Standeisky Éva
A belügy, a párt és a népi írók
Kapcsolódó dokumentumok
1958 januárjában készült el a politikai bizottsági megrendelésére A népi írók útjáról című tervezet, amelyet az elkövetkező hónapokban többször is megvitattak és átdolgoztak, pártállásfoglalássá véglegesítettek, és az év nyarán, Nagy Imre és mártírtársai kivégzését követően nyilvánosságra hoztak. Lényege a félév folyamán nemigen változott: a párt bírálva-elismerve próbálkozott újra a szövetségkereséssel, vagyis a népiek politikai csoportosulást nem hozhatnak létre, íróként azonban számítanak rájuk.1
1958 decemberében a Belügyminisztérium belső elhárítással foglalkozó osztálya szigorúan titkos jelentésben összegezte a népi írók véleményét az MSZMP-állásfoglalásról, amelyet teljes terjedelmében közlünk.
A népiek múltját kommunista pártszempontból elemző, kioktató hangvételű állásfoglalás a Kádár-érában végig érvényben maradt, bár gyakorlati jelentősége nem volt. Az értelmiségiek közül sokan, a népiekhez világnézetileg kötődők pedig zömmel a szellemi megtorlás dokumentumát látták a korabeli politikai-ideológiai viszonyok egyik megjelenési formájaként értékelhető pártiratban.
Az 1980-as évek végén nőtt meg az érdeklődés a kádári kiegyező-megtorlópolitika e jellegzetes terméke iránt. Azok hivatkoztak rá elsősorban, akik a politikai, társadalmi megújulást az MSZMP reformerőinek és a harmadikutas népi szocializmus híveinek összefogásától remélték.2 1989-ben derült fény arra, hogy az állásfoglalásban említett népi írók közül néhányan már 1958-ban reagáltak a pártdokumentumra. A megbíráltak közül többen a párt által várt önkritika helyett a kommunistákkal rokon világnézetüket fejtegették, a szocializmus melletti elkötelezettségüket bizonygatták.3 E népi írói vélemények korabeli megjelentetése nevetségessé tette volna a nacionalista-revizionista nézetek elleni látványos fellépést táborbéli szövetségesei előtt bizonyítani akaró MSZMP-t: kiderült volna, hogy Kádárék ellenségek helyett szövetségeseket leckéztetnek. A pártállami irányítók a váratlan, kényelmetlen szituáció elkerülése érdekében a kisebbik rosszat választották: a nyilvánosság előtt azt hazudták, hogy a népiek közül senki sem reagált az állásfoglalásra. Ezzel végső soron jót tettek Veres Péternek, Féja Gézának és Szabó Pálnak. A velük rokonszenvezőknek nem kellett revideálniuk az „ellenálló”, a „meghurcolt” népiekről kialakított képet. A két nagy – Illyés Gyula és Németh László – velük ellentétben a pártállásfoglalásból erőt merített a további kívülálláshoz: Németh 1959-ig, Illyés 1961-ig bírta.
A párt, a népiek és az állambiztonság hármasából a közölt dokumentum éppen a hatalmi oldalról – az állásfoglalás létrejöttének körülményeiről és magáról az állásfoglalásról – nem tartalmaz információt. Így az a benyomás keletkezhet, mintha a belügy szolgai kiszolgálója lett volna a pártirányítóknak: az olajozottan működő pártállami gépezetben egy fontos csavar volt csupán. Valójában a cég önálló életet élt, ami nem szembenállást, hanem professzionális elkülönülést jelentett: egy sajátos funkciójú intézmény öntörvényűségét. 1958-ban a szervek még sokat átmentettek a rákosista múltból. Az állomány összetétele, a vezetők mentalitása csak az új vezetésű – kádári – érában elkerülhetetlen minimális mértékig változott. Az állambiztonságiak – többségükben volt ÁVH-sok – természetesen lojálisak voltak az új politikai irányítókhoz, akiknek viszont ekkor még kevés idejük és energiájuk maradt a politikai rendőrség fazonigazítására. Főként 1956 szereplőinek elrettentő célzatú megbüntetésével – ebben a belügyesek teljes mellszélességgel támogatták őket – és a forradalom leverése miatt háborgó társadalom pacifikálásával voltak elfoglalva. Emellett teljesíteniük kellett a kommunista tábor vezetőinek ideológiai kívánalmait is. A revizionista-nacionalista nézetek elleni nemzetközi kommunista kampányban Kádár és politikustársai teljesítményére voltak a kommunista vezetők a legkíváncsiabbak. (Lukács György „revizionista nézeteinek” kipellengérezésébe az NDK-s kollégák is jócskán besegítettek.)
