A szovjet hadsereg 1943 végén megindított offenzívájának irányából és sikereiből a magyar vezérkar levonhatta a következtetést, hogy a szovjet hadsereg előbb-utóbb megjelenik a Keleti-Kárpátok előterében. A szovjet előrenyomulás napi átlagos üteme 1944 elején 3-4 kilométer volt, a front 300 kilométerre megközelítette Magyarország határait. Csatay Lajos honvédelmi miniszter és Kállay Miklós miniszterelnök javaslatára 1944. jan. 6-án mozgósították és a Keleti-Kárpátok előterébe küldték az 1. hadsereget. Kállay abból a feltételezésből indult ki, hogy a szovjet hadsereg fő hadműveleti iránya elkerüli Magyarországot, és ezért a honvédség képes lesz ellenállni a Keleti-Kárpátok vonalában a háború végéig. Fegyverszünetre ekkor még nem is gondoltak. Abban reménykedtek, hogy formálisan továbbra is fenntarthatják a szövetséget Németországgal, és a Szovjetúnió nem erőlteti Magyarország elfoglalását, ha beszüntetik Németország gazdasági támogatását. A Kárpátok védelme azért is kulcsszerepet játszott a vezérkar terveiben, mert ez volt az egyetlen olyan terület, ahol a honvédség elavult és hiányos felszereltsége ellenére eséllyel vehette fel a harcot a szojet csapatokkal szemben. 1940-től Romániával szemben és 1939-től Kárpátalja területén is megkezdték egy mélységben tagolt, betonerődökből és fa-föld támpontokból álló, Árpád-vonalnak nevezett erődvonal építését.

A magyar hadsereg átszervezése 1944 elején még nem zárult le. Az 1943 augusztusában elfogadott és az ország erőforrásainak maximális igénybevételét követelő „Szabolcs” hadrend (1944. márciusáig „Szabolcs I.”, 1944. októberéig „Szabolcs II.”) 8 három gyalogezredes sorhadosztály felállítását tervezték, hadosztályonként 12 tüzérüteggel. Noha a hadosztályok létszáma és tűzereje kb. 30 %-kal növekedett volna, a magyar hadosztályok tűzereje továbbra is jelentősen lemaradt a német hadosztályoké mögött. Az ellátóalakulatok szinte kivétel nélkül fogatoltak voltak, ami a kiszolgálószemélyzet nagy létszáma miatt szintén aránytalan létszámnövekedést eredményezett.

I. táblázat: A német és magyar hadosztályok fegyverzetének összehasonlítása:

A lemaradás különösen a géppisztolyok, géppuskák és golyószórók terén volt jelentős. A különbséget csak fokozta, hogy a kisebb létszámú német gyaloghadosztály abszolút számokban is több fegyverzettel rendelkezett, mint a 60%-al nagyobb létszámú magyar hadosztály. Az egy főre eső fegyverzet aránya tehát még kedvezőtlenebb volt, és ezt a magyar hadvezetés a karabéllyal felszerelt katonák számának növelésével sem ellensúlyozhatta. Súlyosbította a helyzetet, hogy a magyar hadvezetés még ezen csökkentett fegyverzettel sem tudta teljes mértékben felszerelni alakulatait, és a keletkező hiányokat még annyira sem pótolta mint a német vezetés. A nehézfegyverekhez rendszeresen nem állt rendelkezésre kellő mennyiségű lőszer, ezért gyakran meg kellett szabni, hogy naponta csövenként hány lövés adható le. A magyar hadosztályok kellálladékai csak elméleti számok voltak: a gyakorlatban alig fordult pl. elő, hogy valamelyik egységet teljesen feltöltötték volna géppisztolyokkal.

A „Szabolcs” hadrendben sikerült jelentősen kibővíteni az alakulatok számát. A könnyű hadosztályok megszüntetése után a magyar honvédség 8 gyaloghadosztályt (hadosztályonként 4 tüzérosztály), 8 tartalékhadosztályt (hadosztályonként 3 tüzérosztály), 2 hegyidandárt, 2 páncéloshadosztályt, 1 lovashadosztályt, 1 folyamőrdandárt, 3 légvédelmi tüzérdandárt és 3 repülődandárt állított elvileg fel. Az alakulatok fegyverzeti igényeit a magyar kis teljesítőképességű magyar ipar legkorábban 1944 őszére teljesíthette volna. Németország csak minimális mennyiségben szállított fegyverzetet Magyarországnak. A terveken ezért már 1944 tavaszán módosítani kellett: az 1. hadsereg mozgósításához igénybe kellett venni az otthonmaradó alakulatok gépkocsiálományát is, a 2. páncéloshadosztály teljes feltöltéséhez pedig az 1. páncéloshadosztály összes harckocsiját. Anyaghiány miatt törölni kellett a hadrendből a 9, 15., 26. tartalékhadosztályt.

II. táblázat: Fegyverzettípusok állománya és szükségletei

A német megszállás után bekövetkező angolszász légitámadások súlyos károkat okoztak a magyar hadiiparnak. Egyes területeken a kapacitások 80%-a is megsemmisült. Nyilvánvalóvá vált, hogy a „Szabolcs” hadrendben megfogalmazott célok nem teljesíthetők. Ezért a mozgósított alakulatok sem szerelhetők fel a tervezett mértékben. A géppuskák kellálladékát 25 %-kal, a géppisztolyok kellálladékát 75 %-kal csökkentve is csak 2 hegyidandár, 1 páncélos, 1 könnyű, egy lovas, és 8 gyaloghadosztály érte el a szükséges felszereltségi fokot.

A pusztító légitámadások mellett 1944. júniusától egyre nagyobb mértékben jelentkeztek a harcoló alakulatok igényei is. Az 1. magyar hadsereg, valamint a megszálló erők jelentős veszteségeket szenvedtek, egyes hadosztályok teljes nehézfegyverzetüket elvesztették. A hiányok pótlása csak a nagyobb veszteséget szenvedett alakulatok megszüntetésével, és maradék anyaguk szétosztásával volt lehetséges.

III. táblázat: Hadosztály-dandár szintű egységek száma

1945. februárjáig 28 magasabbegységből (hadosztály vagy dandár) 20 szűnt meg. A hadtestek feloszlatását a németek is szorgalmazták, mivel nem tartottak igényt magasabb magyar parancsnokságokra: ezért szüntették meg a 2. hadsereg parancsnokságát is.

A magyar hadvezetés a fegyverzeti hiányok enyhítését a német szövetségesétől remélte. Tekintettel arra, hogy a magyar hadiipari kapacitás mintegy 50-60%-át német megrendelések kötötték le (repülőgép, légvédelmi löveggyártás, stb.), jogosan lehetett elvárni valamilyen kompenzációt. Németország azonban nem bízott a magyar honvédségben, nem sokra értékelte a magyar katonai vezetést, ezért nem is tartotta fontosnak felszerelését, és csak minimális mértékben szállított fegyvereket, annak ellenére, hogy a háború során tetemes német adósság halmozódott fel Magyarországgal szemben, melynek fegyverzettel való törlesztését a magyar fél többször is javasolta. Azonban Románia és Bulgária Magyarországgal szemben elsőbbséget élvezett a fegyverszállítások terén. 1944. augusztusa után pedig a német iparnak a saját szükségletek fedezése is gondot okozott, nem beszélve arról hogy a német vezetés tudott a magyar fegyverszüneti tapogatódzásokról és nem bízott a magyar hadseregben.

Magyarország megszállását követően a német hadvezetés igyekezett jobban kiaknázni az ország embertartalékait. A kb. kétmillió hadkötelesből Magyarország 1944 tavaszán csak 500.000 főt hívott be, de ezeket még kézifegyverekkel sem tudta teljesen felszerelni (puskából pl. összeen csak 336.600, pisztolyból 87.000 db. volt az ország teljes készlete, miközben az eredeti Szabolcs-hadrend szerint több mint egymillió fő behívásával számolt, melyből 700.000 tartozott volna harcoló alakultokhoz). Megoldhatatlan problémát jelentett a tisztikar elégtelen létzáma is: a rendelkezésre álló 36.000 aktív és tartalékos tiszt a meglévő keretek feltöltésére sem volt elég, új hadosztályok felállítására gondolni sem lehetett.

