Előadás a III. Országos Jelenkor-történeti Konferenciára,
Debrecen, 2000. augusztus 29–31.

(A tárgyról) Jelen előadásban természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy akár csak a címben megfogalmazottak szerint áttekintést adjak négy és fél évtized magyar történetéről. Ez nem is szükséges, hiszen az elmúlt szűk évtizedben számos kiváló összefoglaló született. De nem szeretnék pusztán általános keretek felvázolására sem szorítkozni azzal, hogy afféle kutatási „étlapot” ajánljak, a kézenfekvő kérdések megfogalmazásával.

Kiindulópontom a cím teljessége, vagyis az a második világháború utáni magyar történetet alapvetően meghatározó tényező, hogy Magyarország 1944-ben a Szovjetunió érdekszférájába került, s 1990-ig abban is maradt. A vesztes háború, majd az azt követő szovjet katonai megszállás 1944-től egészen a nyolcvanas évtized végéig alapvetően határozta meg a magyar bel- és külpolitikát, a hazai társadalom- és gazdaságfejlődést. A szovjet politikai akarat érvényesült minden olyan kérdésben, melyet Moszkvában úgy ítéltek meg, hogy az a Szovjetunió katonai-biztonsági érdekeit, illetve rövidebb vagy hosszabb távú politikai szempontjait érinti. A magyar politika mozgástere annyiban létezett, amennyiben törekvései ezen a viszonyrendszeren belül, azzal összhangban, esetleg azok mellett érvényesülhettek. A kettő közötti konfliktus esetén abszolút prioritása volt a szovjet érdekeknek.

A következőkben – igen vázlatos historiográfiai áttekintés után – néhány olyan problémát szeretnék megfontolásra ajánlani, melyek talán előmozdítják a vitát, s talán hozzájárulhatnak a későbbi részletes elemzésekhez. Az első a Magyarországgal kapcsolatos szovjet politika alapvonásait érinti. A második azt venné számba, hogy az 1945 utáni magyar társadalmi, politikai, gazdasági stb. struktúrák mely szektorait határozta meg a szovjet érdekszféra, és milyen mértékben. A harmadik a determináció időben változó dinamikáját és módszereit érinti, valamint azt, hogy miként „fogadta” ezt a magyar politikai elit (volt-e, lehetett-e a magyar vezetéseknek Szovjetunió-politikája). Végül a negyedik kérdés a társadalom reakciója a szovjet megszállásra, s ezzel szoros összefüggésben az, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján bekövetkezett változásokat a megelőző történeti korszak nagy meghatározottsága mennyiben befolyásolta.

(Historiográfiai vázlat) Magyarország és a Szovjetunió kapcsolatainak háború utáni történetét – azon túl, hogy a szovjet befolyás meghatározó szerepe minden ezzel foglalkozó munkában evidenciaként jelent meg – 1989 előtt jobbára csak Nyugaton elemezték, elsősorban a politikatudomány, ill. az ún. kremlinológia módszereivel.¹ 1989 után részlegesen hozzáférhetővé váltak, majd sorra jelentek meg a magyar-szovjet kapcsolatok történetéről szóló források – érdekes módon elsősorban a szovjet iratok, noha a magyar dokumentumok hozzáférhetősége jóval kedvezőbben alakult. Az érdeklődés természetes módon összpontosult a „kapcsolat” kezdeteire, az 1944-45-ös időszakra és a kommunista hatalomátvétel éveire,² az 1953-55-ös, Sztálin utáni első évekre³ és mindenekelőtt az 1956-os forradalomra, valamint annak közvetlen előzményeire.⁴ Az 1956 után történtekre vonatkozólag ezidáig igen kevés dokumentum jelent meg Magyarországon.⁵

A kilencvenes évek közepén, miközben a csak pár évvel korábban megnyílni látszó moszkvai levéltárak rendre szigorították a hozzáférés feltételeit, Oroszországban is megkezdődött a második világháború utáni korszak dokumentumainak rendszeres feldolgozása és kiadása. Magyarországról is számos igen érdekes (bár magyarul már jobbára korábban megjelent) dokumentumot tartalmaznak az 1944-53 közötti szovjet Kelet-Európa-politikával foglalkozó gyűjteményes kötetek.⁶ Az új orosz forráskiadás egyik reprezentatív munkája az 1956-os magyar forradalommal foglalkozó szovjet (és magyar) dokumentumok mintaszerűen összeállított és jegyzetelt kötete.⁷

A magyar-szovjet kapcsolatok 1945 utáni történetét levéltári dokumentumok alapján, rendszeres formában még nem dolgozták fel. Néhány résztanulmány, illetve diplomácia- illetve köztörténeti összefoglalók vonatkozó fejezetei – érthető módon egyelőre ennyi, ami megszületett.⁸ Amíg a rendszeres forrásfeltárás és -kiadás nem ér el egy bizonyos fokot, addig ez a helyzet aligha változik meg.

(1. A Birodalom „magyarpolitikája”) A Szovjetunió Magyarországgal kapcsolatos politikáját a nemzetközi szakirodalom elsősorban a hidegháború összefüggésében vizsgálja. E globális összefüggések szemszögéből érthető módon úgy tűnik, hogy a Birodalomnak – néhány kivételes pillanattól eltekintve – nem volt Magyarországgal kapcsolatos különleges politikája olyan módon, ahogyan például Németországgal, vagy Lengyelországgal kapcsolatban ilyen létezett. A magyar-szovjet viszonyt Moszkvában regionális és globális megfontolások határozták meg. Az első szerint a negyvenes évek második harmadában kibontakozó hidegháborús konfrontációban Magyarország, mint a Szovjetunióval határos és a nyugati világgal érintkező ország a szovjet katonai-biztonsági zóna, a „cordon sanitaire” fontos részévé vált. Ezért nem megengedhető, hogy Budapesten a Szovjetunióval szemben ellenséges, vagy akár a Nyugat és Kelet között „egyensúlyozó” kormányzati politika érvényesüljön. Magyarországért – akárcsak Csehszlovákiáért, Lengyelországért, Németország keleti részéért – a második világháborúban „szovjet katonák vére folyt”, s ezen a törvényes alapon e területek egy esetleges háborúban a szovjet területek előzetes védelmére szolgálnak. Nyugati külpolitikai orientáció, vagy akár csak a semlegesség sem fogadható el. A hidegháborús konfrontáció élesedésével párhuzamosan a szovjet biztonsági „tűrőképesség” tovább csökkent, s kockázati tényezővé vált a „frontországok” szovjet modelltől eltérő társadalmi berendezkedése is. Ebben a pillanatban, a negyvenes évek végén találkozott a szovjet világpolitikát alakító két tényező, a biztonságot preferáló, defenzív „birodalmi”, illetve a kommunista ideológiai kizárólagosság talaján álló, offenzív „forradalmi”.⁹

Eme általános szerkezetben valóban nem sok minden indokolta, hogy Moszkva Magyarországot különleges, a Birodalom számára létfontosságú területként kezelje. Mégis úgy tűnik, hogy végig léteztek olyan meggondolások, amelyek „különleges kezelést” tettek szükségessé, s ezek időnként változtak. Így például az orosz birodalom hagyományos terjeszkedési irányai és fenyegetettségei befolyásolták a szovjet kommunista politikacsinálókat is. A terjeszkedés szempontjából Magyarország nem állt a „célkeresztben”, de mivel a két világháborúban német szövetségben harcolt Oroszország illetve a Szovjetunió ellen, „gyengítése” a közép-európai térséget hagyományosan domináló nagyhatalom, Németország ambíciói ellenében hatott. Ugyanígy (különösen a nagyorosz nacionalizmussal kacérkodó késő-sztálini években) a magyarok szoros ellenőrzését indokolta az is, hogy a szláv szövetségesek közötti „szigeten” fekvő, nem-szláv országnak tekintették. Magyarország második világháborús szerepvállalása, részvétele szovjet területek megszállásában Moszkva szemszögéből szintén a megszállást és az ellenőrzést legitimáló tényező volt. A háborút követő években néhány magyar stratégiai nyersanyag (olaj, urán, bauxit) iránt különleges érdeklődés nyilvánult meg Moszkvában.¹⁰ Ennek okán a gazdasági behatolás és kizsákmányolás jelentősen megelőzte a politikai szerkezetek átalakítását. A Jugoszláviával kialakult negyvenes évekbeli konfliktus felértékelte Magyarország katonai-stratégiai jelentőségét. Később, amint a konfliktus enyhülésével egyidejűleg megkötötték az osztrák államszerződést, ez a tényező számottevően csökkent, olyannyira, hogy az interkontinentális rakétafegyverkezésben élre álló hruscsovi vezetés még a katonai megszállás megszüntetésére is indítványt tett 1958-ban.¹¹

