I. A rendszerváltozást követő évtizedben elsősorban a közvéleményben, de helyenként a tudományos megközelítésekben (lásd legújabban például Kopátsy Sándor: Kádár és kora című művét) is felértékelődött a Kádár-korszak, mint a szociális biztonság, az általános, a mindenki számára elérhető jólét, az egyéni és társadalmi gyarapodás más értelmezésben pedig a polgárosodás, illetve a „fogyasztói szocializmus” korszaka. Napjainkban a Kádár-korszak olyan mitizált emlékezetének megerősödését is tapasztalni lehet, amiben már nem a forradalmat leverő, hanem a néppel összekacsintó, az orosz megszállást már–már Bethlen Gábor-i ügyességgel kijátszó Kádár-kép a meghatározó. Példaként elegendő a Kádár-szobor felállításának 2001 nyarán felvetett ötletét kísérő vitákra és véleményekre utalni.

A valóságban a közítélet ilyetén alakulásának hátterében véleményem szerint három tényező húzódik meg: 1./ A XX. századi magyar történelemben a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig tartó másfél évtizedre esik az ország civilizációs szintjének, a hétköznapi élet anyagi-technikai feltételrendszerének jelentős, a társadalom többsége (mintegy 2/3-a) számára kézzelfoghatóan érzékelhető mértékű javulása, emelkedése. Ezt a változást akkor és ma is sokan úgy értelmezik, mint a jólét általánossá, pontosabban elérhetővé válásának (kivételes) pillanatát. 2./ A rendszerváltozás folyamata a magyar társadalom többségétől igen nagy áldozatokat követelt meg, a munkahelyek tömeges elvesztése, a létbizonytalanság megtapasztalása nagylétszámú társadalmi csoportok alapélményévé vált a kilencvenes évek első felében. A rendszerváltás vesztesei – nagyipari munkások, alacsony iskolázottságúak, az agrárszféra fizikai foglalkozású alkalmazottainak többsége, a romák, a kisnyugdíjasok – számára a kádári konszolidáció időszaka, a viszonylagos kiszámíthatóságával, a korlátozott szabadságjogok ellenére is, gyakorlatilag természetes és önkéntelen módon értékelődött fel. 3./ A felértékelődés harmadik tényezőjének a jelen viszonyokkal való elégedetlenség tekinthető. Ez nem egyszerűen az éppen hatalmon levő kormányzó garnitúrával és általában a kilencvenes évek politikai elitjével, annak teljesítményével való elégedetlenséget fejezi ki, hanem megkérdőjelezi a rendszerváltozás által megkövetelt áldozatok értelmét is. Egészen leegyszerűsítve azt, mi értelme van a változásoknak, ha a társadalom jelentős csoportjai ezzel mindössze a négyévenkénti véleménynyilvánítás lehetőség nyerték meg.

II. A szocialista korszakban 1956 – a forradalom bukása ellenére is határkő. Nyilvánvalóvá tette ugyanis, hogy az adott európai viszonyok között kialakult kommunista politikai berendezkedés nem változtatható meg, a politikai intézmények beláthatatlan ideig nem alakíthatók át, nem tehetők demokratikussá. A magyar társadalomnak a politikai magatartását e realitás tudomásulvételéhez kellett igazítani, tehát tartósan le kellett mondani politikai szerepének, véleménynyilvánításának intézményesítéséről. Ahogyan Szabó Miklós a nyolcvanas években lényegretörően megfogalmazta: „1957-ben a legitimáció problémája a lakosság döntő többsége – ugyan már nem aktív, de egyértelmű és félreérthetetlen – szembenállásának megszűntetését jelentette. Az új vezetés kezdetben talán abban gondolkodott, hogy a legitimáció terén a kontinuitás helyreállítását az jelenti, ha a lakosság döntő többsége vagy egésze elfogadja a rendszer ideológiáját. ... az egész lakosságnak a rendszer elvi alapjaira helyezkedése egyáltalán nem a folytonosság visszaállítását jelenti, hiszen 1948- 1953 között csupán látszat volt, nem pedig valóság, hogy a lakosság elfogadja a rendszer alapjait. A látszat újrateremtése, a valódi véleményt elrejtő képmutatás, hazug lojalitásnyilvánítási gesztusok kikényszerítése 1957-ben már viszonylag könnyen sikerülhetett volna, de a történtek világosan megmutatták a vezetés számára, hogy ez hova vezethet. A valódi lojalitást kellett megszerezni, nem a lojalitás kikényszerített imitációját ... A hangulati átalakulás csak fokozatosan átmeneti formákon keresztül történhetett: a szembenállók előbb közömbössé váltak, majd idővel a közömbösök eljutottak a rendszer ideológiájával való azonosulásig.” A konszolidálódó Kádár-korszak politikájának egyik meghatározó törekvése volt a társadalom minél teljesebb körű depolitizálása, semlegesítése.