A román, szlovák, rutén, szerb nemzetiségű hadköteleseket, melyek az összlétszám kb. 20%-át tették ki, csak korlátozott mértékben hívták be, és elsősorban az építőalakulatokat töltötték fel velük. A páncélos, huszár és repülőalakulatok „védett”-nek számítottak, ezeket csak magyar legénységgel töltötték fel. 1944. márciusától fokozott mértékben hívták be a zsidónak minősített állampolgárokat munkazolgálatra, akik ezáltal kicsúsztak a megsemmisítőtáborkba deportálás alól. Németország 1944. áprilisában a magyar kormánnyal megállapodást kötött, melynek eredményeképpen lehetővé vált a magyarországi németek kényszersorozása is - nekik a Waffen-SS-ben kellett szolgálatot teljesíteniük.

Románia kiugrása után a pótkeretekből további 8 ún. póthadosztályt valamint 2 póthegyidandárt kellett volna felállítani. Ezek az egységek terv szerint a sorhadosztályokhoz képest kb. 60%-al csökkentett létszámmal és fegyverzettel lettek volna ellátva: ezredeik három helyett két zászlóaljból, a zászlóaljak három helyett két (csökkentett létszámú) századból álltak és három helyett egy tüzérosztály (kis űrméretű 1. világháborús ágyúkkal), valamint néhány egyéb csekély harcértékű alakulat képezte a hadosztályok közvetlen egységeit. Komolyabb nehézfegyverzet, páncélelhárítás, híradóeszközök és gépesítés teljesen hiányzott. Nem állt rendelkezésre tiszti és tiszthelyettesi állomány sem, a parancsnokok zöme harci tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező tartalékos állományú volt. A felszereltség hiányai mellett a kiképzettség rendkívül alacsony foka miatt előre sejteni lehetett, hogy ezektől a pótalakulatoktól legfeljebb a népfölkeléshez hasonló teljesítmény várható el. A honvédség azonban még ezt a szerény tervet sem tudta teljes mértékben végrehajtani, a 3. póthadosztályt anyaghiány miatt fel sem állították. A többi pótalakulat 5 hét alatt megszűnt, egyedül a 2. póthadosztály maradt párszáz fős harcos létszámával 1944. novemberéig a frontvonalban.

A kiugrási kísérlet kudarca után a nyilas kormány kihirdette az ország totális mozgósítását. Magyarország még ekkor is mintegy 1.500.000 hadrafogható, de csak részben kiképzett hadkötelest tudott volna mozgósítani, amire a fegyverzet és felszerelés hiánya miatt nem kerülhetett sor. A német kormány is felismerte a magyar lehetőségeket, és ezért 1944. okt. 23-án Bécsben megállapodás született 4 magyar hungarista, és 4 magyar fegyveres SS hadosztály felállításáról. A terv szerint a hungarista hadosztályok felállítását a Wehrmacht és a Hadügyminisztérium, a fegyveres SS hadosztályok felállítását a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt, RSSHA) szervezte volna. A német hadvezetés alig bizosított anyagot és lehetőséget a hungarista hadosztályok felállításához.

A magyar honvédség harcértéke 1944. okt. 15-után rohamosan csökkent, Magyarország a németek számára elsősorban nyersanyag- és emberanyagforrásként volt jelentős, Szálasi és kormánya semilyen politikai súllyal sem rendelkezett.

A helyzetre jellemző, hogy 1944. októbere után a magyar katonai vezetésnek már semmilyen beleszólása sem lehetett csapatai vezetésével kapcsolatban. A magyar alakulatokat ezred és zászlóaljkötelékben német hadosztályoknak rendelték alá, ezáltal minden felsőbb vezetés és ellenőrzés lehetősége megszűnt. A Hadügyminisztérium szerepe a puszta kapcsolattartásra és a személyi kérdések elintézésére korlátozódott. Beregf Károly, aki 1944. október 17-től egy személyben hadügyminiszter és vezérkari főnök is volt, csak a német kívánságok szolgalelkű teljesítésével foglalkozott.

A magyar vezérkar a háború utolsó szakaszában a már említett alakulatokon kívül 8 erőd-géppuskás zászlóaljat ill. 9 páncélöklökkel felszerelt bicikliző páncélvadász osztagot szervezett. Ezek mellett léteztek még harcértékkel alig rendelkező „hungarista” rohamzászlóaljak is. Az újonckiképző ezredekbe szervezett kiképzetlen honvédeket és a különböző honvédségi intézeteket Németország és Dánia területére szétszórtan telepítették ki: így pl. magyar egységek adták át a bergen-belseni koncentrációs tábort is az angol csapatoknak.

MAGYARORSZÁGI HADMŰVELETEK 1944. SZEPTEMBERE ÉS 1945. ÁPRILISA KÖZÖTT

Magyarország Románia kiugrása után közvetlenül is hadműveleti területté vált. Hans Friessner vezérezredes Dél Hadseregcsoportja (6. és 8. német hadsereg) megsemmisítő vereséget szenvedett, állományának túlnyomó része, 650.000 ember fogságba esett vagy meghalt. Az így keletkezett többszáz kilométer hosszú üres arcvonal védelmére eleinte csak magyar csapatokat mozgósíthattak. A honvédvezérkar az augusztus folyamán szervezett 7 póthadosztályt, a Lengyelországból hazaszállítás alatt lévő Huszárhadosztályt és a megszálló hadosztályokat, valamint az 1. magyar hadseregtől elvezényelt soralakulatokat használhatta csak föl, mivel az ország 1944. augusztusára már az összes mozgósítható magasabbegységét a Keleti-Kárpátokban álló frontra vezényelte.

A magyarországi harcokban kezdettől fogva számos német csapattest is részt vett, és szerepük az aktív harceseményekben idővel egyre inkább meghatározóvá vált. Magyar csapatokat szinte kezdettől fogva német parancsnokságoknak rendeltek alá, „Fretter-Pico” ill. „Wöhler” hadseregcsoport névvel a 2. magyar hadsereget a 8. német hadseregnek, a 3. hadsereget pedig a 6. német hadseregnek. Az állandó alárendelések oka elsősorban a bizalmatlanság volt: okulva Románia árulásából, minden eszközzel szerették volna megakadályozni a magyar csapatok átállását, Horthy Miklós kiugrási terveiről viszont pontos értesülésekkel rendelkeztek. Az alárendelések állandó konfliktust okoztak a német és a magyar vezérkar között: Vörös János vezérkari főnök állandóan tiltakozott a magyar vezetési szervek kikapcsolása ellen, de sikertelenül: a hadműveleti vezetés hadtestek, hadosztályok, sőt zászlóaljak szintjén is egyre inkább a németek kezébe csúszott.

Német csapatok harcai a magyar hadtörténelem részét is képezik: ezeket azonban csak a legszügségesebb mértékig ismertetjük és csak akkor, amikor ez az alárendelt vagy mellettük harcoló magyar csapatok tevékenységének megértéséhez feltétlenül szükséges.

Az első szovjet egységek augusztus 26-án az Úz völgyében, Úzvölgy-telep mellett érték el az 1941-es magyar határokat a Székelyföldön, majd másnap az Ojtozi szorosnál is. Románia kiugrása után a Sanatescu kormány ultimátumban követelte Észak-Erdély kiűrítését, és román csapatok megkezdték felvonulásukat a határra. Ezzel párhuzamosan század-zászlóalj erejű román erők határincidenseket provokáltak, melyeket a határvédelmi erők és a népfölkelőkből szervezett székely határvadász-zászlóaljak visszavertek.

A német vezetés először megtiltotta a magyar kormánynak, hogy katonai akciót kezdeményezzen Romániával szemben. Csak szeptember elejére ismerték föl, hogy Románia végérvényesen elveszett, és azonnali magyar segítség nélkül Erdélyben sem lesz lehetőségük a szervezett védelem kialakítására.

