1956 a naptári értelemben vett huszadik század felezési pontja környékére esik. Nincs ez másként abban az esetben sem, ha az elmúlt évszázadot valamilyen történelmi korszaknak próbáljuk látni. Ebben az esetben a rövid huszadik század az első világháború időszakával kezdődik (1914-1918), és a szovjet világbirodalom felbomlásával (1989-91) fejeződik be. E szűkebb történeti korszakot még pontosabban behatárolva (1917-1991) 1956 ennek is felezési pontja közelébe esik. Ez a periodizálás óhatatlanul azt a látszatot kelti, hogy a (rövid) XX. századot egy a radikális, világmegváltást ígérő eszmerendszer, a marxizmus-leninizmus valóra váltásának szovjet típusú kísérlete határozza meg.

Bizonyos tekintetben ez kétségtelenül így is van. Az 1956-os forradalom pedig valóban fontos állomása ennek a folyamatnak, része ennek a belső történetnek. Ebben a tekintetben a magyar események három vonatkozása érdemel különös figyelmet. 1956 forradalma a Szovjetuniót valaha ért legnagyobb kihívás volt a birodalomhoz tartozó (külső) peremterületeken, vagy legalábbis Kelet-Európában. A forradalom kirobbanásának egyik oka a szovjet típusú szocializmus-projekt csődje volt. Végül 1956 eredményezte a szovjet típusú szocializmusok egyik legéletképesebb (végső fokon persze a klasszikus változathoz hasonlóan életképtelen) változatának létrejöttét – hiszen a reformált Kádár-rendszer nem más, mint permanens reflexió 1956-ra (ez a reflexió, mint viszonyítási pont még akkor is érvényesült, amikor az 1956-ra jellemző feltételek már régen megváltoztak).

Véleményem szerint azonban lehetséges, sőt célszerű volna akár a rövid XX. századot, s benne 1956-ot ennél szélesebb perspektívában szemlélni. E nézőpontból az ugyanúgy „rövidnek” látszó század az előző (hosszú) században az északnyugati féltekén kialakult szabad versenyes kapitalizmus, liberális demokrácia és a nemzetállamok által meghatározott világrend válságának időszaka. A válság jelenségeire születő totalitárius válaszok (a fasizmus és a bolsevizmus) éppúgy meghatározták a rövid XX. századot, mint az ellenük irányuló küzdelem. Ez utóbbi egyben a piaci koordináció, a politikai és emberi szabadságjogok és a nemzetek feletti politikai és kulturális integráció új rendszereinek létrehozására irányuló kísérlet is egyben – a XIX. század örökségének reformok útján történő, változtatva megtartó megmentésének kísérlete.

Kérdés, van-e sajátlagos helye 1956 magyar forradalmának az elmúlt század ily módon konstruált történetében – túl tehát az előbb említett „belső” történeten, amely persze, meglehet így is a letűnt század egyik legfontosabb története? Ettől az igenlő vagy tagadó választól is függ, hogy belátható időn belül elfoglalja-e helyét 1956 a nemzeti hagyományrendszerben. Ettől függ, hogy a kollektív emlékezetben 1956 „nagy története” helyet foglal-e, vagy diffúz és töredékes képe marad meg, mely mindig inkább alkalmas lesz a megosztásra, vitára gerjeszt, semmint egységesít. Ettől a választól is függ, hogy 1956 múló epizóddá válik egy, meglehet, világtörténelmi méretű zsákutca történetében, vagy ennél többet jelent.

1956-ot és a XX. századot a jelenből, egy minden jel szerint az előző századtól majd minden tekintetben eltérő korszakból látjuk. Lehetséges, hogy ebben a modernitás utáni századunkban az elmúlt század egyetlen történése sem kerül olyan helyre a kollektív emlékezetben, mint például a XIX.-é került a XX. században. A mai kor az örökös kétely és az állandó relativizálás kora, az előző század pedig túlzottan is alkalmas arra, hogy ehhez tápanyagot szolgáltasson. Hiábavaló tehát azt várni, hogy például 1956 forradalma olyan helyet foglal el a kollektív emlékezetben, mint amilyent 1848-49 – ez valószínűleg soha nem fog megtörténni, ellenkezőleg, a korábban rögzült nagy történetek dekonstrukciója és eróziója az, ami várható. A következőkben három nézőpontból arra teszek kísérletet, hogy milyennek lát(hat)juk 1956-ot a XX. században – a XXI.-ből.

