A magyar progresszió szellemében
Az 1935-ben jogi diplomát szerző, húszas éveinek elején járó Donáth elméletileg képzett, széles körű tájékozottsággal rendelkező, fiatal politikusként ekkor még képes volt felülemelkedni a kommunista párt által képviselt marxista osztálypolitika korlátain, anélkül hogy összeütközésbe került volna pártjával. A szűkre szabott cselekvési térből való kilépés lehetőségét elsősorban az teremtette meg, hogy Donáth olyan időszakban lett kommunista, amikor a KMP politikájában is megjelent és fokozatosan előtérbe került az antifasiszta népfrontpolitika gondolata. A moszkvai vezetők által elsősorban taktikai jellegűnek szánt, a párt legális mozgásterének növelését célzó irányváltást Donáth komolyan vette és következetesen képviselte, mert lehetőséget látott a magyar progresszió összefogására, a társadalom fejlődését elősegítő reformelképzelések kialakítására és képviseletére.
Ô valóban szellemi és politikai szövetségeseket keresett az agrárkérdés megoldásához, a radikális földreform megvalósításához és az általános politikai jogok (választójog, képviseleti jog, sajtószabadság) biztosításához. Erre a szerepre személyes tulajdonságai mellett az a széles látókör és nyitottság is alkalmassá tette, amellyel a különböző politikai kérdéseket kezelte. Hamarosan szövetségeseket is talált. A harmincas évek közepén számos baloldali, később zömében kommunistává váló értelmiségivel (Haraszti Sándor, Mód Aladár, Antal János, Pollner György, Béki Ernő, Kállai Gyula, Zöld Sándor, Losonczy Géza, Újhelyi Szilárd) ismerkedett meg, és kapcsolatba került a népi írók jeles képviselőivel, többek között Kovács Imrével, Darvas Józseffel, Veres Péterrel, Erdei Ferenccel.
Ez az az időszak, amikor Donáth Ferenc politikai pályája kibontakozik. Szinte minden fontosabb baloldali szellemi-politikai kezdeményezésben részt vett. Jelen volt az 1936-os Debreceni Diétán, 1937-ben bekapcsolódott a Márciusi Front szervezésébe, közvetlen kapcsolatba került a KMP Külföldi Bizottságával, 1939-ben részese volt a Nemzeti Parasztpárt megalakulását kimondó makói összejövetelnek. A későbbiek során is rá jellemző aktivitással és energiával vetette bele magát a politikai küzdelmekbe. A Márciusi Front félsikere, majd elhalása Donáthot – aki csak vesztett csatát ismert, s nem vesztett ügyet – nem késztette megállásra. Éppen ellenkezőleg. A legális politikai fellépés által teremtett mozgástér elvesztése még inkább az illegális akciók létjogosultságáról és a kommunista párt által képviselt eszmék helyességéről győzte meg.
A legális szellemi-politikai fellépés lehetősége 1940-ben szűnt meg végleg, amikor a debreceni kommunista csoport felszámolására indított rendőrségi eljárás keretében 1940 tavaszán Újhelyi Szilárddal együtt hosszabb időre őrizetbe vették, majd hetekig tartó vallatások és kihallgatások után szabadlábra helyezték – egyidejűleg elrendelve mindkettőjük rendőri felügyeletét. Szabadulását követően 1940 őszén munkaszolgálatra hívták be, ahonnan az év végén hazaengedték ugyan, de 1941 tavaszán ismételten behívót kapott. A munkaszolgálatos élet azonban rövidesen befejeződött, mert tüdővérzése miatt leszerelték. Mire betegségéből felépült, nem maradt más lehetőség számára, mint a teljes illegalitás. 1942-től a háború végéig terjedő közel három esztendőben a konspiráció szigorú szabályai szerint élt és politizált.