Aug. 30-án megalakult a 2. magyar hadsereg Dálnoki Veress Lajos vezérezredes parancsnoksága alatt. Erői a Borsai hágótól Nagyvárad térségéig, mintegy 300 kilométeres vonalon helyezkedtek el (2., 7. és 9. póthadosztály, 2. páncéloshadosztály, 25. gyaloghadosztály, 1. és 2. hegyi pótdandár, 10. rohamtüzérosztály és a Székely Határvédelmi Erők 20 zászlóalja). A magyar vezérkar terve az volt, hogy a 2. hadsereg csapataival a Déli-Kárpátok, vagy rosszabb esetben a Maros vonaláig nyomul előre, és ott kísérli meg a szovjet csapatok feltartóztatását. Ehhez eleinte szinte alig állt rendelkezésre német alakulat, ütőképesebb magyar egységek is csak a fő irányokban vonultak fel. A Romániából visszaszivárgó német csapattöredékekből és sebtében átirányított egyéb alakulatokból újjászervezett 6. német hadsereg Tordától keletre zárta le a szovjet-román előrenyomulást.

Veress Lajos szept. 5-én hajnalban Kolozsvár térségéből támadásra indította csapatait, és a meglepett román 1. hadsereg ellenállását leküzdve három nap alatt 65 kilométernyi mélységben egészen a Maros vonaláig nyomult előre. A támadást itt le kellett állítani, mivel ekkor már jelentős szovjet páncélos kötelékek keltek át a Déli Kárpátokon. A páncéltörő fegyverekkel alig rendelkező magyar alakulatokat a szovjet harckocsioszlopok legázolták volna, ha nyílt terepen találkoznak. Páncélelhárításként egyébként is szinte csak az a tucatnyi páncéltörőágyú állt rendelkezésre, amit a román átállás után Veress Lajos még időben lefoglaltatott a németek Romániának szánt és szállítás alatt lévő fegyverszállítmányából. A védelmet ezen kívül a különféle ad-hoc alakulatokból felállított „Gruppe Siebenbürgen” elsősorban légvédelmi és tüzérségi csapatai egészítették ki.

Szept. 7-én Románia hadat üzent Magyarországnak. Másnapra a szovjet csapatok már csak 80-90 kilométerre voltak a 2. hadsereg Maros menti állásaitól. A délkeletebbre eső Székelyföldön már szeptember eleje óta harcok folytak, és kedvezőtlen földrajzi helyzete miatt a területet a lehető leggyorsabban ki kellett űriteni.

A 2. Ukrán Front főerőivel a dél-erdélyi hágókon keresztül északi irányba nyomult előre, hogy a Keleti-Kárpátokban harcoló német-magyar erők hátába kerüljön. Állományába 40 lövészhadosztály, 3 harckocsi, két gépesített, és három lovashadtest tartozott, több mint 900 páncélossal, 10.000 löveggel és aknavetővel. A támadó szovjet-román alakulatok Torda előterében találkoztak a magyar főerőkkel, és a terepadottságok miatt itt kísérelték meg áttörni a frontot. Szept. 10-től október elejéig a szovjet hadvezetés állandó támadásokat indított, melyek mindkét oldalon súlyos veszteségekkel jártak (volt olyan nap, melynek folyamán a magyar fél 1200 halottat és sebesültet vesztett - ez több volt mint a németek egy heti átlagos vesztesége a teljes olaszországi fronton). Szovjet-román erők szeptember 14-15 között több helyen hídfőket képeztek az Aranyos-folyón, melyeket a szeptember 19-én indított magyar ellentámadás csak részben tudott felszámolni. Szeptember 23-án szovjet harckocsik már-már áttörték a védelmet, de a hirtelen odadobott 23. német páncéloshadosztály ellentámadása megmentette a válságos helyzetet. Ezekben a harcokban két magyar katona, Bozsoki János rohamtüzér zászlós és (poszthumusz) Böszörményi Géza ezredes is megkapta a az egyik legmagasabb magyar kitüntetést, a Tiszti Arany Vitézségi Érmet. Bozsoki hat rohamtarackja egy nap alatt 18 T-34-es harckocsit tett harcképtelenné és a szeptember 23-i válságosra fordult helyzetben öntevékeny magatartásával megakadályozta Torda bekerítését. Bár a rohamtarackok nagy része szintén mozgásképtelenné vált, Bozsoki egyesével mindegyiket kimentette a szovjetek elől. Böszörményi ezredes szeptember 19-én, a szovjet hídfő elleni támadásban személyesen vezette csapatait, miközben hősi halált halt. A Tordánál védekező magyar csapatok komoly hadműveleti sikereként értékelhető, hogy mindvégig megakadályozták a szovjet áttörést, mely siker esetén az összes Erdélyben rekedt német-magyar katona bekerítésével járt volna - ez volt a honvédség utolsó önállóan vezetett sikeres hadművelete.

Nemcsak Tordánál, hanem a bihari hegységben harcoló 7. póthadosztály és a pót-hegyidandárok arcvonalán is több hétig próbáltak áttörni túlerejű román csapatok. Bár támadásaik nem vezettek áttöréshez, a magyar sikernek rettenetes ára volt: a 7. póthadosztály október végére egy zászlóaljnyi erőt sem tett ki és a hegyidandárokat fel kellett oszlatni.

A Szeged-Nagyvárad között felvonult, rögtönzött és elégtelenül felszerelt Heszlényi József altábornagy parancsnoksága alá tartozó IV. magyar hadtest (szeptember 20-tól 3. hadsereg) a politikusok habozó magatartása miatt csak szept. 13-án tudta megkezdeni támadó hadműveleteit. Csapatait részben pótalakulatok, részben az 1. hadseregtől ill. Lengyelországból átirányított hadosztályok alkották (4., 6., 8. pót-, 12. tartalék-, 20. gyaloghadosztály, 1. páncéloshadosztály, Huszár-pótezred). Arad elfoglalása után az eleinte sikeres előrenyomulás megállt, miután az alföldi harcok elől kitért román csapatok az erdélyi érchegység nyugati peremén védelembe mentek át. Az 1. páncéloshadosztály és a 6. póthadosztály Lippa előtt indított rohamai súlyos veszteségekkel jártak. Szept. 17-én a 2. Ukrán Front csapatai találkoztak a magyar erőkkel és két nap múlva visszavetették őket a határra. Mivel a szovjetek a döntést sokáig Torda térségében keresték, és mivel utánpótlási vonalaik több száz kilométerrel hosszabbodtak meg, a magyar határon 2 hetes viszonylagos hadműveleti szünet következett be. Csak Makó, Nagyszalonta és Nagyvárad térségében került sor váltakozó sikerű összecsapásokra, melyek során az 1. páncélos- és 20. gyaloghadosztály több helységet is visszafoglalt. Nagyszalonta szeptember 28 és október 6 között háromszor is gazdát cserélt. A trianoni határokon belül szeptember 24-én Csanádpalotát foglalták el először szovjet csapatok, majd 27-én átkeltek a Maroson is és bekerítették Makót, mely még aznap birtokukba is került. Folyamatos magyar ellentámadások sem tudták megszüntetni a Maroson átkelt szovjet csapatok hídfőjét. Rendkívüli bátorságukkal tűntek ki ezekben az összecsapásokban a 7. rohamtüzérosztály „Zrínyi”-rohamtüzérei: október 7-ig 67 T-34-es harckocsit és számos egyéb szovjet harceszközt semmisítettek meg. A harcok során a rohamtüzérek egy ütegét bekerítették: az üteg azonban nem adta meg magát. Minden rohamlövege megsemmisült a pusztító harcban, de maga is kilőtt 12 szovjet harckocsit. Hasonlóan heves harcok tomboltak Nagyvárad környékén: szeptember 28-án szovjet erők már a város szélén álltak, mikor a Tordától ideszállított 23. német páncéloshadosztály ellentámadása visszadobta a szovjet csapatokat. Október 2-án egy nagy erejű szovjet támadás a város déli széléig jutott, de a 12. tartalékhadosztály és német páncélosok megsemmisítették a támadókat. A heves harcokban különösen kitüntették magukat a Pápáról repülőgéppel ideszállított ejtőernyősök, és a csendőrség harccsoportjai. A kölcsönösen nagy veszteségekkel járó összecsapások óvatosságra intették a szovjet vezetést, mely az ellenség erőit túlbecsülve csak az abszolút fölény birtokában mert támadást kezdeményezni.

A magyar vezérkar már szeptember folyamán megállapította, hogy a rendelkezésre álló erők teljesen elégtelenek és csak idő kérdése az arcvonal teljes összeomlása. Vörös János ezért szeptember 25-én ismételten követelte német erősítések bevetését: „Amennyiben a 3. magyar hadsereg nem kap sürgősen komolyabb erősítést, akkor ki van szolgáltatva a hamarosan bekövetkező összeomlásnak. Ebben az estben szabaddá válik az ellenség útja az ország szíve, Budapest felé.” táviratozta a német vezérkari főnöknek, Guderian vezérezredesnek.

