Csak kevesek által ismert tény, hogy a Magyarországon 1920 után eluralkodó rasszista közbeszédnek nem csak zsidó származásúak voltak az áldozatai. A kormányzat által érvényesített szociális nacionalizmus sem csak a zsidóságot érintette hátrányosan. A rasszista, mindig másban hibát kereső retorika 1945 után nem szűnt meg, csupán tárgyat változtatott: az új áldozatok a magyarországi németek lettek. Mindez összefügg azzal, hogy a magyarországi antifasiszták jelentős része nem demokrataként, hanem rasszistaként volt antifasiszta. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, baráti Huszár Aladár és társai 1919 után az ország vezető fajvédői, antiszemitái voltak. Gondolatrendszerük, amely az 1930-as évek második felére németellenessé tette őket, sajnos sok esetben ugyanabból a kútfőből merítkezett, mint korábbi antiszemitizmusuk.

Magyarországon a XIX. században valójában két csoportnak sikerült a polgárosodási folyamatban teljesen részt vennie. A polgári életmód elterjedése vidéken a svábok, városokban pedig a zsidók sikertörténetének számított. 1919 után Szabó Dezső nyomán általános volt az a nézet, hogy a magyarság boldogulását két belső ellenség teszi lehetetlenné: „az értelmiségi helyekre tolakodó zsidók” és a „földet elfoglaló svábok”. A Nemzeti Parasztpárt 1939-es programja egyenlő veszélynek tüntette fel a „sváb, zsidó és morva eredetű középosztály (...) uralomra törő szándékát”.

A publicisztikában eluralkodott az a szemlélet, hogy zsidó és sváb egyaránt mohó és gátlástalan módon veti rá magát a magyar javakra. Ebben népiek, nyilasok és kommunisták egyaránt osztoztak. Munkamegosztás csak abban alakult ki, hogy ki melyik csoportot gyalázza: „Száz év előtt megtanulták a magyar nyelvet, hogy üzleteket köthessenek. E buzgóságuk feltűnt az idegeneknek is.” Írta pl. a kommunista Agárdi Ferenc a svábok kapcsán, kárhoztatva „faji gőgjüket”. Bajcsy-Zsilinszky Endre szinte teljesen elszigetelődött, amikor 1938-ban volt fajvédő létére nem volt hajlandó teljes mértékben csatlakozni az antiszemita közbeszédhez, és ezt a „svábok” elleni uszítás fokozásával sem tudta kompenzálni. Míg a népiek lapjai ekkoriban a zsidóságot érintő „faji” statisztikákat publikáltak, Bajcsy-Zsilinszky lapjában ugyanazon elvek alapján a német származásúak arányszámát taglalta. „Német világ Magyarországon” címmel már 1937-ben publikált egy brosúrát, igaz, ebben még nem a hazai németeket tette meg bűnbaknak. Illyés Gyula, aki a népiek közül talán a legszorosabb urbánus kapcsolatokkal is rendelkezett, a Nyugat 1932. augusztusi számában a „judeo-germán” Budapest szellemi hegemóniájáról panaszkodott. 1933-ban a Nyugat és a Magyar Hírlap hasábjain publikált cikksorozatot a sváb terjeszkedésről. 1938-ban Párizsban Károlyi Mihálynak is kijelentette, hogy csak a zsidó földek felosztását tarja szükségesnek. Az I. zsidótörvény kapcsán leszögezte, hogy a magyar kultúra védelmében szükségesnek tartja a törvényt és nem hajlandó „hősi halált halni” lakáj-drámaírókért, zughírlapírókért és leánykereskedőkért. Azt az ellentmondást, hogy a törvények nem tehetségtelenség, hanem származás alapján tettek különbséget ember és ember között, Illyés ekkor még nem oldotta fel. Vásáry István kisgazdapárti képviselő látnoki erővel rendelkezett, amikor az I. zsidótörvény vitájában azt mondta, hogy a zsidókérdés megoldása után majd a svábkédés megoldása fog következni.

