Elhangzott a Búvópatakok – mélyfúrások. Magyar jobboldal – 1945 után
az OSZK 1956-os Intézet – Oral History Archívum és az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos konferenciáján
2013. december 11., Országos Széchényi Könyvtár

A Századosok munkacímű kutatást nem egészen egy éve kezdtem a Búvópatakok-projekt keretében. A személyes motívumokon túl elsősorban az a kérdés érdekelt, hogy mi lett a sorsuk azoknak az embereknek, akik vélhetően különösöen kötődtek a két világháború közötti magyar konzervatív (jobboldali) politikai gondokodáshoz, de még inkább vallották és követték annak érték- és normarendszerét. Úgy véltem, hogy a középosztály történetinek, kereszténynek vagy köztisztviselőinek mondott részében találhatók meg a legjobb közelítéssel. Ezzel máris részben visszafordítható a kérdés: vajon az így jellemzett középosztály tagjait, az ide sorolható embereket valóban ez a gondolkodás, e nérma- és értékrendszer követése jellemezte-e?

Rainer M. János	Századosok 1.0

A vizsgálat forrásai – eddig – ugyancsak jórészt katonai jellegűek. A Hadtörténeti Levéltárból a Ludovika, valamint az 1956 utáni úgynevezett tiszti okmánygyűjtők anyagait tekintettem át, és megkezdtem az ÁBTL vonatkozó iratainak feldolgozását. Az okmánygyűjtők elsősorban a katonai pályafutásra vonatkozó adatokat tartalmaznak – de számos társadalomtörténeti szempontból releváns egyéb adalékot is rögzítenek – ilyenek a polgári foglalkozás (tartalékosok esetében), a lakás, a képzettség, a családi állapot és gyermekszám, munkahely és nyugdíjazás, sőt az 1945 utáni évtizedekben a politikai szervezethez tartozás, 1989 után pedig (részben) a politikai rehabilitáció is. Külön érdekességet jelentenek azok a kézírt önéletrajzok, amelyeket a tartalékos tiszteknek az ötvenes évek elején kellett írniuk, s amelyekből több mint száz rendelkezésre is áll.

Kutatásom kezdetén jár. Ez az első kutatási beszámoló csupán néhány tendencia érzékeltetésére alkalmas, arra is inkább csak első közelítésben. Erről lesz szó a továbbiakban – végül pedig a kutatás további kérdéseiről és esetleges távlatairól.

1. Rekrutáció. A századosok családi háttere meglehetősen homogénnek tűnik. A harmincas évek végi állapotot rögzítő kimutatás szerint az apák legnagyobb foglalkozási csoportját a fegyveres erők hivatásosai jelentették (60 fővel, amelyből honvédtiszt, -törzstiszt 41, tábornok 7) Ezt követi a közalkalmazotti kategória 53 fővel, valamint a szabadfogl értelmiségiek, 25-en. Az összes többi foglalkozási és státuszcsoport ehhez képest jelentéktelen számú (köztisztviselő 7, magánalk 7, egyházi alkalmazott 4, földbirtokos 1, magánzó – gróf Herberstein Henrik repülő fhdgy. édesapja – 1 fő). A tiszti pálya, mint általában, jelentékeny számban önmagát reprodukálta, merítése pedig szinte kizárólag a középosztály „törzse”, közepe volt. A 7-7 tábornok és köztisztviselőfi képviselheti a felső középosztályt, míg a közalkalmazottak között található számos községi jegyző, törvényszéki, megyei, városi és fővárosi hivatalnok között pedig feltehetően az alsó középosztály is reprezentált. Az édesanyák két kivétellel (egyedülálló özvegyek) valamennyien háztartásbeliek voltak 1939-ben.

