A CSOPORT MEGALAKULÁSA

Budapesten a VIII. kerületi Vajdahunyad utca 41. számú házra a forradalom kitörése után a házfelügyelő kitett egy vöröskeresztes zászlót, abban bízva, hogy azt a harcoló felek tiszteletben tartják. (Ezzel az elgondolással nem mindenki értett egyet, például a felesége sem.) Október 25-én azonban megjelentek a felkelők, és harcálláspontot alakítottak ki az épületben. Délelőtt még csak öten voltak, estére már körülbelül tizenötre emelkedett a létszámuk. Az óvóhelyeket ágyakkal, szalmazsákokkal rendezték be, amelyeket a közeli munkásszállásról hoztak. Teát főzettek a házbeli nőkkel. A kapuőrséget megszervezték, és az utcaszakaszt lezárták az idegenek előtt. A házban lakó férfiakat csatlakozásra buzdították. Napközben csak néhányan tartózkodtak itt, a többiek harcoltak, vagy (a fegyverszünet után) járőröztek a városban.

A lakók és a felkelők viszonyáról megoszlanak a vélemények. A visszaemlékezések szerint úgy tűnik, hogy néhányan önkéntes alapon látták el a konyhai és az egészségügyi munkákat, mások szerint a harcosok erélyesen léptek fel a lakókkal szemben, nemigen vették figyelembe érdekeiket, így a házbeliek többsége inkább félt tőlük, mintsem meggyőződésből segítette volna őket.

Valószínűleg ebben az időben a környező házakba is ez a csoport járt be. Az egyik Futó utca 44. szám alatt lakó elmondta, hogy a harcok alatt a kaput befeszítette egy nagy, erős, vállas, tagbaszakadt, bekötött fejű golyószórós (minden bizonnyal Kiss Károly, a későbbi parancsnok). Vele volt két fegyveres: egy férfi és egy nő. A golyószórós mérgesen kérdezte, hogy miért van bezárva a kapu, és kijelentette: „most itt én parancsolok”.

Egy másik lakó a Nap utca 19-ből azt állította, hogy egy nyolc-tíz fős csoport 24–25-én elfoglalta a lakását, és a Vajdahunyad utcai részen tüzelőállást alakított ki. Róluk nincsenek egyéb ismereteink, csak a következő forrás. Valamelyikük jött: „azonnal menjünk le a pincébe. Vonakodtunk, de erélyesen ránk szólt, s hogy az ajtót hagyjuk nyitva.” Ezek a felkelők e forrás szerint kifosztották a lakásokat. Ugyanebben az időben egy másik tíz-tizenkét főnyi csoport (köztük három nő) az Üllői út 36. számú házban is lőállást foglalt el. A lakók itt is a pincébe menekültek. Erről a társaságról sincsenek más információink. Lehetséges, hogy e fegyveresek közül néhányan a Vajdahunyad utcaiakhoz csatlakoztak.

Október 26-án az újabb jövevényekkel kialakult a körülbelül huszonöt főnyi Vajdahunyad utcai csoport, amely a forradalom leveréséig lényegében együtt maradt. Létszámuk már csak csekély mértékben emelkedett, vagyis jóval kevésbé volt rájuk jellemző a fluktuáció, mint általában más fegyveres csoportokra. Parancsnokul egyhangúlag Kiss Károlyt, helyetteséül Jánoki Attilát választották. Ekkor Kiss javaslatára két őrsparancsnok személyéről döntöttek: „Feri bácsi” és az újpesti excsendőr, „Feri”. Ők igazították el a fegyvereseket: hol igazoltassanak, ki menjen őrségbe.

Az öt „alapító tag” valószínűleg részt vett a Rádió ostromában. Mivel később emigráltak, nagyon kevés a rájuk vonatkozó forrás. Közülük Köte Gyula, „Jura” személyéről tudunk a legtöbbet. Körülbelül huszonhét éves szovjet állampolgárságú tengerész volt; a forradalom idején a hajója éppen a Dunán, Budapesten időzött. Megszökött, meglátogatta nagynénjét a Práter utcában, és csatlakozott a felkelőkhöz. Jánoki Attila huszonkét éves géplakatos volt a vezetője annak az első öt felkelőnek, akik bázishelyet alakítottak ki a Vajdahunyad utcai házban. A felkelőkhöz valószínűleg még a fegyverszünet előtt csatlakozott a vezér bátyja, Jánoki László asztalos is. Horváth József („Lisztes”), „Szöszi” és „Pék” személyéről forradalmi részvételükön kívül igen keveset tudunk. A harcok elmúltával igazoltatni jártak ki, és őrszolgálatot teljesítettek a kapuban.