Zsidók és svábok vagyoni helyzete egyaránt újraosztás tervezésére sarkallta a kor rasszista szociálpolitikusait. A magyarországi németek kitelepítése jelentős mértékben gyarapíthatta volna a nemzeti vagyont, hiszen legfontosabb értékeiket, a földet és a gazdasági felszerelést semmiképp sem vihették magukkal. Mindez egy esetleges és egyre inkább elkerülhetetlennek tűnő földosztásnál komoly tételként esett volna latba. Külpolitikai okokból 1945-ig nem lehetett erőszakosan szorgalmazni a magyarországi németek kitelepítését. Az ötlet azonban már az 1930-as években is felmerült és a zsidótörvényekkel párhuzamosan a svábok negatív diszkriminálására is volt hajlandóság – igaz ezt a harmadik Birodalomra való tekintettel csak bújtatottan lehetett folytatni. Ezt példázza az 1938 augusztusában tárgyalt földbirtokpolitikai törvény, amelynek kapcsán a zsidók ingatlanszerzési tilalmáról a minisztertanács először még úgy határozott, hogy erről lehetőleg „nem kell kifejezetten rendelkezni. (...) A javaslatban a zsidókérdés lehetőleg tompítandó volna akként, hogy a zsidók földszerzését a földművelésügyi miniszter, esetleg a főispán jóváhagyás alkalmával közigazgatási úton szorítsa a legkisebbre. Ugyanígy kellene a német nemzetiségek terjeszkedését is korlátok közé szorítani.”

1939 után Hóman Bálint kultuszminiszter a németek országon belüli összetelepítését mindenképp szükségesnek tartotta, mivel veszélynek ítélte meg a vegyes falvakban a sváb lakosság disszimilációját. Horthy Miklós kormányzó rendkívül pozitívan áll hozzá a németek kitelepítéséhez. „Kitűnő gondolatnak” nevezte Adolf Hitler 1939 október 6-i beszédét, mely általánosságban a külföldön élő németség hazatelepítését említette, és Hitlerhez írt levelében leszögezte, hogy valamennyi kisebbségre kellene alkalmazni ezt a módszert! Külön kiemelte, hogy milyen nyereség volna Németországnak, ma megkaphatná a „mi derék svábjaink”-at, „akiket mi mindig nagyon szerettünk, bizonyára a legjobb gazdák és mezőgazdasági dolgozók valamennyi repatriálásra tekintetbe jövő közül.” Névmagyarosítás kérdésben is egy kalap alá vette a svábokat és a zsidókat, mondván, kifejezetten káros, hogy ez akadályozza a „fajnemesítést”. Hitler nyilatkozata egyébként általánosan ismert volt az országban, mivel a Magyarország 1939. október 7-i száma külön le is közölte a beszédnek azt a részét, amelyben Hitler arra utalt, hogy „Európa kelete és délkelete ugyanis részben tele van a német népiség nem tartható töredékeivel” és általános lakosságcseréket helyezett kilátásba.

Ennek a gondolatnak jegyében fogalmazódott meg a minisztertanács 1940 január 12-i ülésén az az ötlet, hogy a kiszolgáltatott és asszimiláció szempontjából menthetetlennek tűnő burgenlandi magyarságot hazatelepítsék és cserébe ugyanannyi németet telepítsenek át. A német fél hajlott is erre a gondolatra. Az áttelepítés ötlete azonban már ott hajótörést szenvedett, hogy német részről a kárpátaljai németeket kívánták a burgenlandi magyarokkal kicserélni, míg a magyar fél a nyugati határon, Sopron környékéről szerette volna kitelepíteni a németeket, akik elmagyarosítása jóval nehezebbnek tűnt, mint a kárpátaljaiaké. Ezzel viszont a német fél nem értett egyet és arra is hivatkozott, hogy önkéntes áttelepülés esetén Magyarországról csak proletárok, míg Burgenlandból a gazdag parasztok települnének át. Mivel ekkoriban Németországnak a Szovjetunió, Baltikum és Besszarábia területéről áttelepült németek elhelyezése is komoly gondot okozott, a magyar kitelepítést nem forszírozták, a magyar kormány pedig nem volt abban a helyzetben hogy az áttelepülést kötelezővé tegye.

A kitelepítésre vágyóknak biztatást adott Hitler Sztójay Döme berlini magyar követnek tett 1940 szeptemberi kijelentése mely szerint egyszer sor kerül majd egy millió német visszatelepítésére a Kárpát-Medencéből. Erről a kijelentésről a magyar politikusok széles köre tudott, Kállay Miklós miniszterelnök pl. azzal érvelt Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter előtt, aki a Volksbund jogainak bővítését követelte, hogy erre azért sincs szükség, mert a helyzet „úgyis csak átmeneti jellegű”. Kállay a német nemzetiséggel kapcsolatos követeléseket rendre azzal hárította el, hogy így is arányszámukat meghaladó mértékben vannak jelen magyarországi németek a politikai és gazdasági életben.

