A november 4-ei szovjet támadás egyik fő iránya a legnagyobb felkelő–központ, a corvinisták ellen irányult, akik az Üllői út–Nagykörút kereszteződésénél rendezkedtek be. E felkelő csoportok felvették ellenük a harcot, de bázisaikat rövidesen aknázni kezdték. Így az ellenállás ott reménytelennek tünt, és ezért már 4-én este vagy 5-én fegyveresen elhagyták a körzetüket. Egy kb. 350 fős egység a Vig utcai rendőrkapitányságon, és a mellette lévő épületekben gyűlt össze, egy másik, ennél jóval kisebb részleg pedig a szintén VIII. kerületi Jázmin utcai iskolába vonult. Többen a Corvin mozi környékén maradtak és kislétszámú osztagokban folytatták a harcot (nem kis veszteségeket okozva a betolakodóknak), mások letették a fegyvert és hazamentek.

A Vig utcában

Nincsenek kellő bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy kinek a kezdeményezésére alakult ki ez az új bázishely, de nyilvánvalóan szervezetten, vezetőik irányításával kerültek ide a felkelők. Állítólag Pongrátz Gergely főparancsnok (agronómus) már 4-én hajnalban bejelentette, hogy a VIII. kerületi kapitányságra megy, ha a Corvin nem védhető tovább.

A felkelők egy része a közeli Rákóczi téren folytatta a harcot. Mások a szomszédos csarnokot őrizték a tolvajok ellen (mérsékelt sikerrel). Az italozást úgy gátolták meg, hogy a belelőttek hordókba.

A parancsnokok a Kapitányság épületében tartották a megbeszéléseiket, csak sejthetjük, hogy miről. Állítólag „a szétvert csoportok parancsnokai egymást okolták az ellenforradalom gyors összeomlásáért, ebből kifolyólag súlyos nézeteltérések és fenyegetések keletkeztek...” Több adat utal arra, hogy a budapesti fegyveres harc folytatását kilátástalannak ítélték meg. Ennek kapcsán szó esett Iván Kovács László (raktáros) „árulásáról” és ártalmatlanná tételéről is. (Az egyik verzió szerint azért kellett a Corvint elhagyni, mert Iván Kovács „lepaktált” az ellenséggel.) Biztonsági okokból a házat lezárták és őrséget állítottak fel, hogy még bentről se lehessen távozni. A közvetlen célról is megoszlottak a vélemények: a corvinisták kisebb része a Bakonyban (illetőleg a Vértesben) vélt Maléter-vezette szabadságharcosokhoz akart csatlakozni, a többség emigrálni készült. (Hihetőleg arról is szó esett, hogy a forradalmárokkal a szovjetek kiméletlenül leszámolnak: lelövik, vagy deportálják őket.)

Pongrátzék 6-án késő este a Kapitányság épületének udvarán összehívták a felkelőket, hogy bejelentsék: a Corvin-vezetők lemondanak a posztjukról. Pongrátz Gergely főparancsnoki tisztségét Fáncsik György (esztergályos) a Kisfaludy utcai csoport addigi vezetője vette át. Fáncsik szintén nem látta értelmét a további harcnak, és felszólította a fegyvereseket, hogy készüljenek az indulásra, az osztrák határ felé. Felhívta a figyelmet a fegyelem betartására, valamint arra, hogy a szovjetekkel lehetőleg el kell kerülni az összecsapást.

A vezetésváltással azonban nem járt együtt, hogy a régi corvinista „vezérkar” alárendelte volna magát az új parancsnoknak. Pongrátzék Szabó László (kereskedő) kivételével külön értekeztek, és nem tartottak a többiekkel. Feltételezhetően a lemondással már a különválásukat készítették elő. Szabó - Schmidt Lászlóval (kocsifényező), a Práter utcaiak egyik vezetőjével együtt – az útnak induló osztag parancsnokhelyettese lett.

A felkelők a Práter utcából magukkal hoztak egy foglyot, a 15-16 éves K. Máriát, akinek noteszében 84 katonatiszt és 2 ÁVH-s címet (valamint róla készült aktképeket) találtak. Többen fenyegetően viselkedtek az „ÁVH-s és szovjetbérenc” gyanusítottal, Fáncsik szintén árulónak tartotta (lehetséges, hogy a kivégzését is fontolgatta) és Debrei Istvánt (rádiátorszerelő), a volt parancsnokhelyettesét bízta meg őrzésével. Debrei ehelyett érzelmi viszonyt kezdeményezett a lánnyal.