Hasonló tevékenységet folytatott Pászti Tóth András öntödei munkás, Bérczi Miklós („Jampec” vagy „Jampi”) pesterzsébeti egyetemista és a tizenhat éves villanyszerelő-tanuló, Varga János is. De nem ő volt a legfiatalabb, hanem egy tizenkét éves gödöllői fiú, „Sanyi”. A két gépkocsivezető: Neumann Tivadar és Méhes Pál („Bundás”) Pobjedával járt. Neumann főleg a parancsnokokat és a sajtótermékeket szállította, Méhes pedig a fegyvereket hordta különböző helyekre. A gépkocsikat a Vajdahunyad utcai honvédségi garázsból szerezték, miután összebarátkoztak a katonákkal.

Egyesek szerint a házfelügyelő fia, Papp Lajos kárpitos is a felkelőkhöz tartozott, mások ezt tagadják. Mindazonáltal gyakran állt kapuőrségben. Bertalan Pál – volt ÁVH-s, a ház lakója – az élelmiszerraktár kezelését vállalta, felesége pedig főzött a fegyvereseknek, és ellátta a sebesülteket. A források a csoport tagjai között említik még Csaszkovszki Lászlót, Forgács Gábor gépészt, Horváth Károlyt és Nagy Károlyt, róluk nagyon keveset tudunk.

Több nő is tartozott közéjük: Wittner Mária és Havrilla Béláné Sticker Katalin a Corvin közi fegyveres csoportból jött át, Jaskó Margit pedig valószínűleg Kiss Károllyal érkezett. Rajtuk kívül ott volt Sponga Julianna, „Irén”, „Mari”, „Anicska” és Kisbenedek Júlia, aki főleg elsősegélynyújtóként és a konyhai munkákban tevékenykedett. Vele együtt három ott lakó nő kötözte be a sebesülteket, Wittner pedig részt vett a sebesültek elszállításában is, akiket rendszerint a Szentkirályi utcai kórházba vitték.

A csoporthoz csatlakozott még egy újpesti fivérpár, valamint három börtönből szabadult idősebb felkelő is.

Kiss Károly, a huszonnégy éves parancsnok esztergomi hadnagy, a Petőfi Akadémia növendéke volt. A harcokban ő irányította a fegyvereseket. A fejét nagy kötés „ékesítette”, nem tudjuk, hogyan sebesült meg. Bertalan Pál szerint ő volt a legműveltebb, vele lehetett leginkább beszélni. Kiss, bár házasságban élt, több nő „felváltva aludt vele, ezt tudom. Ő saját maga is elmondta és értékelte azt, melyik milyen nő, és melyikkel aludt az elmúlt éjjel. [...] Ezenkívül kapcsolatot tartott a házmesteréknél tartózkodó lánnyal, akinek volt egy gyermeke is.” A jövevényeket „gyengéd erőszakkal” bírta maradásra: „aki nem fog fegyvert, az gyáva vagy ilyen-olyan ávóspárti”; „aki elmegy, az áruló vagy ÁVH-bérenc”. A forrásokból kiderül, hogy Neumann Tivadar a parancsnokhelyettes Jánoki Attilával szimpatizált, Kiss Károlyt pedig kedvezőtlenül ítélte meg, Bertalan Pál viszont ezzel ellentétes véleményen volt. A csoport többi tagja könnyen együttműködött Jánokival, Kisstől, a túlságosan keménykezű parancsnoktól azonban kissé tartottak.

A fegyverszünet idején, október 30–31-én csatlakozott a csoporthoz két huszonkilenc éves monori férfi: Kóté Sörös József és Tóth József, akik élelmiszer-szállítmányokkal jöttek Budapestre, valamint a negyvenöt-ötven év körüli Sipőcz József, akit csendőri múltja miatt elítéltek, és ekkor szabadult a börtönből. Kóté Sörös a garázsőrség tagja lett, Tóthra – mivel már letöltötte sorköteles katonai szolgálatát – az egyik golyószóró kezelését bízták. Sipőczöt – korát, tapasztalatát méltányolva – Kiss Károly rögvest vezető posztra emelte, és néhány megoldandó kérdésben konzultált vele. Egyes társai szerint Sipőcz „nagyszájú volt, szeretett parancsolgatni és kiabálni”.