Német részről a háború alatt is lebegtették a kérdést: Hitler pl. 1943 februárjában közölte Szombathelyivel hogy román-magyar háború esetén előzőleg mindkét ország területéről kivonná a népi németeket. Az áttelepítési terv a népcsoport előtt is ismert volt ugyan, de még a volksbundisták többségei is ellenezte, csupán azok helyeselték akik teljesen nincstelenek voltak. Hogy a „svábok” kitelepítése mennyire népszerű volt a magyar politikai életben, azt igazolja Jagow budapesti német követ panasztávirata is, melyben Hitler kijelentése ellen tiltakozott. A német követ utalt arra, hogy már amúgy is komoly belpolitikai támogatással rendelkeznek efféle ötletek, és amennyiben a Führer kijelentése ismertté válik, akkor a kitelepítést követelő párt kerülne többségbe, ami beláthatatlan feszültségekhez vezet.

A rasszizmus nemcsak kormánypolitika volt. Számos egyesület alapszabályában is deklarálta az idegen fajok elleni szociális harcot. Donáth György MÉP-képviselő mozgalmat indított a progresszív jobboldali egyesületek közös fedőszervben történő egyesítésére. Egyesületközi Együttműködés néven létrehozott szervezete valójában a „Magyar Közösség” kibővített fedőszerve volt és már 1938 ősze előtt megalakult. Összesen 24 egyesület vállalta fel a szervezet integráló munkáját, olyanok mint pl. a Bartha Miklós Társaság, a MONE, a MÜNE, az EPOL, A MEFHOSZ, a MMÉNSZ, a Baross Szövetség, a Honszeretet, a Hungária és a Turul bajtársi egyesületek. Az Egyesületközi Együttműködés politikai pártok felett állt és alapszabálya első pontja kimondta, hogy a számszerű és kulturális fölény jogán kizárólag magyaroké lehet a vezető szerep: „a magyar élet bárminő irányításából ki akarjuk zárni azokat a fajokat és népelemeket amelyek a magyarságra és az itt élő nemzetiségekre egyaránt károsnak ítélünk, elsősorban a zsidóságot.” Az alapszabály második pontja az erkölcsi tisztaságot, harmadik az igazságos vagyon és jövedelem-megosztás követelését szögezte le. Az együttműködés előadássorozatán olyan előadók szerepeltek mint Antal István, Kodolányi János, Karácsony Sándor, Németh László, Mester Miklós, Marton Béla. A Magyar Élet 1941 júliusi számában hitvallásként közzétett Magyar Káté útmutatót is adott arra vonatkozóan, hogy ki nem tekintendő magyarnak: „aki a török hódoltság után telepedett meg.” A káté hozzáfűzte: ezeknek az elemeknek meg kell könnyíteni az eltávozást. Ennek hátterében az a feltételezés állt, hogy ezáltal válhat lehetségessé a nyomorgó „magyar fajú” földművesek és proletárok társadalmi integrációja. Kodolányi földosztást követelő írásában külön kiemelte az akció számára rendkívül fontos következményét: „nagy magyar tömegek letelepítése gyengítené a sváb lakosságot.” A „sváb veszélyt” felismerő népiek külön mozgalmat is indítottak „Kaláka” néven. Antal István a népbíróság előtt azzal védekezett az antiszemitizmus vádjával szemben, hogy a „német veszedelmet a zsidókérdésnél súlyosabb problémának tekintette” és ezért lépett be ő is e szervezetbe.

