Helmut Müller-Enbergs

1999-ben csupán az USA-ban, Nagy-Britanniában, Oroszországban és Németországban több mint félszáz szakkönyv jelent meg a kémkedés témájában. Ez igazolja a konspiratív információszerzés története és „művészete” iránti tartós érdeklődést. Különösen az NSZK elleni hírszerző munka vonta bűvkörébe a nyilvánosságot. Töretlen a folyamat az egyes részletek tudományos feldolgozására is, de a legnagyobb figyelem még az egyes ügynökök, felderítők és kémek leleplezésére irányul, ha enyhén csökkenő mértékben is. E könyvek közül tizenkettőt mutatunk be, amelyek bibliográfiai adatai a Függelékben olvashatók.[1] 

1. A Gestapo 

Caterina Abbati történész többévi kutatómunkával rekonstruálta az „S 11” titkosügynök szokatlan történetét, akit a Gestapo II/A/2. osztálya foglalkoztatott 1936–1938 között. Az „S 11” mögött Carmen Mory rejtőzött, aki 1906-ban született, és Svájcban nőtt fel egy polgári családban. Ő volt a 11. bizalmas munkatársa Bruno Sattler bűnügyi felügyelőnek, akinek a feladatköréhez tartozott – a Gestapón belül – az illegálisan működő Német Szociáldemokrata Párt bel- és külföldi tevékenységének megfigyelése. Sattler először Svájcban vetette be Moryt, ahol adatokat kellett gyűjtenie Emil Oprecht kiadóról, majd Franciaországban kellett szociáldemokrata csoportokat felderítenie. Ott vele együtt több ügynököt lepleztek le. A francia katonai bíróság halálos ítéleteket hozott, csak Mory kapott kegyelmet. A német megszállás után a Gestapo azt feltételezte, hogy Moryt azért nem végezték ki, mert elárulta hírszerző munkáját, ezért a ravensbrücki női koncentrációs táborba internálták. Ott – ahogy azt egy brit katonai bíróság később megállapította – közreműködött fogolytársai bántalmazásában és megölésében. A háború után a brit titkosszolgálat bízta meg azzal, hogy vegyen részt a nemzetiszocialista háborús bűnösök felkutatásában, bár ravensbrücki szerepe nem maradt titokban. 1947-ben Hamburgban újra halálra ítélték, de öngyilkos lett. Caterina Abbati visszafogottan rajzolja meg ezt az életutat. Gondos kutatásokon alapuló kötetében sorra veszi az eseményeket, de nem dramatizálja azokat. Sokrétűen ábrázolja, hogy Moryt hírszerző munkájában mindenekelőtt az anyagi érdek motiválta.

Elyesa Bazna esete más, mint a szinte elfelejtettnek hitt Carmen Moryé. A „Cicero” nevéhez kapcsolódó művelet annak idején különleges érdeklődést keltett, mivel a második világháború döntő szakaszában (1943. október–1944. március) sikerült az ankarai brit nagykövetség olyan iratait lefényképeznie, amelyek értékes információkat adtak a szövetségesek taktikai és stratégiai szándékairól az Overlord-hadművelet előestéjén. Elyesa Bazna ezeket Sir Hughe Knatchbull-Hugessen nagykövet komornyikjaként szerezte meg, miközben gazdája zongorázott vagy aludt. „Cicero” a fotókért feltűnően magas összeget, 1,2 millió fontot kapott a német nagykövetségtől, ami aláhúzza a megszerzett irategyüttes magas értékét. Joachim von Ribbentropp, a német külügyminiszter azonban az elé tárt dokumentumokat megtévesztésnek ítélte, ezért ezek a szenzációs „leletek” nem kaptak kellő figyelmet. A „Cicero”-esetnek mégis megvan a maga fontos helye a kémirodalomban.

Ludwig Moyzisch, az ankarai német nagykövetség egykori attaséja, aki „Ciceró”-t „tartotta”, már 1950-ben megírta „tényjelentését”. Az átvert nagykövet 1960-ban visszaemlékezéseivel, „Cicero” pedig a sajátjával 1962-ben lépett a nyilvánosság elé.[2] Ezek a szerzők persze alkalmazkodtak a korabeli közönség ízléséhez, így a történet megalapozott és dokumentumokkal alátámasztott bemutatása eddig hiányzott. Ezt tárja most elénk Richard Wires történész, a londoni University’s Center egykori professzora és ügyvezető igazgatója A Cicero-kémügy című könyvével. A szerző száműz néhány szenzációhajhász legendát, és egyúttal kitűnően rekonstruálja azt a műveletet, amelyből – érdekes módon – senki sem került ki győztesen.