A belügy kihasználta viszonylagos átmeneti – 1962-ig tartó – önállóságát, bár célját nem érte el. A politikai ügyekkel foglalkozók a népi írók szigorú megbüntetésére vágytak, s ennek érdekében gyűjtötték szorgalmasan a terhelő adatokat. Nagy buzgóságuk nem hozott eredményt. Javaslataik már a vizsgálati szakaszban rendre elakadtak.
A népiekről a párt, az állambiztonság és az érintettek hármas tükrében plasztikus képet kapunk.
A „párttükör”-ben a népiek nacionalisták, „harmadik utasok” – vagyis a „burzsoá ideológia egyik válfajának” a hívei, ingadozók és megnyerhetők. Az MSZMP állásfoglalása a népi írókról elkorcsosult változata Révai 1938-as és Lukács György 1946-os népi írókról szóló politikai-ideológiai célzatú fejtegetéseinek. Közös bennük egyfajta irigységgel vegyes tisztelet a magyarságban gyökerező népiek iránt, a szövetségkeresés eltökéltsége és az ideológiai közelítési szándék, valamint a vélt eszmei fölény burkolt arroganciája. S legfőképpen a népi írók hatásának, társadalmi befolyásának eltúlzása.
A szervek megszállott munkatársai a pártvezetőknél szigorúbban ítélték meg a népieket. Egyes népi írók fasiszta befolyásoltságát hajlamosak voltak a heterogén népi írói kör egészére kiterjeszteni. A népiek kommunistaellenességét, antiszemitizmusát eltúlozták, államellenes összeesküvési szándékot gyanítottak a lehallgatott magánbeszélgetésekből, a szűkebb körben megvitatott, rendszerbíráló elmefuttatásokból. A nehézséget számukra az okozta, hogy a besúgójelentésekből, amelyekre értékelésüket leginkább alapozták, sokszor éppen az ellenkező következtetéseket lehetett levonni. A titkos ügynökök ugyanis természetszerűen többnyire maguk is a megfigyelt kör tagjai voltak: a „célszemélyek” barátai és ismerősei. Kevés az olyan ügynök, aki azért konfabulál, hogy jó pontokat szerezzen megbízóinál. (Tart a hazugságokból adódó esetleges következetlenségektől, de főképp attól, hogy információit leellenőrzik.) Gyakoribb, amikor a „tégla” maga is érez némi rokonszenvet a besúgottja – avagy annak nézetei – iránt. Jelentéseiben úgy formálja szavait, hogy teljesítse is a rábízott, vagy önként vállalt feladatot, ugyanakkor saját, a megfigyeltekkel rokonszenvező nézeteit is a „tartó tiszt” tudomására hozza, s olykor megoldási módokat is javasol a belügynek. A szervek képviselőjén múlik, hogy a sokszoros szűrőn átment vélekedésekből milyen összefoglaló jelentést gyárt. A politikai felettesekhez eljuttatott végtermék – úgy tűnik – nem igen hatott a pártvezetőkre. Ezzel is magyarázható a különbség az értékelésben és az eljárási módokban a pártiratok és a belügyes dokumentumok között.
A besúgójelentésekből, s főként a telefon- és lakáslehallgatási jegyzőkönyvekből már következtetni lehet a valóban elhangzott vélekedésekre, esetünkben a népi írók korabeli nézeteire, helyzetértékelésére is. A mindennapi élet sokszínűségéből adódóan ez a harmadik tükör, a népi íróké, mutatja a legkaotikusabb képet, hiszen egyéniségek pillanatnyi véleményét adja vissza.