Kétségtelen tény, a hatvanas évek második felétől változást jelentett a kádári konszolidáció politikai gyakorlatában az, hogy fokozatosan szakítottak azzal a „hosszú ötvenes évekre” jellemző gyakorlattal, aminek jegyében a hétköznapi élet biztonságának elvesztése, a „szocializmus építésének” szerves velejárója volt. Lassan mérséklődött a kiszámíthatatlanság, a holnaptól való állandó félelem érzése is. Bár az alaphelyzet érdemben továbbra sem változott meg. A hatalom és a társadalom viszonyát leginkább az egyes emberek, társadalmi csoportok kiszolgáltatottsága, a diktatórikus rendszerrel szembeni védtelensége jellemezte.

A rendszer működési mechanizmusában bekövetkezett változások közül az első és legfontosabb a represszió, az erőszak alkalmazásának lassú háttérbe szorítása. A hatvanas évek közepétől már nem voltak látványos politikai perek, nem volt elsődleges cél a totális megfélemlítettség érzetének fenntartása a társadalom széles köreiben. Ugyanakkor a politikai rendőrség továbbra is állam volt az államban, s ha a „csengőfrász” már nem tartozott a mindennapi életérzések körébe, pontosan tudni lehetett, hol húzódnak a határok. A másik változás, hogy az egycsatornás politikai intézményrendszer működésében – bár az továbbra is a központi akarat végrehajtásának jegyében szerveződött – a hatvanas évek végétől fokozatosan megjelent az érdekbeszámítás rendszere, majd megfigyelhető a különböző célú és természetű a lobbicsoportok – például a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa – kialakulása, érdekérvényesítő képességük lassú és folyamatos erősödése.

A rendszer az elérhető javak gyarapodását, gyarapítási lehetőségének biztosítását kínálta fel pragmatikus – politikai – jövőképként a magyar társadalom számára. A jobb életkörülmények utáni természetes vágyakozás és elérésének lehetősége sokak számára feledhetővé tette, azt hogy hol is élnek valójában. A több hús, a több kenyér, a komfortosabb és valamivel nagyobb lakás, a Trabant, a Wartburg, Lada, a hétvégi kert, a nyaraló, a korlátozott, de létező utazási szabadság élhetővé/elviselhetőbbé tette az erősen szabadsághiányos rendszert.

III.Gazdasági értelemben 1956 forradalmának az volt a tanulsága az ország kommunista politikusai számára, hogy kerülni kell a szociális feszültségek kiéleződését. A korszak gazdasági feltételrendszerét azonban a hatvanas évek elején továbbra is az erőltetett növekedés határozta meg. A szovjet mintákat követve Magyarországon is megfogalmazódtak a legfejlettebb ipari országok utolérését és túlszárnyalását megfogalmazó „nagyívű” elképzelések, annak a gondolatnak a jegyében, hogy a szocialista országok a hetvenes évek végéig lényegében egyszerre fejezik be a „szocializmus építését” és megteremtik a „kommunista társadalom” kialakításának társadalmi, gazdasági, műszaki és kulturális feltételeit. Az európai szocialista országok politikai vezetői – köztük a magyarok is – a hatvanas évek elején a szovjet mintát követve úgy gondolták, hogy az államszocialista berendezkedés életképessége azzal bizonyítható, ha gazdasági teljesítőképessége eléri, pontosabban meghaladja a nyugati világ gazdaságainak szintjét. Magyarországon a „szocializmus építésének meggyorsítását” szolgálta a mezőgazdaság kollektivizálása, a Rákosi-korszakban félbemaradt vagy elhalasztott nehézipari – például a Dunai Vasmű –, nehézvegyipari és energetikai beruházások teljes körű befejezése. A II. ötéves terv irányelveiben egyértelműen megfogalmazódott, hogy „tovább kell folytatni az ország szocialista iparosítását”. Az ötvenes évek végén és a hatvanas években továbbra is bevett gazdaságpolitikai gyakorlat volt a tervek irracionális emelése. A tervezés szintjén a korábbi évek gyakorlatához képest új elemet mindössze az jelentett, hogy – a főbb termékek esetében számszerűen – előírták a fogyasztási cikkek termelésének 40–50%-os emelését is. Így próbálták meg mérsékelni a korábbi időszak ellátatlanságából eredő feszültségeket.