A Magyar (Testvéri) Közösséget, a faji tisztaság megmentésére szervetett társaságot 1925-ben alakították Erdélyből Magyarországra menekült értelmiségiek. Az alapítók között volt dr. Csomóss Miklós, 1928-ban Szász Bélával az első magyar nemzetiszocialista párt megalapítója és a ’zöld ing’ bevezetője, 1937-től a Nyilaskeresztes Párt pártigazgatója, aki 1938-ban azért lépett ki a nyilasoktól, mert elviselhetetlennek tartotta a sváb és egyéb idegen elemek beáramlását a pártba. A Magyar Közösség szervezési alapelvei is feltűnő hasonlóságot mutatnak az 1928-ban szervezett Szász-Csomóss féle nemzetiszocialista párt ill. Szálasi Ferenc első, 1935-ben megalakult Nemzet Akaratának Pártja (NAP) felépítésével. Mindegyik mozgalmat sejtszerűen szervezték, a legkisebb egység a „család” vagy „fajpolitikai gyűrű” ill. „sátor” (Szálasi pártjában a tized) volt, ezeket „nemzetségekbe” (a NAP-ban Tízek tanácsába) és „hadakba” szervezték. A legfelsőbb vezetést a tízfős vezértanács végezte (A NAP-ban ugyanezt a funkciót az „Életszövetség” látta el). A Magyar Közösség a többi konspiratív egyesülettől abban viszont eltért, hogy tagnak csak olyan személyt vettek fel, akinek apja és nagyapja is magyar névvel bírt. Zsidó természetesen nem lehetett tag, de olyan sem, akinek házastársa zsidónak számított, mivel a Közösség a zsidók asszimilációját a gyakorlatban lehetetlennek tartotta (ennek ellenére a közösségnek is megvoltak a maga „házi zsidói”). A Közösség deklaráltan faji alapon szervezkedett és azt tűzte ki célul, hogy saját „fajmagyarnak” minősülő tagjait juttassa vezető állásokba az államigazgatás területén. A faj mentésének kérdését a keresztény értékek elé helyezte, a zsidókérdést pedig úgy kívánta megoldani, hogy az 1900 előtt letelepedettek %-os arányuknak megfelelő kisebbségi jogokra lennének jogosultak (de csak ebben az arányban vehetnének részt a különböző foglalkozási ágakban is), az 1900 után betelepültek számára viszont „itt hely nincs”. A Közösség rendszeres körleveleket bocsátott ki FÉB (Faji Élet Bölcselet), TK (Tagképző Anyag) és CSÉV (Cselekvő Élet Elvei) néven. A FÉB-anyagok havi rendszerességgel jelentek meg és a ”fajpolitikai gyűrűkben” megtartandó előadások és szemináriumok alapját képezték. A közösség parlamenti képviselőkkel is rendelkezett a kormánypárt, a nyilasok, a Magyar Megújulás Pártja és a függetlenek tagjai között. Donáth György vezetésével külön „sátrat” alkottak. Egy „sátorban” tevékenykedett az 1944-ben bátor kiállásával százakat megmentő Mester Miklós és a deportálásokat irányító Baky László (rajtuk kívül a négy pártot is megjárt Matolcsy Mátyás, a nyilas Szögi Géza, a kormánypárti majd imrédysta Incze Antal, János Áron, Szabó Gyula, Tömböly Dénes tartozott a „sátorhoz”).

Mind a külföldi szakirodalom egy része, mind a magyarországi visszaemlékezők hajlamosak összefüggést, sőt néha ok-okozati viszonyt felállítani antiszemitizmus és náci szimpátia között. Ezek szerint az antiszemita intézkedések helyeslőit a „jobboldaliság”, a „németbarátság” vagy a „náci-szimpátia” jellemezte volna. Ez az érvelés azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy Európában a fajvédelmi gondolat először Magyarországon jelentkezett és sokáig a többi szélsőjobb mozgalom példaképe volt. Német hatás tehát egyáltalán nem állapítható meg, ezzel szemben ismert tény, hogy több náci jelszó, pl. „Deutschland erwache” a magyar ébredők hasonló lózungja után született meg. Németországban még csak néhány fanatikus volt az NSDAP tagja akkor, amikor Magyarországon tízezrek tömörültek fajvédő szervezetekbe (ÉME, EX, stb.) és már 1920-tól jelentős számban parlamenti képviselőket is maguk mögött tudhattak, míg az NSDAP csak 1924-ben került be a Reichstagba, de 6%-os aránya még abban az évben 2,6%-ra esett vissza. A magyar fajvédelem tehát mindenképp önálló és független jelenség.