Dokumentumunk keletkezésekor már több mint két év telt el a forradalom óta. Ebben a bő két esztendőben sok minden történt a volt parasztpárti népi írókkal.
Közülük többen összejártak baráti beszélgetésre, helyzetelemző véleménycserére. Bár 1957 folyamán érzékelniük kellett lehetőségeik szűkülését – az ígéretek ellenére nem kaptak engedélyt a Magyar Írás Szövetkezet létesítésére és folyóirat-alapításra –, de buzdították őket a publikálásra, s többükkel állami kiadó kötött életműszerződést (amelyeket 1958 közepétől rendre felbontottak). Németh László és Illyés magukra haragították a hatalmat, mert nem kívántak bekapcsolódni a betiltott Írószövetséget helyettesítő Irodalmi Tanács munkájába.
A politikai nyomozóhatóság 1958-ban is szorgalmasan gyűjtötte a kompromittálónak szánt adatokat a népiek ellen. Tucatnyi ügynökük figyelte, provokálta, veszejtette össze a népieket. Elérték, hogy Tompa Kálmán orvos és műgyűjtő telefonját lehallgathassák, Püski Sándor lakásába poloskát is beszerelhessenek. Náluk gyakran megfordultak a népi írók. A belügyeseket aggasztotta, hogy időnként „revizionista kommunisták” (Zelk Zoltán, Kuczka Péter) és „urbánusok” (Vas István, Weöres Sándor) is feltűntek közöttük. Abban is veszélyt szimatoltak, hogy a népiek a pártvezetésben Aczél György pártfogására számítottak,4 tőle remélték a rossz tanácsadók – a „kozmopolita”, „tehetségtelen”, „a pártba befurakodó polgári banda” – eltávolítását a lapok, mindenekelőtt az Élet és Irodalom éléről.5 Illúziók éltek bennük Kádár János iránt.6 „Nem Kádárékkal, hanem a tehetségtelen és képzetlen végrehajtókkal van a baj” – vélekedett Kodolányi János.7 Tamási Áron és Veres Péter Hruscsov magyarországi látogatásakor dicsérte a szovjet és a magyar kommunista pártvezetést.8
Veres Péter a népiek akkori egyik legfőbb ellenségének tekintett Mesterházi Lajosnak panaszolta 1958 tavaszán: „ő régóta propagandistája a kollektív gazdálkodásnak. Az ő álmai most valósulnak meg, s mi [vagyis a kommunista párt] mégis ellenségként tekintünk rá. [
] Szívesen beszélne politikai vezetőkkel, bárkivel, aki szóba áll vele.”9 A szereplők – Mesterházi, Veres Péter és a pártközponti tisztviselő – közül valamelyikük nem mondott igazat, hiszen más forrásból tudjuk, hogy az író már korábban is kapcsolatban állt párt- és állami vezetőkkel. Aczél Györgynek, „az irodalmi élet hivatalból való gondviselőjének” írt januári levelében lojalitásáról biztosította a pártot. Hivatkozott Kádár Jánossal, Kállai Gyulával és másokkal folytatott beszélgetéseire. Ő Rákosinak is ugyanazt ajánlotta, mint nekik: jól gondolják meg, hogy milyen közéleti posztra szánják, nehogy – legjobb szándéka ellenére – balul süljön el a szereplése. „Nem én akartam pártelnök, földosztó tanácselnök és miniszter lenni. Híttak, küldtek, és én jöttem és mentem, ahova kellett. Úgy éreztem, ez forradalmár és szocialista kötelesség.”10
Szabó Pál, aki 1956 után is az Elnöki Tanács tagja maradt, a Hazafias Népfront képes családi lapját szerette volna vezetni, amelyet – „Juhász” ügynök szerint – lánya szerkesztett volna. Nehéz volt a szíve amiatt, hogy funkciójából adódóan neki is szignálnia kellett a forradalmárok ellen hozott halálos ítéleteket, január első heteiben négy fiatalét, akiket azonnal kivégeztek.11