Irány: nyugat

A kb. 300 fős civilruhás fegyveres csoport még 6-án éjfél előtt libasorban elindult a Vig utcából, s a szovjeteket kikerülve a Rákóczi úton és a Szövetség utcán a Váci út irányába haladt. (A hidakon nem volt tanácsos megkísérelni az átjutást.) Nagyobb részük az angyalföldi József Attila kultúrházban aludt (a bejárati üvegajtót összetörték, hogy bejuthassanak), a többiek egy környéki munkásszálláson éjszakáztak.

Reggel Dunakeszihez értek, ahonnan kompokkal, csónakokkal átkeltek a Szentendrei szigetre. A csoport egy része Dunakeszin egy nyaralóban szállt meg, ezek a felkelők csak másnap csatlakoztak a társaikhoz, akik egy bőripari üdülőben töltötték el az éjszakát. Állítólag Fáncsik és Debrei a nap folyamán rádió adó-vevőt is szerzett, amelyet a későbbiekben működtettek.

A következő nap (november 8.) nagy részét a szigeten töltötték, ám csaknem szovjet egységekbe ütköztek, ezért gyorsan elhajóztak onnan. A szentendrei parton többen – főleg a környéken lakók – leszakadtak, s bár voltak új csatlakozók is, az egység kb. 250 főre olvadt. Egy 50–60 fős részleg (többségükben a Práter utcai MTH iskola fegyveresei, a Pilis hegységbe tartottak.)

Másnap Szentendrén Fáncsik (akit legtöbben „Bőrkabátos Gyurka” néven ismertek) elrendelte a megfelelő számú gépjárművek (és üzemanyag) rekvirálását. Ehhez kijelölte a négy főből álló csoportokat, s azok vezetőit. (Az egyik részleg, Csercsa Sándor alhadnagy vezetésével két teherautót és egy dzsipet szerzett, ám az üzemanyag beszerzése sok időt vett igénybe. Ez felkeltette az amúgy is rossz idegállapotban lévő Fáncsik gyanakvását és árulással vádolva Csercsát ráfogta a fegyverét. Ekkor – a lövést megelőzendő – valaki azt javasolta, hogy zárják ki Csercsát az utazásból, és így büntessék. Ám az utoljára induló kocsiban mégiscsak helyet biztosítottak számára, mondván, hogy a közelben tartózkodó szovjetek fogságába eshet.)

A csoport megbizottjai négy személygépkocsit és 5–6 tehergépkocsit szereztek, így meglehetősen összezsúfolódva utaztak Dorogig. A gépkocsikban a parancsnokok ültek. Felderítéssel Fáncsik a helyetteseit, Schmidtet és Szabót bízta meg. Elől haladva, időben kellett jelenteniük, ha szovjet egységet észlelnek, hogy a többiek le tudjanak térni az útról. Utánuk a parancsnoki autó haladt, amelyben Fáncsikon kívül K. Mária, Debrei és még egy társuk utazott. şket követték a tehergépkocsik, köztük a harmadik személygépkocsi. A sort a negyedik autó zárta.

Dorogon éjszakáztak, reggel egy honvédségi laktanyában újabb tehergépkocsikat rekviráltak (már összesen 9 db állt a rendelkezésükre), és hasonló alakzatban folytatták útjukat Tatabánya irányába. Ám Dorog környékén többen leittasodtak, ezért egy teherautónyi fegyveres lemaradt. Ezt a biztosító autó előrehajtva jelentette, mire Fáncsik Bajnánál utasítást adott arra, hogy bevárják őket. Ezután a parancsnokhelyettesek kocsija hibásodott meg. Fáncsik a hír hallatán, idegességében szabotázzsal gyanusította meg a sofőrt és Schmidtet, és kilátásba helyezte, hogy lelövi őket. Végül, még a konfliktus elmélyülése előtt sikerült beindítani az autót.