A párthierarchiában fokozatosan emelkedő és az illegális mozgalomban egyre nagyobb tekintéllyel rendelkező Donáthnak fontos szerepe volt az illegális kommunista párt negyvenes évek elején lezajlott újjászervezésében, tagja lett a Békepárt, majd a kommunista párt vezetőségének; az ő feladata volt a vidéki szervezetek létrehozásának támogatása és a pártsajtóval kapcsolatos ügyek irányítása. A háború befejeződésének időszakában Donáth Ferenc kétségtelenül a hazai kommunista mozgalom egyik vezető személyiségévé vált. (Ennek fényében kétségtelenül érdekes tény, hogy 1945 után csak a párt második vonalában kapott szerepet, csakúgy, mint a hazai kommunisták döntő többsége.) Ő képviselte a KMP-t a széles antifasiszta ellenállás megszervezéséről, többek között a Magyar Front létrehozásáról folytatott megbeszéléseken, majd 1944 szeptemberében az illegális Szabad Nép szerkesztője lett.
1945 Donáth számára a szó valódi értelmében is felszabadulás volt. A háború befejeződése megnyitotta számára a nyilvános közszereplés útját, s lehetőséget teremtett arra, hogy agrárpolitikai elképzeléseit – vagy legalábbis azok egy részét – a gyakorlatban is megvalósítsa. 1945 elején rövid ideig a Szabadság című lap munkatársa volt, majd februártól a Nagy Imre vezetése alatt álló földreform-előkészítő bizottság tagjaként dolgozott. Aktívan közreműködött a földreformról szóló 1945. évi 600. számú rendelet kidolgozásában. Később az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyetteseként a reform végrehajtását irányította. Élénk figyelemmel kísérte az 1944–1945-ös évek társadalmi önszerveződési folyamatait, amelyek nagy hatást gyakoroltak gondolkodására. Az MKP színeiben indult az 1945. évi képviselő-választásokon, majd a választásokat követően a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára lett.

Messianisztikus eszmék
Időközben az MKP Központi Vezetősége is tagjai közé választotta. Kortársainak visszaemlékezései szerint államtitkárként nehéz tárgyalópartner és kellemetlen ellenfél volt, főként a kisgazda- és polgári pártok politikusai számára. A kisgazdapárt irányítása alatt álló minisztériumban Donáthot a kommunista párt által kirendelt politikai biztosnak tekintették. Az emelkedő politikusi pálya valószínűleg erősítette a feltétlen párthűséget, elnyomta a kételkedést és elodázta a válaszadást a felmerülő kérdésekre. Donáth Ferenc az 1945–1951 közötti időszakban a kommunista párt politikájának feltétlen híve és képviselője volt. Sok más kortársával együtt egészen a személyiségfeladás határáig vállalta a „bolsevik párt katonájának” szerepét. Kétségtelenül ez az időszak, ezen belül is az 1948–1951 közötti periódus volt politikai pályafutásának mélypontja, hiszen olyan eszmék, eszmények eltiprásának és meggyalázásának vált részesévé, amelyekre saját politikusi pályáját is alapozta.
A Földművelésügyi Minisztérium államtitkári székét 1948 januárjában a kommunista párt Központi Vezetősége Titkárságának vezetői posztjára cserélte. E minőségében jelen volt a párt és az ország életét érintő minden fontosabb politikai döntéshozatalnál, és szinte bizonyosra vehető, hogy komoly szerepet játszott a döntések végrehajtásának megszervezésében, illetve ellenőrzésében. Donáth, saját agrárpolitikai elképzeléseit részben feladva, aktív szerepet játszott abban az 1948–1949-es kampányban, amely – átmenetileg – kiszorította Nagy Imrét a politikai vezetés belső köreiből. Némiképp abszurd módon éppen ő – aki néhány héttel korábban még az önkéntesség és a fokozatosság fontosságát hangsúlyozta – írta meg az elvárhatónál is „elvhűbb” választ Nagy Imrének arra a beadványára, amelyben az erőszakos kollektivizálás veszélyeire figyelmeztette a kommunista párt vezetőit.
