___Hruscsov Budapesten 1958 április___Vissza
Rainer M. János

Hruscsov Budapesten, 1958 április

      „Dobro pozsalovaty, dorogie tovariscsi!”
      1958. április 1-jén a Népszabadság első oldalán közlemény jelent meg, amely szerint a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány meghívását elfogadva a következő napon Moszkvából párt- és kormányküldöttség indul Budapestre. A közlemény szerint a meghívás 1957 márciusában kelt, a Kádár János vezette magyar küldöttség moszkvai látogatása idején. Budapestre érkezik Nyikita Szergejevics Hruscsov, a párt főtitkára és a Minisztertanács elnöke, Frol Kozlov első miniszterelnökhelyettes, Andrej Gromiko külügyminiszter, Viktor Grisin, a Szakszervezetek Központi Tanácsa elnöke, Pjotr Seleszt, az Ukrán Kommunista Párt kijevi területi bizottsága első titkára, Bojkova asszony, a leningrádi terület pártbizottsága másodtitkára, valamint Gromov budapesti szovjet nagykövet.

Hruscsov, elődeitől eltérően, szeretett utazni, s viszonylag sokat utazott is. Látogatásai szerte a világon figyelmet keltettek, hisz Hruscsov a szuperhatalmak egyikének első embere volt. Magyarországi látogatása 1958 tavaszán különös érdeklődésre tartott számot: másfél évvel korábban Budapesten került szembe addigi pályafutása egyik legnagyobb kihívásával. 1958-ban már egy legalábbis a felszínen megnyugodott ország látszatra konszolidálódott, berendezkedett vezetése hívta meg. Az effajta látogatásokat jellemző koreográfia, bár részben megvolt korábban is, debütált: a Szovjetunió első számú vezetője „normális körülmények” között még nem tett hivatalos látogatást Magyarországon.
      Hruscsov maga persze járt már itt, nem is egyszer. Első alkalommal azonban nem mint első ember: 1946-ban, altábornagyi uniformisban, „inkognitóban” mint ukrán első titkár utazott Ausztriába, Németországba és Magyarországra. Utazásának célja a jóvátétel céljaira leszerelendő és a Szovjetunióba, pontosabban Ukrajnába szállítandó termelőberendezések szemrevételezése, kiválogatása volt. [1] Másodszor 1957-ben újév napján, mint első számú vezető érkezett Magyarországra, a körülmények azonban távolról sem voltak „normálisak”. Két hónap sem telt el a magyar forradalmat leverő szovjet katonai invázió óta, akkor Hruscsov – a csehszlovák, román és bolgár pártvezetőkkel együtt – éppen a rendcsinálás további menetének koordinálása érdekében járt itt. [2] Akkor „nem sok szépet tudtunk mutatni nekik” – jegyezte meg 1958 áprilisában Kádár. [3] Olyannyira nem, hogy még magukat a vendégeket sem volt célszerű mutogatni. Ittlétükről a közlemény elutazásuk után két nappal jelent meg a Népszabadságban. [4]
      Ezzel a látogatással kapcsolatban – nem kis részben Hruscsov emlékiratainak időrendi zűrzavara miatt – terjedt el s szűrődött be a történeti irodalomba is, hogy 1956 novemberében Hruscsov inkognitóban Budapesten személyesen irányította a Kádár-vezetés „berendezkedését”. [5] Ezt a feladatot, amint az újabban előkerült szovjet dokumentumokból kiderül, a szovjet pártelnökség Malenkov vezette küldöttsége végezte el, s végső mozzanata az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága nevezetes 1956 decemberi határozatának közös megfogalmazása volt. [6] A látogatás két főszereplője több alkalommal találkozott ezt megelőzően, és 1957 folyamán is: 1956. november 3-án, 1957 március végén, 1957 júniusában, majd novemberében. Valamennyi találkozásra azonban Moszkvában került sor. Legmagasabb szintű elfoglaltság, a magyar helyzet sajátosságai nem tettek lehetővé eleddig egy normálisan megrendezett, „békebeli” látogatást.
      A rendkívüli események 1958 tavaszára régen elmúltak. Ekkorra értek meg a feltételei annak, hogy – Hruscsov szavaival – „a magyar nép ráüsse jóváhagyó pecsétjét az új magyar párt és kormány rendelkezéseire”, [7] s erről a Birodalom vezetője személyesen nyerjen tanúbizonyságot.
      Ami természetesen egyáltalában nem jelentette azt, hogy a látogatás puszta „szemle”, „jutalomutazás” lett volna. Vendég és házigazda egyaránt fontos politikai és más célokkal készült a nagy eseményre. Kölcsönös érdekek és eltérő célkitűzések egyaránt megfogalmazódtak – bár az érvényesítés lehetőségeivel a felek nem éppen egyenlőképpen rendelkeztek.

      „Edward király, angol király” – a vendég
      1957 januárjában Hruscsov minden bizonnyal – mint mindig – magabiztosan, de egyszersmind gondterhelten utazott Budapestre. A magyar forradalom leverése átmenetileg véget vetett a világpolitikai enyhülés periódusának, odahaza pedig a pártelnökség sztálinistái a lengyel és magyar válságért a pártfőtitkár XX. pártkongresszuson elkezdett desztálinizáló irányvonalát okolták. Elakadt a „sztálintalanítás” folyamata. A Hruscsovnak oly fontos jugoszláv kapcsolatra súlyos árnyékot vetett Nagy Imre és csoportja elrablása a budapesti jugoszláv követségről. Magyarországon a helyzet még mindig bonyolult volt: a sztrájkok felfellobbantak, pár héttel azelőtt a párt lapja még forradalomnak nevezte október 23-át, a nagy nehézségek árán összehozott új, szovjetbarát vezetés első embere, Kádár János – Malenkovnak, Hruscsov budapesti kiküldöttjének (s persze ellenlábasának...) jellemzése szerint – ugyan „politikailag felkészült, nagytudású munkatárs benyomását kelti”, ám „jellemét tekintve kissé lágyszívű”, ráadásul „környezetének ingadozó tagjai befolyást gyakorolnak rá.” [8] A Moszkvába „evakuált” Rákosi, Gerő és társaik hosszú leveleket intéztek a főtitkárhoz, véleményükkel és tanácsaikkal a magyar helyzetről, szüntelenül intrikáltak Kádár és társai ellen, kérték hazatérésük engedélyezését, s a lehetőséget, hogy kivehessék részüket a rendcsinálásból. [9] Hruscsov e leveleket maga valószínűleg nem olvasta el, de arról biztosan tudott, hogy az Elnökség egyes tagjai egyetértőleg forgatják a hosszú fogalmazványok lapjait. [10]
      1958 áprilisában Hruscsovnak a tizenöt hónappal korábbihoz képest jóval több oka volt a magabiztosságra, sőt esetleg a vidámságra is. Saját politikai „hátországa” biztosabb volt, mint valaha: 1957 júniusában a párt elnökségét a Központi Bizottság hathatós támogatásával megtisztította „az oda nem való elemektől”. [11] Molotov, Kaganovics, Malenkov és Sepilov száműzettek a Kremlből. Budapestre való indulása előtt néhány nappal a júniusban ugyancsak ellene fordult Bulganyint leváltották a miniszterelnöki posztról (az új gyakorlatnak megfelelően letartóztatás, vizsgálat, per helyett az Állami Bank igazgatójává nevezték ki...). [12] A Legfelsőbb Tanács Bulganyin helyére magát Hruscsovot nevezte ki, aki így formálisan is elfoglalta a korábban Sztálin által birtokolt pozíciókat. A Budapestre induló küldöttségben saját kedves emberei kaptak helyet. Így többek között Frol Kozlov első miniszterelnökhelyettes, korábbi leningrádi első titkár, akinek kulcsszerepe volt az elnökségi puccskísérlet meghiúsításában, [13] Andrej Gromiko, aki a rossz pillanatban rossz helyre csatlakozó Sepilovot váltotta fel a külügyminisztérium élén.
      Amilyen ellentmondásosnak bizonyult Hruscsov számára az 1956-os év, annyira jól sikerült külpolitikai szempontból az 1957-es. 1956 végén Sztálin leleplezőjét a nemzetközi sajtó nagy része mint a Vezér méltó utódját marasztalta el a magyar forradalom leveréséért. 1958 január elsején mosolygó képe a Time amerikai hírmagazin első oldalán jelent meg – mint az 1957-es „Év Emberéé”... [14] A sikerek valóban látványosak voltak, elsősorban az 1957-es év második felében, miután Hruscsov megszilárdította helyzetét a vezetésben. 1957 augusztusában sikerrel próbálták ki az első interkontinentális rakétát (ICBM). Az ősz folyamán a Szovjetunió földkörüli pályára állított két mesterséges holdat. Az 1945 óta tartó nukleáris korszak során első ízben a Szovjetunió nem követte az Egyesült Államokat a különféle tömegpusztító fegyverrendszerek kifejlesztésének versenyében, hanem – úgy tűnt – előnyre tett szert. Képessé vált legnagyobb vetélytársa területének veszélyeztetésére nukleáris fegyverekkel. A rakétatechnikai előnyt, az úgynevezett „missile gap” jelenségét – mint később kitűnt – a nyugati szakértők és a közvélemény egyaránt túlértékelték, [15] amihez alaposan hozzájárultak Hruscsov magabiztos nyilatkozatai. Az első szputnyik fellövését (1957. október 4.) követő hónapban Moszkvában gyűltek össze a világ kommunista pártvezetői, megerősítve a szovjet párt vezető szerepét és a szovjet szocializmus-modell mintaértékét. Még a Jugoszláv Kommunisták Szövetségével ismét felújuló ellentétek (Tito küldöttei nem írták alá a zárónyilatkozatot) sem borítottak árnyékot a posztsztálini szovjet vezetés diadalmenetére. Hruscsov beszédeiben mind gyakrabban bukkant fel a tőkés világ vezető hatalma, az Egyesült Államok „utolérésének és túlszárnyalásának” (dognaty i peregnaty – DIP) gondolata, az erre valló impozáns mutatók (elsősorban az iparfejlődés növekedési üteméé). A XX. kongresszuson meghirdetett békés versenyben a Szovjetunió – a propaganda szerint – máris nyerésre állt.

Ezt a nyerő pozíciót persze nem fölösleges a megszerzettnek vélt katonai fölénnyel is alátámasztani. 1957 végétől Hruscsov (illetve az akkor még miniszterelnök Bulganyin) számos javaslatot tett a fegyverkezési verseny korlátozására, a Varsói Szerződés és a NATO között kötendő megnemtámadási egyezmény megkötésére, ennek érdekében pedig a nagyhatalmak újbóli csúcstalálkozójának összehívására. [16] A budapesti út előestéjén a moszkvai legfelsőbb tanácsi ülésszak felhívást intézett az Egyesült Államokhoz és Angliához az atom- és hidrogénfegyver-kísérletek (-robbantások) beszüntetésére, s a Szovjetunió bejelentette az egyoldalú moratóriumot. A nyugati atomhatalmak az ellenőrzés kérdésének felvetésével válaszoltak a javaslatra, ezt azonban Hruscsov – éppen Budapesten, a Dózsa György úti szobortalapzatról – elutasította, mondván: „A csalást könnyű leleplezni. Ismeretes, hogy egyetlen angol vagy amerikai atom-, vagy hidrogénbomba robbantás sem maradt titokban. Tehát a robbantások nemzetközi ellenőrzése ténylegesen már megvan.” [17] A nyugati ellenjavaslatokkal (Németország kérdése, a kelet-európai csatlós országok helyzete) foglalkozni sem volt hajlandó, az egyes országok belügyének minősítve azokat. A sikeres kísérletek és a szputnyik fellövése után feltehetően Hruscsov sem hitte komolyan, hogy a nyugatiak csatlakoznak a moratórium-javaslathoz. Tisztában volt azonban a nyugati közvélemény félelmeivel és a békepropaganda jelentőségével, igyekezett tehát „megszervezni” a belső nyomásgyakorlás csoportjait. A „békeoffenzíva” keretében feltételezett csúcstalálkozó egyben újólag legitimálta volna a Szovjetunió katonai-befolyási övezetét Európában, melyet – legalábbis retorikai szinten – a magyar forradalom ügye ismételten napirendre tűzött. Ennek érdekében a szovjet vezetés kész volt bizonyos gesztusokra, mint például a szovjet hadsereg létszámának csökkentésére, sőt egyes térségekből a csapatok kivonása is felmerült. Kelet-Európában Romániát szemelte ki Hruscsov elsőnek, de, mint Budapesten kiderült, már körvonalazódtak a tervek Magyarországgal kapcsolatosan is. A magyarországi látogatás egyfelől fel kívánta mérni a magyar vezetés ezzel kapcsolatos reakcióját, másfelől demonstrálni a világ előtt, hogy a másfél évvel azelőtti intervenció után a helyzet Budapesten „normalizálódott”, a magyar vezetés és a lakosság lelkében egyaránt „béke honol”.
