Az 1956-os Intézet Oral History Archívumában a magyar történelem elmúlt évtizedeinek még élő tanúival – az 1956-os forradalom szereplőivel, áldozataival, alakítóival, illetve a magyar kultúra, tudomány, művészet és közélet kiemelkedő személyiségeivel készül életútinterjú. Az alábbi interjúrészleteket a közel négyszáz 1956-os visszaemlékezésből válogattuk. Ezekben megszólaltak a fegyveres csoportok, a munkástanácsok, a forradalmi bizottságok, az újjászerveződő pártok tagjai és vezetői, a katonák, valamint azok, akik a forradalom leverése után részt vettek az ellenállásban. Válogatásunk természetesen szubjektív, így semmiképpen sem tükrözi a nap teljességét. A visszaemlékezéseket az események időrendjében közöljük. Zárójelben az interjúalany neve után a korabeli foglalkozását tüntetjük fel.

1. Nem volt tanítás a műszaki egyetemen. A professzorok zöme sötétkék ruhában jött be – akkor az volt az ünneplő ruha. Volt, akinek kokárdája is volt. Borzasztó lelkesek és kedvesek voltak. Olyan oldott, márciusi hangulat volt. Összegyűltünk az egyetem udvarán. Izgatottan vártuk, hogy elindulhassunk. Volt egy kis pódium, ahol felváltva, Marián Pista meg egy-két fiatal szerepelt. És időnként futár jött, hogy most engedik, most nem engedik. Aztán megjelent Fekete belügyminiszter-helyettes. „Pirost vártuk, Fekete jött!” Végül is megadták az engedélyt, de akkor már a Budafoki úton végig álltak az egyetemisták, a Beloiannisz és a Kismotor és Gépgyár dolgozói. (Erdélyi Tibor, építészhallgató)

2. Mire megérkeztem Losonczyhoz, már összegyűlt a társaság. Losonczy, Ujhelyi, Nagy Imre, Jánosi, Gimes, Haraszti meg én. Az első pillanattól kezdve nagyon erős hangulati különbség volt, mert míg mindannyiunkat földerített a tüntetés híre, Nagy Imre szemmel láthatólag kedvetlen és nyomott, rossz hangulatban volt. Kijelentette, hogy ő kifejezetten ellene van a tüntetésnek. Két dolgot említett. Az egyik, hogy ez pártügy és nem szabad kivinni az utcára, a másik, hogy fél a provokációtól. Mi egymás után érveltünk, hogy láthatja, ezek a párton belüli próbálkozások, beadványok, taggyűlések nem alkalmasak arra, hogy észre térítsék a vezetést, hanem erőteljes fellépés kell ahhoz, hogy lássák, nem babra megy a játék, és itt muszáj cselekedni. Orbán telefonon azt mondta, hogy tegyünk meg mindent a tüntetés megakadályozása érdekében, mert ebből óriási botrány lesz, a csepeli prolik meghallják, hogy mi történik a városban, és szétverik ezeket az egyetemista tacskókat. Közben állandóan jöttek a hírek: Földes Péter rendszeresen telefonált a rádióból, illetve Tánczossal is kapcsolatban voltunk, akinek elég pontos képe volt arról, hogy is alakulnak a dolgok. A tényt, hogy itt tüntetés lesz, egy órán belül az egész társaság tudomásul vette. Most már Nagy Imre sem vitatkozott. Utána eléggé felvillanyozódott, mert már úgy vetődött fel a kérdés, hogy ennek a tüntetésnek biztos komoly hatása lesz, és nyilvánvaló, hogy a vezetés rákényszerül a tárgyalásra. (Vásárhelyi, Miklós újságíró)

