Elhangzott a Búvópatakok – mélyfúrások. Magyar jobboldal – 1945 után
az OSZK 1956-os Intézet – Oral History Archívum és az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos konferenciáján
2013. december 11., Országos Széchényi Könyvtár

A Biszku film története az alábbi blogbejegyzéssel indult 2008 nyarán a Mandíner blogon, szerzője Skrabski Fruzsina:
„… elhatároztam, hogy meghirdetem a kommunista kerestetik versenyt. Ugyan nagyon nevetséges ez a kis ítélet a csillag miatt1, de kezdetnek nem rossz. Azért a büszke kommunistának egy kicsit lekonyulhat a bajsza, mert mégse úgy dörög az élet, ahogy fúj. Egyébként nem fenyegetem a kommunistáinkat. Nem is tudom mivel fenyegetni, hiszen se fekete autóm, se erőszakszervezetem, se fegyverem, se kutyám. Csak szeretnék tudni róluk. Csak jó lenne, ha a lelkiismeretük kicsit háborogna. Ha néha valaki megkérdezné tőlük, akár egy unoka, vagy egy szomszéd, hogy mi volt akkor, Józsi bácsi? Miért is tetszettek elkövetni azt, amit?”
A fenti idézet nagyon találó: a szándék megfogalmazása – felelősöket találni az 1945-89 közötti diktatúra bűneiért, és szembesíteni őket múltjukkal, nem hiányzik belőle a burkolt fenyegetés sem, hiszen „mert nem úgy dörög az élet, ahogy fúj”, a tiltott önkényuralmi jelkép használatáért kirótt büntetés pedig kezdetnek „nem rossz”. Felsorolása jól érzékelteti milyen kép él benne a „kommunisták” módszereiről. Nem derül ki viszont, vajon mit ért a „kommunista” fogalma alatt a szerző? A szót elszakítja a semleges használat lehetőségétől, és felruházza a bűnösség konnotatív jelentésével. Skrabski a kommunizmusért vár bocsánatot – úgy általában.

A közönség	Sárközy Réka

Skrabski Fruzsina és Novák Tamás 2010-ben készítette filmjét Biszku Béláról „Bűn és büntetlenség” címmel. Biszkut az alkotók csellel vették rá a részvételre: szülőfaluja, Márokpapi nem létező ifjúsági szervezetének tagjaiként mutatkoztak be, hogy bizalmába férkőzzenek. Összesen négy interjút készítettek vele, leutaztak Márokpapiba és egy ál-falugyűlést is rendeztek a falu nagy szülöttjének tiszteletére. Bár később leleplezték magukat, és Biszku ennek ellenére folytatta a részvételét a filmben, a bemutatóhoz először mégsem járult hozzá. Az Uránia mozi ezért elállt a bemutatástól végül Biszku engedélye után a bemutatót megtartották egy kávézóban 2010. június 16.-án. Már a film készítésének módja, a bemutató körüli viharok nagy sajtóvisszhangot generáltak, de a film tartalma is sok vitát váltott ki. Ugyanakkor hatalmas nézettséget ért el: nagy sikerrel vetítették több vidéki városban a youtube-on eddig (2013. december) 22.000 letöltése volt. Előadásomban azt szeretném vizsgálni, mennyiben hozott újat a film a magyar dokumentumfilmben? Az alkotók céljai hogyan hatnak a film tartalmára, múltszemléletére?

Az új hangot megütő, szokatlan stílusú film felbukkanása Magyarországon meglepő, de nincs nemzetközi előzmények nélkül. A dokumentumfilm reneszánszát éli a világban az elmúlt 15 évben (kivéve Magyarországot), ennek szemmel látható jele a filmek mozikba történő látványos visszatérése volt az Egyesült Államokban és Nyugat Európában egyaránt. A siker kiindulópontja politikai: a George Bush hivatalos kommunikációjával szembeforduló kritikus nézői magatartás helyet csinált a dokumentumfilmeknek a mozikban. Provokatív, friss, szórakoztató dokumentumfilmnek készültek és utasították el a korábbi alkotói és nézői beidegződéseket. Magyarországon e filmek legismertebb alkotója Michael Moore. Fontos, hogy a dokumentumfilmek új hulláma szembeszállt a hatalommal, vitákat generál, és nézőinek nagy része a mainstream ideológiákkal való szembenállókat reprezentálja.