      Budapest vendége számára a sikerek talpkövét – ahogy erre már utaltam – a belső hatalmi harcok lezárása jelentette. Hasonló jelentőséggel bírt a táboron belüli feszültségek kezelése, s ebben a tekintetben 1956-tól a legnagyobb kihívást a „revizionizmus” és a „nemzeti kommunizmus” intézte a szovjet pártfőtitkárhoz. Három legjelentősebb képviselője közül Tito jugoszláv elnök volt mindig is a legfontosabb: túl a szovjet katonai befolyás határán, nyugati gazdasági kapcsolatokkal és katonai garanciákkal rendszere élő bizonyíték maradt a „marxizmus–leninizmus”, a „szocialista építés” alternatív lehetőségére. 1956 novemberének válságos napjaiban Tito és Hruscsov még a közös bizalmas cselekvésig is eljutottak a revizionizmus egy másik kiemelkedő alakja, Nagy Imre ellenében. Az ő makacssága, váratlan lépése, amellyel megtagadta a lemondást, átmeneti mélypontot idézett elő a szépen bimbózó szovjet–jugoszláv kapcsolatokban. Ezt követően felívelő és hanyatló periódusok váltották egymást Moszkva és Belgrád kapcsolataiban. 1957 végén, a moszkvai nyilatkozat alá nem írása körüli konfliktus után a szovjet vezetés még viszonylag differenciált álláspontra helyezkedett. Úgy látták – tájékoztatta Gromov budapesti nagykövet például Kádár Jánost –, hogy ez a magatartás a jugoszlávok részéről „nem kommunista álláspont”, ám „a perspektívát illetően megmondták, hogy a viszony javítása irányában kell dolgozni és óvtak attól, hogy elhamarkodott következtetést vonjon le bárki és rontsák a viszonyt Jugoszláviával. Erre ok nincs.” [18] Március végén viszont a VII. kongresszusára készülő jugoszláv párt programtervezete igen erőteljes reakciót váltott ki a Kremlben, s ez vonatkozott arra is, ami szerepelt benne (a sztálinizmus elítélése), arra is, ami nem (a Szovjetunió vezető szerepének kinyilvánítása a szocialista táborban). A „revizionizmus” másik két jelentős alakja közül Nagy Imre a budapesti Gyorskocsi utcai börtönben várta sorsának beteljesülését. Már elkezdett perét szovjet kérésre 1958. február elején félbeszakították, ám a „fejére szóló” döntés érvényben maradt. [19] A lengyel Wladyslav Gomulka ebben az időben mind közelebb került a szovjet állásponthoz. 1958 első felében a revizionizmussal szembeni „Szent Szövetség” szigora mindenesetre határozottan nőtt, bár április elején a nyilvánosság előtt még kevés jel mutatott arra, amire a nyár elején sor került. [20]

      „Montgomery, a vár ura” – a házigazda
      Ha Hruscsov hosszú utat tett meg előző budapesti vendégeskedése óta, ez bízvást elmondható Kádár Jánosról, a vendéglátóról is. 1957 januárjában a levert forradalom romjain még éppen hogy berendezkedett, 1957 júniusában, szinte egyidőben a moszkvai puccskísérlettel Kádár is megszabadult politikai ellenfeleinek pártvezetésben lévő maradványaitól. Vendégétől eltérően erre nem váratlan lépés adott számára lehetőséget, hanem tudatos „építkezés”. Viszonylag szilárd helyzete nem jelentett azonban „Treuga Dei-t” a vezetésen belül, akadhattak olyanok, akik késégbe vonták egyszemélyi vezető szerepét. Például Münnich Ferenc, aki állítólag Hruscsov eredeti kiszemeltje volt 1956-ban, vagy a rákosista körök exponense, Kiss Károly. Amikor 1957 őszén ez utóbbiak Kádárt kompromittáló kiadványt készültek megjelentetni '56-os beszédeiből – ha hinni lehet Marosán Györgynek, – nem volt teljesen egyértelmű a Politikai Bizottság magatartása. [21] Egy magas szintű látogatástól Kádár az effajta belső egyensúlyhiányok orvoslását is várta. [22]
      Fő ellenlábasai persze már régen nem a vezetésben foglaltak helyet – velük kapcsolatosan már Hruscsovval való első, 1956. november 3-i esti találkozóján megállapodott. Rákosi, illetve Nagy Imre visszatérése a hatalom csúcsaira ettől kezdve nem jött igazán számításba. „Ügyeik végső elintézése” azonban Kádár számára nyomasztó gond maradt, s magas vendége érkezése pillanatában nyilván ezek is foglalkoztatták. Rákosi moszkvai száműzetéséről még 1957 márciusában megállapodott Hruscsovval [23], de ami az ugyancsak Moszkvában tartózkodó „rákosistákat” illeti, éppen 1958 januárjában született központi bizottsági határozat fokozatos hazatelepítésükről. Ezt a döntést – ellentétben a Nagy Imrével kapcsolatos KB-határozattal – zárt levél formájában a párttagsággal is ismertették. [24] A visszhang még a pártközponti jelentések torz optikájából kitűnően is viharosnak mondható: a párttagság erősen aggódott, hogy a lépés nyitány egy restaurációhoz, hogy Kovács Istvánt, Hegedűs Andrást hamarosan követi Gerő és esetleg Rákosi is. Mások viszont bátorítást nyertek: a sztálinisták követelték, hogy végre ítéljék el Nagy Imrét. [25]
      Ennek az utóbbi kérdésnek a „végleges” megoldása semmiképpen sem lett volna Kádár ellenére. Annak idején, 1957-ben gyors vizsgálatot és befejezést szeretett volna – mert „lehetetlen az egész ország politikai helyzetét elképzelni anélkül, hogy ebben a dologban ne teremtenénk megfelelő rendet... nem lehet 8–10 hónapig, évekig várni a méregfog kihúzásával”. [26] Ám hiába dolgozott erejét megfeszítve Rajnai Sándor és csapata a vizsgálaton, az 1957 szeptemberére, az ENSZ-közgyűlés rendkívüli ülésszakát követő időpontra időzített pert szovjet fellépésre el kellett halasztani. [27] 1958 februárjában ugyanez ismétlődött meg. Kádár egyre gyakrabban emlegette a „késést”. „A megtorlás tavaly november 4–5 között lett volna a legérthetőbb, de akkor voltunk a leggyengébbek” – mondotta 1957 decemberében, amikor a moszkvai értekezlet után végre úgy tűnt, zöld utat kap a Nagy Imre-per. [28] „... a kérdés nagy baja, hogy minél jobban megy az idő, annál bonyolultabbá válik. (...) Amikor lezárhattuk volna az ügyet, akkor nem volt erő hozzá” – folytatta 1958. február 14-én, az újabb szovjet halasztási kérelem tárgyalásakor. [29] Más változatot, a halálos ítéletek enyhítését azonban Kádár nem tudta, nem akarta elképzelni. Pedig éppenséggel lehetségesnek látszott ez is. A szovjet békeoffenzívába, esetleg Hruscsov látogatásával egybekötve, nagyon jól illeszkedett volna egy politikai amnesztia a már megbékélt Magyarországon. „Ha most lenne amnesztia, ez a főbűnösökre terjedne ki, s ez gyengítené a népi demokráciát” – fejtegette Kádár 1957 decemberében. [30] Ebben akkor a vezetés tagjai szinte kivétel nélkül egyetértettek, de a februári halasztás vitája már némileg megosztotta a testületet. Valkó Márton egyenesen – illetlenül kiejtve száján a „halálos ítélet” szót – az elítélés után azonnal gyakorolandó kegyelem eshetőségét vetette fel. „Ez nem járható út” – vetette oda Kádár [31], s úgy tűnik, valósággal ingerült lett. „Ha nem néznénk a világkommunizmus érdekeit, Nagy Imre bandája már rég a föld alatt lenne” – válaszolta nyersen 1958. március 24-én Gollan, Matthews és Dutt, az Angol Kommunista Párt három politbürótagja aggódó kérdésére, vajon a Nagy Imre elleni perrel kapcsolatban a magyar vezetés figyel-e a többi kommunista párt érdekeire. [32]
      Kádárt persze aligha az angol kommunista vezetők, vagy Valkó Márton véleménye befolyásolhatta. Mögötte állt a Központi Bizottság, amelynek soraiban Valkó egyszerű póttag volt. 1957 végén azonban Gromov nagykövet Moszkvából is felettébb furcsa üzenetet hozott. Hruscsov, értesülve a már említett december 21-i döntésről, feltehetően a békeoffenzíva első lendületében a következő kérdést tette fel nagykövete útján: (Kádár interpretációjában) „Hruscsov elvtárs mondta: helyes, hogy ennek a dolognak a végére akarunk járni, de megkérdezte, hogyan fogunk a végére járni? Őt valószínűleg az érdekelte, mi lesz? Börtön, dorgálás, vagy mi? Hogy a végére járjunk, azzal egyetért” [33]. A „nemzeti kommunizmus” elleni Szent Szövetség Hruscsov sakktábláján csak egy (jóllehet fontos) terület volt. Számításba vehette más pozíciókhoz fűződő érdekeit is. A frissen kezdeményezett csúcstalálkozót például, vagy a jugoszláv pártkongresszust, amelyet először 1957 őszére terveztek, s amely akkor (is) az elhalasztás egyik oka volt. [34] Egy esetleges magyar készség az enyhe ítéletre megkönnyíthette dolgát, noha, ahogyan Kádár tájékoztatójában hozzátette „véleményüket egyébként ismerjük régebbről”.
      Márpedig Kádár nem volt abban a helyzetben, hogy a „szovjet kapcsolatban” túlságosan ragaszkodjon saját elgondolásaihoz. Számára a látogatásnak volt egy sokkal lényegesebb tétje (érdekek és tétek természetesen kölcsönösek...), mégpedig a gazdasági kapcsolatok további alakulásának ügye.

1957 a magyar gazdaságban a rekonstrukció éve volt. [35] A forradalom okozta károk, a politikai sztrájkok miatti kiesések nyomán nem utolsósorban a „szövetségesek”, elsősorban a Szovjetunió áru- és pénz (deviza) hitelei segítségével sikerült a gazdaság működését normalizálni. 1957 első felében a gazdaságirányítási rendszer reformját, majd inkább csak korrekcióját szorgalmazó reformterveket fokozatosan félretették, helyreállt a centralizált tervutasításos rendszer folytonossága. Az új-régi struktúrák azonban az első időkben igen szerény gazdasági célokat fogalmaztak meg. A még 1956-ban kidolgozott második ötéves tervet félretették, 1958–60-ra egy helyreállító jellegű hároméves tervet körvonalaztak, csekély növekedéssel számoltak. Csökkentették a felhalmozás arányát, amely a forradalom előttinek töredékére süllyedt, nem is szólva az 1953 előtti arányokról. Ismét leállítottak több beruházást. Ugyanakkor politikai okokból emelték az életszínvonalat, a béreket, az áruellátás színvonalát. 1956 első és igen hosszú távra érvényes tanulságának a Kádár-vezetés a lakossági életszínvonal szerény, fokozatos, de állandó növelését tekintette. Nemigen esett szó a mezőgazdaság kollektivizálásának folytatásáról, még kevésbé befejezéséről. A bérkiáramlás, a piaci elemek bizonyos fokú jelenléte, a termeléscsökkentés felidézte az infláció, a munkanélküliség rémét. Noha az 1957-es év nem sikerült rosszul, a Politikai Bizottság 1958. december 28-i ülésén az 1958-as terv irányelveinek tárgyalásakor visszafogott, ha éppen nem borúlátó hangulat uralkodott. Kiss Árpád, a napirend előadója szerint a nemzeti jövedelem előirányzatát csökkenteni kell, számolni kell az import visszafogásával. Csökkenteni kell az árusegélyekből származó magas készleteket is mindez veszélyeztetni fogja a termelés folyamatosságát, foglalkoztatási gondokat, áruellátási nehézségeket sem lehet kizárni. Külföldi eladósodás indult meg, amit szintén vissza kell fogni. Kádár még a napirend előtt jelezte, hogy a szovjetektől további hiteleket nem várhat a magyar gazdaság. Kiss Árpád ehelyett a már korábban rögzített szovjet–magyar árucserekeret további növelését javasolta („Ez már sokkal tisztességesebb javaslat, mint a hitelkérés” – utalt a korábbi kudarcra. [36]) Még az ülés előtt a keretet magyar részről 30 millió rubellel meg kívánták emelni, ehhez képest Kiss további 20 millióra tett indítványt.
