Aki politikai okokból elhagyja hazáját, azt politikai emigránsnak szoktuk nevezni. Amikor ezek az okok vagy a szembenállás megszűnnek, különösen, ha közben nem teltek el évtizedek, a politikai emigráns rendesen visszatér hazájába. A következőkben az alapesettől eltérő, különleges, mondhatni egyedi hazatérés viszontagságairól lesz szó. Egy politikai emigráns (Utazó) oly módon kopogtatott hazabocsáttatásért országa határán, hogy sem a feltételekben, sem az ő politikailag ellentétes attitűdjében nem állt be változás. A „haza” (helyesebben: a hazai politikai rendszer) minden eszközzel eltanácsolni, jól védett határaitól visszariasztani igyekezett a makacsul hazatérni szándékozót, de ő a maga részéről nem mutatott erre hajlandóságot. Így azután hosszadalmas, jobbára virtuális ide-oda utazgatásra került sor. Pedig geográfiai szempontból az út nem hosszú: Párizst Budapesttől 1500 km választja el, ez például repülőgépen két óra. Mégis, attól kezdve, hogy a történet főszereplője bemutatta útlevelét, a végleges hazaérkezésig több mint tíz esztendő telt el. Mindebből kiderül, hogy a történet a huszadik század végén játszódik, Magyarországon. Az ide-oda utazás joga, az útlevélhez, még pontosabban az útlevélért „folyamodás” joga azokban az években Európa ama szögletében amúgy is a sok szenzitív kérdés egyike volt.

A kor a jól szervezett társadalmak kora, egy határ átlépése például általában jól dokumentált. Ugyanakkor a kor a dokumentumok olykor rejtélyes hiányának periódusa is. Jelen esetben szerencsénk van. A főszereplő köztünk van, sőt meg is írta a hazatérés történetét. Fennmaradtak a határátlépésre szolgáló okmányok, meglepően nagy számban, összesen 41 darab. Végül a fogadó hatóságok (ahogyan magukat nevezték, a „szerv”) feljegyzései, amelyek eredetileg csinosan lefűzött, kemény barna papírfedeles dossziékban gyülekeztek, ám ezek sajnálatosan nem élték túl a változó időket. Így az ezekben gyűjtött adalékokat („információkat”) más helyekről, más dossziékból kellett összeállítanunk. E három forráscsoport képezi a hazatérés történeti vizsgálatának alapját. Főképpen a harmadik, de itt-ott összevetésre is módunk adódik.

1.Közvetlen előtörténet: Az Utazó és a haza(i hatóság).

A közvetlen személyes és történelmi előzmények a hetvenes évtized közepére nyúlnak vissza. „A hetvenes évek közepén úgy határoztam, hogy valamelyest visszakanyarodok a kelet-európai és szovjetológiai tárgyú munkákhoz. Ennek első lépéseként egy lengyel kollégámmal és barátommal az 56-os események 20. évfordulójára szerveztünk egy ... konferenciát, amely történelmileg, politikailag és szociológiailag elemezte a történteket, és elég nagy sikert aratott Párizsban. ...1976 nyarán lengyel barátaim ösztönzésére és segítségével elutaztam Varsóba. Valószínűleg ez az esemény indított arra, hogy átcsoportosítsam tevékenységemet olyan témákra,amelyek engem mint magánembert, vagy mint politikai citoyent érdekelnek.” Utazó 1988-as önvallomásában szereplő „politikai citoyen-érdeklődésének” előtörténete természetesen nem kerülte el a haza hatóságainak figyelmét. Egy 1967-ben kelt dokumentum szerint, amely a „Szolgálati jegy ’Tiltónévjegyzékre’” címet viseli, „Nevezett 1964 óta szerepel a tiltónévjegyzéken, a BM III/I. Csoportfőnökség javaslata alapján. Indok: ’A Nagy Imre féle intézet munkatársa. Tiltónévjegyzéken való meghagyása indokolt. Fenti indokok alapján úgy határoztam, hogy nevezett személy Magyarországra történő beutazáshoz, illetve átutazáshoz vízumot nem kaphat. Bp. 1967. dec. 9. NN osztályvezető sk. aláírás. [Megküldve a] BM III/II-7. Osztály vezetőjének.” A dosszié karbantartása során egyes megfogalmazások pontosabbá válnak, másutt további szövegromlás tünetei mutatkoznak. Az 1972-es „Szolgálati jegy szerint: „A bürsszeli (sic) Nagy Imre Intézet alapító tagja volt. Ellenséges beállítottságú, rendszeresen az emigrációs lapok számára, többi között az Irodalmi Ujságnak is.” Érdeklődő Utazó útja kezdetén tehát egy bizonnyal terjedelmes tiltónévjegyzék egyik tétele, érdeklődése a dosszié fent idézett verdiktjével néz farkasszemet.

