Bandholtz tábornok naplója csak halála után, 1933-ban jelent meg New Yorkban angol nyelven, magyar kiadására 1993-ig nem került sor. A napló kíméletlenül feltárta az 1919-es román megszállás következményeit és a román politika visszásságait, de szót ejtett a magyarok részéről tapasztalt fehérterror kilengéseiről is. Az ellenforradalmi rendszernek nem volt szüksége arra hogy szomszédba menjen Trianon igazságtalanságait és a román megszállást leleplező publikációkért és feltehetően ezért maradt el a fontos mű lefordítása.

Bandholtz könyve ennek ellenére felkeltette Mărdărescu tábornok figyelmét. A román királyi hadsereg magyarországi főparancsnokának több alkalommal kellett konfrontálódnia Bandholtzzal, aki 1919. augusztusától a magyarországi Szövetséges Katonai Misszió tagjaként számtalan esetben akadályozta meg a román hadsereg önkényeskedéseit és rablásait. Ezt a missziót éppen a román hadsereg önkényeskedései miatt hívta életre a Békekonferencia: a tábornokoknak kellett volna rászorítaniuk a román felet a szövetségesek irányelveinek betartására.

Mărdărescut felháborította Bandholtz naplójának stílusa, de legfőképpen a román hadsereggel szembeni szigorú kritikája és ezért 1935-ben a Curentul c. lapban folytatásokban közölte ellenpamfletjét, melyben kísérletet tett a szerinte igaztalan és megalapozatlan vádak cáfolatára. A cikksorozat ugyanabban az évben összegyűjtve is megjelent kb. 1000 példányban, de Magyarországon teljesen ismeretlen maradt (Romániában ezzel szemben Bandholtz naplója ismeretlen mind a mai napig, Kolozsvár egyetlen könyvtárában sincsen belőle példány). Mărdărescu munkája és szemlélete érzékletes képet ad a balkáni politikai mentalitásról és az önkritika teljes hiányáról. Az alábbiakban a válasz szövegének fontosabb részeit közöljük, melyek egyáltalán érdemleges kérdéseket vetnek fel (1-10, 18-21, 28-35. oldal). Mărdărescu eredeti lábjegyzetei meghagyása mellett szükségesnek tartottuk, hogy lényeges tárgyi tévedéseit és torzításait széljegyzetekkel jelöljük. Mive Bandholtz naplója 1993 óta Magyarországon is hozzáférhető, ezért nem tartottuk szükségesnek a két szöveg teljes összevetését: a román tábornok írása önmagáért beszél.

Magyarország román megszállásáról Fogarassy László tanulmányát leszámítva még nem született önálló feldolgozás. Bandholtz könyve mellett Ormos Mária munkáját említhetjük, mely mebízható összefoglalását adja 1918-1919 román vonatkozású eseményeinek is. Ránki György a Clerk-misszió történetét dolgozta fel.

Román csapatok 1919. augusztus 4-5 között a Békekonferencia tilalma ellenére bevonultak Budapestre, bár ehhez a Tanácsköztársaság összeomlása után már semmilyen jogalapjuk sem volt, mivel a Békekonferencia nevében Pichon francia külügyminiszter a román csapatokat augusztus 2-án a megállásra ill. a kivonulás előkészítésére szólította fel. Mărdărescu azonban úgy tett mintha nem ismerné ezt a rendelkezést és arra hivatkozott hogy csak saját kormányától fogadhat el parancsot. Valójában kész helyzetet akart teremteni és ezért hajtotta egységeit két nap alatt a Tiszától Budapestig. Jellemző a helyzetre hogy bár a Békekonferencia távirata mind Bukarestben, mind Budapesten ismert volt és utóbbi helyen nemcsak az ideiglenes Peidl kormány hanem Romanelli olasz ezredes is megpróbálta a távirat egy-egy példányával jobb belátásra bírni a román parancsnokokat, tevékenységük nem járhatott sikerrel. Dr. Nagyiványi Zoltán a kormány küldöttjeként augusztus 3-án reggel kereste fel a román csapatokat hogy kormánya nevében fegyverszüneti egyezményt kössön. Este találkozott Mărdărescu tábornokkal aki tárgyalások helyett ultimátumot adott át, melyben az ország vagyonának 30-50%-ra tartott igényt (feltételeit részletesen lásd a 6. számú széljegyzetben). Válaszra 12 órás határidőt szabott és közölte: nemleges válasz esetén tudni fogja mi a teendője...

Mărdărescu nyilván feletteseivel összhangban cselekedett: beosztottjai azonban eleinte nem lehettek tisztában a román politika céljaival mert a Budapestet elsőnek elérő Rusescu tábornok megegyezett a főváros küldöttjével hogy csapatait a városon kívüli kaszárnyákban szállásolja el. Hamarosan megérkezett a Constantinidi dandár is: parancsnoka Pestszentlőrincen rendelte magához Budapest polgármesterét és azt is meghagyta hogy a város pecsétjét (!) és papírt (!) is hozzon magával: „Constantiu ezredes a többi tiszt gúnyos mosolygása közepette, azt a kívánságot intézte hozzám, jelentsem ki írásban, hogy a város a román hadsereg számára szabad. Azzal igyekezett megnyugtatni hogy ők a mi érdekünkben jöttek (!) és csak át akar vonulni a városon a budai oldalra, ahonnan továbbmennek. Természetesen szabadkoztam, hivatkozam Rusescu tábornokkal kötött megállapodásunkra, mire az ezredes gúnyosan azt felelte hogy ő arra nem ad semmit! Ezt az ügyet vele kell elintézni.

Kijelentettem hogy nincs jogom a kormány hozzájárulása nélkül az átadásba belemenni, mire a válasz az volt, hogy őt a kormány nem érdekli, neki csak a polgármester aláírása kell. Cédulát tett elém, amelyen román és német nyelven a következő szöveg állt:

’Ma 1919. augusztus hó 4-én 9 órakor Constantiu ezredes dandárja Budapestre érkezett: a város szabad a román hadsereg részére.’

Én ismételten tiltakoztam az aláírás ellen, amire az ezredes éles hangon kijelentette hogy akkor viselni fogom a következményeket.” emlékezett vissza a megalázó jelenetre Haller Ferenc polgármester. A román csapatok ezek után az aláírás hiányában is zavartalanul bevonultak a fővárosba miután leadtak néhány ágyúlővést Pestszentlőrinc és Kőbánya házaira, egy helyen felrobbantották a vasúti síneket és lelőttek néhány ellenállást nem tanusító rendőrt.

A pesti oldal megszállása után egyes egységek a Dunántúlra is átkeltek: a román megszállási övezet Kalocsa-Sárbogárd-Székesfehérvár-Veszprém-Kisbér magasságáig tartott.

A budapesti Friedrich-kormányt Mărdărescu csapatai teljes ellenőrzésük alatt tartották: saj -tócenzúrát alkalmaztak, a telefonokat lehallgatták. Minden vidéki út megtételéhez a román katonai parancsnokság engedélyére volt szükség, a magyar közigazgatási apparátust román ellenőrző bizottság alá helyezték. A megszállás mellett a román hadsereg részt vett a megtorlásban: az ország több pontján internálótáborokat állított fel a gyanús személyek izolálása céljából és számos esetben végzett ki direktóriumi tagokat és elfogott vöröskatonákat. Magyar adatok szerint összesen 657 személy esett román kivégzéseknek áldozatul: zömüket tömeges kivégzések alkalmával ill. túszként vagy véletlenszerűen gyilkolták meg: a megtorlás tehát nem a ténylegesen vétkeseknek szólt. A kilengések elsősorban Kiskunság és a Nagykunság területén történtek.

Október 14 és 27 között Mărdărescu a gyülekezési tilalmat is elrendelte a fővárosban. Sajátos módon a román történetírás számára minderről csak annyi ismert, hogy "a román hadsereget a terrortól végre megszabadult boldog lakosság kitörő örömel fogadta." A lakosság valós hangulatát azonban a román hadsereg által végrehajtott tömeges kivégzések, rablások és gyilkosságok határozhatták meg és nem a vörösterrortól való megszabadulás.

Miután október folyamán a dunántúli helyőrségeket már visszavonták, november 14-én a román hadsereg kivonult Budáról is. Nyomukban megérkeztek az első magyar tiszti különítmények, november 16-án reggel pedig bevonul fehér lován Horthy Miklós, a nemzeti hadsereg parancsnoka.

I. Néhány szó bevezetőként:

Bár Bandholtz tábornok munkája az 1933. év végén jelent meg, én csak az 1935. év elején szereztem tudomást róla, Nicolae Iorga professzor úr által; e késedelemnek a következő magyarázata van:

1. Az amerikai irodalom nem túl elterjedt román földön.

2. A kiadónak, Frantz Conrad Krüger professzor úrnak, tudnia kellett, hogy ha egy dolgozatban egy még élő személlyel foglalkoznak és, ráadásul, e dolgozat tele van oly megjegyzésekkel, mint a Bandholtz tábornok naplója, tiszteletbeli kötelesség küldeni egy példányt a tárgyalt személynek, hogy időben rátekintést nyerhessen a tükörre, akár a valós képet tükrözi e tükör¹, akár olymódon állították össze, hogy eltorzítson mindent ami előtte megjelenik. Azonban, Bandholtz tábornok tükre (naplója) példaképe a legsikerültebb torzító tükröknek; ilyen körülmények között mindaz amit a közvéleménnyel ismertetett Bandholtz tábornok, egy mesterkélt, tendenciózus szörnykép, melyet bizonyos előre megfontolt cél szolgálatában építették fel tudatosan.

Bizonyosan ez az oka annak, hogy a kiadó - Krüger professzor úr - nem tisztelt meg idejében Bandholtz tábornok úr naplójának egy példányával, amit ő adott ki.

Sokáig gondolkodtam, hogy kell-e vagy nem foglalkoznom Bandholtz tábornok naplójával, és megvallom, ha csak rólam lett volna szó, nem szenteltem volna semmilyen figyelmet rá, az alább ismertetett okok miatt; de, mivel a napló írója minősíthetetlen módon támadja a román népet, hazámat, az ország kormányát és a hadsereget, melyet Magyarországon vezettem 1919-1920 között, elhatároztam, hogy válaszolok Bandholtz tábornoknak, ami nem jelenthet nagy nehézséget, mivel a pontatlanságok könnyűszerrel semmisülnek meg.