Személyek szintjén sem igazolható összefüggés német szimpátia és antiszemitizmus között: Teleki Pál, a Magyarországra menekült lengyeleket támogató páter Varga Béla vagy Makkai János, a II. zsidótörvény parlamenti vezérszónoka és a népi írók mind németellenesek, és adott esetben antifasiszták is voltak. A magyar politikai élet résztvevői szinte kivétel nélkül a „magyarság vezető szerepét” hirdették és nem tudtak elszakadni az integer Magyarország fikciójától. A később imrédystává lett Oláh György egyben a németellenes Bartha Miklós Társaság alapító tagja is volt, hasonlóan a már említett Szász Bélához és dr. Csomóss Miklóshoz. Teleki politikai tevékenysége és öngyilkossága, valamint Makkai 1944-es Gestapo általi letartóztatása is azt bizonyítják, hogy antiszemitizmus és az antifasizmus korántsem volt összeegyeztethetetlen.

Akarata ellenére Szekfű Gyula is azok közé tartozott, aki 1944-ben hivatkozási alappá vált a deportálást szorgalmazók körében. 1920-ban jelent meg „Három Nemzedék” c. műve, melyben foglalkozott a szerinte túlzott mértéke miatt káros zsidó asszimiláció hatásaival is. Külön teret szentelt annak a tézisének, mely szerint az arisztokrácia tette lehetővé a zsidóság beáramlását Magyarországra. Szekfű a zsidókról negatív hangon írt, bár a zsidóságot nem biológiai értelemben tárgyalta és a „zsidókérdésért” sem csak őket tette felelőssé. Személye és munkájának magas szellemi színvonala azonban rasszista körökben is hivatkozási alappá vált, mivel történészi kvalitású számvetést készített az 1867-1918 közti időszakról. A szélsőjobb veszélyt érzékelő Szekfű a 30-as évek második fele után egyre inkább a polgári antifasiszta szellemi ellenálláshoz csatlakozott. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a „Három nemzedék” téziseit továbbra is használja (pl. Schittenhelm c. 1937-ben megjelent írásában), csak éppen nem a zsidók hanem a svábok ellen, akik disszimilációját a magyarságra nézve ekkor már veszélyesebbnek tartotta – az elnyomó magyar nemzetiségi politikát, ami a svábokat a Volksbund karjaiba hajtotta, azonban nem kifogásolta.

Zilahy Lajos egyike volt az erkölcsi tisztességet mindvégig megtartó demokratikus meggyőződésű íróknak, de a faji közbeszéd köréből ő is csak részben tudta kivonni magát. A Törzsökös Magyarok Tábora vacsoráján elhangzott mondata, mely szerint egyenrangú magyarnak ismer el mindenkit, aki a magyarság céljait magáévá teszi, köztük a zsidóságot is, botrányt okozott. A Magyar Élet „Híd a zsidóság felé c. írásában pl. nem késlekedett leközölni hogy Zilahy lapjában mely munkatársak ill. feleségeik zsidók (Ortutay, Tersánszky, stb.). Ez ellen az eljárás ellen a lapban publikáló rangos értelmiségiek közül egyetlenegy sem tiltakozott.

Zilahy 1943-ban színpadra vitt „Fatornyok” c. drámája a zsidó és német asszimilációval foglalkozott. Műve kódolt németellenességével a kor haladó értelmisége körében kirobbanó sikert aratott. Zilahy azonban ugyanabba a csapdába esett bele, mint ellenségei. Kritikája tárgyát akaratlanul is faji alapon definiálta. Mentségére szolgál, hogy politikai darabot nem is vihetett volna színpadra. Bosnyák Zoltán pontosan tapintott rá Zilahy darabjának fonákjára:

A darabban – mint nagy központi probléma – szerepel az a nagy per, amely, az író szerint a magyar és a német faj között folyik, és amely – ezt nyíltan kimondja – teljesen és tökéletesen megoldhatatlan. Ugyanakkor egyetlen szó sincs arról, hogy a másik, ennél sokkal nagyobb és égetőbb pör, a köztünk élő egymillió zsidónak velünk folytatott faji pöre, megoldhatatlan volna. Sőt, amint a Kis Ottó-féle házaspár életéből látszik, a zsidóság az idegent is magyarrá képesek tenni, tehát ők beolvadó-képesek magyarságba a négyzeten.”