      Csak hát, ahogyan Kádár elmondotta, „most nekik nem könnyű”. Bulganyin (akkor még) miniszterelnök 1958 januárjában a magyar kormánynak írott levelében a 30 millió rubeles árucserekeret emelést sem tartotta teljesíthetőnek. Csak a felére látott lehetőséget. [37] Moszkva a DIP nagyralátó tervei jegyében ugyancsak nagy nekirugaszkodásokra készült, középpontban a vegyipar hétéves fejlesztési tervével, amelytől Hruscsov a lakosság ruházkodásának egyszer s mindenkorra történő megoldását remélte. A kis csatlós országok extenzív fejlesztési elképzeléseihez szükséges állandóan növekvő nyersanyag- és energiaigények kielégítése bizonyára eltörpült a haditechnika és az űrkutatás költségei mellett. A békekezdeményezések indítékai között feltehetően nem csupán az előnyös helyzet stabilizálására irányuló törekvések szerepeltek, hanem legalább ennyire a terhek növekedésének megállítására irányuló szándékok is... De nem csak a katonai kiadások jelentettek a Szovjetuniónak gazdasági terhet. Nem véletlen, hogy ebben az időben fogalmazódnak meg az első elgondolások a KGST-együttműködés „magasabb szintre” emeléséről, szakosítások, kooperációk kezdeményezéséről.
      A már említett PB-ülésen Kádár tolmácsolta Gromov egy megjegyzését. A felgyűlt gazdasági kérdések olyan természetűek, hogy leghelyesebb lenne magához Hruscsovhoz fordulni. „Persze, reális megközelítéssel” – tette hozzá a nagykövet. 1956-ban a magyar politikai válság mélysége indította Moszkvát arra, hogy mélyen nyúljon a pénztárcájába. Ha Hruscsov látja, hogy a tábor „gyenge láncszeméből” konszolidált, békés, nyugodt ország lett, élén szilárd, egységes vezetéssel, amely keményen tartja kézben a belpolitikát, de készséggel rendeli alá a birodalmi külpolitikai érdekeknek, talán nagyobb megértést tanúsít a magyar gazdasági igények iránt. Mi sem alkalmasabb mindennek lebonyolítására, mint egy „politikai látogatás”, egy látványos demonstráció, egy ünnepi együttlét... Komparatív előnyök, s csapás az ellenségre, künn és benn. Nem csoda, hogy egy ilyen látogatás terve már régóta érlelődött...

      „Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja...” – a program összeállítása
      Komolyabban a látogatás terve 1957 novemberében, a moszkvai nemzetközi találkozón merülhetett fel. Kádár a KB előtt tartott bizalmas beszámolójában említette, hogy szovjet részről (személyesen Vorosilov marsall részéről, aki „Moszkvában közismert magyar patrióta”...) felvetődött: „maguk magyarok minket nem hívnak.” „Azt gondoljuk – folytatta Kádár –, hogy ideje lenne a Szovjetunió Kommunista Pártjának és kormányának küldöttségét meghívni Magyarországra, valahogyan oly módon, hogy Vorosilov elvtárs is benne legyen” [38]. Megjelölte az időpontot is: „érintse a felszabadulási ünnepségek időszakát”. A Politikai Bizottság 1957. december 28-án határozatot is hozott: „...meg kell hívni a Szovjetunió párt- és kormánydelegációját politikai jellegű látogatásra lehetőleg úgy, hogy az április 4-i ünnepen itt tartózkodjanak. Amennyiben ez az időpont a szovjet elvtársaknak nem felel meg, kérjük, hogy ápr. 4-re a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa delegációja jöjjön Magyarországra Vorosilov et. vezetésével. Ápr. 4-re más delegációt nem hívunk meg.” [39]
      Ha a látogatás a kezdeményezéskor érvényes megegyezések szerint valósult volna meg, még két hónap sem telt volna el a Nagy Imre-per lefolytatása, ítéleteinek közzététele és a magas vendég érkezése között. Nagy kár, hogy nem tudjuk e pillanatban a „politikai látogatás”-ról élő elképzeléseket 1957/58 fordulójáról. Ennek híján csak találgatni lehet: elhallgatták volna az ítéleteket, avagy Hruscsov „jelenése” előrehozta volna az első, részleges amnesztiát? Esetleg tényleg csak Vorosilov államfő, az 1957-es politbüró-puccs (addigra) utolsó mohikánja lett volna Budapest vendége? E legvalószínűbb változat a „politikai látogatás” súlyát alighanem igen kedvezőtlenül befolyásolta volna. Az 1958 április elején valójában Jugoszláviába készülő államfőről Hruscsov nem éppen hízelgően nyilatkozott a moszkvai jugoszláv követnek: „Vorosilov az októberi forradalom és a polgárháború óta egyebet sem tesz, csak látogatóba járkál. ... Miért váltanánk le? A sztarik így se csinál semmit, a Szovjetunió szempontjából meg előnyösebb, ha a helyén marad.” [40]
      A meghívás továbbítása után 1958 március közepén az apparátus hozzálátott a látogatás forgatókönyvének kidolgozásához. Nem volt egyszerű feladat: ahogyan utaltunk rá, hasonló alkalmak korábban nemigen adódtak. Pártelnökségi tagok hasonló vizitjeire korábban erősen „feladatorientált” jelleggel került sor, fél- vagy teljes inkognitóban. 1956–57-ben öt alkalommal is, különféle fokozatú válsághelyzetekben. [41] Ilyen esetekben legfeljebb a titok- és személyes védelem megszervezése jelentett a vendéglátók számára feladatot.
      Az 1958 áprilisihoz hasonló parádéra Budapesten addig nemigen került sor 1945 óta. A szocialista országok vezetői keveset látogattak egymáshoz, Sztálin sehová sem ment, Rákosi kereste fel többnyire a nyilvánosság kizárásával. Később a „kollektív vezetés” idején, 1953–55-ben a magyar pártvezetők népes delegációi gyakorta keresték fel a szovjet fővárost, de utazásaik nemigen különböztek a válsághelyzetekben ideránduló szovjet emisszáriusokétól. Hruscsov viszont 1955-ös belgrádi útja óta szeretett utazni; részben ezeken az utakon, azután Tito 1956 júniusi moszkvai látogatásán alakult ki a hasonló események koreográfiája, amely azután egy-két évtizedig meghatározó maradt, de egyes maradványai a rendszerváltásig „éltek”.
      Ennek lényege a többrétegűség, amely utánozhatatlan egyveleggé gyúródik. Egyfelől gazdag protokolláris elemei a nemzetközi diplomáciai érintkezés normáit követik (fogadtatás, búcsúztatás, koszorúzás, díszebédvacsora, tárgyalások). A protokoll egyes elemei rendszerspecifikusan módosulnak, pl. a vendég az illető ország parlamentje helyett a párt központi bizottságának ülésén vesz részt. Később, mikor a kb-k már éppen olyan ritkán üléseztek, mint a parlamentek, maradt a meghitt családi kör a fogadó delegációval, esetleg a politikai bizottsággal. Más vonások mértéktelenül felerősödnek, így pl. a verbális megnyilatkozások. Beszéd, megírt, de néha szabadon elmondott, minden lehetséges alkalommal, a megérkezéstől a búcsúig (repülőgépről búcsútávirat). A látogatás ebben a vonatkozásban ünnepi jellegű, hiszen normálisan a „szocialista vezető” felelősségteljes döntéshozói munkája a nyilvánosságtól elzártan, szigorú titoktartás jótékony védelme alatt zajlik. Az ünnep során azonban láthatóvá és hallhatóvá válik: végeláthatatlan szóáradatával önti nyakon a publikumot, amelynek kevés lehetősége van arra, hogy előle kitérjen. (Az 1958 áprilisi Hruscsov-látogatás alighanem az első volt, amelyet a kor színvonalán teljes média-fegyvertár bevetésével közvetítettek. A sajtót természetes módon uralta az esemény, több helyszínről adott a rádió hosszú egyenes adásokban, sőt élő közvetítés foglalta el az akkor még csak heti néhány napon pár órát sugárzó televízió adásidejének nagy részét is. Készült filmhíradó, színes kisfilm stb.)
      A látogatás egy másik rétege a Vezető mozgalmi és plebejus jellegét, sőt lényegét hivatott aláhúzni. Legfontosabb eleme a gyűlés, amely ilyen szinten mindig nagy-, sőt tömeg-. Ez főleg „politikus” közönségnek szól, elsősorban a pártaktívának, amely kisebb méretekben, de jellegében hasonló tevékenységet végez. Az egyszerű „néptömegekhez” (akiket nem érdekel a politika, mert már ilyen is lehet...) szólnak a látogatás „meghitt, emberi” mozzanatai: a magas Vendég utazik, jön-megy, nézelődik a városban és az országban, beszédbe elegyedik mintegy az emberekkel. Egyrészt az ünnep hétköznappá szelídül: aki eljött, nem a világforradalom félelmetes és rettegett vezére, hanem egy egyszerű, kedves ember. Most például éppen azt magyarázza, hogyan vetné ő a kukoricát, ha ő lenne a gazda (térköz, távköz). [42] Ettől szinte olyan is. (Hruscsov személyisége kétségkívül alkalmasabb volt erre a szerepre, mint bármely elődjéé vagy utódjáé, az egész béketábort beleértve.) Másrészt azért mégis csak a világ leghatalmasabb, stb. országának a teljhatalmú vezetője: érkezése, ittléte bármely hétköznapi is, maga az ünnep. Szakrális és profán állandó és erőszakolt vegyítése persze magát a megjelenő eseménysort egyszerre tette nyomasztóvá, émelyítővé s nem egyszer röhejessé. Hruscsovról, akiről Heller Ágnes és Fehér Ferenc találóan állapították meg, hogy „egy nagy államférfi és egy tökfilkó vonásai keveredtek” benne [43], viccek tömege született.

E bonyolult, multifunkcionális aktus alapja a pontos vezérfonal, a forgatókönyv. Szereplői számára létfontosságú, hogy az minél pontosabb legyen, ugyanakkor emberi reakcióik, nem egyszer érdekeik a túlszabályozottság ellenében hatnak. Ideális esetben a forgatókönyv szereplői rendelkezésére áll a játéktér, rögtönözhetnek is, de csak bizonyos – gondosan tervezett – határokon belül.
      Az MSZMP Politikai Bizottsága első alkalommal 1958. március 18-án tárgyalta a szovjet küldöttség programját, amelyet három nappal előbb készített Marosán György budapesti párttitkár, Sándor József, a Párt- és Tömegszervezetek Osztálya (PTO), valamint Szirmai István, az Agitációs és Propaganda Osztály (APO) vezetője. [44] Nem voltak könnyű helyzetben: nem tudták pontosan a látogatás időtartamát (április 3–8. közötti időtartammal számoltak), sem a delegáció pontos összetételét. Így a fő csomópontok kijelölésére szorítkoztak: Budapestre jutott az április 3-i operaházi díszünnepség, a 4-i katonai díszszemle politikai nagygyűléssel, egy látogatás Csepelre (magyar munkásosztály hagyományos fellegvára + nehézipar), továbbá az érkezés és a búcsú Ferihegyen, amelyre „20–25 ezer dolgozót mozgósítunk”. A vidéket Sztálinváros (új, szocialista + nehézipar) és a kővágóőrsi tsz meglátogatása képviselte. Politikai tárgyalásról nem esett szó, csak két díszebédről a Parlamentben (kormány illetve a KB adja), a szabadidő eltöltését Balaton körüli út, badacsonyi borpince-látogatás, budapesti vá rosnézés és színházi előadás biztosította.