A tarjáni csapás

Innen Tarjánig zökkenőmentesen utaztak, ott azonban (9-én kb. 15h-kor) váratlanul szovjet harckocsikkal találták szembe magukat. Szinte bizonyos, hogy e találkozás csak a felkelőket lepte meg. Schmidték gépkocsivezetője lélekjelenlétét megőrizve visszafordította az autót, de már a páncélosokról tüzet nyitottak rájuk. Fáncsikék kocsija közvetlenül utánuk jött, leintésükre már nem volt idő. A következő három teherautó egymásba szaladt. Bár a többi járművet már meg tudták állítani, a meglepetésszerű támadás óriási zavart keltett a felkelők soraiban. A páncélosok ellen egyébként sem védekezhettek. A szovjetek folyamatosan tüzeltek, a felkelők menekülni igyekeztek. A parancsnoki autót belapította az egyik harckocsi, s míg férfiaknak sikerült idejekorán kiugrani, K. Mária – csodával határos módon – csupán medencecsonttörést szenvedett. Szabó László a zűrzavarban egy Pobjedával fegyveresen kereket oldott, de Tatabányán a katonák elfogták.

A szétszóródó felkelők nagyobb csoportja a tarjáni templom előtt gyűlt össze. A vezetők közül csak Schmidt került elő, aki teljes erőbedobással elérte, hogy összeszedjék a sebesülteket. Mindenkit bevont a munkába, az renitenseket megfenyegette, hogy lelövi őket. Az incidens öt felkelő halálát okozta.

Fáncsik és Debrei is visszatért, és szintén a sebesültek ellátásával foglalkozott. (Schmidtékkel nem találkoztak.) Másnap, 10-én egy 12 fős csoporthoz csatlakozva (köztük két nő is volt) folytatták az útjukat nyugat felé. A teherautójuk azonban egy kukoricásban üzemképtelenné vált.

Mivel a gyaloglás kilátástalannak tünt, Környénél Fáncsik javaslatára elhatározták, hogy a helyi állami gazdaság állományából lovakat szereznek. Az akciót Fáncsik harmadmagával készült végrehajtani, miközben a többiek egy szalmapajtában várakoztak. Egyikük a gazdaság kapujába állt pisztollyal, azzal a megbízással, hogy senkit ne engedjen be. Fáncsik a másik társával szintén fegyveresen ment a lovardába, ahol elkezdték kiválogatni a szükséges 14 állatot. A nyergeléssel Fáncsik a lovászt bízta meg, aki fel is segítette őt az egyikre, mialatt társa két lovat kivezetett nyergeletlenül. Eközben azonban lövések hangzottak el, és a két gyakorlatlan lovas kiesett a nyeregből. Váratlanul rendőrök jelentek meg, akiket értesíthettek az idegen fegyveresek akciójáról. A kapuőrt a rendőrök lelőtték, Fáncsikéknak azonban sikerült elmenekülni.

Környe és Kömlőd között páncélautóval (vagy páncélautókkal) érkező szovjet katonák és magyar rendőrök bekerítették a 14 fős csoportot a kukoricásban, és megadásra szólították fel őket. (A magyar hatóságokat a polgári lakosok értesítették a felkelők hollétéről, s a rendőrök – ahogy a történtek is mutatják – szovjet segítség nélkül nem merték vállalni a felkelők lefegyverzését.) Hárman azonnal letették a fegyvert, ám a többiek az ellenállás mellett döntöttek. Rövid tűzharc után azonban Fáncsik kivételével felemelt kézzel a többiek is előjöttek, mire lefektették őket a páncélautó elé. A felkelő-parancsnoknak eltalálták a combját, és csak ezután tudták megadásra kényszeríteni. Miközben a rendőrök elsősegélybe részesítették, hazaáruló gyilkosoknak nevezte őket. A foglyokat egy tatabányai (vagy tatai) laktanyába szállították.

Schmidték csoportja még Tarjánban megnövekedett, és aznap (9-én) este három teherautóval visszamentek Bajnára. Ott felvették a kapcsolatot a helyi nemzetőrparancsnoksággal, akik egy kastélyban elhelyezték őket.

Másnap, a szovjet csapatok érkezésének hírére ismét szétoszlottak. Schmidt egy kb. 25 fős csoporttal az erdőben éjszakázott, majd leadták a fegyverüket a bajnai nemzetőrségen és hazautaztak Budapestre.

A szétszóródott felkelők még hetekig nyugtalanították a környéket, támadásokat intéztek a „gyanús” személyek és pártépületek ellen.

