Ha válaszolni akarunk kérdésre, hogy melyek ma 1956 történetének kérdései és problémái, néhány évet vissza kell mennünk az időben. 1956 kérdései és problémái ugyanis ma nem feltétlenül ugyanazok, mint voltak tíz-húsz, hét-nyolc, vagy akár két-három évvel ezelőtt.

A Kádár-rendszer időszakában 1956 elsősorban politikai probléma volt, s alig beszélhettünk ezzel kapcsolatban történeti kérdésekről, hiszen hiányoztak –egyebek mellett – a forradalommal kapcsolatos történeti kutatás (a források hozzáférhetősége) és történeti diskurzus (a vita szabadsága) elemi feltételei is. „1956 megítélése teljes mértékben azon múlik, hogyan ítéljük meg az úgynevezett ötvenes éveket” – mondotta Szabó Miklós 1986-ban a Rakpart Klubban tartott előadásában. Mivel a Kádár-rendszer 1989-ig, az elmúlás pillanatáig nagyobb részt vállalta a kontinuitást a Rákosi-korszakkal, 1956 megítélése egyben azon múlt, hogyan foglal állást valaki a Kádár-rendszerrel, annak jellegével és legitimitásával kapcsolatban. Ez pedig a nyolcvanas évekig nem történeti, hanem olyan politikai kérdés volt, amely nagyon könnyen rendőri kérdéssé válhatott.

Ennek a politikai viszonyulásnak voltak sajátos „emblémái”, az ún. definíció és az okok (az „ellenforradalom” és az ő „négy oka”...). Míg 1956 decemberében, amikor ez az ideológiai konstrukció megszületett, nagyon fontos és konkrét politikai célokat szolgált, addig a hosszú Kádár-korszak teljes ideológiai küresedésének időszakában elvesztette minden tartalmát, s csupán a legszűklátókörűbb pártfunkcionáriusok gondolták mindezt komolyan, ők is inkább megszokásból (paradox, vagy inkább természetes módon ilyen figurák alkották a Központi Bizottság, sőt a Politikai Bizottság tagjainak többségét). E konstrukció mindössze arra szolgál, hogy elfedje a való tényeket, amelyekkel többé-kevésbé mindenki tisztában volt. A Kádár-rendszer mindaddig nem engedett semmiféle lényeges elmozdulást 1956 megítélésében, amíg az 1957-58-as társadalmi kapituláció lélektani hatására, a lassan enyhülő, de azért fennmaradó hidegháborús szembenállásra és az „életszínvonalpolitika” eredményeként kialakuló részleges legitimációra támaszkodhatott. E tényezők gyengülésekor (a hetvenes évek végétől) megpróbálkozott bizonyos trükkökkel, amelyek ezt az immár legkülönfélébb területeken való szótértést akadályozó gátat kissé „felpuhítják”, de nem igazán nagy buzgalommal. Mint kiderült, nagyon helyesen: amikor a talpkövek egymás után elkoptak, egy félszeg, de mégiscsak megtörtént újradefiniálási kísérlet valósággal kihúzta a talajt a rendszer alól, úgy, hogy feltápászkodni sem tudott többé.

A megfogalmazás szándékosan ironikus, hiszen a Kádár-rendszert nem a Pozsgay-bizottság buktatta meg, s az akkori szenzációs bejelentésnek is megvoltak az előzményei. Tény viszont, hogy a magyar demokratikus átalakulás központi eseménye is az 1956-os forradalomhoz kapcsolódott: Nagy Imre és társai 1989. június 16-ki újratemetéséhez.

A fordulat nyitottá tette, a szabaddá vált tömegkommunikáció pedig valószínűleg hosszabb távra eldöntötte a definíció kérdését (ma már jószerével csak a szocialista párt egyes idősebb generációhoz tartozó vezetői használják a párthatározat rangjára soha nem emelkedett „népfelkelés” szót...). Megnyílt a levéltárak nagy része, sokirányú kutatás, adatgyűjtés bontakozott ki, megteremtődtek a történeti vita feltételei. 1956 hét évvel ezelőtt történeti kérdéssé változott – de nem szűnt meg mint politikai probléma sem. Sőt, meglepő vagy sem, de a köztudatban 1956 ma is elsősorban politikai konnotációi okán van jelen. Mi több, a politikai „beágyazottság” a mai napig erőteljesen befolyásolja az elkezdődött történeti diskurzust is. Lehetséges ugyan a magyar forradalommal kapcsolatos aktuális történeti kérdések és problémák számbavétele – alább meg is kísérlem felvázolni egyiket-másikat – de ezek közül egyik sem nélkülözi a politikumot.

