Nagy Imre általános népszerűségét a korábbi kormányzása idejéből megőrizte, és ez már az október 23-i tüntetésen is megmutatkozott. A „Nagy Imrét a kormányba!” jelszóban megfogalmazódott a tömeg egyik legfőbb vágya: a rendszer megreformálása. A Kossuth téren azonban Nagy Imre csalódást okozott.

A sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetőkből felkelőkké átlényegült tömeg megtámadott több középületet, majd szembeszállt a szovjet csapatokkal is. A pártvezetés a felkelést az államrend megdöntését célzó ellenforradalmi lázadásként értékelte. Ezzel indokolták a szovjet beavatkozást és a 24-étől meghozott további kényszerintézkedéseket: betiltottak minden gyülekezést és felvonulást, majd a kijárási tilalmat, sőt a statáriumot is elrendelték.

Nagy Imre csak a beavatkozás tényéről értesült Gerőéktől. Az antedatált segélykérő levelet először vele akarták hitelesíttetni, de ő ezt elutasította. Ám a nevével mégis vállalta a statáriumot és más olyan határozatokat, amelyeket a felkelők az elárulásukként értelmeztek, még akkor is, ha Nagy a kommunikációjában mérsékelni igyekezett a szigort. A harcok közben, a követelések hiábavalóságának láttán egyre kedvezőtlenebbül ítélték meg Nagy Imrét. Ekkoriban városszerte készültek a gúnyos röpcédulák: „Muszkavezető”, „Nagyimrov”. Mások azonban a védelmében azt a legendát terjesztették, hogy szovjet fogságban, hátába nyomott fegyverrel kényszer alatt állt.

A Központi Vezetőség megszavazta Nagy Imre miniszterelnökségét ugyan, de a keményvonalas sztálinisták maradtak a posztjukon, a döntéseket továbbra is ők hozták. Nagy az addigi politikai hibáját folytatta: a vezetés radikális átalakítása nélkül fogadta el a tisztséget. Abban bízott, hogy a reformpolitika felújításával meg tudja valósítani a legfőbb nemzeti és demokratikus törekvéseket. Azzal érvelt, hogy mindennek a rendteremtés a feltétele. Nem látta, hogy a felkelők követeléseinek kielégítéséhez a reformok már nem elegendők.

A vezérkar szovjet támogatással, minden eszközt bevetve lövette volna szét a legerősebb felkelőbázist, a Corvin közt. Nagy Imre azonban ellenezte ezt, tartott a súlyos vérontástól. 28-án azonban tudta nélkül nagy erőkkel indítottak támadást, ám a corvinisták vereséget mértek a szovjet–magyar erőkre. A kormányfő határozottan megtiltotta a további akciókat, majd rádióközleményében azonnali, általános tűzszünetet rendelt el, és elismerte a „nemzeti demokratikus mozgalom jogosságát”.

Még a harcok alatt a szovjet parancsnokság a Corvin közieknek ultimátumot adott át, amelyben követelték, hogy a corvinisták szabad elvonulás fejében 28-án 9 óráig tegyék le fegyvereiket a házak kijáratánál. A Corvin vezetői tízpontos választ fogalmaztak meg, amelyben visszautasították a feltételek nélküli fegyverszünetet. A jegyzék legfeltűnőbb követelése: Nagy Imre helyett Veres Péter legyen a miniszterelnök. A korábbi statáriumrendelet miatt Nagy a Corvin köziek körében sem volt népszerű. A további tárgyalások eredményeképpen a Corvin köziek tizenkét pontos nyilatkozatot szerkesztettek, amelyben már elismerték Nagy Imrét miniszterelnöknek. A szovjet csapatok kivonulásának határidejeként december 31-ét, az ENSZ ellenőrzésével tartandó választások időpontjaként pedig 1957. május 1-jét jelölték meg. Követelték továbbá, hogy az elesetteket nyilvánítsák hősöknek, október 23-át pedig nemzeti ünnepnek.

A hatalom e pontokat lényegében elfogadható tárgyalási alapnak minősítette. Október 29-én délelőtt a felkelők küldöttei a Honvédelmi Minisztériumban, majd a Parlamentben tárgyaltak a legfelső katonai és politikai vezetéssel, amely ismét azonnali fegyverletételt követelt. A felkelők ezt a szovjetek távozásához kötötték: ha az intervenciós csapatok haladéktalanul elhagyják a fővárost (és december 31-ig az országot), valamint a kormány garantálja a diákság 16 pontos követelésének teljesítését, akkor a civil harcosok átadják a fegyvereket a magyar honvédségnek. A miniszterelnök elfogadta a felkelők követelését. („Fiúk, ti azt hiszitek, hogy én nem vagyok olyan magyar, mint ti vagytok?”)