A történeti meghatározottságok sorába épült be az 1956-os forradalom is. Az 1945-89-es időszakban ez volt a legnagyobb kihívás, amely a Szovjetunió kelet-európai berendezkedését érte. 1956 összekapcsolódott a szovjet térség desztalinizációs folyamatának 1953-56-os, valamint 1961-1964-es, legdinamikusabb szakaszaival. Amennyiben Moszkvában nem kívántak teljes resztalinizációt végrehajtani – márpedig ilyesmit a legbefolyásosabb csoportok soha nem terveztek – akkor a magyar forradalom elleni fegyveres intervenciót politikai „engedményeknek” is követniük kellett. A hatvanas évek gazdasági reformjaival kapcsolatos relatív szovjet tolerancia nem csekély mértékben tükrözte az 1956-ból levont moszkvai tanulságokat is. A különféle megfontolások idővel mintegy egymásra épültek. Az 1956-os tapasztalatokból, a desztalinizációból levont következtetések alapján viszonylagos türelemmel kezelt magyar rendszer – éppen a reformok eredményeképpen – olyan területeken volt sikeres, amely sikereket a Szovjetunió is kiaknázhatta a maga javára. Ilyenek voltak az ország hatvanas évektől dinamikusan bővülő nyugati gazdasági kapcsolatai, amelyek előnyeit különféle transzfer-eljárásokban a szovjetek is élvezhették. A nemzetközi kapcsolatok hetvenes évek végi lehűlési szakaszában a Szovjetunió Magyarországot, nyugati elfogadottsága okán, bizonyos közvetítő politikai diskurzusokra „használhatta”. Végül a hatvanas évek elejétől lappangó szovjet lemaradásos gazdasági válságot valamelyest mérsékelte az a „szocialista gazdasági térség”, amelynek Magyarország is fontos része volt. (Persze, ugyaneme térség zártsága egyben konzerválta is az elmaradottságot minden szegmensében – de elsősorban a Szovjetunióban.)

A birodalmi válság utolsó szakaszában Magyarország jelentősen felértékelődött, mint a tervezett gorbacsovi reformok „mintaállama”, melynek vezetése még valamelyes politikai támogatást jelentett a moszkvai reformereknek a konzervatívokkal vívott harcaikban. A magyar „példa” a nyolcvanas évek végén ebben a pozitív kontextusban jelent meg Gorbacsov retorikájában, s az ugyanekkor a „szocialista piacgazdaság” távlati céljairól készült moszkvai elemzésekben.¹²

A Szovjetunió vezetése az egész korszakon keresztül magától értetődően tekintett úgy Magyarországra, mint valamiféle távoli hűbérre, amelynek „nagy ügyeivel” magától értetődően foglalkoznak Moszkvában, s azok az „ajánlások”, melyek ezek eredményeképpen megfogalmazódnak, lényegében kötelező érvénnyel bírnak. De: csak lényegében. Ez a meggyőződés azonban megítélésem szerint soha, még Sztálin idejében sem jelentette azt, hogy mindent Moszkva akart és tudott eldönteni. Magyarország mindenkori vezetőinek volt, nem is csekély játéktere, még ha ennek határai, a szabadságok foka és aktuális terrénuma változott is. A játéktér nem jelentett puszta reakciót, ellenkezőleg, megengedte a magyar fél kezdeményezéseit, mégpedig esetenként sikeres, és moszkvai intenciókkal szemben is érvényesített kezdeményezéseket.

(2. A determináció sajátos területei és módszerei) A szovjet megszállásból adódó legfontosabb meghatározottság kétségkívül a szovjet mintájú társadalmi-politikai-gazdasági berendezkedés Magyarországra erőltetése volt a negyvenes évek harmadik harmadától. Hogy erre vonatkozólag létezett-e előzetes „Terv”, az a mai napig vita tárgya. A szovjet politikai befolyást eredetileg a fegyverszüneti szerződés és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet dominanciája biztosította, a gazdasági behatolást a jóvátétel, az itt állomásozó csapatok eltartása, a hadizsákmányként birtokba vett német javak, stb. A gazdasági behatolásban jelentős szerepet játszott az 1945-ös kétoldalú kereskedelmi és gazdasági egyezmény. A teljes társadalmi-politikai gleichschaltolás azonban csak néhány évvel később következett be, elsősorban 1947-ben a Kisgazdapárt szétverésével,¹³ illetve – immár tudatos politikai irányvonalként – a Kominform megalakulását követően.¹⁴ A kezdetről szóló gyérszámú dokumentum (az MKP vezetésének moszkvai programmegbeszélései,¹⁵ a Sztálinnal való 1944. decemberi tanácskozások,¹⁶ az ún. Majszkij-terv¹⁷ stb.) mintha arra utalnának, hogy Sztálin nem készült a térség minden országának totális szovjetizálására, így Magyarországéra sem. Ennél is nyilvánvalóbbnak látszik ugyanakkor, hogy Moszkvában eleve nem is gondoltak arra, hogy a jaltai egyezmény betűje szerinti „szabad választások” döntsék el a szóbanforgó országok sorsát – a „választás” szónak nem csak szűken politikai értelmében. Az „érdekszféra”, a „biztonsági szempontok” a nyugati szövetségesek által is elfogadott és használt terminológiája Sztálin és munkatársai számára egészen más jelentéssel bírt – csak éppen a Nyugat ezt egy ideig nem vette észre. Ha így nézzük, akkor „Terv” természetesen létezett, ha ezidáig a konkrét irat nem is került nyilvánosságra. Ebben a „Tervben” Magyarország is a „Zóna” részeként kellett hogy szerepeljen. Változni inkább a „Terv” egyes fejezetein belüli hangsúlyok változhattak, az egyes lépések időzítése, stb. Amint a következőkben még szó lesz róla, a szovjetizációban meghatározónak vélem a helyi vezetés szerepét, valamint a birodalmi determinációt közvetítő apparátust és módszereit. Ám itt kell leszögezni, hogy a szerves magyar struktúrák erőszakos átalakítása valamilyen formában mindenképpen egybevágott a legfelső szovjet vezetés szándékaival. Ahol ugyanis ilyen intenció nem volt (Finnország, egy ideig Kelet-Németország), ott a helyi kommunista vezetők minden buzgalma ellenére sem került ilyenre sor.

A negyvenes évek végétől a magyar társadalom életét és az azt működtető intézményrendszereket a politika primátusa határozta meg, végső fokon a hol rendkívül szűk, hol szélesebb, hol szélsőségesen centralizált, hol az alávetett intézményi autonómiáknak nagyobb teret engedő, hol zárt (monolit), hol bizonyos fokú intézményi pluralizmust megjelenítő politikai vezetés döntött minden kérdésben. Az alapvető meghatározottság tehát a társadalmat működő politikai rendszer szovjet mintájú totalitárius jellege. Noha a szó klasszikus értelmében ez a rendszer csak nagyon rövid ideig érvényesült a maga totalitásában (1949 és 1953 között, bizonyos fokig 1955-ben, s talán 1956 novemberétől 1958-ig), mégis annak kell tekintenünk, mert az eszköztár, az intézményrendszer végig a politikai vezetés rendelkezésére állt. (Más kérdés, hogy bizonyos belátások alapján a korszak túlnyomó részében nem élt vele.)

