___Rainer M. János: A magyar jobboldal és a szovjet típusú rendszer – közelítések és hipotézisek___Back

Kérdésfelvetés
Kiindulópontunk részben – és vállaltan – aktuális, jelen idejű politikai és kulturális kérdés. Részben, mert nem csupán aktuális, hanem már több mint két évtizedes folytonos
tapasztalatra támaszkodik. A magyar politikai és közbeszéd ismeretes problémáinak egyik okát abban látjuk, hogy a magyar rendszerváltás diskurzusa és szereplői rendelkezésére nem állt korszerű, ápolt és folyamatos történeti-politikai hagyomány, politikai nyelv, politikai kultúra. Léteztek hagyományok, kialakult értelmezésük és alkalmazásuk útja és módja – a folyamatosság és a szabad diskurzus több évtizedes hiánya azonban súlyos nyomot hagyott a politikai kultúrán és nyelvezeten. Azt feltételezzük, hogy a korszerűtlenség és más fogyatékosságok egyik oka ez a sajátosság.
Természetesen nem vizsgáljuk itt a Harmadik Magyar Köztársaság időszakának teljes politikai kultúráját. Egyetlen, önmagában is komplex és sok szempontból nehezen megközelíthető, vitatható vonását ragadjuk ki. A magyar demokrácia első húsz évének egyik legmarkánsabb jelensége a magyar konzervatív-jobboldali politikai hagyomány gyors újraéledése volt. 1989 után a közbeszédben, a politikai ideológiákban, a politikai szerveződésekben – s lemérhetően a közgondolkodásban is – a modern kori magyar politikai gondolkodás minden jobboldali áramlata megjelent, a keresztény konzervativizmustól egészen a szélsőjobboldali radikalizmusig. Sokkal kevésbé karakterisztikusan jelentkeztek a modern nyugati konzervatív-jobboldal különféle áramlatai, amelyeknek nem volt jelentős hazai hagyományuk.
A magyar jobboldali hagyomány megszakított, ki- és megbeszéletlen, reflektálatlan. A magyar konzervatív-jobboldali politikai gondolkodást a hivatalos diskurzusból a szovjet típusú rendszer teljes időszakában száműzték. A jobboldal (és a jobboldali) semmiben sem lehetett résztvevő, csupán tárgy, egyoldalú bírálaté, átoké, rendőri és büntetőeljárásé. Mindez már az 1945–47-es átmeneti időszakban megkezdődött. Szabó Miklós a nyolcvanas évek közepén egyenesen úgy vélte, hogy a „reakciós”, a „régi Magyarországot [1945-ben] oly erővel zúzta szét a történelem, hogy összeomlása pillanatában nevetségessé, komédiává vált”.1 Szabó lényegében halottnak látta a „régi Magyarországot” és a „magyar reakciósokat” – akiket egyébként többé-kevésbé azonosított az úgynevezett keresztény (saját meghatározásával: „történelmi”) középosztállyal.
1989, az új rendszerváltás után szimbolikus gesztusok, utalások, politikai és történeti konstrukciók sora létesített kapcsolatot az ezredfordulón formálódó új magyar elit és középosztály, illetve a korábbi történelmi középosztály gondolati öröksége között. A kapcsolat, a vállalt kontinuitás részben akár szociológiai, de inkább ideológiai és mentalitásbeli. A kétezres évek közepén Kis János már úgy vélte, „az új magyar jobboldal az egykori középosztályból eredezteti magát, abból, amelyet a két világháború között keresztény középosztálynak neveztek. Ezt a középosztályt lelkileg – és kezdetben egzisztenciálisan is – megnyomorította a kommunista államhatalom. [...] 1989-ben tehát úgy jött ki a leendő magyar jobboldal a kommunizmusból, hogy nem keríthetett sort az önmagával való nyilvános szembenézésre, és ugyanakkor tele volt indulattal, haraggal és feldolgozatlan rossz érzéssel.”2
Húszegynéhány év után elmondható: Szabó Miklós hipotézise nem igazolódott. Hozzátehetjük, hogy a Kis János által említett szembenézés viszont elmaradt – vagy csak éppen hogy elkezdődött. A kommunista hatalomátvételtől 1956-ig a legcsekélyebb lehetőség sem volt a magyar jobboldali hagyomány újra- vagy átértelmezésére, s természetesen a forradalom alatt sem jutott rá idő. A magyar jobboldal hagyományára láthatóan a demokratikus emigráció sem sokat figyelt. A hazai ellenzéki eszmeáramlatok közül hiányzott a magyar hagyományra építő jobboldali: voltak szociáldemokraták, reformszocialisták, a polgári radikális hagyományok követői, harmadikutas népiek, még talán keresztényszociálisok is – de a magyar jobboldali hagyomány folytatását/megújítását senki sem ajánlotta vagy ígérte. Az 1989 utáni magyar jobboldal két meghatározó politikai ereje közül egyik sem a jobboldalon kezdte: a Magyar Demokrata Fórum harmadikutas baloldali mozgalomként, a FIDESZ pedig liberális-alternatív generációs pártként indult. A fél évszázad kialakította hagyomány megszakadását követő csaknem újabb fél évszázad nem termelt ki magyar jobboldali alternatívát. Mintha a magyar jobboldali hagyomány tényleg megszakadt volna a második világháború végével vagy a szovjet típusú rendszer bevezetésével.
Valójában az 1989 utáni fejlemények arra utaltak, hogy nem szakadt meg, nagyon is létezett, sőt hamarosan helyet követelt magának a magyar politikai nap alatt. Jól tudta ezt Antall József; ha biztos tán nem volt is e hagyomány használhatatlanságában, azt is érezte, hogy ezzel nehéz lesz boldogulni az európai nap alatt. Nem véletlenül ajánlotta példaként a (nyugat)német kereszténydemokráciát. Antallnak azonban nem adatott idő újraértelmezési kísérletekre.
A kérdés most már, hogyan és miért történt mindez. Mi történt a magyar jobboldali hagyománnyal, reprezentánsaival, az e hagyomány politikai ideológiáját, programját és gondolati értékrendjét elfogadó emberekkel a szovjet típusú rendszer időszaka alatt.
A jelen írás – bevezetés a közös gondolkodáshoz, amelynek nyomán kérdéseket tehetünk fel,3 hipotéziseket fogalmazhatunk meg. Valódi válaszokhoz, hipotéziseink kiegészítéséhez, majd igazolásához hosszú empirikus adatgyűjtésre és elemzésre lesz szükség. Ám ahhoz, hogy e kérdések és hipotézisek értelmesek legyenek, ki kell jelölnünk közös gondolkodásunk fogalmi kereteit. A legtágabb közülük, amelyet fentebb jobboldalnak, jobboldalinak, jobboldali-konzervatívnak neveztünk.
De nem általában vizsgálódunk – jóllehet hasonló jelenségek több volt szovjet rendszerű országban felbukkantak 1989 után. Az agresszív nacionalizmus feltámadása már a rendszerváltások pillanatában szinte általános várakozás volt.4 Témánk a magyar jobboldali gondolkodás, jobboldali hagyomány sorsa a szovjet típusú rendszer időszakában. A további közelítés céljából tehát szűkíteni kell a léptéken. Sajátos és helyi jelenségre irányítjuk a figyelmünket, a jobboldali ideológia, politikai értékrend történetileg kialakult modern változatára, amely a jelen szempontjából magyar jobboldali-konzervatív hagyománynak nevezhető. Három szinten vizsgálódunk. A hagyomány kialakulásának, kiformálódásának időszakára vonatkozóan a magyar jobboldali-konzervatív politikai ideológia gondolati alapvetését kell vizsgálnunk; ehhez az eszmetörténeti megközelítést alkalmazzuk.
A következő lépésben (ha csak kevéssel is) átlépjük az 1945-ös korszakhatárt, s megvizsgáljuk a magyar jobboldali politikai ideológia politikai-szervezeti megjelenésének alakulását. Végül az ideológia mindennapokban használatos értékrendjét elfogadó, azt korábban képviselő s részben továbbra is „hordozó” legfontosabb társadalmi csoport 1945 utáni helyzetéről vázolunk fel néhány, jobbára erősen hipotetikus gondolatot.
A bevezetés felépítése egyben javaslat a probléma tanulmányozására: arra a módra, ahogyan az említett hagyomány tovább- vagy túlélése vizsgálható. A kutatás alapját képező gondolati rendszert legpontosabban az eszmetörténet – vagyis az egykorú elvi-politikai diskurzusok elemzése, tipologizálása stb. – ragadja meg. A magyar jobboldal gazdag politikai szervezetrendszere, fórumai és vezető egyéniségei ebből formálták a politikai ideológiát, és alakították, formálták aktuális, illetve távlati politikai célokká. A eszmerendszer mindennapi változatát elfogadó, képviselő, azután a hagyományt „hordozó” társadalmi rétegek, csoportok és egyének társadalomtörténeti szempontból ábrázolható utat tettek meg a szovjet típusú rendszer időszakában. 1945 után a jobboldali hagyományról és hordozóiról (saját, tovább formált önképükön kívül) mások is képet és ítéleteket alkottak. Ez a recepció különféle időpontokban és különféle pozíciókban más és más volt, változott és alakult. A szovjet típusú rendszer különféle hatalmi centrumaiban és intézményeiben, illetve az általuk uralt közbeszédben különböző diskurzusok folytak a magyar jobboldalról, történetéről és hagyományáról. A kutatás egyik fő feladata az erről rendelkezésre álló adatok értelmezése lehet. Fontos továbbá a professzionalizálódó társadalomtudományok – történelem, társadalomtörténet, szociológia – idevágó megállapításainak és vitáinak áttekintése is.

„Jobboldal”
A jobboldal(– baloldal) a politika, azon belül is a politikai gondolkodás, a politikai ideológia egyik legtöbbet használt fogalma.5 Az ezzel foglalkozó tankönyvek és összefoglalások a politikai ideológiák logikai és történeti tipológiája közötti átmenetként tárgyalják ezt a felosztást. A szó és a fogalom a nagy francia forradalom alkotmányozó nemzetgyűlésének megosztottságára utal, ahol az ülésterem bal oldalán foglaltak helyet a radikális forradalmárok, a jobb oldalon a mérsékeltek. Baloldaliak voltak az antiklerikális republikánusok, jobboldaliak a forradalmat elvetők, a „trón és oltár szövetségének” hívei. A fogalomrendszer, akárcsak a modern politikai ideológiák, a XIX. század alkotása (és hagyománya). Eszerint baloldaliak a népszuverenitás, az emberi nem fejlődőképességének hívei voltak, akik hittek az intézmények javíthatóságában, az erre való folytonos törekvést haladásnak (progressziónak) tartották, s a(z el)múlt folyamatos meghaladását hirdették. A baloldal a polgári szabadság és az ember (különféleképpen megközelíthető, különféle normatív állításokba rendezhető) egyenlőségének minél inkább való kiterjesztésében hitt, ezt képviselte politikai célként. A jobboldal nem osztotta a baloldal történeti és antropológiai optimizmusát (bár nem is volt feltétlenül pesszimista e téren...). Inkább hitt és épített az egyén kiválóságára, a hagyományok, elsősorban a vallás (és Európában a kereszténység) értékeire, erejére, és az egyenlőtlenséget természetes állapotként fogadta el. A bal- és jobboldal politikai(-ideológiai) fogalma a XIX. század második felében gazdasági tartalommal egészült ki: a baloldal a szabad piac állami korlátozását, állami beavatkozást, az alsó „néposztályok” érdekvédelmét hirdette, a jobboldal a gazdasági szabadság és az állam éjjeliőr szerepe mellett foglalt állást.
Joggal mutattak rá a fogalmi keret kritikusai: a XX. században ez a korábban úgy-ahogy értelmezhető dichotómia megbomlott, mert olyan politikai mozgalmak és eszmék jelentek meg, amelyek sorra át- meg átmetszették. Helyesebb tehát, érveltek, ha történeti szempontok mentén osztályozzák az ideológiákat és mozgalmakat, illetve sokrétűségükhöz alkalmazkodó, többosztatú politikai terek érzékeltetésére alkalmas modellek segítségével ábrázolják egymáshoz való viszonyukat. Így ábrázolta például politológiai bevezetőjében Gyurgyák János a hat (voltaképpen nyolc) alapvető politikai ideológiát a hatalomminimalizálás – hatalommaximalizálás logikai tengelye mentén.6 Későbbiekben tárgyalt ideáltípusai közül a nacionalizmust és a populizmust nem tudta vagy akarta a modellbe foglalni. A hatpólusú térben szereplő kommunizmus nem egy ideális kommunista társadalomra, hanem a szovjet típusú társadalom történetileg kialakult (mellesleg erősen változó) „ideológiájára” vonatkozott, amely kívül esik értelmezési körünkön. Ahogyan a szocializmus és az anarchizmus is. Marad tehát kettő: a konzervativizmus és a fasizmus ideológiája.