Az előzőkben említettem, hogy ha Bandholtz tábornok naplójában csak az én személyemmel foglalkozott volna, semmi figyelmet nem szenteltem volna neki és ezt a következő okokból:

a) Lelkialkatom, tudásom és katonai tevékenységem - annak idején mikor 1919-1920-ban vezettem a Magyarországot megszálló hadsereget - nem ítélhető meg Bandholtz tábornok által, egy tudvalevőleg indulatos ember által, aki a Budapestre érkezése utáni első naptól kezdve, ritka durvasággal esett neki mindennek, ami román volt , tehát, az én személyemnek is.

b) Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy véleményen legyek Bandholtz tábornokkal, aki a naplója elejétől a végéig teljesen használaton kívüli kifejezéseket használ.

Tehát, a napló szerzőjének adott válaszomban, elejétől fogva alulmaradottnak minősíthetem magam Bandholtz tábornokhoz képest a szitkok használatában, de nem a valóság megállapításában, ugyanis a valóságot nem lehet mesterkélt ravaszságokba fojtani, bizonyos cél érdekében.

Hogy semmivel se maradjak adósa a napló szerzőjének vagy kiadójának, az említett napló szerkezete szerint építem fel válaszomat, persze csakis a tisztázandó részek felett időzve, az igazság érdekében, és átugorva mindazt, aminek nincs fontossága.

G. Mărdărescu tábornok

Bukarest - 1935 áprilisa

II. A kiadó (Krüger professzor úr) előszavának elemzése

Bandholtz tábornok naplójának közzétételével, amint a szerző által futólag felvázoltatott, minden esetre kettős hibát követnek el:

a) Figyelmen kívül hagyták az elhunyt Bandholtz tábornok akaratát, mely szerint a naplót nem szabad közzétenni², valószínűleg mivel rájött a hiányosságaira.

b) A kiadó, Krüger professzor úr, valamint értékes segédje, Georgia W. Read asszony kötelessége lett volna a napló gondozása még a kiadás előtt, hogy ne helyezzék az elhalálozottat hátrányos helyzetbe, feltárva a szenvedély és ingerlékeny természet által beárnyékolt ítélőképességét, előtérbe helyezve a szalonképesség teljes hiányát (mindenkit akit csak megemlített, megsér tett), közvetlen környezete szemében is beárnyékolva és olyan személyként mutatva be, akivel nem válthattál szót azon önbecsülés miatt, amivel saját személyednek tartoztál.

(...)

1919. augusztus 11.-i dátummal még fel van jegyezve, Bandholtz tábornok naplójában, hogy Holban tábornok öngyilkosságot követett el, mivel a román kormány vizsgálatot indított a tevékenységét illetőleg, Sir G. Clerk Magyarországon végzett helyzetfelmérése után.

Ez a megjegyzés kézzelfoghatólag bizonyítja, milyen rosszul informált volt Bandholtz tábornok a románokat illetőleg.

A valóság az, hogy Holban tábornok sohasem volt vizsgálat tárgya, és miután elhagyta Magyarországot, hadügyminiszter és a II. (fővárosi) hadtest parancsnoka volt; utólag lemondott a hadseregről és többszörösen képviselővé választották; végül Holban tábornok nagybirtokosként ma is él és ezáltal a legjobb bizonyítéka Bandholtz tábornok kijelentései alaptalanságának.

(...)

Végül, 1919. augusztus 11.-re vonatkozóan bezárólag, jelölni szándékozom, hogy nincs tudomásom arról, hogy József főhercegnek ultimátumot küldtek volna.

A román csapatok Budapestre való bevonulásakor, 1919. augusztus 4.-én, egy kiáltványt adtam ki, mely által a magyar népnek tudomására hoztam, hogy a román megszálló seregek vezérkara nem avatkozik be a magyar állam belügyeibe. Soha nem bizonyítható, hogy én eltávolodtam volna e határozattól akár egy pillanatra is, Magyarország megszállása teljes ideje alatt.

Mindenesetre, sokkal komolyabb lett volna Bandholtz tábornok részéről, ha tudtomra hozza e tényt az első alkalommal, minthogy azt tanácsolja József főhercegnek - Bandholtz tábornok tegnapi ellenségének -, hogy küldje az ördögbe az állítólagos ultimátum szerzőjét, akárki is lett volna.

1919. augusztus 16. Bandholtz tábornok bevezeti naplójába azt az úgynevezett parancsot, melyet a mai dátummal fogalmazott és nyújtottt át nekem az egész Szövetséges Katonai Misszió előtt:

a) A román megszálló csapatok parancsnoksága elismeri, hogy a Szövetséges Katonai Misszió a Legfelsőbb Tanács alárendelt szerve, mely a kapott utasításoknak megfelelően kell tevékenykedjen és együtt kell működnie a szövetségesekkel, azokkal akik Romániát képviselik.

b) Ilyen körülmények között, én, mint a Magyarországot megszálló román csapatok parancsnoka, nem fogadok el parancsot a Szövetséges Katonai Missziótól; figyelembe véve azonban, hogy elköteleztem magam a Szövetséges Katonai Misszióval való együttműködés mellett, a kapott utasítást a Misszió javaslataként fogom fel, és amennyire lehetséges tekintetbe veszem.

Ilyen értelemben, ha arról van szó, hogy ki nyelte le a legtöbb keserű pirulát, - Bandholtz tábornok kifejezésével élve - nem én voltam az, hanem Bandholtz tábornok, a Szövetséges Katonai Misszió soron következő napi elnöke, aki nagyon tapintatlanul, már rég túllépte türelmem határát.

Ez volt az oka annak, hogy még aznap este Bandoltz tábornok sürgönyt menesztett Párizsba, - amint azt ő maga is elismeri - melyben az állt, hogy a románok minden erejükkel azon vannak, hogy a Misszió munkáját késleltessék és ezáltal Magyarországot mégjobban kifosszák⁸.

Magyarország kifosztására a következőkben még visszatérek, mert előbb szeretném ha kiderülne, hogy a Szövetséges Katonai Misszió üléséről jövet teljesen meg voltam győződve arról, hogy Bandholtz tábornok tapintatlansága miatt (ami szöges ellentétben állt a Katonai Misszió többi tagjának a magatartásával), mindenképpen lehetetlen velük szövetségesként együttműködni következésképpen, már 1919. augusztus 16-án este jelentettem a román főhadiszálláson, hogy:

a) a rendfenntartó és védelmi hadműveletekkel kapcsolatos problémák teljesen lekötnek, így ezután lehetetlenné válik, hogy a Szövetséges Katonai Misszió budapesti ülésein résztvegyek.

b) Szükségessé válik tehát, hogy egy tábornokot küldjenek Budapestre, aki a megszálló román csapatok parancsnokságát a Szövetséges Katonai Misszió tanácskozásain képviselje.

c) Ezt az intézkedést az is indokolja, hogy meg kell védeni a megszálló csapatok pa-rancsnokságának tekintélyét Bandholtz tábornok (a Szövetséges Katonai Misszió amerikai képviselője) megmagyarázhatatlan kirohanásaival szemben, aki majd mindegyik ülésen sajnálatos támadásokra és jelenetekre ragadtatja magát; ez szöges ellentétben áll a Szövetséges Katonai Misszió többi tagjának tiszteletteljes és udvarias magatartásával.

Közbenjárásom eredménye az lett, hogy augusztus 20-án megérkezett Budapestre Rudeanu tábornok, aki azt a feladatot kapta, hogy összeköttetést teremtsen a román megszálló csapatok parancsnoksága és a Szövetséges Katonal Misszió között.

(...)

Ezek után áttérek a Bandholtz tábornok naplójában és a Legfelsőbb Tanácshoz benyújtott túl gyakori jelentéseiben⁹ mindegyre megjelenő kérdésekre, az élelem mennyiségének csökkentése, az éheztetés, valamint a Magyarország románok általi kifosztásának¹⁰ problémáira.

Hogy a Bandholtz tábornok által érintett kérdéseket megcáfolhassam, nem fogom felhasználni a tehetségtelen újságírók másodkézből kapott információit, akik legtöbbször kilométernyi cikkeket írnak, de nem a látottakról, hanem a hallottakról; nem érdekelnek azoknak a megállapításai sem, akik néhány napra vagy órára álltak meg azokban a napokban Budapesten vagy Magyarországon, és kötelességüknek tartották, hogy megismertessék a közvéleménnyel ezt a könnyen kelő árut, ezt a valóságot teljes egészében elferdítő rágalmat; én csak az olyan személyektől származó nyilatkozatokat veszem figyelembe, akiknek nem állt érdekükben a valóság elferdítése.

a) Az 1919. október 6-án megjelenő magyar újság, a „Világpiac” hírei szerint:

„A megszálló román csapatok parancsnoksága minden tekintetben hatalmas lépéseket tett a főváros ellátásának javítása érdekében.”

„Ez a parancsnokság hozzájárul a románok által üzembehelyezett élelmiszervonatok fenntartásához és ezek számának növeléséhez.”

„A román megszálló csapatok parancsnoksága általában a budapesti húsellátásról gondoskodik, mert a piacokon olyan magasak az árak, hogy a szegény lakosság nem veheti meg ezt az élelmiszert; ennek érdekében a megnevezett parancsnokság minden eszközzel megkönnyíti a marhák szállítását.”

„A vonatok újraindításakor, a román hatóságok jóindulatának következtében, remélhetőleg a Duna déli vidékéről is érkeznek majd élelmiszerszállítmányok.”

b) A Nemzeti Újság 1919. október 26-án ezt írja:

„A román megszálló csapatok tábornoka, Mărdărescu tábornok, miközben személyesen tárgyalt a magyar miniszterrel a búzaellátás ügyében, táviratozott a debreceni katonai övezet parancsnokságára, hogy sürgösen küldjenek Budapestre 10.000 vagon búzát.”

„ A magyar megbízottakat felhatalmazták, hogy a búzaszállítmány átvétele ügyében, azonnal utazzanak Debrecenbe.”