      Betegsége miatt nem vett részt az ülésen Kádár, véleményét Marosán tolmácsolta. Az első titkár a programot túl szegényesnek ítélte „az emberekkel való találkozást illetően”. [45] Két további gyűlés beiktatását javasolta, s megkérdőjelezte a kővágóőrsi helyszínt („nehogy elvigyék az elvtársakat messze egy pusztára, ahol csupán 100–150 emberrel találkozhatnak”), helyette Szolnokot ajánlotta. Emellett néhány technikai észrevételt tett: pl. tartsanak készenlétben nyitott kocsikat, az ilyesmi jó benyomást kelt. Arra is gondolt, hogy adódhatnak helyek a városban, amelyeket tanácsosabb elkerülni: „Arra azonban vigyázzanak, hogy az elvtársak útirányát ne az Üllői útra tervezzék, hanem a Népliget mellett közvetlenül jöjjenek be a városba.” Észrevételei valóságos ötletrohamot indítottak el: a PB tagjai egymással versengve adták elő elgondolásaikat arra vonatkozólag, mi módon találkozhatnának a vendégek minél többet a magyar néppel. A mottót Marosán adta meg: „Nem akarjuk az elvtársakat agyonstrapálni, de magunk is szeretnénk, ha közvetlen kapcsolatba kerülnének az emberekkel” [46]. Apró Antal a városban spontán megállásokat javasolt, ahol az emberek üdvözölnék a vendégeket, Kállai Gyula a színház helyett (amúgy is tudni kéne, mit adnak, jegyezte meg Apró, mert az politikai kérdés) találkozót javasolt a magyar ifjúsággal („... ott a fiatalok kis műsort is rögtönözhetnének”). Somogyi Miklós egy csepeli munkáscsalád meglátogatását indítványozta, mások minden színhelyre nagygyűlés tartását, Apró Antal – aki valósággal sziporkázott – nyilván a népfrontpolitika szellemében hozzátette, hogy egy egyéni parasztcsaládot is meg kellene látogatni, „akik megvendégelnék az elvtársakat”. Kitettek magukért az előterjesztők és a meghívottak (a szervezésért felelős operatív bizottság tagjai) is. Sándor József utalt a szállás problémájára: ha Vorosilov is jön, ragaszkodni fog a Sztálin út 114-hez, ahol a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjeként dolgozott 1945-ben (sic! Sándort és a jegyzőkönyvvezetőt nem zavarta, hogy az utat másként hívják...). Kovács Mártonnak, a Minisztertanács protokollosztálya vezetőjének a vita derekán a sűrűsödő program közepette jutott eszébe, hogy kimaradt a koszorúzás, és nem határozták meg az operaházi díszpáholyban helyet foglalók pontos összetételét. Ez már az elnöklő Marosánnak is sok volt, s ráförmedt: „Ezt döntsék el maguk. Részletes program kell.”
      Indulata teljes mértékben érthetőnek látszott. A vita során ugyanis néhány a látogatás „politikai jellegét” érdemben érintő kérdés is felmerült. Mindenekelőtt a „dolgozók szervezéséért” felelős Cservenka Ferencné felvetette, hogy a katonai parádé alatt a gyűlésre „odaszervezett” dolgozók esetleg elfáradnak, a két eseményt szét kellene választani. Ha nem lesz ácsorgás, viszik a feleségeket, gyerekeket, öregek is elmennek. „Más hangulatot tudunk kialakítani.” Fehér Lajos szerint el kellene hagyni a díszszemlét, hiszen tavaly sem volt. Javaslata nem talált meghallgatásra. Ha lehet, még fontosabb kérdéseket vetett fel Szirmai. Először is április 4-re beutazási engedélyt kért két amerikai tv-társaság riportere. Javasolta, hogy nyugodtan jöjjenek (persze a PB engedélye nyomán): „Filmezhetnek, mert amit itt filmeznek, ha nyugaton bemutatják, csak használ nekünk.” Magabiztosságát a testület nem osztotta egyértelműen. Különösen Szirmai második kérdése nyomán nem.
      1958-ban Nagyszombat április 5-re esett. Kiderült, az Állami Egyházügyi Hivatal már engedélyezte a húsvéti körmenetek szokásos rendben történő megtartását. Ebben Szirmai veszélyeket látott: a papokkal vagy akár ellenükre az ellenség körmenet ürügyén tüntetést rendezhet. Ezért Budapesten a körmenet korlátozását indítványozta: tartsák meg, de a templomon belül. Az intézkedés gyakorlatilag a körmenetek betiltását jelentette, ami körül éles vita bontakozott ki. Cservenkáné és különösen Biszku Béla a korlátozás mellett állt ki, utóbbi országos szinten. Máris érkeztek jelentések a „készülődésről” – tette hozzá vészjóslóan. Münnich Ferenc és Kállai Gyula szerint azonban a tiltás nem lenne politikus, a rend más módszerekkel is garantálható. Marosán a Budapestre korlátozást javasló Szirmai mellé állt. Ez a kérdés eldöntötte az amerikai tévések ügyét is. Ahogy Marosán fogalmazott: „Mi a szovjet delegációt olyan meleg fogadtatásban tudjuk részesíteni, amire még nem volt példa Magyarországon. Van sok komoly erő..., akik meg tudják ezt csinálni. De lehetnek olyanok is, akik megcsinálnak néma tüntetést, ugyanakkor itt lesznek az amerikai újságírók, akik majd megírják, hogy ez volt délelőtt és utána ez történt a templomokban délután.” A püspökökkel meg kell beszélni pontosan, mely templomok körül, „milyen mértékben” lehet körmenetet tartani, az amerikaiakat pedig Szirmai hívja meg május elsejére...

      „Földet, folyót, legelni jót” – a program alakítása
      A Politikai Bizottság legközelebb március 25-én ült össze. Közben fontos változás történt: 22-én megérkezett Hruscsov levele, amelyből kiderült, ő vezeti a küldöttséget, s már 2-án megérkeznek. [47] Az előző instrukcióknak megfelelően aprólékosságig részletes forgatókönyv készült, órára-percre lebontva. [48] A vidéki tsz-látogatás helyszíne most Vértesacsa lett, ahol az egyéni parasztcsalád villásreggelit ad a vendégeknek (jó magyar szokás szerint...), a Balaton körüli útból az aligai pártüdülő meglátogatása maradt, a borkóstolót Balatonfüredre helyezték át. Kibővült a program egy tatabányai úttal (bányászat), minden vidéki színhelyen nagygyűléssel, egy további operaházi díszelőadással, az ifjúsági találkozó mellett az MTA székházában találkozással a magyar értelmiség képviselőivel. Természetesen bennmaradt a katonai parádé, amely a „munkáskórusok és népi tánccsoportok” felléptével együtt is csak egy és egynegyed órát tartott. Háromszor három óra időtartamban párt- és kormánytárgyalások is helyet kaptak a forgatókönyvben. Kimaradt viszont külön pontként a budapesti városnézés (szerepelt azonban ilyen az igazán attraktív Sztálinvárosban és Tatabányán). A budapesti programot e változat részletekben, „egy-egy programpont lebonyolítása közben, előtte, vagy utána” irányozta elő. Kínálata kényesen egyensúlyozta ki a politikai tartalmat, a városképet, az eltelt 13 esztendő vívmányait: Gellérthegy, Halászbástya, Margitsziget, Népstadion, „valamilyen új lakótelep”. (A következő 10–15 évben ez utóbbi rendesen a IX. kerületi József Attila-telep volt.) A Halászbástyát pl. a program szerint a legzsúfoltabb napon, április 4-én a parlamenti (esti) fogadást követően kellett volna megtekinteni: nem volt teljesen világos, hogy az Országház erkélyéről szemlélik meg a kivilágítást, vagy ezután fizikailag is felkeresik a helyszínt. Egy figyelmes PB-tag piros postairónnal meg is kérdőjelezte a textust a szóban forgó helyen... Szó esett a feleségek programjáról (nem jöttek végül), a helyi ajándékokról, és a párt- és kormányajándékokról is. (Hruscsov maga sem jött üres kézzel. Ságvári Ágnes, a KB Iroda akkori vezetője visszaemlékezése szerint „...minden politikai bizottsági tagnak egy-egy Volga kocsit hozott ajándékba. Mennél kisebb beosztásban volt valaki, annál kisebb ajándékot kapott. Nekem egy sorozat Kék Hajnal márkájú kölni és parfüm jutott...” Apró problémák a magyarok ajándékaival is adódtak, de szerencsére idejében elhárultak. A PB határozat szerint Hruscsovéknak „egyedi képzőművészeti alkotásokat adunk át (festmény, szobor), melyek a magyar–szovjet barátságot, a magyar nép szabadságharcát, az ellenforradalom elleni harcot ábrázolják.” [49] Ságvári: „Addig ügyeskedtem, amíg a múzeumi illetékesek által felajánlott gyönyörű, de mégiscsak meztelen nőt ábrázoló Medgyessy-szobor helyett egy salgótarjáni fafaragó talpig felöltözött, munkába induló vájárt ábrázoló szobrát tehettük az ajándékok közé” [50].)
      Ezt a forgatókönyvet férfias feszítettség jellemezte. Reggeli általában nyolc óra körül, s azután késő estig tartó elfoglaltság, vidéki kiruccanások esetén szállás Budapesten, Füredről pl. hazatérőben a vonaton vacsoráztak volna. Vértesacsára az indulást egyenesen reggel hét órára tűzték ki a forgatókönyvírók, igaz, tájjellegű villásreggeli reményében.
      Nem véletlen, hogy négy nappal később a PB újabb ülésén Kádár rossz hírekkel tért vissza Gromov nagykövettől: túl szoros a program, át kell dolgozni. Az ülés határozata nyilván nem egyéb a szovjetek javaslatainak felsorolásánál: korai indulások törlendők, április 6-a, Húsvét vasárnapja (Vértesacsa, Aliga, Füred) szabadnap lett, fakultatív programmal (Balaton vagy vadászat), kimaradt a külön operaházi előadás és az ifjúsági találkozó is. A tsz-látogatás helyett alföldi körutat szerveztek, s Karcag lett a végállomás. [51] Végül is a pillérek változatlanok maradtak, s a PB immár végleges programot nyújthatott át még aznap Gromovnak. Április 1-jén, az utolsó előkészítő ülésen már csak pár technikai részletet véglegesítettek, mint például, hogy feltétlenül szükséges-e a díszszemle főpróbáján díszsortüzet rendezni – tán a már Budapesten tartózkodó vendégek nyugalmáért aggódtak? Csupán ekkor említették a tárgyalások téziseinek összeállítását, ami Kádár, Apró és Kiss Károly feladata lett. [52] A megbeszéléseket tehát feltehetően kötetlennek tervezték, illetve a már hosszabb ideje aktuális kérdésekkel kapcsolatos felkészülésre különösebben nem volt szükség.