2. Katonai szolgálat a háború végéig. Az adatok meglepően hiányosak: csaknem bizonyosan tudjuk, hogy a 160-ból 32-en meghaltak a háborúban. Adathiány miatt ez nem bizonyos 20 esetben, releváns adatok az 1945 utáni életútról 108 esetben vannak.
A veszteség tehát 20-30 % között lehet. A századosok jellemző beosztása a háború folyamán szakasz-, majd századparancsnok, esetleg zászlóalj segédtiszt; ennél magasabb beosztások előfordultak, de elsősorban a háború legvégén. Csapattisztekről van szó, akik adott esetben embereik oldalán az első vonalban vettek részt harcokban.
Hogy hol? 27-en már 1941-ben, a Gyorshadtest műveleteiben. Ugyanennyien járták meg a Dont. 16-an a megszálló erők kötelékében (is) teljesítettek szolgálatot, az 1944-45-ös harcokban pedig 67-en vettek részt. (Igen sokan ekkor kerültek először hadműveleti területre) 12 olyan százados akadt, aki a háború végéig sem szagolt puskaport.
A 32 halott mellett kb. ugyanennyien szenvedtek háborús sérülést, ezek közül legalább tíz maradandónak bizonyult (%-ban kifejezett munkaképességcsökkenéssel – 50-től a 100 %-ig)

3. Az 1945-ös pillanat. 1945-ben a századosok nagy része – nincs jelen… 40 fő nyugati (leggyakrabban amerikai) 45 fő pedig szovjet fogságban tartózkodott – és örült, hogy túlélte.
Az amerikai, angol francia fogság általában rövid ideig tartott, 36-an egy éven belül hazatérhettek, az átlag 5 -6 hónap után. A szovjet fogság jóval hosszabb volt, két évnél rövidebb ideig mindössze 13-an maradtak, a többiek ennél hosszabban (11-en három, 3-an pedig öt évnél többet.) 1 fő háborús bűnösként került a magyar hatóságok őrizetébe még 1945-ben, egyet pedig ugyancsak 45-ben a szovjetek kémkedés és szabotázs vádjával kivégeztek. Nem volt fogságban 19 fő.

4. A státuszőrzés első kísérlete: az 1945-ös demokratikus hadsereg, vagyis a szolgálat megszakítás nélküli folytatása. Ezzel a lehetőséggel elsősorban azok élhettek, akik nem kerültek hadifogságba, vagy onnan nagyon gyorsan hazatértek; szerencsés esetben még magyarországi táborokban jelentkeztek a németek elleni fegyveres harcra – és ezt el is fogadták.
Ez igen kisszámú csoportot érintett, hiszen a századosok nagy többsége 1945 májusában került fogságba, gyakorlatilag a kapituláció napjaiban. Fegyverrel a kézben négyen álltak át a szovjet csapatokhoz; saját közlés szerint az ellenállási mozgalomban nyolcan vettek részt. Ebből csak négyen itthon, négyen a háború legutolsó napjaiban ott, ahol éppen alakulatuk tartózkodott (Ausztria, Dánia, Csehszlovákia).
Végül így is elég sokan, 19-en szolgáltak az új hadseregben. Általában igen rövid ideig, átlagosan egy évet. 1948-ban már csak 5-en. Náday Zoltán százados – Náday István tbk. fia, aki egységét átvitte a fronton és harcolt a Vörös Hadsereggel – 1950-ig tiszt volt, Récsey Ottmár hadmérnök százados viszont egészen 1957-ig.