A csoport tagjainak politikai célkitűzése markánsan különbözött egymástól. Havrilláné: „segíteni kívántam a fegyveres csoportot azon feladatában, hogy [...] független ország legyünk, és az oroszok menjenek ki, de én nem gondoltam vérontásra, gyilkolásra”. Kóté Sörös: „Azért kapcsolódtam be a fegyveres [...] csoportba, mert egyetértettem a követelésekkel.” Tóth József: „Igen, a csoport tagjai több esetben szidták az ÁVH-t és a kommunistákat. [...] [Kiss] Karcsinak [...] az elmondásából világosan kitűnt, hogy ők a fennálló társadalmi rendszer megdöntését akarják.” A ház egyik lakója: „Több esetben hallottam, hogy szidták a zsidókat, az ÁVH-sokat és a kommunistákat.” Legalább két olyan csoporttag volt, aki a horthysta restauráció feltétlen hívének mutatkozott, és nyíltan büszkélkedett csendőri múltjával: Sipőcz és „Feri”. Neumann a következőképpen vallott a Vajdahunyad utcaiakról: „A csoport két részlegre oszlott. Kiss köré, akik a harcon kívül az egész eseményt lopásra használták, és Jánoki Attila köré, aki inkább politikai okokból fogott fegyvert, és azt hangoztatta, hogy ő nem a demokrácia megdöntését akarja, hanem a kormányét, és az államvédelmi szervekét”. Nem került elő olyan bizonyíték, amely alátámasztaná a Kiss Károlyt ért vádat.

A VAJDAHUNYAD UTCAI NEMZETŐRÖK

Október 30-ától – itt is akárcsak másutt – megváltozott a csoport feladatköre, tevékenysége. A harcok megszűntével a rend fenntartására kellett leginkább összpontosítani. Megkezdődött a civil fegyveresek központi szervezése. A Vajdahunyad utcaiak élvezték talán a legnagyobb önállóságot a corvinista egységek között. Bár egy ízben Jánoki parancsnokhelyettest Iván Kovácsék elvitték tárgyalni a Parlamentbe (Jánoki küldötti szerepéről részleteket nem tudunk), a Vajdahunyad utcaiak a Corvin főparancsnokságról éppen csak hallottak. Inkább a Práter utcai iskolában állomásozó felkelőkkel tartották a kapcsolatot, de ez is legfőképp az őrségek jelszóegyeztetésében merült ki. Ezenkívül időnként élelmiszert hoztak át a Práter utcából, és ÁVH-s foglyokat helyeztek el ott. Állítólag a Vajdahunyad utcai parancsnokság ellenérzéseket táplált e két nagy felkelőcsoporttal szemben.

Bár a csoport jelentős nemzetőregységnek számított, tagjai a Kopácsi-aláírással ellátott nemzetőri-igazolványt csak november 2–3-án kapták meg. (Forgács Gábor osztotta ki a Vajdahunyad utcaiak garázsában.)

Kiss Károly továbbra is nagyon ügyelt a belső fegyelemre. Más parancsnokokhoz képest különösen az eltávozások, a kilépők megítélésekor bizonyult szigorúnak. „Ki volt jelentve [hogy csak Kiss Károly engedélyével lehet elhagyni a bázist], de nappal el lehetett menni az utcára rövidebb időre. Ő csak azt tiltotta, hogy valaki sokáig távol legyen, vagy végleg elmenjen haza.” „Azt mondta, hogy a személyi igazolványokat, amelyeket ő szedett be, majd akkor kapjuk vissza, ha adnak igazolványt, de addig nem mehetünk sehová. [Később, amikor a nemzetőr-igazolvánnyal együtt visszakapták a személyit is] azt mondta Karcsi, hogy most már kimehetünk az utcából, de csak az ő engedélyével, és csak olyanokkal, akik már az első időktől kezdve ott voltak”. „Kiss Károlynak nem mert senki visszaszólni, amit ő mondott, az mindig parancs volt.” Kilépési engedélyt (például a családhoz) Kiss mellett Jánoki is adhatott. A nemzetőrök nagyobb része rendfenntartó feladatot végzett, járőrszolgálatot látott el, illetőleg biztosította az állandó kapuőrséget. A kétfős kapuőrség éjjel-nappal dolgozott. A járőrök az éjjeli járókelőket – ha nem tudták a jelszót – a parancsnokhoz kísérték. A jelszavakat (éjfél előtt és után) a Práter utcaiak adták ki, akikhez valaki mindig átment értük. Ha lövéseket észleltek, jelenteni kellett. Az Üllői út–Vajdahunyad utca kereszteződésénél hárman-négyen igazoltattak kétórás váltásokkal. Parancs szerint a BM-eseket be kellett kísérniük, és csak a lakókat engedhették be a Vajdahunyad utcába. Itt és a Práter–Vajdahunyad utca sarkánál a felkelők („Feri bácsi” és Kóté Sörös) drótkordont húztak ki. A lakosság élelmiszer-ellátását is biztosították.