Az ilyen típusú és ehhez hasonló politikai tévedéseket és hibákat mégsem valamiféle olcsó karrierizmustól vezérelve, hanem egy megkérdőjelezhetetlenné vált eszme testet-lelket felemésztő szolgálata során követte el. 1945-öt követően, ahogyan a kommunista párt növelte politikai befolyását, az egyre magasabb hatalmi pozícióba kerülő Donáth és megannyi kortársa számára úgy vált egyre kézzelfoghatóbbá a világ azonnali megváltoztathatóságának, gyökeres átformálásának egykor elérhetetlennek tűnő utópiája. S ha az erről történő megbizonyosodás olyan tömeghisztériával jár együtt, mint ami a negyvenes–ötvenes évek fordulóját jellemezte, feltehetően még az autonóm gondolkodásra képes politikus-ember sem képes megőrizni személyiségének teljes integritását.
1951-ben azonban őt is elnyelte a szörnyű gépezet, február 15-én letartóztatták; később közvetlen családtagjai is erre a sorsra jutottak. Az ellene folytatott eljárás során Donáth még nem volt képes szakítani a pártkatona gondolkodásmódjával és helyzetértelmezésével. Miként oly sokan, ő is vállalta és igaznak ismerte el a koncepciós vádakat. 1951. december 18-án zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték. A perben elítélt társai többek között Kádár János, Kállai Gyula és Haraszti Sándor voltak. Donáth számára tehát súlyos körülmények között adatott meg a vezeklés, az önmagával való szembenézés lehetősége, hiszen büntetését majdnem teljes egészében magánzárkában töltötte. 1954 júliusában hitetlenkedve fogadta szabadulásának hírét, és gyanakodva szemlélte annak körülményeit. Még nem vetette el a szocializmus akkor létező eszméit és modelljét, de valószínűleg már nem tartozott a feltétlen hívők közé, nem áltatta magát azzal, hogy a börtönben töltött idővel is a pártnak tett szolgálatot. Egyetlen illúziója maradt a három és fél esztendő után: az, hogy a rendszer megreformálható. 1956 után be kellett látnia, hogy ismét tévedett, s valószínűleg ekkor számolt le végleg a messianisztikus kommunista eszmékkel.

A forradalom centrumában
1954-es szabadulását követően – bár felkínálták számára a lehetőséget – nem tért viszsza a politikai életbe, s egészen 1956 tavaszáig nem vett részt az értelmiségi reformkezdeményezésekben sem. A Közgazdaságtudományi Intézet igazgatóhelyetteseként csak 1956 késő tavaszától vállalt ismét aktív szerepet a közéletben. Lassan tisztázta konfliktusát Nagy Imrével, amit az is jelzett, hogy jelen volt a tisztségeitől megfosztott kommunista politikus 60. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen. Részt vett a Petőfi Kör vitáin, a mezőgazdaság helyzetéről szóló vitán előadó, a közgazdaság-tudományi vitán pedig vitavezető volt.
Amikor 1956. október 23-án előző napi előadásának helyszínéről, Debrecenből Budapestre érkezett, forrongott a város. Szemtanúja volt a délutáni tömegmegmozdulásoknak. Éjszaka – távollétében – az MDP Központ Vezetőségének titkárává választották, így váratlanul az események politikai centrumában találta magát. A pártvezetői tisztséget azonban már másnap, október 24-én – Losonczy Gézával együtt – visszautasította, mert nem értett egyet az eseményeket sommásan ellenforradalmi zendülésnek minősítő Gerő-féle értékeléssel. A forradalom első napjaiban Donáth – Losonczy Gézával együtt – kétségtelenül világosabban látta a politikai helyzetet, mint a reformokat szorgalmazó pártellenzékiek többsége. Megértette, hogy az események menetének irányítása a forradalom során létrejött szervezetek és politikai csoportok kezébe került, s a felkelt nép már nem elégszik meg a reformok ígéretével, hanem azonnali és gyökeres változásokat akar, amelyek a szocialista viszonyok teljes felszámolásáig is elvezethetnek. Hosszú napok teltek el azonban addig, amíg az eseményekkel sodródó Nagy Imre is elfogadta értékelésüket, és demokratikus tömegmozgalomnak minősítve az eseményeket, szakított a teljes mértékben hitelét vesztett régi pártvezetéssel.