2. Az Állambiztonsági Minisztérium 

A keletnémet Állambiztonsági Minisztérium (ÁBM) nyugati tevékenysége iránti érdeklődés töretlen. Csaknem évente jelennek meg e témában figyelemre méltó munkák. Közülük Thilo Weichert és Rita Sélitrenny, Peter Richter és Klaus Rösler, Peter Siebenmorgen, Friedrich Wilhelm Schlomann, valamint Peter-Ferdinand Koch munkái a legfontosabbak.[3] Mindemellett a kutatás állapota nem kielégítő. Rainer Eppelmann, a Német Szövetségi Parlament Enquete-bizottság elnöke 1997 márciusában azt javasolta a Gauck-hivatalnak, hogy vizsgálja meg az ÁBM hagyatékát, és az eredményeket szakvéleményben foglalja össze. Ezután jelent meg Az ÁBM nyugati tevékenysége című kötet, amely a Gauck-hivatal munkatársainak írásait tartalmazza. Az eddigi kutatásokat Hubertus Knabe, Jochen Hecht, Birgit Sündram és Herbert Ziehm foglalja össze. Munkájukból kiderül, hogy jóval több Stasi-irat maradt meg, mint ahogy eddig sejtették. Hubertus Knabe történeti áttekintésében felvázolja az ÁBM nyugati tevékenységének lényeges irányait, majd a következő fejezetben az egyes szolgálati egységek tevékenységét és történetét példaként írja le. Hanna Labrenz-Weiß az ÁBM II. főosztályával, a kémelhárítással foglalkozik. Andreas Schmidt a „rádiófelderítést” tárja fel, amely a III. főosztály tevékenységi körébe tartozott. Tobias Wunschik a terrorizmus kérdéseiben illetékes XXII. főosztályról ír, Bernd Eisenfeld pedig a Központi Koordinációs Csoportról, amelyhez a szökések és a kiutazások kérdései tartoztak. Monika Tantzscher azt vizsgálja, hogy hogyan továbbították az adatokat Moszkvába. Hubertus Knabe előzetes mérleget készít, amelyben azt az erősen vitatott tézist állítja fel, hogy az ÁBM-nek sikerült „közvetlen politikai befolyást kifejtenie az NSZK-ban”, amelyet konkrét esetek révén lehet megítélni. A könyv háromszáz oldalon ÁBM-dokumentumokat közöl, köztük az NSZK célobjektumaira vonatkozó iratokat. A kötettel folytatódnak a „műveleti területre” vonatkozó kutatások, amelyek részletesen bizonyítják az állambiztonsági szolgálat elhárítási és felderítési egységeinek szoros összefonódását.

John O. Koehler – aki hosszú éveken át volt az Associated Press tudósítója – szintén az NSZK-beli kémkedés feltárását ígéri könyvében, ígéretét azonban nem váltja be. Egyrészt csak mozaikokat ragad ki az ÁBM történetéből, másrészt figyelmen kívül hagyja a jelenleg folyó kutatásokat, így messze lemarad mögöttük. A könyv azokból az információkból táplálkozik, amelyeket a szerző az ÁBM négy főfoglalkozású munkatársával folytatott beszélgetések során szerzett. Legfőbb tanúja Rainer Wiegand, akivel 1990–1993 között többször találkozott Münchenben. Ő vezette a II. főosztály (kémelhárítás) „külföldiek munkacsoportját”, amely elsősorban az NDK-ban megforduló külföldiek „ellenséges tevékenységével” foglalkozott. Így a könyv egynegyede Abu Nidal, Carlos és a berlini La Belle diszkó elleni bombamerényletekkel foglalkozik. Koehler beszélgetett Wiegand főnökével, Günther Kratschcsal, a II. főosztály vezetőjével is, továbbá 1990–1991-ben találkozott Heinz Buschsal, a Felderítő Főcsoportfőnökség VII. osztályának helyettes vezetőjével. Ez az osztály a megszerzett információk értékelésével foglalkozott. Busch katonai kémkedésre szakosodott. Az e területen dolgozó ügynökökről szóló fejtegetések hatvan oldalt tesznek ki. Végül a szerző rendelkezésére állt Karl Grossmann is, aki – mielőtt kivált volna a Felderítő Főcsoportfőnökség IX. osztályából (titkosszolgálatok) – a Szövetségi Hírszerző Szolgálatnál az ügynököket irányította. Noha fontos kortanúk álltak Koehler rendelkezésére, nem tudta ismereteit tudományos módon összegezni. Az ÁBM nyugati tevékenységének egyik konkrét esetét példázza az 1972-ben alapított Nemzetközi Emberjogi Társaság (NET), amely kezdettől fogva a kelet-európai és különösen az NDK-beli emberi jogok védelmének kötelezte el magát. A társaság előkelő helyet foglalt el az ÁBM „ellenséges szervezetei” között, aminek következtében a legkülönbözőbb módokon vetették be ellenük a hírszerző szolgálatokat.