Német részről még a hónap folyamán érkeztek ugyan erősítések, de ezeket nem csak a szovjet, hanem az esetleges magyar kiugrás ellen is be akarták vetni, és ezért részben nem a frontra, hanem Budapest térségébe irányították őket.

A szovjet hadvezetés eredeti tervének megfelelően Debrecen-Nyíregyháza-Csap elfoglalásával északi irányban akart előretörni, hogy bekerítse a Kárpátokban védekező 1. és 2. magyar, valamint a 8. német hadsereg 250.000 katonáját. Közben a német hadvezetés is erőket összpontosított a térségbe: a „Cigánybáró” hadművelettel a 2. Ukrán Front Alföldre kijutott alakulatait akarták megsemmisíteni, hogy utána keletre kanyarodva birtokba vegyék a Kárpátok átjáróit. Ehhez Magyarországra szállították a Feldherrenhalle páncélgránátos-, az 1., 23. és 24. páncéloshadosztályt és feltöltötték a 13. páncéloshadosztályt, valamint a 76. gyaloghadosztályt. Szállítás alatt volt Varsó térségéből a Huszárhadosztály is.

A szovjet csapatok azonban a hadműveletre nem hagytak időt. Október 6-án 160 kilométeres arcvonalon két harckocsi és két gépesített hadtest 627 harckocsija, valamint 22 lovas és gyalogoshadosztály indult meg a kb. 70 harckocsival és 8 hadosztállyal rendelkező 3. magyar hadsereg ellen és rövid idő alatt darabokra szaggatta a páncélelhárítással nem rendelkező csapatok arconalát. A szovjet páncélosok az első nap 100 kilométer szélességben és 40 kilométer mélységben áttörték a védelmet, és másnapra hídfőket létesítettek a Körösökön. Okt. 8-án nyugaton átlépték Szentestől északra és délre a Tiszát, északon pedig 20 kilométerre megközelítették Debrecent. Az Észak-Erdélyben harcoló, magyar egységeket is magába foglaló német Dél hadseregcsoport kritikus helyzetbe került, mert a szovjet erők már a Budapest-Nyíregyháza vasútvonalat veszélyeztették, lehetetlenné téve a visszavonulást.

A német hadvezetés minden nélkülözhető erejével ellencsapást készített elő, hogy Szolnok és Nagyvárad felől az előretört szovjet hadtesteket bekerítsék és saját Erdélyben harcoló alakulataikat kimentsék az egyre fenyegetőbb szovjet átkarolásból. Ennek következtében alakult ki okt. 9. és 26. között a debreceni páncélos csata. A kétoldalról támadó német erők Debrecentől délre bekerítették ugyan Plijev tábornok lovas-gépesített csoportját, Plijev viszont kitört a bekerítésből és délkeletre fordulva elfoglalta Nagyváradot. A 6. szovjet lovashadtestet elvágták Plijev tábornok csoportjától és Debrecentől délnyugatra szintén bekerítették; a lovashadtest okt. 17-én jelentős veszteségek árán újra egyesülni tudott Plijev tábornok Nagyváradról északnyugatra forduló csoportjával, és okt. 20-án elfoglalta Debrecent. Okt. 21-én éjjel Nyíregyháza is szovjet csapatok birtokába került - és ezzel megszakadt a Dél hadseregcsoport legfontosabb utánpótlási vonala. Ettől 60 kilométerrel északkeletre feküdt Csap, az utolsó komolyabb közúti csomópont, melyen keresztül Erdélybe lehetett jutni - ha ez is elesik, akkor a 2. magyar és 6. és 8. német hadsereg egérfogóba kerül.

A nyugatról (Hajdúdorog) és keletről (Szatmár) beérkező német és magyar csapatok okt. 23-án ismét bekerítették a Nyiregyházára előrenyomult szovjet erőket, melyek csak okt. 26-án tudtak nagy veszteségek árán kitörni a német gyűrűből, feladva a várost. Ezzel lehetővé vált az Észak-Erdélyben harcoló német és magyar csapatok visszavonása a Tisza mögé.

Míg a fő szovjet erők északi irányban kísérelték meg a támadást, néhány lövészhadosztály Tiszafüredtől délre több hídfőt is alkotott a Tiszán. Tiszafüredtől keletre viszont egy maroknyi ejtőernyős csoport tartott megszállva nyolc napon keresztül egy hídfőállást és ezzel komoly szovjet erőket kötött le. Szentes magasságáig a magyar csapatok az összes szovjet átkelési kísérletet felszámolták: itt került sor a háború talán utolsó lovasrohamára is: a Nádasdy huszárezred egyik osztálya Monspart Gábor őrnagy parancsnoksága alatt lovasrohammal foglalta vissza az ezrednyi erővel megszállt Alpár községet és egyetlen saját halott árán jelentős hadizsákmányt is ejtettek. Komoly veszteségeket szenvedett a szovjetek oldalán harcoló 4. román hadtest is, mely Szolnoktól délre kénytelen volt kiűríteni tiszai hídfőjét a 20. gyaloghadosztály heves ellentámadásai miatt. A román katonák közt kitört pánikot a szovjet tüzérség zárótüze halgattatta el: ennek következtében sok csalódott román katona inkább a hadifogságot választotta.

A debreceni páncéloscsatában mindkét fél komoly sikereket ért el: a német-magyar csapatok meghiúsították a szovjet vezérkar bekerítési terveit és a szovjet hadsereg 19.713 halottat és 64.297 sebesültet vesztett, a szovjet csapatok azonban elfoglalták a Tiszántúlt és Szentestől délre több helyen átkeltek a Tiszán is. Az első hídfőket a Délvidéken, Zenta térségében már október 7-én sikerült kiépítenie a szerb partizánokkal is támogatott szovjet csapatoknak. Szegedtől délre néhány határvadászzászlóaljon és a légvédelmi tüzérségből létrehozott „Matolcsy-csoporton” kívül semmilyen német-magyar erő sem fékezte az előrenyomulást a Duna-Tisza közén. Az elhanyagolt hadszíntér húsz nappal később a Budapestért indított offenzíva fő kiindulópontjává vált.

A debreceni páncélos csata tetőpontján, okt. 15-én került sor és fulladt kudarcba Horthy Miklós kiugrási kísérlete. A Szálasi-kormány hatalomrakerülése után az addig Budapesten lekötött német erők is beavatkozhattak a harcba. Bár a kiugrást sikerült megakadályozni, a magyar hadsereg harci szelleme kiköszörülhetetlen csorbát szenvedett: tömegessé vált az átállás, sokan eldobták fegyvereiket és a látszólag fegyelmezett tisztikar zöme is egyre értelmetlebbnek találta a további harcot. A felbomlás jelei leginkább a Kárpátokból visszavonuló 1. magyar hadseregnél mutatkoztak meg: miután a hadseregparancsnok, Dálnoki Miklós Béla átállt a szovjetekhez, többezer katona követte ezt a példát. A visszavonulás során az üldöző szovjet csapatok Csap-Ungvár térségében felmorzsolták a 6. és 13. gyalogoshadosztályt: a front a Bodrog vonalán stabilizálódott.

A 2. Ukrán Front október 29-én új offenzívát indított, immár Budapest elfoglalásáért. Sztálin 28-án szigorúan megparancsolta Malinovszkij marsallnak, hogy „politikai okokból” napokon belül foglalja el a magyar fővárost. A rendelkezésre álló idő csak a „menetből” történő elfoglalást tette lehetővé, ami még a gyenge magyar-német védelmet tekintve is illuzórikus volt egy nagyváros esetében. Malinovszkij megpróbált ellentmondani, és öt nap felkészülési időt kért a hadművelethez. Sztálin azonban letorkolta és megparancsolta utasításának 24 órán belüli végrehajtását.