A Pilisben

Mint korábban említettem, az egyik részleg Szentendrétől a pilisi hegyek felé vette az útját. Helyi ismerettel rendelkező fegyveresek csatlakoztak hozzájuk. Dobogókőn „meglátogatták” a BM- üdülőt (ahol előzőleg már több fegyveres csoport is megfordult). Ott több fegyveres rendőr és polgári alkalmazott is tartózkodott, de nem mertek ellenállást tanusítani. A felkelők gépkocsit rekviráltak, fenyegetőztek, de senkit nem bántalmaztak. Itt beszállásolták magukat, majd közülük többen vadászattal is megpróbálkoztak. A csoport nagyobb része november 13–14-én kifosztotta a pilisszántói BM üdülőt, majd Tatabányán (nem tudjuk, hogy mi volt az uticéljuk) katonák megállították teherautójukat és lefegyverezték őket. Az elfogott felkelőket laktanyába zárták (Horváth László hadnagy-parancsnok út közben megszökött). A tömeg azonban hamarosan tüntetésbe kezdett, és a helyi hatalom meghátrált. Szabadon engedték a felkelőket, akik szétszóródtak, csak néhányan mentek vissza Pilisbe a társaikhoz.

November 19-én Horváthék az Esztergom–Budapest vonalon Pilisvörösvár környékén egy kb. 16 méteres szakaszon felszedték a sineket. Az akció célja az volt, hogy a sztrájk kihirdetése után a dolgozók ne juthassanak el a munkahelyeikre. Egy 150 főt szállító vonat kisiklott, de személyi sérülés nem történt. (A forgalom négy napig szünetelt, a pályatestet egy szovjet műszaki alakulat hozta helyre.) 4–5 nap múlva a csoport szétoszlott. Néhányan visszamentek Budapestre, többen (Horváth vezetésével) sürgősen elhagyták az országot, Antal Gyula (a másik parancsnok) négy társával a Bakonyba tartott, hogy csatlakozzon Maléter vélt ellenálló csapatához.

A Jázmin utcai csoport

November 4-én, miután a szovjetek nyomasztó tűzfölényének következtében a corvinista csoportok elhagyták szálláshelyeiket, kisebb egységeik harcolva bolyongtak a környéken. Egy 30–40 fős osztag 5-én a Jázmin utcai iskolában alakította ki a bázishelyét. Ott azonnal röpgyűlést tartottak: elhatározták, hogy egyelőre – csekély erőikre való tekintettel – nem harcolnak, sőt nem is mutatkoznak. Katona Miklóst (BSZKRT-kalauz) a Corvin Üllői utcai osztagának vezetőjét választották parancsnoknak, helyettesének pedig egy ismeretlen „Pirossapkás”-t. László Béla György (kerámikus, a Corvin főparancsnokság és a Práter utcaiak összekötője) a parancsnok tanácsadója és politikai helyettese lett. A legtöbb visszaemlékező szerint a tényleges irányító László volt. A közeli pékségben kenyeret sütöttek, a környező lakosság számára is. A következő két napon újabb és újabb 10–15 fős fegyveres csoportok csatlakoztak hozzájuk, és az összlétszám kb. 80 főnyire emelkedett. A „Jázmin” csoport túlnyomóan munkásokból, segédmunkásokból rekrutálódott, de volt ott egyetemista és katona is. A megerősödött egységet katonai mintára négy szakaszban szervezték meg. A kapuba őrséget állítottak, az utcai fronton két tanteremben egy–egy golyószórót helyeztek el, a harmadikat az udvarra néző folyosón állították tüzelőállásba. Néhány tanteremben benzines palackokat és kézigrátokat halmoztak fel, amelyekre állandó őrség vigyázott. Megszervezték a vöröskeresztes szolgálatot is. (Itt dolgozott Bognár Péter rendőr őrmester is, akit a felkelők a Corvin moziból hoztak fogolyként.) Az épületet engedély nélkül senki sem hagyhatta el.

A Jázmin utcai csoport röpcédulák előállításával is foglalkozott. Ezekben a harc folytatására buzdították a felkelőket a végső győzelemig. A fogalmazványokat a VIII. kerületi Forradalmi Katonai Tanács nevében írták alá. Azt tervezték, hogy az éjszaka folyamán szétszórják a környéken, de nem tudjuk, hogy valóban megtették-e ezt.