A dokumentumfilm új hullámának képviselői elutasították a hagyományos dokumentumfilmek személytelenségét, és gyakran magukat is a filmek kiemelt szereplőivé tették gyakran egészen a bohóckodásig fokozott ön-kiterjesztésükkel. A politikai filmek közös vonása kettős nézőpontjuk. Egyik a film tárgyáé, a másik a filmkészítőjéé. Fontos a film tárgyának – a szereplőnek - viszonya a kamerához, személyes jelenlétének módja és mértéke, viszonya a vizualitásból eredő elvárásokhoz.

A korábbi kritikai diskurzus, amelynek középpontjában a dokumentumfilmektől megkövetelt objektivitás állt, okafogyottá vált, mert a filmek individuálisak, és személyesek lettek. A távolságtartás nem létezett többé. Az első személyben készített dokumentumfilmek - és Michael Moore filmjei különösen - hajlamosak arra, hogy támogassák alkotóik narcisztikus hajlamait. Michel Chanan filmesztéta szerint ennek a féktelen szubjektivitásnak lehetnek negatív következményei: kialakulhat olyan dialógus, amely azonnal leleplezi a kérdezők politikai vagy történelmi inkompetenciáját, és személyük, tudásuk hiányosságainak nyilvánvalóvá válásával hívja fel a figyelmet a szervezett, radikális politikai kultúra hiányára, amely segíthetne a filmeseknek mederben tartani kritikájukat és önmagukat, legyenek azok akár a politikai baloldal, akár a politikai jobboldal képviselői.
Skrabski Fruzsina és Novák Tamás filmjének kiindulópontja egy történelmi esemény: az 1956-os forradalmat követő megtorlások története, fókuszában egy kiemelt szereplővel, Biszku Bélával. Mégsem „szokásos” dokumentumfilmet látunk. Már a kezdete is meglepő: a film nyitójelenetében a szerző begépeli előadásom elején idézett hirdetését. A hirdetésben megütött provokatív hang, az internet és a videó szinkron használata megelőlegezi a nézőnek, hogy valami újat fog látni a filmben. A csel, amellyel interjúalanyukat megkörnyékezik, folytatja a nézők meglepetését, bár előrevetíti a szükségszerű lebukást a film készítésének valamelyik stádiumában. Felkelti ugyanakkor a feszültséget is, hogy mikor és hogyan fog ez bekövetkezni.

A film videonapló szerű felépítése – a nézőt így avatják be rögtön az elején – cinkossá teszi a nézőt, a konstrukciós folyamatba történő bevonódásunk közben képet kapunk a riporterek személyiségéről is. Éppen ez az, ami elidegenítő hatású lehet: A feltételezés, hogy a néző partner a csalásban, a filmesek cinkosa, elárulja, hogy meg sem fordul az alkotókban, hogy magatartásuk morálisan megkérdőjelezhető: vajon etikus újságírói magatartás-e hazugsággal rávenni a riportalanyt a részvételre? Számukra Biszkuval, a „kommunistával” szemben - a szót a számukra érvényes értelmében használva - bármi megengedett, hiszen az aktív részese, sőt irányítója volt az 1956-os forradalmat követő megtorlásnak. Az új típusú politikai dokumentumfilmekre jellemző kettős nézőpont, a filmeseké, és becsapott riportalanyuké fontos jellemzője Skrabski Fruzsináék filmjének is. Önmagukat egyenrangú szereplővé emelik, Biszku Béla részvételét pedig dramaturgiai feszültség forrásává alakítják. A provokáció pedig – nemcsak riportalanyuké - egyértelmű. A hazugság viszont disszonanciát teremt. Ha csalás alkotja a film narratív keretét, mi van, ha az nemcsak ennyiben merül ki? Szerencse, hogy a filmesek önleleplezése után Biszku folytatja részvételét a filmben. Hiányosság, hogy az alkotók nem kíváncsiak rá, miért? Ha erre a kérdésre választ kapnának, az is kiderülhetne belőle, szükséges volt-e rejtőzködésük. Mindkét válasz esetén a film alapszituációja kerülhet más megítélés alá, az egész mű hitelessége erősödne vagy gyengülne az információ birtokában.
Itt térnék vissza a film nyitójelenetére. Az alkotók a telefonkönyvhöz nyúlnak 2008-ban (vagy 201-ben), hogy kikeressék a Kommunista Párt számát, és a Központi számon érdeklődve kommunista felelős után érdeklődnek, miközben előttük jól látható a bekapcsolt számítógép, ők pedig profi, ráadásul internetes újságírók. Van ennek a szituációnak realitása? Nem sok. A nagy hazugság mellé több kicsi is beépül, de van példa apró elszólásokra a film további szakaszaiban is. Miért alkalmazzák akkor a telefonos tudakozást, mint dramaturgiai elemet? Mert vicces a telefonban a kommunistákkal beszélni, még akkor is, ha a hanghoz nem tartozik se név, se személyiség. Erre valószínűleg nincs is szükség, szimbolikus tartalom kapott itt nyilvánosságot. A tudatos szimbólumhasználat fontos jellemzője a filmnek a továbbiakban is, de nem biztos, hogy elérik vele a szándékolt hatást az alkotók. Senki sem őszinte, egyik oldal sem. Nem kétséges, hogy hazudik a riportalany is: tagadja részvételét a megtorlásokban, elhatárolja magát a (vér)bírósági döntésektől. Az a baj viszont, hogy az alkotók felkészületlensége miatt ez nem mindig lepleződik le. Ez sajnos a film egész hitelét aláássa. Az alkotók nagy szerencséje, hogy Biszku Béla nem hátrál meg, és magától is súlyos állításokat fogalmaz meg („Nagy Imre, na az megérdemelte a sorsát” „1956 ellenforradalom volt”) anélkül is, hogy ott lelepleződne, ahol nem szeretne. A néző mégis kap valamilyen realitással bíró képet az interjúalanyról. Sokat áldoznak be a személyesség okán az alkotók, megkérdőjelezhető etikai hozzáállásuk több szempontból okozott károkat, hozzájárult a film bemutatása körüli bonyodalmakhoz is.

