|
Elhangzott a Búvópatakok – mélyfúrások. Magyar jobboldal – 1945 után
az OSZK 1956-os Intézet – Oral History Archívum és az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos konferenciáján
2013. december 11., Országos Széchényi Könyvtár
Személyes kutatási programomban Kádár János politikai gondolkodását elemzem a Búvópatakok-projekt általános célkitűzéseihez igazodva. Arra keresem a választ, hogy milyen volt a pártvezető viszonya a jobboldalhoz, a jobboldali hagyományhoz. Most, az elsődleges megállapításaimat összegezve a pártvezető mentális térképének felvázolására törekszem. Azt kívánom érzékeltetni, hogy miként konstruálta meg Kádár a politikai teret önmaga és mások számára. A nyilvánosság különböző színterein, illetve a hatalmi struktúra különböző szintjein megfogalmazott állítások összevetése mellett a jobboldalról megfogalmazott tételek állandó és változó elemeire is rá kívánok mutatni.
Elöljáróban leszögezhetem, hogy vállalkozásom, a források elsődleges jelentésrétegeit tekintve, nem könnyű feladat. Kádár János szövegeiből általában hiányzik a bal-jobb dichotómia. Részben politikai pályafutása, részben az általa beszélt vulgármarxista nyelvezet miatt többnyire nem ezekkel a fogalmakkal tagolta a közéletet. Kádár az illegalitás éveiben a törvényes kereteken kívüli (illegálisan) tevékenykedő, így írásos nyomot alig hagyó rendszerellenes mozgalmár, az átmenet éveiben megbízható, egyszersmind önálló arcéllel nem rendelkező kádár volt. A pártállam kiépülése után egydimenziós politikai tér szószólója, majd a rendszer áldozata lett. A politikai illetve a pártéletbe visszakapaszkodva egy óvatos hintapolitika végrehajtója. 1956 után, a hatalom éveiben korábbi szemléletét megtartva, a nyilvánosságnak szánt üzenetei kiegészültek depolitizálás, felejtés, szövetségkeresés elemeivel is.
 |  | | Tabajdi Gábor | A közönség | A politikai pályájáról, karrierjéről szóló elemzések lényegében kivétel nélkül kiemelik zárkózottságát, mint személyiségének meghatározó ismertetőjegyét. Így csupán egyes megjegyzések, elszólások, a szűk körben szabadjára engedett eszmefuttatások, amelyek bepillantást engednek gondolkodásának mélyebb rétegeibe. A zárt körben elmondott beszédek elemzése mutathatja be világképének meghatározó elemeit.
A nyilvánosságban Kádár a „mi” és az „ők”, a barát-ellenség csoportok (a politikai tér alapelemeinek) elkülönítésére a szovjet minta kategóriáit használta, így 1949-ig többnyire a reakciósok és a fasiszták, azt követően pedig az imperialisták képezték kommunistaként a fő ellenségeit. Mindez egy alkotmányosan is rögzített világkép volt. A gyors karriert befutó munkáskáder országgyűlési képviselőként maga is megszavazta az 1949. augusztus 20-án kihirdetett törvényt, annak a politikatörténeti-ideológiai alapokat rögzítő preambulumával együtt.
Bár a párt meghatározó vezetőjeként, belügyminiszterként Kádár János kulcsszerepet játszott az átmenet éveiben folytatott -a politikai ellenfeleket a közéletből kiiktató- „szalámitaktika” végrehajtásában, megnyilvánulásaiban elsősorban mégsem a jobb-bal minősítés dominált. Igaz, a haladó/progresszív és reakciós erők szembeállítása időnként kiegészült a marxista-leninista dialektikus avagy kettős beszéd tanulságos eseteivel. A fogalmak (helyzetek) önkényes értelmezésére jó példával szolgál az 1948. november 23-án BM Kollégium számára tartott politikai tájékoztató:
„Nagy Ferencék távozása után a FKGP-on belül maradt jobboldali elemek új taktikát alkalmaztak. Látszólag elfogadták a baloldali jelszavakat és sem a demokrácia, sem a FKGP hivatalos irányvonala ellen nyíltan nem léptek fel, de meg akarták őrizni bázisukat a hatalom közelében. Ezek a jobboldali elemek a FKGP kereteit a baloldali politika jegyében, de jobboldali elemek felhasználásával akartak újraszervezni.”