5. Az első politikai szűrő és a státuszvesztés „száraz” útja: igazolás, B-lista. Akár fogságból, akár máshonnan, a századosok az új államhatalommal első alkalommal a honvéd kerületi parancsnokságokon találkoztak, ahol jelentkezni voltak kötelesek (felmerülhet a kérdés: mi történt azokkal, akik nem jelentkeztek? Őket az 1949-es népszámlálás katonai részével kapcsolatban vették nyilvántartásba – de ilyen esettel nem találkoztam, a jelentkezési kötelességnek mindenki eleget tett, aki itthon maradt... Mivel 11-en nem tértek haza nyugatról, a minta ezzel kilencvenegynehányra csökken.) A jelentkezést követően a nagy többség létszámfölötti állományba került, sorsáról az igazolási eljárás, majd az 5000/46-os minisztertanácsi rendelet végrehajtása (közkeletű nevén a B-lista) döntött.
Az igazolási eljárás a politikai magatartást vizsgálta. A szűkszavú igazolási iratok leggyakrabban szó szerint megegyező nyilatkozatokból állnak, amelyben valamely már igazolt bajtárs tanúsította, hogy az igazolás alatt álló nem fejtett ki politikai tevékenységet, nem vett részt kivégzésekben, kegyetlenségekben, jól bánt a legénységgel stb. Átlagosan 4-6 hasonló nyilatkozat – gyakran kevesebb is – elegendő volt ahhoz, hogy az illetőt igazolják – a vizsgált 90 esetből így történt 57 fővel. Különféle fenntartásokkal (feddés, előléptetésből való kizárás stb.) igazoltak 16 főt. Ugyanennyien olyan későn kerültek haza a fogságból, hogy már
nem is kerültek igazolás alá, illetve egy esetben az eljárás megszűnt.
Az igazolás elvileg úgy számolt, hogy mind a kevés továbbszolgáló, mind a létszámfelettiek a hadsereg tagjai – aminek annyiban volt is alapja, hogy aki jelentkezett, az akkor is kézhez kapták illetményét, ha egyelőre létszámfelettinek nyilvánították. Ezért sokkal komolyabb tétje volt a B-listának – amivel épp ezért siettek is; igen gyakran megelőzte az igazolást. 89 B-lista ügy áttekintése a következő képet mutatja:

A (szolgálatban meghagyva) 10 fő
B (végelbánás alá, mert nélkülözhető) 23 fő
C (politikai okokból elbocsátva, mert alkalmazása „az ország demokratikus szellemű újjászervezését nem szolgálja) 56 fő
ebből minden ellátási igényt kizárva 7fő

Az életben és itthon maradt századosok többsége számára itt ért véget a tényleges szolgálat – átlagos esetben egy bizonytalan nyugdíjigérvénnyel, amelyet kb. 15 évvel később kezdenek folyósítani, avagy 8 havi illetmény 60 %-ára rúgó végkielégítéssel – ez általában 800 – 1000 Ft-t jelentett egy összegben.

6. A státuszőrzés második lehetősége, felülről. 1948-ban megkezdődött a hadsereg számszerű fejlesztése – a szükséges hivatásos állományt kivált az első időben az akadozó tisztképzés és a gyorstalpalók nem voltak képesek biztosítani. Ezért szervezték meg már 1948 májusától a kéthónapos ún. kísérleti tanfolyamokat, ahol az elbocsátott tisztek egyhónapos elméleti (politikai) és ugyanennyi gyakorlati képzést követően elismert eredeti rendfokozattal foglalhatták el helyüket a „Magyar Demokratikus Köztársaság” (soha nem létezett) hadseregében. Nem is akármilyen beosztásokban: csapatnál alig, magasabb egységnél, minisztériumban, szakintézménynél, általában vezetőként. A lehetőséggel nem kevesen éltek, pontosan 21-en. Csak 3-an estek ki az első, a politikai képzés egy hónapja után; ám 1950-ben már csak 8-an álltak szolgálatban közülük – vagyis a lehetőség igencsak időlegesnek bizonyult. Arató Oszkár repülőszázados a rekorder – 196..-ban ment nyugdíjba, ezredesként.