A szovjet légierő 1942 nyarán végrehajtott bombatámadása Budapest ellen csak néhány épületet döntött romba. Zilahy villája viszont ezek közé tartozott. A háború kimenetelét mindig is pesszimistán megítélő író ennek hatására 1942 szeptember 15-én közzétette Híd című lapjában, hogy teljes megmaradt vagyonát, jövedelmeit és szerzői jogait a magyar államnak ajánja fel, azzal a meghagyással, hogy azt a magyar ifjúság magyar és keresztény szellemű nevelésére fordítsák. Zilahy döntésének indoklására azt hozta fel, hogy „A magyar faj, de elsősorban a magyar nép azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányban szerepel.” Zilahy tehát nem szociális, hanem faji kérdésnek tartotta a Magyarországon kialakult, csakugyan anakronisztikus állapotokat.

A rasszista paradigma hihetetlen erejét bizonyítja az is, hogy a nyilas és nemzetiszocialista penetráció ellen 1938-ban alakított társaság gyakorlatilag ugyanazokat a kliséket használta, mint a legvadabb magyar szélsőjobboldal. Az egyébként jelentéktelen egyesület neve Magyar Fajvédők Országos Szövetsége volt, elnökségében Görgey György, és Magasházy László nyugállományú tábornokok és Somogyi Béla (mindhárman 1919-es fajvédők) foglaltak helyet.

A zsidók és németek elleni kétfrontos harc jegyében indult az ország legfontosabb ellenzéki (nota bene zsidó tőkéből pénzelt) lapja, a Magyar Nemzet is. 1938 augusztus 25-én Pethő Sándor bemutatkozó cikkében meghirdette, hogy a lap küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon, és félreértések elkerülése végett leszögezte azt is, hogy „nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Erre nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsőbbségének szerves és intézményes megalapozása.” Ezután azonban arra célzott, hogy hiba volna csak a zsidókérdéssel foglalkozni, hiszen „nemcsak zsidó imperializmus fenyegeti a magyar érdekeket.” Megállapításával nem lett volna semmi baj, hiszen a III. Birodalom csakugyan súlyos fenyegetést jelentett. Ez azonban semmiképp sem legitimálhatta a hazai nemzetiségek kulturális és politikai jogainak csorbítását, amit Pethő és szerkesztősége viszont összekapcsolt a zsidókérdéssel.

Hasonló szemlélet uralkodott a sok szempontból progresszív Turul Szövetségen belül is. Ambrus József, a Turul Szövetség országos fővezére „Teljes rendszerváltozást követelünk” c. cikkében feudalizmus és zsidóság gyalázása mellett fajbiológiai és tehetségkutató intézet felállítását követelte, majd leszögezte, hogy „Mérhetetlenül aggaszt bennünket a Dunántúl sora, amelynek 42%-a nagybirtok. Amikor a Dunántúl egyes vidékein kihal a tisztafajú magyarság, azt kell látnunk, hogy a szapora és szorgalmas sváb családok lépésről lépésre elfoglalják a magyar földet.”

Ez az ellenségkép még Bibó István és Reitzer Béla 1938-ban írt pont-tervezetében is visszaköszön, melyet a Márciusi Front számára készítettek. Bibó a zsidóság kapcsán egy vázlatában apósához, Ravasz Lászlóhoz hasonlóan leszögezte, hogy kulturális szempontból „nem a saját országunkban vagyunk”: éleslátása azonban már ekkor sem engedte meg neki, hogy a zsidókat politikai és gazdasági szerepükért tegye felelőssé. Emellett azonban követelte a „külön érdekvédelmet folytató német és zsidó eredetű rétegek közéleti vezető szerepének és hangoskodásának a megszüntetését.” A „hangoskodás” kifejezést Bibó később ugyan átjavította „hatalmi helyzet”-re, de ezzel is csak azt bizonyította, hogy hisz a zsidó és a sváb disszimiláció veszélyében, ami nem volt egyéb vad kényszerképzetnél. Ekkor még a Volksbund sem létezett, voltak ezzel szemben állandó iskolabezárások és a német nemzetiségűeket sújtó szekatúrák. Éppen a magyar kormány asszimilálást erőltető intézkedései voltak azok, amelyek előkészítették a talajt a náci eszméket terjesztő Volksbundnak, amely a német nemzetiségűek számára egyedül hatásos érdekképviseleti szervnek tűnt. Zsidó vagy cionista „hangoskodásról” a tények ismeretében nem lehet beszélni, a német nemzetiségi vezetők radikalizálódása pedig csak 1938 végétől kezdett veszélyes méreteket ölteni.