Tehát amíg Kádár János és elvtársai számára a bal-jobb skála döntően a kommunistáktól való távolságot mutatta (az aktuális törekvések, értelmezések szerint!) a fogalom használatába beszűrödhetett azok általános jelentéstartalma is. Igaz, az átmenet évének viszonyai gyorsan feledésbe merültek. Jól mutatja ezt, hogy 1960. április 26-án, amikor a pártvezetés a „népi demokratikus korszak” (az 1945-48 közti időszak) ideológiai minősítése mellett az egykori „koalíciós” pártok szerepét is megvitatta Kádár az anyagot olvasva maga vetette fel: „Az ellenzéki pártokkal kicsit bajban voltam. Sok ember elfelejtette, hogy mi volt a Balogh-párt, Barankovics-párt, ezért meg kellene ezeket nevezni, s megmondani, hogy mik voltak ezek. Jóval tartósabb volt a politikai közbeszéd alakításának az a folyamata, amelynek révén a jobboldaliság általános szitokszóvá vált, s összefonódott a rendszer hisztérikusan keresett ellenségeivel / ellenségképével. 1950. március 25-én a Pártfőiskolán Kádár János a kisgazda, és szociáldemokrata jobboldali politikusokat (démonizált vezetőikkel) már mint az imperializmus ügynökeit mutatta be, egy az ellenség körét Peyer Károlytól Mindszenty Józsefig felvázoló tablóval együtt. Hozzátehetjük, hogy eddigre ilyen vádakkal már százakat internáltak, s közülük jónéhányan nemsokára a recski táborban viselhették ennek a megbélyegzésnek a következményeit (akár mint a jobboldali szociáldemokraták egy külön barakkban elzárva.) Ugyanakkor a bal-jobb skála alkalmazása az egyeduralkodó váló párton belüli vitákban is meghatározóvá vált. Bár ekkor lényegében csak a jobboldali elhajlás bírálata fogalmazódott meg. A börtönéből kiszabadult, s funkcióit visszanyert Kádár így már hallhatta amikor Rákosi Mátyás 1955. márciusában a korábbi vádakat összegezve jobboldali, antimarxista, antileninista minősítéssel illette Nagy Imre „összefüggő rendszert alkotó” nézeteit, sőt megtámadta azzal is, a Hazafias Népfrontot egy pártellenes, soviniszta jobboldali tömegmozgalommá akarta fejleszteni. Emellett értesülhetett Nagy erőtlen védekezéséről, a jobboldaliság veszélyét visszautasító leveléről is. Ezek a bírálatok, vádak, rágalmak beépültek a pártpropaganda és a pártoktatás anyagaiba is. Az apparátus gondolkodásába beívódott hívószavakat, gondolati elemeket az MSZMP is hasznosította 1956 után. A rendszer összeomlása, csődje után, a pártállam újjáépítésekor azonban elsősorban a forradalomhoz való viszonyt kellett az immár Kádár János vezetésével a nyilvánosság elé álló kommunistáknak tisztáznia. A kádárizmus alapdokumentuma az MSZMP IKB 1956 decemberi, az ellenforradalom négy okát meghatározó határozata, a politikai tér elsődleges felosztását is rögzítette az ellenséges erők nevesítésével (Rákosi-Gerő klikk, szektások; revizionisták; Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom; nemzetközi imperializmus).