3. Dél körül ébredtem föl, nem reggeliztem, korgott a gyomrom, gondoltam lemegyek, megborotválkozom és elmegyek ebédelni. Ott a házban volt egy fodrászüzlet, mindig odajártam. Miközben nagyban pamacsolt a fodrász és elmondta, hogy mégis engedélyezték a felvonulást, a Bajcsy-Zsilinszky út felől megláttuk a felvonulókat hatalmas piros-fehér-zöld zászlókkal, vidáman, összeölelkezve. Gyorsan befejezte a borotválást a fodrász, én meg ingben, pantallóban, szandálban – civilben voltam – kiálltam a járda szélére. A tömegből intett egy ismerősöm, így én is beálltam a sorba. (Tankó Tibor, katonatiszt)

4. A Rákóczi úton, valahol a színművészeti főiskola környékén csatlakoztam a tüntetéshez. Angyal Pistával és Gáli Jóskával voltam együtt. Amikor kiértünk a Sztálin útra és megláttuk a falon az utcatáblát, úgy döntöttünk, hogy leszedjük. Többen azt állítják, hogy bementünk egy lakásba és onnan szakítottuk le a táblát. Én viszont úgy emlékszem, hogy egymás hátára álltunk és úgy szedtem le. A tömeg őrjöngött a gyönyörűségtől. Ez nekünk nagyon tetszett, és nagyon fellelkesített bennünket. (Csongovai Per Olaf, főiskolai hallgató)

5. A Petőfi Kör vezetőségében arról esett szó, hogy ki tudna hatni a tömegre. Én Veres Péterre és Kádár Jánosra emlékszem... Kádár Jánossal én beszéltem telefonon. Azt mondta, hogy eszelősek vagyunk, rohanunk a végzetbe, felelőtlen gyújtogatás, neki ehhez semmi köze. Nem törődtem bele a kudarcba, megkerestem Mező Imrét. Elmondta, hogy a budapesti rendőr-főkapitányságon az a vélemény, hogy bármi történjék az utcán, passzívan fognak viselkedni. És azt mondta, hogy engedjék meg a tüntetést, de a DISZ égisze alatt. A beszélgetésünk közben jött egy üzenet, hogy Tánczossal azonnal menjünk az MDP KV székházába... Egyszer csak kicsapódott az ajtó, és trencskó kabátban – Jávor Pálon láttam ilyet – megjelent Marosán György, felhajtott gallérral, és azt mondta Tánczosnak, hogy „Azt üzenem a barátainak, hogy ha ma kiviszik a diákságot az utcára, mi holnap hozzuk a vörösöket.” Körülbelül 3-4 óra múlva behívtak bennünket a politikai bizottság ülésére... Elmondták, hogy a tüntetést engedélyezik, de ezért a DISZ KV-nak kell a felelősséget vállalnia. Kádár korrektül elmondta, hogy vagy engedélyezik a tüntetést és akkor ők a felelősek, vagy nem, de ezt nem lehet áthárítani. Még Bata Istvánra emlékszem, akinek a csillogó butaságát nem lehet elfelejteni. Azt mondta, hogyha a tüntetés során bárki fegyverhez nyúlna, annak ő személyesen fog a kezére ütni.” (Huszár Tibor, a DISZ Budapesti Bizottságának titkára)

6. Abban az időben még minden kedden eljártam a Pasaréti református gyülekezetbe. 23-án is ott voltam. Próbáltuk szóbahozni, hogy nekünk mint református magyaroknak mégis ki kellene alakítanunk valamilyen álláspontot. De a vezetőnk elhárította magától, mondván, hogy ez nem a mi dolgunk, ez teljesen evilági politikai ügy, ne ártsuk bele magunkat. Jól emlékszem, hogy duzzogva és fortyogva jöttünk el, hogy lehetetlen, hogy erről nekünk ne legyen közös véleményünk. (Regéczy-Nagy László, gépkocsivezető)

