Elhangzott a Búvópatakok – mélyfúrások. Magyar jobboldal – 1945 után
az OSZK 1956-os Intézet – Oral History Archívum és az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos konferenciáján
2013. december 11., Országos Széchényi Könyvtár

Előadásom tárgya a katolikus-konzervatív történelemszemlélet a nyilvánosságban való érvényesülésének kérdése a második világháború után kialakult diskurzív környezet tekintetében, azon két túlélési stratégia vizsgálatán keresztül, melyek arra a kihívásra próbáltak meg választ adni, amit egyrészt az 1944-45-ös összeomlás és rendszerváltás, másrészt pedig kommunista hatalomátvétel jelentett. Bár a következőkben a jobboldali gondolkodásmód búvópatakságának kérdését vizsgálom, ezt nem annyira a föld alá szorított hagyományokat kutató mélyfúrások révén teszem, mint inkább azoknak a felszíni viszonyoknak a feltérképezésé által, melyek megítélésem szerint ezeknek a jobboldali ideológiai jelenségeknek a közbeszédben való érvényesülési lehetőségeit 1945 után meghatározták, illetve melyek munkatézisem szerint ezen felszín alá kényszerített áramlatok folyását is befolyásolták.

Litkei József	A közönség

Noha valószínűleg nem feltétlenül szükséges, röviden és leegyszerűsítve megfogalmaznám mit is takar a katolikus-konzervatív történelemszemlélet fogalma. Ez alatt én a magyar történelemnek az intézményileg a katolikus egyházhoz, földrajzilag inkább Nyugat-Dunántúlhoz, társadalmilag pedig a keresztény középosztályhoz, illetve annak egyik jelentős részéhez köthető azon felfogását értem, melynek gyökerei a 16-17. századi protestáns-katolikus ellentétre vezethetőek vissza, és mely a Habsburg-ellenes harcokat középpontba állító „kurucos” függetlenségi narratívával szemben inkább egy aulikus „labancos,” a dinasztiában a katolikus vallás támogatóját és az ország megmaradásának zálogát látó, s az azzal való kiegyezést szorgalmazó nézetet képviselt. Konzervatívságát, mely jelentős részben 1848 kapcsán kristályosodik ki, annak forradalmi vonásainak bírálata, valamint mind a liberalizmus, mind a baloldali radikalizmus elutasítása jellemzi.
A katolikus-konzervatív oldalon belül a háborút követően két markáns irányzat alakult ki, melyeket a továbbiakban Szekfű Gyula és Mindszenty József példáján kívánok bemutatni. A kettő közötti különbség nem annyira a magyar történelem másfajta értelmezéséből adódott, bár e téren is voltak jelentős eltérések, hanem sokkal inkább azokból a politikai következtetésekből amiket a közelmúlt, jelen és a várható jövő tekintetében levontak.
Míg a Szovjetunió Magyarországon való megjelenését Szekfű döntő és az ország sorsát hosszú távon befolyásoló tényezőnek tekintette, addig Mindszenty az orosz megszállásban csak az 1944-ben elkezdődött folytonosság-törés újabb fázisát látta, melyet ő csak átmenetinek tudott elfogadni. Míg Szekfű a Forradalom után című 1947-es könyvében a keresztény középosztály identitásának átformálására tett kísérletet, s abban megpróbálta az 1945 utáni, amúgy maga által is szükségesnek tartott társadalmi-gazdasági változások lényegét, valamint az új geopolitikai helyzet valóságát e társadalmi csoport nyelvére lefordítani, addig Mindszenty éppen az eredeti gyökerekhez való visszatérésben, a katolikus identitás megőrzésében és megerősítésében látta a magyarság megmaradásának kulcsát. Szekfű műve értelmezhető a kommunisták irányába tett egyfajta kiegyezés ajánlatként is, arra a reményre alapozva, hogy ily módon megőrizhető valamelyest a „magyar műveltségi vagyon,” a kulturális identitás azon gazdagsága, amit nélkülözhetetlennek tartott ahhoz, hogy a jövő nemzedékek is magyarként tudjanak felnőni.1 Mindszentynek a gyanakvó távolságtartásból eltökélt szembenállássá váló stratégiája viszont éppen a meg nem alkuvás és kitartás üzenetét hordozta. Bár ezek a válaszok alapvetően politikailag voltak, mégis értelmezhetőek egyben történelemszemléleti, illetve történelempolitikai mezőben is. Ez utóbbi jelentőségét jelzi az is, hogy miközben például Mindszenty felfogását arról, mi is történt Magyarországon 1944-45-ben alapvetően befolyásolta történelemfelfogása, az ebből levont politikai következtetéseket ugyanakkor részben éppen egyfajta történelmi diskurzus révén volt képes nyilvánosan kifejezni.