Az október 28-ai politikai fordulatot követően Donáth ismét bekapcsolódott a Nagy Imre körül formálódó politikai centrum tevékenységébe, a konszolidációs folyamatot elősegítő tárgyalásokba. A nagyhatalmi önkény azonban rövidre szabta az időt, a szovjet csapatok másodszori beavatkozása lehetetlenné tette a küszöbönálló konszolidációt. Donáth Ferencnek, aki november elsején még az éppen megalakuló MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának tagja lett, november 4-én délelőtt már a jugoszláv követségen kellett menedéket keresnie. Itt, illetve a romániai Snagovban töltött internálás időszakában foglalta össze először a forradalommal kapcsolatos nézeteit. Úgy vélte, hogy az októberi megmozdulások célja elsősorban az 1945 utáni eltorzult politikai-társadalmi fejlődés korrekciója volt. Magát a forradalmat összetett eseménysorozatnak látta, amelyben nemcsak a közvetlen, népi demokrácia megteremtésének lehetősége került napirendre, hanem a szovjet típusú diktatúra megdöntése mellett a szocializmus maradékának felszámolása is. Tartott bizonyos restaurációs törekvésektől, ám ezeket a kibontakozott társadalmi önszerveződés tükrében nem látta túlságosan veszélyesnek.
1957 első heteiben élénken foglalkoztatta a november 4-ét követően kialakult helyzetből történő kibontakozás lehetősége. Úgy gondolta, feltétlenül az egyenjogúság alapjaira kell helyezni a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatokat, és elkerülhetetlen a politikai rendszer reformja. Ennek lényege, hogy a Kádár-kormányt demokratikus nemzeti kormánynak kellene felváltania, amely elsősorban a forradalom alatt létrejött szervekre (forradalmi bizottmányokra, munkástanácsokra) támaszkodna. Donáth ebben a tervezetében is a közvetlen demokrácia megteremtéséért szállt síkra. Amikor évtizedekkel később újragondolta az eseményeket – a közvetlen demokráciával és a társadalmi önszerveződéssel kapcsolatos gondolatait fenntartva –, úgy vélte, hogy 1956 a közvetlen és a képviseleti demokrácia összeegyeztetésének nagyszabású kísérlete volt.
1957 elején mint eszközeitől megfosztott politikusnak az írás maradt az egyetlen lehetősége arra, hogy megfogalmazza álláspontját. Rövidesen ismételten tapasztalnia kellett, hogyan működik a „forradalmi terror” gépezete. A sors iróniájaként ezúttal egykori vádlott-társa, Kádár János vezényelte a koncepciós eljárást. Donáth számára nyilvánvalóan súlyos megpróbáltatást jelentett az, hogy bő fél évtized alatt másodszor is koncepciós politikai per áldozatává vált. Tapasztalatai birtokában tisztában volt azzal, hogy a helyzet reménytelen, ő és társai teljes mértékben kiszolgáltatottak vádlóiknak. Az óriási lélektani nyomás terhe alatt úgy alakította ki védekezését, hogy – ha egyes tények megítélésében engedményeket kell is tennie – elveit ne adja fel, vádlott-társaira ne tegyen terhelő vallomást.

A polgári demokrácia jegyében
Donáth Ferenc súlyos emberi tragédiaként élte meg, hogy másodízben is szembekerül a megvalósulás során eltorzult eszméivel, illetve azzal a párttal, amelynek évtizedeken keresztül tagja volt, azzal a politikai rendszerrel, amelynek létrehozásában 1945 után aktívan részt vett. Valószínűleg ez volt az az időszak, amikor végleg leszámolt a kommunista marxizmussal. A Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 évre ítélt Donáth Ferenc a Budapesti Országos Börtönben és a Váci Fegyházban töltötte büntetését. Egykori rabtársai szerint halk szavú, búskomorságra hajlamos elítélt volt. A kiszabott ítélet egynegyedét letöltve, 1960 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult.