„ Ami a szállítást illeti, intézkedések történtek annak érdekében, hogy a román katonai szerelvény által szállított búzát Szolnoktól, magyar vonatok vigyék tovább.”

c) Az élelmezésügyi tárca magyar minisztere, D. Károli Erdély, [ helyesen Ereky Károly U.K.] 1919. október 29-én küldött leiratában ez áll: „ A román parancsnokságok mindenkor különös érdeklődést és messzemenő jóindulatot mutattak az ország és a főváros ellátásával kapcsolatosan, még a parancsnokság gépkocsiállományát is rendelkezésünkre bocsátották. (...) Mindezeket nagyon köszönöm a román megszálló csapatok parancsnokságának és az elkövetkezőkben is kérem hathatós segítségét a főváros élelmiszerellátása érdekében.”

d) L. Causey alezredes szavai (Bandholtz tábornok naplójából, 1919. szeptember 11-én): „Az élelem és a tüzelőanyag tekintetében Bécsben a helyzet sokkal rosszabb, mint Budapesten.”

e) N. Iorga professzor úr a következőket írja (D. Joseph Mecabe fordítása a A History of Roumania III. kiadása nyomán, London, 1925, 263. old.): „A magyar főváros több hónapig a románok kezén volt és eljön majd a nap, amikor a katonai parancsnokság ellen emelt megalapozatlan vádakat el fogják ítélni. Egyébként már el is kezdődött ezen igazságtalan vádak tisztázása.”

f) D. Dillon: „A románok gördülőeszközöket, mezőgazdasági gépeket, vágómarhákat és más, hasonló felszereléseket vittek haza hadizsákmányként, olyan dolgokat, amiket a háború alatt népüktől raboltak el, s minden magyarázkodás helyett, ők egyenesen hazaküldték őket.”

g) Sir George Clerk (a Főtanácshoz küldött jelentése alapján): „Magyarország kifosztása nem érdeke a románoknak, ezért őszintének hiszem abbeli szándékukat, hogy csak azt viszik el, amit tőlük mások eltulajdonítottak, amihez törvényes joguk van, ami pedig a rekvirálásokat illeti, szigorúan a katonaság élelmezésére szorítkoznak.”

h)Az angol kereskedelmi megbízott, D. Rattigan¹¹, írja 1919. október 8-án, Lord Cursonnak: „A vád, miszerint Budapestet élelem és tüzelőanyag nélkül hagyták volna, hamis. Háromezer vagon gabonát és két tüzelőanyagot szállító szerelvény érkezett a magyar fővárosba, miközben Bukarestben szenvedtek a hidegtől.”

Másféle kijelentéseket is idézhetnék bizonyítékul. A román hadtestparancsnokság irattárai telis-tele vannak a különböző helyi magyar hatóságok leirataival, melyekben köszönetet mondanak a román parancsnokságoknak az élelembeszerzésben nyújtott segítségükért; ennél többet azonban nem mondok, a már említett idézeteket elgendőnek találom, hiszen ezek hűen tükrözik a tények állását, és a felhasznált források szavahihetőségét bizonyítják, kiemelik az igazságot, mindazon próbálkozások ellenére, melyek a románok befeketítését célozták.

Ezért csak azt mondom: akinek van füle a hallásra, az hallja meg az elmondottakat!

Hogy végleg lezárjam a Magyarország románok általi kiéheztetésének és kirablásának kérdését, érdemesnek tartom megemlíteni azokat az intézkedéseket, melyeket a megszálló román csapatok a lakosság szükségleteinek kielégítése érdekében tettek¹²:

1. A Magyar Élelmezésügyi Minisztérium bármelyik képviselője, aki poziciójából származóan valamilyen megbízással rendelkezett, engedélyt kapott az ország területén való szabad közlekedésre.

2. A hadosztályok csak szigorúan a csapatok fenntartására szolgáló élelmiszert rekvirálhatták, a fölösleget a lakosság ellátása érdekében a közigazgatási hatóságok rendelkezésére kellett bocsátaniuk.

3. Budapestet és a Vörös Hadsereg által kifosztott sok más községet is, felmentették az élelembeszolgáltatás alól.

4. A városi lakosságot naponta ellátták a szükséges élelemmennyiséggel, vasúton, vizen, teherautókon vagy szekereken történő szállítás útján; ezek a szállítóeszközök szabadon közlekedhettek a magyar területen, azzal a feltétellel, hogy a szállítószemélyzet igazolvánnyal rendelkezzék.

5. Nyíregyháza és Debrecen környékéről a nagyobb városokba, elsősorban Budapestre, vittek zöldségféléket (különösen burgonyát).

6. A közigazgatási hatóságok rendelkezésére bocsátottak minden olyan katonai pékséget, mely a román megszálló haderők fölöslegét képezte, hogy a lakosságnak kenyeret süthessenek.

7. Azokat a lovakat, melyeket a katonaság nem használhatott, vágóhídakra küldték és a lakosság ellátására kibocsátották.

8. A főváros ellátására négy szerelvény érkezett naponta, minden irányból Budapestre. A vonatok menetrendjét minden állomáson kifüggesztették, hogy az élelmiszereket időben el tudják hozni és felrakhassák.

9. A parancsnokságok számára mindenhol elrendelték, hogy a Budapestre irányított vagonszállítmányok útját megkönnyítsék, érkezésüket sürgessék.

10. A Mošoiu központi csoport parancsot kapott, hogy naponta 10-15 vagon búzát és zöldséget küldjön Budapestre és idővel ezt a mennyiséget növelje.

11. A magyar élelmezésügyi minisztérium által támogatott budapesti Élelmezési Társaság hűtőládáiban 10.000 kg. marhahúst, 20.000 kg. disznóhúst, 20.000 kg. sózott húst, 10.000 kg. zsiradékot találtak elrejtve, amit a román parancsnokság felügyelete alatt osztottak ki a fővárosi lakosságnak.

12. A Budapest környékén lefoglalt állatokból 60.000 disznót bocsátottak a Magyar Élelmezésügyi Minisztérium rendelkezésére; a megnevezett minisztérium azonban leállította a vágást egy időre (mindaddig, míg ez a megszálló csapatok tudomására jutott), azt kifogásolva, hogy a disznók még nem érték el a maximális súlyt. Ezeket a maximális súllyal rendelkező állatokat tehát, csak akkor lehetett volna levágni, amikor Budapest lakossága már éhenhalt volna.

13. A Magyarországot megszálló román csapatok közvetítették a román főhadiszállás fele, hogy Budapest szükségleteire, pénzért küldjenek Romániából [ azaz a jogilag még Magyarországhoz tartozó de román megszállás alatt lévő Erdélyből U.K.] 20.000 kg. sót¹³.

14. A Budapest környékén fekvő mintegy 40 községet felmentették a rekvirálás alól, s az élelmet a fővárosba irányították.

15. A budapesti raktárakból lefoglalt élelem teljes mennyiségét, valamint a Budapesten állomásozó Vörös Hadsereg raktáraiból származó élelmiszer felét, a magyar központi közigazgatási szervek rendelkezésére bocsátották.

16. Közbenjártak a román főhadiszálláson, hogy engedélyezzék Budapest részere a Tisza és jelenlegi határunk közti területről érkező, néhány ezer vagon búza átadását a Magyar Élelmezésügyi Minisztériumnak.

17. Szintén a román főhadiszálláson tett közbenjárásra, intézkedés történt annak érdekében, hogy a Romániában fölösleges búzát a Magyar Élelmezésügyi Minisztérium vásárolhassa meg, ugyancsak a budapesti lakosság szükségleteire¹⁴.

18. A szegényebb sorsú szenvedő magyar lakosság élelmezésére tizennégy népkonyhát állítottak fel, ahol a rászorulók naponta ingyen kaptak ennivalót.

19. A budapesti csapattesteket szintén kötelezték, hogy saját tartalékaikból, naponta minél több szegényt (idős embereket, nőket és gyerekeket) élelmezzenek.

Az ilyen élelmezési napok, melyek teljes egészében megegyeztek egy román katona napi élelemadagjával, összesen 437.000 fölé emelkedtek [ Ezek szerint a román hadsereg átlag naponta 4410 élelemadagot adott ki egy másfél miliós nagyvárosban. Hogy ez sok vagy kevés, ítélje meg az olvasó U.K.] .

20. A kórházakat, melyek a legsötétebb nyomorban tengődtek, a Vörös Hadsereg raktáraiból töltötték fel, a hiányzó élelmiszereket pedig, a román megszálló csapatok járművein szállították és adták át naponta egyenesen a kórházaknak.

21. Szabaddá tették a budapesti lakosok számára a búza és liszt felvásárlását,hogy megakadályozzák a megfelelő magyar minisztérium által fenntartott, Élelmezési Társaság szégyenteljes üzérkedéseit, mely 25 koronáért árulta a liszt kilogrammját.

22. A malmokban az őrlést nem pénzben, hanem lisztben kellett kifizetni, hogy az így nyert lisztet a malomból Budapestre lehessen hozni és a lakosság élelmezésére fordítani.

Ezt az intézkedést azért kellett bevezetni, mert a parasztok a meglevő búzájukat elrejtették a Magyar Élelmezésügyi Minisztérium kirendeltjei elől, mert ezek nem fizettek azonnal.

23. A főváros fával és szénnel történő ellátása érdekében, mind vasúton, mind a Dunán megszervezték a szállítást.

A fenti intézkedések megvalósítása érdekében, a román megszálló csapatok parancsnoksága egyidejűleg a következőket tette:

a) A hadműveleti területeken lévő csapatai segítségével lefegyverezte a lakott központokat (itt még a kommunista Kun Béla-kormánytól kapott fegyverek megvoltak).

b) Helyreállította és fenntartotta a rendet Magyarországon (így a békés lakosság elkezdhette mindennapi tevékenységét) és a 20-as hadosztályt bízta meg az időközönkénti szolgálattal.

c) Támogatta a magyar kormányt az államhatósági szervek helyreállításában, a rendőrség, határőrség és a magyar nemzeti hadsereg megszervezésében¹⁵.

Ezen aprólékos, mindenre kiterjedő intézkedések mellett, melyeket Bandholtz tábornok nem hagyott figyelmen kívül, mire vélhetjük akkor azt a naplójából vett, 1919. október 12-re vonatkozó kijelentést, miszerint a románoknál nagymértékben hiányzik a módszer és a szervezés?