2. A Haza feltűnik a láthatáron, az Utazó útlevelet vált.

De nem kedvez az érdeklődésnek a hetvenes évek hazai szellemi klímája sem. „Posványos” korszak, „amelynek szellemi-politikai életét a kádárizmus tartotta hatalmában... Magyarországon 1956 után kipusztult a politikai gondolkodás, helyét az ideológizált mellébeszélés, jobb esetben a közgazdasági reformtervezgetés, leggyakrabban pedig az irodalmias siránkozás foglalta el.” - emlékezik vissza Utazó 1990-ben. Holott „mi minden ideológiai csűrés-csavarás mellőzéséve fel akartuk mérni, hogy miként állnak a dolgok Magyarországon és Kelet-Európában, s ehhez olyan szerzőket kívántunk megszólaltatni, akik e tárgyilagos helyzetfelmérést beágyazzák egy korszerű - azaz posztmarxista -, demokrata irányzatú - azaz antitotalitárius politikai gondolkodásba.”

A hetvenes évtized közepén jelentkeznek a változás első hírnökei. Némelyik személyesen Párizsban. „Józsa [Péter] gondolta ki, hogy az új politikai orgánumnak hazai és nyugati, valamint cseh-lengyel, stb. szerzők együttműködéséből kellene létrejönnie.” Majd a prágai Charta ’77, és az első budapesti tiltakozás a csehszlovákiai letartóztatások ellen. Végül kéziratok. „Hegedüs [András] szerint a politikai pártok pluralitásán alapuló képviseleti demokrácia nem gyakorol hatékonyabb ellenőrzést a bürokratikus hatalom fölött, mint a társadalmi mozgalmak pluralizmusán alapuló - nevezhetjük így? - közvetlen demokrácia” - írta Bence György és Kis János Budapesten, 1977 októberében Hegedüs egy kéziratával vitatkozva. „Csakhogy a képviseleti demokráciában megvan az intézményes módja a hatalmi szervezetek közti nyílt konfliktusok lebonyolításának. A kelet-európai hatalmi rendszerben pedig nincsenek ilyen mechanizmusok. ... Kelet-Európában a lakosságnak nincs módja rá, hogy önkéntes társulások és szabadon választott testületek segítségével megszerveződjék a hatalommal szemben.” Ám „léteznek mozgalmak, amelyek valami másra törekszenek, nem a kormányzat befolyásolására. Ahelyett, hogy az államhatalmat próbálnák ellenőrizni, ezek a mozgalmak egyszerűen kivonnak valamilyen társadalmi tevékenységet az államhatalom ellenőrzése alól. ... Például megszervezik a szépirodalmi, publicisztikai és társadalomtudományi művek kéziratos terjesztését. A külföldi publikációkkal együtt ez a kéziratforgalom egész rendszerré állhat össze, valamiféle második nyilvánossággá.”

„Máig is emlékszem, milyen növekvő rokonszenvvel olvastam ezt a vitairatot, amelynek témaválasztása és érvelési módja számomra ’híradás’ is volt: híradás arról, hogy egy új nemzedékben megint megkezdődött a politikai gondolkodás. ... ’Föld!’ - mondtam Kemény Pistának, [az elso számú utazótársnak - R.M.J.] s megindítottuk a Magyar Füzeteket.”