A csoport néhány tagja az ÁVH-sok, pártfunkcionáriusok felkutatásával és a Práter utcai fogdába történő előállításával is foglalkozott. A főként utcán kapott címeket Kiss parancsnok gyűjtötte össze, és ő is továbbította. Mindezekről csak közvetett információink vannak, amelyekből az derül ki, hogy Jánoki Attila volt a legtevékenyebb portyázó. A rendelkezésünkre álló forrás szerint ő a legkevésbé sem volt híve az önbíráskodásnak: „Nem bántjuk őket, majd eldöntik [róluk], bűnösök-e.” Az ilyen akciókat rendszerint gépkocsikkal hajtották végre; Jánokival tartott többek között bátyja, Neumann sofőrként és mások. Egy másik beszállító részleg is megszerveződött Horváth József („Lisztes”) vezetésével, amelynek tagjai között volt Tóth József, „Feri” és „Szöszi”. Az említetteken kívül részt vett az ilyen akciókban Köte Gyula („Jura”) és „Pék” is. Egyetlen foglyukat sem tudjuk megnevezni. (Nem számítható közéjük Farkas József sorkatona, őt az utcáról kísérték be, mivel nem volt igazolványa, de azonnal elengedték.) Előfordult, hogy nem mentek be az ÁVH-s lakásba (például Wittner és Havrilláné), mivel az a nemzetőr-parancsnokság által már le volt pecsételve.

A csoport tagjai közül többen, Köte Gyula („Jura”), Papp Lajos, „Sanyi”, „Feri bácsi” és mások valószínűleg részt vettek a Köztársaság téri pártház ostromában, de minderről nincsenek megbízható adatok. (Abban megegyeznek a források, hogy október 31-től a Vajdahunyad utcaiak többször ott voltak, amikor folyt a feltételezett titkos börtönök, kazamaták keresése, de a feltárásban csak kevéssé vettek részt.)

Mások – Kiss vezetésével Wittner, Havrilláné, Köte, Horváth József („Lisztes”), „Pék”, „Szöszi”, Pászti Tóth, Béczi Miklós („Jampec”), „Feri” – ez idő alatt fegyverszerző útra indultak, mivel a Vajdahunyad utcaiak készlete hiányosnak mutatkozott. Először a pesterzsébeti kapitányságon, majd a Mosonyi utcai rendőrlaktanyában próbálkoztak, de akciójuk csak Kőbányán bizonyult eredményesnek: a X. kerületi kapitányságról körülbelül harminc fegyvert (pisztolyokat, puskákat, géppisztolyokat) és több láda lőszert szállítottak el. Járőrszolgálat és portyázás közben a csoport több tárgyat gyűjtött össze, amelyeket a forradalmi napok után szétosztottak egymás között.

A Vajdahunyad utcaiak sajátságos szerepet játszottak a sajtótermékek terjesztésében. Október 29-én különböző küldöttségekkel együtt Jaskó Margit, Kiss Károly, Jánoki Attila és Neumann Tivadar a csoport képviseletében felkereste a Magyar Honvéd szerkesztőbizottságát, és tárgyalásokat folytatott velük. Abban egyeztek meg, hogy az újságot terjeszteni fogják Budapesten és a vidéki városokban. A felkelők betartották a megállapodást, és a fontosabb útvonalakon, a városokban (Székesfehérvár, Várpalota, Veszprém, Jutas, Győr, Piliscsaba, Szentendre, Esztergom, Szolnok), a veszprémi és a szolnoki laktanyában szórták szét a lapot (ellenérték nélkül). Ebben a munkában felváltva mások is részt vettek, így Neumann-né, Wittner, egy „Szumi” becenevű nő, aki állítólag a csoporthoz tartozott, és Kiss Károly. Velük volt a Magyar Honvéd képviseletében a szerkesztőség egyik tisztje, és két alkalommal Győri Illés György újságíró is. Kiss Károly kérésére Wittner is írt egy cikket (a november 3-i lap számára) „Hogyan győztünk az ÁVH-sok és a szovjet csapatok ellen” címmel, azonban ez már nem jelenhetett meg. A felkelők közül leginkább Jánoki Attila érezte a lapterjesztés fontosságát, és a Neumann által vezetett Pobjedával (amelyre rá volt írva, hogy sajtó) szinte állandóan úton volt a Vajdahunyad utca, a szerkesztőség, a nyomda és az elosztóhelyek között. Bécsbe készültek utazni papírért, másrészt pedig embereket akartak kivinni magukkal.