Malinovszkij csapatai november 3-ra megközelítették a főváros keleti előterét, elfoglalták Pestszentimrét és elérték ettől délre a Duna vonalát is. A támadás azonban lefékeződött: Dunaharaszti-Vecsés között magyar ejtőernyős vadászok és német alakulatok mintegy 50 T-34-est lőttek ki. A szovjet támadás lendületét a debreceni csata után felszabaduló és Budapestre irányított német erősítések (2 páncélos, 1 páncélgránátos és 1 lovashadosztály) lefékezték. A magyar-német csapatok december elejéig szilárdan tartani tudták a főváros előtt kiépített Atilla-vonal állásait, sőt energiájukból ellentámadásokra is futotta. Ezekben a harcokban különösen kitűnt a „Bertalan Árpád” honvéd ejtőernyős ezred Soroksár, Csepel és Isaszeg mellett bevetett két zászlóalja: Tassonyi Edömér őrnagy rettenthetetlen bátorságáért megkapta a Tiszti Arany Vitézségi érmet: jellemző, hogy nevét a szovjet felderítés is nyilvántartotta.

Délen a Tolbuhin marsall által vezetett 3. Ukrán Front csapatai viszont Mohácsnál hídfőket alkottak a Dunán. November végén áttörték a Dél-Dunántúlon Pécs térségében húzódó gyenge német-magyar arcvonalat is, és december első napjaiban már észak felé nyomultak, veszélyese megközelítve ezzel a fővárost. Hogy előbb érjen Budapestre, mint riválisa Tolbuhin marsall, Malinovszkij is átkelt Ercsi térségében a Dunán. Az itt védekező Huszárhadosztály és a német 271. népi gránátoshadosztály jól felkészült a védelemre: az első támadó hullám 75%-a már a jeges Dunában vagy a part elérésekor megsemmisült. A katonai szempontból értelmetlen hadműveletért osztották ki a Magyarországon adományozott „Szovjetunió Hőse” érdemrendek 42,7%-át (jelentős részben poszthumusz). A front ezután három hétig a Balaton és Ercsi közötti Margit vonalban megmerevedett, Malinovszkij pedig átadhatta kimerült csapatait a 3. Ukrán Frontnak.

Malinovszkij ezzel párhuzamosan Hatvannál is támadásba lendült: tízszeres túlerejének köszönhetően egy nap alatt áttörte a védelmet, és négy nap múlva kijutott Vácnál a Dunához, a támadás északi szárnya pedig hamarosan Lévát fenyegette. A főváros ezzel félkörben bekerítődött. A 2. Ukrán Front főerőivel a hosszadalmas harcokkal kecsegtető budapesti irány helyett azonban inkább északnyugatnak fordult, ahol szinte alig ütközött ellenállásba: a Plijev-csoport és a 6. gárda-harckocsihadsereg Bécs-Pozsony-Olmütz irányba akart előrenyomulni, hogy a cseh iparvidék és a zistersdorfi olajmezők elfoglalásával mérjen halálos csapást a német hadigazdaságra. December 19-én már az Ipoly előtt álltak Kravcsenko vezérezredes gárda-harckocsihadseregének katonái és többszörös túlerejű támadásokat intéztek az itt védekező magyar és német csapatok ellen. A folyóvédelem és a német csapatok visszavonulásának fedezése során az ejtőernyősökből, testőr-gránátosokból és a légierők földi személyzetéből felállított Szent László hadosztály szinte teljesen megsemmisült: a katonák 95%-a hősi halált halt vagy fogságba esett.

A főváros teljes bekerítése sem váratott sokáig magára: december 22-én a 3. Ukrán Front alakulatai áttörték Székesfehérvár és Martonvásár között a Margit-vonalat, és két nap múlva a reggeli órákban már Buda határában jártak, elfoglalták Budakeszit, egy kisebb előretolt páncéloscsoport pedig Budagyöngyéig tört előre. December 26-ára a szovjet páncélosok elfoglalták Esztergomot és Pomázt és megszakították a Budapest-Bécs közvetlen összeköttetést.

Budapest bekerítése, teljesen előkészítetlenül érte a német-magyar hadvezetést. Budán semmilyen erődítés nem épült, és a magyar vezetés eleinte Budapestet „nyílt várossᔠakarta nyilvánítani, hogy megkímélje az ostromtól. November 23-án Hitler azonban másképp döntött. Elrendelte, hogy a fővárost háztól-házig vívott harccal kell védeni, majd december 1-én külön paranccsal „erődnek” nyilvánította a fővárost. 4 nap múlva pedig Szálasival is elfogadtatta döntését, és Budapest parancsnokául Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornokot nevezte ki, bízva annak rendőri képességeiben (a német és magyar vezetők pánikszerűen féltek a „nagyvárosi csőcselék”-nek titulált lakosság esetleges felkeléseitől).

A német paracsnokság karácsony esti órákban riasztott katonái december végére a déli összekötő vasúti töltés - Sashegy - Farkasréti temető - Isten-hegy - János Kórház - Rózsadomb - Csatárka - Mátyás-hegy - óbudai téglagyár vonalon több mint egy hónapra stablilizálták a frontot a budai oldalon.

A városban 4 német (köztük két fegyveres SS) és 3 magyar hadosztály, valamint jónéhány kisebb-nagyobb csapattöredék rekedt. Harcértékük vegyes képet mutatott: míg az Egyetemi Rohamzászlóalj tagjai, a rohamtüzérek és néhány önkéntes alakulat rendkívül szívósan harcolt, a sorgyalogság, a kisegítő karhatalom minimális lelkesedéssel vett részt az értelmetlennek tekintett harcban. A védők üzemanyagga és nehéztüzérségi lőszerkészlete már az első hetekben szinte teljesen kifogyott, légi úton alig volt lehetséges megfelelő mértékben utánpótlásuk. Az utánpótlás szükséges mennyisége napi 80-100 tonnát tett volna ki: ennek átlagban a felét sem tudták biztosítani. A lóversenypályát ill. a csepeli sportrepülőteret jelölték ki szükségrepülőtérnek, a Tabánt, a Vérmezőt és a kisrákosi gyakorlótér valamint a mai Népstadion területét pedig szükségledobóhelynek. Repülőtéri kapacitás híján az utánpótlásból kezdettől fogva napi 20 tonnát ejtőernyős tartályokban akartak eljuttatni a védőkhöz: ezeknek jelentős részét elsodorta a szél, vagy ha saját területre is esett, gyakran a lakosság használta fel a ledobott élelmiszert. Szervezett begyűjtésre és elosztásra az utcák járhatatlansága miatt alig volt lehetőség. A német lovashadosztályok és a magyar fogatolt alakulatok 25.000 lova szolgáltatta az ostrom alatt az élelmiszer jelentős részét.

Buda nyugat felöli védelmének megszilárdítása jelentős erőket vont el a pesti oldalról. A korábbi hónapokban a Pest körül részben kiépített Attila-vonalat fel kellett adni. Karácsony és Újév között kiürítették Vecsést, Csömört, Ecsert, majd Dunakeszit, Kerepest, Gyált, és Maglódot, mivel a megmaradt erők nem voltak képesek a hosszú arcvonal védelmére. A német parancsnokság már december 28-án megkísérelte volna a városból való kitörést. Hitler távirata azonban az utolsó töltényig való kitartást rendelte el és megígérte a felmentést. Malinovszkij marsall dec. 29-én megadásra szólította föl a védőket, melyet a német parancsnokság visszautasított. Az ultimátumot átadó parlamentercsoportok sorsa tragikusan végződött. Pesten a magyar származású Steinmetz Miklós el sem jutott a magyar-német állásokig, mert gépkocsija aknára futott. Osztapenko századosnak sikerült Budán átjutnia a 8. SS-lovashadosztály vonalain, de csoportja visszafelé ismeretlen eredetű aknatüzet kapott, mely halálra sebezte Osztapenkót. A néhány nappal korábban kényszerítéssel parlamenterként átdobott német hadifoglyokat pedig Pfeffer-Wildenbruch letartóztatta és halálra ítélte. A hivatalos parlamenterek halála után kitört botrány miatt eltekintett ítélet végrehajtásától, és önigazolásul Bécsbe küldte az öt német hadifoglyot.