A politikai dokumentumfilmekre jellemző fellépés a mainstream politikai állásfoglalással szemben, ebben az esetben azt a rendszerváltás után kialakult politikai konszenzust jelenti, amely szerint az új demokrácia nem kérte számon az elmúlt rendszer politikai szereplőin elkövetett bűneiket. A film valós célja valójában nem a szembesítés, nem Biszku rávétele a bocsánatkérésre. Ez természetesen elmarad. A valós cél a politikai elit és a társadalom figyelmének felhívása az elmaradt igazságtétel kiáltó hiányára. A film ismét nem őszinte, ezúttal nem interjúalanyával, hanem épp nézőjével, akit pedig – látszólag – éppen hogy beavatott a film céljaiba. A dokumentumfilm alaptulajdonsága hogy megfelel a politikai kihívásoknak, még akkor is, ha ez nincs mindig kimondva. Mindig olyan társadalmi pontokra koncentrál, és annak próbál nekimenni, amelyeket a hatalom és a tekintély ural és ellenőriz. Ez esetben a baloldali kormányok, illetve a rendszerváltás hiányosságai, amely ugyancsak a baloldali kormányokon kérhető számon. Politikai dokumentumfilmek esetén nem szükséges feltétlenül, hogy a film politikai tartalma ideológiailag megalapozott legyen, s az sem szükséges, hogy egy konkrét ügyért harcoljon. Itt viszont éppen erről van szó. Ideológiai tartalma a „kommunistaság” teljes elutasítása, konkrét ügye pedig Biszku jogi felelősségre vonásának elérése. A filmkészítők megtanulták az új politikai film mintáit: a hollywoodi történetmesélést erős karakterek szerepeltetésével és határozott narrativitás alkalmazásával. Az új típusú dokumentumfilmekre jellemző szatirikus ábrázolásmód és irónia náluk nem öniróniát jelent, hiszen halálosan komolyan veszik magukat. Gúnyuk tárgya a „kommunizmus” kelléktára: rosszul elénekelt indulók, Internacionálé, zászlók, jelmezek, egyenruhák válnak gúny tárgyává. Itt is keveredik minden: éppúgy a csúfolódás tárgyává válik az úttörőzászló mint az Internacionálé. Egy lapra kerül az elnyomó hatalom ifjúsági szervezetének szimbóluma a baloldali mozgalmak ma is érvényes himnuszával. A differenciálatlan ítélet pedig taszít, mert disszonanciákat kelt a befogadóban.