Nem szeretnék áttekintést adni az 1956-tal összefüggő politikai kérdésekről és problémákról, az egész „átpolitizáltság” egy általános és egy specifikus okáról mégis szólni kell, annál is inkább, mert mindkettő egyben történeti problémát is képez. 1956 átpolitizáltságának sajátos oka éppen az a szerep, amelyet ez a történeti esemény az elbukott politikai rendszer alapvetésében játszott, egyszersmind az, ahogyan ennek az eseménynek „újjászületése”, újbóli átélése a magyar rendszerváltás specifikumává vált. Mivel a magyar társadalom nem állt frontálisan és többségében szemben a forradalom leverésére alapított rendszerrel, „előhívta” emlékezetéből azokat az eseményeket, amelyek kapcsán utólag ténylegesen vagy potenciálisan szembenállóként határozhatta meg magát. A Rákosi-rendszer legsötétebb éveit (már elfelejtettük, de a magyar sajtó és tömegkommunikáció szabadságharca nem 1956 „újraértékelésével”, hanem az „ötvenes” évek „leleplezésével kezdődött 1987-88-ban...), a kádári represszió néhányéves időszakát, és persze magát 1956 októberét. A Nagy Imre-temetés ennek a szelektív emlékezetnek és szelektív-utólagos ellenzékiségnek volt adekvát szakrális aktusa. A késő Kádár-rendszer pedig, amely az utolsó pillanatig irtózott mindenfajta diszkontinuitástól, mert az leleplezte volna végletes nihilizmusát, már ettől halálos csapást szenvedett.

A magyar rendszerváltás tehát, amelynek politikai aktorai mindannyian több-kevesebb legitimációs deficittől szenvedtek (a rendszer védői már eleve, az ellenzék pedig nélkülözte az igazán aktív tömegtámogatást), készséggel értékelte fel a múltat, azonban – s ez 1956 átpolitizáltságának általános oka – egy sok tekintetben konstruált, töredezett és főként alapjában feldolgozatlan múltat. A múlt valódi kritikai felülvizsgálatát, a vele való szembenézést később sem nagyon szorgalmazták. Ebben azonban semmi szokatlant nem találhatunk, hiszen 1956 legalább a negyedik-ötödik olyan nagy történeti fordulat, amellyel a mai napig nem tud sokat kezdeni a nemzeti emlékezet (Trianon, a Holocaust, a második világháború elvesztése, a magyar kommunizmus, stb.). 1956 esetében ezt bizonyította a definíciós viták újraéledése a kilencvenes évek elején, amikor a „forradalom vagy szabadságharc” kérdésében újra politikai áramlatok csaptak össze egymással. A feldolgozatlanság másik bizonyítéka az 1956 ünneplése körüli évről-évre ismétlődő zavar, az a lappangó elutasítás és érdektelenség, amely az esemény ünneplését körülveszi. 1994 után mindez csak felerősödött, amikor a magyar politikai életben vezető szerephez egy olyan párt jutott, amelynek meghatározó személyiségei általában a legkevésbé sem tisztázták viszonyukat 1956-hoz.

Az 1956-tal kapcsolatos sajátos viták (definíció, igazságtétel, kártérítés, 56-os szervezetek konfliktusai, ünneplés, stb.) látszólag csupán a mindkét oldali egykori résztvevők, a megtorlás áldozatai, stb. kicsiny és fogyatkozó létszámú csoportját érintik személyesen. Valójában azonban a magyar társadalom túlnyomó többségének problémája az, amiről szó van, s ez a Kádár-rendszer jellegével, történetével, egész jelenségével való szembenézés. Annak megértése, ha kell, tisztázása például, mennyiben és miben állt szemben a magyar társadalom a Kádár-rendszerrel – együttműködő attitűdje pedig milyen mélységig terjedt, s milyen mértékben vált e rendszer hazai sajátosságává, integráns részévé.

1956 történeti kérdéseit illetően mellőzném most azon területek számbavételét, amelyek kutatása jelentősen előrehaladt az elmúlt években. Ezekről általában elmondható, hogy a hazai jelenkortörténetírás 1989-es „felszabadulásának” természetes következményeként elsősorban – nagyon fontos – részterületekre koncentrálnak, s hatalmas mennyiségű tényt, adatot, forrást tárnak fel. Itt inkább azokról a problémákról szólnék, amelyek kutatása megindult, némelyik körül heves viták is folytak, s alkalmasak arra, hogy a manapság még szinte természetes módon jobbára hiányzó, nagyobb lélegzetű jelenkortörténeti áttekintések alapjává váljanak. Alkalmasak elsősorban azért, mert mindegyik hosszabb távú történeti folyamatok részeként kezeli 1956-ot.

1. Az első kérdés az előzményekkel és a forradalom történetével egyaránt kapcsolatos.1956 előzményei 1944-45-re, a második világháború végére nyúlnak vissza, amikor Magyarország egy új geopolitikai helyzetbe került, s egy korlátozottan demokratikus rendszerváltás ment végbe. E néhány éves, átmenetinek bizonyuló periódus után a kommunista hatalomátvétel következett, melynek nyomán klasszikus szovjet (sztálini) típusú totalitárius rendszer épült ki. 1953-54-ben felülről (és a birodalmi központból, Moszkvából) kezdeményezett korrekcióra, majd egyes területeken reformkísérletekre került sor, amelyet 1955-56-ban részleges resztalinizáció szakított meg. Közvetlen előzményként 1956 tavaszától a felerősödő pártellenzéki kritika és a magyar vezetés teljes elbizonytalanodása a szovjet párt 20. kongresszusát követően egyre mélyülő politikai válságot eredményezett. E periódus általános és különösen gazdaság- és politikatörténete viszonylag alaposan feltárt. Mind az MDP vezetéséről, mind a pártellenzék tevékenységéről számos forráskiadvány és feldolgozás látott napvilágot. A szovjet levéltárak részleges megnyitását követően egyre több adalék ismerhető meg a negyvenes-ötvenes évek diplomáciatörténetéről, így például elsősorban orosz kutatók munkái nyomán a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája megalakulásáról, vagy (főleg a washingtoni Woodrow Wilson Center hidegháború-történeti kutatási programja keretében) a korszak válságairól.