Másfajta intézkedéseket is lehetett volna még tenni a lakosság életének megkönnyítésére, de a román megszálló csapatok parancsnoksága lépten-nyomon beleütközött Bandholtz tábornokba, aki szerfelett bőkezűen és hatalmával visszaélve osztogatta oltalmi igazolványait az úgynevezett amerikai tőke és az úgymond amerikai alattvalók számára.

Néhány példa megvilágítja majd az elmondottakat:

a) Bandholtz tábornok 1919. szeptember 3-án jelentette a román parancsnokságnak, hogy egy gyárat - nem emlékszem a nevére - oltalom alá helyezett, mert ott amerikai befektetések vannak és kérte, hogy adják ki az üzem érdekeit védő megfelelő parancsot.

b) Szintén szeptember 3-án, a tábornok elmondta, hogy a Kerepesi utca 29 sz. alatti fűrésztelep amerikai tulajdon és, ha le lettek foglalva a társaság vagyonát képező telefonok, gépkocsik, stb., ezeket minél előbb vissza kell szolgáltatni.

c) Különböző raktárakban nagy mennyiségű gyapjút találtak, a magyar megszállás alatt Romániából hozták őket; hatalmas, 2 négyzetméteres göngyölegekbe voltak csavarva, vaspánokkal összefogva és román címkékkel ellátva. A román parancsnokság elrendelte, hogy visszaküldjék őket.

Az elhatározás megszületése után néhány órával, a parancsnokság területén máris lábra kelt a hír, hogy 25.000 koronát fizetnek, ha legalább 48 órát késleltetik a szállítmány elindítását a Tisza bal partja fele.

Mikor ezt megtudtam, magamhoz hivattam a hadbiztossághoz beosztott tisztet, megmutattam neki, hogy a szóban forgó gyapjú vagonokra van rakva és gépkocsikkal az élen menetkészen áll, ugyanakkor megparancsoltam, hogy 24 órán belül a Tisza túloldalán legyen a szállítmánnyal, vagy ha ez nem sikerülne, ő maga ugorjon a Tiszába.

A parancsot maradéktalanul teljesítették, a gyapjút átvitték a Tiszától keletre.

Még 48 óra sem telt el azonban a gyapjúraktár felfedezése óta, amikor megérkezett az Amerikai Misszió leirata és tudatta, hogy a gyapjú egy amerikai konszern tulajdona; azt kérték, ne küldjük a szállítmányt a Tiszán túlra.

Sajnálatomat fejeztem ki amiért a kérést nem teljesíthetem, mert a gyapjúval már átkeltek a Tiszán, és nem tudom, hogyan lehetne még megtalálni most, hogy a megszálló hadsereg háta mögötti területen állomásozó román parancsnokság már átvette.

d) Bandholtz tábornok 1919. szeptember 8.-án a magyarországi román megszálló csapatok tudomására hozza, hogy D. Elmer Klein amerikai állampolgár, és kéri, hogy a Cegléd közelében, Nyársapátiban fekvő birtokán semmit le ne foglaljanak; abban az estben pedig, ha már valamit lefoglaltak volna, fizessék ki haladéktalanul¹⁶.

e) Az Amerikai Misszió 1919. október 13.-i jelentésében ez áll: a Hegyi István utca 76 sz. alatti amerikai alattvaló lakásán a román katonák nem egyszerűen rekviráltak, hanem valósággal raboltak.

Kis idő elteltével, Dózsa Mihály rendőr jelenti, hogy a megnevezett utcában, a 76 sz. alatt csak egy üres telek található, bezárt kapuval, és amikor a szomszéd házban (a 78 sz. alatt) érdeklődött, kiderült, hogy nem tudnak semmiféle rablásról¹⁷.

f) Végül, egy adott pillanatban Bandholtz tábornok kijelentette, hogy Teleki gróf amerikai alattvaló és ezért fel kell őt menteni a lefoglalások alól.

Mindez arra késztetett, hogy megkérjem Bandholtz tábornokot, készítsen nekem a még Magyaroszágon élő magyarokról feljegyzést, hogy csak őket érintsék a lefoglalások.

E nehézségek ellenére, a már említett intézkedéseknek köszönhetően, Budapest megszállása után 16 nappal az élet normális mederbe terelődött: az ellátás jó volt (többféle nagy menyiségű élelmiszer maradt egyik napról a másikra), az üzletek kinyitottak, a színházak megnyíltak, a tisztviselők és munkások dolgozni kezdtek, stb.

Hogyan értelmezhető akkor Bandholtz tábornok kijelentése, miszerint a románok lefog-lalták az élelmiszereket, kiéheztették és kirabolták Magyarországot?

Ugye, szörnyű rágalom ez?

Persze, hogy igen, az oka pedig világosan kiderül a Bandholtz tábornok híres naplójában tett kijelentésekből:

_ 1919. november 1: „Bár ő (József főherceg) törvényesen még ellenségnek számít és egyik szövetségesünkről (Romániáról) beszélt, nem tudtam ellenállni, hogy ne szimpatizáljak vele, és azt hiszem mindent megtennék, hogy a románok ellen harcoljak.”

_ 1919. november 12: Mindazon ellenséges érzelemmel, melyet a román szövetségesek ellen tápláltam és azon baráti érzülettel együtt, mellyel ellenségeink, a magyarok fele közeledtem,” stb.

E néhány szó minden kétséget eloszlat Bandholtz tábornok románok iránt viseltetett ellenéges érzelmei felől.

1919. augusztus 25. Bandholtz tábornok véleménye az, hogy a román küldöttek hajlamosak a hazugságra, ezért kijelenti, úgy döntött, ezután kerülni fogja a velük való munkát.

Az igazság azonban teljesen más. Bandholtz tábornok a következők miatt kényszerült erre a magatartásra:

a) Meghiúsult az a próbálkozása, hogy a megszálló román csapatok parancsnokságát és a román kormányt a Szövetséges Katonai Missziónak alárendelje.

b) Meggyőződött róla, hogy a román parancsnokság nem fogadja el a Szövetséges Misszió parancsait és nem is kapható arra, hogy naponta beszámoljon a Missziónak saját tevékenységéről.

c) Rájött, hogy a román kormány képviselői (a katonai főbiztos és a megszálló csapatok parancsnokága) alávetik magukat a Legfelsőbb Tanács azon rendelkezéseinek, melyeket a Budapesti Szövetséges Katonai Missziónak adott, így az illető feladatkörökben készek együttműködni a szövetségesekkel, de semmi többre nem hajlandók.

1919. augusztus 26.-án Bandholtz tábornok jelzi, hogy táviratot szándékszik küldeni a Főtanácsnak, melyben megírja, hogy a románok elutasítják a magyar rendőrség megszervezését, és minden lépésükkel a bolsevizmus és a káosz elterjedését segítik elő.

Milyen valótlanság! Az igazság az, hogy a román katonák szuronyainak védelmében és a megszálló csapatok parancsnoksága által, a magyarok rendelkezésére bocsátott eszközök segítségével, a következő, összesen 13.000 embert lehetett teljesen nyugodt körülmények között szolgálatba állítani:

1. -- a rendőrség számára: a) a falvakon: 5291 gyalogcsendőrt, 77 lovascsendőrt, 142 csendőrtisztet, 3500 rendőrügynököt, b) a városokban: 200 lovasrendőrt, 200 rendőrtisztet

2. -- a határőrség részére: 1300 határőrt

3. -- a magyar nemzeti hadsereg számára: egy, 3 gyalogezredből, 3 lovasütegből és 2 lovasszázadból álló gyaloghadosztályt, egy, 4 gyalogezredből, 7 lovasütegből és 2 lovasszázadból álló gyaloghadosztályt, egy lovasdandárt, mely 2 ezredből, 1 ütegből és 2 géppuskásrajből állt, amihez 44 ágyú és 1200 kard is járult²¹.

Ilyen körülmények között, csakis Bandholtz tábornok mondhatta azt a valótlanságot, hogy a román megszálló csapatok visszavonulása után a románok visszautasították volna a Magyarország rendfenntartásához szükséges haderő megszervezését.

Ami azt a kijelentést illeti, hogy a románok a bolsevizmus és káosz megvalósítására törekedtek volna, természetesen felmerülnek a következő kérdések:

- Érdeke volt-e Romániának, hogy Magyarországon újra a Kun Béla idejében uralkodó erők kerüljenek hatalomra?

- Mit értek volna akkor a románok arra irányuló erőfeszítései, hogy Közép-Európápan megteremtődjön a nyugalom?

- Ez esetben milyen nemzetközi tekintélyre tett volna szert Románia az 1919-20-as hadjárat végén?

Ha Bandholtz tábornok feltette volna magának ezeket a kérdéseket, minden bizonnyal nem kockáztatta volna, hogy a Főtanácshoz küldött jelentésébe meggondolatlan, és a románokra nézve igazságtalan állítások - melyeket senki sem vehetett komolyan - kerüljenek, és nem hangoztatta volna később, hogy a románok azért akarnak Budapestről távozni, hogy zűrzavart keltsenek, és azután visszahívják őket²².

1919. augusztus 27. Bandholtz tábornok kijelentése, miszerint a románok azt szeretnék, hogy az örökös Károly herceg legyen Magyarország királya, csupán értelmetlen kitalálás.

Károly herceg a román trón törvényes örököse volt, és az az elgondolás, hogy a két országot a király személyén keresztül egyesítsék, a már említett okok miatt, Romániában egyáltalán nem talált követőkre; csakis a Bandholtz tábornok (aki irodája négy falánál tovább nem látott) agyában születhetett meg ilyen ördögi gondolat, amit a tény(?) is alátámasztott - mint azt a napló írója tudatja -, hogy a románok ellenségesen viselkedtek Romanelli²³ olasz alezredessel.

1919. augusztus 28. Már a Bandholtz tábornok augusztus 16-át tárgyaló naplójegyzeteinek az ismertetésekor leszögeztem, hogy a budapesti lakosság éheztetésének, az élelmiszerek eltulajdonításának és Magyarország kirablásának a kérdését egyszer és mindenkorra letárgyalom, és többet nem térek vissza rá, mivel ez alkalommal minden érvet ismertettem, ami a románok ellen felhozott vádakat megcáfolhatja.