Öt hónap múlva Reitzer Béla kétségbeesett levelekkel bombázta Erdei Ferencet és kérlelte, hogy írja alá a Makay Miklós által szervezett zsidótörvény ellen tiltakozó ívet. Erdei azonban Bibóra hallgatott, aki kétszer is megírta Erdeinek, mennyire „életbevágóan” fontos kimaradni az aláírók sorából. Ugyanez ismétlődött meg 1938 december 24-én, amikor Erdei megtagadta a tiltakozást az újabb zsidótörvény ellen Sárközi Györgytől is, mondván, zsidókért nem kapható „keresztes lovaggá” lenni, azonban mindenre amit tehet, kész „azokért a zsidókért, akik már nem azok(...)”.

A magyar antifasizmusról készült feldolgozások sajnos elhallgatják az a tényt, hogy az antifasiszták jelentős része rasszista, faji alapon volt antifasiszta. A népiek mellett jó példa erre a magatartásra a Makay Miklós és a Mauthausenben mártírhalált halt baráti Huszár Aladár által életre hívott „Törzsökös magyarok Tömörülése – Sárkányos Mozgalom” amely az „ értelmiség magyar származású kisebbségének” (!) védmozgalmaként definiálta magát. A Törzsökösök 1938 november 15-én alakultak meg és időszaki lapként „Sárkány” címmel folyóiratot is adtak ki. Politikai programjukban numerus clausus helyett „Numerus Hungaricust” követeltek, azaz a zsidó és az árja (értsd: nem „turáni magyar”) elemek párhuzamos korlátozását és a „fajmagyar” népesség pozitív diszkriminációját. A törzsökösöknek azonban volt koncepciójuk a „hasonultak” azaz a „magyar lelkiséggel azonosult” zsidók és árják sorsára is. A Sárkány 1939 január-februári száma lelkes tudósításban adott hírt arról, hogy „A svábság és zsidóság becsületes nemzethű rétegei maguk is szervezkednek (...) Akik már szívben magyarokká váltak, de nem lehetnek a sárkányosok tagjai a felvételi szabályok miatt – testvérszervezetekbe tömörülnek, s maguk közösítik ki soraikból a disszimiláltakat, az alkotmányellenes forradalmár elemeket.” A „hasonultak” mindjárt négy szövetséget is alakítottak: A Nemzethű Árjamagyarok Tömörülésébe és az Ankerschmidt társaságba a szláv és német származásúak, a Pálos Szövetségbe a kikeresztelkedett zsidók (Saulus-Paulus), az Izraelita Vallású Nemzethű Zsidók Szervezkedésébe pedig a nem kikeresztelkedett zsidóság „hasonult” tagjai léphettek be. Emellett „Petőfi tábor” néven is alakult egy szervezet az 1848 előtt betelepült „hasonultak” részére. Makay és baráti Huszár mozgalma és a „hasonultak” társaságai kezdeti felfutás után 1940-től elhaltak, de a törzsökösök továbbra is élénk náci- és nyilasellenes tevékenységet fejtettek ki.