Nem állítható ez egy olyan területről, amely a legszorosabban kapcsolódik 1956-hoz, s ez azoknak a nagy társadalmi változásoknak a története, amelyek a háborút követő egy évtizedben lezajlottak Magyarországon. Érthető módon összpontosult a kutatás, és méginkább a sokszor nagyon érdekes publicisztika az átalakulás veszteseire (elsősorban a birtokos parasztság, továbbá a politikai repressziók sújtotta csoportok, az arisztokrácia, stb.), ám a forradalomban való részvétel tömegességét mindez nem magyarázza meg kellőképpen. A (nagy)városi munkásrétegek, vagy a középosztály sorsának, életkörülményinek, mentalitásának alakulásáról még nem születtek összefoglalók. Az 1956-os aktivitás jelensége persze csak egyik, de talán nagyon alkalmas kiindulópontja az előző évtized társadalom- és mentalitástörténetének vizsgálatához.

Egy totalitárius rendszerben élő társadalom életéről, a belül, „hajszálcsövek hálózatában” lezajló történésekről igen nehéz utólag képet alkotni. Még egyidejűleg sem volt könnyű: az ún. hangulatjelentések révén a diktatorikus hatalom görcsösen igyekezett kitapogatni, mit is gondolnak alattvalói, ez azonban a legritkább esetben sikerült. A jelentésírók maguk is jobbára arra figyeltek, mit szeretnének látni az „olvasók”. Mégis ezek a források, a belügyi, párt, tanácsi, szakszervezeti és más hangulatjelentések, a „társadalommal szembeni hadiállapot” tömegjelenségeit létrehozó izgatás, „tervbűntett”, közellátási vétség miatt lefolytatott perek sok tízezres tömege világít rá majd egyszer arra, mi is történt a magyar társadalomban az 1956 előtti évtizedben, mi terelt rá annyi embert „a forradalomhoz vezető útra”.

Ha a társadalmi hajszálcsövek rendszerét vizsgáljuk, kétségtelenül nem elegendő 1956 tavaszától, vagy akár 1953-tól vizsgálni azt, mi is történt Magyarországon. A forradalmi szervezetek vezetőinek meglepően nagy hányada 1956-ban harmincas évei elején járt. A húszas évek elején-közepén születettek többségének már volt valamennyi élménye a Horthy-rendszer „békeéveiről”, s felnőtté a háború alatt váltak. Ez a nemzedék - de ez bízvást elmondható számos „szomszédos” generációról, ráadásul a lekülönfélébb rétegek köréből - egy meglehetősen statikus, nehezen mozduló társadalomba „szocializálódott” a harmincas években, amelyben a változások akarata eléggé nehezen nyert kifejezést. Amikor azután ezek bekövetkeztek, nem a „hajszálcsövek hálózatán” keresztül valósultak meg, hanem egy pusztító háború, megszállások sorozatán keresztül. Az 1945 utáni átrendeződés nagyon kevés vágyat teljesített be azonnal, a régi sérelmeket vagy újakkal váltotta fel (a függetlenség elvesztésével), vagy éppen megismételte (elsősorban a trianoni nemzeti sérelmet a visszacsatolt területek újbóli elvesztésével). Akik 1945 után a „népi demokráciától” nem sok jót vártak, azok félelmei hamarosan igazolódtak, akik pedig reménykedtek (például a földreform kedvezményezettjei, vagy a kvalifikált munkásrétegek, vagyis az ország lakosságának számottevő hányada, közvetlenül vagy közvetetten), azok éppen akkor, 1947-48 táján csalódtak a legnagyobbat, amikor már-már úgy érezhették: mégsem volt hiábavaló a negyvenes évek közepének felfordulása. Az ötvenes évek magyar társadalmának legdinamikusabb erői érezték leginkább lefojtottnak, becsapottnak, megcsalatottnak magukat. Éppen azok, akik azután 1956-ban a forradalom semmiből előkerülő helyi vezetői lettek: akik pontosan és egybehangzóan meg tudták fogalmazni a követeléseket, akik akartak és mertek cselekedni. E harmincasok vezették a fegyveres felkelésben a pesti utca elszánt kissrácait, franzstadti vagányait, ipari tanulóit és segédmunkás huszonéveseit is, akik „csak” annyit éltek át, hogy ők, minden ígéret ellenére, egy társadalom páriái maradtak, ahogy szüleik is.