1. Magyarország és a világ

1956 világesemény volt. Ami 1956. októberében Magyarországgal történt, arról a világon mindenhol szinte egyidejűleg tudomást szereztek. A XX. században Magyarországról kialakult képet jelentős mértékben 1956 formálta, a magyarokkal kapcsolatos képzeteket világszerte ma is sok tekintetben 1956 határozza meg. Ha a magyar szó asszociációit vizsgálnánk világszerte, azok között 1956 igen előkelő helyen szerepelne. Magyarország történetéből pedig szinte biztosan ez a legismertebb esemény. Ennek oka könnyen beláthatók.

A belátható, személyes, vagy részben személyes emlékezetben ma ez az egyetlen nemzetközi viszonylatban jelentős (világtörténelmi jelentőségű) magyar vonatkozású, sőt magyar-központú esemény. 1956 a modern médiakorszakban, a világszerte elterjedt rádióhallgatás korában (de még, ha nem is sokkal, a világ- és tömegméretekben elterjedt televíziózás ideje előtt) játszódott le. A mai politikai élet főszereplőinek, a kultúra, az irodalom nagy személyiségeinek – pillanatnyilag, generációs okokból – 1956 korai, meghatározó élményük. Ráadásul: pozitív élmény.

Ez utóbbi alig lebecsülhető jelentőséggel bír. A forradalom előtt Magyarország, a magyarok “image”-e nem volt túlságosan hízelgő, elsősorban Nyugaton. Kedvezőtlen képzetek már a XIX. és a XX. század fordulója óta tapadtak a magyarsághoz, a két világháború közötti időszak ezen keveset javított, s annál többet rontott a második világháború. Külső szemmel a magyarok Hitler szövetségesei voltak a háborúban, igaz, azután a szovjetek szállták meg őket, de a kommunista rendszer felépítésében lelkesen segédkeztek, a nyugati tulajdont elrabolták, politikusokat, papokat, békés üzletembereket tartóztattak le, s tartottak fogva (Standard-per, Maort-per). Természetesen a valóság másként festett, de kívülről sohasem az árnyalatok látszanak – ezen például a magyar demokratikus emigráció mégoly tiszteletreméltó erőfeszítései sem változtattak érdemben.

1956 magyar forradalma azonban ezt megváltoztatta. Budapestről érkezett az első, nagy erejű, látható és hallható jelzés arról, hogy az egyik totális rendszer végső veresége után az alávetett társadalmak a másikat is feszegetik. Ily módon Magyarország részese lett annak a globális folyamatnak, amely úgy kísérelt meg választ adni a XX. század válságára, hogy egyben megpróbálta megőrizni az előző század egyéni és kollektív, politikai és gazdasági szabadságainak rendjét, melyet a totális rendszerek tagadtak. 1956-hoz nem tapadt gyanúja sem annak a térségi békét bontó nacionalizmusnak, amellyel a magyarokat a korábbi évtizedekben (gyakran igazságtalanul és egyoldalúan, s szinte mindig eltúlozva) vádolták. Ráadásul a forradalom bukása ellenére aratott kisebb és nagyobb diadalai (a reformált, emberibb, élhetőbb szocializmus) nyilvánvalóak voltak, a forradalom következményeinek tűntek, a vereség látható és rejtett hátrányos következményei gyorsan feledésbe merültek, illetve rejtve maradtak. A megtorlás széleskörű nemzetközi felháborodást keltett, de ez nem tartott túl sokáig, az 1963-as amnesztia után keveset emlegették. Az 1956-os vereség mentális hatásaival pedig eleve kevesen foglalkoztak.

1956 a nemzetközi közvélemény szemében a század végén, 1989-91-ben került végleges helyére abban a nagy történetben, amelynek végpontja a szovjet szocializmus jelenségének (és birodalmának) eltűnése. A magyar forradalom 1989-91, a közép- és kelet-európai változások előfutára lett, korai és hősies kísérlet, amely három és fél évtizeddel később nyerte el valódi értelmét és jelentését.

Nyugaton 1956 sajátos módon “megkülönböztette” Magyarországot. Kiemelte a messziről egységesnek tűnő „kelet-európai” masszából. Ettől kezdve az ország “kezelésében” meghatározó szerepet játszott a friss, majd távoli emlék – a magyar nép felkelt szabadságáért. Szerepet játszott a sajátos politikai és valódi lelkiismeret-furdalás, amiatt, hogy a demokratikus országok oly könnyen belenyugodtak a „realitásokba”. Az ebből adódó előnyöket elsősorban – paradox módon – a forradalmat leverő Kádár-rezsim élvezte, igen kevéssé megérdemelt nemzetközi presztízs formájában, de jutott azért a valódi címzettnek, a magyar társadalomnak is.