Az ostrom első szakasza Pest elfoglalásával telt el. A jan. 1-én megindult általálnos offenzívában a szovjet-román alakulatok elfoglalták a XVI. kerületet; jan. 4-ére elérték Kőbánya térségét és a lóversenypályán berendezett szükségrepülőtéret. A sebesültek kirepülése ettől kezdve már alig volt lehetséges. A harcokban több magyar alakulat teljesen felmorzsolódott. A lóversenytér szétlövése után néhány napig még Csepel-sziget északi részén szállhattak le német repülőgépek, de jan. 7. után már csak a Vérmezőre érkező vitorlázórepülők, ill. ledobott tartályok hoztak elégtelen mennyiségű utánpótlást. A főváros légvédelmét - több mint 160 ágyú és gépágyú - földi célok, elsősorban harckocsik ellen vetették be. Jan. 9-én a Győrből induló 40 tonnás motoros hajónak, fedélzetén orosz SS önkéntesekkel, sikerült észrevétlenül átjutnia a szovjet ostromzáron, és 17 kilométerre megközelítenie a Belvárost, ahonnan a rakomány egy részét csónakokon szállították be. Jan. 9. és 10. között a német-magyar csapatok kiűrítették Újpestet. A Városligetben bevetett pesti rendőrség órák alatt felmorzsolódott.

Budapest ostroma és a nyilas pártszolgálatosok terrorja a polgári lakosságot, különösen a nagy számú, zsidónak minősített polgárokat súlyosan érintette. Élelemszerzés, vízhordás közben, vagy az összeomló házak romjai között ezrek pusztultak el. Az ostrom összesen 38.000 polgári halottat követelt, ebből mintegy 15.000 volt zsidó származású. Utóbbiak jelentős része nyilas atrocitásoknak esett áldozatul. Rendszeres kivégzésekre került sor a Dunaparton és a VI. kerületben kialaktott gettó területén, valamint a Maros és a Városmajor utcai kórházakban. A meglepetésszerű bekerítés miatt elmaradt a város kiürítése, a lakosok a pincékbe szorultak; 900.000 ember maradt víz, gáz, villany és élelmiszerellátás nélkül, saját készleteire s a katonaság kimúlt lovaira szorulva.

Jan. 11-én, amikor már mindenütt a belső, sűrűn beépített kerületekben folyt a harc, a hadművelet jobb összehangolása érdekében Malinovszkij marsall megalakította I. M. Afonyin vezérőrnaggyal az élén a „Budapesti csoport” nevű összpontosítást, melybe a Pestet ostromló 18., 30. szovjet és a 7. román hadtest tartozott. A budai oldalon továbbra is a 46.hadsereg látta el a harcvezetési feladatokat.

A védők a Nagykörút és a Kiskörút vonalában harckocsiakadályokat és műszaki zárakat telepítettek, a Kisföldalatti vonalát a szovjet betörések elhárítása érdekében elaknásították. A szovjet csapatok másnap bejutottak a Kerepesi temetőbe, elfoglalták a Városligetet.

Jan. 14-én került a szovjet-román csapatok kezére a Keleti Pályaudvar. Nicolae Sova román hadtestét a szovjet hadvezetés ekkor kivonta az arcvonalból, megakadályozva, hogy román szövetségesek is osztozzanak a város teljes elfoglalásában. Az álságos indoklás szerint mindez a román vezérkar kérésére történt, mely szerette volna hogy alakulatai egységes román parancsnokság alatt harcoljanak. A hadtestet mindig a támadás fő irányában vetették be és állományának 60%-át vesztette el a Budapestért folytatott harcokban: Sova ezért ingerülten tiltakozott a kivonás ellen. Malinovszkijnak egy román tábornok azonban nem mondhatot ellent, Sova fogcsikorgatva engedelmeskedett és hadtestével elvonult a Felvidéken harcoló 1. román hadsereghez.

A Pesten harcoló német-magyar egységek megkezdték áttelepülésüket Budára, három nap múlva Pfeffer Wildenbruch megkapta az engedélyt Pest kiűrítésére. Jan. 18-án reggel 7 órakor az Erzsébet- és a Lánchíd is a levegőbe repült (dec. 30-án a Déli összekötő vasúti híd, dec. 31-én az Északi összekötő vasúti híd, jan. 15-én a Horthy Miklós híd semmisült meg).

Az ostrom második, budai szakaszában a leghosszabb ideig a Sashegy, a Farkasréti temető, Városmajor és a Csatárka-Szemlőhegy magaslata körül folytak a harcok. A János kórháznál álló szovjeteket csak 3 kilométer választotta el a Várhegy alagútjában berendezett német főhadiszállástól. Ezért a T-34-esekkel megerősített szovjet csapatok először a Városmajor területén kísérelték meg áttörni a frontot, ahol a gyerekekből és nyilasokból szervezett Vannay-Rohamzászlóalj védett. Bár a támadásokat többször megismételték, magyar és német csapatok mindannyiszor visszafoglalták az elvesztett területeket. A védelmet a szovjet csapatok először északon, a Szemlőhegyen törték át a Vérhalom és a Kolosy tér felé jan. 27. és 31. között; az itt harcoló Egyetemi Rohamzászlóalj szinte teljesen elvérzett. Jan. végére a Margit körúton alakult ki a frontvonal. A Margitszigeten, ahol az utolsó víműkutak voltak a védők kezében, jan. 18. és 30. között folytak a harcok. A január végi dunántúli német ellenoffenzíva időleges sikerei Dunapentele és Ercsi térségében lekötötték a szovjet erőket, néhány napig alig változott a budai front helyzete. Közben Pesten és a már elfoglalt budai városrészekben a lakosság feljött a pincékből, szovjet katonai igazgatás alatt lassan megindult a polgári élet.

Febr. 5-én a szovjet csapatok bekerítették és 6-án végleg elfoglalták a Sashegyet, melynek csúcsa előzőleg többször is gazdát cserélt. Febr. 6-án a Déli-pályaudvarért, 8-án a Kis-Gellérthegyért folyt a küzdelem. A védők készletei teljesen kimerültek, a nehézfegyverzet elveszett, a katonák 25 %-a sebesülten feküdt a Vár kazamatáiban. A kórházakban a halottakról vették le a kötéseket, hogy az új sebesülteket elláthassák. Febr. 11-én a reggeli órákban szovjet tengerészgyalogosok és magyar önkéntesek rohammal elfoglalták a Citadellát. A Várba és a Vizivárosba szorult védők helyzete reménytelenné vált.

A háború addigi menetében nemigen volt rá példa, hogy városi katlanba zárt német csapatok megadják magukat. Pfeffer-Wildenbruch az aránytalanul nagy véráldozatokat követelő kitörés mellett döntött. Este 8 órakor a még életben lévő és harcképes német és magyar katonák rohanták meg kézifegyverekkel a Széna téren, a Mechwart téren és Margit híd budai hídfőjénél a gépfegyverállásokkal, páncéltörőágyúkkal és harckocsikkal megerősített szovjet főellenállási vonalat. A parancsnokság kb. 500 fős rohamcsoport fedezetével az Ördögárok csatornáján próbált átjutni a legkritikusabb szakaszon, hogy a Bolyai akadémiánál támadhassa hátba a szovjeteket és ezzel segítse az akciót.

A kezdetben zárt rendben támadók jelentős része már az első kilométereken elvérzett, az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor és az Új Szent János kórház környékét néhány óra leforgása alatt hullamező borította be. Nem járt sikerrel a parancsnokság rohamcsoportja sem: szovjet részről a csatorna kijáratait folyamatos ellenőrzés alatt tartották. Pfeffer-Wildenbruch egy Budakeszi-úti villában adta meg magát a szovjeteknek, Hindy Iván és kísérete visszafordult és a Krisztinaváros egy pincéjében fejezte be a háborút. A kitörők több mint 40 %-a esett el, ez a második világháború egyik legnagyobb vérveszteséggel járó kudarcot vallott katonai akciója volt: a katonák zöme vagy a támadás első óráiban pusztult el, vagy akkor, amikor megpróbálkozott átjutni a Budai hegyek erdőségét a német fronttól elválasztó, kb. 5-10 kilométer széles fedetlen síkságon. A Szomor - Zsámbék - Mány környéki német vonalakat a következő napokban kb. 650-en érték el; kisebb csoportok több mint egy hét után a Pilisen keresztül jutottak el a még német kézben levő Esztergomig. A tábornokok közül legmesszebb Billnitzer vezérőrnagy jutott: magasrangú társaival ellentétben ő a föld feletti kitörés útját választotta. A magyar rohamtüzérség megszervezője 56 éves kora ellenére egészen Perbálig jutott, ahol tárdaival együtt fogságba esett. A németek közül voltak, akik még hónapokig bujkáltak a Budai erdőkben.