A szorosabban vett alrendszerek közül akadtak olyanok, amelyek szovjet meghatározottsága teljes, vagy csaknem teljes körű volt. Ilyen volt a honvédelem a korszak egészében.¹⁸ Noha a Varsó Szerződés szervezetében ez csak viszonylag későn, 1955-ben intézményesült, az 1948-ban megkötött államközi barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés, majd a nyomában kiépülő széleskörű tanácsadói rendszer az újjászerveződő magyar haderőt a szovjet hadvezetés alá vetette. 1951. januárjában egy moszkvai tanácskozáson Sztálin nemcsak a hadseregek, hanem a hadiipari termelés összehangolt, erőltetett ütemű fejlesztését kezdeményezte, s ez alkalommal már létre is jött egy legfelső szintű koordinációs bizottság, mely a VSZ Politikai Tanácskozó Testülete elődjének tekinthető.¹⁹ A magyar hadsereg 1955-től formálisan is szovjet parancsnokság (a VSZ Egyesített Fegyveres Erőinek Főparancsnoka) irányítása alatt állt, szervezete, felépítése, az alkalmazására készült hadrendek szovjet mintákat és célokat követtek.

Magyarországnak 1947-ig, a békeszerződés aláírásáig és ratifikálásáig létezett valamiféle külpolitikája – sajnos, minimális mozgástérrel. E politika legfőbb törekvése az volt, hogy a trianoni békeszerződés igazságtalanságát az új béke legalább részben korrigálja. Erre eleve alig volt esély – ami kevés mégis, az elsősorban a szovjet külpolitika meggondolásai nyomán múltak ki.²⁰ Az 1948-as államközi szerződés, amelybe szovjet nyomásra (a többi térségi országgal kötött hasonló szerződések mintájára) nemcsak a német, hanem a bármilyen irányú fenyegetésre adandó közös válasz formulája került be, megszüntette a magyar külpolitikát. Nagy Imre 1955-56 fordulóján, ellenzékben felvetette az önálló magyar külpolitika szükségességét (miniszterelnöksége ideje alatt erre irányuló érdemi lépéseket nem tett), amely 1956-ban a forradalom idején szélsőségesen kedvezőtlen körülmények között egy pillanatra a gyakorlatban is megjelent, s amelyet a „tömbönkívüliség – semlegesség” koncepciója fémjelzett.²¹ Ettől eltekintve a korszak java részében a magyar diplomácia a szovjet tömb egyeztetett külpolitikájának engedelmes kivitelezője maradt. A legjellemzőbb példa 1967-ben a diplomáciai kapcsolatok megszakítása Izraellel, 1968-ban Magyarország katonai és politikai részvétele Csehszlovákia megszállásában, vagy távolmaradása az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékoktól. Ami történt, valamennyi esetben az ország elemi politikai és egyéb érdekei ellenében történt. A hetvenes évek elejétől mindazonáltal megjelentek az önálló magyar külpolitikai bizonyos elemei. Amint helyreálltak, majd bővülni kezdtek az ország nyugati gazdasági kapcsolatai, Magyarország nem tehette meg, hogy kapcsolatait a hidegháborús retorikára és a feszültség fenntartására építse. Nyilván a szovjetekkel egyeztetve, de sor került a kapcsolatok rendezésére a Német Szovetségi Köztársasággal, aminek révén Magyarország egy lépést tett hagyományos külpolitikai orientációja irányában. A nyolcvanas években előbb csak Moszkvában, majd a szovjet tömb, végül a nemzetközi diplomáciai élet fórumain is megjelent – bár eléggé bátortalanul – magyar külpolitika másik hagyományos iránya, a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek védelmét célzó. (Itt csak utalok arra, hogy amennyiben létezett magyar külpolitika az egész 1948-1989-es időszakban, az elsősorban a szovjet „kapcsolat” politikája volt – erről is szól a következő pont)

A determináció nagymértékben érvényesült az 1948 után kiépülő politikai szerkezetben, amelyben még a kommunista dominanciát elfogadó szatellit álpártoknak sem jutott hely (eltérően például Lengyelországtól vagy Csehszlovákiától), s amelyet a párhuzamos (párt-állami) struktúrák jellemeztek. A magyar kommunisták viszonylagos hazai gyökértelensége, majd a hatalom birtokában szerzett társadalompolitikai tapasztalatai azonban időről időre felszínre hoztak valamiféle „szigorúan ellenőrzött pluralizmusra” való törekvést a hatalom részéről. Már Nagy Imre kísérletezett hasonlóval 1954-ben, 1956 után egy darabig a Kádár-vezetés is fontolgatta az 1945-ös koalíció parasztpártjainak valaminő legalizálását. Az 1968-as reformban is szerepelt volna bizonyos nyitás a gazdasági és (jóval bátortalanabb módon) a politikai érdekérvényesítés intézményrendszerének megteremtése felé. E kezdeményekből szinte semmi sem lett.²² A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a hatalom megint a munkás önigazgatás bizonyos elemeivel kísérletezett. Végül a nyolcvanas években a párt ún. reformerői ismét a népfrontban látták ennek a pluralizmusnak legalkalmasabb megjelenési formáját, akárcsak Nagy három évtizeddel korábban. Az 1956-os forradalomban egy pillanatra a kommunisták is (a Nagy Imre-féle MSZMP) kompromisszumképpen elfogadták a parlamentáris demokráciát. Ettől eltekintve a nyolcvanas évek végéig a szovjet mintájú politikai rendszer axiomatikus érvényű maradt.

A gazdaság szovjet mintájú átalakítását nagymértékben megkönnyítette a harmincas évek végétől érvényesülő komoly állami befolyás, a hadigazdaságra való áttérés.²³ A háború utáni demokratikus pártok lényegében egyetértettek ennek az állami szerepvállalásnak a fenntartásában, most már az újjáépítés szükségleteitől vezéreltetve. A szovjet mintájú gazdaságszerkezetet és gazdaságpolitikát alapvetően az 1950-ben induló első ötéves terv honosította meg. Az 1951-es tervfelemelés a magyar gazdaságot a szovjet háborús előkészületek szolgálatába állította. Ahhoz képest, hogy ez a gazdaságpolitikai irányvonal mindössze néhány évig érvényesült töretlenül (már 1953-54-ben korrekciójára került sor), rendkívül hatékonynak bizonyult, hiszen következményei egészen a nyolcvanas évek végéig meghatározónak bizonyultak egy hatalmas bányászati-kohászati-nehézipari komplexum formájában.²⁴ Magyarországon a katonai-hadiipari komplexum azonban soha nem tett szert akkora politikai befolyásra, mint a Szovjetunióban. A magyar autonómiára, a szerves fejlődési előzményekhez való visszatérésre való törekvés meglepően szívósnak bizonyult, és 1953-tól tulajdonképpen mindvégig eredményesen (ha nem is egyenletesen) érvényesült a szocialista iparfejlesztés ideológikus paradigmája mellett. Az üzemméret, a termelési kultúra, az ipar szerkezete a korszak túlnyomó részében eltért a szovjet mintától, az 1968-es reform pedig (annak ellenére, hogy számos kezdeményezését néhány év múlva „visszavették”) a gazdasági egységek autonómiáját, a piac bizonyos elemeit „megtartották”. Az autarchiára való körai ötvenes évekbeli törekvés ellenére a magyar gazdaság kapcsolatban maradt a világgazdasággal. Bár már ekkor a Szovjetunió lett Magyarország legfontosabb külkereskedelmi partnere, a magyar gazdaság nem „kövesült bele” a külön szocialista „világgazdaságba”.