Az útlevél kisalakú, színes borítójú füzetke, amelynek bejegyzései személyes adatokat tartalmaznak, s azt a tényt közlik, hogy az ezek alapján azonosítható személy valamely ország állampolgára. A Magyar Füzetek kisalakú, színes borítójú füzetei („... a Füzetek kicsiny formátumát ... a könnyebb utaztatás kedvéért választottuk”) csoportos útlevelekként azt tanúsították, hogy kollektív tulajdonosai egyazon ország polgárai, a szabad gondolkodásé. Noha egy kontinenst elválasztó határ két oldalán élnek, az útlevelet eredeti funkciójának megfelelően használták; nem a határ átlépésére (mely aktusban a határ a hangsúlyos), hanem a szabad közlekedés eszközeként. A „hatóságok bejegyzései” helyett maguk töltötték a deklarációt: „A Magyar Füzetek a mai magyar szabad gondolkodás archívuma. ... egyaránt helyet ad az anyaországban, a kisebbségben és a nyugaton élő szerzőktől jövő írásoknak.” Az azonosításra szolgáló adatok ugyancsak az útlevél birtokosaitól származnak, minden egyes útra újabb és újabb tartalommal, ahogyan az arckép is változik az idoben, bár fő vonásai figyelemreméltó állandóságot mutatnak.

3. Utazó társaság.

1978 és 1989 között a Magyar Füzetek kiadványaiban 132 szerző neve illetve írói álneve olvasható, ideértve mindenfajta megnyilvánulást, még a leközölt olvasói leveleket is. 59-en a megírás, megjelenés idején Magyarországon éltek, 5-en kisebbségben. 46 magyar szerző nyugati emigrációból jelentkezett. 17-en kelet-európai országok szülöttei voltak, öt szerző nyugat-európai. Hosszadalmas névsorolvasás, szociológiai elemzés nélkül is megállapítható, hogy a magyarországi szerzők legnagyobb része harmincas évei végén - negyvenes évei elején járó humán értelmiségi volt, jobbára állás nélkül, marginális helyzetben. Miközben közös úti levelükben kétharmad részük saját nevét használta, Budapesten a hazai hatóság ugyancsak közös dossziét vezetett róluk - ebben azonban kevés kivétellel senki sem szerepelt saját teljes nevén, hanem fedőnéven, vagy keresztnevén és családneve kezdőbetűjével. Ez későbbi boldog korok kutatójának okozhat majd kisebb kalamajkákat a „ki volt kicsoda” kérdésének eldöntése során. Egy 1979 késő nyári jelentésben például a következő olvasható: „A Franciaországban élő Kende Péter a „Várakozók” fn. bizalmas nyomozás célszemélyeivel egyeztetve hozta létre a „Magyar Füzetek” szerkesztő bizottságát ... K. Jánost, B. Györgyöt és K. Jánost a „Magyar Füzetek” főmunkatársaként fogják feltüntetni.” A „Várakozók” fedőnevű bizalmas nyomozás célszemélyei együtt vagy egyenként, kezdőbetűvel vagy fedőnéven a hazatérés történetére vonatkozó százöt jelentésből 27-ben szerepelnek. „A ... demokratikus ellenzék minden jelentősebb személyisége megszólalt a Füzetekben, sokan közülük többször is” - így a visszaemlékezés a hazatérés után. Közülük az állandó főmunkatársak közé sorolja Kenedi Jánost, Kis Jánost és Tamás Gáspár Miklóst, a „láthatatlan szerkesztők” közé Bence Györgyöt és Kovács Andrást. „... a szerv által ellenőrzés alatt állnak” - szögezi le megnyugtatólag a fentebb idézett egykorú jelentés a túloldalon. Ám nincs az a margó, amit nem lehetne kissé odébbtolni. „A „Várakozók” fn. bizalmas nyomozás célszemélyei egyre intenzívebben használják ki a tudományos kutatómunka által biztosított lehetőségeket. Kutatások alapanyagaihoz, összegzett eredményeihez is hozzájutnak, és azokat ellenséges céljaik érdekében használják fel. Ilyen célból készítenek interjúkat, esettanulmányokat. A „hivatalosság” égisze alatt - további kutatómunka alapanyagául - fordítanak és sokszorosítanak ellenséges írásokat. -- A célszemélyek kapcsolatot építettek ki [olvashatatlan szó] Lengyelországban, Szlovákiában [sic] és Romániában működő egyes ellenséges csoportok képviselőivel.” Sőt a szellemi utazások közepette nem átallanak a szó szoros értelmében útrakelni. „E hónapban K. János és B. György Romániában találkozót szerveztek Kende Péterrel, amelyet mélyen konspiráltak.” Vessünk pillantást e kétes társaságra megérkezés után. A magyarországiak közül minden ötödiket, 13 főt, az első szabadon választott magyar parlament képviselőinek soraiban találjuk.