A szovjetek a Budapest hadművelet 108 napja során összesen 1766 harckocsit és rohamlöveget, 4127 löveget és aknavetőt és 293 repülőgépet vesztettek. Budapest városa az ostrom alatt súlyos veszteségeket szenvedett. Épületeinek 74 %-a, 32753 lakás elpusztult vagy súlyosan megrongálódott; megsemmisült a közművek jelentős része. A lakosság soraiból tízezreket hurcoltak hadifogságba a szovjet csapatok.

A II. világháborúban csak Leningrád, Varsó, Königsberg (Kaliningrád), Breslau (Wroclaw, Boroszló) szenvedett el Budapest ostromához hasonló hosszú és pusztító ostromot, melyet a korabeli jelentések is „második Sztálingrád”-ként emlegettek. A harc a házakban, gyakran emeletről emeletre, szobáról szobára folyt. Budapestet 52 napos körülzárás és véres ostrom után, 1945. febr. 13-án foglalták el a szovjet csapatok.

A német hadvezetés három „Konrád” fedőnevű sikertelen támadást indított a főváros felmentésére. Ennek érdekében a német hadvezetés minden mozgósítható tartalékát Magyarországra szállította, március elején a keleti fronton harcoló német páncéloshadosztályok fele (!) már Magyarországon tevékenykedett, miközben a szovjet harckocsik Berlint veszélyeztették. A szovjet fél számított a német felmentési kísérletekre és december 26-31 között tartalékba helyezte az addig főszerepet játszó gépesített és páncéloshadtesteit.

Erőviszonyok a Kárpát medencében 1945. január 1-én.

„Konrád 1.” (1945. jan. 1-8.) célja az volt hogy Budapestet a Gerecse és a Vértes-hegységen keresztül érje el. Gille SS-tábornok Komárom térségében kirakott IV. SS. páncélos hadteste január 1-én este Tata-Almásfüzitő térségében lendült meglepetésszerű támadásba, a 96. német gyaloghadosztály pedig északról rohamcsónakokon átkelt a Dunán, és Neszmélynél a szovjet csapatok hátában két hídfőt létesített. A támadó csapatok elfoglalták a Gerecsét, de Bicske-Zsámbék térségében a szovjetek jan. 6-ára megálították a támadást. Csak a Pilis északi részén sikerült a németeknek Pilisszszentlélekig jutni. A német hadvezetés a Vértesben tapasztalt szovjet ellenállás hatására északra csoportosította át az erőket, melyek a Pilis-hegységen keresztül Pomáz irányába törtek előre („Konrád-2”). A magyar SS-önkéntesekkel megerősített Wiking SS-páncéloshadosztály katonái elfoglalták Pilisszentkeresztet és jan. 13-án 3 kilométerre megközelítették Pomázt is. Hitler azonban ekkor leállítatta a további előrenyomulást. A Dunától északra ugyanis a 6. gárda-harckocsihadsereg és Plijev lovas-gépesített csoportja hadsereg jan 6-án támadásba lendült, hogy Malinovszkij terveinek megfelelően Pozsony-Bécs térségébe jusson. A Szent László hadosztály védelmét elsöpörve 3 nap alatt több mint 40 kilométerrel nyomult előbbre, megközelítette Érsekújvárt és Komáromot és átkarolással fenyegette a Duna déli partján keletre előretört német egységeket is. Dorognál szintén komolyabb szovjet erők állomásoztak, így félő volt, hogy a Budapest felé előrenyomuló ékeket elvágják utánpótlásuktól. A felmentő csapatok, és a főváros védői is abban reménykedtek, sikeres áttörés esetén kiűríthetik Budapestet. Ebben bízott a szovjet hadvezetés is, mert célja ekkor még nem a védősereg megsemmisítése, hanem a főváros minél hamarabbi elfoglalása volt. Hitler viszont ragaszkodott Budapesthez: számára a főváros kiűrítése nem volt elfogaható. A német hadvezetés ezért elhatározta, hogy az erőket inkább délre csoportosítja át, mivel abból az irányból kisebb mértékben fenyegette átkarolás a támadást.

„Konrád-3.” (1945. jan. 18-27.): A Pilisben támadás közben leállított IV. SS páncéloshadtest alakulait jan. 17-ig a legnagyobb titokban a Balaton és Székesfehérvár közé csoportosították át és jan. 18-án harcba vetették. A II. világháború különlegessége, hogy ebben a hadműveletben alkalmaztak először olyan páncélosokat, melyek infratávcsövekkel voltak felszerelve, így éjjel is tudtak közlekedni. A támadás teljesen meglepte a 4. gárdahadsereg alakulatait. Gille páncélosai elsöpörték az ellentámadási kísérleteket és több szovjet hadtestet elvágtak hátsó vonalaitól. Heves utcai harcok után elesett Székesfehérvár és a német páncélos egységek Dunapentele és Ercsi térségében elérték a Dunát. A támadás jan. 26-ig kb. 25 kilométerre közelítette meg a budapesti ostromgyűrűt. Január 23-tól a magyar VIII. hadtest cspatai is támadásba lendültek és visszafoglalták a Vértes-hegység területét: ezekben a harcokban különösen kitüntették magukat a Huszárhadosztály alakulatai. A 3. Ukrán Front helyzete annyira súlyossá vált, hogy Sztálin felvetette a Dél-Dunántúl kiűrítésének lehetőségét is. Tolbuhin marsall azonban rendezni tudta az erőit és jan. 27-én ellentámadásba kezdett. A harcok hevességét jellemzi, hogy a német védelem az első napon 122 szovjet harckocsit lőtt ki. Néhány Dunántúli falu szántóföldje valóságos roncstemetővé vált. A német csapatoknak Székesfehérvár kivételével fel kellett adniuk az elfoglalt területeket, melyek zsákszerű kitüremkedése gyalogság hiányában védhetetlen volt.

Még folyt az ostrom, amikor Hitler jan. 22-i rendeletére Magyarországra szállították a korábban Ardennekben főszerepet játszó Sepp Dietrich 6. páncéloshadseregét, hogy a „Tavaszi ébredés” hadűvelettel törjék át a 3. Ukrán Front Dunántúli vonalait, és állítsák helyre a védelmet a Duna-Dráva vonalán. Február 17-én Malinovszkij és Tolbuhin is parancsot kapott a Bécs elleni hadművelet előkészítésére, melyet március 15-én terveztek elindítani.

Németországban a front ekkor már 60 kilométerre áll Berlin előtt, és valószínűtlennek tűnt Magyarországon komoly német hadművelet. Ennek ellenére a szovjet hadvezetés felkészülten várta az ellenséges csapást. A szovjet főparancsnokság szilárd védelemmel kívánta felőrölni a támadókat, ennek érdekében mélységben tagolt páncélelhárító rendszert épített ki a védelem veszélyeztetett pontjain. Tolbuhin a főparancsnokság tartalékából megkapta ugyan a 9. gárdahadsereget is, melyet azonban védelmi harcokra nem vehetett igénybe. A Bécs elleni offenzíva lehetősége azon múlt tehát, hogy a Konrád-hadműveletekben kimerült erőivel sikerül e feltartania a német rohamokat.

A hadművelet nyitányaként február 17-én az I. SS. páncéloshadtest csapatai lerohanták a szovjetek garami hídfőjét. A „Südwind” névre keresztelt vállalkozás célja a Pozsony-Bécs irány tehermentesítése volt, mivel a szovjet csapatokat csak 120 kilométer választotta el Pozsonytól. Malinovszkij ennek ellenére nem innen tervezte indítani a Bécs elleni hadműveletet, ezért nem is állomásoztatta a hídfőben legjobb alakulatait. Nyolc heves harcokkal eltelt nap után a 7. gárdahadseregnek ki kellett űrítenie a garami kiszögellést. Az egyébként is csak helyi jelentőségű akció sikerét jelentősen beárnyékolta, hogy a szovjet hadvezetés előtt igazolódtak azok az amerikai és brit figyelmeztetések, melyek a Magyarországon terezett német offenzívára hívták fel a figyelmet. A szovjet felderítésnek sikerült azonosítania a tervezett támadás helyszínét is. Ennek hatására a szovjet vezérkar Malinovszkij frontjáról a veszélyeztetettebb Tolbuhin szakaszára helyezte át az ellencsapásra tartalékol erőket és mélységben tagolt, erős védelmet épített ki Paks és a Velencei tó között.