7. A státuszőrzés kísérlete – saját erőből. Vagy közvetlenül a háború (fogság) után, vagy az új körülményekkel ismerkedve – a fenti eljárások nyomán – többé-kevésbé mindenki számára világossá vált, hogy addigi képzettségének konverziója nem sok lehetőséggel kecsegtet. Egy kiutat a további szakmai képzés jelentett. Ezen a téren a századosok aktivitása meglehetősen magasnak tűnik (hozzátéve, hogy sokan eleve rendelkeztek egyszerűen civillé konvertálható tudással: elsősorban a műszakiak és a híradósok, de a páncélos csapatoknál szolgáltak is, gépkocsivezetői jogosítvánnyal pedig mindenki rendelkezett). A vizsgált mintegy száz személyből 37-en szereztek valamilyen középfokú szakképesítést, tanultak valamilyen szakmát – ezek skálája a méhészettől a földmérésig, a gyógynövényértékesítéstől a gyorstalpaló könyvelésig terjedt. 21-en egyetemi vagy főiskolai tanulmányokba kezdtek, és két kivétellel be is fejezték azokat (leggyakrabban műszaki „vonalon”). (Ugyanakkor az eddigiek fényében felmerülhet a kérdés, hogy a többi ugyan mire várt? Valószínűleg arra, hogy a rendszer kimúljon, és újra katona lehessen...)

8. Státuszőrzés vagy azonosulás? Politikai integráció. Közhely, hogy a magyar társsdalom az 1945-48-as években igen magas politikai aktivitást mutatott. Ezt – látszólag – a századosok adatai is igazolják. A kb. száz fő mintegy harmada lépett be valamelyik politikai pártba 1948-ig, mégpedig a következő megoszlásban:
MKP 18
SZDP 16
MDP 5
FKgP 2
NPP 2

(Ez összesen 43 fő, de valójában kevesebben voltak: jó néhányan ugyanis az SZDP-ből még az egyesülés előtt átléptek az MKP-ba – ugyanakkor öten már 1948-ban az egyesült pártba nyertek felvételt. Az arányt – a kisgazdák-parasztpártiak maroknyi csoportját leszámítva – jobban mutatja a „kimeneti táblázat”:
MDP-ből kizárva 1948-49 23
MDP-tag 1950 után 7
(MSZMP tag 1956 után 3)

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: a párt(ok)ba való belépés számos esetben kifejezetten a státusz visszaszerzésének eszköze lehetett; de még inkább vélt vagy valós védelem, búvóhely. Ha így volt, nem lehetett tartós: csaknem mindenkit eltávolítottak onnan az ismételt felülvizsgálatok során.

9. Helyzetképek a státuszvesztésről és a reintegrációról – 1950 és 1960. Noha az új rendszer tényleges katonaként nem tartott igényt a századosokra, tartalékként számolt velük. Igaz, csak végső esetre, de akkor elismerve rendfokozatukat – többségüket 1950-ben beosztották a különféle kiegészítő parancsnokságokhoz, fenntartva katonai identitásuk legalább egy kis részét. Ebből az alkalomból részletes felmérések készültek róluk (ekkor kellett önéletrajzot írniuk). Az 1950-ben betöltött munkakörről a következő táblázat ad áttekintést:
Segédmunkás 17
Fizikai munkás (szak- és betanított) 17
alsófokú adminisztratív munkakörben 27
középfokú adminisztratív munkakörben 5
értelmiségi-szellemi munkakörben 4
vezetői állásban -
katonatiszt 12
önálló mezőgazda 2
önálló kisiparos 1 (N=85)

Egy évtizeddel később, 1960-ban a kép a következőképpen módosult – természetesen az itthon maradottakat figyelembe véve:
Segédmunkás 4
Fizikai munkás (szak- és betanítottt 12
alsófokú adminisztratív munkakörben 22
középfokú adminisztratív munkakörben 15
értelmiségi-szellemi munkakörben 17
vezetői állásban 1
katonatiszt 1
önálló mezőgazda 1
önálló kisiparos 1 (N=74)

A rendelkezésre álló adatok sem időben, sem finomságban nem elegendőek a következtetések levonásához. Csak utalnak két tendenciára. Az egyik, hogy az integráció már 1950-ben sem mondható teljesen sikertelennek; a másik a hatvanas évek elején már mutatkozó lassú státusz-visszaszerzés jelensége – amely persze nem teljes és emberi áráról a számok semmit sem mondanak.