2. A második probléma egyaránt érinti a részvételt és a társadalmi és tudati elmozdulások eredőjeként bekövetkezett esemény, a forradalom jellegét. Amíg a sztálini rendszer mozdíthatatlannak látszott, addig a társadalom belső fezsülségei részben a mélyben maradtak, részben a nem látványos, de annál makacsabb látens kollektív ellenállás jelenségeiben (pl. a legális és illegális vallásgyakorlat, normacsalások, munkaerővándorlás, tsz-szervezéssel szembeni ellenállás, „jampecjelenség”, stb,) öltött testet. Nagy Imre 1953-as kormányprogramja adott valami halvány, és az 1945-öshöz hasonló reményt; hasonlót annyiban, hogy a sérelem oly egységes, oly átfogó volt, hogy a társadalom valamennyi szegmense reménykedhetett valamiben. Ez az átmeneti tömeglélektani egység bizonyára enyhítette a korábbi évek feszültségeit is, elsősorban annak a józan meggondolásnak alapján, hogy ha már ebben a rendszerben kell élni (mert elmenni nem lehet, s az „amerikaiak nem jönnek”), akkor ez az „új szakasznak” nevezett valami mégis a lehetőségekhez képest a legjobb. Amikor 1955-ben Nagy Imre bukásával ez a kis, korlátozott és belátásos remény is elillant, két „forgatókönyv” lehetősége merült fel: a feszültségek nagy része továbbra is a mélyben marad, hosszabb időre megbénítva a társadalmi hajszálcsövek rendszerét (sok országban ez történt a térségben), esetleg artikulálatlan, helyi lázongásokban robbannak ki, melyek leverése csak a zsarnokság önbizalmát növelte volna.

Hogy nem így történt, hogy a spontán kirobbanás értelmes és többé-kevésbé egységes irányba terelődött, abban – a szerepükről folytatott viták ellenére – az értelmiségi-pártellenzéki mozgalomnak volt kulcsszerepe. Egyfelől „belülről” korrodálta a hatalmi szerkezet vezetékhálózatát, amely ezzel szemben tehetetlennek bizonyult: az ellenzék saját működési elvei alapján áll, saját nyelvét beszélte. Másfelől az erjesztők szerepe legalább ennyire lényegesnek bizonyult a társadalmi hajszálcsövesség „kitisztításában”, áramlásainak újraindításában, felgyorsításában. A pártellenzéki akciók azt az üzenetet hordozták ugyanis, hogy bár korlátozott mértékben, de mégis lehetséges valamilyen kritikára és cselekvésre. Ennek volt elsősorban minta-értéke olyanok számára, akik ezután valami ki nem mondott, de mégis egyirányú akaratban kezdték keresni a lehetőséget, az alkalmat egy másfajta, maguk szája íze szerinti cselekvésre. A pártellenzék tehát egy bizonyos fokig és egy meghatározott pontig reprezentálta és orientálta a társadalom látszatra néma tömegét. Magához a cselekvéshez azonban még fokozatosan radikalizálódó vezetőik sem vezethették az embereket, hiszen ők is „csak” reformot akartak. Egy „felvilágosultabb” hatalom, amely kész egyet-mást elfogadni ellenfelei kritikájából, ezen a ponton képes lehet megelőzni a robbanást.

3. Látszatra csupán magával a forradalommal kapcsolatos a következő probléma, 1956 politikai tagoltságának, pluralitásának kérdése. 1986-ban Szabó Miklós négy politikai erőt különböztett meg a forradalom alatt: a volt pártellenzéket Nagy Imre vezetésével, a koalíció nem kommunista pártjait, a fegyveres felkelőket és forradalmi bizottságokat, végül a politikai katolicizmust. 1992-ben, a demokratikus átmenet első éveinek vitái nyomán Litván György tett újabb – érzésem szerint sikeresebb – kísérletet arra, hogy a korábban némileg differenciálatlanul használt „forradalmi nemzeti egység” fogalmát újraértelmezze. Tanulmányát csak részben, mintegy kiindulópontként építette a forradalmi napokban láthatóvá vált politikai tendenciákra, legalább ennyire figyelembe vette az 1956-os hagyomány alakulását és az 1989 utáni értelmezéseket. Mindezek alapján négy politikai irányzatot különbözetett meg, amelyek – természetesen nem egyenlő súllyal – már októberben jelen voltak: a reformszocialista, nemzeti demokrata, nemzeti-konzervatív és szélsőjobboldali irányzatot.

A politikai tagoltság kérdése – azon túl, hogy a két említett kísérlettel korántsem tűnik lezártnak – további problémákat vet fel. Az egyikre Tamás Gáspár Miklós utalt egyik nemrégiben megjelent cikkében; eszerint „1956 szubsztantív politikai tartalma ... leírható a szocializmus világtörténetén belüli konfliktus terminusaival”. A magyar forradalom, amelynek politikai előkészítésében, napjaiban és utóvédharcaiban egyaránt vezető szerepet játszott a kommunista reformer pártellenzék, ennek az egyelőre lezártnak tűnő történetnek fontos fejezete, amely utólag is felveti a „reformszocializmus” természetrajzának, földrajzi érvényességének és politikai lehetőségeinek kérdését. A kommunista mozgalmon belüli kelet-közép-európai „útkeresések”, az 1956-os magyar forradalom társadalmi programjának baloldali (akkor dominánsnak tűnő) része és az 1968-as prágai tavasz ebben a megközelítésben a szovjet rendszerek belülről való megújítására tett történelmi kísérlet (lezárult) történetének, egyszersmind (kétszer is megszakított) dinamikus szakaszának foghatók fel.