Nem érdektelen megjegyezni, hogy a magyar politikatudomány egyik korai vitája is a jobb- és baloldal fogalmainak alkalmazhatóságáról szólt. 1993-ban írt tanulmányában Körösényi András úgy látta, hogy az (akkor még) új magyar demokrácia politikai tagolódása legpontosabban a bal- és jobboldal kategóriáival írható le.7 A vele vitába szállók többsége viszont úgy érvelt, hogy a magyar politikát sokkal pontosabb háromosztatú térként ábrázolni, amelyben konzervatív, liberális és szocialista (szociáldemokrata) pólusok találhatók.8
Mivel vizsgálódásunk célja mindenképpen történeti, a fogalom további finomításától itt eltekinthetünk. A jobboldal, jobboldali fogalma önmagában is értelmezhető, s ha ehhez a konzervativizmus és a fasizmus fogalmait rendeljük, akkor többpólusú értelmezési tartományban is világosan láthatjuk, miről beszélünk. Az is alaposan feltételezhető, hogy a térségben a nacionalizmus ideológiai spektruma nagy területen fedi le (vagy át-) a konzervativizmus, illetve a fasizmus terrénumait. A populizmus „ideológiája”, már csak eklekticizmusa okán is, ugyancsak átszivárog ide.

Magyar, jobboldali, hagyomány
Az elmúlt években három viszonylag átfogó munka kísérelt meg történeti elbeszélés(ek) keretében számvetést készíteni a magyar jobboldali politikai gondolkodás örökségéről: Takáts József, Gyurgyák János, illetve Romsics Ignác és kutatócsoportja.9 Takáts és Gyurgyák vizsgált korszaka az egész magyar (késő) modernitás: a XVIII/XIX. század fordulójától a XX. század közepéig terjedő időszak. Romsics Ignác és munkatársai lényegében a XX. század első felével foglalkoznak csupán, de a kötet szerkesztője bevezetőjében visszatekint a XIX. századra. Takáts könyve politikai eszmetörténeti összefoglaló, Gyurgyák a magyar nemzeteszme történetéről írt; csak a harmadik kötet fókuszál szorosabban a jobboldali hagyományra. Egyik kötet sem vizsgálja a XX. század közepétől a demokratikus átmenetig terjedő időszakot, és lényegében az utolsó húsz évre sem térnek ki.
1. Összefoglalójában Takáts József a két világháború közötti időszak tárgyalását az 1919 utáni politikai szótár átrendeződésével kezdi.10 1918–19 a „történelmen kívülre került”, a demokratikus, polgári radikális, szocialista és kommunista politikai eszmerendszerek hosszabb-rövidebb időre kiiktatódtak a diskurzusokból. Miközben az 1919 utáni Magyarország politikai szerkezete, intézményei nagyon hasonlítottak a világháború előttihez, a benne mozgó szerepelők – sokszor ugyanazok a személyek – más nyelven beszéltek, mint 1918(1914) előtt. Ilyen új nyelvi elem lett mindenekelőtt a revízió, „köszönhetően” a Trianon-szindrómának. Ugyancsak újnak számított a korábbi államnemzet-fogalom felcserélődése az etnikai nemzetfogalommal, amelyből (egyebek mellett) a fajvédelmi gondolatrendszer származott. Új volt a zsidókérdés döntően faji alapú felvetése (ami nem csupán Magyarországra korlátozódott, de nálunk felettébb jellemzővé vált), elsősorban a zsidó térfoglalás tematizálásával. A liberális demokrácia és a szabad piac megvetés tárgya lett, helyette az állam, az irányított (terv-) gazdaság, a hivatásrendiségen alapuló vagy éppen diktatúra jellegű rezsimek eshetőségei kerültek a politikai gondolkodás középpontjába. Takáts ezzel kapcsolatban Ignotus Pál plasztikus megfogalmazását idézte: „Ötven évvel ezelőtt ez volt a jelszó: liberalizmus, demokrácia, felvilágosodás, emberi méltóság, polgári jogegyenlőség, nemzeti függetlenség, népszabadság, szabad gondolat, szabad sajtó, szabad lelkiismeret, szabad verseny, haladás. Ma: tekintélyi állam, totális állam, korporatív állam, munkaállam, népiség, fajiság, új rendiség, új világnézet, új szellemi front, keresztény nemzeti országlás, nemzeti öncélúság, nemzetpolitika, nemzetvédelem, nemzetszervezés, szolidaritás, reform.”11
Talán nem véletlen, hogy Takáts – aki egyébként könyvében a modern politikai gondolkodásról szóló tankönyvi konszenzus alapján, vagyis a konzervatív, liberális és szocialista eszmerendszerek koordináta-rendszerében mozog – a két világháború közötti időszak főbb gondolati irányainak ismertetését a jobboldali radikalizmussal kezdi. A jobboldali radikalizmus a liberalizmushoz és az internacionalista szocializmushoz egyaránt ellenségesen viszonyul, ellensége a kapitalizmusnak, s a társadalmi jelenségek faji magyarázatának alapján áll. Programjának középpontja a radikális társadalmi változás: elitcsere vagy szociális reformok, esetleg mindkettő. Az eszmerendszert az első világháború hozta létre: a nagy háború bebizonyította, hogy a legalapvetőbb politikai érzelem a nemzeti-etnikai kötődés, továbbá, hogy az állami (bürokratikus) koordináció hatékonyabb a piacinál. Nem kevésbé fontos, hogy a koordinátor erős állam: a faji közösséget jobban kifejező diktatórikus rezsim előbbre való a demokráciánál. A jobboldali radikalizmusnak volt a legnagyobb szerepe a politikai nyelv faji alapra való átkódolásában. Ugyanakkor képviselői kezdettől fogva a nemzeti gondolat és a (valamiféle) szocializmus egyesítésére törekedtek (Gömbös Gyula 1920-ban jelentette ki: magyar nemzeti szocialisták vagyunk...).
Takáts következő nagy gondolati tömbje a keresztényszociális. Magyarországon is pápai enciklikák inspirálták (mindenekelőtt a Quadragesimo anno, 1931-ből), amelyek a kapitalizmus társadalmi igazságtalanságai helyett egyfajta új rendiséget – a hivatásrendiséget, azaz a korporatív társadalomszervezést ajánlották. A  hivatásrendiség alapegységei a munkamegosztásban elfoglalt hely szerint szerveződnek, azaz foglalkozásonként alakul egy-egy nagy tömb, , amelyben jövedelemtől, származástól vagy státustól függetlenül kap helyet mindenki. (A mezőgazdasági korporációnak például birtokos és földmunkás egyaránt tagja.) A hivatásrend egyszerre termelési és politikai szervezet. Az effajta organikus társadalomfelfogás egyetlen testként szemléli a nemzetet, amelynek részei mintegy együttműködésre vannak ítélve.
Az újkonzervatívok politikai gondolkodását Takáts is, mint annyian mások, Szekfű Gyula nézetrendszerével szemlélteti. A Három nemzedék antiliberális hanyatlástörténetéből indul ki, amely doktriner, radikalizmusra hajló, felszínes és illúziókat kergető politikaként ábrázolja a dualista korszak liberalizmusát. Szekfű is híve lett egyébként a kapitalizmus szociális korlátozásának (a kapitalizmust szervetlen, zsidó jelenségnek tekintette, legalábbis Magyarországon). Az újkonzervatívok a harmincas években tettek egy lépést a társadalmi reformok felé – elsősorban az új nemzedék, a pályájukat jobbára a húszas években, a gazdasági világválság éveiben kezdő (s ezért részben állástalan diplomások) húsz- és harmincévesek hatása alatt. Az újkonzervatívok fogékonnyá váltak a nemzet népi koncepciója iránt, ha nem is az elitbe, de a középosztályba új energiákat szántak a parasztságból (a „nemzeti súly népi őstalajba való visszahelyezése”), bírálták a Horthy-rezsimet stb. Szekfű kiegészítése a Három nemzedékhez pontosan mutatja ezt az elmozdulást.12 Más rendszerbírálók irányába is nyitottabbá lettek – így a keresztényszocialisták, illetve a népiek felé. Szekfű is hangsúlyozta a két világháború közötti társadalom spiritualisztikai közömbösségét, illetve a föld- és parasztkérdés jelentőségének bemutatásakor nyilvánvalóan támaszkodott a népi írói szociográfia és szociológia eredményeire.
A népieket Takáts ideológiai koalícióként jellemezte, amelynek közös alapja, hogy a parasztságot társadalmi megújulási forrásként szemléli. A magyar népiség a két világháború közötti populizmusok egyik kelet-európai parasztváltozata. E populizmusok sok közös vonást mutatnak, így társadalomszemléletük empirikus alapját illetően (falukutatás), a radikális földreform követelésében, a parasztdemokrácia skandináv mintájának ajánlatában, az egész gondolkodás harmadikutas szocialista jellegében. A népi ideológiai koalíció nyitott a neokonzervatív, illetve jobboldali radikális értékalakzatok irányába is, elsősorban a demokratikus politikai intézményrendszer iránti bizalmatlanságban. Elsődleges céljuk, a parasztság felszabadulása a szabadságjogok valamiféle reális rendszerét kívánná, szemben a liberális demokrácia formális jogaival. E szempontból Erdei Ferenc annak idején csak részben ismertté vált társadalomelmélete nem is annyira az ún. kettős társadalom képe miatt jelentős, hanem inkább a történeti-nemzeti társadalomba sem szervesült, a modern polgári társadalomtól pedig lényegében elzárt, alaktalanul gomolygó parasztságképe miatt. 13 Németh László antimarxista, úgynevezett minőség-szocializmusa egyfelől az egyéni vállalkozási kedvre, másfelől az egyenlőségelvre épített; e kombinációtól Németh új nemesség, a „minőség őreinek” nevezett értelmiség kialakulását várta.
Takáts József körképét a szocialisták és a liberálisok egészítették ki. A kommunista politikai gondolkodás jelenlétét és hatását jelentéktelennek tartotta (bár megemlítette, hogy a harmincas években a sztálini ötéves terv sikerei keltettek némi – rokonszenvező! – visszhangot).
2. Gyurgyák János hatalmas terjedelmű kötete a magyar nemzet eszméjéről, a magyar nacionalizmus gondolatáról jelentőset és eredetit alkotó politikai-történeti gondolkodók, ideológusok életművének enciklopédikus szemléje. A magyar nemzeti gondolat modern formájáról van szó, a tárgyalás időhatára tehát csaknem két évszázad, a reformkortól a jelenig (vagy majdnem a jelenig), Kossuth Lajostól Szűcs Jenőig. Fentebb már említett politikai ideológiai összefoglalójához hasonlóan Gyurgyák eszmetörténeti családokra bontva vizsgálja tárgyát. Így követik egymást a XIX. századi liberálisok, a polgári radikálisok, a fajvédők, a konzervatívok, a népiek, és a – kissé nehezen indokolhatóan egy kalap alá vont – szociáldemokraták-kommunisták. Gyurgyák eredetileg tematikus csoportokat különített el az egyes nemzetfelfogásokon belül is – a magyarság mibenlétére, a magyar múltra, a nemzeti sorskérdésekre és a magyar jövőre vonatkozó kérdéscsoportokat. A mű törzsét alkotó három és fél politikai gondolatrendszeren belül – ezek nagyjából az 1900-as évek elejétől az 1940-es évek végéig alakultak ki és hoztak valóban eredetit, a polgári radikalizmus megjelenésétől a népi gondolatkör magányos és kivételes alakjának, Bibó Istvánnak az elhallgatásáig – ez a szerkezet működik. A számunkra lényeges fajvédelem-fajelmélet, a konzervatívok és a népiek fejezet ezt a rendet követi. A magyar nemzeteszme nagy belső története hanyatlás- és kudarctörténet. Gyurgyákra leginkább Szekfű, mégpedig a trianoni katasztrófa sokkhatása alatt okot kereső, a Három nemzedék hanyatlástörténetét író Szekfű hatott. A szöveg legsúlyosabb alakja ő, a bibliográfiai tanulmány kereken ötödrésze az ő munkásságával és recepciójával foglalkozik. (Szó sincsen persze arról, hogy Szekfű bírálata elmaradna – éppen ellenkezőleg, nagyon is kidolgozott!) Akárcsak Takátsnál, Gyurgyáknál is Szekfű a két világháború közötti konzervatív politikai gondolkodás paradigmatikus alakja. Ennek az értékrendnek a középpontjában az igazság, a kereszténység és a magyarság fogalmai állnak. Gyurgyák hangsúlyozza, hogy Szekfű mindig is szemben állt a maradi ókonzervativizmussal; történészi fellépése (A száműzött Rákóczi) egyenesen lázadásként hatott a kuruc-függetlenségi történelemszemlélet ellen. Pályáját két egymástól élesen különböző szakaszra osztja. Az első, a harmincas–negyvenes évek fordulójáig tartó, kísérlet a magyar konzervativizmus megteremtésére egy polgári, reformkonzervatív nemzetkoncepció alapján. A másodikat, a negyvenes évek elején kezdődőt a társadalmi status quo kíméletlen bírálata jellemzi (mindenekelőtt a középosztályé). Ebből azután 1945 után az új hódítással való megbékélés (is) következett, amelyet Gyurgyák a baloldal előtti fegyverletételként értékel. Szekfű azonban nem volt sem tudatos politikai gondolkodó, sem ideológus, jelzések és utalások rendszerével dolgozott.