7. A Bem-szobornál már nagyon nagy tömeg volt, ami először nagyon megdöbbentett, mert gyülekezési tilalom volt, és nem lett volna szabad ennyi embernek összejönni. Megdöbbentett, hogyan lehet mégis, hogy ennyi ember van itt, és hogy lehet, hogy ide még nem jöttek ki az ávósok szétzavarni ezt a tömeget. De nem jöttek! A szónoklatok után a tömegben elterjedt, hogy gyerünk, vonuljunk végig a Szent István körúton. Akkor láttam először, hogy kivágták az egyik zászlóból a vörös csillagos címert. Ezen megint nagyon elcsodálkoztam. Természeten én nem vártam őket, hiszen a tömeggel együtt engem is szétvertek volna. Sőt, én az állásomat, mindenemet elveszítettem volna. (Takács Béla, technikus)

8. Délután Kassák Lajossal lett volna lektori megbeszélésem. A Parlament felé menet fölhívtam, hogy tudjon róla, hogy miért nem mentem. A bejárónő vette fel a kagylót, mondta, hogy Kassák úrék bementek a városba. És ahogy a Fény eszpresszó elé kanyarodtam, a Margit híd felől épp Kassák jött velem szemben, magas tót kalapban, a feleségével és Szántó Judittal, József Attila volt élettársával az oldalán. Megálltam, és beszélgettünk. És egyszer csak az jött a számra, hogy „Mondja Kassák mester, ´18-ban is így kezdődött?” Erre Kassák rám nézett, és a maga jellegzetes palócos stílusában azt mondta: „Urám, ez már mágá á forrádálom.” (Tóbiás Áron, újságíró)

9. Elindultam a Bem-szoborhoz. Mire odaértem, óriási tömeg volt. Megálltam a menet szélén. Déry meg Veres Péter beszéde és Bessenyei szavalata után egyre forrósodott a hangulat. Az elején még tényleg csak a Petőfi Kör által meghatározott jelszavak hangzottak el, de aztán a kiskatonákkal kivágatták a címert, és kitűzették a régi Pálffy laktanyára a lyukas zászlót. A vége felé már felhangzott a „ruszkik haza!”, majd a felhívás, hogy rendezett sorokban menjünk a Parlamenthez. A Parlament előtt a Lenin Intézet transzparense alatt álltam. Na, mondom, ez jó hely, ők is itt vannak. Először felgyújtották a lámpákat, s akkor elkezdték kiabálni, hogy oltsák el a vörös csillagot a Parlament tetején. Leoltották. Majd Nagy Imrét követelték, aki nagy sokára megjelent, de senki nem látta, majd valaki kiállt az egyik erkélyre, és megvilágította lámpával. Nagy Imre akkor mondta el azt a beszédét, ami úgy kezdődött, hogy „Elvtársak!” Erre fölmorajlott a tömeg: „Nincs elvtárs, nincs elvtárs!” A Lenin Intézet velem együtt hallgatott. Én ugyan nem voltam „elvtárs”, de nem tetszett, hogy azzal, akibe az ország a reménységét vetette, olyan ellenségesek voltak. Ő megszokta ezt a megszólítást. (Abod László, technikus)

10. A Parlament előtt összetalálkoztam Litván Gyuri barátommal is, akivel lefolytattunk egy beszélgetést, amely olyan volt, mintha a francia forradalom történetéből volna. Ott kérdezte meg XVI. Lajos az egyik kisérőjétől, hogy mi ez, lázongás? Mire az illető azt mondta, nem Sire, ez forradalom. Litván Gyuri a szájamba adta a szót, mert amikor összetalálkoztunk, akkor a maga lelkendező hangján megkérdezte, hogy mi ez, lázongás? Mire azt mondtam neki, hogy nem, ez forradalom. (Kende Péter, újságíró)