„S a nép, az istenadta nép” – a program nyilvános része
      A látogatás hírének viszonylag kései bejelentése miatt a sajtónak nem maradt túlságosan sok ideje a megfelelő hangulati előkészítésre. A párt lapja, a Népszabadság mindösszesen két vezércikkben méltathatta a küszöbön álló nagy eseményt, „Igaz barátainkat köszöntjük”, illetve „Örömmel és büszkeséggel” címmel. [53] Ezek a látogatás politikai tartalmának magyar „vezérfonalát” hangsúlyozták: a szovjet vezetés, amelynek élén ma egy igaz marxista–leninista személyiség áll, aki nem alkuszik semmiféle elhajlással, a magyar történelemben két alkalommal (1945, 1956) nyújtott felbecsülhetetlen (fegyveres) segítséget a dolgozó népnek. Ezért, s a segítség más, állandó megnyilvánulásaiért a legmélyebb hála illeti őket, s persze személy szerint Hruscsovot. Az 1956-os „ellenforradalom” beállításában a hangsúlyt a „lázadás” kívülről szervezett jellegére és „fasiszta-horthysta” restaurációs célkitűzéseire helyezték. Az 1956 decemberi „négy ok” közül kettőt – Rákosi hibáit és Nagy Imre árulását – különböző okokból, átmenetileg „jegeltek”. Számos napi hír állt kapcsolatban a felszabadulási ünnepségekkel. Hála-staféta futott az országon Nemesmedvestől Záhonyig, és vissza, ám bizonyára sokaknak kedves, áhított módon ismételve meg a szovjet csapatok mozgását 1944-45-ben, de ez nem tűnt fel senkinek. Április 1-jétől közvetlen Moszkva–Budapest légijárat indult az élenjáró szovjet repülőtechnológia büszkeségével, a TU–104-es óriásgéppel. Az AEROFLOT ebből az alkalomból a retúr jegy árát 3061 Ft-ról a TU-n 2460 Ft-ra csökkentette, a légcsavaros IL-gépen 2236-ért repülhetett bárki Moszkvába és vissza, hivatalos kiküldetésben, szervezett turistaúton, esetleg meghívóval. Erről persze a közlemény nem tett említést. A korabeli szovjet napilapoktól eltérően a Népszabadság apróhirdetéseket is közölt (nem is kis számban), amiből már kiviláglott a mindennapi élet egynémely apró kötöttsége: motorbiciklit („Wehrmacht-Messerschmitt, kifogástalan állapotban”) bárki vásárolhatott, a Fiat gyár Topolino, vagy „családi 1100-as” modelljét az eladó csak „jogosultnak”, „engedélyesnek” kínálta. Ha autó iránt nem is, más áruk iránt a kereslet hatalmas: a héten osztott nyereségrészesedések (és a közeledő húsvét, erről azonban nem esett szó) jóvoltából „aranyvasárnapi” forgalmat bonyolítottak az állami áruházak. Április 2-án, az érkezés napján a Népszabadság egy egész oldalon közölt a felszabadulással kapcsolatosan beérkezett olvasói levelekből. A sok életszerű és politikailag kifogástalan történet közül kétségkívül a legszívszorítóbb a bicskei illetőségű Marosán Blanka(!) levele volt: a még iskolás korú leány tavaly ősszel megbetegedett, de a megfelelő gyógyszerhez itthon képtelen volt hozzájutni. Gondolt hát egy nagyot, levelet írt ez ügyben Hruscsov elvtársnak. Már a kórházban feküdt súlyos állapotban, amikor hirtelen „két szovjet ember” kereste, akik elhozták a gyógyszert. Állapota köszönhetően a hatásos szovjet „intervenciónak” most már javul, ezúton köszöni stb. [54] Az időjárásjelentés az érkezés napjára 3–6 fokot és helyenkénti havazást ígért, ez azonban nem szegte kedvét a Ferihegyre kivonuló harmincezer dolgozónak, mint ahogy az sem, hogy a magyar labdarúgó bajnokcsapat, a Vasas előző este BEK-elődöntőn 4:0-ra kapott ki Madridban a Realtól (Puskás Öcsi kétéves eltiltása miatt nem léphetett pályára...).
      Az április 2-át követő kilenc nap során a szovjet delegáció magyarországi tartózkodása érthetően uralta a magyar sajtót. A húsvét vasárnapi szabadnap és fakultatív program kivételével – amelyről egy szó sem jelent meg – tudósítottak valamennyi nagygyűlésről, beszédről, pohárköszöntőről. Miután ez utóbbiak gyorsíró által jegyzett, valamivel autentikusabb változata is megmaradt [55], alkalom nyílik valamelyes összehasonlításra az esemény tálalása és a kulisszák mögött történtek között. Általában megállapítható, hogy a különbség nem túlságosan jelentős, de nagyon jellemző.
      Magyar részről a beszédeket jelentős részben tartó Kádár a nyilvánosság előtt elsősorban az 1956 októbere óta elért fő eredményre utalt: hogy a vezetés szilárdan tartja kézben az országot. Erre a legnagyobb bizonyíték maga a látogatás, amelynek monstre programja láthatóan kiváló, zökkenőmentes szervezőmunka eredménye. Április 4-i ünnepi beszédében Kádár mintegy megelőlegezte az egész út külvilágnak szánt üzenetét, előre summázva eredményét a szovjetek számára: „E találkozások során drága vendégeink érezni fogják mindenütt a magyar dolgozók szívéből feléjük áradó forró szeretetét” [56]. Másik fő tézisét e megelőlegezett és megszervezett közhangulattal kívánta alátámasztani: ez ti. az októberi beavatkozásért érzett hála érzése volt, amelyet, íme, oszt az egész nép. Ehhez képest az ünnep maga – a felszabadulás évfordulója – nem volt egyéb alkalomnál, amely lehetővé teszi az üzenet elküldését.
      Beszédei alapján Kádárról nemigen állítható, hogy udvariatlan házigazdaként „túlbeszélte” vendégét. Ugyanígy tett a magyar fél többi képviselője, Münnich Ferenc, aki április 3-án az Operában mondott beszédet, és a helyi vezetők. Lapos és közhelyes szövegeik kínosan elkerültek minden kényes témát. Egyetlen kivétellel: Juhász János sztálinvárosi párttitkár üdvözlő beszédében nem állta meg, hogy az 1953-as új szakasz idején elszenvedett sérelmeit ne „beszélje ki”: „Nagy Imre miniszterelnöksége idején a sztálinvárosi munkások elkeseredéssel látták, hogy mellőzni kezdik városunkat, sőt egyesek úgy beszélnek róla, mint valami káros, elhibázott politika semmirevaló, haszontalan termékéről.” [57] E kissé disszonáns hang megtörte a „13 éve lényegében töretlen szocialista építés” magyar részről hangoztatott tézisét, s olyan belső viták tartalmára utalt, amelyek egy-két szóban említtettek, az ún. „hibákra”. Másfelől kiejtett (elsőként) egy nevet, amelyet nagy hangsúllyal került addig mindenki: Nagy Imre nevét.
      Az igazi főszereplő azonban Hruscsov volt, aki ehhez mérten felkészültnek mutatkozott. Elindulásakor kellemetlenül érintette, hogy a külügyi apparátus meghívása ellenére a nyugati diplomaták tüntetően távolmaradtak vnukovói búcsúztatásáról. [58] Pedig nyilvános beszédeiből és szerepléséből kiérezhetően a látogatás gesztust kívánt gyakorolni a magyar nép számára (persze, amúgy a maga módján), s ezzel üzenni a Nyugatnak is. Hruscsov több alkalommal szabadon elmondott beszédeinek közös vezérfonala a következőkben summázható. Az októberi orosz forradalom után a magyar internacionalisták (köztük Kun Béla és Münnich Ferenc) nagy segítséget adtak a fiatal szovjethatalomnak. 1956-ban ellenben az átmenetileg nehéz és válságos helyzetbe került magyar proletárdiktatúra kapott segítséget a Szovjetuniótól. Ezután, vagy eközben rendesen kitért a „kommunista építés” legújabb eredményeire, vívmányaira, ismertette a békekezdeményezéseket, és fejtegette az internacionalizmus tartalmát, amely egy általános és aktuális elemet is tartalmazott: az egész szocialista tábor egyszerre lép majd be a kommunizmus kapuján. Tehát mindenki (egyenlően) számíthat Moszkva gazdasági támogatására. Hol hosszabban, hol rövidebben előadott beszédeiben rituálisan kitért látogatásának nyugati beharangozására és kommentárjaira, összehasonlítva a Nyugaton feltételezett hűvös fogadtatást személyes élményeivel, az emberek kedvességével és melegségével.
      A fogadtatás valódi hőfokát három és fél évtized távlatából nem könnyű megítélni. A nyugati sajtó véleményét összegző párizsi Irodalmi Újság fagyos csendről írt, sőt arról, hogy a rádióközvetítések során a lelkes helyeslést és tapsokat „konzerv” hangfelvételekről keverték a közvetítés alá. [59] A nagy tömegek tagadhatatlan részvétele a gondos pártszervező munkát dicsérte, de szólhatott az esemény teátrális jellegének, a „cirkusznak” is. Hruscsov bumfordi kiszólásai (ha nem szólal fel, nem kap ebédet – mondta pl. Sztálinvárosban), viccei az efféléhez nem szokott hallgatóságra kétségtelen benyomást gyakorolhattak. Gyakorlott és felkészült szónokként Hruscsov igyekezett (megint csak a maga módján) a magyar hallgatóság kedvében járni. Árpádot („az önök nagy őse”), Kossuth Lajost emlegette (Cegléden), elítélte a cári csapatok 1849-es beavatkozását. A Magyar Tudományos Akadémián ismert orosz intellektuelekről (Pavlov, Alekszej Tolsztoj) elmondott példabeszédeivel az ún. „régi értelmiséggel” szembeni türelem és belátás fontosságát ajánlotta a pártnak. Az ellenzéki pártértelmiséggel való ki nem mondott összehasonlítás lehetett célja – tán nem is sejtette, milyen kiválóan működő latens társadalompolitikai alapelv megszületésénél bábáskodik. Egyáltalán: a változások iránti vágy jelenthetett bizonyos mozgósító erőt Hruscsov jelenlétével kapcsolatban.
      Hruscsov nagy hangsúlyt helyezett 1956 kérdésének végleges lezárására. Számára az egész látogatás fő nyilvános funkciója a kérdés „helyretétele” volt. A helyzet azonban szerencsétlen módon nem engedte, hogy az MSZMP korábbi definícióját, a négy közül az első két „okot” hangsúlyozza: Rákosi emlegetése azt sejtette volna, hogy Nagy Imre kérdésében valamiféle változás állott be, de kényelmetlenül utalt volna a sztálini időszakra is, amelyről Hruscsov ebben az időben nemigen szólt. Nagy Imre „árulásáról” viszont a jugoszláv vonatkozások miatt nem volt tanácsos szólnia – egyelőre. Így maradtak porondon a szovjet békekezdeményezéseket elutasító imperialista körök és a magyar reakció. De tán emiatt is Hruscsovnak többet kellett szólnia a szovjet vezetés indítékairól. Olyan nagy hangsúllyal említette a beavatkozásról szóló döntés nehézségét, felelősségteljes jellegét, hogy az közfeltűnést keltett. Csepelen, Tatabányán és Sztálinvárosban is szólt arról, hogy Moszkvában tisztában voltak azzal, hogy a magyar munkásosztály egy (persze csak kisebb, azon belül is deklasszált elemekből álló) része támogatta az „ellenforradalmat”, s nyilvánosan is utalt arra, hogy ez nehézségeket okozott a döntésnél. Elárulta azt is, hogy a várható kedvezőtlen nemzetközi fogadtatást is számításba vették – az utalás nem csupán a nyugati vezető körökre, hanem a kommunistákra és a baloldalra vonatkozott.
      A beavatkozás indoklásának kényszeres emlegetése, s a nyugati imperialisták szidalmazása persze nem vágott teljesen egybe a hruscsovi világpolitikai tervekkel. Április 5-én Sztálinvárosban Hruscsov némileg váratlanul kijelentette, hogy a magyar dolgozók ne számítsanak arra, hogy egy újabb válság esetén kényelmesen, szovjet segítséggel orvosolhatják a helyzetet: saját erejükre kell majd támaszkodniuk. [60] A meghökkenést mi sem mutatja jobban, hogy a Népszabadság másnap – miközben közölte Kozlov beszédét ugyanott – mindössze harminc-negyven sorban(!) ismertette az első titkár egyébként „nagy éljenzéssel” fogadott szavait. Az említett mondatokból csak annyi maradt: „...mennyire fontos (mondotta Hruscsov), hogy Magyarország munkásosztálya és valamennyi dolgozója fokozott éberséggel figyelje az imperialisták cselszövéseit.” [61] Április 7-én Hruscsov Szolnokon újra megismételte a Sztálinvárosban mondottakat, igaz, 1956-ról szólva hozzátette: a burzsoázia (a külső és a belső) azért tudta ideig-óráig magához ragadni a hatalmat, mert „a volt kommunista Nagy Imre árulóvá vált”. [62] Kijelentette azt is, hogy a Szovjetunió kész csapatai kivonására egész Kelet-Európából, megemlítve az NDK-t, Lengyelországot, Romániát és – Magyarországot. Ezt azonban, tette hozzá, „mi döntjük el”. Amennyiben azonban a magyar kormány szól, „zeneszóval” vonják ki a katonákat az országból.