10. Represszió, lázadás, menekülés. A huszonéves századosok – gondolhatnánk – már életkoruk, rendfokozatuk és beosztásaik miatt sem játszhattak jelentős szerepet olyan cselekményekben, amelyeket utóbb háborús vagy népellenes bűnöknek minősítettek. Ennek ellenére 1945 után kilencüket ítélték el ilyen cselekmények miatt. A legnevesebb elítélt, Gömbös Gyula miniszterelnök fia, Gömbös Ernő tüzér százados, Szálasi parancsőrtisztje volt. 1946-ban megszökött a szegedi Csillagbörtönből (ahol tízéves börtönbüntetését épp hogy elkezdte letölteni), kijutott Nyugatra és haláláig ott élt. Két századost szovjet bíróság ítélt fejenként 25 év kényszermunkára a megszálló csapatok kötelékében elkövetett vétkekért. Mindkettejüket szovjet bíróság rehabilitálta – már a hatvanas évek elején. Korompay Gusztáv főhajónagy 1942 januárjának hideg napjaiban Újvidéken, a Duna strandján működött kivégzőosztag parancsnoka volt. Nyugaton maradt, távollétében ítélték el, és bár a hatvanas években többször is vizsgálták az ügyét, s tartózkodási helye is ismert volt, sohasem kérték ki.
Az 1949 utáni terrorhullám ugyancsak 9 századost érintett. Hatot származási okokból kitelepítettek, egy főt internáltak. Ketten börtönbe kerültek. Kováts Andor százados 1948-ban került a HM szabályzatszerkesztő osztályára. 1949 nyarán egy nagyszabású ÁVH-provokáció nyomán kereste fel egykori hadifogoly-társa Dóczi László volt főhadnagy, hogy beszervezze egy vélt nyugati kémhálózatba. Kováts elutasította, sőt jelentést tett parancsnokának – ennek ellenére feljelentési kötelezettség elmulasztása miatt előbb 3 majd 1 év börtönre ítélték. Ő úszta meg legolcsóbban (bár büntetése letöltése után még három évet töltött Kistarcsán) – az ügyben négy embert kivégeztek, s a legtöbb vádlottat súlyos börtönbüntetésre ítéltek.
1956-ban heten vett részt aktívan a forradalomban. Kubicza János százados a „mecseki láthatatlanok” egyik parancsnokhelyettese volt; időben Jugoszláviába menekült. Az üzemőrség parancsnokának választott századosnak nem esett bántódása, és a móri nemzetőrség parancsnoka is csak az állását vesztette el és internálták néhány hónapra. Négy századost beválasztottak a munkástanácsba abban az üzemben, ahol dolgoztak. Ő az egyetlen, akit a csoportból az 1956 utáni megtorlás sújtott. A nagyon kevés, még hivatásosként szolgáló katonatiszt közül egy nem írta alá a Tiszti Nyilatkozatot – tartalékállományba helyezték, de egyetemi oktató munkáját (és tanszékvezetői beosztását) megtarthatta. Egy másikat 56-os „erkölcsi-politikai magatartása miatt” szolgálatra alkalmatlannak minősítettek. A levert forradalmat követően 12 százados hagyta el az országot családjával együtt (nem egészen minden tizedik).

11. Epilógus: végső búcsú a katonaságtól 1956 után. A forradalmat követően újra felülvizsgálat alá került valamennyi százados, aki 1950 óta tartalékos tiszti rendfokozatot viselt. 71 eljárásról vannak adataink – ebből 12 esetben hagyták meg a tartalékos tiszti rangot. 59 főt honvéddé fokoztak le – egy részüknek erről értesítést küldtek, mások esetleg csak évekkel később tudták meg. A lefokozás ellen többen fellebbeztek – fellebbviteli instancia ugyan nem volt, de egy esetben a HM hatálytalanította a döntést...