A továbbiak szempontjából fontos leszögezni, hogy miközben a konzervatív világnézetnek a nyilvánosságban betöltött szerepét (vagy annak hiányát) az azt követő évtizedekben a kommunista hatalmi cenzúra befolyásolta a legnyilvánvalóbb módon, magának a katolikus-konzervatív történelemszemléletnek az 1945 utáni kulturális-társadalmi-politikai mezőben elfoglalt helyzetét korántsem csak ez a tényező határozta meg.
Hasonlóan meghatározóak voltak például a háborús összeomlás következményei is, amelyek egyszerre tették problematikussá a katolikus-konzervatív gondolkodás mindkét aspektusát: a konzervatívot azért, mert az igen sok szállal kapcsolódott a Horthy-korszak „hivatalos” ideológiájához, s így azzal együtt maga is diszkreditálódott, a katolikust meg főleg annak tradicionális dinasztiahűsége miatt, ami különösen a plebejus-függetlenségi történetszemlélet háború utáni előretörésének és a közbeszédben kialakuló dominanciájának kontextusában vált nehezen képviselhetővé. Ennek a térnyerésnek egyik fő oka identitáspolitikai volt. A háborúból vesztesen kijövő országnak égetően szüksége volt egy olyan új nemzeti önképre, amely egyrészt alkalmas arra, hogy a külvilág felé fölülírja az országról mint „Hitler utolsó csatlósáról” rögzült képet, másrészt pedig alá tudja támasztani a rendszerváltó elit azon legitimációs állítását, miszerint ők egy olyan nép képviselői, amely nem csak hogy nem visel felelősséget a Horthy-rendszerért, de egyben mindig is németellenes volt. Az a sajnálatos körülmény, hogy a közelmúlt eseményeiből egy ilyen nemzeti önképet nehezen lehetett meggyőzően megalkotni, szükségszerűen tolta előtérbe a múltértelmezés azon hagyományát, mely a nemzeti identitás központjába a magyarság évszázados németellenes küzdelmeit helyezte. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy ezen történelemértelmezésnek jelentős tradíciója volt mind a kisgazdák, mint a népiek között. Nem kevésbé fontos tényező volt e tekintetben az is, hogy a kommunista párt maga is nagyrészt erre a hagyományra, illetve annak a Révai József által kidolgozott új szintézisére építette új nemzeti önképét, melyet aztán 1949 után hivatalos rangra is emelt.
Az, hogy a katolikus-konzervatív történelemszemlélet ennek következtében a politikai közbeszéd színterén mennyire defenzívába szorult, látványosan megmutatkozott a köztársaság bevezetését övező 1946-os parlamenti vita során. Ez nem csak a kisgazda párton belül meglévő protestáns-katolikus feszültséget hozta felszínre, de láthatóvá tette azt a „történelmi szimbolikus koalíciót” is, amely a népiek plebejus-függetlenségi narratívájától a szociáldemokraták 1918-as nézetéig terjedt. Ez a koalíció, melynek kialakítása és fenntartása érdekében a kommunista történelempolitika komoly erőfeszítéseket tett, fontos szerephez jutott abban a nemzeti történelmi identitás meghatározásáért folyó küzdelemben, melynek csúcspontját az 1948-as centenárium és a vele párhuzamosan, és részben rá válaszként megrendezett Mária-év adta.