A szekfűi minta, Széchenyi István (akinek valós ellentmondásaiból Szekfű ideális alakot alkotott) a magyar megújhodást saját erőből, megrázkódtatások nélkül, keresztény erkölcsiségben kívánja elérni. A magyar parlag megművelése annak reális megismerésével kezdődik, a magyar erények kibontakoztatásával folytatódik. Ez utóbbiak a nemzetiség és közértelmesség racionális, egyben erkölcsi fogalmai köré rendeződnek. Szekfű – elsősorban a Három nemzedékben – bírálta a Trianon friss élménye által meghatározott magyar hanyatlás okainak tartott magyar liberalizmust és a magyar kapitalizmust (elsősorban a liberalizmust). A liberálisokat az Egyenlőség, Szabadság, Ész elvont ideái mozgatták – az egyenlők harcából egyenlőtlenek élethalálharca lett, amelyben elpusztult a magyar nemesség és a városi polgárság nagy része. Ezzel szemben elhanyagolták a magyar hagyományokat. A politikában a közjogi és a nemzetiségi kérdést helyezték középpontba, ami óriási, bűnös hiba volt. A magyar kapitalizmust a XIX. században szervetlenül és hirtelen vezették be. A „harcos és jogász” magyar nemzet nem vált iparossá-kereskedővé, így foglalták el a polgári gazdaság vezető pozícióit a zsidók.
A Három nemzedék első kiadásának előszavában Szekfű tanulságos foglalatot adott a forradalomról, amelyet természetesen elvetett. Arra a kérdésre, hogy milyen is legyen a konzervatív elvek alapján berendezett Magyarország, nem adott egyértelmű választ. A körvonalak azonban érzékelhetők: keresztény, harmonikus, a tradíciókon alapuló szerves nemzetépítés eredménye. Szekfű szerint a keresztény-germán kultúrkörbe tartozásunk nem a Habsburgokkal, hanem Szent Istvánnal kezdődött. Fő elemei a keresztény tekintély és germán szabadság, ami nem azonos a görög-római civilizációéval. Ott ugyanis tekintélytől nem korlátozott, féktelen szabadság érvényesült, míg a germán szabadság a méltányosság és a suum cuique, azaz érdem szerinti érvényesülés elvén alapul. Akik ettől el akarják téríteni Magyarországot – így a polgári radikálisok, a szocialisták, a bolsevikok, a népiek, a turanisták, a fajvédők –, mind veszélyt jelentenek. A keresztény-konzervatív állam magyar jellegét a magyar jellem adja, amelyet egyébként Szekfű egyáltalán nem idealizált, sőt hevesen bírálta az „antikapitalista talentumot”, a pénzgazdálkodástól való idegenséget, az úri (hivatali-állami) pályákhoz való görcsös ragaszkodást, az önáltatást, a politikai realitásérzék teljes hiányát stb. A magyar középosztály voltaképpen a magyar középnemességből, a magyar harmadik rendből alakult ki – és úri maradt, mert a bécsi gazdaságpolitika lehetetlenné tette indusztrializálását, más mintaadó csoport viszont nem volt. A változáshoz, mondja Szekfű, fel kell adnia dzsentri-exkluzivitását és úri mentalitását, össze kell olvadnia az értelmiséggel és a feltörekvő paraszti-polgári rétegekkel. A gazdasági pályákra a zsidóság áramlott be, amely viszont nem szervesült. A zsidóság asszimilációja sikertelen maradt, mert megőrizte nemzeti tulajdonságait: a kapitalisztikus szellemet, az intellektualizmust, a teleologizmust (célracionalitást), a voluntarizmust és a mobilitást. Szekfű nyugati és keleti zsidóságot különböztet meg, ez utóbbit szerinte a szőrszálhasogató logika, a csűrés-csavarás, a viccelődés, az elbizakodottság és a csalásra való hajlam jellemzi. Ez határozta meg a budapesti kultúrát, ez az oka az antiszemitizmusnak.
Szekfű gondolkodásának kritikai felhangjai a harmincas évek közepétől mind erősebbek lettek. A Három nemzedék ötödik kiadásához fűzött újabb könyv (...és ami utána következik, 1934) a Horthy-kori közállapotok éles politikai és erkölcsi bírálata. Szekfű antinómiákkal jellemezte a helyzetet, amelyek között – a zsidókérdés mellett – szerepelt a nemzedéki probléma, a földkérdés és a leszakadt magyarság sorsa is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy utolsó jelentős történetpolitikai munkájában (a Forradalom utánban) lényegében a magyar konzervativizmus felszámolását javasolta. A magyar középosztály háború alatti teljes széthullása után – így Szekfű – megérett a helyzet a forradalomra.

A másik fontos két világháború közötti szellemi áramlat, a népi írók jellemzését Gyurgyák elsősorban Németh László gondolatvilágának elemzésével oldotta meg. Természetesen ő is emlékeztetett rá, hogy a népiek nagyon sokfélék, egymással is hatalmas vitákban álltak. Németh a magyar sorskérdések egyikének a magyarság és a zsidóság együttélésének zavarait tartotta. A zsidóságot magától értetődően népként (fajként, etnikumként) fogta fel, s ő is megkérdőjelezte az asszimiláció sikerét. Kárhoztatta a zsidó származású írók parttalan antiszemitázását, de a „talmudos-hecces” zsidógyűlöletet is. Különbséget tett a zsidó és nyugati forradalmak között: „Ha a zsidóság ösztöne: a kiszabadulás, a közös föld, közös ég, a jahvei államtalanság; Nyugat ösztöne: a magasabb tagoltság, a képességhierarchia, az államalkotás. Nyugatnak is szüksége van romelhordó viharokra, de nincs szüksége erre a rabszolgaösztönre, mely Nyugat építményeiben is az ősi Egyiptom ellen lázad. Európa görög-latin mű, s a görög-latin géniuszt Jahve gyökerében pusztítja el. Marx lényegében Jahve embere. Ami ellen mi az ő forradalmában berzenkedünk, nem a szükséges rombolás, hanem az államteremtő európaiság hiánya. Hiányzik belőle a görög erjesztő: a szervező minőség.”14 A zsidóságnak saját államba kellene szerveződnie, vagy nemzetiségként kell kezelni, ha Magyarországon marad. Társadalmi-kulturális szerepének növekedését Németh is úgy látta, mint Szekfű, de kiemelte: Trianonért bűnbaknak tették meg a zsidóságot, amely most már erkölcsi fölényben is érzi magát. Ezért bosszúra készül, revánsot akar venni, a kommunizmus formájában. Németh nevezetes műveiben (így elsősorban a Kisebbségben című esszéjében) ettől nem függetlenül meglehetősen pesszimisztikus képet rajzolt a magyar nemzet XVIII. századtól kezdődő felhígulásáról. Életművének alapkérdése, hogy orvosságot keresett erre, amit valamiféle új magyar öntudatban vélt megtalálni, amely azért európai, de a szomszédokkal is talál modus vivendit. Ehhez új középosztály kell – a parasztság soraiból –, illetve új értelmiségi elit. Az ehhez szükséges út (a harmadik) az adott pillanatban, a negyvenes évek elején a nácizmus és a kommunizmus elutasítását, a magyar függetlenséget jelentette, továbbá szövetkezeti és minőségszocializmust. Kert-Magyarország (a gyárral szemben) és a dunai népek összefogása. A minőségmunka térhódítása a modern tömegtermelés (egyszersmind a tömegtársadalom) ellen, a szabad vállalkozás közösség érdekében való korlátozása.15
Takáts József a jobboldali radikalizmus alakváltozataiként, egységes keretben szemlélte a fajvédelem, illetve a fajelmélet magyar változatait, Gyurgyák viszont éles határvonalat húzott a kettő közé. A Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szabó Dezső, Milotay István, Eckhardt Tibor és Gömbös Gyula nevével fémjelzett fajvédelmi ideológiát az első világháború meghatározó élményéből vezette le. A fajvédők a magyarságot történetileg kialakult egységes fajnak tekintették, amelynek hivatása a krisztusi világnézetű kultúra ápolása és a Duna-medencei vezető szerep. Faj és nemzet fogalmát egyébként felváltva használták, a fajfogalom rugalmasabb értelmezése szerint a beolvadók is részei a magyarságnak, ha a beolvadás „teljesen” megvalósult. A fajvédőket gyökeresen új, harmadik Magyarország felépítésének programja foglalkoztatta, amely elveti, meghaladja mind az úri, mind a zsidó Magyarországot. Teljes őrségváltást szorgalmaztak az elitben, és harcos antiszemiták voltak. Politikai programjuk fundamentuma az agrárius magyar állam volt, az 1000 katasztrális hold feletti nagybirtokok felosztása útján megvalósuló földreform, a „közérdektől korlátozott magyar tulajdon”, a biztosítási rendszer kiterjesztése, munkásrészvények; a kulturális élet magyar átszervezése, a testnevelés szerepét kiemelő magyar oktatás. „Mire ez a politikai ideológia leért a fajvédő tagsághoz, nem maradt más belőle, mint egy kívánságlista, nevezetesen, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogassuk fajtestvéreinket, olvassunk keresztény és fajmagyar könyveket és lapokat, dolgoztassunk kizárólag magyar iparosnál, vásároljunk fajmagyar kereskedőknél, végül orvosi és jogi tanácsért csak magyar fajtestvéreinkhez forduljunk.”16 Virágzó, integer Magyarország, bezárkózva etnikai mikrokozmoszába.
A fajvédő mozgalom politikai szempontból látszatra a húszas évek parlamentjének jelentéktelen ellenzéki pártja maradt. Legjelentősebb képviselője, Gömbös Gyula éppen fajvédő hajlamai miatt került átmenetileg szembe a formálódó horthysta elittel. Amikor azonban a rendszer e fontos konstruktőre visszajutott a kormányba, feladta a fajvédő program jelentős részét; mikor miniszterelnök lett, tovább távolodott tőle.17 A fajvédők nemzetfelfogása, szociális érzékenysége azonban óriási hatást gyakorolt a közbeszédre, befolyásolta a konzervativizmust és a Horthy–Bethlen-rendszert balról bíráló népi mozgalmat is. A fajvédő gondolatok politikai programként komoly társadalmi bázisra számíthattak a két világháború között – a választójog bethleni korlátozásának egyik komoly oka volt a szélsőjobb destabilizációtól való félelem.
Míg a fajvédők Gyurgyák szerint inkább német- és náciellenesek voltak, a fajelmélet hívei egyenesen német (kisebb mértékben francia) mintára alakították ki nézeteiket. Egységes magyar fasiszta ideológiáról nagyon nehéz lenne beszélni.18 A számos kisebb-nagyobb nemzetiszocialista pártocskát a személyi ellentéteken kívül ideológiai nézeteltérések is elválasztották egymástól, ráadásul nézeteik önmagukban is rendkívül ellentmondásosak, zavarosak voltak. Amikor 1939-ben összesen a szavazatok 25%-át kapták meg a választáson19 – ezzel elérve befolyásuk csúcspontját –, nyomban frakcióharcokba merültek. Gyurgyák részletesebben Méhely Lajos zoológus és Szálasi Ferenc nézeteit elemezte – utóbbi valóban törekedett eredeti magyar nemzetiszocialista ideológia kialakítására, bár három kötetre tervezett műve nem készült el. A hungarizmus szerinte az egységes nemzetiszocialista világnézet magyar változata, amely azonban eltér az Urtyp-tól: elutasítja a német imperializmust és felsőbbrendűséget, s középpontjában nem is a faj, hanem a totális nemzet áll. Utóbbi valamiféle természetes sorsközösség, amelyet egy tévedhetetlen vezér vezet. A szociálnacionáléban munkás, paraszt és értelmiség egyaránt felszabadul az önzés, az anyagiasság és az istentelenség rabigája alól. Új népi közösség jön létre, ahol a parasztság a nemzettartó, a munkásság a nemzetépítő, az értelmiség a nemzetvezető és irányító, a katona a nemzetvédő, a nő, az ifjúság és a gyermek pedig a nemzeti halhatatlanság záloga.