A mezőgazdaság a háború után nem elsődlegesen szovjet hatásra, hanem az 1945. évi földreform eredményeképpen került új pályára. A széles kisparaszti réteget létrehozó nagy változás következményei alig érvényesülhettek, mert néhány év után előbb az iparosítás, majd a mezőgazdaság immár szovjet mintájú kollektivizálása állította új pályára. A hatvanas évek elejéig húzódó átalakítást végül nem a tiszta szovjet kolhoz- és a legszegényebb parasztságra, munkáskáderekre építő szövetekezet-szervezési modell, hanem a Fehér Lajos-fémjelezte, ki nem mondva Nagy Imre elgondolásaira építő sajátosan magyar szövetkezet- és agrárpolitika határozta meg. Sikeresen ötvözve a magyar kistermelői hagyományokat a kollektív gazdálkodással, a termelőszövetkezetek általában sikeresnek bizonyultak, és sokak szerint csak a rendszerváltást követő politikai elhatározásokon múlott, hogy módosult formában nem élték túl a változást.²⁵

A kultúra átalakítására és szovjetizálására való törekvés durva és erőszakos módon csupán néhány évig, az ötvenes évek elején érvényesült. Néhány, az idő múltával mindinkább groteszknek ható klisén túl ez a kísérlet semmit sem változtatott a magyar elit- és tömegkultúrán. Az orosz nyelvtanítás például négy évtizedes erőfeszítés ellenére teljesen eredménytelennek bizonyult – s ez már a szocialista korszak derekán alig titkolt közhelynek számított. Az irodalom és a művészetek néhány éves intermezzo után „elhagyták” a szocialista realizmusnak nevezett, szovjet import udvari művészetet (maradék képviselői elszigetelt zárványokban éltek tovább), és a nagy nemzetközi áramlatok, irányzatok mentén fejlődtek.1956 után a kultúrpolitikának már szinte semmiféle ezzel kapcsolatos ambíciója nem volt. A birodalomhoz tartozást egy figyelemre alig méltatott intézményrendszer (az MSZBT-től a Lányok, Asszonyok c. lapon át a Ki tud többet a Szovjetunióról-vetélkedőig) szimbolizálta, egyebekben Aczél György pragmatikus kegypolitikája inkább a művészetek (elsősorban az irodalom) hagyományos politikai szerepvállalásának ellenőrzésére, illetve kioltására törekedett.²⁶ A tömegkultúra a hatvanas évek elejétől teljességgel elfordult a szovjet mintáktól (ennek ötvenes évekbeli kampányai már egyidejűleg inkább köznevetség tárgyai voltak), viszonylag szabadon fordult a Nyugat felé, ahonnan az aktuális kulturális divatok páréves (egyre csökkenő) késéssel jelentek meg Magyarországon. „Birodalmi kultúra” minden erre irányuló kísérlet ellenére sem jött létre, legalábbis Magyarország ettől mentes maradt.

Ez a jelenség összefügg a determináció egyik legfontosabb korlátjával. Kétségtelen, hogy a szovjet befolyás eredményeképpen Magyarországon a szabadság általános foka összehasonlíthatatlanul kisebb volt, mint a demokráciákban, s valószínűleg jelentősen elmaradt még a két világháború közötti időszaktól is (például a sajtó szabadsága). A szovjet zónába tartozás ebben a tekintetben végig és alapvetően meghatározta a társadalom és az egyes ember mindennapjait. Bizonyos kérdéseket nem lehetett feltenni, bizonyos válaszokat nem lehetett megfogalmazni. Az egyes ember társadalmi, tér- és gondolkodásbeli mozgása elé a rendszer korlátokat gördített. Eleinte azonban még ennél is többet akart: hogy a rabság és zsarnokság viszonyait kollektív és egyéni szinten mindenki mint valami magasabb rendű, önként vállalt, sőt akart „szabadságot” élje meg. A politika eme ideológikus meghatározottsága azonban sohasem vált uralkodóvá Magyarországon, ennyiben a totalitarizmus sem vált teljessé. A társadalom elsajátította ennek az ideológiának a nyelvezetét, „értette” az ünnepi beszédeket és hivatalos kommentárokat, tudomásul vette, hogy mikor, kivel, miről nem lehet beszélni, de az ideológiát nem tette magévá. Tudomásul vette, hogy „fent” ezen a nyelven folyik a diskurzus, de máskülönben megpróbálta megőrizni saját nyelvét, kultúráját, kollektív emlékezetét. Azok a tradicionális jelenségek, melyek a szovjet befolyás korszakában eltűntek (így például az egységes paraszti életforma és kultúra) valószínűleg többé-kevésbé ugyanígy tűntek volna el az ipari modernizáció más, szabadabb változataiban is. Ugyanakkor az ideológiának gyökeresen ellentmondó mentalitások és törekvések, mint például a (kis)polgárosodásé lényegében töretlenül megmaradtak, sőt új formákat öltöttek a Kádár-korszakban.²⁷ Természetesen a szabadság hiánya befolyásolt és torzított mindent (kialakította például a köz ügyei iránti olykor meghökkentő közönyt, sőt a devianciáig negativisztikus viszonyt), s az is igaz, hogy az ideológia egyes elemei lassan beépültek a mindennnapok viselkedés és gondolkodáskultúrájába (például az egyenlőség iránti reflektálatlan vonzalom, az alattvalói tehetetlenség, az állam és más „gondoskodó hatóságok” iránti elvárásrendszer, stb.). Mindez részben csak azt bizonyítja, hogy az agresszív ideológia célképzetei hibásak voltak, s a meggyőződés, hogy társadalmak rövid időn belül gyökeresen átalakíthatók, hatalmas tévedésnek bizonyult. A magyar változatban ezt az 1956 utáni politikai vezetés is felismerte, és az idő múlásával maga is mind kevésbé tekintette irányadónak az ideológia tételeit és célképzeteit. Maradt a szabadságkorlátozás pragmatizmusa, amely már nem hitt semmiféle utópiában, s célja csupán a hatalom megtartása és a Birodalomhoz való alkalmazkodás volt.²⁸

(3. A determináció dinamikája, módszerei és fogadtatása) Az eddigiekből talán nyilvánvaló, hogy mind a szovjet determinációs akarat, mind az erre való magyar „fogékonyság”, illetve a hazai vezetések szovjetizációs buzgalma időben változó intenzitást mutatnak, szembeszökő fáziseltolódásokkal. A háború utáni néhány évben a magyar politikai paletta balszélén elhelyezkedő kommunisták is hevesen tagadták, hogy a szovjet rendszer bevezetésére készülnének. A Szovjetunió a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül ellenőrzése alatt tartotta a magyar politikai életet, a fegyverszüneti egyezmény (jóvátétel) révén a magyar gazdaságot, beavatkozni azonban csak abba a földreformba avatkozott be (sürgetőleg), amelyben viszonylagos politikai egyetértés volt a koalíción belül. Akadt példa arra is, hogy a magyar politika viszonylagos sikerrel állt ellen szovjet beavatkozási törekvéseknek (pl. az 1945-ös választásokon indítandó közös koalíciós lista esetében). A koalíciós években a magyar politikai élet természetesen tudomásul vette (mit is tehetett mást) a szovjet biztonsági igényeket, s úgy tűnt, hogy a szovjet befolyásolás sem lép túl a biztonsági igények szabta, persze a magyar szuverenitást nagyon is keményen korlátozó igényeken. (A szuverenitás korlátozását egyébként a vesztes háború után többoldalú nemzetközi egyezmények írták elő.)