Szabadulását követően a hatvanas években a közélettől visszavonultan élt, figyelmét agrártörténeti és agrárgazdasági kérdések vizsgálatának szentelte. Ekkor készült el alapvető munkája a földreformról, s emellett számos kisebb-nagyobb tanulmányt publikált az 1945-öt követő időszak agrárfejlődéséről. Ezek szinte mindegyikében felbukkan valamilyen módon Donáth gondolkodásának alapeszméje: az önigazgató termelési szervezetek és a közvetlen demokratikus technikák alkalmazása révén létrehozott, érdek-képviseleti, politikai szervezeteken alapuló demokrácia eszméje. Bár ezek rövid távú megvalósíthatóságával kapcsolatban nem voltak illúziói, a fennálló rendszerrel szemben megfogalmazott kritikája, később ellenzéki álláspontja élete végéig ebből a forrásból táplálkozott.
Az 1968-as csehszlovákiai kísérletet érdeklődéssel figyelte, de – a politikai töltéssel is bíró társasági rendezvényeken való részvételen túlmenő – politikai szereplésre csak a hetvenes évek második felétől vállalkozott. Az önmagát mindenkor elsősorban politikusnak tartó Donáth ettől kezdve saját feladatát abban látta, hogy elősegítse a fennálló államszocialista rendszer demokratikus átalakítását célzó ellenzéki kezdeményezések és törekvések kibontakozását. Ez egyben azt is jelentette, hogy a képviseleti demokráciával szemben mindvégig kritikus álláspontot elfoglaló Donáth Ferenc elfogadta azt, amit az emberi jogok képviselete alapján szerveződő ellenzék hosszú távú politikai célként maga elé tűzött: a polgári demokrácia megvalósítását.
Az 1977-től kezdődő és 1986-ban bekövetkezett halálával záruló évtized Donáth politikai pályafutásának egyik legeredményesebb periódusa. Politikusi tapasztalatai, széles körű ismertsége és elismertsége révén a formálódó politikai ellenzék vezető egyénisége lett. Az elsők között írta alá a Charta 77 melletti szolidaritási nyilatkozatot, elvállalta a Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottságának elnöki tisztét, támogatta a független sajtó megteremtése érdekében tett erőfeszítéseket, s döntő szerepe volt a különböző szellemi és politikai irányok mentén szerveződő ellenzéki és kritikus értelmiségi csoportok közötti párbeszéd megteremtésében, a politikai együttműködés lehetőségeinek fenntartásában.
Ennek az integráló szerepkörnek a monori találkozó megvalósulása volt a legsikeresebb s – mint utóbb kiderült – egyben a végpontja is. Ezt követően még egy olyan tekintélyes és integratív személyiség, mint Donáth Ferenc sem lett volna képes összefogni az egymással szemben, s nem egymás mellett megfogalmazódó alternatívákra épülő politikai mozgalmakat, előpártokat. A sors megfosztotta attól, hogy megérje a nyolcvanas évek végén lezajlott rendszerváltást, amely talán meggyőzhette volna arról, hogy mindaz, amit a változás érdekében tett, nem volt hiábavaló. Barátai és küzdőtársai Monor után alig egy esztendővel, 1986. július 29-én „lélekben feltartott kézzel” vettek tőle végső búcsút a Farkasréti temetőben.
Donáth Ferenc politikusi, politikai gondolkodói pályája, az általa bejárt út tévedéseivel, zsákutcáival és teljesítményeivel együtt számos vonatkozásban modellértékűen példázza a 20. századi magyar baloldali értelmiség kálváriás útkeresését. A tízes és húszas években született generáció tagjai közül sokan jártak be hozzá hasonló utat. Ôket, akik többnyire polgári-értelmiségi családból indultak, a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem és az emberi felszabadulás lehetőségeinek keresése vitte a kommunista mozgalomba.