3. A magyar jobboldal fogalomtörténeti, politikai és politikai gondolkodásbeli változásainak európai háttérben elhelyezett áttekintésére Romsics Ignác vállalkozott az általa szerkesztett A magyar jobboldali hagyomány című kötet bevezetésében. Két évszázadot, egy egész kontinenst fogott át, és eltérően a kötet szerzőitől – sőt e vonatkozásban Takátstól és Gyurgyáktól is – tárgyalásának íve a jelenig tart. Romsics Ignác az európai jobboldal fogalmát az 1789-es francia alkotmányozó nemzetgyűléstől eredezteti, a magyart pedig egyrészt az 1990 utáni első parlament, másrészt a magyar politológiában 1993–94-ben zajlott Körösényi-vita diskurzusával zárja. E két pont közötti, időben, földrajzban és könyvtári polcon egyaránt tágas térségben mozogva foglalja össze igen gazdaságosan a fogalom jelentésének változásait. A kötet szerzőinek többsége viszont a két világháború közötti korszakra összpontosított. Fontos hozzátenni, hogy a politikai eszmék mellett intézményeket, személyiségeket, sőt kormányzati rendszereket és jogelveket is tárgyalnak. Az eszmetörténeti szövegek a konzervativizmussal, a fajvédő és szélsőjobboldali politikai ideológiával, valamint a magyar népi mozgalommal foglalkoznak. A kötetet a francia hungarológus, Nicolas Bauquet mindszentyzmus-tanulmánya zárja. Érzékeny elemzésének középpontjában a Mindszentyről szóló magyar történeti diskurzusban eleddig alig vizsgált kategória, a spirituális vonzerő áll. A Romsics-csapat szerint tehát a magyar jobboldali hagyomány utolsó meghatározó alakja az esztergomi érsek – nagyjából 1948 karácsonyi letartóztatásáig. Ez az a pont, ahol 2009-ben, tehát két évtizeddel a rendszerváltás után a kötet meghúzza a magyar jobboldali hagyomány határát. Mindszenty 1956-os epizódja, emlékiratai és emigrációs tevékenysége már e határon túlra esik. Részletesen egyik szöveg sem magyarázza el, de mind a bevezetőben, mind más helyeken utalnak arra, hogy a kommunista hatalomátvétel a magyar jobboldali politikát és politikai eszmerendszert egyaránt lehetetlenné tette. Ennek alapján akár azt gondolhatnánk, hogy ami 1989 után újrakezdődött, az talán más, talán új jobboldaliság, amelynek számára a XX. század első felének jobboldala vagy hagyomány, vagy (esetleg) csupán terhes örökség. Ugyanerre utal az a határozott kritikai attitűd, amellyel a szerzők a hagyományt vizsgálják.
A magyar politikai gondolkodás 1945-ben ugyancsak korszakhatárhoz érkező története sokágú történet. Amennyiben a bal–jobb tengely mentén vesszük szemügyre az akkori eszmei palettát, akkor a képzeletbeli centrumtól jobbra található a népi ideológiai koalíció legalább egy része (súlypontja azonban erőteljesen balra, sőt nyúlványai a szélsőbalig érnek!), a konzervatívok Bethlen, illetve Szekfű által fémjelzett nagy, korszakot meghatározó tömbje, a szélén pedig a fajvédők, illetve a különféle radikális, náci, nyilaskeresztes gondolatrendszerek tábora. Akikkel egyébként a negyvenes években a népi eszmerendszer nem egy képviselője is szoros eszmei kapcsolatba került. A háború vége előtt a jobboldalon belül érvényesülő tagoltság sokszínű viszonyrendszerben jelent meg. A magát szívesen centrumban ábrázoló bethleni konzervativizmus nyitottá vált a népi reformgondolatok egy része előtt, amiből elvileg valóban a centrum felé való elmozdulás következett volna. Zárt volt viszont a szintén heterogén baloldal egyik fő konszenzuális követelése irányába: nem kívánta gyökeresen demokratizálni a politikai szerkezetet – ebben azonban ismét közelebb találta magát a népiekhez, akik nem kötelezték el magukat a demokrácia nyugati mintájú intézményei iránt. A konzervatív nyelv viszont eredetileg (a korai húszas években) is, de később is „jól érthető” maradt a szélsőjobb számára. A teljes antiszemita diskurzus legalább valamelyest közös nyelvi teret képezett, amelyet ráadásul a balig nyúló népiek is értettek. A szélsőjobb nagy témái (a társadalmi reformok, hivatásrendi állam stb.) sem voltak teljesen idegenek a konzervatívoktól – a radikális felforgatástól persze elzárkóztak, sőt rettegtek.
A magyar jobboldali politikai gondolkodás maradéka 1945-ben nem tudott számadást készíteni saját magáról és előző fél évszázadáról. Ehhez a feltételek a legkevésbé sem voltak ideálisak. A legjelentősebb kísérletek kívülről jöttek, mint Bibó Istváné, aki a népi ideológiai koalíció inkább baloldali centristája volt – ám konzervativizmusbírálata mégis legalább összetett és differenciált maradt, nem pusztán a megbélyegzés és elutasítás frázisait variálta. A belső bírálat kísérlete az eredeti konzervativizmusától messze távolodó (de mégiscsak a képleten belülről, sőt annak szívéből érkező) Szekfű Gyula nevéhez fűződik. Ő a Forradalom utánban végül is a szimbiózist ajánlotta a szovjet típusú rendszerrel – amihez a legkevésbé sem kellett leszámolnia a jobboldali hagyomány öt évtizedes antiliberalizmusával (sőt). Szekfű próbálkozását sokan mintha száműznék életművéből – A magyar jobboldali hagyomány Szekfű-esszéjét jegyző Romsics Gergely meg sem említi, talán nem véletlenül. Amit a konzervatívok belső diskurzusairól tudunk, arról győz meg: politizáló képviselőik, beleértve a fiatal nemzedéket is, nem érezték szükségesnek az önvizsgálatot.20 Arra viszont nagyon is készek voltak, hogy a békekötésig terjedő időt a Kisgazdapárt adta menedékben átvészelve, jogot formáljanak a politikai vezetésben való (meghatározó?) részvételre. A másik lehetséges cselekvési irány az organikus nemzet fogalmát lényegítette volna át valamiféle (katolikus) lelki szenvedésközösséggé, a karizmatikus főpásztor vezetésével.
Említettük a magyar jobboldal két világháború közötti áramlatainak heterogenitását és a közöttük fennálló ellentéteket, ugyanakkor közlekedéseket, vitákat és alkalmi vagy tartós közösségeket. Az utóbbiak minden bizonnyal lehetetlenek lettek volna, ha a sokféleségben nincsen néhány gondolati-nyelvi közös pont. Ezek javaslatom szerint a következők:
a/ Az antiliberalizmus, amelynek legenyhébb (történetpolitikai) változata a dualista Magyarország bírálata, a másik póluson a náci diktatúra nyílt elfogadásával és propagálásával. Az antiliberalizmus kiterjedt a demokratikus jogok és intézmények rendszerével szembeni bizalmatlanságra, érzéketlenségre, illetve elutasításra.
b/ Az antiszemitizmus a magyar jobboldal antikapitalizmusának és antimodernizmusának sajátos változata. Az első világháború, illetve a Horthy–Bethlen-rendszer válsága óta az antiszemita diskurzus a magyar közbeszéd szerves részét alkotta. Persze óriási a különbség a korlátozásokban gondolkodó, az etnikai zsidóság-felfogást alapjában véve elutasító konzervativizmus vagy a népiek, illetve a szélsőjobb antiszemitizusa között.
c/ Az organikus nemzeteszme ugyancsak az antikapitalizmus és antimodernizmus tövéről fakadt. Lényege, hogy a magyar nemzethez tartozás, a magyarság mint önérték minden más identitást megelőz, sőt nem is nagyon lehetséges más fontos identifikációs tényező, mint a magyar. Az organikus nemzeteszme talajáról lényeges differenciáló tényező a más nemzetekhez tartozókhoz fűződő viszony. A magyar politikai nemzet szemlélete, amely a dualizmus uralkodó képlete volt, a konzervativizmus magyar változatában mintegy együtt létezett az organikussal. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a teljes revízió az organikus és etnikai nemzeteszme alapján (is) teljesen lehetetlen. Az etnikai nemzetfelfogás térhódítása a jobboldal előretörésének következménye volt, és szoros összefüggésben állt a magyar szupremácia, a Kárpát-medencei magyar hegemónia törekvéseivel, illetve az antiszemitizmussal.
d/ A magyar jobboldali áramlatok a két világháború között több fontos ponton megegyeztek az állam szerepének felfogásában. A liberalizmus csődjeként is felfogott első világháború általában felértékelte az állam szerepét, az állam beavatkozását a piac, a verseny gazdasági és társadalmi folyamataiba. A jobboldal a gazdasági-társadalmi koordinációra vonatkozóan általában előnyben részesítette a bürokratikus újraelosztást. Nagy különbség van természetesen az államközpontúság, az etatizmus mértékében és hangsúlyaiban. A konzervatívok erős állama mindenekelőtt a társadalmi stabilitás elérésének és fenntartásának eszköze, különféle intervencióit (például a szociálpolitikát vagy a korlátozott gazdasági-társadalmi reformokat) ennek érdekében hajtja végre. Azért, hogy ne legyen nagyobb (kiszámíthatatlan, forradalmi) változás. Ezzel szemben akár a fajvédők-nyilasok, akár a népiek államfelfogását tekintjük, az állam éppen a radikális gazdasági-társadalmi-kulturális változások kezdeményezője és aktora. Ilyenek a radikális földreformok, a zsidó tulajdon konfiskálása és újraelosztása, általában a nagytőke korlátozása és szoros állami ellenőrzése, vagy a mezőgazdasági kistermelés támogatása. A népiek zöme és baloldala persze nagy szerepet szánt a civil társadalmi kezdeményezéseknek, az önszerveződésnek is, például a szövetkezeteknek.
e/ Az antikommunizmus ugyancsak közös nevező, bár a szovjet kísérlet elutasítása már távolról sem azonos mértékű mondjuk a konzervatívok, a népi jobboldal vagy a radikális jobboldal körében. A mindenre kiterjedő antikommunista felfogás leginkább a konzervatívokat jellemezte: elutasították a forradalmi legitimációt, az egyenlősítő ideológiát, az antiklerikalizmust és a tulajdon kisajátítását egyaránt. A népiek és a nyilasok jóval megértőbben viszonyultak a tulajdonviszonyokba való forradalmi beavatkozáshoz, kevesebb bajuk volt az egyházellenes attitűddel, és a szovjet típusú rendszer egyes jellegzetességei (így a tervgazdálkodás vagy a centralizált bürokratikus újraelosztás) kifejezett rokonszenvet keltettek körükben.
f/ Amennyiben a demokráciát a schumpeteri elitista felfogásnak megfelelően elsősorban procedurális jellemzőkkel határozzuk meg, akkor a magyar jobboldal többségében és inkább antidemokrata volt. Ha ezzel egyáltalán szembeállítottak valamiféle pozitív alternatívát, az a kevés kiváló megkülönböztetett szerepe és az ő jogosítványaik voltak. Ez lehetett valamelyik hivatásrend (mint az értelmiség Németh Lászlónál), vagy akár – egyes nyilas elképzelésekben – a magyar faj egésze.
A magyar jobboldali politikai ideológia nem volt statikus – ellenkezőleg: a harmincas évek elejétől a gazdasági válság, a jobboldali térfélen belüli versenyhelyzet, sőt a magyar baloldal támasztotta kihívás okán reformgondolatok érlelődtek a konzervatív táborban is. A fasizmus térhódítása egyfelől és a népi társadalomkritika másfelől nemcsak veszélyt, hanem eszmei tápanyagot, beépíthető elemeket szolgáltatott.21  Ez a reformpotenciál – Teleki Páltól a Magyar Szemléig – dinamizálta és gazdagította a magyar hagyományt. A konzervativizmusra jellemző óvatos és lassú mozgás a hagyomány kialakulásának utolsó évtizedében éppenséggel nem jellemezte a magyar változatot. Kiteljesedésére azonban nem volt mód.

Búvóhelyek
Valamennyi eszmetörténeti összefoglaló megegyezik abban, hogy a XX. századi magyar jobboldali politikai eszméket addig tárgyalja, ameddig két fontos feltétel érvényesül. Az egyik a politikai eszméket megjelenítő (viszonylag) szabad diskurzus, a másik a politikai ideológiákat programokra átfordító, azokat érvényesíteni és képviselni kész szervezeti háttér (pártok, társadalmi mozgalmak, sajtóorgánumok és vitafórumok). A negyvenes évek közepéig a magyar jobboldal számára mindkét feltétel adott volt. Akkor azonban jelentős változás következett be. Megszűnt a szabad diskurzus, és felszámolták az intézményi hátteret.
Szervezeti szempontból a konzervativizmus legjelentősebb kerete a (sokféle elnevezésű) kormánypárt, illetve annak háttér-, társ- és szellemi rokonintézményei voltak. A kormánypárt nem volt egységes – az ókonzervatív, a liberális konzervatív, a konzervatív reformer és a fajvédő-szélsőjobb áramlatok képviselői egyaránt helyet kaptak benne –, eszmei centrumának a mégis a konzervativizmus, annak liberális-pragmatikus bethleni változata számított. A jobboldal két szélén ugyancsak gazdag szervezeti tagoltság figyelhető meg. A népi ideológiai koalíció nem szerveződött párttá,22 képviselői egyszerre határozták meg magukat közösségként, s foglaltak helyet külön-külön baloldali (vagy baloldali szövetségeseket is magukba foglaló), illetve inkább jobboldali, esetenként radikális jobboldali szervezetekben és csoportokban. A jobboldal jobbszéle a Horthy-korszakban végig sok és sokféle politikai szervezetben tömörült. Csak a pártok száma ötvennél több (!), Gömbös Gyula Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Pártjától a nyilaskeresztes-hungarista pártokig és pártszövetségekig. De említhetők a különféle mozgalmak és tömegszervezetek is, az Ébredő Magyarok Egyletétől a a Magyar Országos Véderő Egyesületig. A sokszínű, változó jelentőségű és nagyon vegyes színvonalú sajtóban és a könyvkiadásban a jobboldal szabadon hallathatta hangját, csak a radikális rendszerváltó, „fehér forradalmat” hirdető orgánumokat kobozták időnként el – ugyanakkor a nyilas vezetőket a titkosrendőrség figyelte, s felforgatás vádjával többen bíróság elé kerültek közülük.