A hidegháború kibontakozásakor a szovjet vezetés csökkenteni igyekezett a megszállt térség autonóm szféráit, melyekben kockázati tényezőt látott. Úgy tűnik, eleinte a maguk részéről megelégedtek volna a politikai pluralizmus felszámolásával (Magyarországon erre utalt a szovjet „asszisztencia” a Kisgazdapárt szétzúzásában), valamint a korábbi kontroll-mechanizmusok szigorúbb intézményesítésével. Rákosi és a kommunista párt más vezetői a lehetőséget igyekeztek minél gyorsabban és teljesebben kihasználni, s eközben nem egyszer túlmentek a terjeszkedést mindig óvatossággal párosító sztálini politikán. Így nem kaptak beleegyezést nagyszabású kirakatperek rendezésére már 1947-ben, vagy tömegmozgalmak gerjesztette erőszakos hatalomátvételre. Ennek köszönhetően a háború utáni magyar demokrácia a társadalmi élet néhány szektorában kapott néhány év haladékot – de nem sokat. A hidegháború kiéleződésekor a szovjet modelltől való eltérés maga vált kockázati tényezővé, s az átalakításban a magyar fél szabad kezet kapott. Elképzelhető, hogy a kezdeti időszakban, 1948-1950-ben Sztálin valóban nem instruálta Rákosit – erre nem volt szüksége. A „Homo cominternicusokból” álló magyar pártvezetés egyszerűen ideológiai és kulturális beidegződöttségei alapján cselekedett. A társadalomszervezés szovjet módját ismerték, minden más rendszerben idegenként, ellenségként mozogtak. Még akkor is, ha mint 1945-ben egy rövid időre a magyar társadalom egyes, nem is jelentéktelen csoportjai (a nagyüzemi munkásság egy része, az előző rendszer politikai vagy faji üldözöttjei közül sokan, a keleti országrész szegény- és földnélküli parasztjai) többé-kevésbé támogatták őket, s még többen fogadták el őket realitásként. A szovjetizálás csalódottá tette a támogatókat, akik közül csak nagyon kevesen „kaptak” valamit (hatalmat, előbbrejutási lehetőséget), a „realisták” legrosszabb sejtelmeit váltotta valóra. A korai szovjet rendszer Magyarországon a bizalmatlanság és rettegés rendszereként is jellemezhető: a társadalom bizalmatlan volt és rettegett attól, hogy másnap milyen csapás zúdul a nyakába, a kommunista vezetés egyszerre rettegett a népi ellenállástól és Moszkva haragjától, ami tisztogatásokban törhet felszínre, ha valami hibát követnek el, a Birodalom vezetője pedig senkiben sem bízott, a rákosikban legkevésbé, és valóban kész volt elpusztítani őket (ahogyan ezt számos példával bizonyította). Ezzel a bizalmatlansággal és félelemmel (is) magyarázható, miért épített ki a Szovjetunió többek között Magyarországon is 1948-50-ben olyan rendkívül széles és tagolt ellenőrző apparátust. A „normális” diplomáciai képviselet és fennmaradó katonai megszállás, valamint a megélénkülő pártközi kapcsolatok mellett a szovjetek legális tanácsadókkal és illegális ügynökökkel infiltrálták az állami struktúrákat, a termelést, de mindenekelőtt a hadsereget és az államvédelmet. A gépeket, motorokat, csavarokat Sztálin Magyarország esetében sem közvetlenül működtette, vezérelte. Ezt olyan emberek tették, akiket a bolsevik mozgalom sematizált mintái, ideológiai értékei, annak kulturális meghatározottsága vezérelt. A tanácsadók ezt a kultúrát sajátították el, kiegészítve azt szovjet felsőbbrendűségi tudattal és a katonai fegyelemmel.²⁹

Paradox módon a szovjet beavatkozás ha lehet, még intenzívebbé vált Sztálin halála után. Ez nem is számított volna rendkívüli fejleménynek, hiszen az intézményrendszer és fogadókészség egyaránt adott volt már – sokkal inkább annak számítottak Moszkva „korrekciós” utasításai, melyek megrökönyödésre késztették Rákosit és társait 1953 júniusában Moszkvában. A Sztálin halálát követő válság-fenyegetettség és a hatalmi harc Magyarország esetében arra a ritka eredményre vezetett, hogy a közvetlen szovjet beavatkozás a magyar társadalom nagy többsége számára egyértelműen pozitív változásokat hozott. A korrekciót azonban Birodalom stabilizálásának szándéka vezérelte, ezért a „pozitív beavatkozás” paradigmája nem válhatott tartós jelenséggé. Azok, akik a korrekcióban valamiféle „kommunista felvilágosodást” láttak (mint Nagy Imre 1953-54-ben, vagy a pártellenzék az SZKP XX. kongresszusa után), csalatkoztak. A korrekció visszavétele Magyarországon politikai válságot eredményezett, s az össztársadalmi ellenállással találkozva ez vezetett az 1956-os forradalomhoz.

1956. november 4-én, majd azt követően néhány hétig Magyarország a szó szoros értelmében gyarmati sorba süllyedt: vezetőit Moszkvában nevezték ki, az országot egy darabig szovjet párt- és állami vezetők irányították kézi vezérléssel,³⁰ a magyar haderőt a szovjetek lefegyverezték, stb. 1956 mégis új felismeréseket indukált a determináció intézményrendszerében és „filozófiájában”. A Szovjetunió legalább annyira igyekezett elkerülni az 1956-os magyar válság megismétlődését, mint ahogy Kádár János és vezetőtársai minden döntésében jelen volt ez a meggondolás.

A forradalom és a pacifikáció periódusa után leépültek a szovjet befolyásolás és kontroll leglátványosabb intézményei. Az állambiztonság és a hadsereg-vezetés kivételével visszahívták a tanácsadókat, „szabályos” államközi egyezményt kötöttek a megszálló csapatokról. 1956 után Moszkva birodalmi övezetének biztonságát a katonai erőn túl a hozzá mindenekfelett lojális, ám egyben a helyi sajátosságokat ismerő, azokat értő és bizonyos fokig képviselni is tudó helyi vezetőkben és vezetésekben látta. Kádár János ennek az elvárásnak kiválóan megfelelt, valóságos archetípusa volt a posztsztálini szovjet vezetés ideális partnerének. A szovjet befolyásolásnak többé nemigen voltak offenzív céljai Magyarországon, a meglévő megtartására rendezkedtek be. Nem valószínű, hogy a forradalom utáni megtorlást alapvetően befolyásolni igyekeztek volna (ez 1957-58-ban már bizonyos fokig igaz volt a Nagy Imre-ügyre is), és tudomásul vették a gazdasági reformmal való kísérletezést is. Bizonyos, hogy Moszkva többnyire negatív véleményt nyilvánított a mechanizmus-reformról, nyomást gyakorolt egyes külpolitikai eseményekkel kapcsolatban (lásd fentebb), de többé nem okozott alapvető fordulatot a magyar politikában.

Leonyid Brezsnyev szürke csinovnyik-alkatának valószínűleg még a magyar vezetés szerény színárnyalat-eltérései is túlságosan rikítónak hatottak. Kádárban Brezsnyev kezdetben valószínűleg több okból nem bízott(elsősorban, mert elődje, Hruscsov „embere” volt, továbbá mert politikai okokból börtönben volt, 1956-os „ingadozása” miatt, stb.). Ennek ellenére ezekben az években a befolyásolás és a magyar mozgástér kihasználása valamelyes egyensúlyra vergődött. Kádár János rendkívüli módon ügyelt arra, hogy jó benyomást keltsen a szovjet Politbüró előtt, és valóban sok minden „be tudott adni nekik”. A kapcsolattartást igyekezett ugyanúgy monopolizálni, mint ahogyan Rákosi tette. A hetvenes évek közepére ez nagyjából sikerült is, addigra az utódlási ambícióikhoz Moszkvában patrónus után kutató kvázi-riválisait kibuktatta a vezetésből. „Kérem szépen, rábíztuk” – mondotta Gáspár Sándor, a kádári felső vezetés egyik legjellegzetesebb figurája, a Nagy Imre-ügy szovjet vonatkozásait firtató kérdésre felelve 1989 után.³¹ Valószínűleg pontosan fogalmazott. A Kádár-keltette jó benyomás többek között abban állt, hogy viszonylag szűk mozgásterét is „önkorlátozón” használta ki. Nemhogy nem szegült szembe a nyílt szovjet intenciókkal, hanem többnyire sikerrel „találta ki”, hogy mi gerjeszthet feszültséget, netán konfliktust – s azt nem is tette szóvá (elsősorban a magyar kisebbségek kérdését). Hangsúlyozott, sőt túlhangsúlyozott jelszava Magyarország belpolitikai stabilitása volt, ami előnyösen különböztette meg a „kezdeményező”, a társadalomátalakításban a kommunista ideológiai tisztaságot közönséges kalandorsággal vegyítő Rákositól. „Cserében” Kádár és munkatársai igyekeztek minél több előnyt kicsikarni a magyar gazdaság számára, s szerényen visszautasították, ha az SZKP ideológiai titkársága számonkérte a magyar „elhajlásokat”.³²

Ez az egyensúlyi állapot bomlott meg a nyolcvanas évek utolsó harmadában, azt követően, hogy Mihail Gorbacsov megszerezte az egyeduralmat Csernyenko halála után. Egy reformer megjelenését Moszkvában elvileg csak üdvözölhették volna Magyarországon, a szocialista „reform” mintaállamában. Valójában a Gorbacsov-jelenség inkább csak felborította a determináció és mozgástér korábbi egyensúlyát – anélkül, hogy új paradigmát alakított volna ki.