      Ebbe a beszédbe annyi kényes elemet zsúfolt a főtitkár, hogy a magyar újságok – feltehetően nem mellőzve az illetékes szovjet szervekkel való konzultációt – „kénytelen-kelletlen” radikális eljáráshoz folyamodtak: egyszerűen elhallgatták Hruscsov beszédét. „A (szolnoki) gyűlésen felszólalt Hruscsov elvtárs is. Beszédét nagy tetszéssel fogadták, szavait sűrűn szakította meg a lelkes éljenzés és taps”... [63] Maga a szovjet pártvezér is érezhette, hogy kissé összekeverte a nyilvános és bizalmas közlések rendjét, ezért másnap Tatabányán szónokolva már más hangot ütött meg. A „burzsoá újságírók” egészen mást írtak, mint amit mondtam – ráncolta össze szemöldökét. „Kijelentjük, ha újabb provokáció történik valamelyik szocialista ország ellen, akkor a provokátorok a szocialista tábor valamennyi országával találják szemben magukat, s a Szovjetunió mindig kész segíteni barátait, kész kellőképpen megleckéztetni a szocializmus ellenségeit”. [64]
„Hadd látom, úgymond, mennyit ér” – a tárgyalások lefolyása és eredménye
      A látogatás jelentős része reflektorfényben zajlott tehát le, bár, mint látható, adódtak esetek, amikor a fénykörbe kerültek olyan mozzanatok is, amelyeket közös akarattal a felek inkább a jótékony félhomályban szerettek volna látni. Hogy ott mi történt, arról legfőképpen az MSZMP KB április 4-i díszebédjén elhangzott pohárköszöntők alapján alkothatunk képet, de nagyon érdekesek a látogatást követő értékelő vezető testületi ülések jegyzőkönyvei is.
      A díszebéden elhangzott két köszöntő első megközelítésben nem egyéb a nyilvánosság előtt az előző és következő napokon többször megismételt politikai megállapítások ismétlésénél. Természetesen jóval kötetlenebb formában, de hiszen, mint Kádár mondotta „elvtársak, mi magunk között vagyunk” [65]. Elmaradtak a hosszas történeti fejtegetések, cirádák. Az is feltűnő, hogy mennyire hasonló a két meglehetősen egyszerű észjárású ember mondatainak darabossága. A pohárköszöntők azonban mégiscsak két vezető politikus megnyilvánulásai, akik a magyar párt Köz-ponti Bizottsága jelenlétében a látogatás legfontosabb témáit és problémáit járták körül. Mindkét fél saját célkitűzései alapján, saját pozíciójából.
      1956-ról szólva Kádár, aki a házigazda jogán és kötelessége alapján elsőnek „üríthetett pohárt”, az 1956 végi és az 1958 tavaszi helyzet összehasonlítására építette mondandóját. Felidézve a másfél évvel korábbi helyzetet, rámutatott az akkori gyengeségre („nagy nyomás alatt voltunk”, „sokszor előfordult, hogy a kishitűség kezdett lábrakapni”, „a lélegzetünk elállt és erő sem volt bennünk”, stb. [66]), amelyben egyetlen lehetőségként a pozitív kifejletre az tűnt: (a szovjeteknek) „volt kiket támogatni”. E drámai kontraszt alapján kérte vendégeit, „hogy azért vessék össze, amit tegnap és ma láttak és amit másfél évvel ezelőtt láttak itt. ... Mi a magunk számára megjegyeztük, hogy a mi pártunknak és ezen belül a Központi Bizottságnak addig van ereje, amíg erre a két forrásra apellál és ebből táplálkozik: a magyar dolgozó nép tömegeire és nemzetközi barátainkra, elsősorban a Szovjetunió segítségére. Ezt mi megtanultuk és a mi rendszerünkhöz hű tömegek is megtanulták” [67]. Az összevetés célja világosan a magyar vezetés politikájának sarkköveit rögzítette, amit Kádár egy napi aktualitású politikai állásfoglalással is „megfejelt”. Miután nyilván tudott a jugoszláv párt programtervezete kapcsán felmerült szovjet–jugoszláv ellentétekről, nem lehetett véletlen, hogy ez az állásfoglalás Jugoszláviával kapcsolatban hangzott el. Felidézve a márciusi karagyorgyevói tárgyalásait Titóval, a következőket mondotta: „Felvetették (a jugoszlávok – RMJ) mint kérdést, a következőket: egységes-e a Központi Bizottság? Mi azt kértük a jugoszláv elvtársaktól, tekintsék a mi Központi Bizottságunkat egy egységnek, ne tekintsék egyiket jó embernek, másikat rossz embernek, egyiket pro szovjetnek, másikat pro jugoszlávnak, hanem a Központi Bizottságot egységesnek tekintsék” [68]. Kádár közlése egyrészt aláhúzta a látogatással kapcsolatos fő politikai célját: Magyarország belpolitikai szilárdságát és szovjethűségét. A KB egységes, a KB eredményeket mutat fel, a KB nem orientálódik más irányokba, nem téved kétes ösvényekre. A KB-t érdemes támogatni – s ez fontos üzenet – gazdasági téren is (még akkor is, ha ez az ebéden az ő szájából nem is hangzott el). Másrészt megerősítette, érvet adott a szovjet vezetésnek a jugoszláv konfliktusban: íme a jugoszláv vezetés nem mondott le arról, hogy szomszédja bel- és külpolitikai irányvonalát a maga számára kedvező irányba befolyásolja... – úgy, ahogyan azt korábban tette.
      Hruscsov pedig vette a lapot. Hosszú, s láthatóan szabadon elmondott beszédének elején gyorsan reagált Kádár hálanyilvánítására: „...én egyetértek abban Kádár elvtárssal, hogy önöknél megvan az alap arra, hogy megelégedettek legyenek az ellenforradalom után kialakult helyzettel kapcsolatban” [69]. Ezután ecsetelte az 1956 október–novemberében a szovjet vezetés előtt álló dilemmákat, hangsúlyozva a beavatkozásról szóló döntés nehézségeit. Hruscsov politikai karakteréhez szervesen hozzátartoztak a rögtönzésként ható nagy „kibeszélések”. Amikor többnyire nem előzmények nélkül, mégis váratlanul, szűkebb, de a kiszivárogtatáshoz mindig elegendő számú körben egyszer csak elmondta az „igazságot”. Az elkendőzött, addig soha be nem vallott tények közvetve vagy közvetlenül magáról Hruscsovról szóltak, döntései helyességét húzták alá kétségtelenül drámai erővel. Sokan ilyennek tekintik a XX. kongresszuson elmondott „titkos beszédet”, ilyen volt a XXII. kongresszus utáni fogadáson elmondott beszéde a Sztálin halála utáni időszakról és a Berija-ügyről stb. [70] Most Budapesten az 1956-os döntés olyan részleteit mondta el, amelyről a KB jelenlévő tagjainak többsége semmit sem tudott, s amelyek a nyilvánosság számára jóval később váltak ismertté.
      Hruscsov hosszan ecsetelte azt a nyilvánosan is hangoztatott tézisét, hogy a beavatkozásról szóló döntést különösen nehézzé tette a forradalomban való munkásrészvétel. Érvelésében nem annyira az indoklás érdekes (ezek a munkások nem a munkásosztályt képviselték, becsapták őket stb.), hanem hogy Kádár alaptételeivel szemben (és a nevén nem nevezett pártellenzéki állásponttal szemben) prioritást állított fel: a „dolgozó tömegekre” való „apellálás” helyes, kivéve, amikor összeütközésbe kerül a szovjet érdekkel, mert akkor utóbbi alá kell rendelni. Ami pedig a szovjet érdek érvényesítésének útját illeti, részletesen elmesélte 1956. november 1–3 közötti utazásait: hogyan és kikkel egyeztette a beavatkozást. Igaz, a kínaiakkal való tárgyalásokat kifelejtette, de az elképedt KB-tagok értesülhettek arról, hogyan ellenezték a fegyveres intervenciót a lengyelek, s hogyan ajánlottak buzgón csapatokat a csehszlovák, román és bolgár pártvezetők. A legfontosabb azonban, s ebben Kádár információjának is lehetett szerepe, a Titóval való brioni találkozó leírása volt. Hruscsov utalt arra is, hogy Brionin szót ejtettek az új magyar vezetés összetételéről, s szembeállította Tito akkori támogatását mindazzal, ami később történt: „Amikor a mi csapataink akcióba léptek és kiderült, hogy az említett csoport (Hruscsov még az ebéden sem mondta ki Nagy Imre nevét) a jugoszláv nagykövetség épületében tartózkodik, egy sor olyan összefüggés megvilágosodott, amiről addig nem tudtunk. ... Én úgy gondolom, hogy a jugoszlávok akkor elhatározták, hogy abban a pillanatban, amikor az ismeretes események megrázták az egész nemzetközi munkásmozgalmat, felhasználják az alkalmat, hogy a szocialista országok pártjait és a munkásmozgalmak egy részét az ismeretes jugoszláv útra vigyék át” [71]. Hruscsov közölte az akkor még bizalmas döntést arról, hogy az SZKP nem küld delegációt a belgrádi pártkongresszusra, és szovjet részről meg fogják bírálni a jugoszláv pártprogram-tervezetet. Akinek a magyar KB-ból „füle volt a hallásra”, megérthette, hogy a jugoszláv–szovjet kapcsolatok lehűlése hamarosan olyan mélypontot érhet el, amely nem lesz hatás nélkül egynémely függőben hagyott magyar belpolitikai kérdésre sem. Az első közvetlen jelzés még Hruscsov elutazása előtt megtörtént erre: csepeli beszédében a főtitkár megemlítette „Nagy Imrét és áruló csoportját”, akik 1956-ban „aljas tetteikkel dezorganizálták az ország dolgozóinak harcát”. [72]
      Pohárköszöntőjében Hruscsov még nem nyilatkozott egyértelműen a magyar vezetés gazdasági igényeiről. Apró Antal „maga nem kövér ember, de zsebeibe nagyon sok hitelt akart rakni” – jegyezte meg feddően. De azt is hozzátette, hogy a nehézségeket megértik, a 2,8%-os ipari termelésnövekedés kevés, bár ígérni nem tud semmit. A látogatás lélektani befolyása és a magyar vezetés hűsége azonban nem tévesztette el hatását. Kádár János két hónappal később Moszkvából, a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testületének üléséről hazatérve a KB ülésén jelezte, hogy az áprilisi megbeszélések eredményeképpen „a szovjet kormány egy sor, a magyar népgazdaság szempontjából fontos dologban segítséget és további hitelt nyújt” [73]. Már a hároméves terv időszakára vonatkozóan emelték a szovjet nyersanyagszállításokat. Két jelentős hitelmegállapodásra került pont: Moszkva 110 millió rubelt juttatott a Tiszai Vegyi Kombinát nitrogénműtrágya–gyárának felépítéséhez („...jobb barátságot el sem tudom képzelni, hogyan lehetne csinálni, talán esetleg a nitrogéngyárral?” – kérdezte Hruscsov pohárköszöntője vége felé... [74]), 30 millió rubelt pedig olaj- és földgázkutatásokhoz szükséges fúróberendezésekre. A hitelek alacsony, 2%-os kamatra szóltak, tízéves lejáratra, áruszállításos törlesztéssel. Megállapodtak villamosenergia szállításokról és körvonalazták az 1961–65 közötti áruszállítási kereteket. (Egyedül a magyar Duna-tengerjáró hajók behozatalával kapcsolatban támasztott a szovjet fél nehézségeket.) Mindezek a júniusban véglegesített megállapodások a magyar fél számára általában kedvező feltételeket jelentettek. A KGST-n belüli „értelmetlen párhuzamos fejlesztések megszüntetéséről” Hruscsov Budapesten ugyancsak említést tett. Kádár Moszkvában a magyar álláspontot képviselte: csak megfelelő garanciákkal fogadható el a javaslat. Az erre vonatkozó (persze moszkvai közvetítéssel kialkudott) ajánlások megerősítendők kétoldalú szerződésekkel. „Akkor ezek a szerződések joghatályával hatnak és működnek, akkor ez egészen más, mintha egy bizottságnak van egy elvi ajánlása.” [75] Összességében Kádár a maga részéről teljesen indokoltan javasolta a KB-nak: „...mi az SZKP Központi Bizottságának azért alkalmilag még megköszönjük, mert nagyon lojálisak voltak, nagyon komoly segítség volt itt a kétoldalú tárgyaláson” [76].