A felkelőcsoportok ezután már legális keretek között tevékenykedtek. Számos tárgyalás eredményeképpen központi szervezéssel, katonai, rendőri és civil erők részvételével megkezdődött a nemzetőrség kialakítása.

A politikai kibontakozás, a rend helyreállítása az október utolsó napjaiban fokozta a kormány iránti bizalmat, különösen akkor, amikor Nagy Imre 30-án bejelentette az egypártrendszer megszüntetését. A felkelők (és a közvélemény jelentős része) még mindig nem volt elégedett: a szovjet csapatok teljes kivonását, a VSZ-ből való kilépést és a semlegesség kinyilvánítását követelték. Ezek bejelentésére november 1-jén az új szovjet csapatmozgások következményeképpen került sor. Ezzel szinte már az egész ország felsorakozott a Nagy Imre-kormány mögé.

November 4-én 5.20-kor hangzott el a kormányfő rádiónyilatkozata, amely jelentősen befolyásolta a felkelőcsoportok további tevékenységét, és döntő hatással volt sokak egyéni sorsára. Az 1957–1958-as retorzió néhány kivégzett áldozatának visszaemlékezéseiből fogok idézni:

Angyal István Tűzoltó utcai parancsnok: „4-én hajnalban a Király Béla által vezetett Nemzetőr Parancsnokságtól érkezett hozzám egy parancs, amely szerint ki kellett osztani a fegyvereket és utasítás történt a harc felvételére. A kapott utasítás, valamint a Nagy Imre-felhívás alapján november 4-től 8-ig harcban álltunk a szovjet csapatokkal.”

Géczi József meós, Corvin közi felkelő: „Harcomat az orosz csapatok ellen akartam folytatni, mert csak így láttam biztosítva a magyar függetlenséget. Bíztam a Nagy Imre-kormányban, programjában, a munkástanácsok működésében. Hittem a nemzeti kommunizmusban.”

Kolonics János vájár, Széna téri felkelő: „November 3-án haza akartam menni, de nem volt vasútközlekedés. Hallottam Nagy Imre rádióbeszédét. [...] Visszamentem a Maros utcába, majd a Széna térre. Az egységek délután foglalták el teljesen a lőállásokat. 1000 ember lehetett a környező épületekben. A szovjetek megadásra szólították fel a védőket rádión keresztül: senkinek nem lesz bántódása, ha leteszik a fegyvert. Ezt követően Szabó bácsi a tér közepén kérdést intézett a nemzetőrökhöz, akiknek általános véleménye szerint folytatni kell a harcot. A szovjetek aknavetőkkel kezdték meg a támadást...”

Pércsi Lajos őrnagy, a Schmidt-kastély védőinek parancsnoka: „[november 4-én hajnalban] több tiszttel és katonával találkoztam, akik azt mondták, hogy Nagy Imre, az akkori miniszterelnök rádión bejelentette, hogy a szovjet csapatok megtámadták a várost, és felszólította a hadsereget ellenállásra. Ez után polgári ruhás személyek felszólítottak, hogy menjek velük, a szovjet csapatok megtámadták a fővárost, és a kormány parancsot adott a védekezésre. Később tudtam meg, hogy a Schmidt-kastélyhoz mentünk. [...] Mikor katonai egységgé átszerveztem az ottlévőket, közöltem velük, hogy én leszek az egység parancsnoka, elfogadnak-e parancsnoknak. A jelenlevők igennel válaszoltak...”

Somlyói Nagy Sándor világháborús tiszt, újpesti felkelőparancsnok: „November 4-én reggel Nagy Imre felhívása a rádióban olyan hatással volt rám, hogy nem tudtam ellenállni annak, hogy ne jelentkezzem nemzetőri szolgálatra a Fésűsfonó Kultúrházban. Meg kell jegyeznem, hogy olyan különös, lelkes hangulat vett erőt mindenkin, Kossuth-dalokat énekeltek, hogy a lelkesedés engem is magával ragadott, úgy éreztem, nekem ott a helyem közöttük. Én mint rangidős a jelenlévőket három szakaszba osztottam be.”

Csizmadi Ferenc segédmunkás, angyalföldi felkelőparancsnok: „November 4-én arra ébredtem, hogy erős lövöldözést hallottam. Azonnal bekapcsoltam a rádiót, és akkor hallottam Nagy Imre felhívását, hogy minden becsületes magyar ember fogjon fegyvert, mert a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Ekkor elhatároztam, hogy én is jelentkezek a XIII. kerületi rendőrkapitányságon, mert mint magyar embernek és katonaviselt személynek kötelességemnek tartottam, hogy harcoljak. Az kifejezetten nem élt bennem, hogy a szovjet csapatok ellen fogok fegyvert. A miniszterelnök felhívására én bármely Magyarországra törő idegen csapat ellen fegyvert fogtam volna. Azt reméltem, hogy a szovjetek kivonulása után Magyarország független és demokratikus ország lesz, nem úgy, mint eddig, míg a Varsói Szerződéshez tartozott.”