A Vajdahunyad utcaiak összebarátkoztak a közeli honvédségi garázs beosztottjaival, a gépjárműveket is tőlük kapták használatra. Különösen Kovács II. János századossal, a Budapesti Honvéd labdarúgójával tartották a kapcsolatot, aki a Városi Parancsnoksághoz (VÁP) tartozott. Innen kérték Neumannt, hogy néhány Honvéd-labdarúgónak segítsen az útlevél megszerzésében (Spanyolországba készültek kupamérkőzésre). Öten indultak el: Neumannon és Jánoki Attilán kívül Kovács sportszázados, Hoppe Pál újságíró és egy müncheni kollégája. A gépkocsi azonban Győrben elromlott, az átjutás viszont amúgy is nehéz lett volna, mivel a szovjetek már lezárták a határt. Jánoki és Neumann visszajött.

A sajtótermékek terjesztése közben külföldi újságírókkal is megismerkedtek, egy német vagy osztrák újságíró pedig látogatást tett a Vajdahunyad utcában egy MTI-fotóssal. Számos fényképet készítettek, a csoportkép a „Fehér Könyv”-be is bekerült, amely 1957-ben óriási segítséget nyújtott a nyomozóknak a résztvevők azonosításában.

A csoport élelmezése kiválóan működött. Tehergépkocsival vidékről, a Közvágóhídról és a Práter utcaiaktól hozták a nyersanyagot, és a ház egyik földszinti helyiségében tárolták a bőséges élelmiszerárun (liszt, cukor, rizs, citrom, tojás, hagyma, szőlő, hús, zsír, szalonna, gyümölcskonzerv, burgonya) kívül a ruhaneműket is. A raktár felelőse az exállamvédelmis Bertalan Pál lett, aki továbbra is Kiss parancsnok teljes bizalmát élvezte. Ő osztotta ki az ételt, amelyet a lakásán főztek meg az anyósa irányításával, a felesége és a női csoporttagok segítségével. A készletből a lakóknak is juttattak.

HARC A MEGSZÁLLÓKKAL

November 4-én hajnalban Kiss Károly parancsnok ordítva riasztotta fegyvereseit: „Riadó, mindenki jöjjön utánam!” A csoport – csaknem teljes létszámmal, négy-öt fős rajokban – tüzelőállásokat foglalt el az Üllői út–Vajdahunyad utca sarkánál egy második emeleti lakásban, illetőleg a ház környékén. Az egyik forrás szerint a parancs értelmében meg kellett akadályozniuk azt, hogy az ellenséges erők behatoljanak a Vajdahunyad utcába. Nemsokára megjelentek a szovjet páncélosok, és a parancsnok több kézigránátból összecsavart köteget dobott a harckocsik elé. Ezután nagy harc bontakozott ki. A felkelők a páncéltörő ágyújukat is bevetették, amelynek irányítását Sipőcz József vette kézbe.

Valószínűleg ekkor lőttek ki az Üllői út–Vajdahunyad utca kereszteződésében egy tehergépkocsit, amely szovjet katonákat szállított. A megtámadottaknak állítólag sikerült elmenekülniük: felugráltak a harckocsikra.

A felkelők azonban mind szorultabb helyzetbe kerültek: a szovjet tüzérség lövéseitől hullani kezdtek a cserepek, majd kigyulladt a ház, amelyben tartózkodtak, és a szovjetek túlereje tovább nőtt. Mielőtt a felkelők elhagyták az épületet, a parancsnokuk azzal vigasztalta az aggódó lakókat, hogy „nem kell félni”, a végső győzelem az övék lesz. A szovjetek ekkor valószínűleg két harckocsit vesztettek. Varga János a golyószórórakaszok hordása közben könnyebben megsebesült.

