„A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára ma már a magyar kutatók előtt is nyitva áll” (Ölvedi Ignác, 1967)

Meglepetéssel és kissé tanácstalanul olvastam Ölvedi Ignác cikkét, melyben történelemhamisítással, sztálinista módszerekkel, a tárgyilagosság sutba dobásával vádol. Meglepetéssel azért, mert nem számítottam arra, hogy írásom ilyen kifakadásokra késztetne bárkit is, tanácstalanul azért, mert nem értem bírálóm gondolatmenetét.

Ölvedi kritikájában szinte semmit sem árul el arról, mik is lehettek Sztálin céljai 1939–1941 között – pedig bírált cikkem kizárólag ezzel foglalkozott, és nem azzal, hogy Németország miért támadta meg a Szovjetuniót. „Sztálin nem az összecsapásra készült, hanem olyan fegyveres erő megteremtésére, felfegyverzésére és kiképzésére, amelynek még Hitlert is gondolkozásra kellett késztetnie, mielőtt megindítja hadait a Szovjetunió ellen”, írja. Tehát Ölvedi szerint Sztálinnak nem voltak területhódító céljai, nem akarta „felszabadítani a tőkés imperialisták jármában nyögő és szabadságra vágyó” népeket, nem kívánt agressziót elkövetni szomszédaival szemben, gondolatait nem a proletár internacionalizmus és a „Világ proletárjai egyesüljetek” elv vezérelte? Érdekes állítások ezek annak fényében, hogy Sztálin maga erről másképp nyilatkozott:

Németország fő gondja Franciaország és Anglia legyőzött államainak megfigyelése lesz, hogy ott fékentartsa az ellenállási mozgalmakat. Másrészt a győzelmes Németország óriási területeket szerez meg, és ezért évtizedekig ezek hasznosításával és a német rend létrehozásával lesz elfoglalva. Nyilvánvaló, hogy Németország másutt túlságosan is le lesz kötve ahhoz, semhogy ellenünk fordulhasson. Van még egy ügy, ami biztonságunkat szolgálja. A legyőzött Franciaországban nagyon erős lesz a kommunista párt. A kommunista forradalom elkerülhetetlenül kitör, és mi ezt a helyzetet kihasználhatjuk arra, hogy Franciaország segítségére siessünk és szövetségesünké tegyük. A továbbiakban az összes olyan nép, mely eddig Németország 'védelmébe' esett, szintén szövetségesünkké válik. A világforradalom kifejlesztésére széles tevékenységi kör áll előttünk”, mondta Sztálin 1939. augusztus 19-én a politikai bizottság előtt. Beszédjének szövege néhány hét múlva a „Havas” hírügynökségen keresztül meg is jelent Genfben a „Revue de droit international” című lapban. Sztálin 1939 novemberében tiltakozott a lap állításai ellen, sőt a Pravdában meg is jelentette a cikk cáfolatát. 1993-ig minden szovjet történész és emlékiratíró tagadta, hogy 1939. augusztus 19-én egyáltalán sor került volna a politikai bizottság ülésére. Először Dimitrij Volkogonov vezérezredes ismerte el 1993. január 16-án az Izvesztijában megjelent cikkében, hogy az ülésre sor került.

Sztálin helyzetértékelése később – látva Németország katonai sikereit – módosult, bár politikai céljain ez sem változtatott.

Ölvedi szerint a Szovjetunió hadiipara minőségi és mennyiségi téren nem körözte le Németországot: „Adatok és tények azt tanusítják, tisztelt Ungváry kolléga, hogy a Szovjetunió a fegyverkezésben és a hadsereg szervezésben nem járt az élen, ahogyan Ön állítja, hanem a kor hadművészeti követelményeihez viszonyítva nagyon is le volt maradva” állítja kritikusom. A valóságban a Szovjetunióban már 1939-ig is több páncélost gyártottak, mint a világ összes országában együttvéve. Bírálóm szerint a Szovjetunió 1925-től 1939-ig „leszerelt”: valójában folyamatosan minden fegyverből többet- és gyakran jobbat - gyártott mint Németország. Németország még 1941-ben is csak havi 250 páncélost gyártott, míg a Szovjetunió naponta 20–50 darabot, és ezek döntően T-34 ill. KV típusú harckocsik voltak, amelyek ebben az időben a német gyártmányokat minden téren messze felülmúlták. Ha megfontoljuk, hogy a Szovjetunió 1941-ben ipari potenciáljának közel 40%-át vesztette el, de ennek ellenére több fegyverből kétszer vagy még ennél is többször annyit tudott gyártani, mint a már két éve háborús viszonyokban élő Németország, akkor nem alaptalan az a feltevés, hogy a szovjet ipar már hónapokkal, sőt évekkel korábban felkészült a tömeges fegyvergyártásra.