11. Nekivágtunk a tömegnek és megpróbáltunk keresztülhatolni. Végül rájöttünk, hogy azt kell kiabálni: „Itt van Nagy Imre, most megy föl beszélni!” Valahogy bekerültünk a kapun, és gyalog mentünk fel az emeletre egy szobába, ahol Erdei Ferit találtuk a feleségével. Borzasztó örömmel karon fogták Nagy Imrét. Aztán kinyitottak egy ablakot, mert abban a szobában nem volt erkély. Széket húztak oda, arra állt fel Nagy Imre, majd átlépett az ablakba, ott körülbelül szájmagasságra volt már beigazítva a mikrofon. És akkor kitört belőlem: „Te jó Isten, ki fog esni.” Így aztán Erdei és én két oldalról tartottuk végig a beszéd alatt. Ez az ablak a Földművelési Minisztériummal szemben volt, elég közel az épület sarkához. Már a megszólítás után, hogy „Kedves elvtársak!” – felmorajlott a tömeg. Nagy Imre valósággal megremegett, ketten is alig bírtuk tartani. (Fazekas György, újságíró)

12. A Bem téri tüntetésről a Petőfi Kör orvosvitájára mentem. A Gólyavárban hat körül kezdődött az ülés. Ott hallottam először azokról a kínzásokról, amik a börtönben voltak, arról, hogy mennyire lehet valakit megkínozni úgy, hogy még életben maradjon. Mikor a rádiónál megkezdődött a lövöldözés, beszaladtam a Péterfy Sándor utcai kórházba, mert tudtam, hogy fölvételes aznap az osztály, és nem fogják bírni egyedül a munkát. Segíteni akartam. Mire beértem, az egész baleseti sebészet orvoskara bent volt már. És három napig le se feküdtünk. (Káldor Vera, orvos)

13. 23-án Miskolcon voltam. Napközben több telefonváltásom volt Budapesttel az egyetemisták felvonulásával kapcsolatban. Kiderült, hogy a felvonulásból tüntetés lett. Este felhívtam Gerő Ernőt – mielőtt még elmondta volna azt a hírhedt beszédét –, és közöltem vele, úgy látom, hogy ég már a lábunk alatt a talaj, és ki is fog csúszni alólunk, ha nem intézkednek a legfontosabb kérdésekben. Azt válaszolta, hogy sor kerül majd mindenre, de elsősorban pihenni szeretnének egy keveset, mert nagyon elfáradtak a jugoszláviai úton. Azt mondta, hogy össze fogják hívni az országgyűlést, később a pártkongresszust is. Ez olyan nesze semmi, fogd meg jól válasz volt. (Földvári Rudolf a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártbizottság első titkára)

14. A Kilián laktanyában a második udvarban állt egy jó századnyi Kossuth Tüzértiszti iskolás, teljes menetfelszerelésben. Civil tömeg vette körül őket. A tömeg tombolt: „Adjátok ide a fegyvert vagy harcoljatok!” Elég nagy nyomás alatt voltak, feszült volt a hangulat. Egyszer csak kiállt egy őrnagy eléjük, és azt mondta, hogy „Megparancsolom, hogy a dolgozó nép kívánságára adják át fegyvereiket a dolgozó népnek!” No, én már akkor kinéztem magamnak azt a karabélyt, amire szükségem volt, és rögtön ráugrottam az illetőre. Nagy bambán kiakasztotta a nyakából a puskát, elvettem, és már loholtam is kifelé a kapun. (Ország György, építésvezető)

15. Az Andrássy út–Körút kereszteződésénél láttam, hogy jönnek teherautók, állnak rajta emberek, és kiabálnak: „Ruszkik haza, ruszkik haza!” Csak bámultam. Azt az első jelekből láttam, hogy itt valami nagy dolog van. Sodródtam a Bródy Sándor utca felé, de nem tudtam odamenni. Az volt a szándékom, hogy bemegyek a Kossuth Klubba, hátha találok valakit a Petőfi körösök közül, de nem találtam ott senkit. Akkor már láttam az égő teherautókat. Na jó, mondom, ebből én már eleget láttam, de mi van Csepelen? Ilyenkor lehet látni, hogy az ember, ha egy közösségbe beilleszkedik, az nagyon sokat jelent a számára. Elindultam hát Csepelre! (Nagy Elek, horizontálesztergályos)