A csoport ezután két részre oszlott: a Jánoki-részleg (a Jánoki testvérek, Kisbenedek Júlia, Méhes Pál („Bundás”), Forgács Gábor, Csaszkovszki László, „Feri”, „Kalapos”) további harci tevékenységéről semmilyen forrással nem rendelkezünk.

A nagyobb részleg – Wittner Mária, Havrilla Béláné, Sipőcz József, Jaskó Margit, Kóté Sörös József, Tóth József, Pászti Tóth András, Bérczi Miklós („Jampec”), Köte Gyula („Jura”), Horváth József („Lisztes”), Papp Lajos, „Feri bácsi”, „Pék” és „Szöszi” – Kiss Károly vezetésével az áttört falakon a Futó és a Nagytemplom utcából az Ecetgyárhoz vonult. A felkelők a gyár mögötti épület vasajtaját feltörték, létrán felmásztak az épületre, majd a szomszédos tetőkre átugrálva az Ecetgyár Üllői úti részére jutottak, és a gyárépület első emeletén tüzelőállást foglaltak el. (A házban már sok – egyik forrás szerint körülbelül kétszáz főnyi – ismeretlen csoportokhoz tartozó fegyveres ellenálló volt.) Az épület előtt álló két harckocsit összekötözött kézigránátokkal próbálták ártalmatlanná tenni. Ennek eredményéről nincsenek forrásaink, azonban a szovjetek észrevették őket, és a nehéztüzérségükkel célba vették az épületet. A felkelők, miután reménytelennek ítélték a további harcot, visszavonultak a bázishelyükre.

A részleg ezután kétfelé vált. Sipőcz József a fegyveresek egy részével az Üllői út ferencvárosi oldalára ment át; további konkrét tevékenységükről nincsenek forrásaink. Kiss Károlyék – miután a Futó utcánál súlyos tűzharcba kerültek a szovjetekkel – az Illés utca felé vonultak. E hosszabb akció alkalmával az Apáthy–Bókay János utca kereszteződésénél Kiss parancsnok célba vett egy szovjet tehergépkocsit, és állítólag lelőtt egy katonát. A délelőtti órákban a parancsnok utasítása értelmében a csoport tagjai a Práter utcai iskolából átvittek egy láda lőszert. A Práter utca sarkáról ekkor egy harckocsi célba vette őket. A felkelők a lőszert eldobálva fedezéket kerestek. Wittner Máriát aknaszilánk érte a gerincén és a lábán. Társai bekötözték, és a Péterfy Sándor Utcai Kórházba vitték. Hamarosan nagy összecsapás bontakozott ki az Üllői út–Nagytemplom utca kereszteződésénél. Ezután újabb utasítás értelmében az iskolából egy ágyút húztak-toltak át a fegyveresek, és Mesz János („Falábú Jancsi”) segítségével beállították a bázishelyükkel szemben. Az egyik résztvevő vallomása szerint ezzel az ágyúval nem találtak el egy páncélost sem. A felkelők mindaddig erős ellenállást tanúsítottak, amíg a szovjetek tűzfölénye elviselhetetlenné nem vált, ami meghátrálásra kényszerítette őket. A kezelő nélkül maradt ágyút a szovjetek szétlőtték, csakúgy, mint a körülötte lévő gépkocsikat. A lakók sírtak elkeseredésükben. A parancsnok elvonulásra adott parancsot, és ezúttal a Futó utcában foglaltak el tüzelőállást. Néhányan (közöttük Havrilláné, Pászti Tóth) visszatértek a Vajdahunyad utcai bázishelyre, ahol Jánoki Attilával együtt elhatározták, hogy elhagyják az országot. A harcban álló részlegben felgyülemlettek a feszültségek. Kiss parancsnok, aki eddig szinte semmilyen ellenvetést nem tűrt, sőt nemegyszer pisztolyával fenyegetődzött, összekülönbözött a társaival, és egy golyószóróval az oldalán otthagyta a csoportját. Mi váltotta ki a dühét? Az egyik verzió szerint a néhány főre zsugorodott csoport tagjai egyszerűen megtagadták az engedelmességet. Valószínűbb azonban, hogy a szintén tekintélyes excsendőr és szökött rab Sipőcz, aki jóval idősebb is volt Kissnél, mindinkább beleszólt az irányításba, és vitába szállt vele. Ezután Sipőcz átvette a csoport vezetését. A délután folyamán hozzájuk csatlakozó „Feri bácsi” megsebesült egy lövedéktől. Hamarosan Kóté Sörös és Tóth József is lemorzsolódott, mivel nem vállalták a további veszélyeket. A kis létszámúra fogyatkozott csoport – valószínűleg újabb csatlakozókkal bővülve – november 6–7-ig folytatta a harcot, a részletekről azonban nincsenek ismereteink. Miután Sipőcz úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a környéken túl kockázatos az ellenállás – valóban, a szovjet erők az első pillanattól kezdve ezt a körzetet támadták a legerőteljesebben –, a VII. kerület felé vonult az egységével. Ekkor a csoport tagja volt Varga János, Bérczi Miklós („Jampec”), a gödöllői „Sanyi” és az újabb csatlakozók: a Práter utcai Kludskiy Géza, valamint Ferenczi János, „Sanyi” tűzoltó és rajtuk kívül még körülbelül öten. A géppisztolyokon kívül négy golyószórójuk volt. A Hársfa utcai felkelőcsoporthoz csatlakoztak, és a VII. kerületi rendőrkapitánysággal szembeni épületben rendezték be a szálláshelyüket. Itt Sipőcz a Vajdahunyad utcaiakkal együtt harmincöt-negyven főnyi csoport vezetésére kapott megbízást. Az itteni harci cselekmények közül csak arról van tudomásunk, hogy az egyik éjszaka kilőttek egy szovjet tehergépkocsit, s ez három szovjet katona életébe került. A csoport feladata az őrszolgálat ellátása volt, valamint összeköttetést tartottak a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumban lévő százharminc-százötven fős csoporttal. ÁVH-sok után nyomozva átmentek a rendőrkapitányság épületébe is, mivel onnan lövéseket véltek hallani. Miután nem találkoztak senkivel, iratokat, igazolványokat és fényképeket szedtek össze. Innen november 10-én Sipőcz javaslatára a Vajdahunyad utcaiak egy része a Szabadsághegyre indult, de csak Varga és Kludskiy érkezett oda, ahol egy napot töltöttek. A Vörös Csillag Szállóban ismét felfegyverezték őket, de ott már nem harcoltak.