A „szocialista mezőgazdaság megteremtése”, a kollektivizálás Magyarországon a „klasszikus kolhoz-modelltől” való fokozatos eltérésnek köszönhetően valamivel kisebb konfliktusokkal járt, mint az ötvenes évek első felének téeszesítési kísérlete. A hatvanas évek első felében azonban az átszervezés tartósította az áruhiányt, az élelmiszerellátás alacsony szintjét. A kollektivizálás – a kialakuló importigények, valamint az új szövetkezetek működőképességének fenntartása érdekében nyújtott támogatások – tízmilliárdos nagyságrendű többletkiadásokkal terhelte meg az ország költségvetését a hatvanas években. Úgy, hogy eközben a mezőgazdasági beruházások aránya csak az évtized végétől kezdett jelentősebb mértékben emelkedni.

A hatvanas évek végi gazdaságpolitikai és intézményi reformoknak eredeti céljaik szerint az utolérés politikájának a megvalósíthatóságát, az ismét kifulladó voluntarista növekedési elképzelések korrekcióját kellett volna szolgálniuk. A valóságban azonban legfőbb célkitűzésük a szocialista rendszer működőképességének a fenntartása lehetett.

Az 1973-as olajválságot követő elhibázott magyar reagálás miatt a hetvenes évek végétől azonban újabb leszakadás kezdődött el. A hetvenes évek közepén a reformok kifulladása, a legális és rejtett magángazdasági tevékenységek átmeneti korlátozása, a részleges gazdaságpolitikai restauráció egybeesett a világgazdasági feltételek gyökeres megváltozásával, a gazdasági szerkezet átalakulásával. Ekkorra kiderült, hogy a külföldi hitelfelvételekből finanszírozott életszínvonal– és gazdasági növekedés nem tartható fenn. Ez egyben a kádári-konszolidáció „gazdasági alapjainak” összeomlását is jelentette. Mindeközben a magyar gazdaságpolitikában az elsőrendű prioritások – a folyamatos gazdasági növekedés, az életszínvonal emelése – annak ellenére sem változtak meg, hogy ezeknek a kiadásoknak a fedezetét a magyar gazdaság már egyre kisebb mértékben, illetve az évtized végén már egyáltalán nem volt képes megtermelni. Ez törvényszerűen vezetett az ország gyorsuló ütemű eladósodásához és egyre sürgetőbbé tette a gazdasági struktúra átalakítását, az addig rejtett magángazdasági szektor fokozatos legalizálását. A két lépés közül 1981/82-re azonban csak a magánszektor korlátozott liberalizálása valósult meg, a teljes gazdasági szerkezetváltásra még bő tíz esztendeig kellett várni.

IV. Az ötvenes és a hatvanas években a nemzeti jövedelem ingadozott, de összességében az 1949. évi szinthez viszonyítva növekedett, s ez az emelkedő trend egészen a hetvenes évek közepéig megmaradt. Amíg 1956 előtt a lakossági fogyasztás teljes mértékben alárendelődött az iparfejlesztés céljainak, addig a Kádár-kormány politikájának fontos elemévé vált a lakossági fogyasztás fokozatos bővítése, az életszínvonal többé–kevésbé folyamatos emelése.

Az 1955 és 1980 közötti két és fél évtizedben a reálbérek valamivel több mint kétszeresére növekedtek. Az egy főre jutó lakossági fogyasztás volumene ugyanebben az időszakban több mint két és félszeresére nőtt, a fogyasztási cikkek vásárlása tízszeresére, a háztartási energiafogyasztás pedig három és félszeresére emelkedett. A növekedés súlyponti időszaka szinte minden esetben az 1965 és 1975 közötti tíz esztendő volt. A kádári konszolidáció időszakában végbement anyagi gyarapodást mutatja, hogy a háztartások tartós készleteinek aránya a nemzeti vagyonban 1960 és 1974 között több mint két és félszeresére, 73,3 milliárd forintról 180 milliárd forintra nőtt. Ebben minden bizonnyal fontos szerepe volt a korábbi években kényszerűségből elhalasztott fogyasztás pótlásának is.