A hagyományt képző történet vége inkább 1944–45, mint 1948, de semmiképpen sem tart tovább. A jobboldal számára az 1945 utáni politikai életben nem volt szervezeti hely. De egyértelműen és teljességében csak a fajvédő-nyilas szélsőjobb rekedt kívül mind a szervezeti, mind a diszkurzív téren. A fegyverszünet eredményeképpen Magyarországon gyakorlatilag nem alakulhatott jobboldali párt. Az egyezmény a nyilas pártokat és a volt kormánypártot közvetlenül felelőssé tette a háborúért, ezért szervezkedésüket megtiltotta. Nem szerveződtek párttá a kormánypárt konzervatív reformerei és „liberálisai” (Teleki Pál, illetve Bethlen István hívei) sem. Egy darabig úgy tűnt, hogy a konzervatív tábor liberális része, illetve a konzervatív ellenzékiek – például a legitimisták – talán elképzelhetők az új magyar demokrácia szereplőiként. Sztálin valószínűleg – Mannerheim marsall példájára – fontolgatta egy ideig akár Horthy kormányzó reaktiválását. Ha így volt, valószínűbb, hogy végül Beneš vagy a románok feltételezett reakciói, véleménye hatására döntött, mintsem Rákosi Mátyáséra, aki már 1943-ban Horthy felelősségéről beszélt. Horthy mindenesetre nem tért vissza. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés első nyilatkozata még az ő nevével kezdődött, de Molotov már a moszkvai kormányalakítási tárgyalásokon világossá tette, hogy az új magyar politikai központ a szovjetek szemében nem szerves folytatója sem Horthy, sem a Szent Korona Magyarországának.23 A szovjet megszállók a liberálisok központi alakját, Bethlent rövid bizonytalankodás után – nyilván nem függetlenül a kommunisták véleményétől és tájékoztatásától – gyorsan eltávolították a politikai színtérről, illetve magáról Magyarországról.24 Még 1946-ban többségükben ugyanerre a sorsra jutottak a legitimisták (Pallavicini György, Pálffy Géza, Lajos Iván).25 Egyének azonban – mint például Szekfű Gyula – egészen a rákosista hatalomátvételt követő évekig tagjai maradhattak az új establishmentnek.
Egyedül az egykor Teleki fémjelezte reformkonzervatívok teremthettek maguknak kis, informális szervezeti-gondolkodási szigeteket. Ilyen lehetett volna a Polgári Demokrata Párt (PDP), amelyben azonban a Horthy-rendszer konzervatív, liberális és radikális kritikusai egyaránt helyet kaptak, miközben egy ideig Teleki Pál fia, Géza számított a párt vezetőjének. A PDP első választáson elért szerény eredménye (1,6%) azonban csak hozzávetőleg jelzi a jobboldal térvesztését. (A PDP-t már a választás előtt kihagyták a koalícióból, s így a szavazatokkal való racionális és taktikus gazdálkodás szempontjából nem tűnt „érdemesnek” rájuk szavazni.)
Az 1945-ös választásokon hatalmas fölénnyel győztes Kisgazdapárt is a Horthy-rendszer ellenzékéhez, éspedig baloldali ellenzékéhez tartozott. Ennek a valóságos és (részben) föld alá szorított ellenzéknek azonban a „jobboldalán” helyezkedett el. Jelentős vezetői – Bajcsy-Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor – valódi jobboldali, éspedig radikális jobboldali múlttal, kapcsolatokkal rendelkeztek. Az 1944 decemberében kialakult politikai térben a Kisgazdapárt volt a legsúlyosabb párt, amelyet az adott helyzetben jobboldaliként is lehetett értelmezni. Nem kizárólag relatíve jobboldaliként – a pár hagyományában létezett ez a szál is. A kisgazdákhoz álltak tehát a konzervatív liberálisok, a Teleki-féle reformerek (lásd a Teleki Munkaközösség példáját) – mindazok, akik szervezetet már nem alakíthattak, de egyénileg nem tűntek kompromittáltnak. Azok is, akik az első hónapokban, az első egy évben még értékes politikai tőkével rendelkeztek: a németellenesség, az embermentés, az ellenállás, az aktív részvétel érdemeivel. A kisgazdák nemcsak a jobboldal e rétegét szívták fel, ide csatornázódott be például a keresztény politizálás konzervatív oldala mellett a szocialisztikus is (Pálffy Géza, illetve Barankovics István Demokrata Néppárt-kísérletei 1945-ben). De itt – vagy döntően itt – összpontosultak a jobboldali társadalmi mozgalmak káderei is (már ami megmaradt belőlük, így például a titkos Magyar Közösség26).
A kisgazdák gyűjtőpárti jellege a kortársak számára is nyilvánvaló volt. A párt szalámizása a belül húzódó bal–jobb tengelyen jobbról haladva történt: Szabadságpárt, Magyar Közösség (volt reformkonzervatívok), az 1947-es ellenzéki pártok kilépése – egészen a paraszti centrumig, sőt tovább. Az 1947-es Kisgazdapárt már nem nyújtott sem szervezetet, sem fórumot semmiféle jobboldali politikai erőnek. Nem nevezhetők a jobboldali politikai-szervezeti tradíció folytatóinak 1947 különféle ellenzéki pártjai sem (az ellenzék fő ereje, Barankovics István keresztényszocialista irányzathoz közel álló Demokrata Néppártja a legkevésbé). Léteztek ugyan személyi folytonosságok, elhangzottak gondolati utalások az 1944 előtti jobboldalra – ez utóbbiak jobbára a kereszténység 1944 előtti politikai tartalmaitól gondosan megtisztított (de azért áthallásos) üzeneteire korlátozódtak –, ám a jobboldal, „a reakció” szervezeti értelemben 1944, de főleg 1947 után egyszerűen megszűnt létezni Magyarországon. A századvégi rendszerváltásig 1956 volt az egyetlen pillanat, amikor a magyar jobboldal ismét szervezethez és fórumhoz juthatott volna. Ám ez nemigen történt meg: ahhoz túlságosan rövid volt az idő volt, hogy az akkori pártalakulások karakteréből egyértelmű következtéseket lehessen levonni.27 A magyar jobboldal 1944–47-ben eltűnt a politikai palettáról.
Külön említést érdemel egy addig a jobboldal szervezeti háttere szempontjából lényegtelennek tűnő mozzanat. A magyar népi mozgalom 1937-ben a Márciusi Frontban, 1939-ben a Nemzeti Parasztpártban (NPP) irodalmi és társadalomkritikai szellemi áramlatból politikai intézménnyé szerveződött. A parasztpárt csatlakozott a Magyar Fronthoz. Az emigrációban jövőjükön gondolkodó magyar kommunisták – Révai József kezdeményezésére – már a harmincas évek végén az egyelőre virtuális magyar népfront legfontosabb partnereként tekintettek rájuk. Magától értetődött, hogy képviselőit az 1944 őszi moszkvai kormányalakítási tárgyalásokon az új politikai erőtér, sőt a koalíció részeként veszik számba. Erre predesztinálta az a bírálat, amelyet a népi mozgalom a Horthy-rendszerrel szemben gyakorolt. A népiek tehát szervezeti és eszmei értelemben egyaránt integrálódtak az átmeneti rendszerbe. Sőt egy ideig annak szélső baloldalán foglaltak helyet, a hatalom teljes átvételére készülődő kommunista párt legfontosabb szövetségeseként. A parasztpárti értelmiség egy része néhány kérdésben radikálisabb nézeteket képviselt, mint a (nyilvánosság előtt) a kommunisták. Így mehetett bele az MKP, hogy földreform-javaslatát az NPP neve alatt jelentesse meg – elhihető volt, hogy a parasztpártiak a földosztás legelszántabb hívei. Az NPP szövetkezetek iránti elkötelezettsége szilárdabbnak tetszett, mint a kommunisták nyilvános álláspontja. A népi írók egy része a svábkérdés megszüntetésének (vagyis a német nemzetiségűek kitelepítésének) lelkesebb szószólója volt, mint a kommunista belügyminiszter.28 Az NPP-t nem érintették a korai politikai perek és leszámolások – így lényegében nem érintette a Magyar Közösség ügye sem. A népi ideológiai koalíció persze jelentősen megcsonkult. A népi tradícióból nemcsak azokat szalámizták le, akik a háború alatti szélsőjobb nyelvezetet és fórumokat is használták (Erdélyi József, Sinka István, Féja Géza), hanem Németh Lászlót és általában mindenkit, aki az erőteljesen balra húzó súlyponttól jobbra állt – de a velük való leszámolás bársonyosabb volt. A népiek megmaradt tábora pedig a szociáldemokrata baloldalnál is szívesebben látott útitárs maradt. A hatalomátvételt követően lényegében ez volt az egyetlen politikailag értelmezhető nem kommunista csoport, amely legalább identitása egy részét megőrizhette, ha nem is sértetlenül. A népieket a politikából a kultúrfrontra, az irodalmi életbe irányították (vissza) – ez azonban politikai jelentőségüket jottányit sem csökkentette a klasszikus szovjet típusú totalitárius rendszerben. Abban minden nyilvános fellépés politikai jelentőségű – kivált ilyenek a magyar hagyományban amúgy is kitüntetett írói-irodalmi megnyilvánulások. A népiek integrációjának fontossága a jobboldal szervezettörténeti kontinuitása szempontjából aligha túlbecsülhető. Az egykori ideológiai koalíciót ugyan ideig-óráig fel lehetett számolni, résztvevőivel meg lehetett tagadtatni – de emlékét és szolidaritási hálózatát szétrombolni nem lehetett.
A hagyományos jobboldal tehát többé nem volt politikai tényező, nem maradtak intézményei, szervezetei, orgánumai. Nyelvezete azonban korántsem tűnt el teljességgel. A modern magyar jobboldal két meghatározó vonása ugyanis, az újkonzervativizmustól örökölt antiliberalizmus és a demokratikus intézmények iránt érzett mélységes szkepszis, a nyugati piacgazdasággal szembeni tisztázatlan viszony éppenséggel nem volt idegen a hatalomra készülő kommunista párttól. Sőt, amint arra Standeisky Éva több tanulmányában rámutatott, még a polgárellenesség antiszemita változata sem.29 Pontosan úgy, ahogyan az erőszakos, intervenciók árán iparosító állam fogalma, eszköztára, esetenként például jogi keretei, a háború előtti és alatti konzervatív rendszer eme újításai is rendelkezésre álltak.30 A kirekesztő (anno antiszemita, de bármilyen „idegent” célkeresztbe fogadó), normatív nemzetfogalom már sokkal inkább szemben állt az internacionalista kommunizmussal – ugyanakkor a nemzeti-függetlenségi szótár a kommunista retorika szerves része maradt a Rákosi-korszakban is.31 A szovjet vezetés számos jel szerint antiszemitának tekintette a magyar társadalmat és 1944–45-ben nem zárta ki a lehetőséget, hogy ennek az antiszemitizmusnak engedményeket tegyen.32 Ám mivel a magyar jobboldali hagyomány modern fordulata egyszer és mindenkorra összekapcsolódott Trianonnal, illetve a revíziós gondolattal, a magyar jobboldal még egy hiperpragmatikus Sztálin számára sem lehetett elfogadható: veszélyeztette volna a kelet-európai Pax Sovieticát.
1945-ben a hazai kommunisták differenciálatlanul kezelték a jobboldalt, ami a reakció, reakciós, illetve a Horthy-fasizmus, Horthy-fasiszta fogalmi bevezetésében nyilvánult meg. Az előbbi mindazokra kiterjedt, akik szemben álltak a szovjetizálás aktuális politikai képletével, csomagjával.33 Az utóbbi ennek történeti alapját hozta létre. E hatalmas fogalmi blokk mögé került minden jobboldali áramlat, de a politikai széljárástól és szövetségkötéstől függően oda kerülhettek olyan baloldali gondolati hagyományok is, amelyeket a kommunistákkal szembekerülők képviseltek, vagy amelyeket nekik tulajdonítottak. Oda is kerültek: keresztényszocialisták, polgári radikálisok, reformkonzervatívok, baloldali népiek, akár az egész szociáldemokrácia, de még különféle kommunista szerveződések és személyiségek is, Demény Páltól Weishaus Aladáron át egészen – és adott pillanatban – Kádár Jánosig. Az ellenségkép differenciálatlanságához és teljes homályban tartásához fontos politikai érdek fűződött: ettől lehetett kényelmesen és magától értetődően lefasisztázni/-horthystázni bárkit, aki éppen útban volt.