Donáth és a hozzá hasonló pályát bejárók többsége számára a szocializmus víziójában egy emberségesebb és igazságosabb világ megteremthetőségének a reménye villant fel. Ezekből a nemzedékekből rekrutálódott az a gárda, amely híven szolgálta a kommunista diktatúra megteremtését, ám a hiszterizálódó és a magyar társadalmat terrorizáló mozgalommal szembekerülve, annak börtöneit megjárva és/vagy eszményeiket a társadalmi-politikai valósággal egybevetve, mélységesen csalatkozott hitében.
A kommunizmussal történő szakítás szinte törvényszerű volt mindazok számára, akik intellektusuknál és személyiségüknél fogva képesek voltak a reális önértékelésre és helyzetfelmérésre. Életpályájuk következő fontos állomása: az államszocialista rendszer megreformálása érdekében folytatott küzdelem és az ötvenhatos forradalom. Sokan börtönbe kerültek közülük, majd szabadulásuk után, amint erre reális lehetőség nyílt, politikai képességeiket és adottságaikat – miként Donáth Ferenc is – mintegy korábbi hibáik jóvátételeként az államszocialista rendszer megváltoztatásának szentelték. Életük és pályájuk ezzel a szakasszal vált teljessé, a rendszerváltással pedig történelmi és politikai értelemben lezárttá.

Életút
1913. szeptember 5-én született Jászárokszálláson.
1930 Budapestre került joghallgatónak.
1934. a KMP tagja lett.
1935 jogi diplomát szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen.
1937 a Márciusi Front egyik szervezője.
1939 a Szabad Szó külpolitikai rovatának szerkesztője.
1940 a rendőrség kommunista szervezkedés vádjával letartóztatta, majd szabadlábra helyezte.
1940–41 két ízben munkaszolgálatra hívták be.
1943 a Békepárt, majd az újjáalakuló kommunista párt vezetőségi tagja lett.
1944 az illegális Szabad Nép szerkesztője.
1945 a földreform-előkészítő bizottság, majd az Országos Földbirtokrendező Tanács tagja, illetve elnökhelyettese, a választásokon országgyűlési képviselői helyet szerzett az MKP színeiben, az év végétől a Földművelésügyi Minisztérium államtitkára.
1947 ismét országgyűlési képviselővé választották.
1948 az MKP KV titkárságának vezetője.
1949 házasságot kötött Bozóky Éva újságírónővel.
1950 az MKP KEB vizsgálatot indított ellene.
1951 az év elején őrizetbe vették, majd az év végénkoncepciós perben, zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték.
1954 szabadulása után előbb a Mezőgazdasági Üzemszervezési Intézet vezetője, majd a Közgazdaságtudományi Intézet igazgatóhelyettese lett.
1956. október 24-én az MDP KV titkára, egy nappal később tisztségéről lemondott.
1956. november 1-jétől az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának tagja.
1956. november 4-én menedékjogot kapott a jugoszláv követségen.
1956. november 23–24-én a romániai Snagovba szállították társaival együtt.
1957. április 8-án letartóztatták, majd Budapestre szállították.
1958. június 15-én a Nagy Imre-perben 15 évi börtönre ítélték.
1960 a részleges amnesztia során szabadult, előbb a Mezőgazdasági Könyvtár és a Mezőgazdasági Múzeum munkatársa volt. Később az MTA Közgazdaságtudományi Intézete, illetve a Szövetkezeti Kutatóintézet munkatársaként dolgozott.
1969 megvédte a földreform történetét feldolgozó kandidátusi disszertációját.
1977. aláírta a Charta 77 aktivistái melletti szolidaritási nyilatkozatot.
1979. a Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottságának elnöke.
1985 a monori találkozó egyik kezdeményezője és szervezője.
1986. július 15-én hunyt el Budapesten.

Rubicon,1995. 8. sz. 18–22. o.