Ennek ellenére kötelességemnek érzem szándékomat megváltoztatni, mivel Bandholtz tábornok 1919. aug. 28.-ra vonatkozó kijelentései, annyira különcködően valótlanok, hogy nem lehet velük nem foglalkozni.

Számtalanszor elmondtam, és még egyszer elismétlem - bár már nem juthat a megboldogult Bandholtz tábornok tudomására -, hogy a románok csak szigorúan a saját élelmezésükre szolgáló javakat foglalták le, és semmi egyebet, de amikor az egész Budapest lakosságának az ellátásáról kellett gondoskodni (ami a román megszállás idején 1.600.000-nél nagyobb lélekszámot tett ki), amikor szegényeket és hajléktalanokat (időseket, nőket és gyerekeket kellett jóllakatni (a csapattest által felállított népkonyhákon), amikor kórházaknak kelett a szükséges élelmet kiteremteni, stb., akkor természetes volt, hogy onnan vettél, ahol kaptál, de ismétlem, az élelmiszerek nem azért vétettek el, hogy a Tiszától keletre, Romániába kerüljenek, és azért sem, hogy a román csapatoknak bőséges ellátást biztosítsanak, hanem csakis azért, hogy a kommunista kormányzat alatt, amikor az egyetlen létező élelmiszer a főzőtök volt, a kiéheztetett lakosság szenvedéseit enyhítsük.

Bandholtz tábornok azt is állítja, hogy két vagon románok által lefoglalt lábbelit is talált.

Lehetséges és természetes is volt, mert ha a román katona a bolsevizmus eltörlésének és a rend fenntartásának érdekében arra kényszerült, hogy a magyar területen keresztül-kasul meneteljen, érthető, hogy mikor lábbelije felmondta a szolgálatot és hazulról nem lehetett küldeni (a nagy távolság és a magyar megszállás alatt elhozott szállítóeszközök hiánya miatt), akkor bizony onnan vett, ahol kapott, hiszen a legénység egészségét védeni kellett.

Talán Bandholtz tábornok másképpen cselekedett volna?

Ahhoz, hogy a kórházakat valamelyik román parancsnoksági közeg által kiadott utasítás következtében kiürítették volna, nem is fűzök semmilyen megjegyzést, mert a románok valójában az egész megszállás alatt kitűntek a betegekről és rászorulókról való gondoskodásban.

Ami Bandholtz tábornoknak azt a kijelentését illeti, hogy látogatása alkalmával a magyar központi egészségügyi raktárban rekviráló románokat talált, mert ő nem mutatott rá a kiürítés okára, felvállalom én ezt a teendőt.

A románok tömve találták a magyar központi egészségügyi raktárat olyan egészségügyi anyagokkal, melyeket a magyar megszállás alatt hoztak el Romániából, és amelyek még a román központi katonai egészségügyi raktár címkéit viselték.

Ha Bandholtz tábornok nem lett volna elfogult, akkor ezt az apró részletet is meg kellett volna említenie.

Mivel Bandholtz tábornok azt is fenntartja, hogy a románok olyan anyagokat is elvittek, melyek nem a csapatok élelmezését szolgálták, ki szeretném jelenteni, hogy valójában a románok csak a magyar megszállás alatt eltulajdonított javak egy parányi részét foglalták le és küldték vissza Romániába, leginkább vasúti kocsikat, nagy mennyiségű, vaspántokkal összekötött és román feliratokkal ellátott gyapjúgöngyölegeket, templomharangokat, tűzérségi eszközöket stb. Igavonó állatokat is küldtek a Tiszától keletre, mert Ó-Romániában és Erdélyben ezek már nem nagyon voltak, de mindent megfizettek.

Ez a teljes igazság.

1919. szeptember 8. Felhívom a figyelmet Bandholtz tábornok közönségességére, midőn nem átallotta megjegyezni, hogy kíméletesen bánt a román királlyal, amikor nem mondta a szemébe, hogy hazudik, csupán azt, hogy félrevezették.

A valóság az, hogy Bandholtz tábornok nem járt el becsületesen, amikor azt találta mondani a királyi felségnek, hogy a megszálló román csapatok parancsnoksága kifosztotta a magyar fővárost, hiszen ha voltak is élelmiszerfoglalások Budapesten, a parancsnokságot csak a szükség késztette erre, mivel a Magyarországon levő többi lakott terület ellátásáról kellett gondoskodnia. A Tiszától keletre azonban, egy gabonaszemet se küldtek, ellenkezőleg tízezerszámra érkeztek a gabonát szállító vagonok a Tisza jobb felére, hogy az éhező magyar lakosságot fenntartsák.

Egyébként, Bandholtz tábornok 1919. augusztus 16.-i naplótöredéke kapcsán, a megszálló csapatok parancsnokságának tevékenységéről már bőven szóltunk.

1919. szeptember 18. Bandholtz tábornok bejegyzi naplójába, hogy a románoknak az a szándékuk, hogy visszavonulást színleve elhagyják egész Magyarország területét, kivéve a Dunától valamivel nyugatabbra fekvő keskeny sávnyi zónát [ valamint Budapestet, ezt Mărdărescu elhallgatta U.K.] , és így megzavarhassák a rendőrség, meg a magyar nemzeti hadsereg megszervezését.

Ez a feljegyzés Bandholtz tábornok hiányos katonai ismereteit és rosszindulatát bizonyítja.

Hogyan képzelheti egy katona, még ha kezdő is a hadászati kérdések terén, hogy lehetséges lenne az ellenséges állam területén egyszerűen otthagyni a csapatokat, Istenre bízva az embereket?

Avagy megvádolhatta-e volna Bandholtz tábornok a románokat, ha nem tette volna nevetségessé önmagát az efféle fura gondolatokkal?

Mennyi rosszhiszeműség!

1919. szeptember 30. Bandholtz tábornok feljegyzi, hogy a románok szabadon engedtek néhány kommunista foglyot anélkül, hogy ítéletet hoztak volna; minden bizonnyal hagyták magukat megvesztegetni.

Hasoló megjegyzéseket tesz még a napló írója 1919. október 9.-én és 13.-án is.

Felháborodással utasítom el Bandholtz tábornok tudósításait; visszataszító rágalom az egész, igazi aljasság!

Valóban szabadon engedtek a románok néhány értelmiségit, tartalékos tisztet, családjaik kérésére, de csak miután ügyüket aprólékosan megvizsgálták, és kitűnt, hogy akaratuk ellenére sorozták be őket Kun Béla seregébe.

Én személyesen helyeztem szabadlábra egy idős magyar tartalékos tábornok fiát és egy értelmiségit, aki hat árva, kiskorú testvérének egyetlen támasza volt.

Ez az igazság a magyar foglyok románok általi kiszabadítására vonatkozóan.

1919. október 6. A Központi Hatalmak megszállásának idején a magyarok azonnal megkezdték a háború után Romániához csatolt területek kiürítését; ettől a perctől kezdve elindították a közjavakat Magyarország belseje fele.

Budapest elfoglalásakor, a román csapatok a fővárosi múzeumban fedezték fel azon értékes műtárgyak egy részét, melyeket a románoktól tulajdonítottak el; ezt az Amerikai Katonai Misszió egyik tagja is beismeri³⁴.

Diamandi, a román kormány főbiztosa, még időben figyelmeztette erre a Budapesti Szövetséges Katonai Missziót; minthogy az elején határozatlanságba, majd a Misszió teljes ellenállásba ütközött, 1919. szeptember 12-én arra kényszerült, hogy kimondja: A románoknak az a véleményük - még akkor is, ha a Szövetséges Katonai Misszió az ellenkezőjét gondolná -, hogy joguk van ahhoz a múzeumi anyaghoz, ami a háború után a Romániához csatolt területekről származik, valamint a Romániából a megszállás alatt elvitt minden más műtárgyhoz.

Mivel a szeptember 12-én megtartott gyűlésen sem született megegyezés, csak október elsején érkezett a román megszálló csapatok parancsnokságára a Katonai Misszió leirata, melyben az állt, hogy a románok nem vihetik ki javaikat a múzeumokból mindaddig, míg a Szövetséges Katonai Misszió bizottságának ... elnöke, Shafroth amerikai százados ezt nem engedélyezi.

Azok, akik a tárgyalásokon Romániát képviselték (a kormányfőbiztos és a Magyarországot megszálló csapatok parancsnoksága) egyrészt nem tudták elfogadni a Szövetséges Katonai Misszió³⁵ parancsoló hangnemét - hiszen a románok által felismert tárgyak visszaszerzéséről volt szó -, másrészt nem értettek egyet azzal, hogy engedélyt kérjenek az amerikai hadsereg egyik altisztjétől, ezért elhatározták, hogy a műtárgyakat egész egyszerűen visszaküldik az országba. Ezzel magyarázható, hogy 1919. október 5-én, 14 órakor Serbescu tábornok megjelent a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban, és mivel a múzeum igazgatója visszautasította a kulcsok átadását, - mint mondotta, a Szövetséges Katonai Misszió már átvette azokat - a tábornok elbizonytalanodott, és másnapra halasztotta a határozott parancs teljesítését.

Október 6-án azonban, amikor Serbescu tábornok újra megjelent a Nemzeti Múzeumban a következő közleményt találta kifüggesztve:

Az érdekeltekhez³⁶!

„Mivel a Szövetséges Katonai Misszió azt a feladatot kapta, hogy a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban lévő műtárgyakat oltalmazza, a kulcsokat az Egyesült Államokat képviselő, a mai napon soron következő elnöknél, Bandholtz tábornoknál találják.”

H. H. Bandholtz

az 1919. október 5.-i elnök.

Két kérdés tevődik fel természetszerűen:

a) Kitől kapott a Katonai Misszió megbízást arra, hogy a budapesti Nemzeti Múzeumot védelmezze?

b) A megnevezett múzeumot, - akárcsak a többi, hasonló budapesti intézményt - egészen október 5.-ig, nem őrizte az amerikai katonaság, és senki sem nyúlt hozzájuk.