A jobboldalra borított hatalmas, egyneműsítő, sötét kommunista lepel alatt kellett volna elvégezni a felülvizsgálat, az önreflexió és az újraértelmezés bonyolult folyamatát. Amelynek során a magyar konzervatívok megértik és elmagyarázzák a szélsőjobb létrejöttében játszott szerepüket, illetve tisztázzák, hogyan váltak el útjaik (vagy hogyan kellett volna útjaiknak elválni, legkésőbb) 1944-ben. A szükséges feltételek híján ez nyilvánvalóan lehetetlen volt. A kevés számú kezdeményezés, amely legalább részben megértő értelmezésként értékelhető, a jobboldalon kívülről jött, mint Bibó és Szekfű bírálatai. Maguk a reformkonzervatívok, konzervatívok és szélsőjobboldali radikálisok ehelyett búvóhelyek után néztek, s ha ráleltek, lényegében kritikátlan, az új helyzetre alig is reflektáló tervezgetéseket folytattak egy új, nézetük szerint reális kompromisszumot jelentő politikai berendezkedésről.34 A szélsőjobb tömegbázisa (vagy annak egy része) egyenesen a kommunista pártban találta meg a menedéket. Ebben életösztön és bizonyos, a radikális társadalomátalakítás intencióiban meglelt gondolati rokonság, sőt közösség egyaránt szerepet játszott. A konzervatív reformerek részben a Kisgazdapártban, részben körülötte, az újraélesztett Magyar Közösségben kerestek menedéket. 1947 elején a kommunista titkosrendőrség a reakciós-horthysta politikai kategóriát átfordította a titkosrendőri és büntetőjogi nyelvre, és felszámolta ezt a búvóhelyet.35
A jobboldali politikai gondolkodás szervezeti folytonossága azonban mégsem tört meg egészen a kommunista hatalomátvétellel. Továbbra is maradtak illegális és kvázi legális búvóhelyek.
1. A jobboldal militáns elemei, ha kis számban is, továbbra is megpróbálkoztak földalatti ellenállási formákkal. Az ún. antikommunista összeesküvések és szervezkedések főleg az ötvenes években leleplezett és verifikálható példái arra vallanak, hogy az ezekben résztvevők jelentős része 1945 előtt a szélsőjobboldal különféle mozgalmaihoz tartozott, vagy legalábbis kapcsolódott hozzájuk. Természetesen figyelembe kell venni, hogy a nyilas és egyéb mozgalmak tagságáról a szovjet típusú rendszer, de már ennek kialakulása előtt a kommunista párt irányította titkosrendőrség is igen sok adattal rendelkezett. Sokkal könnyebb volt felderíteni és azonosítani az olyan szerveződéseket, amelyekben például egykori nyilasok is részt vettek. Hasonló volt a helyzet azokkal a jobbára fiatal, hivatásos katona- vagy csendőrtisztekkel, akik illegális szervezeteket próbáltak létrehozni akár a Nyugatot segítő hírszerzés, akár egy politikai változás vagy háborús válság esetére, mintegy „tartalékként”. Az illegális búvóhelyek az ő esetükben sem lehettek hosszú életűek. Még 1956-ban is számos ilyen szerveződést lepleztek le.36 A netán megmaradtak szerepe 1956-ban alig kimutatható. Az effajta ellenállási tevékenység 1956 után – a forradalom leverésének pszichológiai hatása alatt, az emigrációs hullám következtében stb. – lényegében megszűnt, az ellenállási mozgalom ettől kezdve annyira sem értelmezhető, mint 1956 előtt.37 Az állambiztonság azonban még ekkor is vadászott e területeken, s amint Standeisky Éva egy tanulmányából látható, talált is „rejtekhelyeket”.38
2. A jobboldali politikai hagyomány egyetlen legalizálható fennmaradási csatornája a jobboldalra is kiterjedő népi ideológiai koalíció és ennek informális rendszere maradt. A népi tábor az 1945 után tisztogatást követően részben útitársként, részben marginalizáltan élte túl a sztálinizmus mélypontját. 1953 után óvatosan újra a kvázi szerveződés útjára lépett, identitása némiképp kódoltan, de megjelenhetett a nyilvánosságban. 1956-ban a népi-harmadikutas politika ismét önálló szereplővé vált: a kompromittált útitársakat leválasztó Petőfi Párt a kormánykoalíció része lett. E politikus résztvevők több hullámban a megtorlás áldozatai lettek. A kampány részeként – Révai József 1938-as értékelése óta első ízben – átfogó bírálat készült a népi írókról. Ezzel azonban a kampány le is zárult, mert a „jobbra sodródóktól” megszabadított népi baloldal, különösen a mozgalom jelentős, szimbolikus alakjai fontosak maradtak az uralkodó egypártnak. „Felmutatásuk” továbbra is az uralkodó elit nemzeti érzékenységét és beágyazottságát „bizonyította”. A börtönbüntetésre ítéltek számára (Bibó, Püski) továbbra sem volt visszaút, nem maradt tér a nyilvános diskurzusok peremén sem (igaz, ők ezzel a lehetőséggel nem is nagyon akartak volna élni). A megbíráltaknak viszont némi idő elteltével igen, amint azt Illyés Gyula vagy Németh László példája mutatja.39 A laza kohéziójú népi tábor túlélte a szovjet típusú rendszer második berendezkedését is.
A hatvanas évek elejére a népi ideológiai koalíció nagy témái, javaslatai jobbára idejétmúlttá váltak. Az egyik, a magyar parasztság sorsa a földreformmal, a szövetkezetesítés második hullámával kétségtelen fordulatot vett. Az a társadalom alatti lét, amelyet a népi szociográfia a harmincas években nagy erővel ábrázolt, és a parasztság „második kirekesztésének” időszakát, a Rákosi-korszakot is jellemezte, a hatvanas évek végére megszűnt. A népiek bírálatának másik nagy célpontja, a Horthy-kor zárt, megújulásra képtelen elitje 1945 után szétszóródott, feloldódott, az „őrségváltás” mélyebb lett, mint egykori szorgalmazói álmodták. A népi mozgalom tehát tematikai váltásra kényszerült, s azt végre is hajtotta. Egyik új ügy sem jelentett teljes újrakezdést. A magyar szocializmusról szóló harmadikutas utópia egyidős a mozgalommal. Az organikus paraszti közösségek bomlása miatti aggodalom ugyancsak. A parasztság mint nemzeti sorskérdés tematikáját a magyarság (mint) nemzet sorskérdése váltotta fel. Kisebbségben (a határokon túl) és többségben (az országban) egyaránt a megmaradás több évszázadra visszamenő aggodalmában, illetve a magyar minőség (nyelv, kultúra, szokások stb.) megőrzésének új keletű féltésében.
A népi mozgalom új koalíciójában továbbra is szerepet játszottak a harmadikutas víziók – ezek azonban már nem elsősorban az igazi szocializmusról szóltak, a nyugati kapitalizmus, illetve a keleti, szovjet típusú rendszer alternatívájaként. A szocializmus milyenségéről szóló beszélgetéseket a párt ideológiai apparátusa ellenőrizte, és emiatt mind kevésbé tűnt alkalmasnak a népiek szembenállásának, fenntartásainak érzékeltetésére. A hatvanas-hetvenes évek sajátos ideológiai klímájában viszont a nemzeti tematika minden jelzése felfokozott érdeklődést, többletjelentést hordozott. A népiek bensőséges hatalomközeli félellenzékisége40 sajátos állapot: eléggé ellenzéki ahhoz, hogy a formális szerveződés minimumát is megtagadják tőle.41 De eléggé hatalomközeli, hogy informális hálózataikat – amelyeket az állambiztonság gondosan feltérképezett és szemmel tartott – ne (vagy ritkán) számolják, bomlasszák fel erőszakosan. Eléggé bensőséges, hogy a hatalmi centrumok szakapparátusával kommunikáció folyjék. És ami a jelen bevezetés számára legfontosabb: eléggé ellenzéki, egyben eléggé hagyományfolytonos ahhoz, hogy a magyar jobboldali hagyományt őrzők ideológiai búvóhelyet találjanak az informális hálózatokban. A magyar népi mozgalom nép-nemzeti fordulata minden korábbinál átélhetőbb, használhatóbb nyelvi közösséget teremtett az egykori jobboldal és a Horthy–Bethlen-rendszer egykori baloldali ellenzéke között. A nemzeti tematika, kivált annak a határon túli nemzetrészekre vonatkozó elemei nagyon is érthetőek voltak a magyar jobboldal Trianon integrális revíziójából leszármazott nyelve számára is. A magyarságot veszélyeztető modernizáció, amely ráadásul kommunista, szovjet, idegen, nagyon is érthető volt a konzervatív antimodernizmus számára. Az idegen veszélye ugyanígy, az antiszemita diskurzust értők és őrzők számára. Az idő előrehaladta megtörte a zavaró személyi kontinuitást. Az úriemberek és parasztírók közötti távolságot a szovjet típusú rendszer felszámolta, vagy legalábbis csökkentette annyira, hogy a veszélyeztetett magyarság sorsközösségének érzete lépjen a helyébe. Nem a Bethlen Istvánoknak kellett a Németh Lászlókkal azonosságot érezniük, hanem mindkettejük utódjainak és mind ifjabb követőiknek. Így válhattak a magyar jobboldali hagyomány őrzői a nép(-nemzet)i mozgalom potyautasaivá.


Búvópatakok
Fogadjuk el kiindulópontnak, hogy a magyar jobboldali politikai gondolkodás mindennapi változatát, e hétköznapi világképet, értékrendet mint tradíciót a saját maga által gyakran történetinek vagy kereszténynek nevezett, manapság inkább köztisztviselőiként leírt középosztályi csoport42 hordozta, s vitte tovább. E csoport kisugárzása, hatása más társadalmi csoportokra kétségtelen volt, anyagi helyzetét, életformáját és bizonyos értékeit tekintve pedig a szélesebb értelemben vett középosztály részét képezte. Ám eközben éppen identitásképző történetei, értékrendje és politika állásfoglalása révén el is különítette magát a középosztály más csoportjaitól. Bár rendelkezésre állnak különféle mobilitásvizsgálatok és kiváló résztanulmányok, 1945 utáni történetük máig nem kellően feltárt.43 Az alábbi, erősen hipotetikus fejtegetésre hatványozottan érvényes a bevezetésben említett, további kutatásra és verifikálásra vonatkozó igény. A mindennapi gondolkodásmód alakulása, a politikai értékek megtartása, elhagyása, formálódása, egyszóval egy feltételezett reflexiós folyamat szempontjából okkal tarthatjuk fontosnak, mi történt e középosztályi csoporttal 1944 után.44
1. Eltűnt körüle a véleményformáló, irány- és mintaadó top elitréteg, amelyet megtizedelt a német megszállás, a nyilas uralom, a szovjet megszállás, az új demokrácia felelősségre vonási eljárásai és az emigráció. Magyarország Horthy-kori miniszterelnökei közül – már akik megérték 1945-öt – a népbíróság hármat halálra ítélt, és kivégezték őket. Egyet eltüntettek a szovjet csapatok. Kállay Miklós, miután a németek deportálták, nem tért haza, az emigrációt választotta. Lakatos Gézát 1945-ben a szovjet csapatok internálták, egyedül az agg Károlyi Gyula gróf halt meg békességben 1947-ben. Hasonló történt más elitcsoportokkal is.
2. A köztisztviselői középosztály anyagi létalapja felszámolódott vagy alapjaiban rendült/fogyatkozott meg. Felhalmozott ingó és ingatlan vagyonát, értékeit, javait pusztította a háború, a front és a megszálló hadsereg(ek). A pénzbeli megtakarításokat elvitte az 1945–46-os infláció. Jövedelmi helyzetét radikálisan lerontotta a stabilizáció és a kötött gazdálkodás. Társadalmi pozícióit már a korai politikai diszkriminációs kampányok (igazolási eljárás, B-lista, további tisztogatások) rombolták, ez folytatódott az államosításokkal, az állam- és közigazgatás átszervezésével.
3. A köztisztviselői középosztály politikai, társadalmi, erkölcsi (sőt olykor büntetőjogi) felelőssége azért, ami Magyarországgal történt, a háború utáni években evidenciának számított a közbeszédben. Az „elnyomásért, szolgasorsért” felelős „bitang úri rend” fogalmi határai kiszélesedtek. A „reakciós” gumifogalma az elitről kiterjedt a (csaknem teljes) középosztályra, sőt az alá is, egészen az Erdei Ferenc által nemzeti kispolgárságnak nevezett rétegre. Azok a reformgondolatok, amelyek a magyar konzervativizmusból következtek, s jobboldali alapon sürgettek társadalmi változásokat, egyik vagy másik vonásuk vagy velleitásuk okán diszkreditálódtak és folytathatatlanná váltak. Minden efféle kezdeményezést besoroltak a korhadt és mozdíthatatlan úri rend belső diskurzusába, amelyből egyetlen út vezetett ki: ti. a nyílt fasizmusba vezető.
4. A köztisztviselői középosztály úgy érezhette, hogy egész világa, az egész, számára való, általa berendezett materiális és virtuális (nyelvi) Magyarország tűnt el körüle, vagy vált felettébb kétségessé, hogy létezik-e még egyáltalán. Az összeomlás teljes volt, a katasztrófa külső felelősei – németek, szovjetek, kommunisták, zsidók – annyira nyilvánvalóak és kézenfekvők, hogy az áldozat saját felelőssége fel sem merülhetett, árnyékban maradhatott.