4. Útlevélvizsgálat.

„Hitelt érdemlő híradások szerint ’a párizsi emigráció új, ellenforradalmi mozgolódásával’ röviddel a Füzetek megindulása után foglalkozott nem kisebb hatóság, mint az MSZMP Politikai Bizottsága. S minthogy eme, ma már kihalt állatfaj szemléletében minden kapcsolat csak összeesküvés lehetett, a Magyar Füzetek szerkesztősége nyomban helyet kapott abban a sötét képletben, amelyet a budapesti rendőri-politikai hatóságok az új ’ellenzéki’ mozgásokról maguknak kidolgoztak.” Utazó 1990-es visszaemlékezésében említett híradásokat a szórványosan előkerült iratok nagyrészt igazolják.

Az említett testület tagjai 1978 decemberében, némi késéssel kaptak hírt a Magyar Füzetekről, a pártapparátus által összeállított információs jelentés formájában. „A magyar nyelvű imperialista rádiópropaganda hírt adott arról, hogy Párizsban Kende Péter történész szerkesztésében megjelent a ’Magyar Füzetek’ c. kiadvány második száma ’Mit ér a kéziratos irodalom, ha magyar?’ címmel, ami kb. 160 oldalnyi válogatás a korábbi magyar ’szamizdatokból’.” Míg az érdeklődő pártszervek a Szabad Európából, a belügyi szervek eleinte - legalábbis az előkerült iratok szerint - „a vonal túlsó végéről”, vagyis itthonról szereztek tudomást a Magyar Füzetekről. Információikba a Magyar Füzetek első öt „előfordulása” a BM III/III-as, belső elhárításért felelős csoportfőnökségének jelentéseiből került át. Megjegyzendő azonban, hogy 1978-ból egyáltalán nem állnak rendelkezésre napijelentések, továbbá, hogy az utazókról gyűjtött hírek csupán egy (mekkora?) része került az állambiztonság napijelentéseibe. Az „útlevélvizsgálat” intézményrendszerének oszlopai így is rekonstruálhatók. A két „láb” a BM már említett III/III. illetve III/I-es (hírszerző) főcsoportfőnöksége. Az ismert százöt infóból kereken 60 származik a III/III-tól, 26 a III/I-től.