Tóth Ilona szigorló orvos, az Önkéntes Mentőszolgálat tagja: „Elkövetkezett november 4-e. Hajnalban [hangzott el] Nagy Imre segélykiáltása: ťveszélyben a forradalomŤ. Nem értettem, hogy a Szovjetunió, aki mint barát volt eddig, hogy jöhet fegyverrel. Úgyszintén Kádár Jánost sem értettem, aki a Rákosi-éra alatt nagyon sokat szenvedett.”

Ekrem Kemál Széna téri alparancsnok: „Nagy Imre kormánya felhívást intézett Budapest és az ország lakosságához. Minden magyar embert ellenállásra szólított fel. Több tehergépkocsi felfegyverzett munkásokat szállított, a Farkasrét irányába. Énekeltek, és kérdésünkre mondták, hogy a frontra mennek. A reggeli órákban és délelőtt több száz civil jelentkezett beosztásra Budapest védelmére.”

Sillay Rudolf a Széna tériek egyik vezetője, akit 1957-ben 15 évre ítéltek, sokkal informáltabb volt felkelőtársainál: „...ágyúdörgésre ébredtem, elhangzott Nagy Imre rádiófelhívása. Nem értettem meg a helyzetet, mert akkor én úgy tudtam, hogy Maléter a szovjetekkel tárgyal. Nagy Imre proklamációját azért sem értettem, mert nem tudtam elképzelni, hogy milyen csapataink állnak harcban a szovjetekkel. Ilyen harcoló csapatokról én nem tudtam.”

A fegyveres ellenállást ismét túlnyomó részben a civil felkelők kísérelték meg. A nyugati, illetőleg az ENSZ-segítség csupán illúzió maradt, a hatalmas szovjet túlerő november 11-ig súlyos pusztításokkal befejezte Budapest ostromát.

A szétoszlott csoportok számos tagja azonban fegyvertelenül is folytatta az ellenállást belföldön és külföldön egyaránt. Az ellenállók szinte mindnyájan a Nagy Imre-kormány visszaállítását tűzték ki célul. Közülük többen – így az alábbiakban említettek – a kádári megtorlás halálos áldozatai lettek.

Preszmajer Ágoston vontatóvezető, Corvin közi felkelő munkahelyén, a csepeli gyárban január 11-én egy vaslétráról szónoklatot intézett a dolgozókhoz. Arról beszélt, hogy hiába voltak a nagy véráldozatok, a célok nem valósultak meg. Követelte Nagy Imrét a kormány élére, mivel ő elismerte a diákság követeléseit. Kádár János tevékenységét Rákosiéhoz és Gerőéhez hasonlította.

Iván Kovács László, a Corvin köz parancsnoka egy önmaga által írt és szerkesztett folyóiratban tette közzé követeléseit 1957 januárjában. Lényegében ugyanazokért a célokért emelt szót, mint a forradalom idején. Emellett követelte a Kádár-kormány lemondását, helyére a szabad választásokig ideiglenes Nagy Imre-kormányt.

A Központi Honvéd Kórházban a „Bástya”-csoport tagjai (köztük Bárány János, a Tompa utcai felkelőcsoport volt parancsnoka, a corvinista Nagy József, Szabó Lajos és Ivicz György) röpcédulák gyártásával és terjesztésével tiltakoztak a szovjet beavatkozás, deportálás, később Nagy Imréék Romániába szállítása ellen. Az elhunytakért az újonnan megalakult Kádár-kormányt tették felelőssé. Síkraszálltak a „szabad, független, szocialista és valóban demokratikus Magyarországért”. Követelték Nagy Imre és Maléter kormányba kerülését.

A bécsi „Magyar Forradalmi Tanács” (tagjai közt a Corvin közi Renner Péter) elvi nyilatkozata így szólt: „A mi szervezetünk a Magyarországon tartózkodó illegális szabadságharcos egységek szabad földön élő delegációja. Célunk a jelenleg is küzdő illegális szabadságharcos erőknek mindennemű segítséget megszerezni és megadni. Szervezetünk a szovjet által törvénytelenül elhurcolt Nagy Imre-kormányt tekinti Magyarország törvényes kormányának, és ezen kormány visszaállításáért küzd...”

1957 tavaszára a politikai ellenállás utolsó erői is megszűntek, a régi-új hatalom kegyetlen bosszút állt, ennek áldozatul esett az exkormányfő és 117 felkelő. De még ez sem volt elég: Nagy Imrére és a „Pesti Srácra”, 1956 két emblematikus alakjára 33 évig damnatio memoriae várt.

Népszabadság, 2002. június 15.