A Szövetséges Katonai Misszió nem kapott ilyen megbízást, és a megnevezett misszió Főtanácsa sem hatalmazta őt fel erre. Tehát, enyhén szólva túlkapásnak minősül, hogy a Katonai Misszió (Bandholtz tábornok kéztetésére) igyekezett megakadályozni a románokat abban, hogy hozzájuthassanak a kétségtelenül tulajdonukat képező tárgyakhoz.

Ha a románok a megszállás pillanatától 1919. október 6.-ig, több mint két hónapig, érintetlenül hagyták a múzeumokat és a hasonló budapesti intézményeket, igazán semmmi sem jogosított fel az olyan feltételezésekre, hogy ki fogják fosztani a Nemzeti Múzeumot. Igy hát Bandholtz tábornok intézkedései, hogy a kulcsokat magához vegye és aláírásával ellátott, az érdekeltekhez feliratú közleményt kitegye, csupán olcsó önreklámozásnak bizonyult, ami a Magyar Nemzeti Múzeum részéről emlékérmet, magyar barátai részéről pedig akkora elismerést szerzett, hogy szeretett lovaglóostorát a múzeumba akasztották egy szegre.

Az ügy lezárása végett szükséges hozzátenni: amikor a románok nem ragaszkodtak mindenáron ahhoz, hogy a Nemzeti Múzeumból elvigyék a románok tulajdonát képező tárgyakat, csakis annak tudható be, hogy Bandholtz tábornoknak az érdekeltekhez intézett, elhíresült közleménye az Egyesült Államok pecsétjével volt ellátva; ezen állam iránt érzett tisztelet [ helyesebben félelem U.K.] és semmi esetre sem a tábornok előtti meghátrálás volt az oka annak, hogy a dolgokat nem erőltették, és nem törték fel a múzeum ajtaját.

Miután sikerült az ügyet most már minden részletében megismerni, kijelenthetem: Bandholtz tábornok magyar barátai számára akasztotta ki az érdekeltekhez címzett közleményét, azoknak, akik a románok visszavonulása után Magyarországon maradtak.

Ami a Kun Béla hadseregéhez tartozó, a megszállás alatti hadműveletek alkalmával foglyul ejtett kommunisták panaszait illeti, ki kell jelentenem, hogy mindezek nem is léteztek volna, ha nem kapnak elegendő bátorítást³⁷.

JEGYZETEK

1. Ilyen tükrök találhatók a vásárokban.

2. Lásd a kiadó előszavát.

(...)

8. Figylembe kell venni, hogy ezt a sértő és egyben kihívó kijelentést azután tették, miután Bandholtz tábornok már öt napja megszállta Budapestet. Világos, hogy ez hozzátartozik az 1919. augusztus 11.-i haditerv rendelkezéseihez, melyekre az előbbiekben már utaltunk.

9. Ez volt Bandholtz tábornok rögeszméje.

10. Erre a kérdésre egyszer és mindenkorra válaszolni fogok.

11. Ôszinte megállapításai miatt Bandholtz tábornok „D. Rattiganu”-nak nevezte őt; én azt hiszem, hogy a napló írója változott „Bandholtz tábornok úrrá” azon nyomban, miután Budapestre megérkezett.

12. Lásd: Mărdărescu tábornok, Az Erdély felszabadításáért és Budapest megszállásáért folytatott hadjárat (1919-1920), Bukarest, 1921, 175-181. old.

13. A sómennyiség Budapestre érkezésének másnapján jelentkezett nálam egy, a felsőbb körökből származó hölgy, és mesés összeget ajánlott fel arra az esetre, ha a sót neki engedjük át. Megmondtam neki, hogy a sót a budapesti lakosság számára, nem pedig eladásra küldték. Azt is elmondtam, hogy az egész mennyiséget a főváros polgármesterének adom át.

Ezután csöngettem és a segédtisztemet kérettem (Victor Dumitriu hadnagyot, aki ma képviselő); rendelkeztem, hogy az illető hölgyet (a számos felbérelt ügynök egyikét) ne engedjék többé a parancsnokság területére.

14. Következésképpen, mindazok ellenére, amiket Bandholtz tábornok ismételten kijelentett, nemcsak, hogy nem küldtek Magyarországról Romániába búzát, lisztet, takarmányt, sót, stb, hanem ellenkezőleg, azt kérték - és ezt a román megszálló csapatok parancsnoksága el is érte -, hogy a Romániának fölösleges 20.000 kg. sót és búzát Magyarország kapja meg, s így élelmezni lehessen a lakosságot.

15. Lásd Bandholtz tábornok fogadását 1919. augusztus 26-án.

16. A Bandholtz tábornok által kiállított számos oltalmi bizonyítvány miatt, a román hadseregnek egy adott pillanatban saját pénzén kellett élelmet vásárolnia, a Bandholtz tábornok védencei pedig, visszautasították, hogy valamit is a románoknak eladjanak. Lehetséges-e ennél furcsább helyzet?

17. Számos leirat érkezett még, melyekben Bandholtz tábornok különböző időpontokban tudatta, hogy ebben és ebben a helységben rendellenességek, lopások és gyilkosságok történtek a román csapatok részéről, és kéri a román megszálló csapatok parancsnokságát, hogy folytasson nyomozást, az eredményt pedig közölje az Amerikai Misszióval, annak érdekében, hogy az ügyet lezárhassák.

Természetesen, az Amerikai Misszió által tett feljelentés nyomán a román megszálló csapatok parancsnoksága elrendelte a részletekbe menő vizsgálatot, és a legtöbb esetben a nyomozók (a román parancsnokság képviselője és a helyi magyar hatóság kirendeltje) a kiállított jegyzőkönyvekbe bejegyezték, hogy a vád alaptalan, vagy ami eléggé humoros, hogy az illető helységbe be sem tették lábukat a románok.

Világos, hogy mindig küldtem az Amerikai Missziónak másolatot a jegyzőkönyvekről, hogy irataikat a megfelelő módon tölthessék ki.

21. Bandholtz tábornok maga is elismeri naplójában, hogy 1919. szeptember 4-én a magyar hadsereg létszáma 33.000 volt, december 21-én pedig, - a románok visszavonulása után egy hónappal -, már 80.000 fő.

22. Lásd Bandholtz tábornok naplóját 1919. szeptember 25-én.

23. A románokat (kik a román megszálló csapatok parancsnokságán egy olasz tisztben találtak szövetségesre) természetesen igen kellemetlenül érintette, amikor az olasz alezredes, Romanelli, 1919. augusztus 4-én, a Főtanácstól kapott állítólagos felhatalmazás alapján, megpróbálta megakadályozni a román csapatok Budapestre való bevonulását. Miután arra kérték, hogy mutassa fel ezt a felhatalmazást, és ennek nem tudott eleget tenni [ ez hazugság! U.K.] , nem méltatták többé figyelemre.

Másnap az alezredes visszajött és levelet adott át a megszálló csapatok parancsnokságának, amelyben szemrehányást tesz, amiért ahelyett, hogy tekitetbe vették volna az ő közbenjárását, a parancsnokság nem csupán azt tartotta helyesnek, hogy augusztus 4-én bevonuljon Budapestre, hanem még a főváros utcáin parádézott.

Ezt a levelet a parancsnokság visszaadta Romanelli alezredesnek és érvénytelennek tekintette, mert az előírásoknak nem felelt meg.

Ebből állt az alezredes által keltett incidens, de senki sem neheztelt rá az augusztu 4-én és 5-én elkövetett gáncsoskodásaiért.

34. Lásd Bandholtz tábornok naplóját 1919. október 1-én és 26-án.

35. A Romániát képviselők csak véleményezés miatt vitték az ügyet a Szövetséges Katonai Misszió elé.

36. Vagyis: Románok!

37. A bukaresti angol kereskedelmi megbízott, D. Rattigan, Lord Curzonhoz küldött, 1919. október 8.-i jelentésében elmondja: „A Szövetséges Katonai Misszió tudósításai magyar forrásokból származnak, románellenesek, és minél inkább kedvező a fogadtatásuk, annál inkább gyakoribbakká és elviselhetetlenebbekké válnak.

oldal: 5.
Bandholz naplójában senkit sem kímélt, szarkasztikus és kritikus megjegyzéseiből a magyaroknak is jutott: az 53, 55, 65, 81, 101 oldalon is kritikával illet magyar személyeket.

oldal: 5.
Bandholtz az „öreg gazembernek” titulált Mărdărescuról többször is negatívan ír naplójában: „Mărdărescu tábornok dorgálást kapott és félreérthetetlen szavakkal közöltük vele hogy az ő dolga beszámolni arról, ami a Misszió augusztus 16-i kérésének teljesítésével kapcsolatban történt. Mindenféle kibúvóhoz és köntörfalazáshoz folyamodott, ami lehetett szándékos, de lehet, hogy csak értelmi szintjének volt köszönhető, amely úgy tűnik felér egy álomkóros kanadai rénszarvaséval”.(35.o.) „Sheldon ezredes lefordította Mărdărescunak hogy véleményem szerint ő egy nagy hazudozó” (132.o.)

oldal: 5.
Ez valótlanság: Bandholz a napló közzétételét haláláig ugyan nem szorgalmazta de nem is tiltotta meg. Kiadására özvegye engedélyével került sor.

oldal: 5.
Ez is bizonyítja pártatlanságát.

oldal: 5.
Mărdărescu összemossa azt, hogy Holban állítólagos öngyilkosságát nem Bandholtz írja hanem a kiadó teszi hozzá Bandholz mondanivalójához lábjegyzetben, dátum megjelölése nélkül. A tévedésért tehát nem Bandholz felelős, aki egyébként augusztus 19-én, szeptember 18-án és 25-én is említi Holban tábornokot.

oldal: 6.
A román hadsereg ultimátumát 1919. augusztus 5-én nyújtották át a magyar kormánynak. Ebben az összes hadianyag átadását, 300.000 román katona teljes felszerelését, a magyar vasutak 50%-át, a magyar marhaállománynak és mezőgazdasági gépeknek 30%-át, 20.000 vagon búzát, 10.000 kukoricát 5.000 vagon zabot és számos más árut követeltek Magyarországtól. Minderre a magyar kormánynak 12 órán belül kellett választ adnia (több helyen a szakirodalomban tévesen 24 ill 48 óra terjedt el). Clemenceau órákon belül értesült erről: azonnal magához hívatta a román delegációt és megtiltotta hogy külön fegyverszüneti megállapodásokat kössön. A magyar kormány sem volt hajlandó a feltételeket aláírni, mire román csapatok megszállták a Dunántúl északnyugati részét is.