Most pedig próbáljuk meg rekonstruálni a szerv működését egy viszonylag egyszerű alapeseten, amelyen a Politikai Bizottság tagjai is lemérhették: a magyar titkosszolgálat eredményesen dolgozik. Kiindulópontként a III/III egy ügynöke titkos adatközlés útján informálja a központot: „A szamizdatkészítő csoportosulás változatlan aktivitással szorgalmazza az anyagok külföldre juttatását és kinti megjelentetését. K. János a közelmúltban egy eddig még ismeretlen francia operatőrön keresztül újabb anyagokat juttatott ki Kende Péter - a Magyar Füzetek szerkesztője - részére. - Kende Péter birtokában három újabb kiadvány - feltehetően Magyar Füzetek - anyaga áll kiadásra készen. Az első a kelet-európai együttéléssel foglalkozik...” E csupán „részben ellenőrzött” információról tájékoztató jelentés készül. Ezt kapja meg a hírszerzés főnöke, legott riadót fúvat, s továbbítja „párizsi emberünknek”. Ő hirtelenjében (30 napon belül) csupán egy nem ellenőrzött (uótbb kacsának bizonyuló) értesüléssel szolgál: „A Magyar Füzetek 3. számának kiadása a korábbiakban bejelentettektől eltérően ... még Párizsban történik, de a 4. számot már Londonban fogják kiadni....” Hír vissza a belso elhárításnak, valamint külso (kém-)elhárításnak, ám most már bizonyosságot kell szerezni. Újabb bő hónap elteltével a magyar hírszerző kisétál nagykövetségi irodájából, elhajtat a rue de la Grange Bateliere-re, egyszerű járókelő „legendájával” behatol a „Balaton Impex” könyvesboltba, megvásárolja a Magyar Füzeteket, 12.50 francia frankkal (kb. 3 USA dollárral) megterhelve a Magyar Népköztársaság költségvetését. Visszatérve szemrevételezi, majd felüti a kiadványt és jelentésbe kezd, ami két héttel később a PB asztalára kerül az ideológiai diverzió fejezet egyik tételeként: „1979 június első napjaiban „Mi, kelet-európaiak ...” címmel, a szokásos alaku kivitelben, sárga színű borítóban megjelent a „Magyar Füzetek” szamizdat kiadvány Párizsban. - A füzet 4. oldalán a korábbiakhoz képest új momentumként az alábbi tagokból álló szerkesztői munkaközösség feltüntetve...”, s felsorolja mind a nyolc tagot. Átpörgeti a lapokat, s a végén egy másik „új momentum” ötlik a szemébe, amitől, ha személyében nem is, de a „szerv” alkalmazottjaként némiképp találva érzi magát. Úgyhogy hozzábiggyeszti a jelentéshez: „A „Hogyan lehet hozzájutni...” rovatban a következő megjegyzés olvasható: ’A Belügyminisztérium érdeklődő hatóságait kérjük, hogy szabályosan fizessenek elő, s ne kölcsönpéldányokból tájékozódjanak.” A jelentés mellé postázza magát az inkriminált tárgyat, így az információ „megbízható, ellenőrzött”. De működnek a többi csatornák, így kerül az olvasók elé kissé fölöslegesen néhány napon belül egy másik jelentés, ezúttal telefonellenőrzés nyomán a III/III-tól: „K. János szerint megjelent az új „Magyar Füzetek”, melyben cseh, lengyel, szovjet cikkek vannak. Tartalmaz továbbá egy rendkívül érdekes politikai naplót is, aminek szerzője egy álnéven író erdélyi személy.”

Hiába a mintaszerű operatív munka, a helyzet csak fokozódott, az utazgatás mind intenzívebbé vált. Nem csupán kéziratok jöttek-mentek: „A „szamizdat” szervezői úgy látják, hogy lehetőségük nyílt a „Magyar Füzetek” hazai sokszorosítására. A kiadványt már a csoporton kívüli személyek körében is terjesztik...” „K. János barátaival, többek között D. Ferenc és G. Árpád volt ellenforradalmárokkal, „Bibó emlékkönyvet” szerkeszt, amellyel az év végén készülnek el.” „A Magyar Füzetek beküldése és belföldi terjesztése folyamatosan szélesedő tendenciát mutat. A postán érkező küldemények címzettjei elsősorban kulturális intézmények, illetve azok alkalmazottai. A szerkesztők elhatározott szándéka a terjesztés kiszélesítése Kelet-Európára.” „A ’Várakozók’ és a ’Szervező’ fn. bizalmas nyomozások célszemélyei, valamint kapcsolataik a Csehszlovákiában jelenleg folyamatban levő per vádlottai érdekében tiltakozó petíció szerkesztését, annak a felső vezetőkhöz, valamint külföldi szervekhez megküldését tervezik.” Az utóbbin Párizst kell érteni. Kádár János alig olvasta el ezt a jelentést (1979. október 26-án kelt), már asztalán volt a prágai perek ellen tiltakozó petíció, veszélyesen nagy számú aláírással. „... ennek állítólag én volnék a címzettje” - vonogatta a vállát az első titkár az MSZMP KB november 1-ji ülésén, amelynek drága idejét „a XII. kongresszus előkészítésével kapcsolatos feladatok” című napirendi ponttól vonták el „bizonyos ellenzéki elemek ... akik most virgoncabban ficánkolnak.”