Március 6-án, a lehető legrosszabb időjárási körülmények közepette megindult a 6. páncéloshadsereg főerőinek támadása is. Székesfehérvár és Lepsény közt mintegy 300 harckocsi és 200.000 katona vonult fel azzal a céllal, hogy a szovjet védelmet áttörve délkeleti irányú támadással kerítse be a Dél-Dunántúlon harcoló szovjet erőket. Ennek támogatására délről a Dráván keresztül a 2. német páncéloshadseregnek is támadást kellett indítania északra („Erdei ördög” hadművelet), hogy egyesüljön a 6. páncéloshadsereg támadóékeivel.

Az SS-páncélosok a rendkívül erős szovjet védelem, valamint a hirtelen bekövetkezett esők és hóolvadás miatt csak lassan haladtak előre és alig tudtak teret nyerni. Bár a szovjet vezetés válságos pillanatokat élt át, a német veszteségek is jelentősek voltak. A védekezést elősegítette, hogy a támadás főirányába esett az a terület, mely a sokatmondó Sárrét nevet viselte. Magyar tisztek már korábban felhívták a németek figyelmét arra, hogy hóolvadáskor itt nem tanácsos páncélosoffenzívát indítani. Nem hallgattak rájuk, aminek meg is fizették az árát: a hadművelet során a bevetett páncélosok több mint 50%-a kiesett és javításra szorult, részben a kedvezőtlen talajadottságok miatt. A Dráván keresztül megindított „Erdei ördög” fedőnevű támadás szintén kudarcot vallott, március 19-én maguk a németek ürítették ki 20 kilométer átmérőjű hídfőállásukat.

Közben a szovjet hadvezetés erőt gyűjtött, és március 16-án megkezdte a Bécs felé irányuló támadó hadműveletet. Bár Tolbuhin március 9-én az elhárító harcok súlyos pillanataiban kérte a főparancsnokságot a 9. gárdahadsereg ütközetbe vetésére, Sztálin nem járult ehhez hozzá, mert úgy ítélte meg a helyzetet hogy ezzel az ellencsapás sikerét tenné kockára: „Amennyiben Ön, Tolbuhin elvtárs a háború végét még ki a karja tolni öt-hat hónappal, akkor vezesse vissza csapatait a Dunától nyugatra, ahol bizonyára nyugodtabbak a körülmények. De mivel nem hiszem hogy ezt kívánná, ezért a bal parton kell védekezni” jegyezte meg sajátos stílusában a szovjet diktátor. Sztálin még hozzátette, hogy siker esetén Tolbuhin megkaphatja Malinovszkij 6. páncéloshadseregét: ez pedig azt jelentette hogy Bécs elfoglalása is az ő babérjait fogja gyarapítani Malinovszkij helyett.

A szovjet ellencsapást Malinovszkij és Tolbuhin csapatai közösen indították: egy nap alatt áttörték a Vértesben húzódó gyenge, magyarok által védett frontot és két nap múlva kijutottak Mór-Bodajk-Székesfehérvár észak térségébe. A Huszárhadosztály ezekben a harcokban felmorzsolódott. Mindkét front egyre nagyobb sebességgel haladt nyugat felé, bekerítéssel fenyegetve a Balatontól keletre és délre álló német-magyar erőket. A Dél Hadseregcsoport ellenlökései kudarcot vallottak, a visszavonulás csakhamar meneküléssé fajult. „Még Győrnél sem sikerült új arcvonalat kialakítanunk” panaszkodott évekkel később Sepp Dietrich SS-tábornok egy történésznek. A legtöbb harckocsit üzemanyaghiány miatt fel kellett robbantani és szinte csodával határos módon kerülte csak el a zsákba szorított 6. páncéloshadsereg a teljes bekerítést. Részben a szovjet gyalogság támogatásának hiányán is múlt, hogy Sepp Dietrich egy 2,5 kilométer széles sávon át alakulatainak zömét hátra tudta vonni. Szervezett ellenállás a magyarországi arcvonalon azonban már nem tudott kibontakozni. Március 23-án elesett Székesfehérvér, 25-én Veszprém és Esztergom, 28-án Győr, 29-én Kőszeg - ezen a napon lépték át a szovjet csapatok a német (osztrák)-magyar határt is. Március 25-től a Garam mögött állomásozó 1. lovas gépesített csoport és a kb. 20 szovjet és román lövészhadosztály támadásba lendült és szinte akadálytalanul tört előre Pozsony felé. Április elejére a szovjet csapatok elérték a nyugati határt ill. a német „Birodalmi Védőállást”. Április 4-én elfoglalták Nemesmedvest, az utolsó németek által tartott közjogilag önálló községet. A különálló települések közül Magyarbüks került április 11-én utolsóként szovjet kézre. Aprilis 12-én a Pinkamindszenthez tartozó Dénes- majd Kapy-major szovjet birtokbavételével zárultak le magyar területen a harccselekmények.

A magyar csapatok harcértéke a visszavonulás hatására tovább romlott. Sok alakulat feloszlott, a katonák eldobálták fegyvereiket, hazamentek vagy hadifogságba estek. Tömeges átállások is előfordultak: a 24. gyaloghadosztály 1945. április 6-án átálló 2466 katonája volt a legnagyobb csoport - ők hadifogságba sem kerültek, az Ideiglenes Kormány a hajmáskéri táborban belőlük állította fel az 5. hadosztályt. A magyar csapatok bomlását súlyosbította a németek lekezelő magatartása is, akik esetenként a honvédség járműveit és üzemanyagkészleteit is lefoglalták. Balck vezérezredes március 31-én valótlannak bizonyult hírt kapott a Szent László hadosztály előző napi átállásáról. Ennek hatására azonnal megparancsolta az összes parancsnoksága alá eső magyar alakulat lefegyverzését és a gépjárművek elvételét.

A parancs óriási botrányt okozott. Kiadásának idejében a Szent László hadosztály éppen egy német páncéloshadtest visszavonulását fedezte. Balck parancsára tekintet nélkül arra, hogy az alakulat harcolni akart vagy sem, mindenkit lefegyvereztek, sokszor megalázó jelenetek közepette. Pedig még ekkor is számos magyar egység vett részt a németek oldalán a harcokban: a 7., 8. póthadosztály és a 20., 25. gyaloghadosztály valamint a Szent László hadosztály a Mura folyamvédelmét látta el, számos kisebb csapattöredék pedig különböző német parancsnokságok alárendeltségében harcolt. A háború vége a Honvédség zömét Bajorországban, Csehországban és Ausztriában érte, egyes alakulatok Berlinben, Breslauban, Posenben tették le a fegyvert és az őrök elmenekülése után az észak-németországi bergen-belseni koncentrációs tábort is magyar csapatok adták át a szövetségeseknek.

Az elásott Szent Korona és Szálasi a Salzburgtól nem messze található Mattsee községben élte meg a háború végét. Nemzetvezetői szokásait itt is megtartotta: a „Seewirt” fogadóban berendezett lakhelyét „nemzetvezetői törzsszállásnak” keresztelte el és rendszeresen koronatanácsokat tartott a megjelenő minisztereivel, akik ugyanott vagy a környező falvakban nyertek elhelyezést. Április 30-án a Tannban települt Honvédelmi Minisztérium osztályvezetői és csoportfőnökei megvonták bizalmukat (!) Beregfytől, mivel alkalmatlannak találták arra, hogy az angolszászok előtt képviselje a honvédséget. Nagyőszy Miklós altábornagy miniszterhelyettes május 1-én kapitulált a minisztérium állományával. Május 6-án Mattseebe is elértek az amerikai csapatok: Szálasi is fogságba került. Mikor hívei kérték, meneküljön, mert különben kivégzik, sajátosan éleslátó módon csak ennyit válaszolt: „Tudom! Ha az amerikaiak tudnák, mit tesznek, el sem fognának. De mivel nem tudják, elfognak. Ha tudnák mit tesznek, nem adnának ki. De mivel nem tudják, kiadnak. Otthon, ha tudnák mit tesznek, nem bántanának. De mert nincs eszük, fel fognak akasztani”.