oldal: 6.
Ennek az ellenkezője az igaz. A román hadsereg a magyar kormány intézkedései felett teljes felügyeletet gyakorolt. Mărdărescu ilyen kiáltványáról nincsen tudomásunk: annál inkább közismert ultimátuma, melyet ezen a napon adott át, lásd a 6. sz. széljegyzetet.

oldal: 6.
Ez a rendelkezés Clemenceau ötlete volt és az összes szövetséges elfogadta. Mivel Romániának semmilyen jogalapja nem volt a megszálláshoz, formailag csak ezzel összhangban tevékenykedhetett volna Budapesten, ahova az augusztus 2-i határozat szerint be sem lett volna szabad vonulnia. Mărdărescu következtetései ezért hamisak.

oldal: 6.
Valójában mindkét fél számtalan keserű pirulát volt kénytelen lenyelni: Bandholtz azért mert tevékenysége csak a prevencióra szorítkozott: nem állt módjában felelősségrevonni és megbüntetni román partnereit akik a Szövetséges Katonai Misszióval kötött megállapodásokat megszegték. Mărdărescu pedig azért érezhette magát rosszul, mert Bandholtzzal szemben nem engedhette meg az ellentmondást, bár Bandholtz volt az alacsonyabb rangú. Politikai okokból Romániának figyelembe kellett vennie a szövetségesek kéréseit, legalábbis addig amíg Magyarország határait végleg ki nem jelölték.

oldal: 6.
Bandholtz saját naplója szerint budapesti tartózkodása végére már az olasz és a francia megbízottaknak is elegük volt a román hadsereg és politika állandó szószegéseiből. A román hadsereg rablásait pártállástól és nemzeti hovatartozástól függetlenül minden megfigyelő jelentette: a francia jelentések is szinte hihetetlen adatokat közöltek a román rekvirálásokról. (a dokumentumok forrását közli: Ormos Mária: Padovátóll Trianonig, 357 és 429.o.)

oldal: 7.
Amint a későbbiekben láthatjuk, Mărdărescu csupán olyan forrásokat használt, melyek egyértelműen román nyomásra születtek. Az idézett újságcikkek felett a román katonai cenzúra bábáskodott, a román tábornokok jóindulatának kiszolgáltatott hivatalnokok szintén nem tekinthetőek objektív forrásnak. Az ország románok általi kifosztásáról később a Statisztikai Hivatal számos felmérést készített és mások is publikálták az erre vonatkozó adatokat. Mărdărescu ezekről szót sem ejt.

oldal: 8.
A miniszter leirata arról a függő helyzetről tanúskodik, melyben teljesen ki volt szolgáltatva a román hadsereg jóindulatának.

oldal: 8.
Mărdărescu állítása több szempontból is csúsztatás. Egyrészt, mert az idézett mondat nem található meg a szeptember 11-i feljegyzések között. Másrészt azért, mert Bécsben az ellátási helyzet már a háború alatt is súlyos volt mivel Ausztria állandó szén- és élelmiszerbehozatalra szorult. Ezzel szemben normális körülmények között Budapest tágabb vonzáskörzete megfelelő mennyiségű élelmet tudott a város részére termelni, Tatabánya és Komló pedig biztosíthatta a kőszénellátást.

oldal: 8.
Ezt a szöveget Bandholtz könyvének 5. lábjegyzete is közli, de kissé másképp. A csonkítatlan szöveg így hangzik: „Még J. Dillon, a román érdekek leglelkesebb védelmezője is azt mondja, (a románok) gördülőeszközöket, jószágot, mezőgazdasági felszereléseket és más olyan tulajdont koboztak el, amely ugyanabból a fajtából való, mint amit sajátjaiktól loptak el és a zsákmányt nagy hűhó nélkül hazaküldték. (...) Hogy ez az állítás mennyire helytálló, az az olvasó ítéletére van bízva, a naplóban [ Bandholtzében U.K.] közöt tények alapján. Dillon a románok cselekedetét ’tömeges egoizmusnak’ nevezi”. Bandholtz naplójában számtalan esetet sorol fel amikor román csapatok egyértelműen nem rablott tulajdont raboltak vissza. A fontosabb ilyen esetek könyvének 31., 40., 44., 47., 74., 75., 80., 81., 82., 93., 95., 96., 97., 99., 101., 132., 145. és 146. oldalán találhatóak, melyekre Mărdărescu természetesen nem reflektál.

oldal: 8.
Clerk jelentésének dátumát Mărdărescu nem adja meg. Nem véletlenül, hiszen a román megszállás első szakaszában még sokan elhitték a román propaganda szólamait.

oldal: 8.
Az idézet csúsztatás: Budapesten 1919. november folyamán felére kellett csökkenteni a villamosenergiaszolgáltatást és leállt a tömegközlekedés is a szénhiány miatt.

oldal: 9.
Mărdărescu elhallgatja hogy nemcsak a Szövetséges Katonai Misszió négy tábornoka, hanem a később kiküldött francia bizottság is szüntelenül panaszkodott a rablások, fosztogatások és rekvirálások miatt. Emiatt a Békekonferencia Jóvátételi Bizottsága embargót is rendelt el augudsztus 24-én Romániával szemben.

oldal: 10.
Bandholtz naplójában kitér erre az élelmiszerosztogatásra: a román csapatok kivonulásuk előtt betörtek az élelmiszerraktárakba és nagy propagandafelhajtás mellett teljesen tervszerűtlenül mindenfelé szétosztogatták a talált holmit. Hasonlóan raboltak ki vendéglőket is, melyek előtt fényképeztették magukat miközben az élelmet a szegény gyerekek között osztották szét. (Bandholtz146.o.).

oldal: 11.
Ennek a teljes ellenkezője az igaz.

oldal: 12.
Ennek a kérésnek Bandholtz naplójában nincs nyoma és elég valószínűtlennek is látszik, hogy Mărdărescu így merte volna provokálni a Szövetséges Katonai Misszió egyik vezetőjét.

oldal: 13.
Bandholtz naplójában megsemmisítő véleménnyel volt az általa csak „Joe”-nak titulált József főhercegről. Az egyetlen, melyben egyetértettek egymással, a román hadsereg megvetése volt.

oldal: 13.
Bandholtz a hazudozás mellett a tolvajlási hajlamot tartotta román jellegzetességnek és ezért szarkasztikusan az „Ali Baba és a negyven rabló érdemrend” alapítását javasolta a román tisztek számára. Jellemző példaként említette azt az 1919-ben kelt királyi rendeletet, melyben a román tiszteknek megtiltják hogy rúzzsal kenjék ki magukat...

oldal: 13.
Ez az állítás valótlanság. A román hadsereg nem működött együtt a szövetségesekkel és nem hajtotta végre a Legfelsőbb Tanács határozatait. Az antanthatalmak egymás után négy ultimátumot küldtek a román kormánynak szeptember és november folyamán. Ezek részletesen felsorolták az elrablott anyagokat. Az ultimátumok Romániában sorozatos kormányválságokat okoztak, mivel Bratianu nem volt hajlandó aláírni a kissebségvédelmi szerződést és nem volt hajlandó abbahagyni Magyarország kirablását. Idézet az utolsó ultimátumból, melyben a feltételek azonnali teljesítését követelik:

„Amennyiben ez a válasz nem elégítené ki a Szövetségesek legfelsőbb Tanácsát, akkor utóbbi döntést hoz Románia értesítéséről, mely szerint különvált tőlük. Fel fogják kérni hogy azonnal rendelje vissza küldötteit a Békekonferenciáról és ki fogják vonni diplomáciai misszióikat Bukarestből. Mivel a határokkal kapcsolatos kérdések még rendezésre várnak, Románia íly módon saját cselekedetei következtében megfosztja saját magát a Hatalmak támogatása iránti jogától, valamint jogainak a konferencia által történő elismerésétől. A Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa mélységsen sajnálná, ha arra kényszerülne, hogy befagyassza kapcsolatait Romániával, de biztos benne hogy a végletekig türelmes volt.

(...)

Röviden szólva, a román kormány az elmúlt három és fél hónap során továbbra is tárgyalt a Konferenciával mint Hatalom a Hatalommal, és csak kizárólag a saját érdekeit és jogait vette figyelembe, visszautasítva a szolidaritás terheit miközben ugyanakkor élvezni kíánja annak hasznát. A Konferencia utoljára még appellálni kíván a román kormány és a román nép bölcseségére, mielőtt meghozza azt a súlyos döntést, amely szerint megszakít Romániával minden kapcsolatot. Diktálási joga lényegében azon a tényen alapul, hogy Románia nemzeti egysége helyreállításának megfizethetetlen szolgálata és területe és lakossága megduplázódása miatta adósa a győztes hatalmaknak. Az általuk nyújtott óriási segítség nélkül Románia most meg lenne tizedelve, tönkrement volna és reményt vesztetten rabságban sínylődne. (...) Szabadságát és győzelmét éppúgy a szövetségeseknek köszönheti, mint ahogy jövőjét is. Hogyan hagyhatják figyelmen kívül és felejthetik el a román államférfiak olyan gyorsan ezt a tényállást?” (A szöveget idézi Bandholtz 169-170.o.)