1958 áprilisában gőzerővel dolgozott a stáb – Aczél György, Király István, Pándi Pál és Szabolcsi Miklós – a népi írókról szóló pártállásfoglaláson. A tervezet a hónap végén került a Politikai Bizottság elé. Kádár János doktriner módon, marxista frázisokkal nyilvánított véleményt: a „népiesek akkor léptek fel, amikor a burzsoázia általános krízisállapotban volt, [
] tevékenységük objektíve, képviselőinek szándékától függetlenül is a burzsoázia célkitűzéseit támogatja. [
] A népieseket, mint jelenleg a reakciót támogató politikai csoportot meg kell szüntetni elsősorban politikai eszközökkel, de ha szükséges, adminisztratív rendszabályokkal is. Irodalmi csoportként létezhetnek, amennyiben a párt ideológiai nézetei, célkitűzései iránt lojális magatartást tanúsítanak.” Kállai Gyula engedékenyebb volt: „bizonyos körülmények között a harmadikutas ideológia is jelenthet bizonyos progresszivitást, ha az ideológia és a mozgalom szövetségben van a kommunista mozgalommal.”12 (Rákosi és Révai néhány évvel korábban hasonlóan gondolkoztak.)
Tompa Kálmán, a népiek orvosa minderről nem tudhatott, a népiek testi állapotából azonban figyelemre méltó következtetést vont le: „A népi írók már nem érdekesek. Mindegyik meg van öregedve és rokkanva.” Németh László „beteges”, Kodolányi „súlyos beteg”, Veres Péternek rossz a szíve, „Remenyik Zsigmond, Féja injekciókra jár, Illyés Gyula idegei rosszak, mindjárt begerjed és kiabál, Erdélyi Józseffel nem lehet beszélni, mert perceken belül összevész mindenkivel, Tamási is sokat betegeskedik.”13
Az írók nem érzékelték, hogy a hatalom zordabb lenne velük szemben. A betegségéből lábadozó Kodolányi János fia lakásügyének elintézését kérte Aczél Györgytől, s alkotói terveiről tájékoztatta az írói, művészeti ügyek legfőbb döntnökét. Meleg hangú, reményekre feljogosító választ kapott.14 „Kodolányi nagy munkakedvvel dolgozik, amennyire egészségi állapota megengedi. Jelenleg színdarabot és filmet ír. [
] A napi politika nem érdekli. [
] Nem helyesli az írók passzivitását. Majd megmutatom én, hogy lehet írni” – jelentette róla az egyik ügynök.15
A készülő pártállásfoglalás híre eljuthatott az állambiztonságiakhoz, annak azonban nincs nyoma, hogy tartalmáról is tájékoztatták volna őket. A cég munkatársai a maguk eszközeivel próbáltak nyomatékot adni az ügynek: a népiek esetleges szervezkedésének veszélyére hivatkozva tágították a figyelésbe bevontak körét. Már-már egy szélsőjobboldali összeesküvést vizionáltak: „A népies írók tábora helyzetüknél, befolyásuknál, súlyuknál fogva jelenleg az irodalmi front legegységesebb rétegét, s a párt irodalompolitikájával szembenállók legerősebb gócát képezi. Annak megállapítása, hogy a népies írók közül kik a ténylegesen tudatos ellenséges személyek, kik irányítják a népies írók megmozdulásait, kik sarkallják a népieseket egyre inkább a párt és az állami vezetés ellen – elsőrendű feladatunk. A népies írók körül igen széles, volt fasiszta, ellenséges személyekből összetevődő udvar található. [
] Feladatok: 1. a harmadik utas ideológia terjesztőinek felmérése, 2. a tudatos ellenséges személyek felkutatása és leleplezése, 3. a népieseket körülvevő udvar szétbomlasztása, 4. a népiesek nyugatra vezető szálainak felderítése és felszámolása.”16