Ennek során a kommunisták azon törekvésével szemben, hogy egy a más irányzatok irányában egyszerre meglepően nyitott és rendkívül zárt történelemkép révén nemcsak megszólítsák és mobilizálják a baloldali táboron kívüli tömegeket hanem egyben 1848 forradalmi-plebejus értelmezését is kanonizálják, Mindszenty az ezeréves magyar múltnak egy markánsan konzervatív és kifejezetten szűken értelmezett katolikus narratíváját vonultatta fel, melyben a főleg az oszmán hódoltság időszakára vonatkozó utalások révén a hithez való ragaszkodás fontosságát igyekezett igazolni a hősies és sikeres ellenállás, és a végső diadal példáin keresztül.2
A kialakuló mobilizációs verseny egyszerre demonstrálta az egyház erejét, és tette nyilvánvalóvá a katolikus-konzervatív történelemszemlélet sebezhetőségét: míg a Mária-év eseményein résztvevő óriási tömegek alkalmat adtak Mindszentynek, hogy történelmi üzenetét milliók felé közvetítse, a centenárium ügyében végül mégis visszakozásra kényszerült, amennyiben a hivatalos ünnepléstől való elkülönülés szándéka, illetve az annak fő üzenetével szemben megfogalmazott katolikus ’48 kép hirdetése túlságosan is nagy felületet adott azoknak a támadásoknak, melyek az egyházat Habsburg-pártisággal és a nemzeti egység megbontásával vádolták.
A kommunista hatalomátvétel előtti időszakot ilyen részletes tárgyalását egyrészt azért tartottam szükségesnek, mert úgy gondolom megmutatja, mennyire meghatározták a jobboldali diskurzus helyzetét azok a konfliktusok, melyeknek gyökerei korábbi időkig visszanyúlnak (lásd kulturális-felekezeti kérdés), ám a háború utáni akusztikában új dimenziót nyertek. Másrészt ez az az időszak, amikor kialakultak azok az értelmezési keretek, melyek a történelmi közbeszédet majd legalább a hatvanas évekig, de kis túlzással egészen 1989-ig meghatározzák. Ezek a keretek természetesen jelentősen leszűkültek 1948-49 után, a nyilvánosságból száműzve a jobboldali gondolkodás számos áramlatát, innentől beszélhetünk valóban a búvópatak jelenségről. Hogy azonban ez mit is jelentett az „alámerült” katolikus-konzervatív diskurzus tekintetében, azzal kapcsolatban érdekes tanulságokkal szolgál annak vizsgálata, amikor ezek a búvópatakok átmenetileg ismét a felszínre törhettek, ahogy arra 1956-ban sor is került.

Különösen érdekes ebből a szempontból Mindszenty közismert november 3-i szózata. A rádióban elhangzott beszédének volt egy rövid történelmi része is, mely pár mondatba sűrítette össze a katolikus-konzervatív narratíva legfontosabb elemeit, Szent István alakjától a nemzeti nagyság képén keresztül a Nyugat védőbástyájának toposzáig. Bár ez a történelmi tabló gyakorlatilag megegyezett azzal, amit Mindszenty már 1947-48-ban is felvázolt, a tíz nappal korábban kitört felkelés kontextusában annyiban mégis furcsán hatott, hogy az addigi forradalmi közbeszédből ezek a toposzok jóformán teljesen hiányoztak. A figyelmes hallgatóknak minden bizonnyal az is feltűnt, hogy mindeközben a hercegprímás egyetlen szóval sem utalt 1848-ra, ami annak fényében mindenképpen figyelemreméltó, hogy ’48, és különösen Március 15 mindaddig az események történelmi szimbolikájának jóformán kizárólagos forrása volt (nem mellesleg olyan formában ami sajátosképpen jobban hasonlított az 1945 utáni baloldali ’48 képre, mint a korábbi konzervatív értelmezésekre). Ennél is jobban jelezte azonban az addig a felkelésben aktívan szerepet vállalók és a hercegprímás múltképbe öntött jelenértelmezése közötti kontrasztot az, hogy Mindszenty kategorikusan megtagadta ’56 forradalmi jellegét. „[T]udja meg mindenki az országban”, jelentette ki, „hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc.”3 Bár ezzel látszólag mégiscsak belehelyezte ’56-ot azon küzdelmek sorába, amibe a történelmi közgondolkodás alapján 1848 is tartozott, a beszéd szövegéből kiderül azonban, hogy a „szabadságharcok” alatt a hercegprímás főleg a a törökellenes küzdelmeket értette. Persze korántsem meglepő hogy a forradalommal a rombolást és anarchiát azonosító Mindszenty igyekezett azt, s így ’48-at is kiiktatni mint értelmezési lehetőséget, ezzel azonban akaratlanul is jelezte megrögzült történelemképének korlátait, legalábbis a kortársak valóságra való reflektálás terén. Noha nem sok nyomát látni annak, hogy formulája a közgondolkodást jelentősen befolyásolta volna, azt persze nem lehet kizárni, hogy Mindszenty értékelése egy esetleges konszolidáció esetén ne válhatott volna idővel az események egyik domináns értelmezési keretévé.