E csupán fő vonalaiban jellemzett helyzet eleve nem kecsegtetett sok reménnyel az önreflexióra, hiányzott erre a megfelelő közeg, a megfelelő nyelv, a megfelelő fórumok. Az új politikai rendszer tagadta a volt köztisztviselői középosztály kollektív identitását: sem a jelenben, sem visszamenőleg nem ismerte el, hogy egyáltalán létezett. Számukra értelmezhetetlen, marxista indíttatású kategóriákba (burzsoá, tőkés, kizsákmányoló, osztályellenség stb.) sorolta be őket. Politikai szempontból az első másfél évtizedben valóságos és/vagy potenciális ellenséget látott bennük. A kép teljességgel reflektálatlan maradt. A jobboldali hagyomány hordozói ebben a helyzetben az egyéni és – amennyire lehetséges maradt – a kollektív identitás maradványainak, pótlékainak fenntartására összpontosítottak. Az első másfél vagy inkább két évtized egyértelműen defenzív stratégiákkal jellemezhető. Ennek komponensei szerintem a következők:
a/ A társadalmi pozícióvesztés végletes esetével, a büntetőjogi felelősségre vonással szemben a jogász kapcsolatok mozgósítása mellett jellemző stratégia az aktív preventív rejtőzés: belépés a baloldali, esetleg egyenesen a kommunista pártba, ott a minimálisnál több aktivitás, ideológiai-nyelvi álcázás.
b/ A pozícióvesztés ennél enyhébb, de még mindig radikális változata a köztisztviselői középosztályra jellemző munkalehetőségek teljes elvesztése, vagyis a szakképzetlen fizikai munka világába való (ki)szorulás. Alapvető stratégiai cél tehát legalább a „fehérgalléros” pozíció megőrzése, lakó- vagy munkahely-változtatással, illetőleg a háború utáni relatív szabadságok világában viszonylag olcsó és elérhető át- vagy pótképzéssel. A tanfolyamok, esti egyetemi képzések világában a kulturális tőkék jól kamatozhattak: a magasabb képzettség jobb, gyorsabb, problémamentesebb előmenetelt eredményezhetett.
c/ A pozícióvesztés elkerülésére, elviselhető mértéken tartására és a végül is esetleg elért (kedvezőtlenebb) pozíció megvédésére szolgált az identitás elrejtése. Kreatív mozzanata a megfelelően átkonstruált önéletrajz, amely a saját és a tágabb család történetére egyaránt kiterjedt.45 Ezek az önéletrajzok a lehetséges határig mellőzték, a hivatalos közbeszéd kategóriáiba tördelték, elhomályosították vagy egyszerűen meghamisították a leszármazást, a vagyoni viszonyokat és az esetleges politikai állásfoglalást. Különösen érzékeny pontnak számított a katonai (vagy más fegyveres) szolgálat, rendfokozat, frontszolgálat, strómanság, termelőeszköz-tulajdon, külföldön töltött idő (képzés, munka vagy más célból).
Az identitás elrejtésének kevésbé kreatív része a szokások, viselet, magatartás és nyelvhasználat középosztályra jellemző jegyeinek levetése, illetve a vélt elvárásrendszerhez való alkalmazkodás.
d/ A középosztályi státus egyik legfontosabb mutatója a megfelelő nagyságú lakás és a háztartási cselédtartás volt. Az előbbi megtartását a városokat, elsősorban Budapestet ért háborús károk eleve megnehezítették. A bombakárosult családok beköltöztetése és a társbérletesítés, majd az lakóingatlan-államosításokkal egy időben bevezetett lakásjogosultsági határok (szobaszám, négyzetméter-korlát) tovább rontották a volt középosztályok lakáshelyzetét. A diszkriminációs intézkedések (a büntetésekhez kapcsolódó vagyonelkobzások, kitelepítés) kifejezetten és pontosan a státusjelző lakásállományt vették célba. Az ingóságok (státusjelző bútordarabok, muzeális vagy szimbolikus értékű használati tárgyak, képek, evőeszközök stb.) lehetőség szerinti megőrzése még ebben az időszakban is fontos törekvés maradhatott. A terror enyhültével ez egészült ki a lakáshelyzet javítására, az eredetihez közeli állapot visszaállítására irányuló erőfeszítésekkel. A megfelelő szobaszám fenntarthatósága hívta életre a fiktív bejelentkezések rendszerét és kifinomult technikáit. A lakásstátus megtartásának fő minőségi kritériuma a szobaszám maradt, kiegészülve a volt középosztályi életmód fontos kellékével – a szocialista korszak egyik krónikus szolgáltatási hiánycikkével, a telefonvonallal.
e/ A gyermekek felső-, illetve még ezt megelőzően megfelelő középfokú iskoláztatása a hosszabb távú rekonverzió, a volt köztisztviselői középosztályiból az új rendszer osztályszemlélete szerinti „értelmiségivé” válás egyik legfontosabb feltétele. A háborút követő évek tovább- és átképzési rendszere erre jó lehetőséget nyújtott, az ötvenes évek elejétől mintegy tíz éven át azonban felsőoktatásban negatív megkülönböztetés érvényesült. A megfelelően kozmetikázott életrajzzal persze ez is kikerülhető volt. A hatvanas évek elejétől a megkülönböztetés enyhült, de az egyetemi helyek korlátozott száma és a „munkásszármazásúak” továbbra is érvényesülő pozitív diszkriminációja még sokáig nehezítette a volt köztisztviselői középosztály leszármazottainak továbbtanulását, kerülő utakra (esti, levelező oktatás) kényszerítette őket. A hagyományos közigazgatási-közszolgálati szféra egyes tartományai (például rendőrség, honvédség) teljesen lezárultak. Hogy a képzettség minőségi kritériumait fenntartsák, a volt köztisztviselői középosztályiak feltehetően nagyobb arányban mozdultak a világnézetileg semlegesebb, viszont a szovjet típusú rendszer időszakában kifejezetten konjunkturális pályák, így elsősorban a műszaki felsőoktatás felé.
f/ Előbb növekvő, majd a hatvanas évek elejétől csökkenő kockázattal járt, bár egyáltalán nem volt problémamentes a volt köztisztviselői középosztály fontos identitás-tényezője, a keresztény vallásgyakorlat. A vallásosság külsőségeinek rejtése, a részben konspirált (a lakóhelytől távolabbi) miselátogatás, a pénteki-nagyheti böjtölés feladása egyfajta párhuzamos rituálévá vált, ami az azonosságtudatot éppenséggel erősíthette is. A vallásgyakorlat, mindenekelőtt az alap- és középfokú hitoktatás, továbbképzés, vallási nevelés körül egész informális intézményrendszer alakult ki, amely abban a szűkebb körben, amelyik vállalta a részvételt, bizonnyal a spirituális tartalom elmélyülését hozta, szemben a korábbi korszak formális vallásosságával. A vallásosság rejtésére (sokkal inkább, mint a politikai véleményekére) szolgált a gyerekkortól elsajátított (illetve elsajátíttatott) kettős beszéd. A család és a kipróbált barátok szűk körén kívül e témák tabunak számítottak. Apró szubkulturális jelek rendszere viszont a rejtett közösség tudatára figyelmeztethetett és adott esetben az óvatos érintkezés- és kapcsolatfelvétel lehetőségét kínálta.
g/ A volt köztisztviselői középosztály történelmi gyökerű kiválasztottság- és vezetésre való elhivatottság-tudata az új rendszerben nyilvánvalóan nem volt fenntartható. A szakember-ethosz, vagyis az újonnan választott professziók különleges hivatástudattal való művelése mégis lehetőséget nyújtott egyfajta önmegkülönböztetésre. Eszerint az igazi szakemberek (akik természetesen jó családból származó, művelt úriemberek, s persze jó magyarok) szignifikánsan különböznek a velük azonosan (vagy éppen felettük) pozicionált azoktól, akik elsősorban politikai okokból vagy lehetőségeket kihasználva kapaszkodtak fel. Tevékenységük alapjában politikai jellegű, a rendszerhez kötődnek, legfeljebb annyi különbség van köztük, hogy az egyik javíthatatlan bunkó, a másik jóindulatú, sőt derék népi káder, a harmadikról meg lerí a hitközség.
h/ Fontos identitásőrző tevékenységgé vált a családi szolidaritás, a kötelékek erősítése, a családi ünnepek lehetőleg a régi rítusok és külsőségek szerinti megtartása. Ugyanilyen szerepe lehetett – amikor erre már lehetőség kínálkozott – a szabad idő eltöltése rétegspecifikus formáinak és rítusainak. Ilyennek tekinthetők bizonyos sportok (vívás, tenisz, vitorlázás stb.), illetve az ezekhez szorosan kapcsolódó társas életformák; de hasonló szerepet játszottak a volt cserkészetet szűkebb körben folytató extrémebb sportok (barlangászat).
i/ A külvilággal (vagyis a Nyugattal) való kapcsolattartás elé az ötvenes években súlyos akadályok tornyosultak. A hatvanas évek elején azonban látogató-útlevél intézménye lehetőséget kínált a viszonylag gyakori (kétévente történő) kiutazásra, amit a levelezés, csomagküldés egészített ki. Feltételezhető, hogy a volt köztisztviselői középosztály tagjainak relatíve több emigráns hozzátartozójuk lehetett; a sűrűbb kiutazás eleve bizonyos státusjelzővé vált, továbbá lehetőséget nyújtott merőben hétköznapi, de státusszimbólumnak számító tárgyak behozatalára, birtoklására, az úgynevezett forintkiajánlás gyakorlására.
Ignotus Pál 1965-ben a Guardian, majd a párizsi Irodalmi Újság hasábjain vonta meg hazalátogatása és egyben a Kádár-korszak első szűk évtizedének mérlegét.46 Elsősorban a hatalom és az értelmiség kapcsolata, „kiegyezése” érdekelte. Egyetértően idézte egy budapesti barátját, aki arra a kérdésre, van-e, aki aktívan támogatja Kádárt és szűk körét, így válaszolt: „ez a kormány két tényezőre támaszkodik, az egyik a szovjet hadsereg, a másik a magyar párton kívüli értelmiség”. Utóbbiak, a „politikailag színtelenek” „háborítatlanul haladnak előre” 1957 óta; míg korábban üldözték őket, ma hálásak a pártnak és a kormánynak. „Az értelmiség megvan, némely rétege [...] kifejezetten jómódú; értelmiségen pedig, akár tetszik, akár nem, csak a régi felsőbb és középosztályt, meg a hozzájuk felzárkózottakat érthetjük, azok végeztek magasabb iskolát” – tette hozzá.47 E megállapítás a szociológiai érvényesség szempontjából erősen elnagyolt. Valami igaza azonban lehet. Ignotus Pál barátja is feltehetően erősen túlzott – a háborítatlan előrehaladást illetően pedig bizonyosan. Ugyanennyire kérdéses a politikai színtelenség. Valami igazságmagva mégis lehet, a kényszerből viselt álarc egy idő után lenyomatot hagyhat az arcon,, még ha az eredeti vonások, amelyeket elrejtett, megmaradtak is. Ez a pont vezet át az itt nem tárgyalt recepciótörténeti aspektushoz: hogyan látta (érzékelte-e) mindezt, hagyományt, szerveződést és stratégiákat a szovjet típusú rendszer elitje, intézményei, tudománya, s ha igen, milyen következtetéseket vont le abból, amit látott. És átvezet a kutatás világába, amely majd adatok alapján rendezi történetekbe a jobboldali hagyomány és hordozói 1945 utáni sorsát.


Hivatkozások

Bibó (1981–84) Bibó István összegyűjtött munkái. 1–4. köt. Sajtó alá rend. Kemény István, Sárközi Mátyás. Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.
Domokos (1999) Domokos Mátyás: Hitel. Beszélő, 4. sz. 78–87.
Erdei (1980) Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két világháború között. In uő: A magyar társadalomról. Budapest, Akadémiai, 291–346.
Garton Ash (1993) Garton Ash, Timothy: The Magic Lantern. The Revolution of ’89 Wittnessed in Warsaw, Budapest, Berlin and Prague. New York, Vintage Books – Random House.
Gáti–Horváth (1992) Gáti Tibor–Horváth Ágota: A háború előtti középosztály utótörténete. Szociológiai Szemle, 1. sz. 81–97.
Gergely (2001) Gergely Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Budapest, Vince.
Gosztonyi (1984) Gosztonyi Péter: Magyarország a második világháborúban. II. köt. Magyarország hadszíntér. München, HERP.
Gyáni (2002) Gyáni Gábor: Polgárság és középosztály a diskurzusok tükrében. In uő: Történészdiskurzusok. Budapest, L’Harmattan, 78–97.
Gyáni–Kövér (1998) Gyáni Gábor–Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris.
Győrffy és mások szerk. (1983)  Győrffy Sándor és mások szerk.: Szárszó 1943. Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Dokumentumok. Budapest, Kossuth.
Gyurgyák (1994) Gyurgyák János: Bal és jobb. Egy politikai-publicisztikai fogalom tündöklése és bukása. Politikatudományi Szemle, 3. sz. 152–155.
Gyurgyák (2007) Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris.
Gyurgyák szerk. (1999) Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Budapest, Osiris.
Ignotus (1965) Ignotus Pál: Bolyongás közben. Irodalmi Újság, XVI. évf. 13. sz. júl. 1. 4–5.
Iordachi (2004) Iordachi, Constantin: Charisma, Politics and Violence: The Legion „Archangel Michael” in Inter-war Romania. Trondheim. /Trondheim Studies on East European Cultures and Societies, 15./
Juhász (1983) Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon 1939–1944. Budapest, Kossuth.