1945 után legközelebb négy és fél évtized múltán, 1990-ben nyílott arra alkalom, hogy szabad parlamenti választások alapján alkossunk fogalmat a magyar társadalom politikai tagoltságáról. A két időpont között egyedül 1956 nyújt némi fogódzót legalábbis arra, hogy milyen téren volt folyamatos a magyar politikai kultúra, s milyen új jelenségek bukkantak benne fel – és fordítva: 1945 és 1990 egyes párhuzamai lehetővé tesznek bizonyos következtetéseket a forradalom egysége mögött készülődő megoszlásokról. A konkrét politikai szereplők, a pártok persze egy alkalommal sem jelenítenek meg tisztán egyes politikai ideológiákat, a választói magatartásokat, a szavazótáborokat pedig még kevésbé lehet tisztán azonosítani velük. Az azért mindenesetre érdekes, és 1956 is igazolja, hogy bizonyos eszmekörök (a baloldali szocializmus, a nemzeti-populista harmadikutasság, keresztény konzervativizmus) tartós jelenségek Magyarországon, míg a liberális pártok nagy súlya – bár a liberális demokrácia értékei 1956-ban is megjelentek – 1990 után történetileg új jelenség. A totalitarizmus bal- és jobboldali változata viszont sem 1956-ban, sem 1990 után nem bizonyult meghatározónak (1945 után a jobboldali változatot száműzték a magyar politikai életből, a baloldali pedig a „népi demokrata” kommunista párt álarca mögött húzódott meg). Figyelemreméltó, hogy 1956-ban, bár sporadikusan, de felütötte fejét a szélsőjobboldal, noha az előbb említett száműzetés, és az 1944-es véres csőd óta csupán egy bő évtized telt el. Éppen 1956 példáján figyelhető meg, hogy rendkívüli körülmények mennyire alkalmasak az ilyenfajta megnyilvánulások felnagyítására. (Hasonlóra akadt példa 1990 után is.) 1956 domináns politikai ereje a baloldali-szocialisztikus és nemzeti irányultságú erők nagy harmadikutas szintézise lehetett volna, némileg hasonlóan az 1945 utáni helyzetről gondolkodó Bibó István elképzeléseihez.

4. A magyar forradalom és a nemzetközi politika összefüggése 1989 óta a legtöbbet kutatott kérdések közé tartozik. Szerteágazó összefüggéseiből most csupán egyetlen vonatkozást szeretnék kiemelni, s ez a magyar eseményekre való szovjet reagálás, amelyet a fentebb említett hidegháború-történeti tanulmányok jóvoltából immár összehasonlíthatunk a különböző szovjet vezetőségek magatartásával más krízisek esetében. 1992 óta a magyar forradalomról jelentős számú szovjet dokumentum vált ismertté, egyebek között a Budapestről érkezett helyszíni jelentések legfontosabb darabjai, és – éppen ebben az évben – a szovjet Politbüro üléseiről készült, jegyzőkönyvszerű feljegyzések is. Ez utóbbiak minden korábbinál részletesebb és pontosabb képet rajzolnak a legfelső szovjet vezetés belső vitáiról. A kirajzolódó kép nem túlságosan hízelgő, még akkor sem, ha tisztában vagyunk a dokumentumok korlátaival. Az SZKP KB Elnöksége zárt világnak tűnik, szereplőit néhány nagyon egyszerű meggondolás mozgatta, az amúgy sem túl bőséges információkból a döntéshozatal során csupán igen kisszámú tényezővel számoltak. A magyar forradalomról szóló vita is rendkívül egysíkú volt, s bár magyar válság dilemmák sokaságával szembesítette a szovjet vezetőket, ezek közülcsak egyet-kettőt fogalmaztak meg.

A Pártelnökség üléseiről készült feljegyzések legnagyobb újdonsága, hogy noha október 28-án Hruscsov felvázolta a későbbi november 4-ki „megoldás” forgatókönyvét, a következő két napon az ún. „liberálisok” oldalára állat, akik hajlandónak mutatkoztak kivonni Magyarországról a szovjet erőket, és mélyrehatóan átértékelni a csatlós országok és a Szovjetunió kapcsolatait. A feljegyzések megerősítik azt a Nyugaton már korábban megfogalmazott véleményt – sajnos nem az egykori döntéshozók, hanem inkább utólagos elemzők véleményét – hogy magyar forradalom lehetőségei nyitottabbak, a szovjet vezetés jóval zavartabb, megosztottabb, egyes képviselői, mindenekelőtt Hruscsov „kétlelkűbbek” voltak, mint azt sokan hitték. A magyar forradalom „jelensége” mindenekelőtt új kihívást jelentett, egy olyan helyzetet, amelyre nem léteztek előre kidolgozott „forgatókönyvek”, azokat menet közben kellett kitalálni. A posztsztálini szovjet rendszer lehetőséget biztosított csoportképződésekre a vezetésben, ami vitákat indukált, egy-egy döntés premisszái sokszínűbbé és kimondhatóvá, esetenként képviselhetővé váltak. A desztálinizációs folyamat kételyt, bizonytalanságot, revízióra való hajlamot gerjesztett a vezetésben, s ez kihatott a külpolitikára is. Ebben az értelmezésben nem csupán a bevált előfeltevéseket alkalmazták Magyarországra, hanem a magyar események is formálták a szovjetek előfeltevéseit. Elég bizonytalanul, de felsorakozott egy „liberális” tábor, amely ugyan nem fogadta el a forradalom követeléseit, de viszonylag önálló szubjektumokként próbálta kezelni a szövetséges országokat. Ez az áramlat 1956 október 31-én súlyos vereséget szenvedett, de nem múlt ki teljesen: belpolitikai vonatkozásban 1957 júniusában, majd 1961-ben, a szovjet párt XXII. kongresszusán újabb erőre kapott. Összetétele azonban nem maradt változatlan: legtöbben támogatták például a keményvonalasok 1957. júniusi puccskísérletét Hruscsov ellen, és akkor vagy a következő években ki is kerültek a vezetésből. Ami nem változott, az a szovjet válságkezelés módszere: a beavatkozás, nyomásgyakorlás analóg jelenségei 1968-ban, 1979-ben, 1981-ben rendre feltűntek. 1956 és Magyarország ebből a szempontból valóban vízválasztó: egy pillanatnyi esély mintha valóban kínálkozott volna arra, hogy egy csodaszámba menő önvizsgálat a magyar forradalom villanófényében kitéríti a birodalom szekerét abból a kerékvágásból, amelyben haladt akkor is, amikor magát a járművet különféle felújításoknak vetették alá. Ez az esély azonban elmúlt, mégpedig véglegesen: több, alapjában „magyarországi módra” megoldott válság után az alapvető változást csak a végső krízis hozta el a nyolcvanas évek végén.