1956 után Magyarország is másképpen tekintett a világra, mint előtte, reálisabban, mégpedig két értelemben is. 1956 véget vetett a reménynek, a csodaváró hangulatoknak, amelyek úgy gondolták, hogy (különösen ha teszünk is érte valamit, nem is keveset) a demokratikus Nyugat majd felszabadítja Magyarországot, vagy legalábbis hathatósan segíti. Ami történt, a közérzület szempontjából kiábrándító volt. Ugyanakkor 1956 kinyitotta Magyarországot. Kétszázezer ember, a társadalom minden rétegéből és csoportjából egyszerre helyezkedett el egy új (a másik) világban), s erről rendszeresen hírt adott. Mindez azután történt, hogy Magyarország lakosságának többsége évtizedek óta hol keveset, hol eltorzított, töredékes képet alkothatott a külvilágról. A totalitárius „keszon”-rendszert 1956, a XX. század legnagyobb emigrációs hulláma után nem lehetett fenntartani. Új dimenzióként lehetett tömegek – rokonok, barátok, ismerősök - élménye a „másik” világ, annak hétköznapjai, eleinte közvetett beszámolókban, aztán a hatvanas évek közepétől mindinkább személyes közlésekből, sőt mindinkább élményszerűen. A nemzetközi lelkiismeret-furdalás kiváltotta segítőkészségnek, a kivándoroltak összetételének köszönhetően ez a tapasztalat többnyire sikertörténeteket közvetített. A szocialista rendszer ettől kezdve nemigen hirdethette magáról, hogy mennyi mindenben múlja felül ellenlábasát.

2. Magyarország – az „ötvenhatos vízió”

Magyarország XX. századi történelmének sarokpontjai döntő hatást gyakoroltak az egész társadalom életére és gondolkodására. Az olyan sarokpontok, mint Trianon, a szovjet zónába tagozódás és a rendszerváltás helye e történetben vitathatatlannak tűnik. 1956 helye ebben a koordinátarendszerben nem ennyire egyértelmű. Aligha vonható kétségben, hogy 1956 volt a magyar társadalom első összefoglaló reakciója a szovjet rendszer bevezetésének kísérletére. Belátható, hogy a forradalom ezen túlmenően visszautalt a II. világháború előtti korszakra is, hiszen a berendezkedő szovjet rendszer semmiféle megoldást nem adott annak a korszaknak az alapvető kérdéseire, a gazdasági és politikai modernizáció, a nemzetállami függetlenség és területi revízió problémáira – ellenkezőleg, súlyosabb formában termelte újra mindegyiket. Világos, hogy 1956 befolyásolta a szovjet típusú rendszer további hazai történetét. Látszólag azonban nem gyakorolt azonnali, mély és közvetlen hatást a magyar társadalom további sorsára. A szovjet birodalom elegendő erővel rendelkezett ahhoz, hogy megakadályozza Magyarország kiszakadását – s ezzel megfosztotta Magyarországot múlt századi története talán legizgalmasabb kísérletétől.

Az 1956-os forradalom eszméi is hosszú időn keresztül formálódtak. Az október 23-án Budapesten utcára vonulók az 1940-es évek végén kialakult uralmi rendszer ellen keltek fel és egy 1944 vége óta az országot megszállva tartó hadsereg távozását követelték. Az ország demokratikus átalakítása és a független nemzetállam visszaállítása azonban sokkal hosszabb ideje foglalkoztatta a köz ügyei iránt érdeklődő magyarokat. 1956 sajátos céljai és követelései közvetlen összefüggésben álltak ezekkel az eszmeáramlatokkal.