Bár mindvégig igyekeztek rejtve maradni, 7-én harc nélkül is áldozatul esett két fiatal. Kovács István ipari tanulóval, aki egy kenyérrel a hóna alatt kilépett a pékségből, egy orvgyilkos golyója végzett. Ugyanígy járt egy Szokoli nevű felkelő is, amikor visszafelé indult, hogy társa halálát jelentse.

A csoport tagjai a házfelügyelő és a házmegbízott jelenlétében házkutatást tartottak az egyik Práter utcai épületben, ahol orvlövészeket feltételezték. A házmester felhívta figyelmüket, hogy lakik ott egy kommunista országgyűlési képviselő is, id. Básta Rezső. Ennek a lakásában több vadászpuskát találtak a hozzávaló töltényekkel, ezért a képviselőt az ÁVH-gyanús fiával, ifj. Básta Rezsővel együtt bekísérték. Ez utóbbi igazolta, hogy nem államvédelmis volt, hanem műszaki tiszt. Az is kiderült, hogy nem ők követték el a két gyilkosságot. Ennek ellenére őrizetbe vették őket a tornateremben, és állítólag akadtak olyan felkelők, akik a foglyok kivégzését sürgették. Az éjszaka folyamán a képviselő idegei felmondták a szolgálatot, és felvágta az ereit. Elsősegélybe részesítették, majd bevitték a közeli klinikára, és fiát is szabadon bocsátották.

November 8-án a kapunál álló őr (feltehetően fegyelmezetlenségből) sorozatot lőtt egy szovjet páncélkocsira, amely befordult a Jázmin utcába. Ezt követően, a délután folyamán körülzárták őket.

A szovjetek többször küldtek parlamentereket, hogy adják meg magukat. A felkelők többsége azonban még mindig bízott a nyugati hatalmak segítségében, és a végső kitartás mellett döntöttek. Kalmár Péter (betanított munkás) viszont a korábbi (Üllői úti) csoportjával együtt úgy látta, hogy a vezetők félrevezetik őket. Valamilyen ürüggyel sikerült elmenekülnie onnan. A Práter utcai iskolából érkezők attól tartottak, hogy „majd itt is az lesz, hogy a vezetők meglépnek és mi meg itt maradunk.” Emiatt „a hangulat meglehetősen nyomott volt.”

A felkelők egész éjszaka riadókészültségben voltak. Az egyik raj kilátástalannak ítélte a helyzetet, és szökést kísérelt meg a háztetőn keresztül, de az őrség észrevette. A szökevények arra hivatkoztak, hogy nem dezertálni akartak, hanem a szovjet állásokat támadták volna hátba. A felkelő-vezetők – bár ezt nem hitték el – megbocsájtottak nekik, és visszaadták a fegyverüket. Akadt egy sikeres menekülő is, aki észrevétlenül mászott ki az ablakon. A szovjetek felszólítására átadta a fegyverét és szabadon engedték.

Másnap reggel a szovjetek egy orvostanhallgató-tolmácsot küldtek tárgyalni. A felkelők nagyon tartottak a szovjetektől („a legjobb esetben is deportálás lesz”). Az ellenállás viszont teljesen reménytelen volt, és állítólag a környék lakói is könyörögtek, hogy ne lövessék szét a házakat. Az egyik visszaemlékező szerint, voltak, akik még mindig a harc mellett törtek lándzsát. Végül megegyeztek a küldöttel, hogy szabad elvonulás fejében leteszik a fegyvert. Néhány szovjet tiszt Katona Miklós parancsnok kíséretében végigjárta a helyiségeket, mielőtt a szovjetek megadták az engedélyt az elvonulásra.

Még a fegyverletétel előtt abban egyeztek meg, hogy a máriaremetei nagytemplomnál másnap találkozni fognak, ott fegyvert szereznek (az a hír is elterjedt, hogy ott fegyverek vannak elásva) és a hegyekben folytatják a harcot. A felkelők azonban meggondolták magukat. Így a „Jázmin” csoport véglegesen beszüntette a fegyveres ellenállást.

László Béla György és Katona Miklós néhány társukkal a pilisi hegyekbe szökött. Itt csatlakoztak egy csoporthoz és Tatára mentek, ahol leadták a fegyvereiket és a hónap végéig beálltak nemzetőrnek.

Ekkoriban azonban már országszerte befejeződött a fegyveres ellenállás.

Beszélő,1997. november