A világon először a Szovjetunióban szerveztek légideszanthadtesteket, paramilitáris alakulatokban közel egymillió ejtőernyőst képeztek ki. Hitler 1936-ban állította fel az első ejtőernyős alakulatot, és ezek összlétszáma 1939-ben 4000 főre rúgott. Sztálin 1930-ban hozta létre az ejtőernyős fegyvernemet és 1941 június 22-re öt hadtestbe szervezve már kb. 100.000 ejtőernyős katona állt fegyverben! 1941 augusztusában fejezték be a második öt légideszanthadtest felállítását, nyilvánvaló, hogy ezek szervezése már hónapokkal korábban elkezdődött. Fel kell tennünk a kérdést, hogy miért kellett Sztálinnak ennyi ejtőernyős? Nyilván nem a védekező hadműveletekben szándékozta felhasználni ezeket az igen drágán kiképezhető elitcsapatokat - védelemre a legnagyobb pazarlás ejtőernyős-vadászokat bevetni, hiszen elsősorban nem a lövészárokharc fortélyaira képezték ki őket, ellentétben a sokkal olcsóbban kiképezhető gyalogsággal. Zsukov marsall erről szemérmesen csak annyit ír könyvében, hogy „a lehetséges hadműveletek jellegét megítélve jól láttuk, hogy jelentősen növelni kell a légideszant-csapatokat.” A Szovjetunióban gyártottak először szériában úszó és repülő páncélosokat, és fejlesztették világszínvonalra a vitorlázórepülőgép-gyártást, mely a deszanthadműveletek legfontosabb kelléke az ejtőernyő után. Utóbbi eszköz 19 világrekordjából 13-at szovjet gyártmányú vitorlázó-repülőgéppel értek el. Vajon használhatóak-e az előbb említettek egy védekező háborúban? A világon először a Szovjetunióban gyártottak páncélozott repülőgépeket (IL–2), Sztálin utasítására érdekes módon először együléses csatarepülőgépként, elhagyva a hátsó géppuskást, mely a gépet védekezésre is alkalmassá tette volna. Ugyanilyen szempontokból gyártottak le 7275 BT tankot is, melyek a világ leggyorsabb páncélosaiként 73 km/óra sebességgel tudtak közlekedni, miután hernyótalpaikat ledobták. Az utóbbi fegyvernek az volt egyetlen hátránya, hogy védekező hadműveletekre nem volt felhasználható: a BT páncélosokat csak jó utakon lehetett használni, mert a hernyótalpak nem bírták a nagy megterhelést – nem is erre tervezték őket. A Szovjetunió úthálózata még évtizedekkel a háború után is messze elmaradt az európai normáktól, ezt minden tervező tudta. Ha mégis olyan harckocsit terveztek, amely csak utakon tud jól közlekedni, annak az lehet az oka, hogy azokat egy jó úthálózattal rendelkező területen – tehát valamelyik nyugat–európai országban – tervezték bevetni a járművet.

Szeretném hallani, melyek voltak azok a fegyvertípusok, melyekből Ölvedi szerint a Szovjetunió kevesebbet és lényegesen rosszabb minőségűt gyártott, mint Németország? Vajon ezek száma volt a meghatározó? Biztos vagyok abban, hogy 1941-ben a szovjet fegyverek zöme állta a versenyt a világ bármely hasonló fegyvertípusával - ezt még a szembenálló német és magyar katonák is elismerték. Ölvedinek inkább azt a kérdést kellene feltennie, hogy kiváló fegyverzetük ellenére miért szenvedtek a szovjet csapatok a háború elején katasztrofális veszteségeket.