Az október 23-a körül megfogalmazott követelések ritka egyöntetűséggel fogalmazták meg, mi az, amit a magyar társadalom akar. Mindenekelőtt a Rákosi-rendszer lebontását, az ország függetlenségét, nemzeti tradícióinak újrafogalmazását és ápolását, az alapvető demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását, többpártrendszert és szabad választásokat. A legtöbb politikai programnyilatkozat egyértelműen leszögezte, hogy az 1949-re kialakult tulajdonviszonyokat (vagyis a földreform, valamint a gyáripar, nagykereskedelem, bankrendszer államosítása nyomán kialakult helyzetet) nem szabad valamiféle „reprivatizációval” (a szó akkor nem volt ismeretes) megváltoztatni. A gazdaság és pénzügyek egy részében az állami tulajdon fenntartása, más, szélesebb részében valódi társadalmasítása (a munkástanácsok által képviselt dolgozói kollektíva tulajdonjoga) mellett szálltak síkra. Ennek alapján azt lehet mondani, hogy a forradalom résztvevőinek szeme előtt valamiféle harmadik utas „vízió” lebegett. Ez döntően képviseleti demokrácián alapuló (de azért közvetlen, „önigazgató” formákat is tartalmazó) politikai rendszert és széles köztulajdonon alapuló szociális (állam)gazdaságot jelentett.

A magyarázat alighanem főleg az előzményekben keresendő. 1956-ban a korábbi politikai tapasztalatokat a háború előtti és alatti rendszer, illetve az 1945-46-os koalíciós idők jelentették. A Horthy-rendszert a vég még közeli és igen fájdalmas emléke teljességgel diszkreditálta – a „restaurációtól” minden irányzat élesen elhatárolta magát. A koalíciós idők viszont felértékelődtek az azt követő évek fényében. Bár közvetlenül senki sem hivatkozott erre az időszakra, a követelések összegzése ide mutat leginkább. Természetesen senki sem azt a koalíciós időszakot kívánta vissza, amely eleve lehetőségeket adott a kommunisták hatalomátvételéhez. A forradalom politikai programja alapvetően nyugati mintájú demokráciát tartalmazott, annak intézményes és jogi kellékeivel együtt. Ebben a nyugatias demokráciában azonban magyar szereplők mozogtak volna, akik a társadalmi-gazdasági berendezkedés sztálini szocializmusra jellemző képletén mintha nem akartak volna alapvetően változtatni. A kapitalizmus, a piacgazdaság a feledésre ítélt múlt örökségéhez tartozott. Az államgazdasággal kapcsolatos illúziók a háború előtt és után (évtizedekig) erősen elterjedtek Nyugaton is. A „szocializmussal”, mint az igazságosság eszményét minden korábbinál jobban megközelítő rendszerrel kapcsolatos elvárások pedig hét-nyolc évvel annak bevezetése után még meglehetősen elevenek voltak Magyarországon. Mintha az emberek azt gondolták volna: ha az ország ismét független lesz, s nem kell a szovjet mintákat másolni (ahogyan eddig történt), akkor mi megcsinálhatjuk a magunk, magyar szocializmusát. Az ötvenhatos politikai-társadalmi program harmadikutas jellege mellett demokratikus és baloldalinak tűnik

Mindebben azonban néhány olyan sajátos tényező is szerepet játszott, ami a fenti összképet számottevően árnyalhatja. 1956-ban abban a nagyon rövid periódusban, amikor a szólásszabadság maradéktalanul érvényesült, a politikai közbeszédet, a tömegkommunikációt jelentős részben még a volt pártellenzék tartotta ellenőrzése alatt. Nagy Imre személyében a pártellenzék rendelkezett a legismertebb politikussal. Emiatt is lehetett, hogy a nyilvánosságot kapott követelések ennyire egyöntetűek. A politikai élet nem-kommunista szereplői hosszú évek nyomása alól szabadultak fel egyszerre, nem kevesen hosszabb börtönbüntetés után. Érthetően sokkal óvatosabbak voltak, ha megszólaltak, visszafogottan tették. A forradalom szabadságünnepében is érvényesült bizonyos önkorlátozás, öncenzúra. Ez úgy okoskodott, hogy Magyarország szomszédainak, sőt a Szovjetuniónak is elfogadhatóbb egy független Magyarország – ha legalább szocialista. Erre a meggondolásra valószínűleg hatott Tito Jugoszláviájának példája. Az események dinamikája, a forradalom rövid időtartama nem hagyott időt még a követelések kimunkálására sem, nemhogy az esetleges eltérő nézetek közötti ütközésre. Éppen ezért hiányzott mindaz, ami hosszasabb kidolgozást kívánt volna. (nem került felszínre például részletesebb gazdasági, gazdaságpolitikai elképzelés, külpolitikai program – a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség követelése nem volt más, mint forradalmi válasz a szovjet páncélosok október 24-i budapesti megjelenésére. A november 1-jei deklaráció szintén reaktív lépés volt: válasz a második szovjet invázió előkészületeire.)