16. Engem október 23-a rázott föl kábultságomból. Otthon voltam, késő délután a haverjaim hozták a hírt, hogy bent a városban lövöldöznek. Nem akartam elhinni. A szürkületben úgy tűnt, mintha villámlana. Aztán mégis elindultam. A Kilián laktanyánál az emberek be akartak menni az épületbe fegyverekért. Kóvályogtam ott egy darabig, hátha én is hozzájutok valami fegyverhez. Egyszer csak jött Kispestről egy tehergépkocsi. „Kinek kell fegyver?” – kérdezték. Szerencsém volt, elkaptam egy dobtáras géppisztolyt. Valaki egyszer csak azt mondta, menjünk a rádióhoz! Elindultunk a Körúton, de már akkor lőttek ránk. Hogy ki, azt persze nem tudtuk és nem is figyeltük. A rádiónál már nagy tömeg volt. Nagy nehezen bejutottam a szemközti házba. Egyenesen felmentem a padlásra. (Kabelács Pál, segédmunkás)

17. Őrületes tömeg volt a Sztálin-szobornál. Én az építők székházának a lépcsőjén álltam. A tömeg azt ordította, hogy: „Vegyük le, döntsük el!” Előkerült huszonöt-harminc teherautó, és azoknak a vontatókötelét akasztották Sztálin nyakába. Vezényszóra megindultak, igen ám, de arra nem számítottak, hogy az egy masszív szobor, és ezért mindegyik teherautónak a hátulja fölemelkedett. Na most akkor ordítozás: „Gyerünk rá!” Pillanatok alatt negyvenen-ötvenen másztak fel egy-egy kocsira. Úgy se lehetett lehúzni. Hogy honnan, honnan nem, hoztak egy lángvágót. Mind a két lábát térd alatt körülvágták. A mellvédre zuhant, onnan pedig penderült egyet és le a földre. Aki csak hozzáfért, az mind-mind köpködte és rúgta. (Szabó Ferdinánd, tisztviselő)

18. A tömeg kiment a Ligetbe, és rögtön nekiesett a Sztálin-szobornak. Annak, hogy csak öt óra után dőlt le, az volt az oka, hogy nagyon jól megépítették. Ha a tömegtől függ, akkor már órákkal előbb a földön van, mert rengeteg ledöntési kísérlet volt. Gulliver és a törpék története volt ez. Mindenféle lehetséges eszközzel rángatták azt a dögöt ott fenn, és az meg se moccant. Egész addig, míg valaki rá nem jött arra, hogy hegesztőpisztollyal el kell vágni a csizmáknál. Az viszont szép volt. Kicsit már sötétedett, és a szikrák mentek végig a csizmák peremén. A sok kis ember a végén csak lerántotta azt a nagy vackot a földre. Ez volt az a pillanat, amikor – szörnyű frázis és soha többé nem akarom kimondani, de tényleg – a népfelséget éreztem meg. (Mikes Tamás, diák)

19. Sokáig tartott a Sztálin-szobor döntögetése, nehéz volt ledönteni. Nagyon humoros volt a nép. Nagy hatást tett rám, hogy azt kiabálták, hogy „Tartsd magad Jóska!”. Ez abszolút nem egy sztálinista kiáltás volt, hanem egyfajta népi sportszerűség, hogy ő akármilyen nagy, egyedül van, és mi meg itt sokan, tehát őt is kell bíztatni, hogy tartsa magát. Közben a SZOT-székházról a csillagot szintén lökdösték lefele. Amikor ledőlt a szobor, azt énekeltük, hogy: „Meghalt a cselszövő, elmúlt a rút viszály.” Ezt nagyon gyorsan énekelte a tömeg, érdekes operai effektus volt. (Karátson Gábor, joghallgató)