Az 1848-as párhuzam elfogadása korántsem jelentett persze mindenkinek problémát, bár a konzervatív értékrend és a forradalmi etosz találkozása sajátos eredményre tudott vezetni, mint ahogy ezt a következő példa is mutatja. Ennek alanya, nevezzük Kerencsényi Lászlónak, a volt keresztény középosztály azon kritikusabb tagjaihoz tartozik, akikre Szekfűnek a „neobarokk” berendezkedésről szóló kritikája bevallottan nagy hatással volt, s a háború után a Barankovics-féle Néppárt soraiban vállaltak szerepet.
56-os naplófeljegyzései egyszerre árulkodnak volt keresztény középosztálybeli beállítódottságról és arról a reálpolitikusi szemléletmódról, ami Szekfű gondolkodásának is alapját képezte. A forradalom híre lelkesedéssel tölti el, ám abban igazán aktívan maga nem vesz részt, majd csak a pártok újraszervezésekor lép ki passzivitásából. Rajong a szabadságharcosokért, ameddig abban a hitben van, hogy azok tényleg az egyetemi ifjúság tagjaiból állnak, lelkesedése azonban kissé megcsappan amikor a valós külvárosi fegyveres felkelőkkel találkozik. Nagy Imrét tartja a kibontakozás kulcsának, bár egyre inkább úgy látja, hogy ő csak sodródik az árral, s nem képes igazán erélyes módon kézbe venni a vezetést. Idővel érezhetővé válik a forradalmi felfordulás miatt érzett aggodalma, bejegyzéseiben egyre gyakrabban jelennek meg az „anarchia” és „káosz” kifejezések. Naplójának másik visszatérő eleme annak a naivitásnak a bírálata, amit egyrészt a saját középosztálybeli ismerőseinél lát, másrészt a felkelők követeléseiben vél felfedezni, főleg a szovjet kivonulás követelésével kapcsolatban. „Az orosz nagyhatalmat nem lehet semmire sem 'kényszeríteni', hiszen féllábbal eltipor. Általában kétségbeejtő a külpolitikai tájékozatlanság és az ítélőképesség teljes hiánya.” S bár a második szovjet invázió után szíve szerint továbbra is az ellenállás és a sztrájk mellett van, az eszével félti ezektől az országot, hiszen a helyzet további romlásához vezethetnek.4
Legérdekesebbek azonban azok a november 4-e után után papírra vetett gondolatai, melyekben az események értelmezéséhez történelmi párhuzamért a Forradalom után című könyvhöz fordul. S bár ez nem Szekfű 1947-es műve, hanem Kemény Zsigmond 1848-ról szóló írása, az abban megnyilvánuló, a forradalmi radikalizmust és Kossuth vezetését kritizáló gondolatok komoly hasonlóságot mutatnak a két világháború közötti konzervatív ’48 kép sémáival, melyet Kerencsényi láthatóan önmaga számára megvilágosító erővel tud az 1956-os eseményekre ráhúzni, naplójában kiválogatva a „nép apostolainak” felelőtlensége és az amúgy túlságosan is vakmerő kormányos erélytelensége miatt hajótörést szenvedett nemzetről szóló idézeteket.