A szakasz kezdetén, 1965-ben a KSH 4000 családra kiterjedő, az életszínvonal és az életkörülmények változásait regisztráló felmérést hajtott végre. Ennek adatai szerint a megkérdezett munkás–alkalmazotti háztartások, valamint a paraszti és kettősjövedelmű háztartások közel a fele úgy vélte, hogy 1963–1964 során életkörülményei változatlanok maradtak. Mindkét csoport egyhatoda különböző mértékű romlást regisztrált, kisebb mértékű javulást a munkások és alkalmazottak kevesebb mint egyharmada, a parasztok egynegyede észlelt, jelentősebb javulás mindkét csoport esetében csak a megkérdezett háztartások egytizenhatoda esetében volt megfigyelhető. Az 1973-ban és 1976-ban megismételt hasonló jellegű felmérések adatai alapján jól nyomon követhető a hetvenes évek közepéig tartó „felívelő szakasz” és a differenciálódás. 1973-ban még a háztartások döntő többsége életszínvonalának javulását érzékelte, 1976-ban a „szövetkezeti parasztsághoz tartozó háztartások” kivételével szinte mindenki romló körülményekről számolt be. Az 1964 és 1976 közötti felmérések adatsoraiból jól látható, hogy egyetlen csoport, a termelőszövetkezeti tagok esetében növekedett folyamatosan azoknak az aránya, akiknek az életkörülményei javultak. Mindegyik csoportban tartósan magas, közel 50 %-os volt azok részesedése akik életszínvonaluk stagnálását érzékelték s ugyancsak nagyfokú állandóságot mutat azok részesedése is – átlagosan 16–17 % –, akik helyzetük romlását észlelték.

A lakossági jövedelem összetevői közül a pénzbeli társadalmi juttatások növekedése volt a legdinamikusabb, 1960 és 1980 között ezek összege tízszeresére emelkedett. Ennek hátterében a társadalombiztosítás kiterjesztése, a nyugdíjasok számának növekedése, az átlagnyugdíj, és a családi pótlék összegének lassú emelkedése, valamint a gyermekgondozási segély bevezetése állt. A korszakra jellemző vagyoni–jövedelmi nivellációs törekvések csak átmenetileg bizonyultak sikeresnek. A jövedelemegyenlőtlenség 1948– 1970 között általában véve csökkent ugyan, de az ideologikus kívánalmaknak megfelelő egyenlőségi szint sohasem jött létre. A hatvanas évek végétől a legmagasabb és a legalacsonyabb átlagjövedelmek (kiemelés tőlem – V.T.) közötti differencia ismét két és fél–háromszorosra emelkedett, majd a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójára elérte a négy–négy és félszeres szintet. Ha azonban a legmagasabb (vezető beosztásúak) és a legalacsonyabb (létminimum szintjén élők) jövedelmi csoportokba tartozók helyzetét hasonlítjuk össze, akkor az egy főre jutó nettó jövedelem esetében – a hivatalos statisztikai adatok szerint is – már a hatvanas évek közepén is öt–hétszeres különbségek regisztrálhatók, másfél évtizeddel később ennek a szintje már elérte a kilenc–tízszeres szorzót is. A statisztika által nem regisztrált jövedelmek pedig nyilvánvalóan további erőteljes differenciálódást okoztak.

Magyarországon a lakosság egy főre jutó személyes reáljövedelme 1960 és 1980 között évente átlagosan 3,8 százalékkal emelkedett. A növekedési ütem a hatvanas évek első felében viszonylag alacsony évi 3,1 % az évtized második felében ellenben igen magas, évi átlagban 6,4 % volt. 1970 és 1978 között ugyanezen mutató évi átlaga 3,7 % volt. Az emelkedés természetesen nem mindenkit egyformán érintett, figyelemreméltó állandóságot mutat az alsó jövedelmi tizedbe tartozó, illetve az átlag alatti jövedelemmmel rendelkező népesség viszonylag magas aránya.

A jövedelmi különbségek növekedésének dinamikáját mutatja, hogy 1962-ben a népesség 1,4 %-a – megközelítőleg 150 000 fő – tartozott a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők kategórájába, 1982-ben már a népesség 2,6 %-a, ami hozzávetőlegesen 270 000 főt jelent. 1962-ben 950 000-n, 1982-ben pedig 1 millió 70 ezren tartoztak az alsó jövedelmi tizedbe.