      A budapesti látogatásnak volt még egy fontos témája, s ez a szovjet békeoffenzívával állott összefüggésben. A Romániából való csapatkivonással kapcsolatban Hruscsov – aki nem csak az április 4-i díszszemle alapján tájékozódott a magyar hadsereg újjászervezéséről [77] – felvetette a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok sorsát is. Jellemző módon Kádár élete végén erre az egyetlen momentumra emlékezett az egész látogatásból, s visszaemlékezéseiben Hruscsov is említést tett róla. [78] Kádár a nyilván négyszemközt vagy nagyon szűk körben elhangzott javaslatról a KB-t két hónappal később így tájékoztatta: „Akkor (áprilisban – RMJ) bizonyos kis eszmecsere ebben a kérdésben történt. A szovjet elvtársak tájékoztattak bennünket már akkor arról, hogy van egy ilyen egyetértő álláspont a román és a szovjet álláspont között, hogy onnan kivonják a csapatokat, akkor Hruscsov elvtárs felvetette, hogy bizonyos nyomást fognak magukra gyakorolni ezzel kapcsolatban. (...) Hogy ezzel maguknak számolni kell. [közbeszólás: belül, vagy kívül?] Azt nem nagyon részletezte... mind a kettőre gondolt nyilvánvalóan. És szóba került a perspektíva, a dolognak a távolabbi perspektívája. S mi beszéltünk arról is, hogy hát végtére lehetséges volna a szovjet csapatok teljes kivonása Magyarországról is megfelelő kijelentések kíséretében. Ezt senki se értse úgy, hogy a Varsói Szerződés megszűnt volna, hogy itten lehet valamivel próbálkozni, mert ha azok kimennek, ide is jöhetnek, ha a magyar kormány kéri. De hát ez csak végső megoldása a kérdéseknek. Én nem tudom, hogy az elvtársak egyetértenek-e vagy sem, én Hruscsov elvtársnak mondtam, hogy mi a vélemény a mi sorainkban erről. És mondtam, hogy nekünk, ha kizárólag csak a belső dolgokat kellene nézni, akkor minden további nélkül ki lehetne vonni a szovjet csapatokat. (...) Ami azonban a külső provokáció lehetőségét illeti, az még mindig fennáll, és bizonyos vonatkozásban mi ez időben nem vagyunk képesek védeni a saját független államunkat és általában a szocialista tábort is ezen a részen” [79]. Egyszer talán kiderül, hogy a dialógus hogyan is zajlott le valójában. Tény, hogy Kádár 1989-ben pontosan ugyanúgy idézte fel, ahogyan a KB előtt 1958 júniusában. Hruscsov szerint Kádár csak azt mondta: az országban nincs ellenérzés a szovjet csapatok jelenlétével kapcsolatban, fő, hogy Rákosi Moszkvában maradjon. Ságvári Ágnes, aki a KB Iroda vezetőjeként sok megbeszélésről készített feljegyzéseket, s még több dologról értesült, úgy emlékszik, hogy Kádár a legélesebben visszautasította a felvetést, mert „mozgásszabadságunknak és ... kísérletezésünknek feltétele, hogy itt legyenek” [80]. Talán valamennyien jól emlékeztek. Ságvári idézete látszik a legkevésbé valószínűnek, de rávilágít Kádár indítékaira. Az nem hihető komolyan, hogy Kádár nyugati fegyveres támadástól tartott. Tarthatott viszont a szovjetek híján valamiféle gyorsabb és felülről ellenőrizhetetlenné váló olvadástól, amely azután egy '56-hoz hasonló helyzethez vezethet. Egész politikai pályafutását meghatározta az a törekvése, hogy ezt elkerülje. Hogy saját hatalmát féltette, aminek egy ilyen szituáció feltétlenül véget vetett volna (Rákosi, Gerő, Nagy Imre példái alapján), vagy az országot érő megrázkódtatásra gondolt? Talán mind a kettőre... A tárgyalások alapján jól látható, hogy a szovjet támogatást a legfontosabb tényezőnek tartotta minden politikai döntésében. De egész élete során szinte görcsösen igyekezett elkerülni még annak látszatát is, hogy belpolitikai döntései szovjet nyomás vagy utasítás eredményei. Hruscsovtól eltérően Kádár nem szerette az „igazság pillanatait”, a „kibeszélés” idegen volt zárkózott alkatától. Ez még vezető társaira is vonatkozott, a KB szélesebb testületére feltétlenül. Számukra nem adhatott olyan magyarázatot, amelyet maga is lelke mélyére rejtett: ez az elrettentő erő neki magának szükséges. Egy bizonyos, hogy április eredményei sorában e legkényesebb kérdésben is sikert könyvelhetett el.
„...túl zenén, túl síp-dobon, riadó kürtön át...” – utóhangok
      Moszkvába hazatérve Hruscsov, aki úgy látszik, nagyon belejött a gyűlésezésbe, szinte Vnukovóról hajtatott a Sportpalotába, ahol hosszabb beszédben összegezte magyarországi tapasztalatait. Hangsúllyal szólt a magyar vezetés iránti bizalmáról, elsősorban Kádárról („korábban alig ismertem (...) most nyolc napot töltöttünk együtt és én meggyőződtem, hogy olyan elvtárs, akire nyugodtan támaszkodhat a magyar munkásosztály” [81]) és Münnichről (akit viszont jól ismert, mert „egy szakaszban szolgáltunk, sőt egy sátorban aludtunk” katonai kiképzésen), a sorrend azonban félreérthetetlen volt. Elítélte a korábbi vezetés hibáit jellegzetes hruscsovista módon („...megtorló intézkedéseket foganatosítottak becsületes dolgozók ellen, ugyanakkor ölbe tett kézzel nézték, hogy a szocializmus ellenségei összeesküvést szőnek a nép ellen”), még Rákosit és felelősségét is megemlítette. Ebből kisebb félreértés keletkezett, az MTI tudósítója azon melegében leadott összefoglalójában idézte ezt a passzust, a Pravda közlése viszont ezt nem tartalmazta. A budapesti PB úgy oldotta meg a helyzetet, hogy öt nappal később újraközölte a beszédet. [82] Rákosi ügyét a párt lezárta, a második verzió viszont tartalmazhatta így Losonczy nevét, s alkalmat adott egy érdekes összehasonlításra. A magyarok, jelentette ki Hruscsov, „hűséges barátaink, (...) nem engednek azoknak, akik Ťelfekvő árujukatť a magyar nép nyakába varrva, össze akarják ugratni a magyar népet a szovjet néppel.” [83] A jugoszlávokra való célzás néhány hét múlva, Hruscsov egy következő látogatása alkalmából Szófiában egész beszéddé dagadt, amelynek során egyebek mellett a budapesti jugoszláv követséget a „Nagy-Losonczy-féle kapituláns, áruló csoport menedékhelyének” nevezte. [84]
      Hiába dicsérte őket Hruscsov, kisebb jelentőségű ügyekben a magyar pártvezetésen belül is támadt nézeteltérés. Ilyen volt például Szirmai István javaslata „a szovjet párt- és kormánydelegáció magyarországi tapasztalatai felhasználásáról”, amely rögtön a látogatás utáni napokban a PB napirendjére került. Vérbeli ötvenes évekbeli kampány terve bontakozott ki, aktívaüléssel, párttaggyűlésekkel, szabad pártnapokkal, tanfolyami témával, cikksorozattal, termelési versenyek újraindításával, külön mellékkampánnyal az egyetemi ifjúság és az értelmiség körében. A vitában egyes PB-tagok (Biszku, Marosán) még további ötleteket is adtak. „Ne legyen ez olyan kampány, ami 3–4 hét alatt lefut. (...) a mi életünkben nem fordulhat elő olyan dolog, ahol a látogatás tapasztalatairól ne emlékeznénk meg” – indítványozta Marosán György. Kádár azonban nem volt ilyen lelkes: „Nem szabad, hogy olyan impresszió legyen, hogy itt járt az SZKP delegációja és most mi, mint a verklit, elkezdjük mondani az általuk mondottakat. Inkább, ha felvetünk egy kérdést, akkor mondjuk meg, hogy a párt egyes kérdésekben milyen vonalért harcolt. Utána mondjuk meg, hogy ezt megerősítette a Szovjetunió párt- és kormánydelegációja” [85]. Ilyen kérdések lehetnek a termeléssel, tervvel kapcsolatban, de „vissza kell térni burkolt módon a Nagy-kérdésre is, a volt vezetők dolgára is, a jugoszláv viszonyra is”. Szirmai, az előterjesztő, megpróbálta még védeni osztálya becsületét, s megmenteni legalább a külön párttaggyűlést. Az első titkár azonban letorkolta: „Ha mi azt hirdetjük meg, hogy beszámoló a szovjet delegáció látogatásáról – az nem vonzó” [86]. Álláspontja emelkedett határozattá.
      Ez természetesen nem jelentette, hogy Kádár ne értékelte volna a látogatást komoly sikerként a maga számára. Magabiztossága fokozódott. A már említett PB-ülésen ezt meg is fogalmazta: „Ha összeveti az ember a másfél évvel ezelőtti és mostani közhangulatot, olyan politikai siker mutatkozik, amire – őszintén meg kell mondani – egy fia ember sem gondolt volna” [87]. Ugyanakkor óvatosan járt el. A PB határozatot hozott egy április végén tartandó kibővített KB-ülésről, amely többek között foglalkozott volna a Nagy Imre-perrel. Ezt Kádár elhalasztotta június elejére. Közben megjárta Moszkvát, véglegesítette az áprilisi gazdasági megállapodásokat. Tájékozódott a jugoszláv konfliktus állásáról, a szovjet csúcstalálkozó-kezdeményezés negatív nyugati visszhangjáról. Biztosabb gazdasági háttérrel is megpróbálta visszafogni a túlzókat, akik – mint pl. Antos István – a június 6-i KB ülésen a DIP, és Hruscsov budapesti látogatásának igézetében légvárakat építettek. „Antos et.: (...) Ahogy ott ültem (a KB ebédjén április 4-én – RMJ), és hallgattam, arra gondoltam, hogy ez egy olyan program, amivel tényleg oda lehet állni a nép elé. Ez lelkesíti az embereket. 12–15 év alatt való megoldása annak, hogy a Szovjetunió utóléri az Egyesült Államokat. Hát mi nem vagyunk abba a helyzetbe, hogy a hároméves tervvel bárkit utolérjünk, de 1960–65-ig utol kellene érnünk mondjuk Ausztriát... Kádár et.: Önmagunkat.” [88]
      De ez csak próbálkozás maradt: a látogatást követő fél-egy évben a magyar gazdaságpolitika visszaállt a klasszikus szocialista rendszert jellemző, gyors növekedést célzó pályára. Ősszel határozat született a mezőgazdaság kollektivizálásának újrakezdéséről. Az említett júniusi KB ülés pedig titkos határozatot hozott arról, hogy „a Népköztársaság törvényes rendjének megdöntésében bűnös, különleges ellenforradalmi csoporttal szemben szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak.” [89]
      Hruscsov budapesti látogatása nem jelentett gyökeres fordulatot a Kádár-rendszer történetében. Jelentősége nem mérhető a házigazda 1957. márciusi moszkvai vizitjéhez. Több volt azonban egyszerű politikai demonstrációnál, egy később rutinszerűen alkalmazott forgatókönyv kidolgozásánál. A szovjet vezetés jóváhagyta a kádári „konszolidációs” politikát. A két főszereplő biztosan szívesebben sütkérezett volna népszerűbb intézkedések fényében, később meg is tették. Hruscsov ezt Budapesten, ez alkalommal is megpróbálta, szónokolt a tábor nagyszerű közös jövőjéről, a béke iránti vágyáról, az atomfegyverkísérletek beszüntetéséről. De minduntalan vissza kellett térnie a forradalom leverésének közeli, nyomasztó emlékére. Ami Kádárt illeti, ő még ennyit sem „mutathatott”. A leszámolás véres munkájának befejezéséhez, egy akkor nagyon távoli, kétes megbékélés megalapozásához kért támogatást és segítséget. Az előadást megrendezte, amit kért, megkapta.