A hajó és az erélyes kéz allegóriája visszatér a harminc évvel később vele készített élettörténet-interjúban is, 1988-ban azonban már úgy gondolja hogy végül akadt valaki, aki képes volt a viharban hánykolódó hajó vitorlájának kötelét megragadni, megakadályozva azt, hogy az ország vitorlása fölboruljon. Ez az erőskezű kapitány Kádár János. Elismerve, hogy ezt ’56-ban még nem feltétlenül így érezte, utólag mégis úgy gondolja, hogy Kádárnak történelmi érdeme, hogy fel merte vállalni a rendcsinálás népszerűtlen de szükségszerű szerepét. „Meg vagyok róla győződve, hogy neki legalább olyan nehéz volt a döntés, mint Görgeynek a világosi... vagy Károlyi Sándornak a nagymajtényi fegyverletételkor.”5 Az interjú során Kádárt később még Deák Ferenchez is hasonlítja.
Ami ebben az értékelésben meglepő, az nem is annyira a kádári konszolidáció benne kifejtett apológiája, hanem inkább az, hogy az ennek igazolását szolgáló történelmi párhuzamok és érvrendszer a maga módján mennyire konzekvens és koherens katolikus-konzervatív értelmezésre támaszkodik. Jogosan vethető fel persze a kérdés, hogy mennyiben beszélhetünk még itt egyáltalán jobboldaliságról. Maga Kerencsényi is elismeri, hogy volt középosztálybeli ismeretségi körében, ahová amúgy eljár, nézetei nem aratnának tetszést, sőt igazából ilyen kérdéseket inkább csak egy szűkebb baráti körben tud őszintén megbeszélni. Kis iróniával azt is mondhatnánk tehát, hogy itt egy a jobboldali búvópatak szűk nyilvánossága elől is rejtett „baloldali katolikus-konzervatív” áramlatról van szó.

Még ha abból indulunk is ki, hogy az utóbbi példa aligha reprezentatív, mégis úgy gondolom alkalmas arra hogy zárásképpen megfogalmazzak pár gondolatot azzal kapcsolatban amit a búvópatak allegória egyik fő kérdésének tekinthetünk: azaz milyen értelemben beszélhetünk kontinuitásról a kommunista hatalomátvétel előtti és bukása utáni jobboldali hagyomány tekintetében. Az az igencsak eltérő mód, ahogy Mindszenty illetve Kerencsényi ad történelmi párhuzamok révén értelmet az eseményeknek, két végletét jelenti annak amit a jobboldali gondolati sémáknak az adott viszonyokra való adaptálásának nevezhetünk. E szempontból különösen az az evolúció érdekes, ami Kerencsényi ’56-os és ’88-as értékelései tekintetében megfigyelhető. Bár számos aspektusát lehetne vizsgálni, én most annak a fényében tárgyalnám, mit is mond el a lappangó nézetek és a nyilvános diskurzív keretek viszonyáról. Mert ha az 1945-48-as időszak egyik fő kérdése az volt, hogyan határozta meg a jobboldali diskurzus helyzetét a közelmúlt anti-korszakká válása és a korábbi kulturális ellentétek öröksége, úgy az ’56-ot követő időszak tekintetében az érdekel, milyen hatással volt a jobboldali hagyományra az a diskurzív átrendeződés, amely a hatvanas és hetvenes években a nyilvános történelmi közbeszéd terén végbement. Ezen átrendeződés egyik következménye az volt, ahogy azt Rainer János is kimutatta, hogy a társutas népiek egyfajta kvázi-jobboldal szerepét vállalták fel, nyilvános platformot nyújtva a jobboldali gondolkodás bizonyos elemeinek.6 Úgy gondolom Kerencsényi példája azt mutatja, hogy ilyen platform a másik oldalon is létezett, köszönhetően az ugyanekkor elkezdődő, a Révai-féle függetlenségi