Ez a témája Jürgen Wüst politológus doktori disszertációjának is.[4] Az első fejezetben az emberi jog fogalmát vizsgálja, a másodikat a NET szervezetpolitikai fejlődésének szenteli megvilágítva az alapszabályzatot és a struktúrát, valamint bemutatva a fő tevékenységi köröket. Az érdekes harmadik fejezet az ÁBM a társaság ellen folytatott akcióit járja körül: a VII. főosztály létrehozott egy központot az operatív eljárások megszervezésére – a különféle alárendelt operatív eljárásokkal – azzal a céllal, hogy „intézkedéseket foganatosítson az operatív területen, illetve az NDK-ban működő támaszpontok ellenséges erőit zavarja, elbizonytalanítsa, megbénítsa – egészen addig, hogy likvidálni lehessen ezeket az erőket”. A feltárt ötvennégy dossziéból sokirányú tevékenység ismerhető meg: a „szervek” a NET tekintélyét romboló hamisított dokumentumok mellett ügynököket is bevetettek – sok esetben sikeresen. Wüst összesen hét ügynököt derített fel, köztük „Albert”-et, aki információkat továbbított a NET-irodából. Jól ismert a Nemzetvédelmi Minisztérium volt ügynökének, Günther Platzdaschnak az esete, aki 1988-ban a NET sajtóirodájában dolgozott. Wüst szerint az ÁBM NET elleni tevékenysége nem maradt következmények nélkül. A médiában ismétlődően fel-feltűnő szélsőjobboldali imázst ezekre a dezinformációkra vezeti vissza. A szerző szerint bár az ÁBM egyes akciói kevéssé voltak látványosak, mégis hozzájárultak ahhoz a tényhez, hogy az emberi jogi kérdések a belnémet kapcsolatokban „összességében alárendelt szerepet” játszottak.

Hasonló bepillantást nyújt a „nyugati tevékenységbe” Thomas Auerbach is, aki „a láthatatlan front különítményeit” vizsgálja. Ő a Gauck-hivatal tudományos munkatársa, aki egyik munkájában már írt az ÁBM elkülönítő táborairól,[5] és bemutatta az ÁBM különleges kérdésekkel foglalkozó munkacsoportjának idevágó előkészületeit. A munkacsoport speciálisan kiképzett különítményekkel rendelkezett, amelyeknek háború esetén az NSZK-ban szabotázst, robbantást, túszejtést, ivóvízmérgezést kellett volna végrehajtaniuk egészen a merényletekig. A titkosügynököket tanfolyamokon képezték ki a „különleges harcászat”-ra. A szükséges ismereteket kézikönyvben foglalták össze. A „likvidálás” fogalmát így magyarázták: „magában foglalja az egyes személyek és személyi csoportok fizikai megsemmisítését. Ez végrehajtható: lelövéssel, leszúrással, elégetéssel, robbantással, agyonveréssel, mérgezéssel, megfojtással.” Az NSZK-ban 1981-ben összesen háromszáznegyvenhat „célobjektumot készítettek elő”. Auerbach érdeme, hogy azt az összefoglalót, amelyet Stefan Fingerle és Jens Gieseke készített az 1950-es és az 1960-as évek előszervezeteiről[6], kiterjesztette a következő évtizedekre, ám eközben elmaradt az események történelmi és intézménytörténeti bemutatása.