A csoport másik maradványa a Vajdahunyad utca környékén a szemtanúk szerint november 8-ig folytatta a fegyveres ellenállást. A felkelőket nem tudjuk azonosítani (Kiss Károly további harci tevékenységét nem ismerjük, Jánoki Attila részlegéről már a szovjetek bevonulásától kezdődően nincsenek adataink), csak néhány harci eseményről vannak szemtanúktól származó információk.

Az ellenállók valószínűleg a szovjet támadás másnapjától letettek arról, hogy az Üllői úton tartóztassák fel a megszállókat. A forrásaink csak a mellékutcákban lefolyt harcokról tudósítanak. A lakosság támogatása nyilvánvalóan lanyhult. A felkelők viszont azt nehezményezték, hogy „otthon van a sok férfi, nemhogy harcolnának”. Óriási károk keletkeztek a házakban és a lakásokban. November 5-én az Üllői út–Futó utca sarkáról az ágyút a Práter utca felé tolták, hogy kilőjenek egy harckocsit, de elvétették, így a Nap utca–Futó utca sarkán álló épület kapott találatot. Nemsokára egy páncélautó és egy lőszeres, ágyút vontató tehergépkocsi is feltűnt. Ezúttal a felkelők jobban céloztak, és kilőtték, felrobbantották ezeket a harci járműveket, de ennek következtében a Futó utca–Práter utca kereszteződésénél lévő közért és bútorüzlet kigyulladt, és leégett. Végül egy T-34-es kilőtte a felkelők ágyúját, amelynek kezelői elmenekültek.

A csoport egy másik részlege a Nap utca 25. szám alatti épület több lakásában harcálláspontot foglalt el, az egyik erkélyen géppuskát is felállítottak. Ezek a felkelők a harcok idején november 5-ig folyamatosan itt voltak, és 7-ig még visszajártak. Ideiglenes bázishelyül szolgált a Vajdahunyad utca 24. szám alatti ház is, amelynek főleg a kapujából lőttek ki. A szovjet erők szétlőtték ezt a házat és a szomszédos épületeket is.

Az egyik környékbeli lakó szerint a Vajdahunyad utcai felkelők „több harckocsit, páncélautót, tehergépkocsit robbantottak fel”. Ugyanez a szemtanú négy összeégett szovjet halottat számolt össze az Üllői út–Vajdahunyad utca kereszteződésénél. Egy másik szemtanú szerint a Futó utca–Práter utca sarkánál lezajlott összecsapásnak tíz-tizenöt főnyi áldozata lett (nem tudjuk, kik).