A párton belüli harcokban ugyanakkor a jobboldaliság mint megbélyegző címke igencsak fontosnak bizonyult. Az újrahasznosított ellenségkép propagandisztikus csúcsterméke „A jobboldali nézetektől az osztályárulásig” című (a legfőbb rivális Nagy Imre kivégzését megalapozó) kiadvány lett. Közben a fogalom általános jelentéséhez közelebb eső tartalommal is megjelenhetett a közéletben akár 1956 konstruált fasiszta, nyilas előzményeinek tárgyalása kapcsán, vagy olyan esetben mint az 1961-es katonai puccskísérlet körüli műbalhé. A jobboldaliság címkéjéhez továbbra is a megalkuvás, opportunizmus képzettársításai kötődtek. Az ellenségnek való kezdeményezés átengedése, súlyosabb esetben a vele történő összejátszás révén ez a használat összekapcsolódott a jobboldaliság más jelentéseivel. Ilyen példa a kollektivizálás körüli viták utólagos felidézése a párt ideológiai folyóiratában, a Társadalmi Szemlében: „A Központi Bizottság tehát helyesen járt el 1958 decemberében, amikor nagyon beható vita és elemzés után úgy határozott, hogy elveti a szektás felfogást, felveszi a harcot a jobboldali ellenséges tendenciával szemben, felvilágosítással leküzdi a jóhiszemű forrásból eredő fékező álláspontot, és rátér a falu szocialista átszervezésére.” – rögzítette Kádár 1962-ben. Eközben az állambiztonság számára a pártvezetés differenciáltabb ellenségkatalógust is meghatározott. MSZMP vezetőinek határozatai nemcsak a politikai rendőrség nyilvántartási kategóriát rögzítették tételesen, hanem ideologikusan megalapozták a szervek tevékenységének fő módszereit is (lejáratás, elszigetelés, bomlasztás, megnyerés, integrálás). Fontos azonban megjegyezni, hogy a „volt elemekkel”, az 1945, illetve 1948 előtti „jobboldali” világgal való intézményes foglalkozást (legyen szó horthysta-fasiszta személyekről, vagy koalíciós pártok képviselőiről) az állambiztonság 1969-1971 környékén lezárta. Ami persze nem jelentette az ilyen jellegű kompromittáltság számon tartását törlését, ám a hetvenes években immár új ellenséges tendenciák kötötték le a belső elhárítással foglalkozó szervek figyelmét. A politikai tér Kádár János által konstruált különböző értelmezéseit talán jól példázza a három eltérő helyszínen lezajló pártvezetői eszmefuttatás. Kádár 1965. február 11-én országgyűlés, azaz az ország nyilvánossága előtt elmondott beszédében jobboldaliság alapvetően mint az ellenséges hangok, a rendszerellenes személyek szinonimája jelent meg, némi utalással azok kapitalista kapcsolataira és törekvéseire: „A politikánkkal, rendszerünkkel szembenállók száma az országban a nép tömegeihez, a szocializmus őszinte híveinek számához mérten csekély, de mégis, ilyenek is vannak. Vannak jobboldaliak, akik szüntelenül lemondásokról, a kormány, a rendszer bukásáról álmodoznak és suttognak.” A jobboldaliság veszélyei ekkoriban több alkalommal előkerültek a Kádár vezette MSZMP dokumentumaiban. A Pártközpontban 1964 novemberében a Hruscsov bukása kapcsán készített (Biszku Béla által jegyzett) tájékoztató már (az egyházi „illegációt” és a horthy-fasiszta személyeket külön kezelve) együtt emlegette a revizionisták, a jobboldali szociáldemokraták és kisgazdák várakozásait.