1. Medvegyev, Roy: Hruscsov. Politikai életrajz. Budapest Laude, 1989. 64-65.
      2. A tárgyalások napirendjéről valószínűleg a csehszlovák miniszterelnök, Viliam Siroky készített egy kézírásos feljegyzést, amelyet Hajdú Tibor talált meg Prágában, a CSKP archívumában. (Rendelkezésemre bocsátását külön köszönöm). Hét napirendi pontból négy a magyar helyzettel foglalkozott, egyebek mellett felmerült az MSZMP és más politikai erők - pártok - viszonya, valamint Nagy Imre és társai felelőssége a magyar eseményekben, s ennek jogi következményei is. Erről a látogatásról magyar hivatalos dokumentum egyelőre nem került elő. Vö. A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei, I. köt. 1956. november 11. - 1957. január 14. Bp. Interart, 1993.
      3. Ld. Népszabadság, 1958. ápr. 5. Kádár beszéde az ápr. 4-i ünnepi nagygyűlésen.
      4. Népszabadság, 1957. január 6.
      5. Hruscsov erről a következőket említi, a november 4-i beavatkozás leírását követően: „Némi idő eltelte után úgy láttuk, a dolgok nem mennek valami jól Magyarországon. Megvitattuk a helyzetet az Elnökségben és úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk tovább. Az Elnökség megbízott: utazzam Budapestre és tartsak megbeszéléseket a magyar vezetőkkel.” Khrushchev Remembers. London, 1971. 424-425.
      6. A Malenkov-misszióról: Hiányzó lapok 1956 történetéből. Szerk. Szereda, Vjacseszláv és Sztikalin, Alekszandr. Bp. Móra, 1993. 165-190., 232-239. A Malenkov-Kádár közötti 1956. december 1-jei találkozóról Bajkov követségi tanácsos által készített kézírásos feljegyzés a moszkvai Centr Hranyenyija Szovremennoj Dokumentácii (Modernkori Dokumentációs Központ, a továbbiakban: CHSzD) levél- tárban található, f. 89. p. 45. d. 55.
      7. Khrushchev i.m.
      8. Hiányzó lapok, 170.
      9. Uo. 191-204.
      10. 1957 márciusában Vorosilov az SZKP Elnökségével tárgyaló Kádár előtt vett elő egy ilyen beadványt Rákositól. Lásd erről Kádár János - Végakarat. Szerk. Veres Mária. Az interjút készítette és a dok. vál. Kanyó András. Bp. Hírlapkiadó, 1989. 180.
      11. Ezzel a megfogalmazással Hruscsov élt 1958. április 4-én az MSZMP KB díszebédjén elmondott pohárköszöntőjében, lásd. Ripp Zoltán: Jó volt a leves, csak egy kicsit zsíros. Köztársaság, 1992. 38. sz.
      12. Népszabadság, 1958. április 1.
      13. Medvegyev, i. m. 152. sk.
      14. Uo. 170.
      15. Ld. Smoke, Richard R.: National Security and the Nuclear Dilemma. New York, Random House, 1987. 99-103.
      16. Nemzetközi Szemle, 1958. 1. sz.
      17. Népszabadság, 1958. április 5. Hruscsov beszéde az április 4-i naggyűlésen.
      18. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) MDP-MSZMP ir. 288/5/59. ő. e. A PB ülése, 1957. december 28. 9.
      19. Kiss József - Ripp Zoltán: „Mi inkább az elnapolás mellett vagyunk, minthogy enyhe ítéletet hozzunk most”. Három dokumentum a Nagy Imre-per 1958 februári elhalasztásáról. Társadalmi Szemle, 1993. 4. sz. 82-95.
      20. A „Szent Szövetség” kifejezés ebben az összefüggésben Fejtő Ferenctől származik, ld. összefoglalóját az 1956 utáni kelet-közép-európai helyzetről: A népi demokráciák története. Bp.- Párizs, Magvető - Magyar Füzetek, 1991. II. köt. 112-135.
      21. Marosán György: Fel kellett állnom. Bp. Hírlapkiadó, 1989. 137-142.
      22. 1957 őszén Kádár bizalmasán, Sándor Józsefen és Bajkov követségi tanácsoson keresztül tájékoztatta Hruscsovot Münnich és Kiss vélhető aspirációiról. A Jelcin-dosszié. Szovjet dokumentumok 1956-ról. Szerk. Gál Éva, Hegedüs B. András, Litván György, Rainer M. János. Bp. Századvég - 1956-os Intézet, 1993. 204-207.
      23. Kádár János: Végakarat, 179-207. és A Jelcin-dosszié, 183-188.
      24. MOL MDP-MSZMP ir. 288/4/15. ő. e. Az MSZMP KB ülése 1958. január 24-én.
      25. Uo. 288/21/1958. 2. ő. e. Ld. még Feitl István: A moszkvai magyar emigráció és az MSZMP. Múltunk, 1991. 4. sz.
      26. Kádár János beszámolója az MSZMP IB 1957. ápr. 2-i ülésén. In: Kádár János: Végakarat 191.
      27. Jelcin-dosszié, 202-203.
      28. Döntés a Nagy Imre-csoport ügyében. A központi Bizottság zárt ülése 1957. december 21-én. Közli Ripp Zoltán. Múltunk, 1990. 4. sz. 176.
      29. Kiss József - Ripp Zoltán, i. m. 92. Bár Kádár az említett ülésen büszkén jelentette ki, hogy „a diszkréció megtartása is sikerült és ez igen jó dolog” (Uo. 88.), ez a kijelentése hamarosan kiszivárgott nyugatra is, mégpedig a következő aforisztikus formában: „Amikor (ez a per) aktuális volt, akkor nem volt elegendő erőnk hozzá. Most megvan hozzá az erőnk, de most nem aktuális.” Budapesti jelentés. Irodalmi Újság (Párizs), 1958. május 1.
      30. Döntés a Nagy Imre csoport... i. m. 169. A decemberben felmerült amnesztia lehetőséget - erre 1958. április 4-én került volna sor - az MSZMP PB, 1958. március 25-én vetette el, nyilván nem függetlenül a Nagy Imre-per elhalasztásától. Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. I. köt. Bp. Kfk, 1992. 638.
      31. Kiss József - Ripp Zoltán, i. m. 91-92.
      32. CHSzD, (...) Bajkov budapesti szovjet követtanácsos 1958. április 4-i feljegyzése.
      33. MOL MDP-MSZMP ir., 288/5/59. ő. e. A PB ülése, 1957. december 28.
      34. A Jelcin-dosszié, 202-203.
      35. Pető Iván - Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története. I. köt. Bp. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1985. 292-377.
      36. MOL MDP-MSZMP ir., 288/5/59. ő. e. A PB ülése, 1957. december 28.
      37. Uo. 288/9/1958./30. ő. e.
      38. Uo. 288/4/14. A KB ülése, 1957. november 29.
      39. Uo. 288/5/59. ő. e. A PB ülése, 1957. december 28.
      40. Micunovi<145>, Veljko: Tito követe voltam. Moszkva 1956-1958. Bp. Interart, 1990. 343.
      41. Rainer M. János: A szovjet nagykövetség és az 1956-os forradalom. Budapesti Negyed, 1993. 1. sz.
      42. MOL MDP-MSZMP ir., 288/9/1958./4. ő. e. 42-44. Hruscsov pohárköszöntője Karcagon 1958. április 7. Hruscsov Budapestről Sztálinvárosba utaztában Adonyban, majd a karcagi Béke tsz bereki üzemegységében is szólt a kukoricatermesztés előnyeiről és „mesterfogásairól”. Népszabadság 1958. április 6., április 8.
      43. Fehér Ferenc - Heller Ágnes: Jalta után. Bp. Kossuth, 1990. 56.
      44. MOL MDP-MSZMP ir., 288/5/70. ő. e. A PB ülése 1958. március 18. 46-48.
      45. Uo. 11.
      46. A vita jegyzőkönyve, uo. 11-19.
      47. Uo. 288/9/1958./4. ő. e. 1. Hruscsov levele Kádárnak és Münnichnek, 1958. március 22.
      48. Uo. 288/5/71. ő. e. A PB ülése 1958. március 25-én. Előterjesztés 100-106.
      49. Uo. 106.
      50. Ságvári Ágnes: Mert nem hallgathatok. Egy jóházból való pártmunkás emlékei. Bp. Magyar Hírlap Könyvek, 1989. 214.
      51. MOL MDP-MSZMP ir., 288/5/72. ő. e. A PB ülése 1958. március 29.
      52. Uo. 288/5/73. ő. e. A PB ülése 1958. április 1.
      53. Népszabadság, 1958. április 2. és 3.
      54. Népszabadság, 1958. április 2.
      55. MOL MDP-MSZMP ir., 288/9/1958./4. ő. e.
      56. Népszabadság, 1958. április 5.
      57. Népszabadság, 1958. április 6.
      58. Micunovic, i. m. 357-358.
      59. Budapesti jelentés. Irodalmi Újság, 1958. május 1.
      60. MOL MDP-MSZMP ir., 288/9/1958./4. ő. e. 25.
      61. Népszabadság, 1958. április 6.
      62. MOL MDP-MSZMP ir., 288/9/1958./4. ő. e. 34.
      63. Népszabadság, 1958. április 8.
      64. Uo. 1958. április 9.
      65. Köztársaság, 1992. 28. sz. 74.
      66. Uo.
      67. Uo. 75.
      68. Uo. 74.
      69. Uo. 75.
      70. Medvegyev, i. m. 107-116., Fehér - Heller, i. m., Heller, Michal: Rövid tanfolyam. A szovjethatalom hetvenéves történetének mérföldkövei. Századvég, 1990. 1. sz. 68-74., Burlackij, Fjodor: Hruscsov. Politikai arcképvázlat. In: Tovább... tovább... tovább! 1953-1988. Szerk. Szilágyi Ákos. Bp. Szabad Tér, 1988. 92-100., Marosán György, i. m. 1989. 177-189.
      71. Köztársaság, 1992. 28. sz. 77.
      72. Népszabadság, 1958. április 10.
      73. MOL MDP-MSZMP ir., 288/4/17. ő. e. A KB ülése 1958. június 6.
      74. Köztársaság, 1992. 28. sz. 81.
      75. MOL MDP-MSZMP ir., 288/4/17. ő. e. A KB ülése 1958. június 6.
      76. Uo. 24.
      77. Már 1957 júniusában titkos moszkvai tárgyalásain szó esett légelhárítás kiépítéséről Magyarországon. Lásd: A Jelcin-dosszié, 194., MOL MDP-MSZMP ir., 288/5/31. ő. e. Az IB ülése 1957. június 21.
      78. Kádár János - Végakarat, 136., Khrushchev i. m. ...
      79. MOL MDP-MSZMP ir. 288/4/17. ő. e. A KB ülése 1958. június 6.
      80. Ságvári Ágnes, i. m. 215.
      81. Népszabadság, 1958. április 16.
      82. Vö. Népszabadság 1958. április 11. és 16.
      83. Népszabadság, 1958. április 16.
      84. Népszabadság, 1958. június 5.
      85. MOL MDP-MSZMP ir., 288/5/75. ő. e. A PB ülése 1958. április 15. 34.
      86. Uo. 37.
      87. Uo. 34.
      88. Uo. 288/4/17. ő. e. A KB ülése 1958. június 6. 72-73.
      89. Uo. 1.

Budapesti Negyed, 1994. 6. szám, 44–47. o.
Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2006. szeptember 18. hétfő

Keresés a honlapon