Miközben ugyanis a szovjet vezető egyáltalán nem szándékozott felszámolni a patrónus-kliens viszonyt az egyik odalon (ellenkezőleg, igyekezett például előmozdítani Kádár visszavonulását, s talán szerepe is volt abban, hogy az öreg pártvezés végül beadta a derekát)³³ kemény, csaknem szabadpiaci alkudozásokba kezdett azon az oldalon, ahol addig sokszor a magyar érdekek érvényesülhettek. Önkritikusan szemlélte a „kapcsolat” múltját, valódi egyenjogúságról beszélt, de aggodalommal és gyanakvással kezelte Magyarország gazdasági válságkezelését, az ország nyugati kapcsolatait. Mindeközben reformátori szónoklatokat tartott nyilvánosan és szűk körben egyaránt az ideális szocializmuról és a megvalósítás technológiáiról. A Szovjetunió és vezetője, ez az évtizedeken keresztül állandónak, mozdíthatatlannak tűnő jelenség egyszerre kiszámíthatatlanná vált.

A Kádár utáni magyar vezetők ellentétben Gorbacsovval nem voltak sem idealisták, sem ideológiailag elkötelezettek. Grósz Károlyt talán tényleg érdekelte a peresztrojka nevű homályos program, de túlságosan lefoglalták saját politikai belharcai, az ezzel kapcsolatos játszmák, mindenekelőtt pedig a magyar gazdaság kormányzása a stagfláció vizein. A magyar vezetők jól képzett külkereskedők módjára igyekeztek Magyarország számára minél előnyösebb megegyezéseket kicsikarni pénzügyi és áruforgalmi téren. Másrészt ugyancsak kipróbált hatalomtechnikusok módjára biztosítani igyekeztek a magyar pártelit pozícióinak megőrzését az 1988-89-ben leginkább „a szocializmus új modelljének” nevezett eljövendő rendszerben, amit aztán nem sokkal később jellemző módon immár minden távlat nélkül a „modellváltás folyamatára” kereszteltek el. Ezenkívül 1988-89-ben megpróbálták kissé oldani a kádárizmus évtizedeiben érinthetetlen tabukat, s így csökkenteni a magyar párt hagyományos nemzeti deficitjeit. Grósz, Németh, Nyers, meg az 1988 őszétől a szovjet fővárosba látogató másodvonalbeli magyar politikusok új témákat tettek az asztalra: 1956 újraértékelése, a magyar-román viszony és az erdélyi magyar kisebbségek kérdése, valamint a Magyarországról történő szovjet csapatkivonás. Az első két kérdés felvételét a moszkvai diskurzusok napirendjére elsősorban a társadalmi nyomás kényszerítette ki. A harmadik viszont a gorbacsovi külpolitikai offenzíva lehetőségeiből fakadt, s a magyar vezetés igyekezett maximálisan kihasználni azt. A múlt azonban ekkor is jelen volt. Az a társadalmi mozgásoktól (mint „instabilitási tényezőktől”) idegenkedő beállítódás, amelyet Kádár Jánostól kezdve minden Moszkvában megforduló magyar vezető hasonlóan ”kommunikált”, talán hozzájárult ahhoz az engedékenységhez és illuzórikus jövőképhez, amellyel Gorbacsov az átalakulásokra tekintett.³⁴ Ez a „farkasvakság” talán a demokratikus átmenetek békés mivoltában is szerepet játszhatott.

(4. A megszállás és a magyar társadalom: mérleg) A magyar társadalom 1944-45-ben az ország területére behatoló szovjet csapatok képében találkozott először az eljövendő rendszer valóságával. A megszállók garázdálkodása valóságos nemzeti sokkot jelentett, s ugyanígy kulturális sokkal ért fel a szovjet rendszer bevezetésének időszaka. Az emberek többsége (nem ok nélkül, de nem éppen differenciáltan) a szovjet megszállást, vagy egyszerűbben: a szovjeteket okolta a tömegterrorért, a robbanásszerű társadalmi átrendeződésért, a padláslesöprésért, kuláklistáért, minden megaláztatásért és nyomorúságért. Ugyanakkor a többség valószínűleg ideiglenes állapotként fogta fel a „kommunizmust” és gyors elmúltában reménykedett. Addig is fogcsikorgatva alkalmazkodott az új rendszerhez, s reménykedett az amerikai csapatok bejövetelében. Ebben az időszakban a differenciálatlan antikommunizmus és szovjetellenesség összekapcsolódott, és kettős emblémája az asszonyokat megerőszakoló 1945-ös megszálló, valamint a (hazai) kommunista-ávéhás terrorlegény. Még a berendezkedő rendszer, nem túl nagyszámú hívét és lekötelezettjét is erősen irritálta az a szolgalelkű utánzás és nemzeti megaláztatás, mely a szovjet mintakövetés első éveit jellemezte. Ezen az érzületen Nagy Imre első miniszterelnöksége sem változtatott sokat, amint azt az 1956-os forradalomban felszínre került elemi indulatok mutatták.

1956. november 4., a forradalom és a szabadságharc bukása, majd az ellenállás kudarca, a „(nyugati) világ által való elhagyatottság” élmény újabb sokkot jelentett. A magyar társadalom nehezen törődött bele ebbe a vereségbe, de hamarosan úrrá lett rajta a belátás: „ezektől nem lehet megszabadulni”. A represszió kikapcsolta a potenciális és szimbolikus vezetôk egy jó részét. Nem csak a vezetôk vesztek el, számottevően csökkent a dinamikus és politikai-társadalmi aktivitást mutató, orientáló, a közvélekedést formáló egyének, csoportok száma. Jelentős részük elhagyta az országot -- az emigrációs hullám éppen november végén, december elején érte el tetôpontját. Az emberek beletörôdtek abba, hogy 1956 “ügye” elveszett, s ami van, beleértve a szovjet megszállókat és a szovjet rendszert, az nagy valószínűséggel így is marad. Fegyverrel, sztrájkkal, tárgyalóasztalnál, lázas beszédekben a társadalom megtette, amit tehetett, s ennél tovább menni -- úgy látszik -- lehetetlen. Az össznemzeti frusztráció megkezdte a történtek visszamenôleges át- és leértékelését (“hiszen úgyis majd` minden illúzió volt...”), s egyre növelte a bármilyen normalitás iránti vágyat. Ebben a helyzetben viszont felértékelôdtek azok az intézkedések, amelyeket vagy vissza lehetett vezetni mégis októberre (“valamit mégis elértünk, tán csak ennyit lehetett...”): a begyűjtés eltörlése, az életszínvonalat javító döntések, a tömeges, a mindennapi élet valamennyi színterére kiterjedô, kiszámíthatatlan tisztogatás elmaradása. Sőt, ezeket akár az új a Kádár-vezette kormány javára lehetett ôket írni.

1956 után a magyar társadalomban azoknak a magatartása vált irányadóvá, akik a hatvanas évtizedfordulóig terjedő másfél évtizedet már jobbára felnőtt fejjel érték meg, de 1956-ban (sőt, az addig terjedő időben) nem az “első vonalban”, s nem a legnagyobb intenzitással, vagy éppen sehogyan sem vettek részt a politikában. Életpályájuk egyik központi tanulsága az volt, s 1956 ezt csak aláhúzta, hogy miközben az egymást váltó politikai áramlatok és kurzusok sora befolyásolta alapvetően sorsukat, addig egyéni intencióik leggyakrabban alig érvényesülhettek. A kiszámíthatóság és tervezhetôség ilyen periódust követően hallatlanul felértékelôdött, a Kádár-rendszer pedig már repressziós időszakában is sokkal kiszámíthatóbb volt a Rákosi-rendszernél, s később is az maradt. Ez a csoport, valamint a magyar értelmiség irányadó csoportjai elfogadták kádári „életszínvonal-alkut”, és lemondtak a politikai tevékenységről. Ebben kétségtelenül szerepet játszott az is, hogy 1956 után Kádár János nagyon vigyázott arra, hogy a rendszer szovjet és csatlós jellegét, amennyire lehet, elfedje. 1985-ben Mihail Gorbacsovnak Kádár elmondta élete és kora történetét. Az 1956. november 4. utáni időszakról ezt mondta: „[K]értem, hogy a szovjet csapatok ne járőrözzenek az utcákon, ne vegyenek részt a rendteremtésben. Akármelyik magyar polgár számára kellemesebb, ha őt egy magyar csapja fejbe, nem pedig más. Akkor majd haza fog térni és nem nemzeti sérelemként foghatja majd fel.”³⁵ Ez a formula, melynek primitivitásánál csak cinizmusa nagyobb, a Kádár-korszak java részében kiválóan működött. A szovjet megszállás egyike volt azoknak az evidenciáknak, amelyekről mindenki tudott, de senki sem beszélt a legszűkebb család nyilvánosságán túl – vagy még ott sem.