Az áremelkedések üteme a hatvanas években gyakorlatilag elhanyagolható volt, ami egyrészt hozzájárult a társadalom általános jövedelmi helyzetének javulásához, másrészt az áruk és a szolgáltatások árának mesterséges szabályozása a hetvenes évek végétől hozzájárult a gazdasági feszültségek elmélyüléséhez. Az árpolitika sajátosságait jól mutatja, hogy 1970 és 1975 között az árak továbbra is mérsékelten évente átlagosan 2,8 %-kal emelkedtek, az évtized második felében azonban az áremelkedés üteme megduplázódott, éves átlagos szintje elérte a 6,3 %-ot.

Bár hivatalos és nyilvános létminimumszámítás Magyarországon a Kádár-korszakban a nyolcvanas évek elejéig nem volt, a SZOT és a KSH keretein belül időről–időre folytattak a megélhetéshez szükséges minimális jövedelmekkel kapcsolatos számításokat. 1970-ben a Statisztikai Hivatal Közgazdasági Főosztályán állítottak össze egy ezzel a kérdéssel foglalkozó meglehetősen részletes elemzést. E számítások szerint a szegénységi küszöbnek megfelelő egy főre jutó átlagos összeg 1968-ban 660 forintot, a társadalmi minimum egy főre vetített összege 880 forintot tett ki. „1968-ban az egy főre jutó havi személyes jövedelem országos átlagban 1280 forint volt, a társadalmi minimum ennek 69 százaléka, a szegénységi küszöbnek megfelelő összeg pedig 51 százaléka volt. 1968-ban egy átlagos munkás–alkalmazotti kereset 3 tagú család társadalmi minimumát nem fedezte, az ún. szegénységi küszöbnek megfelelő szintet azonban igen. Öt tagú /3 gyermekes/ család társadalmi minimumának biztosításához 1968-ban két kereső átlagos keresete volt szükséges. (Kiemelés tőlem. – V.T.) Megjegyezzük, hogy ma már a munkaerőforrásként figyelembevehető nők 73 százaléka folytat kereső tevékenységet. Ezért 1967-ben – az egyedülélőket nem számítva – az aktív családok 1/3 részében volt csak egy kereső, a családok több mint a felében kettő, 16 százalékában pedig kettőnél több volt a keresők száma. Az 1968. évi nyugdíjak és járadékok átlagos összege az egyedülélők társadalmi minimumának átlagosan csak 69 százalékát fedezte, a szegénységi küszöbnek megfelelő szintnek pedig 92 százalékát.”– áll az elemzésben. A KSH által publikált 1967-es jövedelemfelvételi adatok alapján „az ország népességének közel 1/3-a /3,3 millió fő/ élt a társadalmi jövedelmi minimum, ezen belül 14 százaléka /1,4 millió fő a szegénységi küszöb alatt. (…) Mind a társadalmi minimum, mind a szegénységi küszöb alatt élők több mint 2/5-e a munkások, kb. 1/5–1/5 része a parasztok és a nyugdíjasok rétegéből tevődött össze.” Településtípusok szerint a szegények több mint kétharmada községekben élt, egynegyede a vidéki városok, kevesebb mint egytizede pedig a főváros lakója volt. Az 1973-as és 1976-os adatok szerint a szegénység társadalmi összetételében csak a nyugdíjasok arányának növekedése és a mezőgazdasági foglalkozásúak részesedésének csökkenése jelentett érdemi változást.

1972-ben, az akkor legalacsonyabb jövedelmi szinten (800 Ft/fő/hónap alatt) a népesség egytizede élt. „Ezek egy főre jutó havi átlagos jövedelme mindössze 610 Ft volt,” valamivel kevesebb, mint a négy évvel megállapított szegénységi küszöb összege. A szociális ellátórendszer kiépítetlensége és a szegénység létét tagadó politika az átfogó szociálpolitikai gondolkodás hiánya miatt (is) képtelen volt ezeknek a kérdéseknek a tartós orvoslására. A civilizációs szint emelkedésével párhuzamosan a szegénységi küszöb is magasabbra került, valamint a szegénység fogalmának a tartalma módosult.