5. 1956 legfontosabb történeti kérdése ma véleményem szerint 1956 és Kádár-rendszer történetének, jellegének összefüggése. Az 1956 utáni magyar kommunizmus annyiban tért el a térség többi országának kommunizmusától, amennyire a magyar forradalom más volt – radikálisabb, szervezettebb, erőteljesebb, erőszakosabb és nem utolsósorban korábbi –, mint a többi ország szabadságküzdelme. 1956 emléke olyan tapasztalatot jelentett, amellyel a magyar vezetőrétegen kívül egyetlen más helyi kommunista vezetés sem ismerkedett meg – talán a szovjetet kivéve, ahol egészen a nyolcvanas évek elejéig olyan emberek voltak kulcspozíciókban (Hruscsov, Mikojan, majd Brezsnyev, Szuszlov, Andropov), akik részben személyesen látták, ami Budapesten történt, részben végig résztvettek a Prezídium drámai vitáin. Ez biztosan közrejátszott Magyarország a többiekétől némileg eltérő kezelésében, amely ugyancsak hozzátartozik a Kádár-rendszer történetéhez. Hogy mennyire, azt majd egyszer szisztematikus kutatások deríthetik ki – Moszkvában.

Ami a hazai kutatásokat illeti, egyelőre csak az út kezdetén járunk. A Magyar Szocialista Munkáspárt nemrégiben közzétett 1956-57-es vezető testületi ülésjegyzőkönyvei mindennél élesebben kirajzolják azokat az elképzeléseket, amelyekkel a régi-új hatalom berendezkedett. Ezek alapján úgy tűnik, hogy korai éveiben Kádár – nem elsősorban a forradalom, hanem inkább az azt megelőző korszak tanulságai alapján – a Rákosi-időszak (szerinte) „aranykorához” próbált visszatérni: valahová 1948-49-be, a pártegyesülés és a Rajk-per közötti időszakba. Abba a korba, amikor a párt már szilárdan kézben tartotta a politikai és társadalmi élet egészét, de a közállapotok még – legalábbis a Központi Vezetőség ülésterméből nézve – nem keményedtek meg teljesen. Amikor a pártvezetés szűk magja – ahogy ezt Kádár az 1956 decemberi MSZMP KB-határozatba belevétette – ugyan már, 1948 végétől legalábbis, „letért a marxizmus-leninizmus útjáról”, de azért még nem távolodott el messzire a keskeny aranyösvénytől. Amikor egyes intézmények hatalomtechnikai szempontból hasznos mértékig akár autonóm életet is élhettek: beszámolhattak tevékenységükről a pártvezetés előtt, de még nem alakult ki az egyoldalú, felülről lefelé irányuló telefonutasítások és parancsok struktúrája. Kádár például éppoly kevéssé akart valódi képviseleti törvényhozást 1957 tavaszán, mint Rákosi 1948-ban vagy 1949-ben. Elismerte, hogy a szociáldemokratákkal való egyesülés „politikai megrázkódtatás” lehetett sokaknak („valami íz maradt a maradt a szájukban ott az egyesülésnél, ami megkeserítette ezt az egyesülést”), de a munkásosztály „szent egysége” nevében szociáldemokráciáról az MSZMP-n kívül hallani sem akart. Szívesen látott volna a kormányban az egypártrendszer meztelenségét rejtegető fügefalevélként néhány olyan társutast, mint Erdei Ferenc, Bognár József, Nánási László, sőt - még szívesebben - olyan valóban független, de betegsége miatt befolyásolhatónak és irányíthatónak gondolt politikust is, mint Kovács Béla. Ahogyan 1948-49-ben az ÁVO-ÁVH nagyszámban tartóztatta le az 1946.évi VII. törvénycikk alapján a „népi demokrácia” ellenségeit, a „reakciósokat”, úgy Kádár is a „horthysta katonatisztek, csendőrök, stb.” művének szerette volna látni 1956-ot, akinek ügyeit „nagyon tárgyalni nem is kell”, hanem „körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.” 1948 után a gazdasági életben már az történt, amit a pártvezetés akart, de nem születtek még olyan tervek, amelyek azután „feszültségeket” keltettek a gazdaságban.