Kádár János már az MSZMP 1957. júniusi értekezletén kifejtette: az emberek nagy többségét nem a nagypolitika kérdései, hanem saját anyagi gyarapodásuk érdekli elsôsorban. A vereség megrázkódtatását megélô társadalom valóban örömmel fogadta az apró szabadságok és lehetôségek jeleit: az ötvenes évekhez képest bôvülô áruválasztékot, a hetvendolláros turistaútlevelet, a származási kategóriák eltörlését az egyetemi felvételiknél, és így tovább. Megszünt vagy mérséklôdött az állam beavatkozása a magánéletbe. Nem volt kötelezô a szeminárium, a Szabad Nép-félóra, az ütemes taps; nem volt szükség a rendszerrel való egyetértés bizonygatására. Megfelelő helyen (vagyis nem az állami szektorban) és megfelelő (önkizsákmányoló, sőt olykor önpusztító) intenzitással végzett munka esetén mindenki biztos lehetett abban, hogy életszínvonala „kalkulálhatóan” emelkedik majd. Mindennek áraként alakult ki a Mérei Ferenc által "össznemzeti elfojtás"-ként jellemzett magatartás. Senki nem beszélt a forradalomról, a vereségrôl -- nem vett tudomást a börtönbe kerülôkrôl, de a kiszabadulókról sem, s általában „hagyta a politikát”. Az így szerzett "béke" megnyitotta az utat az egyén emelkedése elôtt, de lerombolta a társadalmi szolidaritás hálózatát. Éppen azt, ami a forradalom és az ellenállás napjaiban oly erôvel mutatkozott meg. A magyar társadalom 1956 után hosszú ideig nem mutatta lelki “egészségének” azokat a nyilvánvaló jeleit, amelyek 1956 elôtt jellemezték. Betegségtünetei viszont (valóságos népbetegségek és mentálisak egyaránt) a mai napig erőteljesen érzékelhetőek.

Amikor a hetvenes évek végén a rendszer érzékelhető válságba jutott, a szabadságok hiányát csak egy vékony értelmiségi réteg, a demokratikus ellenzéké tette szóvá. A nagy többség elsősorban az életszínvonal-alku kimúlásától félt, s amikor e rossz sejtelmei valóra váltak a nyolcvanas években, akkor vonta meg hallgatólagos támogatását a Kádár-rendszertől. A megszállás valóságát és történetét az ellenzék politikai diskurzus tárgyává tette, de óvakodott annak felszámolását politikai célkitűzésként megfogalmazni. A társadalom túlnyomó része alighanem még 1989-90-ben sem hitte el, hogy „tényleg elmennek az oroszok”.

A Kádár-korszak túlnyomó részében nem a megszállás volt az a domináns élmény, amely a társadalom magatartását kialakította – annak ellenére, hogy végső fokon továbbra is minden visszavezethető volt rá. Az időbeli (történeti) és térbeli (más csatlós országok) viszonyítás alakította ki a rendszer viszonylag kedvező megítélését, eredmények általi legitimitását. Érdekes módon az „oroszok” nagyon kevéssé épültek be a magyar társadalom kollektív tudatába, és nem túl kockázatos megjósolni, hogy néhány évtized elmúltával a róluk való ismeretek visszasüllyednek a századelő sztereotípiáinak szintjére és számára, amihez legfeljebb az „orosz maffia/maffiózó” alakja társul. Ha valami megmaradt, az nem a hódító emléke, inkább az egyszerű (ezért olykor kedves), kulturálatlan emberé, aki kicsit sajnálnivaló, de inkább lenézhető. A Kádár-korszak sok sikeres trükkje közül az egyik, hogy a megszálló képét sikerült elfeledtetni az emberekkel – már akkor, amikor a megszállás még valóság volt.

1E korszak kiemelkedő műve Charles Gati: Magyarország a Kreml árnyékában. Bp. Századvég, 1990. Ld. még. Romsics Ignác (szerk. és bev.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Tanulmányok. Bp. Teleki László Alapítvány, 1995., 185-245. pp.

2Ivan M. Majszkij: A jövendô világ kívánatos alapelveirôl (1944). Közread. és bev. Baráth Magdolna. Külpolitika, 1996. 3-4. 154-184. pp., Vida István: Orosz levéltári források az 1944 ôszi kormányalakítási tárgyalásokról, az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásáról és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megválasztásáról. In: Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944-1945. Bp. 1995. 52-107. p.; uő: Az Ideiglenes Nemzeti Kormány átalakítása 1945 júliusában és a szovjet diplomácia. In: Vissza a történelemhez. Emlékkönyv Balogh Sándor 70. születésnapjára. Bp. Napvilág, 1996. 389-417. p.; uő: K. J. Vorosilov marsall jelentései a Tildy-kormány megalakulásáról. Társadalmi Szemle, 1996. 2. sz. 80-94. p., Békés Csaba: Dokumentumok a magyar kormánydelegáció 1946. áprilisi moszkvai tárgyalásairól. Regio, 1992. 3. sz. 160-171. p., Izsák Lajos – Kun Miklós (szerk): Moszkvának jelentjük... Titkos dokumentumok 1944-1948. Századvég, Bp. 1994.

3T. Varga György: Jegyzôkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetôk tárgyalásairól (1953. június 13-16.) Múltunk, 1992. 2-3. sz. 234-269. p., Baráth Magdolna: Kiszeljov három beszélgetése Nagy Imrével 1953 nyarán. Társadalmi Szemle, 1998. 3. sz. 1Í6-111. p., uő: Kiszeljov szovjet nagykövet beszélgetései Nagy Imrével és Gerő Ernővel 1954. elején. Múltunk, 1998. 1. sz. 218-241. pp., uő: A szovjet nagykövet 1954. őszi beszélgetései. Évkönyv 1998. Bp. 1956-os Intézet, 1998. 119-141. pp., Rainer M. János – Urbán Károly: „Konzultációk”. Dokumentumok a magyar és szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról 1954-1955-ben. Múltunk, 1992. 4. sz. 124-148. pp.

4Gál Éva, Hegedüs B. András, Litván György, Rainer M. János (szerk.): A „Jelcin-dosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. Bp. Századvég – 1956-os Intézet, 1993., Vjacseszlav Szereda - Alekszandr Sztikalin (vál.): Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Bp., Móra, 1993., Vjacseszlav Szereda – Rainer M. János (szerk.): Döntés a Kremlben 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Bp. 1956-os Intézet, 1996.; Varga László: Andropov jelenti. A Szovjetunió budapesti nagykövetének tárgyalásai vezetô magyar politikusokkal 1956. április 18. - szeptember 3. Levéltári Szemle, 1997. 1. sz., Vjacseszlav Szereda – Vida István: Andropov és Gerő két beszélgetése 1956. júliusában. Tekintet, 1994. 3-4. sz. 128-144. pp., Irina Morozova – Vida István: Újabb részletek Rákosi Mátyás lemondatásáról. Társadalmi Szemle, 1996. 3. sz. 76-94. pp., stb.

5Szórványos közléseken túl elsősorban Békés Csaba: Magyar-szovjet csúcstalálkozók 1957-1965. c. forrásközlése említhető, Évkönyv 1998. Bp. 1956-os Intézet, 143-184. pp.

6T. V. Volokityina, T. M. Iszlamov, G. P. Murasko (red.): Vosztocsnaja Jevropa v dokumentah rosszijszkih arhivov 1944-1953. Tom I, 1944-1948. Tom II. 1949-1953. Szibirszkij Hronograf, Moszkva-Novoszibirszk, 1997., 1998. T. V. Volokityina (otv. red.): Szovjetszkij faktor v Vosztocsnoj Jevrope 1944-1953. Tom 1. 1944-1948. Dokumenti. Moszkva, ROSSZPEN, 1999.