Ideje tehát, hogy az egész utazgató társaságot legfelső szinten „helyretegyék”. Kádár János vállalkozott arra, hogy megadja a kiinduló szempontokat. Előbb általánosságban: „A szocialista rendszernek itt Magyarországon is vannak ellenségei. Persze még több van tőlünk nyugatra. Nem nagy a számuk, de vannak, a legkülönbözőbb szociális kategóriákban adódnak ilyenek. Akármilyen csekélyszámúak is, van közöttük egy bizonyos fajta élénkülés, káröröm, károgás, vészharang kongatás, és hasonló.” Aztán konkrétan. Párizsban „működik egy magyar disszidens csoport, Kende vezetésével, akinek megfelelő összeköttetésük van a francia hírközlő szervekkel; a francia szerveknek megfelelő összeköttetésük van az amerikai és más szervekkel; ez rendes operatív intézmény.” A Politikai Bizottság egy évvel később, 1980-ban fogadta el a „belső ellenséges-ellenzéki, ellenzékieskedő csoportok tevékenységéről” szóló jelentést. A Magyar Füzeteket egy sorba helyezte a rendszer régi mumusával, a Szabad Európa Rádióval, s egyben az ellenzéki csoportok irányítója megtisztelő címével ruházta fel. Hogy ez az irányítás abban áll, hogy „zsebkönyv formátumban válogatásokat tesznek közzé a [hazai szamizdat] összeállításoknak politikailag és taktikailag legfontosabbnak ítélt darabjaiból”, az talán a jelentéskészítőket sem győzte meg teljesen. Így azután a Magyar Füzetek „népfrontosnak” titulált szerkesztőségének ajándékozták a „népfrontos” Bibó-emlékkönyv kezdeményezését is.

5. Állomások, megállóhelyek.

„Mire számíthatnak a szabad gondolat és a demokratikus önkormányzat kelet-európai hívei egy olyan évtizedben, amelynek küszöbét két esemény teszi emlékezetessé: Afganisztán lerohanása és Szaharov kényszerkitelepítése Moszkvából? Mire számíthat egy füzetsorozat, amely a gondolatok szabad cseréjének szándékával indult (... dialógus), s amely ellen máris csatasorba állt a hazai Államapparátus?” - tette fel a kérdést Utazó - vagy nevezzük most már a BTK modorában az utazások kezdeményezőjének és vezetőjének? - 1980 késő tavaszán. Az évtized elején úgy tűnt, nem sok jóra. A szó szoros és átvitt értelmében vett útlevélvizsgáló hatóságok tevékenységét tíz év alatt százöt, a legfelső vezetés asztalára kerülő hírmorzsa fémjelzi. Lássuk tehát ezek fényében, hogyan fogta fel a hazai hatóság a maga részéről a dialógust. Kádár János persze e téren is irányt mutatott az évtized küszöbén: „Megnézzük, körülnézünk nyugodtan és aztán majd politikai munkát kell végeznünk.” Hogyan is festett ez a „politikai munka” - ezúttal csak a gondolat-utaztatás útipasszusával kapcsolatban, hiszen egyéb vonásairól az itt ülők bőséges személyes tapasztalatokkal rendelkeznek...

Mindenekelőtt adatokkal kellett ellátni az Első Embert, például azért, hogy kategorikus véleményét a fentebb említett „rendes operatív intézmény” vezetőjéről szolid bázison alakíthassa ki. Kényelmes párizsi nagykövetségi irodájában tehát munkához látott a Hírszerző, tervet készített, adatokat gyűjtött, rendszerezett, értékelt, majd jelentést küldött, ilyenformán: „Kende Péterrel kapcsolatban a szervnél az alábbi információk keletkeztek: Nevezett Párizsban a Társadalomtudományok Házában, az Országos Kutatóközpontban és a Magasfokú Tudományok Iskolájában dolgozik. Az Európai Szociológiai Központban Raymond Aronnal közösen vezet szemináriumot. Aron körül kialakulhat egy olyan szakértői csoport, amely alkalmas „disszidens” ügyek felkarolására és megfelelő tálalására. Kende együtt dolgozik olyan ismert kommunistaellenes személyekkel, mint Alan Besancon és Annie Kriegel.” Ha lehetséges, ennél is súlyosabb, hogy e veszélyes diverzáns központok rezidense beutazási vízumok ügyében tapogatózik, hol budapesti szociológiai világkongresszusokra, hol családi okokra hivatkozva. E zaklatással már párizsi emberünknél magasabb instanciáknak kell foglalkozniuk Budapesten. „Harangozó et.[-al való] szóbeli egyeztetés után döntés: nem eng[edélyez]-hető!” - vezette rá a KEOKH tisztviselője az erre rendszeresített formanyomtatványra. Politikai munka a./ pont: távol tartani az utazót az országtól, legalább a maga fizikai valójában.