1948-49-ben éppen hogy megindult a pártba való tömeges, ellenőrizhetetlen belépés. Még nem vált átláthatatlanná a pártnak nevezett konglomerátum: 1957 tavaszán Kádár törekvése ennek a méretnek és állapotnak a helyreállítása. Amelyben a párt még viszonylag „átlátható”: felülről, az intéző bizottság szintjéről még egyes alapszervezetek, kisebb nagyobb tömörülések arculata élesen kirajzolódik, s ha valami elhajlás mutatkozik, könnyen be lehet avatkozni. A párt a transzmissziókon keresztül a hatalmi szerkezet valamennyi fogaskerekét (szakszervezet, nőmozgalom, ifjúság; kormány, gazdasági szakbizottságok, országgyűlés, tanácsok) ellenőrizni és irányítani képes, de nem ömlik differenciálatlanul az ötéves tervtől az aratási kampányig minden a nyakába. Egyszóval a korai Kádár-rendszer kontinuitást vállalt a Rákosi-korszakkal, de annak egy hatalomtechnikai szempontból racionálisabb, jobban működő időszakához szeretett volna kapcsolódni.

Sokkal kézenfekvőbb lett volna persze ezt a viszonyítási pontot valahol 1953-54-ben, a Nagy Imre-féle korrekció, majd reform táján kitűzni. 1948 végül is 1949-hez, majd onnan 1951-hez vezetett. Ha 1953-ban veszi fel a fonalat, Kádár világosabban elhatárolhatta volna magát Rákositól és társaitól, ami így sehogysem sikerült. Az 1953-as új szakasz értékelése az egész Kádár-korszakban felemás, bizonytalan maradt. Holott a valóságban sok hasonlóság akadt. Még Nagy Imre politikai reformpróbálkozása, az 1954-es Hazafias Népfront is sokban megelőlegezte azokat a konstrukciókat, amelyek még 1956 december végén körvonalazódtak a kormány kiegészítésével, a „szövetségi politikával” stb. kapcsolatban. De az 1954-hez való visszacsatolás útját elállta egy súlyos akadály, 1956 valóságos szakadéka és Nagy Imre. Az a Nagy Imre, akinek 1953-54-es reformpolitikája felől keskeny, de nem járhatatlan ösvény vezetett az 1956-os forradalom miniszterelnökéhez. 1956 októberében még maga Kádár János is - bár nem vállaltan - de erre az ösvényre tévedt, s akkor megtanulta, hogy az számára életveszélyes, tiltott terület. Kádár számára Nagy Imre és ügye maga volt a kihívás, mert nem gyakorolt önkritikát, és maga volt a berendezkedő új rezsim antitézise azzal, hogy megtestesítette annak egyik tagadását, az 1956-os forradalmat.

A forradalomból adódó tanulságokat a Kádár-rezsim a maga részéről akkor vonta le, amikor úgy látta, hogy a magyar társadalommal is „levonatta” a tanulságokat. Igazán ettől az időtől, a hatvanas évek elejétől lehet sajátosan magyar modellről beszélni, hiszen „normalizációk” nagyjából hasonlóan – bár halálos ítéletek nélkül – lezajlottak pl. Csehszlovákiában és Lengyelországban is. A hatalom szempontjából a magyar modell sajátos „negatív” meghatározások rendszeréből állt össze, nem elméleti, hanem merőben gyakorlati-történeti tapasztalatok alapján. (Az elméleti meghatározásoktól és ideológiai vitáktól ugyanilyen negatív tapasztalatok alapján a Kádár-rendszer tartózkodott, Kádár pedig személy szerint láthatóan utálta az ilyeneket...) Gazdasági szempontból az első ilyen negatív viszonyítási pont a klasszikus rendszer, az első ötéves terv gazdaságpolitikája, az erőltetett iparosítás volt. Idővel (1968-tól), amikor az irányítási rendszer törvényszerűen termelte újjá az „ötéves terveket”, maga a kemény tervutasításos rendszer is negatív viszonyítási ponttá vált. Politikai szempontból ugyanezt a cöveket az 1953-56-os időszaknál verték le. A „pártegység” (magyarul inkább a pártvezetés egysége) megbomlásától, s főképpen ennek nyilvánosságra kerülésétől Kádár mindvégig valósággal irtózott. A pártellenzék ötvenes évek közepi jelensége késztette arra, hogy első számú veszélyként az uralkodónak tételezett marxista ideológián belüli „másként gondolkodást” határozza meg, bár kezelésében más példák alapján viszonylagos mérsékletet tanúsított – konszolidált időszakban nem szívesen kreált esetleges áldozatokat. A kulturális életben ugyancsak az 1956 előtti korszak tanulságai alapján adott teret Aczél Györgynek és – Révész Sándor találó kifejezésével élve – „kegypolitikájának” a Révai-féle ideológiai-aktuálpolitikai kampányok helyett. Végül az egész vezetőség és főképpen Kádár mentalitását nyomasztó élmények, az októberi összeomlásé, a vezetési káoszé, a rettegésé, az oroszok kezéből elnyert (és visszavonható) hatalomé, a november-decemberi magányé, a társadalmi ellenállásé formálták. Alapvetően tehát félelem és szorongás, amely később átváltozott egy igazából sohasem megszilárdult meggyőződéssé arról, hogy a társadalom ellenállása letörhető, úgynevezett engedményekkel, „életszínvonalpolitikával” megvásárolható. Az eredmény – ismét csak Tamás Gáspár Miklóstól kölcsönzött meghatározással – „süket kispolgári-fogyasztói rendőrállam”.