Szálinger Balázs írja a Biszku filmről: „Michael Moore-féle tényfeltárás, áldokumentumfilm, dokumentumfilm, tiszta játékfilm, átverőshow stb. stb. - alatta pedig a huszadik század egyik legmocsokabb korszaka, túlélőkkel. A játék szerepe: eladni azt a fiataloknak, amit nélküle nem lehet eladni. A csibészség nélkül ez egy unalmas dokumentumfilm lenne, amiből ezer és ezer készült már minisztériumi és mindenféle támogatásokból, leadná kétszer az M2 és egyszer a Duna TV, aztán kész. Ebben a nagyon összetett játékrendben viszont generációs alapfilm, tényfeltáró dokumentumfilm, valóságshow, mozgóképes történelemkönyv, egyszeri, nevettető és megríkató poén lett.”2

A Biszku filmmel valóban új dolog született Magyarországon: a politikai dokumentumfilm.
De tényleg unalmassá vált a hagyományos megközelítésű dokumentumfilm, amit játék, csibészség nélkül nem lehet eladni? Hol van ennek a csibészségnek a határai? El lehet-e mesélni csibészségből a történelmet?

Kétféle történelem létezik Jeremy Black történész szerint: az egyik kérdéseket tesz fel, a másik válaszokat ad, és ezzel a bizonyosságot kínálja a múltja iránt érdeklődő társadalomnak. Szerinte az előbbivel inkább a tudomány foglalkozik, az utóbbit gyakran az állam sajátítja ki, hogy megadja hatalmának legitimációs pontjait, és orientálja államának polgárait, de gyakran él vele a civil társadalom is. Azt is megjegyzi a szerző, hogy néha nemcsak az állam, de az egyén – legyen az tudós vagy átlagember – jobban szereti a válaszokat a bizonytalanságba vezető kérdések helyett. Az ilyen megválaszoló történelmet nevezi Black public history-nak, nyilvános történelemnek. Novák Tamás és Skrabski Fruzsina filmje is ennek egyértelmű példája. Nincs benne valós kíváncsiság, kérdései egyrészt nem megválaszolható, költői kérdések, ritkán tényekre, leggyakrabban lelkiállapotra, vagy a lelkiismeretre vonatkoznak. „Mindszenty József milyen bűncselekményt követett el?” „Mit követett el Mansfeld Péter?” „Mit jelent az, hogy az erőszak funkciónak érvényesülni kell?” „Hány kommunistát öltek meg 56-ban?” „Én azt kérdezem Öntől, hogy nem bánja, hogy kivégeztek 300 embert és tönkretettek 20.000 embert?” Skrabski vádjai közhelyek, dramaturgiai funkciójuk nem Biszku állításainak cáfolata, inkább hogy megzavarja interjúalanyát, kibillentse nyugalmából, provokálja őt. Nem célja az alkotóknak az analízis, nem merülnek el részletekben. Víziójuk van a múltról. A már elemzett kiinduló szituációból, mindent megtudtunk, és ez nem formálódik tovább. Nem egy megértési folyamatot követünk végig. A szerzők birtokában van a bizonyosság, ez támasztja alá támadásaikat, folyamatos ostromukat Biszkuval szemben, céljuk a vád megfogalmazásával a beismerés kikényszerítése. De ha nem kíváncsiak a történelmi szereplők mozgatórugóira, tekinthető-e film történelmi filmnek is egyértelmű politikai tartalma mellett? A film történetiségét támasztják alá látszólag a megszólaltatott történész szakértők is, és az 1956-os elítéltek. A szakértők valóban szolgáltatnak információkat a nézőnek az 1956 utáni megtorlás történetéről, de az ő elbeszéléseikben is nagy hangsúlyt kap Biszku személyiségének ábrázolása, a személyiség feltárását szolgálja a pszichológus megszólaltatása is. Egy mítosz épül fel lassan a nézők előtt: a bűnös kommunista mítosza, egyfajta ellenmítosz a forradalom áldozatainak ugyancsak erős dramaturgiai elemként jelen lévő pozitív mítoszának ellentétpárjaként. Valójában ennek az építését szolgálják a megszólaltatott szakértők: történész és pszichológus egyaránt. Más kérdés, hogy mennyire lehet hiteles az a pszichológus, aki sosem találkozott betegével. (A szerzők ugyan megmutatták neki felvételeiket.) Tekinthető tehát a film történelmi dokumentumfilmnek is? Igen, a szónak abban az értelmében, mint a történelem nyilvános használata, referenciapont a múltról. Nemcsak magyarázatot ad, de a keretet is megteremti a jelen politikájához.3 Ez magyarázza a film – mint a nyilvános történelem egyik konstrukciójának - szoros kapcsolatát a mítoszteremtéssel. A megszólaltatott halálraítéltek erős érzelmi töltettel egészítik ki a megtorlások történetét. Elbeszéléseik nem újak, ők maguk is jól ismertek a nézők számára, számtalan filmben szerepeltek már. A pesti srác szimbolikus alakjának megszemélyesítője (Mansfeld Péter) a filmben ugyanúgy felbukkan, mint a szeretet ünnepén kivégzett apa és fiú alakjai Wittner Mária elbeszélésében, de nem maradhat ki Tóth Ilona figurája sem a filmből. Mítoszaik folyamatosan épültek a rendszerváltástól, éppen a feltáró igényű történelmi dokumentumfilmeknek köszönhetően, hiszen a filmesek fedezték fel őket a nyilvánosság számára. Erre szükség is volt a rendszerváltás utáni Magyarországon: bizonytalanná vált minden, újra kellett fogalmazni a múltat, fontos volt a magyar társadalomnak, hogy segítettek rátalálni a forradalom hagyományára. A kezdeti revelatív, nagy erejű visszaemlékezések a gyakori ismétlésektől viszont lassan kiüresedtek, a szereplők politikai szerepvállalása is elidegenítő hatásúvá tette jelenlétüket a Szálinger Balázs által bírált „unalmas” történelmi filmekben. Dramaturgia klisékké váltak, megemlékezések kötelező eszközeivé, filmjeik televíziós vetítései pedig olyan emlékezeti hellyé, melyek megkerülhetetlen elemei lettek minden október 23. és november 4. ünnepi műsornak. A film politikai jellegét erősíti, hogy a filmben szereplő egykori elítéltek a rendszerváltás után szerepet vállaltak a politikában, veterán szervezeteik a jobboldalhoz köthetők, Wittner Mária a film készítése idején is a Fidesz parlamenti képviselője.