„A Szovjetunió (...) a háború kitörésének előestéjén gyenge hadsereggel és elavult haditechnikával rendelkezett”, állítja Zsukov marsall nyomán Ölvedi. Valóban, ha azt nézzük, hogy a tervek szerint a 29 gépesített hadtest mindegyikének előírás szerint 1031 (más forrás szerint 1120) harckocsival kellett volna rendelkeznie, de ezeknek csak kevesebb mint a fele került 1941. júniusáig a csapatokhoz, akkor igaz, hogy a szervezés még korántsem zárult le - ebből a szempontból a szovjet hadsereg „gyengének” is nevezhető volna. De ha ezt összevetjük azzal, hogy a Szovjetunió ellen felvonultatott teljes német harckocsiállomány (a zsákmányolt francia, angol, cseh harckocsikkal együtt) nem tett ki annyit, mint négy teljesen feltöltött szovjet gépesített hadtest hadiállománya összesen, akkor mindjárt relatívvá válik a szovjetek felkészületlensége. Ugyanez a helyzet a harckocsik elavultságával is: 1941. júniusára vonatkoztatva a szovjet katonai vezetők - utólag - a harckocsiknak csak 15%-át minősítették korszerűnek. Ehhez képest az így minősített 1861 harckocsi (és nem 1475, mint ahogyan azt Ölvedi állítja) nemcsak „modern” volt, hanem a világ összes más harckocsiját felülmúlta tömeg, páncélvastagság, fegyverzet és motorteljesítmény tekintetében. Az „elavult” kb. 22.000 harckocsi is zömmel korszerűbbnek számított, mint a német Pz I., és II. Ha figyelembe vesszük, hogy a Pz. I-es csak két géppuskával, a Pz. II-es pedig csak egy 20 mm-es löveggel rendelkezett (amelyek egyike sem ütötte át a szovjet harckocsik páncélzatát), és ez a két típus a német harckocsiállomány 35%-át tette ki, és mindezt szembenállítjuk azzal, hogy még a leggyengébb szovjet harckocsi is minimum egy 45 mm-es löveggel rendelkezett (amely viszont már képes volt az előbb említett harckocsik páncélzatának átütésére), akkor mindjárt relatívvá válik a szovjet haditechnika „elavultsága”.

Zsukov marsall, és nyomában sok tollforgató jobb tudása ellenére valótlanságokat terjesztett a német hadiiparról, hogy elfedje a Szovjetunió háborús készülődéseit. Így például Zsukov azt állította, hogy Németország 1941-ben 5200 páncélost gyártott, miközben a valóságban csak 3700 darabot, de ennek is kb. 20%-a minden ekkor gyártott szovjet páncélosnál elavultabb volt!

A pártállam történetírása mindig kidomborította, hogy a Szovjetunióban a terveknek csak kis százalékát sikerült 1941. júniusáig teljesíteni. Fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen célt szolgált volna az a hadsereg, mely a tervek teljesítése után fegyverzetében erősebb lett volna, mint az európai kontinens többi hadserege együttvéve!