EPILÓGUS

A csoport tizenöt főnyi része – négy nő: Havrilláné, Jaskó Margit, Sponga Julianna, „Mari” és tizenegy férfi: a Jánoki testvérek, „Szöszi”, Horváth József („Lisztes”), Horváth Károly, Pászti Tóth András, Csaszkovszki László, Forgács Gábor, Papp Lajos, Köte Gyula és „Pék” – november 7-én elindult az osztrák határ felé. Pilisvörösvárig gyalog haladtak az országúton, majd gépkocsival, illetve vonattal Nagycenkig, ezután két csoportban átmentek a határon. Négy hét múlva a csoport Svájcban próbált szerencsét. A hatóságokkal Jánoki Attila tárgyalt; itt is megőrizte vezető szerepét, ő intézte a többiek ügyeit.

A társaság nőtagjai közül Sponga és „Mari” a neuchateli kórházban kapott munkát, Havrilláné ugyanebben a városban a női üdvhadsereg laktanyájának konyháján dolgozott, később pedig Bernbe ment. Amerikába szándékozott kijutni. A svájci fővárosban időztek a férfiak is, azonban nem tudjuk, hogy milyen tevékenységet folytattak; Horváth József („Lisztes”) Neuchatelben ápolta fájó lábát, „Szöszi”, aki kórházban betegeskedett, a francia idegenlégióba készült. Szóba került közöttük a hazatérés gondolata is. Nem akarták tudomásul venni, hogy elbukott a forradalom, tenni akartak valamit. „Jánokiék olyan tervekről is beszéltek, hogy harcolnak ismét. Jánoki Attila szerint ebben az apja támogatná, mivel az egyik bányában alkalmazott, robbanószereket kaphatnának. De aztán nem esett több szó erről.” Jánoki Attila egyedül vagy a testvérével december 25-én mégis hazajött, és a szüleit, a menyasszonyát és még másokat is kiszöktetett. (Az egyik forrás szerint vele tartott Forgács Gábor is, Csaszkovszki pedig elkísérte őket a magyar határig.) Később Jánoki Attila a svájci belügyminisztériumban dolgozott, és a brit légierőhöz készült, de végül Kanadában telepedett le, ahol kettős állampolgárságot szerzett. A Svájcban maradtak sorsáról semmit sem tudunk, Havrilláné kivételével. Honvágya támadt, és az udvarlója is hívta vissza. Jánokiéknál később indult Magyarországra, és január 12-én érkezett meg Budapestre.

A Magyarországon maradottak közül Wittner még novemberben közös háztartásba költözött a korábbi fogollyal, Farkas József sorkatonával, akivel december 15-én átlépte az osztrák határt. Karácsonyra azonban visszajöttek (valószínűleg azért, mert Wittner nem akarta a gyermekét itt hagyni), és három nappal később ismét megpróbáltak átjutni Ausztriába. A Déli pályaudvarnál azonban a karhatalmisták igazoltatták őket; Farkast mint szökött katonát átadták a honvédelmi szerveknek.

Kiss Károly Törökországba emigrált a házmesterné unokahúgával, Merker Erzsébettel. Sipőcz József is elhagyta az országot, valószínűleg Németországban telepedett le.

Kóté Sörös felvette a kapcsolatot a monori nemzetőrséggel. Nemsokára néhány ismerősével elhatározta, hogy elhagyja az országot. Decemberben a társaság kijutott, és egy ideig a klosteneburgi lágerben időztek, majd vonatokon muzsikáltak, kéregettek. 1957 március elején az amnesztiarendelet hírére Kóté Sörös visszatért Magyarországra.

A Vajdahunyad utcai csoport itthon maradt, illetőleg visszatért tagjait 1957 nyarától kezdődően letartóztatták, és megindították ellenük az eljárást. Közülük Havrilláné Sticker Katalint, Kóté Sörös Józsefet és Tóth Józsefet jogerősen halálra ítélték, és 1959. február 26-án kivégezték. Wittner Máriát (akit első fokon szintén halálra ítéltek) és Neumann Tivadart életfogytig tartó börtönbüntetéssel, Varga Jánost tizenhárom, Bertalan Pált tíz évvel sújtották. Wittner 1970-ben, a többiek 1963-ban szabadultak.

Évkönyv VIII. –2000, Budapest, 1956-os Intézet, 262–273.o.