Külön meg kell említenünk baráti Huszár Aladár tevékenységét. Ő a Magyar Nemzet cikkírójaként Imrédy és a magyar szélsőjobb legkérlelhetetlenebb ellenfelének számított. Imrédy ellen felhozott kritikájában azonban fő érvként szerepelt, hogy „a magyar élet problémáihoz csak annak szabad nyúlnia, akinek lelke, vérsége és fajisága teljesen azonosult a magyarsággal.” Huszár a nyilasokkal szemben arra hivatkozott, hogy már csak a Gömbös Gyula iránti tisztelet és a gömbösi eszmékkel való azonosulása miatt is el kell utasítania a nyilasmozgalmat. Sajátos, hogy Huszárral szemben a nyilasok voltak azok, aki arra hivatkoztak, hogy három millió idegen nemzetiségű mindig hű volt Magyarországhoz és ezért nekik teljes körű politikai jogokat kell kapniuk, míg Huszár „magyar fajvédelmet” követelt, ami számára a sváb elem háttérbe szorítását jelentette. A harmincas évek végére tehát előállt az a paradox helyzet, hogy a nyilasmozgalom legsikeresebb kritikusai a volt szélsőjobboldali fajvédők táborából kerültek ki és nyilasellenes cikkeiket a polgári értékeket is felvállaló Magyar Nemzet és Magyarország hasábjain publikálták. Ez a tényt sem akkor, sem később nem tudta feldolgozni az antifasiszta ellenállás. A magyar antifasiszták többsége nem azért támadta a nyilasokat, mert azok számára semmit sem jelentettek az emberi és polgári jogok, hanem azért, mert rendszerük számukra „idegenszerűnek”, „magyartalannak”, „kópiának” tűnt. A Magyar Nemzet, 1939 után a „szellemi honvédelem” antifasiszta értelmiségieket tömörítő lapjában az „idegenek” elleni kirohanások jelentették a leghatásosabb „antifasizmust”: a közönyös, önző magyarok mellett „vannak aztán sokan, akik lélekben sohasem voltak magyarok, akiknél a magyarság csak külszín, beszéd vagy külső keret, de sem felfogni, sem megérteni, sem mélyébe hatolni a magyar lélek misztériumának sohasem tudtak. Ezek egy része nyíltan disszimilál s bontott lobogóval áll oda fajtája és vérsége (...) szolgálatába. Vannak olyanok, akik idegen vérségük dacára magyarnak érzik magukat, őszintén és sokszor becsületesen akarják a magyar életet szolgálni, de nem tehetnek róla, amit akarnak, amint akarják és ahogy akarják, az nem magyar, mert lelkük nem a magyar élet dallamára van hangolva.” – írta baráti Huszár Aladár. 1945 után a pártállam e rasszista szemléletet hirdetők egy részét integrálta (népi írók), másik részének, a halott fajvédőknek helyet biztosított az antifasizmus panteonjának alagsorában (Bajcsy-Zsilinszky és 1956 után Teleki Pál) míg az élő fajvédőket, akik egyúttal kommunistaellenesek is voltak, bebörtönözte, kivégeztette vagy elüldözte az országból.

Sajátos adalékot nyújt ehhez a kérdéshez a kommunista párt által dominált rendőrség és a népbíróságok tevékenysége is. Frank László népügyész a Szálasi-per zárszavában a sváb telepeseket a Volksbundisák elődeinek nevezte és oldalakon keresztül igyekezett bizonygatni, hogy a német nemzetiség és a nácizmusra való hajlam között szerves összefüggés van. Nagy Vince, a Szálasi-per politikai ügyésze költői kérdése szerint „nem a katyni és auschwitzi SS-legények ősei voltak ezek a barbár germánok, akiknek a szadista vadságuk a későbbi német kultúra, a Schillerek, Goethék és a Thomas Mannok vézna kis kultúrrétege alatt sikerült átörökíteni a késői utódokra?” Bár Hóman Bálint ellen nem lehetett felhozni azt, hogy a nemzetiszocializmussal és a náci fajelmélettel rokonszenvezett volna (történeti munkáiban kifejezetten szembeszállt a német fajelmélettel), a német kultúra és a német-magyar sorsközösség hirdetése a politikai rendőrség számára egyet jelentett a nácizmussal: a kihallgató szerint Hóman „tagadja hogy imádta a nácikat, és olyan kísérleteket próbált tenni, hogy vallomása során a germán fajt és a náci rendszert különválasztva, irántuk való imádatát a kitűnő germánságra és nem annak politikai rendszerére redukálja. Csak nagy vita után ismerte el a két fogalom - sajnálatos módon – azonos voltát.” Ez a szemlélet tette bohózattá Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök és Jány Gusztáv doni hadseregparancsnok népbírósági pereit is: a kommunista pártsajtó és a népügyészek egyaránt régi családnevükön (Knausz és Hautzinger) emlegették a két tábornokot, holott mindkettőjük kifejezetten büszke volt magyarságára és azt sohasem tagadta meg. Bár Jány esetében lett volna mód arra hogy valós vádak alapján ítéljék el őt, jog és igazság a népbírák számára nem volt fontos szempont. A rasszista közbeszéd 1945 utáni akadálytalan átvétele ahhoz vezetett, hogy sokszor valós bűnösöket is ártatlanul ítéljenek el és előkészítette a terepet egy újabb népcsoport deportálásának szellemi legitimálásához.