Nemcsak az állam hozhat létre nyilvános történelmet, hanem a civil társadalom is. A civil társadalom legtöbbször történelem népszerűsítésére használja eszközként, erre a film kiválóan alkalmas. A Biszku film viszont nem a népszerűsítő történelem egyik produktuma, annál sokkal nagyobb jelentőségű alkotás. Nem esztétikai, tartalmi értéke teszi azzá, hanem funkciója. A politikai elit és a civil társadalom kooperációjáról van itt szó: A filmet bemutatóján azonnal felkarolta a politika, a rendezvény a jobboldali politizálás reprezentatív eseményévé vált. Nemcsak politikai célt fogalmaz meg – Biszku számonkérését – de a csoportidentitás megerősítésének is eszközévé vált: „generációs alapfilmmé”. Sokak számára kedvező a filmből kiolvasható történelmi percepciók használata, terjesztése. Az időközben kormányra kerülő jobboldal felhasználta filmet antikommunista retorikájához, saját identitásának látványos reprezentációjához: a film 2010. június 16-i bemutatóját követően 2011 októberében Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő törvényjavaslatot nyújtott be, mely szerint a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék Alapokmányában meghatározott, „emberiesség elleni bűncselekményekre” a magyar büntető törvénykönyv (Btk.) elévülhetetlenségre vonatkozó passzusát kellene alkalmazni, mely lex Biszku néven vált ismertté. A törvényjavaslat lehetővé teszi az 1956-os megtorlását számonkérését az elkövetőkön, akik egyedüli képviselője ma már Biszku Béla. 2013. októberében őrizetbe vették, a Budapesti Nyomozó Ügyészség gyanúsítottként hallgatta ki, majd vádat is emelt ellene, az 1956-os forradalmat követő megtorlásokban való részvétele miatt. Biszku Béla jelenleg is házi őrizetben tartózkodik.
1 Vajnai Attila és Horváth Sándor ellen a tiltott önkényuralmi jelkép folytatólagos használatának vétségéért ítéletet hozott Fővárosi Bíróság 2008 júniusában.
2 Szálinger Balázs:Bűn és büntetlenség. Játék az ördöggel. Transindex http://welemeny.transindex.ro/?cikk=11867
3 ua5