Ölvedi többször hánytorgat fel olyan dolgokat, amelyeket nem állítottam. Állításával ellentétben nem írtam, hogy a szovjetek műszakilag megerősítették volna határaikat – valójában ennek az ellenkezője történt: a régi erődítéseket bontották le. Hidak, utak, laktanyák építése nem azonos a műszaki erősítéssel. Nem értem, hogy bírálóm szerint miért nem számít dokumentumnak a Ránki György által kiadott „Hitler hatvannyolc tárgyalása” c. mű, melyből megtudható, hogy Hitler másoknak mikor mit nyilatkozott a Szovjetunióról (azt, hogy potenciálisan veszélyforrásnak tartja). Nem értem, miért következik abból a tényből, hogy Sztálin hadseregének tisztjei közül tízezreket kivégeztetett, az, hogy ezáltal szét akarta verni hadseregét. Eszébe sem volt ezzel szétverni. A szakmai színvonal ugyan óriásit zuhant a szakemberek módszeres kiirtása után, de a szovjet Vörös Hadseregben ezek után egyetlen merényletet vagy összeesküvést sem tudtak megszervezni Sztálin ellen, ellentétben a német Wehrmachttal, ahol még az is többször előfordult, hogy Hitler kiadott parancsai ellen cselekedtek, vagy azokat elszabotálták. Sztálin brutális és kegyetlen diktátor volt, de nem volt a saját ellensége – vérengzéseinek megvan a maga szörnyű racionalitása. Sztálin teljes joggal hihette azt, hogy hadserege a tisztogatások után erősebb lesz, mint előtte volt, hiszen mindenki készségesen és változtatás nélkül hajtja majd végre parancsait - és valóban, tudomásunk szerint egyszer sem fordult elő, hogy valaki a már kiadott utasításait önhatalmúan büntetlenül megmásíthatta volna. Nem értem, hogy bírálóm miért nevezi forrásaimat „a nácizmust mosdató politikai propagandának”. Sokkal hasznosabban tette volna, ha az ilyen minősítések helyett valami konkrétummal is cáfolja az általam leírtakat, és nem a német és a szovjet rendszert összehasonlító anekdotával zárja sorait, mely szerint a kettő közt csak az a különbség, hogy Moszkvában hidegebb van. Lehet, hogy ennek az anekdotának az elmesélése húsz évvel ezelőtt nagy politikai bátorságról tett tanulságot, de az az idő elmúlt, és ennek híján viszont végképp nem értem, miért, milyen alapon mossa így össze Ölvedi a két rendszert, miközben engem vádol (!) a nácizmus és Hitler rózsaszínűre festegetésével.

Azt sem értem, hogy Ölvedi miért az általa korábban csak „a német irányzat és a fasiszta eszme legerőteljesebb magyarországi hordozójának, Németország fenntartás nélküli kiszolgálójának” és feltétlen hívének tekintett, műveiben csak mint „horthysta” (sic!) magyar tisztikarként említett testület jelentéseit ajánlja figyelmembe a Szovjetunió szándékainak tanulmányozásához, melyekből jelenlegi véleménye szerint mind „érződik a hozzáértés, a hazaszeretet”? Nem kéne ehhez inkább a szovjet forrásokat tanulmányozni? (Melyek csak napjainkban – és nem 1967-ben, mint ahogyan azt egyesek állították – válnak lassan mindenki számára hozzáférhetővé.) Vajon mindent tudott a magyar Honvéd Vezérkar a Szovjetunió szándékairól? Szerintem nem, hiszen még a német vezérkar keleti hadseregeket nyilvántartó osztálya sem sejtette 1941. június 22 előtt, hogy a Szovjetunió milyen erőkkel rendelkezik, és milyen terveik vannak velük. Az 1941. május 20-án kelt jelentésben még a hadosztályok számát sem tudták pontosan megbecsülni, bár ekkor már lehetségesnek tartották a szovjet preventív-offenzívát.

Köszönettel tartozom Ölvedi Ignácnak azért, hogy felhívta figyelmem a Zsukovnak tulajdonított idézet pontatlanságára, ezért minden olvasótól elnézést kérek. Az idézetet nem közvetlenül Zsukov könyvéből, hanem egy német feldolgozásból vettem át, utólag ellenőrizve magam is meglepve tapasztaltam, hogy a kérdéses mondatok az idézett formában nem találhatóak Zsukov művének orosz vagy magyar kiadásaiban. A lényegen azonban ez nem változtat: az idézetet annak illusztrálására akartam használni, hogy 1941-ben a szovjet felvonulás nem védekezésre, hanem támadásra volt csak alkalmas. Ezt idézett művének oldalain Zsukov maga is elismeri: „A háború elején a 10. hadsereget és a Nyugati Körzet több más csapatát a bialystoki kiszögellésben helyezték el, amely az ellenség felé nyúlt ki. (...) Hasonló hiba ismétlődött meg a Délnyugati Front hadseregeivel is, amelyet szintén megkésve vontak vissza a bekerítés elől.”