A fogyasztás kérdésköréhez közelítve az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a szocialista korszak viszonyai között a vagyonszerzés, a vagyongyűjtés nem tartozott a rendszer által támogatott tevékenységek közé. Ennek elsődlegesen ideológiai okai voltak, hiszen a szocialista rendszer köztulajdont illető felfogása ellentétes volt a személyi használaton túlmutató, felhalmozási célú magántulajdonnal. Kádár János egyik – hatvanas évek végén elmondott – beszédének részlete jól szemlélteti a vagyonszerzéssel kapcsolatos hivatalos álláspontot. „Helyeseljük, ha valaki becsületes munkával keresett pénzét megtakarítja, és televíziót, hűtőszekrényt, motorkerékpárt, autót vagy bármi egyebet vesz magának, utazik vagy családi házat épít. De nem helyeseljük, ha valakinek az életszemlélete annyira eltorzul, hogy nem a becsülettel végzett munka emberi öröme, az annak révén elnyert tisztesség adja élete értelmét, hanem fődolog lesz számára a szerzés, a hörcsögként való gyűjtés.”

A szocialista korszak anyagi gyarapodása, a civilizációs körülmények javítása nagy erőfeszítést igényelt a magyar lakosságtól. Ezt és a tevékenységszerkezet átalakulásának jellemzőit egyaránt jól mutatják az időmérleg adatok. Az időfelhasználás szerkezetében bekövetkezett változások közül a legfontosabb a főfoglalkozású kereső tevékenységre fordított idő csökkenése és a szabadon felhasználható idő mennyiségének a növekedése. A kiegészítő jövedelemszerzés időtartama azonban a hatvanas évek elejétől egészen a nyolcvanas évek végéig lényegében folyamatosan emelkedett. A fiziológiai szükségletek kielégítésére fordított idő nem változott lényeges mértékben.

1963 és 1977 között a férfiak keresőtevékenységének átlagos napi időtartama 450 percről 378 percre csökkent, ez elsősorban a törvényes munkaidő–csökkentések következménye. A nők esetében ugyanekkor a munkaidő 204 percről 245 percre emelkedett, ami a növekvő arányú munkába állásuk következménye volt. A nők háztartási munkára fordított ideje viszont 1963 és 1977 között 336 percről 260 percre csökkent. Valószínűleg a főzésre, fűtésre, mosásra, vízhordásra fordított időből takarítottak meg, amit a háztartások gépesítése, a közműhálózat (víz, gáz) fejlődése tett lehetővé. Az időfelhasználás adatai arra utalnak, hogy a magyar társadalom élete a huszadik század második felében munkacentrikus volt. A társadalmi erőfeszítés méreteit jól illusztrálja például az az 1976/77-es időmérleg-adat, mely szerint a férfiak mintegy 150 millió munkaórát fordítottak ekkor új lakásépítéssel kapcsolatos munkákra. Ennek jelentős szerepe volt abban, hogy az adott évben 48 000 új lakás készült el magánerős beruházásban.

A háztartások kiadásszerkezetét vizsgálva látható, hogy a tartós fogyasztási cikkek beszerzésére fordított jövedelmek aránya 1960 és 1975 között az összes személyi célú kiadásnál gyorsabban növekedett. 1960-ban a magyar háztartások többségében még a kerékpár és a rádió jelentette a tartós fogyasztási cikk-állományt, gépkocsitulajdonos elvétve akadt és nem volt jellemző a különböző háztartási eszközök – mosógép, porszívó, hűtőgép, vízmelegítő boyler, televízió birtoklása sem. A lakáskörülmények változásával egyidőben nőtt a kereslet, a különböző lakásfelszerelési cikkek – bútorok, gáztűzhely, olajkályha, gázkonvektor – iránt is. A gépkocsibeszerzések üteme az állandó hiány és a kiutalásos rendszer korlátai ellenére a hatvanas évektől folyamatosan növekedett. A személygépkocsi-állomány húsz esztendő alatt majdnem harmincszorosára emelkedett, 1960-ban mindössze 31268 darab személyautó futott a magyar utakon, 1980-ban már 1 013 412 darab.

A tartós javak elterjedése a falvakban élők esetében lassúbb volt, mint a városiaknál, foglalkozási főcsoportok szerint pedig elsőként a szellemi foglalkozásúak, majd a munkások és a mezőgazdasági foglalkozásúak szerezték be a „divatossá váló” cikkeket.

