodtan bővíthette volna ezt a szótárt, hiszen a lódenkabátról – amely egy korszak jelképe volt egykoron – a fiatalabb nemzedék semmit sem tud.

A kötet felépítésében Valuch Tibor követi a politikatörténet jól ismert időbeli tagolását. Így röviden szól a II. világháborút követő fél évtizedről, majd gyorsan rátér az „ötvenes évekre”, amit a „Kádár-korszak” első évtizede (1957–1968), és végül a „hosszú hetvenes évek” zárnak le. Befejezésül pár oldalt szentel még a rendszerváltás utáni időszaknak, de ez már nem tartozik szervesen a kötethez. Nem is értjük igazán ezt az alig 5 oldalas lezárást, ami megbontja a könyv koherens felépítését. Ennél sokkal szerencsésebb a II. világháborút követő esztendők összefogott áttekintése, amely lényegében megalapozza a későbbi fő mondanivalót. A könyv kulcsgondolatait a hatalom elvárásaiban, az átalakuló társadalmi szerepekben, az örökké szűkös anyagi lehetőségekben, a vágyakozásban és a lázadásban, valamint a változás egyéb mozgatórugóiban találhatjuk meg. A szerző ezeknek a segítségével tud úrrá lenni a rendkívül sok információn. Fejezetenként betekintést kaphatunk az adott időszak kereseti viszonyaiba, a különböző ruhaneműk árába, a kereskedelem és az áruellátás szervezeti életébe, valamint a hatalom elvárásaiba. A későbbi fejezetekhez képest a felvezetést kissé szétesőnek érezzük, de ne feledjük, maga a korszak is ilyen volt. A háborút követő szegénység, a múlt továbbélése a ruházkodásban, a gyökeres életmódváltás, az új orientációk erőltetése már ekkor is tettenérhető.

A harmadik fejezetben kezdődik igazán a könyv mondanivalója, ahol a bő forrásanyagból plasztikusan bontakoznak ki az 50-es évek sajátosságai. Az öltözködés, ahogy Georg Simmel írja, modern szocializációs mechanizmusként is felfogható, ami az emberek viszonyrendszerét, értékvilágát és magatartását egyszerre fejezi ki és irányítja. Az öltözködés és a divat már az 50-es évek legelejétől sajátos kapcsolatba került. A hatalom által megjeleníteni kívánt új szocialista embertípust az egység, a fegyelem és a puritán munkaerkölcs jellemezte. Különösen nagy nyomás nehezedett a nőkre, hiszen az új hatalom szerint csak a gyárakban és a termelőszövetkezetekben dolgozó nő lehet hasznos tagja a társadalomnak. Ennek a megkívánt, pontosabban megparancsolt szerepvállalásnak a ruházkodásban is tükröződnie kellett. A megoldás könnyű volt, hiszen a termelés és a kereskedelem államosításával és az örökös áruhiánnyal minden kitűzött cél elérhetővé vált. Ebben a fejezetben rögtön megérezzük Valuch munkájának hiánypótló jellegét. Egy korszak életét mindennél jobban mutatják azok az adatokat, amelyek szerint a munkások 13%-ának nem volt télikabátja és csak minden második munkásnak telt egynél több öltönyre. A kereseti viszonyok és a különböző ruhaneműk árának párhuzamba állítása plasztikusan képes megjeleníteni egy korszak valódi viszonyait.

A következő korszakot – és egyben fejezetet – az „öltözködés normalizálásával” jellemzi a szerző. Itt lényegében – 1957-től kezdődően – a társadalom csendes lázadásáról van szó, ami a mindennapok világába szorult vissza. A hatvanas években csak kis mértékben változott a propaganda által sugallt nőideál, a módszerek viszont ügyesebbekké váltak. A munkát vállaló – valójában munkára kényszerített – nőt már nem a szocializmus hasznos tagjaként dicsérték, hanem a férfiak egyenjogú társaként, akinek függetlenségét saját jövedelme alapozza meg. Ez a kis hangsúlyeltolódás azonban rögtön lehetőséget adott a csendes lázadásra. A Nők Lapjában már 1957 januárjában azt olvashatjuk, hogy „nem a kolleganőinknek és barátnőinknek, hanem igen is magunknak és főleg a férfiaknak öltözünk. Magunknak, hogy vidám tükörbenézés után indulhassunk reggelenként napi teendőink ellátására, és a férfiaknak, hogy könnyebben megtalálhassuk és tovább megtarthassuk a nagy Őt... Öltözzünk nőiesen! És legfőképp válasszuk ki mindig az egyéniségünkhöz, alakunkhoz, adottságainkhoz illő ruhadarabot.” Egyszerű és az akkori hatalom szempontjából ártalmatlan szavak voltak ezek, mégis a lázadás első jeleiként tarthatjuk számon őket. A rendszer elleni „harc” tehát először a divat területén jelent meg. Megváltozott a hatalom módszere is. Az új divat, pontosabban a divathullámok ellenzői már nem a politika felső köreiből kerültek ki, hanem alacsonyabb szintre szorult a befolyásolás kísérlete. Jól példázza ezt Homokmény Községi Tanács végrehajtó bizottságának jegyzőkönyve, amelyből megtudhatjuk, hogy miképpen akarták szabályozni a fiatalok ruha és hajviseletét. A politika most is ügyesen váltott. Az új öltözködési szokások Nyugatról jöttek, ami egyértelműen a kapitalista, sőt imperialista, tehát ellenséges értékek átvételét jelentette. A korabeli újságok azonban a „szocialista közösségi normákkal” való szembefordulást, önmagában a rendszer értékeire hivatkozva képtelenek voltak az emberek többsége számára elfogadhatóvá tenni. Ezért az új divatot összekapcsolták az erkölcsi zülléssel. Ezzel már meg tudták mozgatni az emberek többségét, különösen az idősebb generációt, még akkor is, ha egyébként gyűlölték a szocializmust. Jól emlékszünk arra, hogy ez a manipulációs kísérlet nem volt sikertelen. A változásokat azonban már nem lehetett megállítani.