Zsukov memoárjában úgy tesz, mintha nem rajta múlt volna az, hogy a szovjet hadsereg gépesített alakulataiból 18 gépesített hadtest a határtól 200 kilométeres távolságon (azaz egy-két menetnapon) belül, és ezen belül ebből is 7 olyan kiszögellésekben táborozott le, ahonnan csak támadni lehetett, védekezni nem, mivel a hadműveletek első napjaiban elvágták őket a főerőktől. Hasonlóan helyezkedtek el az egyéb alakulatok is: a legexponáltabb lembergi és bialystoki kiszögellésbe a páncélos és gépesített hadosztályokon kívül 48 lövész-, és 16 lovashadosztályt zsúfoltak be. A valóságban mindez Zsukov tervei és utasításai alapján történt. A Vörös Hadsereg Németország elleni felvonulásáról 1941-ben három különböző terv is született. Először 1941. március 2-án, majd március 11-én, végül május 15-én terjesztettek Sztálin elé. Utóbbiból összesen egy Vasziljevszkij marsall által kézzel írt példány készült, bevezetőjében a következő áll:

„Ha figyelembe vesszük, hogy Németország hadseregét a mögöttes szolgálatokkal együtt mozgósította, akkor megelőzheti (Vatutyin marsall által kétszer aláhúzva) felvonulásunkat, és meglepetésszerű csapást mérhet ránk. Hogy ezt megelőzzük, és a német hadsereget szétverhessük, (utóbbi áthúzva) szükségesnek tartom, hogy semmi esetre sem engedjük át a német vezetésnek az iniciatívát, előzzük meg (kétszer aláhúzva) ellenfelünket a felvonulásban, és akkor támadjuk meg a német hadsereget, amikor az még a felvonulás fázisában van, és nincs abban a helyzetben hogy frontot építsen fel és megszervezze a fegyvernemek együttműködését.” Sztálin a tervezetet jóváhagyta és saját aláírásával hitelesítette.

A figyelmes olvasó már ebből szövegből is láthatja, hogy a szovjet vezérkart nem az aggasztotta, hogy Németország támad - Németországról nem feltételezték a jószomszédságot - hanem az, hogy a német támadás esetleg megelőzi a tervezett és a saját támadást előkészítő felvonulást. A jelentés ugyanis azt szögezi le, hogy már mindkét hadsereg mozgósított, de a német hadsereg felvonulását a szovjet határra még nem kezdte meg, bár ez bármikor elkezdődhet. Ezzel szemben a szovjet hadsereg nemcsak mozgósított, hanem már felvonulásban volt. Ez a felvonulás ugyanis nem 1941. májusában kezdődött: a szovjet hadsereg 1939-től folyamatosan több hadosztályt állomásoztatott a határon, mint a német hadvezetés. Ez annyiból érthető is, hogy a szovjet útviszonyok sokkal lassabban engedik meg az átcsoportosítást, mint ahogyan arra a német félnek lehetősége van. Véletlen egybeesés, hogy 1941. májusának elején a már felvonult és a határtól zömmel 200-300 kilométeren belül állomásozó kb. 150-180 hadosztály mellé további öt hadsereg felvonultatását is elindították? Ha védekezni kívántak volna, akkor nem lett volna szükség arra, hogy a gyorsanmozgó alakulatokat is a határ mellett vonultassák fel, és arra sem, hogy a csapatoknak német–orosz szótárakat osszanak ki, valamint zsebkönyveket, melyek a nyugat-európai vasúti sínek szovjet szabványra való átállítását tartalmazzák. Az sem volt indokolt, hogy a lengyel lakosságnak felszabadító szövegű plakátokat nyomjanak, miképp az sem, hogy „német proletariátus” és hasonló névre kereszteljenek egységeket, illetve hogy éppen 1941. június 4-én állítsanak fel lengyel vezényleti nyelvű hadosztályt. Ha nem a szomszédos területek pacifikálása járt volna a szovjet hadvezetés fejében, akkor nem lett volna szükséges az erre kiképzett NKVD hadosztályok tucatjait felállítani és állomásoztatni a határ mellett a határőrség szükséges állományán kívül (nem véletlen, hogy ezeket az alakulatokat később, mikor nyilvánvalóvá vált a szovjet katonai doktrína kudarca, normális lövészhadosztályokká alakították át). A határon fekvő Breszt Litovszkban sem kellett volna 10 millió liter benzint tárolni, ha védekezni akartak volna a németekkel szemben. Arra sem lett volna szükség, hogy Krakkóval bezárólag német–lengyel területekről térképekkel lássák el a magasabb parancsnokságokat – elegendő lett volna ezt közvetlenül a támadás előtt megtenni.