oldal: 13.
Mărdărescu kihagyja hogy a naplóban szerepel a „szándékosan vagy nem szándékosan” kitétel. A Mărdărescu által felhozott adatok datálatlanok: ténykérdés hogy a román közigazgatás mindent megtett annak érdekében hogy késleltesse a magyar rendőrség és katonaság megszervezését, mert ezzel is meghosszabbíthatta saját jelenlétét. Clemenceau minderről így nyilatkozott: „Budapest megszállása és az a körülmény hogy Románia folyamatosan semmibe veszi a tanácsot, jócskán teremt olyan súlyos helyzetet, mint amilyet bármilyen bolsevik kormány teremthet Magyarországon” (idézi Ormos Mária: Padovától Trianonig, 351.o.) Mărdărescu a Budapestre történt bevonulást azzal indokolta hogy erre közbiztonsági okokból van szükség. Mindennek teljesen ellentmond az a tény hogy Budapesten Nicolescu tábornok gratulált Haubricht Józsefnek amiért nagyszerűen fenn tudta tartani a rendet. A román politika valós céljaira nézve leleplező Constantine Diamandi magyarországi román diplomata nyilatkozata: „Azért kellett bevonulnunk Budapestre hogy letörjük a fölébredő magyar sovinizmust, mely ránk nézve bajokat okozhatott volna” (Kalmár Jenő: Kik hozták be a románokat Budapestre 86.o.)

oldal: 14.
A román segítségnyújtásra jellemző hogy az átadott 1.000 db. puska 14 különböző típushoz tartozott és csak a legritkább esetben lehetett lőszert kapni hozzá. A román adatok elhallgatják azt a tényt hogy szeptember 24-ig egyáltalán nem kezdődött el a szervezés Budapesten és még október 10-én is hiányzott 10.000 rendőr a tervezett létszámból. A fegyverek átadását is szeptember 19-én ígérték meg, de a tényleges átadást heteken keresztül halogatták. A szervezés csak november-december hónapokban gyorsult fel, amikor a románok kivonulása elodázhatatlanná vált.

oldal: 14.
Ennek ellentmond az a tény hogy a román kormány jegyzékben tiltakozott amiatt, mert a Szövetséges Katonai Misszió lépéseket tett Szeged mellett egy magyar hadosztály megszervezése érdekében.

oldal: 14.
Mărdărescu elhallgatja, hogy a román politika magyarországi megszállását a nyugati hatalmak előtt nagyrészt azzal legitimálta hogy csak ő képes fenntartani a rendet és megmenteni az országot a bolsevista veszélytől. Az ország kifosztása mellett fontos szempont volt az is, hogy a román hadsereg magyarországi állomásoztatásával kész helyzetet lehetett teremteni a határok kérdésében és nyomást lehetett gyakorolni a béketárgyalásokra annak érdekében hogy a függőben lévő területek sorsa Románia javára dőljön el. Jellemző, hogy Bratianu miniszterelnök szeptember 13-án Békéscsabára és további területekre is bejelentette igényét.

oldal: 14.
Románia tekintélye 1920 után a nemzetközi porondon nem volt túl jelentős, mint azt az antanthatalmak ultimátumai is bizonyítják.

oldal: 14.
Nem igaz. Mint az antanthatalmak ultimátumai is bizonyítják, Bandholtz jelentéseit komolyan vették.

oldal: 14.
Károly király perszonáluniós terve nem volt hivatalos, de román köröktől származott és mint politikai „rémhír” közismert volt.

oldal: 15.
Bandholtz naplója mindennek az ellenkezőjét bizonyítja: a Tisza hidakon áthaladó és Magyarországra soha vissza nem térő, megrakott vasúti kocsik számáról az ott állomásozó angol különítményeknek köszönhetően Bandholtz pontosan informálva volt. A kifosztásra vonatkozó fontosabb oldalszámokat lásd a 07.sz. széljegyzetben.

oldal: 15.
Ennek az indoklásnak némileg ellentmond az a tény, hogy a román csapatok a Wolfner bőrgyárból 97.208 pár gyerekcipőt is elvittek. Ezen kívül elszállítottak ugyaninnen 29.908 katonai bakancsot és 50.000 kg. bőrt és a Mauthner bőrgyárból további 28.479 kg. bőrt valamint 30.331 pár bőrtalpat. Ez a mennyiség a gyerekcipőket leszámítva is lényegesen több, mint amire Mărdărescu Budapesten és környékén állomásozó 20-30 ezer katonájának szüksége lehetett, nem beszélve arról hogy a nyersanyagok Romániába kerültek és nem Mărdărescu csapatai számára készültek belőlük bakancsok. Részletesen lásd: Franz Haller: Rumänien und der Bolschewismus in Ungarn, 44-54.o.

oldal: 15.
Mivel a román vasúti park jóval fejletlenebb volt mint a magyar ezért 1916-1918 között nem lehetett Romániából különösebb szállítókapacitást elhurcolni. Ezzel szemben a román hadsereg a Szövetséges Misszió adatai szerint Magyarországról 1919. szeptember 24-ig 1046 mozdonyt és 23.000 különféle vasúti kocsit hurcolt el, nagyrészt megrakott állapotban. Magyarország meg nem szállt részében kevesebb mint 4500 vasúti kocsi maradt. Később a román félnek az antant nyomására a vasúti kocsik egy részét vissza kellett szolgáltatnia. Más adatok szerint összesen 16-42 ezer darab vasúti kocsit hurcoltak el (mozdonyokkal együtt) Összehasonlításul jegyezzük meg hogy 1920-ban Magyarországon összesen 2755 mozdony és 17.070 tehervagon volt. (Franz Haller: Rumänien und der Bolschewismus in Ungarn 47.o.)

oldal: 15.
Ez az állítás kevéssé valószínű és ma már nem is ellenőrizhető. A romániai egészségügyi ellátás színvonalának ill. a román gyárak kapacitásának ismeretében nehezen képzelhető el hogy a központi egészségügyi raktár román árucikkekkel lett volna megtömve.

oldal: 16.
A leszerelt telefonokat, tűzoltókészülékeket, rézdrótokat és egyéb, látványosan nem Romániából származó árucikkeket természetesen nem említi, holott ezek képezték a zsákmány 99%-át. Statisztikai adatok szerint a román megszállás okozta a károk 11/12-ét, míg a maradék 1/12-ed részen a szerb és a cseh megszálló erők osztoztak. A teljes román megszállás okozta kárt 2.951.630.511 aranypengő értékre becsülték. A készáru mellett a gyárak berendezéseit is elhurcolták, így pl. a csepeli Weiss Manfréd Művekből 536 esztergapadot és 85 köszörülőgépet valamint 1646 tonna egyéb anyagot vittek el. Az üzem emiatt még 1921-ben is csak az 1913-as termelési érték 1/4-ét tudta megtermelni. A MÁV Vagon és Gépgyár 15 millió svájci frankos kárt szenvedett. Részletes adatokat lásd: Franz Haller: Rumänien und der Bolschewismus in Ungarn c művének 44-54 oldalán.

oldal: 16.
A szám szélsőséges túlzás. Ha egyáltalán érkezett is valami Budapestre, legfeljebb néhány vagonnyi rakomány.

oldal: 16.
Bandholtz helyesen ismerte fel a román terv lényegét: a kevéssé fontos területek kiűrítése mellett nem engedték volna meg hogy a keleti és a nyugati országtész felvegye egymással a kapcsolatot és Budapestet sem engedték volna át a helyi kormányzatnak. Ez lehetetlenné tette volna a központi fegyveres erő és kormány megszervezését.

oldal: 17.
A helyzet ennél lényegesen árnyaltabb: a fehérterror halálos áldozatainak kb. 50%-át a román hadsereg végezte ki, igaz döntően nem Budapesten.

oldal: 17.
Mărdărescu tehát nem kevesebbet állít mint azt hogy a magyar kormány már 1916-ban tudta hogy a háborút elveszítik és Erdélyt elcsatolják. Csak ez magyarázhatta volna az erdélyi területek tervszerű kiűrítését, melyre azonban egyáltalán nem került sor. csupán néhány intézményt menekítettek el 1916 őszén, de ezeket is csak a román előretörés elől.

oldal: 17.
Mărdărescu elhallgatja hogy a múzeumi tárgyak igénylésének volt előzménye. Pekár Gyula nemzetgyűlési képviselő erre így emlékezett vissza: Először Budapesttől 15000 lovat követeltek, pedig a városnak csak 13.000 lova volt. Serbescu hozzátette mosolyogva: jó kérem, nem kérek akkor semmiféle lovakat önöktől, lemondok a gárda számára kért 600 lóról is, de akkor ön protu propria adja át nekem a 88 erdélyi múzeális ládát amely a Nemzeti Múzeum nagy csarnokában van.” Erre Pekár panaszt tett a szövetségeseknél és ennek köszönhetően a románok csak lajstromozási jogot kaptak. (Pekár parlamenti felszólalását idézi Kalmár Jenő: Kik hozták be a románokat Budapestre vagy hogyan ütötték agyon Friedrich-Csilléry-Pekár úrék a magyar szociáldemokrata pártot. Budapest 1922, 86.o.)

oldal: 17.
Mărdărescu pontatlan és elhallgatja ennek az akciónak sajátos körülményeit. Serbescu október 5-én, mely egy vasárnapi nap volt, este fél hat tájban érkezett teherautókonvojával a Nemzeti Múzeumhoz miután gondoskodott a telefonösszeköttetés elvágásáról. Balszerecséjére a hétvége ellenére többen tartózkodtak az épületben sőt hamar oda is tudtak hívni másokat, így az amerikai Nathan Horowitz ezredest valamint magát Bandholtzot is akik biztosította az igazgatót arról hogy megvédi a múzeum tárgyait. Erről az akkor jelenlévő román katonáknak is tudniuk kellett így nem igaz az az állítás hogy Bandholtz falragasza másnap meglepte volna őket.

oldal: 18.
Mindez teljes valótlanság. A Misszió és Bandholtz megbízatását a szövetségesektől kapta, kifejezetten azzal a céllal hogy a román önkényeskedéseket megakadályozzák. Bandholtz egyébként azonnal jelentette Párizsba az ügyet melyet ott jóváhagyólag vettek tudomásul (lásd Bandholtz: Napló nem diplomata módra, 99.o.)

oldal: 18.
Több alkalommal ezzel kergette el a fosztogató román katonákat.

oldal: 19.
Mindennek a teljes ellentéte igaz. Lásd a 7.sz. lábjegyzetet.

oldal: 20.
[ Mărdărescu elhallgatja, hogy az úgynevezett „vásárlások” a kifosztás egyik válfaját képezték. A román hadsereg vásárlásaikor a tanácsköztársaság által nyomott értéktelen „fehér pénzzel” fizetett, de a befizetéseket mind az értékállóbb „kék pénzben” követelte U.K.]