A hatvanas években az alacsony jövedelmi viszonyok és a nyugati utazások erőteljes korlátozása komoly gátat szabott az emberek mozgásterének. A szerző szerint ez változott meg a hetvenes években, amikor megjelent és lassan követendő mintává vált a fogyasztás-orientáltság. A politika ebben az esetben saját csapdájába került, hiszen, ha a szocializmus magasabbrendűnek tartotta magát a tőkés rendszernél, akkor ezzel láthatóan ellentétbe került az emberek szegényes öltözködése. Ezt a párt XI. Kongresszusa már elismerte. Olyan nyilatkozatok születtek, hogy az „öltözködés beletartozik az életszínvonal normáiba, ha nem is a legfontosabb alkotóelem, ám nem is lebecsülhető tartozéka életünk minőségének” (idézet egy korabeli újságcikkből 1975 tavaszán). A társadalmi különbségek – és egyben a feszültség csírái – most is a ruházkodás területén jelentek meg elsőként. Az Országos Piackutató Intézet szerint az állampolgárok többsége nehezen tudta leváltani ruhaállományát, ugyanakkor igen feltűnő módon jelentek meg a Vörösmarty téren azok a boltok, ahol akár egy-két évi átlagfizetést is ott lehetett hagyni egy kabátért.

A drága magyar ruhák és a hiány arra kényszerítette a lakosságot, hogy külföldön (Jugoszlávia, Csehszlovákia, Ausztria) szerezzék be a szükséges kellékeket. Ebben az esetben már nem pusztán a hiány kielégítéséről volt szó, hanem egyre többen vágytak valami másra. Egy korabeli felmérés szerint a külföldi vásárlás motivációi között még elsősorban az alacsonyabb ár szerepelt, de a másság, amit mindenki érzékel (jobb minőség, szebb kivitel, a márkás termékek hozzáférhetősége), volt az utazások igazi motivációja. A szerző mesterien bontja ki azt a folyamatot, amelynek a végére a társadalmi különbségek egyre nagyobb mértékben jelentek meg a ruha minőségében, fazonjában és az aktuális divat gyors követésében. A könyv elvezet bennünket ahhoz a ponthoz, amikor az öltözködés emancipálódik a politika fennhatósága alól és kezd az önreprezentáció részévé válni. A harc még folyt, hiszen 1970 júniusában Ifjúsági Divat Bizottság alakult, majd 1975-ben létrehozták a Magyar Divat Intézetet. Az öltözködés irányítása azonban mindinkább kicsúszott a hatalom kezéből. Korlátot egyedül az anyagi lehetőségek és a még mindig szűkös választék jelentett. Feltűntek azonban olyan, eddig ismeretlen szempontok, mint az egészséges viselet és a sokféle alkalmazhatóság. A nyolcvanas évek elejére a divat fokozatosan magánüggyé vált és elveszítette politikai jelentőségét. A társadalmi különbségek mellett megjelent a generációs viselkedéskultúra, amely már korántsem a hagyományos előírások tagadásából és nem politikai ellenállásból, hanem sokkal inkább egy korosztály belső kommunikációjából táplálkozott. Ezzel párhuzamosan a piaci gondolkodásmód és a reklámok által kisajátított világ igen gyorsan betöltötte a korábban a politika által uralt teret.

Ezekkel a gondolatokkal ér véget a könyv, amely izgalmas olvasmányt ígér mindenkinek, aki olvassa, vagy akár csak forgatja. A gazdag forrásanyagra alapozott feldolgozásban helyenként küzd a divattörténet és a társadalomtörténet eltérő szemléletmódja. Szerény kritika ez a feldolgozás teljesítményéhez képest, amit stílusában és tartalmában is dicséretesnek tartunk. A mondanivalót jól egészítik ki a képek, amelyek nem a divatról, hanem sokkal inkább a korabeli emberek életéről szólnak. Szerencsés lett volna bővíteni ezt a képi világot, amely már önmagában is forrásértékkel rendelkezik. Bízunk benne, hogy egy esetleges bővített második kiadásban a szerző gondol majd erre is.

(Corvina Kiadó–1956-os Intézet, 2004. 2600 Ft)

Műhely, 2005. 4. sz. 72–74. o.