A fél évvel későbbi belpolitikai helyzetértékelés egyszerre rögzítette a hatalmon lévők félelmeit és a politikai rendőrség önigazoló törekvéseit:„Az év eleje óta revizionista és szektáns politikai platformon álló ellenséges személyek vagy csoportok részéről megélénkült a Népköztársaság intézményei elleni izgató tevékenység. A jobboldali elemek tevékenysége erőteljesebben érezhető ideológiai, tudományos, kulturális és ifjúsági területeken. A „baloldal” hatása elsősorban a nagyüzemek, fegyveres testületek, helyenként ifjúsági körökben jelentkezik. (…) A jobb és „baloldali” erők tevékenységében közös vonásként jelentkezik olyan személyek keresése és kutatása, akik alkalmas zászlót jelenthetnek a párt- és a kormánnyal szembeni fellépésre. Ilyen szempontból (különösen a legutóbbi események óta) Marosán György személyes mind gyakrabban merül fel, akinek magatartása azt mutatja, hogy hajlandó is e szerep betöltésére.” Kádár megnyilvánulásai jól érzékeltetik egy teljesen átpolitizált világlátás következményeit, egyszersmind a nevéhez kötődő politika megengedőbb praxisát. Mindez talán a hatalomgyakorlásának a lényegeként is rögzíthető. Így miközben Kádár az egyház(ak)ra is mint egy (jobboldali) pártra utalt vezetőtársai előtt, a „klerikális reakció” elleni harc buzgó híveit leintette, mondván „hat Üdvözlégy Máriától még nem dől össze a rendszer”. Az ellenséges személyek név szerinti belügyes listáját olvasva pedig a revizionistaként (azaz jobboldali elhajlóként) kategorizált Vásárhelyi Miklóst (régi beidegződésekre építve) baloldali trockista elhajlónak minősítette, de leginkább egy izgága értelmiséginek ábrázolta. A hatalom első számú birtokosaként ezt az ellenséggel kapcsolatos rugalmas fellépést az újjászervezett (pacifikált) állambiztonság vezetői számára is nyomatékosította. Így 1964. márciusában a Belügyminisztérium országos értekezletén a bal- és jobboldaliság veszélyeiről szólva az előbbit a fegyveres testületekhez kötötte, míg utóbbi terepének az irodalmat és általában a művészeteket jelölte meg. Konkrét példaként Nagy Sándor író, és Matheovits Ferenc egykori kereszténydemokrata politikus ügyét említette meg. Ám végül arra is figyelmeztette hallgatóságát, hogy „A jövőben is lesz dolgunk bal- és jobboldali opponensekkel, de hogy melyik a veszélyesebb, arra nem lehet sablonos választ adni.” A „kétfrontos harc” ami Kádár kiadott, kanonizált beszédeinek egy kulcsszava (tárgyszava) lett elsősorban a párt helyes irányvonalát kívánta rögzíteni, egyszersmind mozgástér-bővítési törekvéseket is kifejezett. A kádárizmus e monotonon, rituálisan ismétlődő fordulata felidézte a rendszer genezisét is. A párt első számú vezetője saját politikáját kritikus vagy meghatározó pontokon a bal- és jobboldali szélsőségek elleni egyensúlyozásként értelmezte, ezzel az egydimenziós leírással keretezve beszélte el aktuális belpolitikai eseményeket. Ilyen leegyszerűsítéssel vált elmondhatóvá számos belső krízis (Marosán György leváltásától, a riválisok szervezkedésén át, az ellenreform bevezetéséig.) Ugyanakkor a politikai tér eme tagolása kiemelt szerepet kapott a szocialista tábor számára történő nemzetközi önmeghatározás során is. A hivatalos nyilatkozatok szerint a szocializmus sikeres építésének az alapja a jobb és baloldali opportunizmus leküzdése volt. A bal-jobb skála itt az állandóság, kiszámíthatóságot sugallta bel- és külföldre egyaránt. Sőt ezek a fogalmak eszközt kínáltak a rendszer megalapozásáról, az 1956-os traumáról szóló ideologikusan elbeszélésekhez is.
Mindez persze a korabeli félnyilvánosságban, ellenzéki körökben kritika, sőt gúnyolódás tárgya lett. Az alternatív párttörténetet felidézve megszületett a „jó kommunista szilárdan együtt ingadozik a párttal”26 mondás, amihez vizuálisan kifejezhető poén is társult.
|