20. A Nemzeti Múzeum előtt lövéseket hallottunk, jöttek, mentek a teherautók. Csak álltunk a forgatag közepén, és nem tudtuk, mi van. Később összeverődtünk fiatalokkal, s felmerült, hogy menjünk el Veszprémbe vagy Fehérvárra, hogy felhozzuk az egyetemistákat és hozzunk fegyvert is. Valahogy felkerültünk egy teherautóra, és nagy lelkesen elindultunk. Ám az Osztyapenkónál orosz katonák lemeszeltek bennünket. Mondanom sem kell, hogy ingünk-gatyánk tele lett. Az egész társaságot megfogták, és bevitték a Petőfi laktanyába. Egy üres fogdába tettek bennünket, ami parkettás volt, fent voltak az ablakok és a rács. (Hargitai Oszkárné Farkas Brigitta, bábművész)

21. A Nemzeti Múzeum főbejáratánál, a kert előtt katonai teherautók voltak, és kiskatonák ugráltak le. Úgy tűnt, hogy őket a rádió megerősítésére küldték. Ott már nagy tömeg volt, a légkör már nagyon feszült és eufórikus, szóval nagyon furcsa volt. A kiskatonák leugráltak, és odaadták a fegyvereiket. És akkor érezte az ember először, hogy itt többről lesz szó. Tehát nem az lesz, hogy holnapra jönnek az utcaseprők, eltakarítják a szemetet, és minden folytatódik. Ez már nem ilyen egyszerű. (Forintos György, joghallgató)

22. A Bródy Sándor utcában megelégelvén a nagy sodródást, a szemközti házba mentem be, és a harmadik emeleten egy vadidegen lakás csöngőjét nyomtam meg. Egy idős nyugdíjas házaspár jött ki rémülten. Azt kértem tőlük, hogy mint újságíró, az ablakukból figyelhessem, hogy mi történik. Csak azt kérték, hogy ne gyújtsam meg a villanyt és ne mutatkozzam túlságosan az ablakban, ők pedig a konyhába vonultak el és folytatták a vacsorázást. De hamarosan kitört a botrány. Megérkeztek bal kéz felől az ávósok, míg jobb kéz felől a tömeg sűrűsödött, és az első könnygázbombák is robbantak, amelyek legalább olyan süvítéssel és durranással csapódtak be, mint az igazi lövedékek. Potyogott mindenkinek a könnye. Az utcán egy civil ruhás, valószínűleg ávós tiszt pisztollyal hadonászott, és küldte az embereit rohamra, de az embereinek jelentős része a szomszédos bérház kapujában eltűnt és a lakóktól polgári ruhát kért, hogy meglóghasson. Tehát nem volt kedvük részt venni az ütközetben. (Sárközi Mátyás, újságíró)

23. Nem úgy mentem oda, mint egy tudatos forradalmár, odavitt a lábam és a lelkesedés. Este a Szabad Nép-székháznál vártuk a 16 pontot, amikor felröppent a hír, hogy a rádiónál megöltek egy fiatalembert. Így a tömeg áttódult a rádióhoz. A felkelők a szemben lévő ház tetején foglaltak el lőállásokat, ahova én is fölmentem. Két srácnak már volt egy-egy dobtáras géppisztolya. Odavittem a tárakat a kémény tövébe, és nekiálltam tölteni őket. Már világos volt jócskán, mire bevettük a rádiót. Az udvar úgy nézett ki, mintha nem is a Magyar Rádió, hanem egy fegyvergyár udvara lett volna, szanaszét hevertek a fegyverek. (Wittner Mária, varrónő)

Összeállította: Hegedűs B. András és Kőrösi Zsuzsanna

Megjelent: Népszabadság, 1996. október 22.