Az utolsó nagy, sajátosan magyar politikai eszmeáramlat, a népi írói ideológia sohasem formálódott koherens politikai programmá (még leginkább Bibó István 1945-48-as írásaiban). 1956-ban sem vált meghatározóvá, de a forradalomban legaktívabban résztvevő, politikailag tudatos korosztályok meghatározó élménye maradt a népi-harmadikutas gondolatvilág. Valószínűleg igaza volt Csicskó Mária történésznek és Körösényi András politológusnak, amikor 1989-ben azt mondották, hogy a XX. század során 1956-ban került ez az utópia leginkább földközelbe.

Talán megkockáztatható egy másik magyarázat is. A XX. század közepére nyilvánvalóvá vált – egyebek között 1956 is erre mutatott – hogy a század válságára adott totalitárius válaszok a maguk egészében elfogadhatatlanok. Bizonyos elemeik azonban, melyek alakulástörténetük egyik-másik pontján tűntek fel, azután rendszerbe szervesültek, vagy éppen kihullottak, 1956-ban még adaptálhatónak tűntek egy olyan berendezkedés számára is, amelynek lényege az antitotalitarizmus. Ilyenek voltak a közvetlen demokrácia, a kollektív tulajdonlás, vagy a tervező-gondoskodó állam, amelyeket fel lehetett fogni a válságba került piaci koordináció és a liberális demokrácia korrekcióiként is.

Nem tudható, hogy az 1956-os politikai képlet, amennyiben valóban létrejön, mennyiben emlékeztetett volna az 1945-ösre, az 1947-esre, mennyire hasonlított volna Magyarország 1990 utáni politikai térképére. Az emigrációban, majd a rendszerváltozás után a forradalom résztvevői közötti politikai vitákat nem a győztes, hanem a bukott forradalom határozta meg – nem tekinthetők az „ötvenhatos” politikai megoszlás tükreinek. „Ötvenhatos politikai képlet” nem jött létre Magyarországon. De létezhet – 1956 pozitív politikai hagyományában. Ezért támaszkodhatott az 1989-90 demokratikus átalakulás 1956 emlékére, hiszen pontosan ugyanezt akarta. Amíg a rendszerváltó folyamat napirendjén a Kádár-rendszer lebontása volt, addig ez a spirituális kapcsolat az egykori erőfeszítés és az új rendszerváltók között különlegesen erős volt. Ennyiben az új magyar demokrácia közvetlen örököse az 1956-os forradalomnak, amin a későbbi viták sem változtatnak.

3. A világ – egy XIX. századi forradalom a XX. században

Az 1956-os magyar forradalom nemzetközi jelentőségét Kende Péter 1995-ben a következőkben fogalmazta meg: 1. a forradalom megrendítette az addig mozdíthatatlannak tűnő szovjet birodalmat; 2. szétpukkadt a szovjet szocializmus politikai sőt filozófiai dogmája, kikezdődött a mítosz, mely elsősorban a nyugati értelmiség széles körében élt, s amelynek a világháborús győzelem új tápot adott; 3. Magyarország modellt adott a forradalmi népmegmozdulásra, amely véget vet a totalitarizmusnak.

Moszkvában és a hű csatlósok körében a magyar forradalom valóban zavart okozott és válságos hangulatot keltett. A magyar forradalom végkimenetele azonban látszatra nemhogy megrendítette a Szovjetuniót, hanem ellenkezőleg, a válság nyilvánvalóvá tette, hogy a második világháború utáni status quo-t az Egyesült Államok és a Nyugat egyelőre nem kérdőjelezi meg (ha leszámítjuk a heves hidegháborús retorikát). A szovjet-csatlós kapcsolatrendszer revízióját nem 1956 felismerései okozták, hanem a Sztálin halálát követő belátások. Egyes történészi vélemények szerint 1956 inkább megzavarta és késleltette ezt az evolúciós folyamatot, amelynek végére, afféle pozitív forgatókönyvként egy három évtizeddel korábbi „gorbacsovscsinát” vizionálnak. Tény az is, hogy a desztálinizáció folyamatát a magyar forradalom az 1953 utáni szovjet hatalmi harcban lefékezte – igaz, csak nagyon rövid időre, hiszen fél évvel később Hruscsov leszámolt politikai ellenfeleivel. Ezt követően jutott azonban a „csúcsra” a Szovjetunió, némi előnyt szerezve a fegyverkezési versenyben, s a nyolcvanas évek előtt a legfigyelemreméltóbb kísérletet téve belső modernizációjára, reformok útján.