Marianne Quoirin újságíró, aki két évtizeden át látogatta a kémügyekkel foglalkozó bírósági tárgyalásokat a „Rómeó-esetek” felderítésének szentelte magát. Kutatásaiban a bírókhoz, államügyészekhez és volt ügynökökhöz fűződő sokéves kapcsolataira támaszkodott még. Aligha akadt más az NSZK-ban, aki nála jobban ismeri az ügynöknőket. Ezek az előzetesen megszerzett ismeretek – Heinz Hülser, a Szövetségi Alkotmányvédő Hivatal e kérdésekben akkoriban illetékes munkatársának eddig nyilvánosságra nem hozott elemzésével[7] együtt – képet adnak a hírszerző szolgálat egyik sajátos válfajáról, ami nem más, mint a szerelmi kémkedés. Ennél lényegesen szűkösebb anyaggal kellett beérnie Elisabeth Pfisternek a Rómeó-vállalkozás, a Stasi szerelemkülönítménye hangzatos címet viselő könyvében. Quoirin részletesen leírja a „Rómeók hálóját”, az összeköttetés útjait, valamint a konkrét hírszerző munkát, és a nők életrajzát is közli. Megrendítő olvasni ezeknek az asszonyoknak a rendkívüli lelkiállapotát bemutató sorokat, amelyekben arról számolnak be, hogy miként ébredtek rá arra, hogy becsapták őket.

Barbara Miller 1997-ben a glasgow-i egyetemen megvédett doktori disszertációja, amely A Stasi informátorai és hatásuk a társadalomra címmel jelent meg, az első brit monográfia az ÁBM ügynökeiről. Annette Maennelhez[8] hasonlóan ő is a médián keresztül fordult az egykori besúgókhoz: jelentkezzenek interjúra. Könyvében tíz ügynökkel folytatott beszélgetését értékelte. Az interjúkat összehasonlította a Gauck-hivatal Stasi-aktáival. Megvizsgálta, hogy a konspiratív munkában milyen volt a viszony a hatósági előírás és a gyakorlati teljesítmény között. Megkísérelte feltárni az ügynökök hétköznapjait és kettős életét. Az eredmény meggyőző: a volt besúgók által mondottak messzemenően egyeznek az aktahagyaték megállapításaival. Jobban lehetett következtetni a besúgók motivációjára a beszélgetésekből, mint az aktákból. Bár a motivációkat – gyakran mechanikusan – zsarolásra, anyagi érdekeltségre és meggyőződésre osztották fel, kiderül, hogy ha különböző mértékben is, de mind a három tényező szerepet játszott a megkérdezett ügynöknél. Különösen jól sikerült a besúgók mindennapjairól szóló fejezet. Az ügynökök nem egy árnyékhadsereg tagjaként jelennek meg, hanem sokkal inkább egymástól eltérő érdekekkel bíró egyénként. Belügyes feletteseik többféle szerepet eljátszottak, hogy az ügynökök teljesítőképességét fokozzák. Barbara Miller figyelemre méltó művet alkotott.

A Stasi-nyelvezet egyre inkább foglalkoztatja a nyelvészeket. Ingrid Kühn és Helmut Henne[9] után immár Christian Bergmann, a chemnitzi műszaki egyetem nyugállományú professzora is megírta átfogó, bár kissé felületes munkáját erről a nyelvről. Bergmann néhány ügynökakta, az ÁBM alapdokumentumai és Erich Mielke miniszter beszédei alapján elemzi a különböző fogalmakat, mint például a „megdolgozni”, „kipakolni”, „bomlasztani” vagy „lefölözni” szavakat. Arra a meglepő eredményre jut, hogy az ÁBM-nek nincs „homogén, uniformizált nyelve”, és sok az „egyéni árnyalat” a besúgók szóhasználatában. Bergmann tanulmányozta a titkos nyelvek átvételének, az orosz nyelvi hatásoknak, valamint a katonanyelvnek az ÁBM nyelvezetére gyakorolt hatásait is.