A szovjet felvonulásról árulkodik az a tény is, hogy 1941. augusztus elejéig az összes szovjet páncélos, gépesített és gyalogoshadosztály kb. 90%-a már a németekkel szemben tevékenykedett. A szovjet felvonulás harmadik lépcsője 1941. június 22. és július 9. között érkezett be a nyugati határmenti katonai körzetekbe: 71 hadosztály, 6 dandár és egy teljes hadsereg érkezett erősítésnek. Figyelembevéve a nagy távolságokat és a rossz vasút- és útviszonyokat, nyilvánvaló, hogy az alakulatok zömének már 1941. június 22 előtt el kellett indítania felvonulását békebeli garnizonjából, mely adott esetben 10.000 kilométerrel keletre feküdt a szovjet-német határtól. A szovjet hadvezetés 1941. júliusa és augusztusa között 98 lövészhadosztályt állított fel, látott el felszereléssel, és vetette szeptember-október folyamán a harcokba. Lehetetlen lett volna ezt megszervezni akkor, ha az előkészületek nem kezdődtek volna el jóval a német hadüzenet előtt.

Az 1941. május 15-én elkészült és előbbiekben idézett „Megfontolások a Németországgal és szövetségeseivel való háború esetére” csak az utolsó állomása volt annak az útnak, amelyre a Szovjetunió 1939. augusztus 23-án rálépett, és amelynek folyamatát előző cikkünkben ismertettük.

Mindez persze semmit sem változtat azon a tényen, hogy Németország elsősorban nem ezért támadta meg a Szovjetuniót. Nem csökken a németek háborús felelősségét sem, hiszen az egyik bűn nem tehet bocsánatossá egy másikat. Különös, hogy Ölvedi mégis ezt hányja szememre, amikor történelemhamisítónak nevez. Az ő helyében óvakodnék az ilyen minősítések használatától egy tudományos igényű vitában. Nemcsak azért, mert rám nézve igaztalan, hanem azért is, mert méltánytalan eleve a hamisítás szándékával vádolni valakit, aki a véleményünk szerint esetleg téved. Nemcsak azért, mert esetleg mégse tévedett, hanem főleg azért, mert a tévedésből még egyáltalán nem következik, hogy ezt rosszhiszeműségből tette. Nem véletlen, hogy a kommunista történészek olyan előszeretettel használták mindenkire ezt a pejoratív jelzőt, aki nem az ő felfogásuknak megfelelően fogalmazott. Nem értem, hogy miért ad a számba olyan mondatokat, amilyenekhez hasonlóakat én le sem írtam. Például nem írtam, de nem is sugalltam azt, hogy „A Wehrmacht megelőző támadást kényszerült végrehajtani az Európát fenyegető bolsevista hordák ellen”, sehol nem minősítettem sem bolsevista hordának, sem másnak a szovjet hadsereget. De facto Németország előbb támadott, mint a szintén támadásra készülő Szovjetunió. Ebből még nem következik, hogy Adolf Hitler fel lett volna mentve a nemzetközi jog betartása alól, sőt az sem következik, hogy Németország támadása jogos volt – jog és támadás egymást kizáró fogalmak.

Amit alapvetően nem értek, hogy miért nevezi Ölvedi a történelem meghamisításának azt, ha valaki a Szovjetunió és Sztálin háborút kirobbantó és elősegítő szerepéről az időközben napvilágra került források alapján beszámol. Nem hiszem, hogy az egyik bűnnel el lehetne takarni másikat: sem a nemzetiszocialista politikai rendszer híveinek bűnösségét a szovjet rendszer híveinek bűnösségével, sem fordítva.