|
NAPKELTEKOR
Június 15-én este hét órára járt az idő, amikor Nagy Imre utolsó szavait rögzítette a magnetofon. Mivel az ítélet kihirdetése pillanatában jogerőre emelkedett és végrehajthatóvá vált, Nagyot Maléter Pállal és Gimes Miklóssal együtt a folyosón elkülönítették a többiektől, majd egy rabszállító kocsin a budapesti Országos Börtönbe (ismertebb nevén: Gyűjtőfogházba), a kőbányai Kozma utca 13. szám alá szállították. Itt valószínűleg már az esthomályban „léptették be” őket a parancsnoki épület főbejáratától jobbra, az Ujhegyi útra eső bejáraton. Az épület folyosóján végighaladva jobbra egy szűkebb börtönudvarra jutottak, melynek jobboldalán kétemeletes épület, az ún. Kisfogház állt. Ennek földszintjén helyezkedtek el annak idején „halálos zárkák” -- azok számára, akiket első fokon ítéltek halálra, és a fellebbezésben reménykedve várták a másodfokú ítéletet, sokszor hónapokon át, s azoknak, akik jogerős ítélettel, társak nélkül a kivégzésre, esetleg a kegyelemre várhattak. A Kisfogház és Parancsnoki épület között, még mielőtt a folyosóról az előbb említett udvarra forduló a kétemeletes épület sarkához ér, kisebb térség terült el -- itt zajlottak a kivégzések. Nagy Imrééket az udvarról valószínűleg a Kisfogház közepe táján lévő bejáraton át a keskeny átriumszerű belső térbe, majd onnan az épület parancsnoki szárny felé eső végébe kísérték (vagyis: mintegy visszafelé, csak most már belül), ahol magánzárkáik a kivégzőhelyhez legközelebb eső, udvar felőli oldalon helyezkedtek el. Az épület eme végén egy ajtó vezetett a közvetlenül a kivégzőhelyre, melyet ily módon a zárkától mindössze tizenöt-húsz lépés választott el. Itt néhány órára magukra maradtak , talán vacsorát kaptak -- és várakoztak. A népbírósági törvény rendelkezései szerint a másodfokon, vagy, mint Nagyék esetében is, egyetlen fokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa halálos ítélet esetén nem terjesztette fel automatikusan a kegyelmi kérvényt a kegyelmi jogot az alkotmány alapján gyakorló államfői testülethez, a Népköztársaság Elnöki Tanácsához. A népbírósági Tanács az ítélet, illetve a tárgyalás berekesztése után azonnal kegyelmi tanáccsá alakult át, melynek a törvény szerint döntenie kellett arról, hogy az immár elítéltek kegyelmi kérvényeit felterjeszti-e. Arról kellett tehát dönteniük, hogy néhány órával azután, hogy három ember esetében semmiféle enyhítő körülményt nem láttak alkalmazhatónak, most látnak-e mégis. Ez a minden természetes jogérzéknek és józan megfontolásnak ellentmondó jogszabály kevés kivételtől eltekintve eleve biztosította, hogy a jogerősen kimondott halálos ítéleteket végre is hajtsák, mert még az egyébként abszolút megbízható államfői testület esetleges „szűrőjét” is jobbára kikapcsolta. Nagy Imre maga nem kért ugyan kegyelmet, de ezt hivatalból megtette helyette ügyvédje, dr. Bárd Imre. A kegyelmi tanácskozás a jegyzőkönyv alapján nem tarthatott tovább negyven percnél. Ennek nagyobb részét a védőügyvédek által írásban benyújtott kérvények felolvasása tette ki (a három irat együttesen nyolc gépelt oldalt tett ki). A tárgyalás este hét órakor ért véget, s négy órával később az Országos Börtönben már ki is hirdették a kegyelmi tanács végzését is. Figyelembevéve a vacsoraidőt, a jegyzőkönyv leíratását, az irományok átszállítását a Fő utcából Kőbányára, biztosra vehető, hogy Bárd (és a Gimest és Malétert védő Révai Tibor) előre, még 15-én délután öt óra, az ítélethirdetési