3. A KGB 

Az utóbbi néhány évben Németországban is megjelentek olyan kiadványok, amelyek a KGB eredeti iratait értékelik.[10] Ezek gyakran csak az érdeklődő szakemberek szűk köréhez jutnak el, olykor viszont hónapokig beszéd tárgyai, megjelenésüket pedig várva várják. Így történt ez Vaszilij Mitrohin ezredes – aki 1948-tól 1984-ig a KGB alkalmazottja volt – példa nélküli cédulagyűjteményével is. Utolsó tizenkét szolgálati évében az I. Főcsoportfőnökség, vagyis a Külföldi Kémkedés irattárának átköltöztetését intézte a Lubjankából Jaszenovóba. Ezt az időt okmányok másolására is kihasználta, amelyeket aztán elrejtett. Nyolc évvel a nyugdíjazása után, 1992-ben a brit titkosszolgálat őt és a céduláit Nyugatra csempészte. A KGB-ról az 1990-es években napvilágot látott kiadványokban többnyire közlésre engedélyezett iratok jelentek meg, Mitrohin feljegyzései viszont más típusúak. Ez a „legteljesebb és legátfogóbb anyag a KGB-ről, amely valaha is előkerült”. Ezek az iratok azóta is foglalkoztatják a közvéleményt, különösen a németeket, akik 1996 decemberében értesültek a másolatok létezéséről. Ez az információs áradat valószínűleg sok bosszúságot okozott a KGB utódszerveinek, és feltételezhető az is, hogy a szervek az átállt Hansjoachim Tiedge emlékiratát[11] preventív céllal, figyelmeztetésként jelentették meg 1998-ban.

Mitrohin nemcsak történelmi okmányokat, tervezeteket és jelentéseket másolt le, hanem a KGB-nek dolgozó ügynökök valódi nevét is. Ez annyira sokkoló hatású volt, hogy a német fordításból kimaradt az eredeti brit kiadás[12] néhány fejezete. Olykor neveket hagytak ki, hogy elejét vegyék az esetleges büntetőeljárásnak. Mint ahogy az átállt Oleg Gordiewsky[13] esetében is történt, ennek a kiadványnak is Christopher Andrew KGB-szakértő a társszerzője, aki megkísérelte a terjedelmes adatgyűjteményt az eddigi ismeretekkel összekapcsolni. A könyv bepillantást enged a KGB struktúrájába és gondolkodásmódjába, bemutatja a trockisták és az emigráns oroszok üldözését, valamint további részletekkel szolgál a „Manhattan-terv”-vel kapcsolatos kémkedésről, valamint az NSZK-ba és néhány más európai országba irányuló beépülési kísérletekről. Heinz Felfe és Leonore Sütterlin ismert eseteit sok esetben pontatlan részletekkel mutatja be. A könyvből óriási adathalmaz tárul elénk, és a bennük rejlő információk nem hagyhatók figyelmen kívül.

4. Jelen és jövő 

A Gauck-hivatal munkaigényes és a törvényhozó által megkövetelt feladata a korábban foglalkoztatott ügynökök tevékenységének felülvizsgálata (átvilágítása), amennyiben az illetékes személyzeti hivatalok kezdeményezik ezt. A csaknem tízéves gyakorlati tapasztalat nyomán született néhány olyan publikáció, amelyek a leleplezett személyeket érintő következményekkel és azok jogi alapjaival foglalkoznak, különösen Hans Hubertus von Roenne munkáit kell kiemelnünk.[14] Ez a témája Hans-Christian Catenhusen doktori disszertációjának is. Catenhusen a berlini Humboldt Egyetem jogi karának megbízásából jelentette meg írását. Az irodalomjegyzék kétszáznál több tételt tüntet fel, és csak a tartalomjegyzék tíz oldalt tesz ki. A szerző az előszóban azt ígéri, hogy munkája az 1998-as kutatási állapotot veszi figyelembe. Valójában ezt nem teszi, sőt az átvilágítások vonatkozásában elengedhetetlen Gauck-hivatalbeli beszámolójelentéseket és von Roenne 1997-es munkáját is figyelmen kívül hagyja. Catenhusen csak az elavult, az 1990-es évek elején megjelent állambiztonsági irodalomból merít. Megelőzi teljesen a Gauck-hivatal publikációit, és ez olykor bizarr tévedésekhez vezet. A hivatásos ügynökök adatainál nem támaszkodott például Jens Gieseke idevágó alapvető munkájára,[15] és ehelyett Karl-Heinz Arnoldnak, Hans Modrow munkatársának 1995-ben megjelent könyvére alapozta a mondandóját.[16] Ez a munka a Gauck-hivatal kiadványaira hivatkozik, és bizonyos téves információkat is átvesz belőlük. Catenhusen nem csupán kritikátlanul átvette a téves adatokat, de még azt is állította, hogy az adatok „ugyan elavultak, de egyedül biztosak”. Még bosszantóbb a nem hivatalos munkatársakkal kapcsolatos megállapítása. A százhetvennégyezer aktív társadalmi munkatárs (ügynök) feléről megállapítja, hogy az ÁBM nómenklatúrájának értelmében nem is voltak ügynökök. Képtelen állításai a megfelelő irodalom ismeretében elkerülhetőek lettek volna. Catenhusen nem csupán a gondos irodalomkutatástól irtózott, hanem visszafogta magát a felülvizsgálati eredmények kiderítésében is. Catenhausen, ha intenzívebben foglalkozott volna a témával, észrevehette volna, hogy a felülvizsgálatok iránti érdeklődés 1994 óta csökkent, 1999-re pedig gyakorlatilag meg is szűnt.