De vajon vizsgálható-e a Kádár-rendszer és 1956 összefüggése csupán abból a szemeszögből, hogy a hatalmat kezében tartó csoport milyen következtetéseket vont le a történtekből, s ezeket hogyan érvényesítette éveken keresztül? Természetesen nem, hiszen következtetéseket láthatóan a magyar társadalom is leszűrt, s a nagyon különböző, de sok tekintetben egyirányba ható kollektív magatartásminták, stratégiák éppoly szervesen hozzátartoznak a Kádár-rendszer jellegzetességeihez, mint a névadó személyisége, vagy a „mechanizmusreform”.

A társadalom reakcióját éppúgy hosszabb időtávlat tapasztalatai formálták, ahogyan a hatalom gyakorlóiét. Racionális és emocionális motívumok egyaránt szerepet játszottak mindkettő esetében. Mindenekelőtt a kritikus időszakban, közvetlenül a forradalom után számottevően csökkent a dinamikus és politikai-társadalmi aktivitást mutató, orientáló, a közvélekedést formáló egyének, csoportok száma. Jelentős részük elhagyta az országot. Az 1956-os hatalmas emigrációs hullám a következő évtizedekben igen jelentős, még fel nem tárt szerepet játszott az ország életében: a Nyugattal fenntartott széleskörű, viszonylag rendszeressé váló kapcsolatok hálója afféle „ablakként” működött, amelybe tekintve össze lehetett hasonlítani a két rendszer dinamizmusát). Egy másik csoportot a represszió különféle formái sújtottak, a bebörtönzéstől az állásvesztésig. Ebben a helyzetben azoknak a magatartása vált irányadóvá, akik a hatvanas évtizedfordulóig terjedő másfél évtizedet már jobbára felnőtt fejjel érték meg, de 1956-ban (sőt, az addig terjedő időben) nem az „első vonalban”, s nem a legnagyobb intenzitással, vagy éppen sehogyan sem vettek részt a politikában. Életpályájuk egyik központi tanulsága az volt, s 1956 ezt csak aláhúzta, hogy miközben az egymást váltó politikai áramlatok és kurzusok sora befolyásolta alapvetően sorsukat, addig egyéni intencióik leggyakrabban alárendelt szerepet játszottak. A kiszámíthatóság és tervezhetőség ígérete egy ilyen periódust követően hallatlanul felértékelődött, a Kádár-rendszer pedig már repressziós időszakában is sokkal kiszámíthatóbb volt a Rákosi-rendszernél, s később is az maradt. A „tervezhetőség” igényét csak fokozta, hogy 1956 után a társadalom e dominánssá vált csoportjai elfogadták, hogy itt „szocializmus” lesz.

A hatvanas évek elejétől elsősorban a mindennapi életben megjelent az anyagi és kulturális gyarapodás folyamatos és növekvő lehetősége. Abban a szférában, ahonnan a politika, ha nem is teljesen, látványosan, inkább fokozatosan és csendben kivonult. 1956 nyomasztó vereségtudatát, azt a felismerést, hogy a helyzeten egy mégoly elsöprő erejű tömegmegmozdulás sem képes változtatni, pontosan a mindennapi élet, a privát „növekedési” stratégiák tervezhetősége, mint lehetőség „ellentételezhette”. Máskülönben az össznemzeti frusztráció könnyen újabb társadalmi és politikai feszültségeket indukált volna – ehelyett a forradalom és a vereség nyomasztó emlékét látszólag elfelejtették, valójában elfojtották. A Kádár-rendszer eleinte nagyon szerény, később bővülő, végül szinte „rongyrázó” fogyasztói jellege a 20. században első ízben emelte tartósan, igen jelentős mértékben a lakosság nagy többségének életszínvonalát. Ezt a folyamatot mostanság ismét szokás a „reformország és az ő polgárosodása” sikersztorijaként emlegetni. Ha ezen a folyamaton bizonyos életszínvonal-mutatók növekedését és hasonló, jobbára kvantitatív tényezőket értünk, akkor a kép kétségtelenül és tagadhatatlanul imponáló. Nézetem szerint a polgárosodás egyben azt is jelenti, hogy polgári értékrendszer alakul ki és válik mintává. Ebből a szempontból a Kádár-rendszer olyan polgárosodásként fogható fel, amelyből hiányzik a polgár, a polgári étosz és a polgári értékrend. Hogy a „kiskapus polgárosodás”, a túlélés érdekében folyó cinkos összejátszások egyéni hálózataiból hogyan állt össze a „buherált szocializmus”, azt többé-kevésbé valamennyien ismerjük, mert átéltük. Hogy mennyire szilárd mentalitássá változott, ma és még sokáig tapasztalhatjuk. Hogy hogyan vált rendszerré, hogyan függött össze sok-sok apró és előnyös hazugság, elhallgatás és kettős értékrend a forradalom leverésének sokkjával – azt fel kell még derítenünk, s elemezni kell. 1989-ben a vereségre és a halottakra való emlékezés nem mentett fel e feladat alól. Nagy Imre eltemetése nem jelentett olyan katarzist, amelyben a társadalom szembenézett a hosszútávú következményekkel. Ez ma 1956 igazi, s talán nem is csupán történeti problémája.

Rubicon,1996, 8–9. sz. 14–19. o.