tárgyalási szak előtt megfogalmazták a kérvényeket, józan számítás alapján biztosra véve a halálos verdiktet. Bárd négyoldalas beadványa alapjában védőbeszédének gondolatmenetét követte, de túl is lépett rajta. Jogi és politikai megfontolások alapján javasolta, hogy a tanács kegyelemre ajánlja Nagy Imrét. A „szervezkedés kezdeményezése és vezetése” minősítést nem látta bizonyítottnak, különösen nem azt, hogy Nagy „előkészítette” volna az „ellenforradalmat”. Rámutatott arra is, hogy a kihallgatott tanúk nem voltak érdektelenek. Ellenkezőleg, október 23-án tanúsított magatartása azt bizonyítja, hogy a „népi demokrácia álláspontját képviselte”. Később nem állt rendelkezésére semmiféle hatalmi eszköz (hadsereg, karhatalom), ezért magatartása hatalom hiányában „értelemmel nem bírt, tehát jogi felelőssége sem állapítható meg.” Emellett alváshiány, fáradtság, túlzott igénybevétel miatt még „normális agyműködés” sem várható el. Mindezek alapján a szervezkedés vezetése helyett Bárd álláspontja szerint a „mozgalomban való tevékeny részvétel” (BHö 1/2) megalapozott csupán, s nem biznyítható a hazaárulás vádja sem. Bárd politikai érvelése még figyelemreméltóbb, mert teljes mértékben Nagy Imre álláspontját vette át, azt hangsúlyozván, hogy Nagy a pártvezetés határozatai alapján cselekedett. Végezetül felhívta a figyelmet arra, hogy „népszerűsége még ma is megvan talán”, azért az ítélet „politikai optikája nem lehet kedvező”. A kegyelmi tanácsülésen a kérvények ismertetését követően a Legfőbb ügyészt képviselő Szalai József emelkedett szólásra, s sommásan valamennyi kegyelmi kérvény elutasítását javasolta. A politikai vezetés és az állambiztonság szócsöve tehát eme végfázisban is jelen volt, s őrködött a „törvényes eljárás szabad folyása” felett. Ezután az ülnök népbírák fejtették ki véleményüket, egyhangúlag csatlakozva az indítványhoz. érvelésük részben az ítéletet visszhangozta, „kiemelkedő társadalmi veszélyességről, a bűncselekmények súlyáról” (Lakatos Péterné), „súlyos bűncselekményekről”, a „tényekről” (Sulyán György) beszéltek; részben szabadjára engedték politikus énjüket. Bíró Mihály „új világháború felidézését” rótta fel Nagy Imrének, a „nemzetközi munkásmozgalom példátlan árulójának” nevezte, Fehér Kálmán „csak” a párt elárulójának. Vida Ferenc tanácselnök csak összefoglalta a döntést: Nagy Imrét a tanács kegyelemre nem ajánlja. Az ítélet végrehajthatóságáról szóló záradék ezzel életbe lépett. 1958. június 15-én este tizenegy órakor az Országos Börtönben dr. Bimbó István, a Fővárosi Bíróság kiküldött bírája két másik népbíró, egy ügyész és egy fogalmazó, a börtönparancsnok, valamint a kiszállított két védőügyvéd jelenlétében kihirdette az ítélet rendelkező részét és a kegyelmi tanács határozatát. Egyben közölte, hogy az ítéletet másnap reggel öt órakor végrehajtják, amit az elítéltek „tudomásul vettek”. Az életútból pontosan hat óra maradt hátra. Erről a hat óráról e sorok írásakor szinte semmi biztosat nem tudunk. Nem tudjuk, csak feltételezzük, hogy Rajnai Sándor, mint a tárgyalás minden mozzanatát, az utolsókat is írásban jelentette Biszku Béla belügyminiszternek, aki bizonyára beszámolt - nyom nélkül, szóban, vagy telefonon - Kádár Jánosnak. Vannak, akik tudni vélik, hogy valaki -- Rajnai? Kádár? -- „az utolsó órákban” Moszkvába is telefonált. Kérdés, van-e ennek jelentősége? Ha e dokumentumok híján csupán feltételezett kommunikáció csak az információk továbbítására szolgált -- s