Ha a közvetlenül a Magyar Füzetekre vonatkozó kereken 70 hír-tételt tartalmi szempontból csoportosítjuk, azonosíthatjuk a „szerv” tevékenységi köreit, vagyis, hogy e sajátos objektummal kapcsolatban mi is érdekelte oket leginkább.

1. A veszélyes úticsomag terjedése, vagyis a terjesztés (24 darab). Ezen belül 12 hír az országba való belépésről. Egy jellemző darab a kémelhárítástól: „A Wiener Walzer nemzetközi vonaton belépésre jelentkezett K. Ernesztine osztrák állampolgár, akinek útiholmija között 3 db „Magyar Füzetek” 6., 7., 8. számát derítették fel. Az izgató, gyalázkodó könyveket a Párizsban működő és a szélsőségesen ellenséges körökkel szoros kapcsolatot tartó Dialogues Européens könyvkiadó adja ki.” Ugyancsak 12 belföldi forgalomról, pl. - a III/III. előadásában: „Hírforrás az Iparművészeti Főiskola - eddig nem azonosított, csak becenévről ismert - I. éves hallgatójától kölcsön kapta a Magyar Füzetek egy példányát ... Az anyagok eredetéről azt a felvilágosítást adta, hogy egy barátjától kapta, aki a KISZ apparátusában dolgozik. Intézkedés: azonosítják a főiskolai hallgatót; felderítik a főiskolán az illegális irodalom terjesztési helyét.”

2. Mikor milyen csomag várható, avagy a megjelenés előrejelzése (15 darab). Egy példa: „A szerv kapcsolata nyugat-európai utazásával kapcsolatban az alábbi információkat jelentette: ... A Magyar Füzetek szerkesztői a következő számot ez év októberében jelentetik meg. A füzet teljes egészében az 1956-os eseményekről, egyes személyek ezzel kapcsolatos értékeléséről, véleményéről, személyes benyomásairól szól.”

3. Ki és milyen hazait csomagol, avagy a kéziratok kijuttatása (13 darab). „A „Pörge” fn. bizalmas nyomozás célszemélye jelezte Kende Péternek ... hogy egy újabb, öt részből álló sorozatot küld a lap számára, amelyben a mai Magyarországot kívánja bemutatni.... Intézkedés: megakadályozzák az anyagok kiküldését.”

4. Összeállt az úticsomag, hahó! avagy jelentések a Füzetek megjelenéséről. (11 db)

5. Úti szóváltások a kupéban, avagy nézeteltérések az utazók között (7 darab). Az effajta híradásokat leginkább ajánlatos utólagos ellenőrzésnek alávetni. A példa: az 1978 decemberében megjelent második számot, ahogyan ez a kötetben is olvasható volt, Bence György és Kis János állította össze Budapesten, „a párizsi szerkesztő”, tizenkét évvel későbbi visszaemlékezése szerint, „csak magyarázó jegyzeteket és néhány kiegészítő anyagot fűzött hozzá. Didaktikus jellegük és hűvösen távolságtartó hangjuk korántsem keltett lelkesedést a szám budapesti szerző- és szerkesztőgárdájában.” Ugyanez titkos adatközlésből lepároltan, III/III-as körítéssel: „A szamizdat hazai szervezői és párizsi terjesztőjük - Kende Péter - között viszály keletkezett, a kiküldött kéziratok átszerkesztése és válogatása miatt. A vitás kérdéseket B. György és Kende Péter telefonon nagyjából tisztázta... Intézkedés: Az újabb helyzetnek megfelelő bomlasztási intézkedések megtervezése.”