paradigmát megkérdőjelező kritikai folyamatnak, melyet a Molnár Erikhez köthető viták, illetve az esetünkben igencsak releváns kiegyezés vita jelentett (s melyeknek, mellesleg, volt köze a Kádár-rendszer legitimizálásához, még ha nem is közvetlen). Azt nem állítom persze, hogy Kerencsényi értelmezését ezek befolyásolták, ezt egyszerűen nem tudhatjuk. Azt kérdésként viszont fel lehet vetni, hogy a történelemszemléletről kialakuló vita, melyben az egyik oldalon a sok tekintetben éppen a Révai-féle hagyományt a „deheroizálástól” védő népiek és a másik, a nemzeti hagyományokkal szemben kritikusabb oldal között folyt, mennyiben rendezte, rendezhette át a felszín alatti viszonyokat, azaz milyen hatása volt, ha egyáltalán volt, a jobboldali gondolkodásra, annak belső logikájára. (Ami már csak azért is felvethető, mert, legalábbis katolikus-konzervatív szempontból nézve a népiek kurucos-plebejus történelemszemlélete korántsem volt feltétlenül autentikusabb platform, mint a másik.)
Ha viszont Mindszenty példájából indulunk ki, amelynél a felszíni viszonyokhoz való adaptálás „vádja” sokkal kevésbé vethető fel, akkor azt láthatjuk, hogy a konzervatív oldal 1956-ban bizonyos fokig már szembesült azzal a dilemmával, amire majd az 1989-es rendszerváltozás után is megoldást kell keresnie, azaz avval, hogyan lehet a már megtörtént, a társadalom életét jelentősen átformáló változások után releváns konzervatív üzenetet megfogalmazni anélkül, hogy az szimplán a restauráció üzenetét hordozná, illetve hogyan lehet a megszakadt kontinuitás ellenére az új helyzetnek az alapvetően organikus folytonosságra épülő történelemszemlélet révén értelmet adni. Másként fogalmazva, ha úgy tekintünk a búvópatak jelenségre, mint ami „torzításmentesen” képes hagyományokat átörökíteni, azzal a kérdéssel kell szembesülnünk, hogy vajon mennyire tud az ilyen hagyomány relevanciával bíni akkor, amikor 40 évvel később felszínre tör egy olyan társadalmi, politikai és kulturális környezetben, amely jelentősen eltér attól ami alámerülésekor uralkodott.
S bár ahhoz kétség sem férhet, hogy a nyilvánosság alatti baráti, családi körök révén a jobboldali történelemszemlélet számos eleme, toposza, szimbóluma átöröklődött és a mai jobboldali hagyomány részévé vált, az ezeket összekötő, ezeknek koherenciát adó belső logikával kapcsolatban már felvetendő, hogy az mennyiben az kommunizmus előtti időkből, a rendszerváltozás utáni diskurzív környezetből, vagy éppen még az azt megelőző államszocialista nyilvánosság természetéből érthető meg leginkább.

1 Gyula Szekfű, Forradalom után (Budapest: Gondolat, 1983), 203-207.
2 Példákért lásd József Mindszenty, Egyházam és hazám: Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei, 1947 ed. Margit Beke, vol. 2 (Esztergom: Esztergomi F?egyházmegye, 1994), 100, 107, 128.
3 János Kenedi and László Varga, eds., A forradalom hangja: Magyarországi rádióadások 1956. október 23-november 9. (Budapest: Századvég Kiadó - Nyilvánosság Klub, 1989), 461-462.
4 OHA no. 103 interjú (1987). Napló p. 8
5 Ibid., 196.
6 János Rainer M., "A magyar jobboldal és a szovjet típusú rendszer: közelítések és hipotézisek," in Búvópatakok: A feltárás, Évkönyv, vol. XVIII (Budapest: 1956-os Intézet, 2012), 35-36.