ha egyáltalán megtörtént, aligha történhetett más céllal --, akkor a gépezeti (vagy birodalmi) rutin működött csak. Több mint másfél esztendős folyamat végállomásán a politikai döntéseket esetleg befolyásolhattak utolsó percben lefolytatott sietős telefonbeszélgetések. De ennek valószínűsége olyan kicsiny, hogy szinte eltörpül az utólagos felelősség-áthárítási szándék mellett, mely Kádár János és segédcsapatai szennyesét hivatott mosogatni: a drámai végjátékban is Moszkva mondta ki a végső szót. Sokkal fontosabb volna tudni azt, hogyan töltötte ezt az utolsó hat órát Nagy Imre. A börtönfolklór szerint egész éjszaka írt -- ez teljes mértékben egybevágna mind egész habitusával, mind az utolsó napokban tanúsított magatartásával. ám a bizonyosság, a levél, feljegyzés a címzettnek (ha volt) nem érkezett meg, s azóta sem került elő. Nagy Imre felesége Snagovból való 1958. decemberi hazatérése után egy csomagban kézhez kapta férje holmijait -- ruhaneműket, cipőt, apróbb tárgyakat. Levelet, feljegyzést azonban nem. A per irataiban megőrzött, gyakorta lényegtelen dokumentumok láttán, ismerve azok őrzési körülményeit, tudva, hogy az őrzők az örökkévalóságra rendezkedtek be, ki és miért tüntette volna el pont Nagy búcsúlevelét? A szokásosan hanyag iratkezelést ebben az esetben nyugodtan kizárhatnánk, a kérdésre pedig hajlamosak volnánk úgy válaszolni: senki, mert nem is volt ilyen -- ha a megmaradt filmfelvételeken nem lenne látható Nagy Imre, ahogyan a tárgyaláson jegyzetfüzetéből olvas fel. Márpedig ez a füzet is eltűnt, ahogy minden vádlotté. A perről szóló legtitkosabb politikai dokumentumok -- a Központi Bizottság zárt üléseinek jegyzőkönyvei -- Kádár János páncélszekrényéből kerültek elő, Kádár halála és az MSZMP megszűnése után. De Nagy Imre-kéziratok nem voltak közöttük, nem tudnak róluk a Kádár-iratok rendezői, nem közölték a páncélszekrény tartalmából „mazsolázó” anonim iratközlők , nem kapott kézhez ilyet Nagy Imre leánya, Nagy Erzsébet sem. A Nagy Imrével valószínűleg utoljára beszélő igazságügyi orvosszakértő, dr. Kelemen Endre aligha vihette magával - sokkal alacsonyabb rangú elítélt esetén is állásával, talán szabadságával játszott volna, ha ezt teszi. Kő András és Nagy J. Lambert belügyi berkekből származó szóbeli közlések alapján azt feltételezik, hogy a levél a büntetésvégrehajtás letéti raktárába került, onnan selejtezhették sok-sok kivégzett holmijával együtt 1964-ben. Marad, amit tudhatunk. Tudjuk, hogy 1958. június 16-án hajnali öt órakor, napkeltekor, Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst kivezették zárkáikból, s ama tucatnál alig több lépés megtétele után ott álltak az előzőleg elhelyezett három akasztófa előtt, ahol az este ítéletet hirdető bíró, dr. Bimbó István ismét felolvasta az ítéletet. Jelen volt dr. Doktor János ügyész, dr. Balogh János fogalmazó, két orvos (dr. Kelemen Endre bírósági- és dr. Szabó Ernő börtönorvos), Tihanyi Miklós börtönparancsnok, az ítéletvégrehajtó és két segédje -- ennyi áll a jegyzőkönyvben . Nyilván jelen volt még néhány fegyőr, akik a vádlottakat elővezették. Tudjuk, hogy a felolvasás nem tartott tovább néhány percnél („az ítéletet, bizonyára, elhadarta” ); tudjuk, hogy a bíró eztán felszólította az ítéletvégrehajtót, „teljesítse kötelességét”. Tudjuk, hogyan történt a kivégzés. „Bitóként egyenes, négyzetes keresztmetszetű faoszlopot használtak. Valamennyi oldala mellé faéket vertek, így állították függőlegesre, így