A fogyasztás szerkezete folyamatosan változott, a fogyasztási cikkek köre dinamikusan bővült a háború utáni évizedekben. A fogyasztás átalakulása mellett az életminőség változásaira utal az is, hogy az 1948 utáni időszakra esett a villamosenergia felhasználásának széles körű elterjedése. 1941-ben a lakások mindössze egynegyedében volt villany, 1960-ban háromnegyedében, 1980-ben pedig már majd teljesnek tekinthető az ellátottság.

Az élelmiszerfogyasztás a hatvanas évek elejétől általában nőtt, de a növekedés üteme a falusi háztartásokban valamivel alacsonyabb volt, mint a városokban. Az egyes élelmiszerfajták közül a vizsgált időszakban a húsfélék, a tojás, valamint a tej és tejtermékek fogyasztása emelkedett jelentősen.

A mennyiségi igények igények kielégítése után – bár a választék csak viszonylag lassan bővült – a hetvenes években már az élelmiszerek és az élvezeti cikkek körében is fokozatosan kialakultak a „presztízstermékek”. Ezek közé tartoztak a márkás „nyugati” italok, dohányáruk, csokoládék, üdítőitalok. A Coca Cola-nak, a Pepsi Cola-nak egy darabig éppenúgy presztízsfogyasztást jelző szerepe volt, mint például a Fa-szappannak, a Malboro-nak, a Cézár konyaknak.

A fogyasztói magatartás a korszak során lényegében folyamatosan változott. Időről időre más cikkek váltak slágerré. A hatvanas–hetvenes évek fordulójától a magyar háztartások erősödő affinitást mutattak az otthoni munka megkönnyítésére, általában véve a szolgáltatások fogyasztására. Az ötvenes közepe és a hetvenes évek vége között a lakosság fogyasztásán belül több mint kétszeresére növekedtek a háztartások fenntartásának és működtetésének költségei. A magánközlekedésre fordított kiadások 1955 és 1975 között tízszeresére emelkedtek. A tartós fogyasztási cikkek vásárlásában is jelentős szerkezeti eltolódások következtek be. A hatvanas évek elejétől a különböző elektromos háztartási berendezések (mosógép, centrifuga, hűtőszekrény és televízió), a hetvenes évek elejétől pedig egyértelműen a személygépkocsi került előtérbe. A házi munka gépesítésével megváltozott a háztartásban továbbra is döntő szerepet játszó nők időbeosztása. Bizonyos tevékenységek – például a mosás – jóval kevesebb időt igényeltek a hetvenes évek végén, mint húsz évvel korábban.

A falusi családok jelentős részének fogyasztása és életszínvonala a hatvanas–hetvenes években nagy változáson ment keresztül. Ebben fontos szerepe volt annak, hogy sikeres alkalmazkodási stratégiákat tudtak kialakítani a kollektivizálás következtében megváltozott körülmények között. Idesorolható a több keresős vegyes foglalkozási összetételű háztartások kialakítása, a háztáji és kisegítő gazdaságok intenzív hasznosítása. Kétségbevonhatatlan tény, hogy ez az alkalmazkodási stratégia nagy terhet jelentett a falusi népesség számára, viszont – nem ritkán a politika ellenében – ez tette lehetővé a falun élők társadalmi helyzetének javítását. Az élelmiszerek, a ruházati termékek, a tartós fogyasztási cikkek beszerzésének növekedése mellett a hatvanas évek második felétől jelentősen bővült az igénybe vett szolgáltatások köre és mennyisége és ugyancsak növekedett az egyéb fogyasztási cikkek – háztartási energia, üzemanyagok, gyógyszerek, kulturális cikkek – részesedése a kiadásokban.

Az életkörülmények javításával együttjáró költségek közül az egyik legnagyobb tételt a lakásépítéssel és felújítással kapcsolatos kiadások jelentették. A falusi lakáskörülmények modernizálása a hatvanas évek közepétől gyakorlatilag kizárólag magánerőből ment végbe. A tizenötéves lakásépítési programok a városokra koncentráltak, a lakótelepek építésére szolgáltak. A falvakban ritka kivételektől eltekintve – Sirok, Újfehértó – nem épültek házgyári technológiával készített lakások. Az is sokat mondó tény, hogy az 1960 és 1980 között Magyarországon felépült lakásoknak több mint a kétharmada magánerőből készült. Mindez önmagában is jól mutatja a társadalmi erőfeszítések méreteit s egyben bizonyítékul szolgál arra, milyen erős törekvés volt a magyar társadalomban a kor civilizációs színvonalának utolérésére. Ekkor válik szélesebb körben elérhetővé a vezetékes víz, 1980-ban már a magyarországi lakások több mint a felében volt vízöblítéses WC, közel kétharmadában fürdőszoba, a korszak során az újonnan épülő lakások többséges már ezekkel ellátva épült fel.