Függelék 

Caterina Abbati: Ich, Carmen Mory. Das Leben einer Berner Arzttochter und Gestapo-Agentin (1906–1947) [Én, Carmen Mory. Egy berni orvos leányának és Gestapo-ügynöknek az élete (1906–1947)]. Zürich, 1999, Chronos, 263 o.

Christopher Andrew–Wassili Mitrochin: Das Schwarzbuch des KGB. Moskaus Kampf gegen den Westen [A KGB fekete könyve. Moszkva harca a Nyugat ellen]. Berlin, 1999, Propyläen, 848 o.

Thomas Auerbach: Einsatzkommandos an der unsichtbaren Front. Terror- und Sabotagevorbereitungen des MfS gegen die Bundesrepublik Deutschland. [Készültségek a láthatatlan fronton. Az Állambiztonsági Minisztérium terrorista- és szabotázs-előkészületei a Német Szövetségi Köztársaság ellen]. Berlin, 1999, Christoph Links, 192 o.

Christian Bergmann: Die Sprache der Stasi. Ein Beitrag zur Sprachkritik [A Stasi nyelve. Nyelvkritikai adalék]. Göttingen, 1999, Vandethoeck & Ruprecht, 133 o.

Hans-Christian Catenhusen: Die Stasi-Überprüfung im öffentlichen Dienst der neuen Bundesländer. Die arbeits- und beamtenrechtlichen Grundlagen und ihre Umsetzung in der Verwaltungspraxis [Stasi-átvilágítás az új szövetségi tagországok közszolgálatában. A munka- és hivatalnokjogi alapelvek és alkalmazásuk az igazgatási gyakorlatban]. Berlin–Baden-Baden, 1999, Arno Spitz–Nomos, 300 o.

Hubertus Knabe: West-Arbeit des MfS. Das Zusammenspiel von „Aufklärung” und „Abwehr” [Az ÁMB nyugati tevékenysége. A „felderítés” és az „elhárítás” összjátéka]. Berlin, 1999, Christoph Links, 598 o.

John O. Koehler: Stasi. The Untold Story of the East German Secret Police [Stasi. A keletnémet titkosrendőrség elhallgatott története]. Boulden–Oxford, 1999, Westview Press, 460 o.

Barbara Miller: Narratives of Guilt and Compliance in Unifeied Germany: Stasi Informers and Their Impact on Society [Történetek a büntetendőségről és az engedékenységről az egyesült Németországban. A Stasi informátorai és hatásuk a társadalomra]. London–New York, 1999, Routlege, 598 o.

Elisabeth Pfister: Unternehmen Romeo. Die Liebeskommandos der Stasi [A Rómeó-vállalkozás. A Stasi szerelemkülönítménye]. Berlin, 1999, Aufbau, 208 o.

Marianne Quoirin: Agentinnen aus Liebe. Warum Frauen für den Osten spionierten? [Ügynöknők szerelemből. Miért kémkedtek a nők a Keletnek?] Frankfurt am Main, 1999, Eichhorn, 399 o.

Richard Wires: The Cicero Spy Affair. German Access to British Secrets in World War II. [A Cicero-kémügy. Német hozzáférés a brit titkokhoz a második világháborúban]. Westport, 1999, Praeger, 265 o.

Jürgen Wüst: Menschenrechtsarbeit im Zwielicht. Zwischen Staatssicherheit und Antifaschismus [Emberjogi munka félhomályban. Állambiztonság és antifasizmus között]. Bonn, 1999, Bouvier, 399 o.

Évkönyv VIII. –2000, Budapest, 1956-os Intézet, 160–167.o.