szilárdították meg az aknában; felül pedig általvetették rajta a kötelet. A halálraítélt két csuklóját bal combjához kötötték, fejére csatolták az úgynevezett állazót, egy szíjszerkezetet, ami letapasztotta száját és állának mozgást nem engedett, úgyhogy kiáltozása nem verhette föl a börtönudvar csendjét. A bitó alatt zsámolyra állították az elítéltet, majd nyakába akasztották a hurkot. Ekkor a hóhérsegédek a bitó megett meghúzták a csigasoron áthaladó kötelet, miközben a főhóhér kirúgta áldozata lába alól a zsámolyt és kemény mozdulattal oldalt fordítva az elítélt állát, elszakította fejét gerincoszlopától és ezzel élete fonalát is.” A jegyzőkönyv szerint Nagy Imre kivégzésére elsőként került sor, 5 óra 9 perckor; hét perccel később, miközben előbb Maléter Pált, majd Gimes Miklóst is kivégezték, „az orvosok jelentik, hogy Nagy Imre elítélt szíve 5 óra 16 perckor megszünt dobogni.” Félóra után az orvosok a halál beálltát ismételten megállapították. Tudjuk, hogy mi történt a korpusszal. Tudjuk, koporsóba tették és a börtön sétálóudvarán ásták el, jeltelenül, s a betemetett gödörre ócska bútorokat, limlomot hánytak. Tudjuk, hogy 1961. február 24-én titokban kiásták a koporsókat, köréjük kátránypapírt drótoztak és átvitték a szomszédos újköztemető 301-es parcellájában, ahol hamis nevek alatt (Nagy Imrét „Borbíró Piroska” fedőnéven) jeltelen sírba ismét elásták. Tudjuk, hogy 1989 tavaszán többhónapos nyomozás után a sírok helyét felderítették, a maradványokat exhumálták. Tudjuk, hogy 1989. június 16-án egésznapos gyászszertartás után ünnepélyesen eltemették ugyanarra a helyre, ahol 1961 óta nyugodott. Amit tudunk tehát, fontos adalékok, körülmények az életút lezáródásáról. De jobbára külsődlegesek a élettörténet szempontjából. Ahhoz mégiscsak azt kellene tudnunk, amit Nagy Imre gondolt utolsó óráiban, s amit, véljük, végső irata tartalmazhatott -- ezt azonban nem ismerjük. Pedig ez az irat akár mondatról mondatra rekonstruálható lenne. Abban ugyanis nemigen lehetett olyan, amit Nagy Imre Snagovban le ne írt, a vizsgálat és a tárgyalás során, az utolsó szó jogán vagy az ítélet kihirdetésekor el ne mondott volna. Ha mégis, az személyes búcsú talán feleségétől, édesanyjától, leányától, unokáitól. Becses, pótolhatatlan adalék, a személyiség végső feltárulkozása, szinte páratlan az életút sok-sok ezeroldalnyi írásos forrásanyagában. A személyes búcsú hiánya fájdalmas -- de Nagy Imre, végső üzenetének tanúsága szerint nem ezt, hanem politikai és erkölcsi mondanivalóját tarthatta legfontosabbnak, annak „hátrahagyásáról” pedig gondoskodott. Ha valamit az utolsó órákról bizton állíthatunk, az két érzés: az élettől, a szeretettektől és a közösségtől (barátok, elvbarátok, tágabban a haza) való kényszerű elszakítottság miatt érzett fájdalom, és a megnyugvás, hogy „megtette azt, ami emberileg tehető volt.” Azt mondják, a halálra készülő, a halál pillanatát átélő mintegy sűrítve átéli, együtt látja életét. Hiába is próbálnánk elképzelni, élete mely állomásain időzött Nagy Imre akárcsak néhány percet is azon az utolsó éjszakán. 1956. november 4-e óta voltaképpen mást sem tett, sokszor nem is tehetett, mint életútján töprengett. De csak a megnyugváshoz juthatott mindegyre vissza: elegendő nyomot hagyott ahhoz, hogy ha majd az utolsó üzenetében vágyott „idő” -- előbb vagy utóbb -- eljön, mérlegre tehetik cselekedeteit, megérthetik történetét, beláthatják élete és halála igazságát. |
|
|
|
|
|
|
|