A népikről szóló pártállásfoglalás nyilvánosságra hozatalát 1958 júniusában közvetlenül megelőzte Nagy Imre és társainak kivégzése, ami a népieket is mélyen megdöbbentette. „Szabó Pál vissza akar menni Biharba, Veres Pétert nem lehet lecsalogatni a Rózsadombról. [
] Ez itt megrémiszt, és nyugalomra kell inteni mindenkit, aki még forrófejűsködni akar.”17
Az állásfoglalás visszhangjáról dokumentumunk részletesen beszámol. Történeti feldolgozását magam is megkíséreltem.18 Itt csak olyan, akkor meg nem jelent népi írói vélekedésekből idézek, amelyek a kommunisták és a népiek nézeti közötti rokonságot bizonyítják. Féja Géza: „Az Állásfoglalás szerint a népiek demokratizmusa nem ment túl a polgári demokrácia keretein. Nos: a polgári demokrácia merőben individuális jellegű, a mi demokratizmusunk ellenben közösségi jellegű volt”; „a polgár olyan társadalmi képződmény, mely az időben keletkezett, és elmúlik az időben, ma pedig már mindenképpen dekadens képződmény”; „a népiek minden tévedésük ellenére olyasmit képviselnek, ami a magyar haladás, a szocialista fejlődés szerves eleme”; „a kapitalista gazdasági rendszert és polgári életformáját túlhaladottnak tartjuk”; „az írónak a szocializmus tényleges épülését és emberi teljesedését kell szolgálnia”. Tamási Áron: a népiek „a Párt befolyása vagy segítsége nélkül is a szocializmus mellett foglaltak állást”. Szabó Pál: „Aki igazán el akar jutni a szocializmushoz, feltétlenül el kell jutnia az élő, eleven néphez, amely népet, mint ahogy minden népet, a szocializmus vezethet el a legelképzelhetőbb tiszta s igaz társadalmi élet felé”. Veres Péter: „én nem ťromantikus antikapitalistaŤ voltam, hanem – ha lehet ezt mondanom: realista szocialista”; Nem hittem, nem mondtam, ne, írtam soha – sőt ma sem mondom –, hogy a szocializmust forradalmi diktatúra nélkül is meg lehetne valósítani”; „Hiszem és vallom, hogy a nemzetek közötti béke és egyenjogúság, mint az egész világon, úgy a Kárpát medencében is csak a szocializmusban valósulhat meg”; „Miért nem jutunk előbbre a szocialista népkultúra megteremtésének útján?”.19
Veres Péter a hatalommal való együttműködés általa elfogadható módját rövidesen saját példájával illusztrálta. Amikor Kádár megkérdezte tőle, hogy vállalna-e esetleg újból jelöltséget a közelgő országgyűlési választásokon – Veres Péter 1945-től folyamatosan képviselő volt –, az író kezdetben húzódzkodott: ne csináljanak, mint a múltban, pojácát belőle. A Politikai Bizottságban megoszlottak az íróról a vélemények: jelöltsége – Tamási Áronéhoz hasonlóan – többször is napirendre került.20 „Mi szubjektíven meglennénk egészen jól Tamási Áron, Veres Péter, még Szabó Pál nélkül is. [
] én abban nem látok semmi borzasztót, ha 20 ilyen félellenzéki van abban a Parlamentben. Beszélni sajnos nem mernek, mert ha mernének, akkor le lehetne leplezni a hibás nézeteiket, de már a szemrehányó pofájuk is figyelmeztet minket bizonyos dologra, afféle népi ellenőrzés és kontroll, hogy gondolkodjunk
” – mondotta Kádár János.21 Végül hármuk közül csak Tamási nem lett képviselő: Kádár Tamási Áronnak az Írószövetség 1956. december 28-i ülésén felolvasott és elfogadott nyilatkozatára, a forradalom mellett kiálló Gond és hitvallásra hivatkozva kihúzta az író nevét a javasolt országgyűlési képviselők listájáról. |