7Je. D. Orehova, V. Ty. Szereda, A Sz. Sztikalin (red.): Szovjetszkij Szojuz i vengerszkij krizisz 1956 goda. Dokumenti. Moszkva, Rosszpen, 1998.

8Az előbbi jegyzetekben említett forráskiadások bevezetői sok adalékot tartalmaznak a magyar szovjet kapcsolatok történetéről. A legfontosabb összefoglalók: Fülöp Mihály-Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Bp., Aula, 1998. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp. Osiris, 1999. Egyes periódusokról szóló tanulmányok közül ld. Baráth Magdolna: Pártközi kapcsolatok (MKP – SZK(b)P). Kézirat, 1996. Hajdu Tibor: Szovjet diplomácia Magyarországon Sztálin halála előtt és után. In: Romsics Ignác (szerk. és bev.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században, 195-201. pp., Rainer M. János: A magyarországi fordulatok és a szovjet politika. In: A fordulat évei. Politika, képzőművészet, építészet, 1947-1949. Bp. 1956-os Intézet, 1998. 17-39. pp. Urbán Károly: Sztálin halálától a forradalom kitöréséig. A magyar-szovjet kapcsolatok története (1953-1956) Bp., 1996. (kézirat). Békés Csaba: A kádári külpolitika 1956-1968. Rubicon. 1998. 1. sz. 19-22. pp. Valerij Muszatov: Predvesztnyiki buri. Polityicseszkije kriziszi v Vosztocsnoj Jevrope (1956-1981). Moszkva, Naucsnaja Knyiga, 1996., Alekszandr Sztikalin: Sztalinszkaja kulturno-ideologicseszkaja ekszpanszija i poszlevojennaja Vengrija. In: Leonyid Gibjanszkij (red.): U isztokov „szocialiszticseszkogo szodruzsesztva”. Moszkva, Nauka, 1995. 149-175. pp., Huszár Tibor: 1968. Budapest – Prága – Moszkva. Kádár János és a csehszlovákiai intervenció. Bp. Szabad Tér, 1998.

9John Lewis Gaddis: We Now Know. Rethinking Cold War History. Oxford, 1997. Vojtech Mastny: The Cold War and Soviet Insecurity: The Satlin Years. New York, 1996. Vladislav Zubok and Constantine Pleshakov: Inside the Kremlin’s Cold War: From Stalin to Khrushchev. Cambridge, Mass., 1996. Az Egyesült Államokban és másutt folyó hidegháború vitát részletesen ismerteti nagy szakirodalmi áttekintéssel Melvyn P. Leffler: The Cold War: What Do „We Now Know”? American Historical Review, April 1999, 501-524. p. Ld. még Békés Csaba: A hidegháború eredete. Évkönyv 1999. Magyarország a jelenkorban. Bp. 1956-os Intézet, 1999. 217-226. pp.

10Ezt a tényezőt különösen Borhi László hangsúlyozta „A kremli kalmárok” című tanulmányában, in uő: A vasfüggöny mögött. Magyarország a nagyhatalmi erőtérben 1945-1968. Bp. Ister, 2000. 5-70. pp. Ld. még uő: Megalkuvás és erőszak. Az Egyesült Államok és a szovjet térhódítás Magyarországon 1944-1949. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1997.

11Rainer M. János: Hruscsov Budapesten 1958 április. Egy látogatás anatómiája Budapesti Negyed, 1994.2.sz. 159-190. pp.

12Békés Csaba: Vissza Európába. A magyarországi rendszerváltás nemzetközi háttere, 1988-1990. In: A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. 7. kötet. Alkotmányos forradalom. Bp. Új Mandátum, 2000. 792-825. pp.

13Csicsery-Rónay István – Cserenyey Géza: Koncepciós per a Független Kisgazdapárt szétzúzására 1947. Bp., 1956-os Intézet, 1998.

14Grant M. Agyibekov: Kominform i poszlevojennaja Evropa. Moszkva, Rosszija Molodaja, 1994. 23. p., Leonyid Gibjanszkij: Kak voznyik Kominform. Po novüm arhivnüm matyerialam. Novaja i novejsaja isztorija, 1993. No. 4., Grant Adibekov: How the First Conference of the Cominform Came About. In: The Cominform. Minutes of the Three Conferences 1947/1948/1949. Fondazione Giangiacomo Feltrinelli, Milano, 1994. 3-9. pp, Anna Di Biagio: The Establishment of the Cominform, in: The Cominform. Minutes..., i.m. 11-34. pp.

15Korom Mihály: A magyar kommunista emigráció 1944. ôszi megbeszélései a programkészítésrôl. Múltunk, 1993.1.sz. 114-133. pp., Charles Gati, Magyarország a Kreml árnyékában. Bp. 1991. 40-43. pp.

16Gerô Ernô feljegyzése Sztálin hozzászólásairól Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL) 274.f. 7/8. ô. e. 1-3. pp.

17Ivan M. Majszkij: A jövendô világ kívánatos alapelveirôl, i. m.

18Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika 1945-1956. Bp. Aquila, 1998.

19A tanácskozásról ld. Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések, 1940-1956. Szerk. Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente. Bp., Napvilág, 1997. 2. köt. 860-861. pp. MOL M-KS 276. f. 65/390. ő. e. Rákosi Mátyás távirata Nyikolaj Bulganyinnak, 1951. jan. 26.

20Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1944-1950. Bp. Kossuth, 1987.

21Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz 2. köt. Bp. 1956-os Intézet, 1999.

22Ferber Katalin – Rejtő Gábor: Reform(év)fordulón. Bp., Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1988.

23Szabó Miklós: Az aranytojást tojó tyúk történetéhez. Medvetánc, 1. sz. 1981. 1. sz. 101-109. pp. Lengyel György: Irányított gazdaság és tervgazdaság, uo. 109-119. pp., Kovácsy Tibor: Az utasításos gazdálkodásról. Történelmi Szemle, 1981. 4. sz.

24A gazdaságról ld. Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Bp. HVG Rt., 1993., Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985. I. köt. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka. Bp. Közgazdasági és Jogi, 1985.

25Orbán Sándor: Két agrárforradalom Magyarországon. Bp., Akadémiai, 1972., Donáth Ferenc: Reform és forradalom. Bp., Akadémiai, 1977.

26Révész Sándor: Aczél és korunk. Bp. Sik, 1997.

27Gerő András: 1984: szekrénysor, Lada, víkendház. Beszélő, 1999. 4. sz. 57-65. pp.

28Utóbbiról ld. Kovács M. Mária: Forradalom náthával? BUKSZ, 1990. 4. sz. 445-446. pp.

2A gépezet kiépítését kitűnően írja le Norman M. Naimark: The Russians in Germany. A History of the Soviet Zone of Occupation, 1945-1949. Cambridge, Mass., 1995.

30A 4. és 7. lábjegyzetben említett forrásmunkák kitűnően illusztrálják ezt.

31A Kádár-rendszer tanúi. Rend. Vitézy László, MTV, 1989-1990.

32A fentebb írott, részben hipotetikus megállapítások még forrásokkal való igazolásra várnak. Megfogalmazásukat a Mihail Gorbacsov magyar vezetőkkel való 1985-89-es tárgyalásairól szóló feljegyzések elemzése tette lehetővé. Ld. Baráth Magdolna – Rainer M. János: Gorbacsov magyar tárgyalásai, 1985-1989. Bp. 1956-os Intézet, 2000. (Megjelenés előtt)

33Ezt saját (Mihail Gorbacsov: Zsizny i reformi. Moszkva, 1993. 311-335. pp.) és mások visszaemlékezései (pl. Vagyim Medvegyevé: Raszpad. Kak on nazreval v „mirovoj szisztyeme szocializma”. Moszkva, Mezsdunarodnie Otnosenyija, 1994. 118-136. pp.) is megerősítik.

341989 dokumentumai közül ld. A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. Főszerk. Bozóki András. 1-6. köt. Bp. Magvető, Új Mandátum, 1999-2000. „Az idő nem nekünk dolgozik”. Magyar és szovjet pártdokumentumok. Beszélő, 82-100. pp.

35Történelmi Szemle, 1992/1-2. sz. 133-149. pp. Részletét ld. História, 1993. 3. sz. 23-25. pp.