Összegezve: a belügyi hatóságokat leginkább a közlekedési folyamat érdekelte szenvedélyesen, hiszen az előjelzések (2.), a kéziratforgalom (3.) és megjelenés (4.) csupán arra szolgáltak, hogy a terjedést megakadályozó intézkedéseket (az 1-2. pontban egyszerre adtak ugyanehhez további támpontokat és számoltak be ritka sikereikről) megalapozzák. Nem annyira útlevélvizsgálók voltak a szervek, mint inkább sajátos „antivasutasok”, akiknek fő ambíciója a vasúti és más forgalom megbénítása szemaforokkal, sorompókkal, sarukkal. Szerencsétlenségük azonban egy huzatos és áttekinthetetlen rendezőpályudvarra vetette őket, amelynek irdatlan vágányrengetegében hol itt, hol ott gurul egy-egy szerelvény, magányos kocsi. Hiába ismerik a fő be- és kimeneti irányokat, gyakran előfordul, hogy mire odaloholnak, az eszmék gyanús dugárujával tele kocsi tovagördül. Ráadásul rengeteg az adminisztráció. Nem csoda, hogy egyvalamire végképp nem marad se kedvük, se idejük: a rakomány átvizsgálására. A Füzetek tartalmi kérdéseinek bonyolult összefüggéseivel más szervek foglalkoztak.

6. Megérkezés

„Új Magyarország felé?” - kérdezte Utazó a Magyar Füzetek 19-20. számának címoldalán, 1988 szeptemberében. Igen, felelte belül, mert „Magyarországon - a hatalom szándékaitól függetlenül, pontosabban: azokon túlmenően - igazi demokratikus változások érlelődnek. A játszma hosszú idő óta először úgy folyik, hogy nemcsak a hatalom, hanem a társadalom kezében is vannak ’ütőkártyák’.”

A „szervek” persze még mindig, mondhatni, a végsőkig, másfajta „játszmákban” és ütőkártyákban gondolkodtak, amint azt Kenedi János tavaly megjelent könyvének harmadik része bizonyítja. De valahogy már semmi sem volt a régi, az igazi. 1986-ban, 1987-ben például beutazó vízum kiadására került sor Utazó részére. Sőt, másodjára, mint az elképedt párizsi hírszerző jelentette, „... a szerv ismeretei szerint - a kiadásában megjelenő párizsi Magyar Füzetek itteni terjesztésével kapcsolatban szeretne magas szinten tárgyalni. Szóba került az is, hogy esetleg a II. kerületi Rendőrkapitánysághoz fordul tiltónévjegyzékről való törlésének ügyében.” Erre a csúfságra azért mégsem került sor: 1988 márciusában a KEOKH operatív nyilvántartójának felülvizsgálata során a személyi adatlapra gondosan rávezették: „Marad”. Így azután Utazó Nagy Imre újratemetésére még „tiltónévjegyzéken szereplő” minősítése meghitt társaságában érkezett 1989. június 14-én, jóllehet ugyanaznap listáról való törlését - javasolták... A Füzetek dossziéjának rendszerető gondozója pedig utolsó erről szóló, illetékes és magas helyre jutó jelentése arról számolt be, hogy egy bécsi lakásban annyi Magyar Füzetek gyűlt össze, hogy „A nagy mennyiségre való tekintettel - hacsak a szállítás előtt nem osztják szét kisebb tételekre - valószínű, hogy a kiadványokat nem személygépkocsival, hanem autóbusszal vagy kamionnal hozzák át a határon.”

Az utazás végül szerencsés megérkezéssel zárult. Kissé hosszúra nyúlt, de az idő nem telt haszontalanul. Az útellenőrök más munka után néztek, némelyikük csak kicserélte a névtáblát hivatala ajtaján. A dossziék vándorútra keltek, feltűntek, eltűntek, olyik még archívumba is került, s most furcsálkodva olvassuk. Szeretnénk, ha mind többet olvashatnánk, de nem biztos, hogy sikerül. Sokkal fontosabb azonban, hogy a szabad magyar gondolkodás archívumát útközben is sokan tanulmányozhatták. Aktáiból még ma is akadnak nem várt, rejtett tartalékok. Amikor az archívum hívatlan (ellen)őreinek tevékenységét tanulmányozni kezdtem, egy másik archívum segítőkész munkatársa megkérdezte, nem kell-e munkámhoz pár példány, csak szóljak, akad bőven.

Világosság, 1998. 2. sz. 26–35. o.