Keller (2010) Keller Márkus: A tanárok helye. A középiskolai tanárok professzionalizációja porosz–magyar összehasonlításban a 19. század második felében. Budapest, L’Harmattan – 1956-os Intézet.
Kis (2004) Kis János: „Az erkölcsi ítéletalkotás része a politikának”. Kis Jánossal Révész Sándor és Mink András beszélgetett. Beszélő, 6. sz. 6–17.
Kovács (1994) Kovács András: Szimbólumok valósága. Politikatudományi Szemle, 3. sz. 146–151.
Körösényi (1993) Körösényi András: Bal és jobb. Az európai és a magyar politikai paletta. Politikatudományi Szemle, 3. sz. 94–114.
Körösényi (1994) Körösényi András: A bal és jobb védelmében. Politikatudományi Szemle, 3. sz. 188–201.
Kövér szerk. (2006) Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Budapest, Századvég.
Lengyel (1981) Lengyel György: Irányított gazdaság és tervgazdaság. Medvetánc, 1. sz. 109–119.
Mann (2004) Mann, Michael: Fascists. Cambridge, Cambridge University Press.
Mark (2005) Mark, James: Discrimination, Opportunity and Middle-class success in early Communist Hungary, Historical Journal, 48, 2, June.
Mark (2010) Mark, James: The Unfinished Revolution. Making Sense of the Communist Past in Central-Eastern Europe. New Haven–London, Yale University Press.
Moore (1993) Moore, Barrington Jr.: Social Origins of Dictatorship and Democracy. Lord and Peasant in the Making of the Modern World. Boston, Beacon Press.
Murányi (2006) Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe. Lajos Iván történész élete és halála. Budapest, Noran.
Németh (1992) Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. 1–2. köt. Budapest, Püski.
Németh (2000 [1935] Németh László: Két nép. In Pap Károly: Zsidó sebek és bűnök és más publicisztikák. Budapest, Múlt és Jövő, 86-99.
Papp (2008) Papp István: A népi kollégiumi mozgalom története 1944-ig. Budapest, Napvilág.
Passmore (2002) Passmore, Kevin: Fascism. A Very Short Introduction. Oxford, Oxford University Press.
Rainer (2005) Rainer M. János: A volt „keresztény középosztály” és a demokrácia reménye. In Rainer M. János–Standeisky Éva (szerk.): A demokrácia reménye. Magyarország, 1945. Évkönyv, 13. Budapest, 1956-os Intézet, 100–118.
Rainer (2011) Rainer M. János: Bevezetés a kádárizmusba. Budapest, 1956-os Intézet – L’Harmattan.
Révész (1997) Révész Sándor: Aczél és korunk. Budapest, Sík.
Romsics (2008) Romsics Ignác: Történelem, történetírás, hagyomány. Budapest, Osiris.
Romsics szerk. (2009) Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. Budapest, Osiris.
Standeisky (1996) Standeisky Éva: Az írók és a hatalom. Budapest, 1956-os Intézet.
Standeisky (2005) Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom. Budapest, 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára.
Standeisky (2007) Standeisky Éva: Antiszemitizmusok. Budapest, Argumentum.
Standeisky (2011) Standeisky Éva: Népuralom ötvenhatban. Pozsony–Budapest, Kalligram – 1956-os Intézet.
Szabó M. (1989) Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Válogatott tanulmányok. Budapest, Atlantisz Program.
Szabó Z. (1986) Szabó Zoltán: Terepfelverés. Sajtó alá rend. és bev. Czigány Lóránt. Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.
Szakolczai (1994) Szakolczai Árpád: A bal- és jobboldalon túl. Politikatudományi Szemle, 3. sz. 171–187.
Szekér (2010) Szekér Nóra: A Magyar Közösség története. Budapest, Norma Nyomdász Kft.
Szekfű (1983) Szekfű Gyula: Forradalom után. Sajtó alá rend. Glatz Ferenc. Budapest [1947], Gondolat.
Szekfű (1989) Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest [1934], ÁKV – Maecenas, 379–499.
Szovjet levéltári... (2011) Szovjet levéltári dokumentumok Bethlen István elhurcolásáról és haláláról. Rubicon, 9–10. sz. 16–17.
Takáts (2007) Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Budapest, Osiris.
Utasi–A. Gergely–Becskeházi (2000) Utasi Ágnes–A. Gergely András–Becskeházi Attila: Kisvárosi elit. Budapest, Új Mandátum.
Valuch (2001) Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, Osiris.
Vida szerk. (2005) Vida István (szerk.): Iratok a magyar–szovjet kapcsolatok történetéhez 1944. október – 1948. június. Budapest, Gondolat.
Vonyó (2009) Vonyó József: Gömbös Gyula jobboldali radikalizmusa. In Romsics szerk. (2009) 243–274.
* E szöveg egy (kisebb) része előadásként elhangzott a Közép-Európa Egyetem Nyílt Társadalom Archívum Göncz Árpád 90. születésnapja tiszteletére rendezett gyorskonferenciáján, illetve megjelent Búvópatakok (Bevezetés) címmel az Élet és Irodalom 2012. febr. 10-i számában.


1 Szabó M. (1989) 230.
2 Kis (2004) 10.
3 2011 nyarán javasoltam egy akár több éven keresztül folytatható közös kutatási tervet az 1956-os Intézet akkori munkatársainak. Az itt is említett közös gondolkodás keretéül akkor ezeket a kérdéseket, illetve az utánuk következő, nagyon általános módszertani kereteket javasoltam:
„– mi történt a jobboldali politikai gondolkodás reprezentánsaival a szovjet típusú rendszer időszakában?
– milyen lappangó vagy rejtőzködő diskurzusokban maradt fent a különféle jobboldali politikai gondolkodások folytonossága?
– voltak-e (lehettek-e) kísérletek a hagyományos magyar jobboldali politikai gondolkodás és értékrend korszerűsítésére, megújítására?
– hogyan kezelte a magyar jobboldali hagyomány jelenségét a sztálinista, majd posztsztálinista elit, illetve speciális intézményei (ideológiai felügyelet, politikai rendőrség stb.)?
– hogyan viszonyult ehhez a demokratikus másként gondolkodás és ellenzék a nyolcvanas években?
– hogyan jelentkezett a hagyományos magyar jobboldali politikai gondolkodás a politikai rendszerváltozás folyamatában?
A probléma tanulmányozása alapkutatásokat igényel. Mindenekelőtt pontosan meg kell határozni a vizsgálat fogalmi, értelmezési kereteit. A hagyományos levéltári dokumentáció elsősorban az állampárt ideológiai részlegeiből és az állambiztonsági szervezet irataiból kerülhet ki. Szükség lesz a sajtó egy részének körültekintő tartalomelemzésére. Az Oral History Archívum releváns interjúszövegeinek elemzése ugyancsak lényeges eredményeket hozhat. Elképzelhető új, célzott interjúk készítése is. Végül nélkülözhetetlen a hasonló történeti jelenségek leírásaival való egybevetés, vagyis nemzetközi kitekintés és historiográfiai elemzés. Első lépcsőben célszerű minél jobban célzott, mikrotörténeti esettanulmányokat készíteni.” (Részlet az 1956-os Intézet jövendő tevékenységéről készített tervezetből, 2011. július, eredeti a szerző számítógépében.)
4 Lásd Timothy Garton Ash utószavát híres könyve, a The Magic Lantern 1993-as kiadásához, Garton Ash (1993) 157–163.
5 Lásd például Romsics szerk. (2009) bevezető tanulmánya; Gyurgyák szerk. (1999) 300–353.
6 Gyurgyák szerk. (1999) 322.
7 Körösényi (1993).
8 Gyurgyák (1994), Szakolczai  (1994), Kovács (1994) stb.
9 Takáts (2007), Gyurgyák (2007), Romsics szerk. (2009).
10 Takáts (2007) 103–135.
11 Ignotus Pál 1936-ban írott Vissza az értelemhez című esszéjét idézi Takáts (2007) 106.
12 Szekfű (1989), illetve róla lásd Gyurgyák (2007) 289–385., valamint Romsics (2008) 195–212.
13 Szárszói beszédében 1943-ban érzékeltette a kettős társadalom elméletét, lásd Győrffy és mások szerk. (1983) 188–210.; Erdei (1980) 291–346.
14 Németh L. (2000) 94.
15 Tömör összefoglalója ennek Németh László Magyar építészet című esszéje, lásd Németh (1992) 1334–1442. [1943]
16 Gyurgyák (2007) 250.
17 Gergely (2001); Vonyó (2009).
18 Passmore (2002); Mann (2004); Iordachi (2004).
19 Összességében – mert nem mindenütt indultak. Ahol el tudtak indulni a választáson, esetenként a szavazatok 40%-át vagy többet is megszereztek.
20 Rainer (2005).
21 Juhász (1983).
22 A Márciusi Front mozgalom 1937-ben lehetett volna valamiféle politikai párt kezdeménye, de végül a Nemzeti Parasztpárt csak 1939-ben alakult meg, választáson már nem szerepelt, és 1944-ig nem fejtett ki érdemleges tevékenységet.
23 Gosztonyi (1984) 111–208., ill. Vida szerk. (2005).
24 „Ha most, amikor Magyarországon aktivizálódni kezdtek a jobboldali elemek, mindenekelőtt a kisgazdák pártjának és a szociáldemokrata pártnak a soraiból [...] a magyar reakció olyan tapasztalt képviselőit engedjük politikai tevékenységgel foglalkozni, mint Bethlen, az csak a jobboldali erők pozícióit erősítené az országban” – írta Gyekanozov külügyi népbiztos-helyettes Molotovnak 1945. február 17-én, kezdeményezve Bethlen Szovjetunióba szállítását. Szovjet levéltári... (2011).
25 Murányi (2006).
26 Előzményeiről lásd Papp (2008); történetére Szekér (2010).
27 Azért a jobboldali hagyomány számos eleme megjelent 1956-ban, erről összefoglalóan lásd Standeisky (2010).
28 Miközben Nagy Imrével egyedül egy parasztpárti beosztottja, Bibó István vállalta a konfliktust ebben az ügyben, elutasítva a kollektív felelősségen alapuló érvelést.
29 Standeisky (2007), különösen 15–58.
30 Lengyel (1981); Szabó M. (1989) 217–224.
31 Erre legújabban Litkei József kutatása hívta fel a figyelmemet – disszertáció-kézirata rendelkezésemre bocsátását ezúton köszönöm meg.
32 Molotov 1944 telén a kormányalakítás során egy ízben úgy fogalmazott, hogy zsidók nem lehetnek kormánytagok, Gosztonyi (1984).
33 Lásd erről Bibó klasszikus elemzését A magyar demokrácia válsága című tanulmányban, Bibó (1981–84) 1. köt. 39–80.
34 Rainer (2005).
35 Szekér (2010).
36 Rákosi Mátyás beszámolója az MDP PB 1956 júl. 12-i ülésén, MOL M-KS 276. f. F. 2437.
37 Az ellenállás fogalmáról lásd Rainer (2011) 79–92.
38 Standeisky (2007) 96–127.
39 Illyésre lásd Révész (1997). A népi mozgalom 1945 utáni irodalmi-politikai pályafutását legrészletesebben Standeisky Éva vizsgálta, Standeisky (2005), különösen 235–350., 369–413.
40 Standeisky (2005) kifejezése.
41 Erre kiváló példa a Hitel ügye, lásd Domokos (1999).
42 Most nem fogjuk meghatározni ezt a fogalmat, csak utalunk az ezzel kapcsolatos hatalmas irodalomra, így például a köztisztviselői középosztály fogalmáról lásd Gyáni–Kövér (1998) 227–236. (Gyáni Gábor szövegrésze.) A fogalmat a történeti diskurzusban vizsgálja Gyáni (2002). Lásd még Juhász (1983); Bibó (1981–84) 1. köt. 255–286.; Szekfű (1983), különösen 159–179., uő (1989); Szabó Z. (1986); Gyurgyák (2007); Kövér szerk. (2006); Keller (2010) stb.
43 Gáti–Horváth (1992); Utasi–A. Gergely–Becskeházi (2000); Valuch (2001) stb.
44 Az alábbiak a szakirodalom mellett szépirodalmi ábrázolásokra épülnek, főként Lángh Júlia, Kukorelly Endre, Rubin Szilárd, Esterházy Péter műveit használtam. Támaszkodtam saját és családom tagjainak tapasztalatára, valamint rokonaink, az Orth és a Ráskay családok történetére, amelyeket részben dokumentumok, részben személyes beszélgetések során tanulmányozhattam – utóbbiakat jórészt édesanyámmal, özv. Rainer-Micsinyei Vilmosnéval folytattam az elmúlt harminc évben. Felhasználtam unokatestvérem, Rainer Pál régész egyetemi diplomamunkáját, A Rainer család katona tagjai és kitüntetéseik című tanulmányt, melynek rendelkezésemre bocsátásáért itt mondok köszönetet.
45 Mark (2005), Mark (2010) 126–193.
46 Guardian 1965. jún. 1., jún. 28., júl. 1., júl. 10.; Irodalmi Újság, 1965. júl. 1.
47 Ignotus (1965).


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Saturday, 7-March-2015

Search website