A Kádár-korszakban mindvégig mennyiségi és minőségi lakáshiány volt Magyarországon. Más kérdés, hogy a lakásépítésnek ebben a időben a tőkefelhalmozási korlátok miatt kincsképző szerepe is volt. Ez „természetesen” újabb korlátokba ütközött, hiszen a hosszú ideig érvényes szabályozás szerint egy család 1 lakó- és 1 üdülőingatlant birtokolhatott.

A korszak bér- és árrendszere meglehetősen sajátosan értelmezett olyan fogalmakat mint a költség, jövedelemmegtakarítási képesség. A lakások eseténél maradva az egyéni és családi társadalmi újratermelés költségeinek emelkedése, a hivatalosan kimutatott béremelések, valamint a kétkeresős családi modell általánossá válása ellenére sem tette lehetővé, – pusztán a főmunkaidőben szerzett jövedelemből az új lakás megszerzését, felépítését. A nyomott, a társadalmi újratermelés valóságos költségeit nem tartalmazó bérek miatt a kiegészítő munka lényegében az első gazdaságban államilag elspórolt jövedelmek kiegészítésére szolgált.

V. A második világháború utáni legnagyobb életstílusváltás Magyarországon a hatvanas–hetvenes években zajlott le. Az ötvenes évek katasztrofális hiánykorszaka után a hatvanas években az ennivaló volt a fő fogyasztási cikk, a hetvenes években pedig a lakberendezési tárgyak és tartós eszközök fogyasztása vált jellemzővé. A változás hátterében többletjövedelmek megszerzésének különböző módozatai álltak, ez tette lehetővé a lakosság bevételeinek és fogyasztásának viszonylag hosszú ideig tartó és viszonylag dinamikus növekedését. A korszak első részét „gulyáskommunizmusnak”, második szakaszát pedig „fridzsiderszocializmusnak” is nevezték. Az elsősorban publicisztikákban használt meghatározások irónikussága önmagában is jelzi a vonatkozó társadalmi helyzetek felemásságát.

A jelenséget értelmezve nyilvánvalóan elfogadható az a megállapítást, hogy a „gulyáskommunizmus” kibontakozása egybeesik a kádári-hatalom teljeskörű konszolidálódásával, hiszen az életkörülmények érzékelhető mértékű javulása ennek a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig tartó periódus politikájának az alapját jelentette. A fogyasztói orientáció kialakulása azonban nyilvánvalóan nem „menthette meg” a szocialista rendszert, hiszen ennek társadalmi–gazdasági hatásmechanizmusa a létező szocializmus működési elveivel ellentétes irányba mutatott.

Mindaz ami Magyarországon a fogyasztás területén végbement korántsem jelentette az európai szintek elérését, sokkal inkább egy rendszerfüggetlen civilizációs folyamatról volt szó. A „gulyáskommunizmus” és a „fridzsiderszocializmus” – a hatvanas–hetvenes évek – hétköznapjainak valósága Magyarországon a társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt a privátszféra lépésről–lépésre történő visszaszerzéséről szólt. A „gulyáskommunista” időszakra napjainkban nosztalgiával emlékezők általában megfeledkeznek az életkörülmények javítása érdekében hozott egyéni, családi áldozatokról, a társadalmi devianciák gyorsuló ütemű terjedéséről, az egészségi állapot változásában megjelenő kedvezőtlen tendenciákról, arról a frusztrációról ami az egyes emberek által kitűzött és a rendszer korlátai között megvalósítható életcélok különbségéből eredeztethető.

A változások következtében a hetvenes évek végére a magyar társadalom értékrendjében központi szerephez jutott az anyagi jólét megteremtésének az igénye, aminek hátterében az állt, hogy a korábbi évek anyagi–politikai korlátai fokozatosan enyhültek, a kényszerűen hosszúra nyúlt szűkösség korszaka lezárulóban volt, a tervek és a vágyak teljesülésének feltételei lassan javultak – legalábbis a többség számára.

Rubicon, 2001/10–2002/1. sz. 69–76.o.