A marxista szocializmus koncepciókra a magyar forradalom valóban csapást mért, de látszatra legfeljebb fontos állomása egy kiábrándulási folyamatnak. Csehszlovákia 1968-as tavasza, a baloldali diákmozgalmak Nyugat-Európában és Amerikában éppenséggel arról tanúskodtak, hogy elbürokratikzálódott, imperialista Szovjetunió kritikája nagyon is jól összefért a marxizmus-leninizmus megvalósulásának különféle új reményeivel. A magyar forradalom egyes jelenségei, a munkástanácsok, a reformkommunista és –szocialista írók, politikusok, a kommunista Nagy Imre és kormánya még erősíthette is ezeket a reményeket.

A magyar antitotalitárius forradalom magyar, ahogyan arra 1989, de 1968 és 1980-81 is rámutatott, nem vált a szovjet rendszer megdöntésének mintájává, sem a rendszer lebontásában, sem az új felépítésében. Egyetlen hasonló eseményre sem került sor, 1956 sokkal inkább volt elriasztó példa, mint modell. 1956 nem volt 1989 előképe, abban az értelemben, hogy az események más, kedvező körülmények között a siker reményében a magyar forgatókönyvet követték volna.

Kende Péter tézisei azonban mégis igazak, csak éppen nem közvetlen, hanem közvetett értelemben, nem mechanikusan, hanem tendenciájukban, hosszabb távon. Egészen egyszerűen 1956 után nem lehetett úgy folytatni, ahogyan előtte. A magyar forradalom jelensége mindenkit meggondolásokra késztetett, azokat is, akik a szovjet rendszer ellen lázadtak, s azokat is, akik a rendszer életben tartásán, vagy éppen terjeszkedésén fáradoztak. Az alávetett társadalom ereje, a vele való nyílt összeütközés félelmetes emléke, az 1956-os rettegés ott maradt minden további döntésben. 1956 egy jó darabig láthatatlan folyamatot indított be a felezési időpontban, amelyek eredményei később, a század végén mutatkoztak meg. 1956 morális ereje és példázata ilyen értelemben valóban kibontható a fenti állításokban, s ennek világtörténeti jelentősége aligha vitatható. A magyar forradalommal kapcsolatos gyakran disszonáns hazai viták arra az ellentmondásos, furcsa helyzethez vezetnek, hogy mindez sokkal nyilvánvalóbb határainkon túl, mint innen.

E helyzet okainak tárgyalása egy másik írás feladata, ehelyütt csupán egyetlen tényezőt említenék. 1956 talán az utolsó XIX. századi forradalom volt, szimbolikájában, heroizmusában, retorikájában, végletességében, idealizmusában és tisztaságában. Hihetetlenül rövid lefolyása, vérbefojtása a forradalmat és szereplőit „megkímélte” a dezintegrációtól. Ma úgy tűnik, 1956-ban romantikus-hősi szereplők léptek színre (a Nép, a Jó, a Gonosz, a Munkás, az Utca, az Utca Gyermeke, a Miniszterelnök, a – igen! – Bíboros) – olyanok, akik másutt már jó ideje nem és többet így, ebben a szereposztásban soha. De mindez a XX. században történt, (valójában) XX. századi szereplőkkel, akiknek egy része a forradalom után is folytatta életét, másoknak meg, akik nem, XX. századi életútja vezetett a forradalomig. 1956 a mai, XXI. századi totális médiakorszakon jócskán innen zajlott, s képe ezért alapvetően írott, irodalmi, mint 1848-é. 1968 már mozgóképeken él, a század végét pedig az egyenes műholdas televíziós közvetítés révén ismerjük. Mégsem véletlen, hogy 1956-nak nincs és valószínűleg soha nem is lesz Victor Hugo-ja és Jókaija, aki megírja. A kép csak messziről, magában felállítva XIX. századi, közelebbről „csak” múlt századi, ahogyan környezete és mellékalakjai is. Képe halványul és töredezetté válik az időben és a vitában, amelyhez kételyeket már egy új század ad. A XX. század hagyományának kialakulása, amelyhez nem szolgáltat mintát a XIX. századé, még előttünk áll – benne 1956-tal. Hogy milyen lesz, rajtunk is múlik.

Rubicon, 2002. 11–12. sz. 4–8.o.