(XVI. International Oral History Conference. Between Past and Future: Oral History, Memory and Meaning)
Prága, 2010. július

Az 1989. június 16-ához, az 56-os mártírok ünnepélyes újratemetéséhez vezető út
Az 1956. október 23-án kitört magyar forradalmat november 4-én a szovjet csapatok leverték, majd Moszkvában Kádár János vezetésével ellenkormányt hoztak létre. A kádári vezetés hatalmát a forradalomban résztvevők elleni megtorlással, kivégzésekkel és súlyos börtönbüntetésekkel alapozta meg, és hallgatólagos társadalmi konszenzussal, az úgynevezett puha diktatúrával tartotta fenn. A konszenzus alapja a viszonylagos jólét volt, amelyért cserébe a társadalom nem bolygatta a múltat, a forradalom és a megtorlás tabu volt. Az 1956-1961 között kivégzett 229 politikai elítéltet, köztük a forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét titokban, jeltelen sírokban földelték el, a hozzátartozók három évtizeden keresztül nem temethették el halottaikat. A börtönbüntetésre ítéltek - több mint húszezren - szabadulásuk után hátrányos megkülönböztetésekkel kényszerültek élni, és a hozzátartozókat is diszkriminálták. 56 és az elítéltek emlékét csak szűk családi, baráti körben őrizték.

A nyolcvanas évekre egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a konszenzus alapja megrendült, a gazdasági fejlődés megtorpant, az addig megszokott életszínvonal a külföldi kölcsönök segítségével sem tartható fenn tovább, és a hatalom emlékezettörlő törekvése is eredménytelen volt. Az özvegyek, az árvák, a bajtársak egyre sűrűbben követelték a kivégzettek méltó eltemetését és az elítéltek rehabilitálását. Törekvésüket támogatta a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján éledő demokratikus ellenzék. Az 1956-os forradalom kádári értelmezését, amely a rendszer kvázi legitimitását adta, az ellenzék egyre nyíltabban kérdőjelezte meg. A szamizdatokban mind több rendszerkritikai írás látott napvilágot, és szaporodtak a nyilvános viták is. A tabuk helyét az emlékezés és a múltfeltárás sürgető kényszere vette át.

Kádár Jánosnak, a korszak emblematikus vezetőjének belföldi és nemzetközi tekintélye egyaránt meggyengült. A párt főtitkári posztjára 1988 májusában Grósz Károly került, aki ugyan sem politikai erőben, sem bel- és külföldi elismertségben nem érte utol elődjét, de a retorikája miatt egy ideig még tartani lehetett tőle. Az egypártrendszeri vezetés nem tudta útját állni a civil szerveződéseknek, a független szakszervezetek és új pártok alakulásának. Az állampárt felső vezetésében a konzervatívok és reformpártiak között kialakult ellentétek hatására a tagság körében is egyre többen sürgették a változtatást.

1988 májusában Budapesten egy magánlakáson harmincheten megalakították a Történelmi Igazságtétel Bizottságát. Az alapítók börtönviselt ötvenhatosok, illetve kivégzettek hozzátartozói voltak. Követeléseiket Történelmi igazságtételt! című felhívásukban fogalmazták meg. Követelték a titokban, jeltelen sírokban elföldelt 56-os kivégzettek méltó eltemetését, a kivégzettek és a bebörtönzöttek rehabilitálását, valamint a kutatásokhoz a dokumentumok titkosításának feloldását. Felhívásukat a Szabad Európa Rádióban olvasták be.

A pártvezetést nyilvánosan nem reflektált a TIB felhívására, viszont titokban elindították a Nagy Imre-perben kivégzettek sírhelyének felkutatását. 1988. június 16-án, Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján, valamint október 23-án, a forradalom kitörésének évfordulóján az utcai megemlékezéseket feloszlatták, de nem akadályozták meg a szűkebb körben tartott nyilvános megemlékezéseket.
Az 1988-ban elindult folyamat 1989-ben feltartóztathatatlanná vált, az MSZMP vezetői nem tudták visszaverni a többfrontos támadást. Engedtek a temetetlen holtak, a forradalom értékelése, a nyilvánosság, a gyülekezési és egyesülési jog, a többpártrendszer, a sztrájkjog, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok, a nyugati határzár, a határon túl élő magyarok és a Kádár-rendszer sok más tabujának kérdésében. 1989 januárjában a hatalom megváltoztatta harminc évvel korábban kinyilatkoztatott forradalomértékelését, új értelmezésük szerint 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le. A kormány jóváhagyta Nagy Imréék eltemetésének tervét, és március végén a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában megkezdődött az exhumálásuk. Az eseményről a sajtó folyamatosan tudósított. Tavasszal az egyik országos napilap cikksorozatot indított a forradalomról és a megtorlásról. Februárban elrendelték a koncepciós perek felülvizsgálatát, májusban az Igazságügy-minisztérium közzétette a forradalom után halálra ítélt és kivégzett személyek névsorát. A Minisztertanács június 14-ei nyilatkozatában kegyelettel emlékezett az „1956-os népfelkelés és nemzeti tragédia valamennyi áldozatára”.

Míg a TIB vezetőinek többsége és a mártírok hozzátartozói eleinte a temetés személyes jellegét hangsúlyozták, az újonnan alakult ellenzéki szervezetek és pártok történelmi, politikai funkcióját erősítették. A TIB-nek az MSZMP vezetésével és a kormányfővel folytatott tárgyalássorozata eredményeként született meg a döntés, hogy Nagy Imrét és kivégzett pertársait a legszélesebb nyilvánosság előtt, a budapesti Hősök terén ravatalozzák fel, és egy szimbolikus koporsóban, a hatodikban valamennyi ötvenhatos mártírtól is végső búcsút vesznek, a temetőben pedig szűkebb körben, a hozzátartozók és a sorstársak jelenlétében helyezik őket örök nyugalomba. Arról is döntöttek, hogy az állampárt nem képviselteti magát a búcsúztatón, a kormány és az Országgyűlés viszont igen, a rádió és a televízió pedig egyenes adásban közvetíti az eseményt.

1989. június 16-án a budapesti Hősök terén több százezren vettek részt a tiszteletadáson. Kegyelet- és méltóságteljes napja volt ez a magyar történelemnek. Ekkor ért véget a Kádár-korszak.
Július 6-án a Legfelsőbb Bíróságon zajló rehabilitációs tárgyaláson Nagy Imrét és társait felmentették az 1958-as vádak alól. A jelenlévők ekkor értesültek Kádár János haláláról. Az Igazságügy-minisztérium és a temetkezési vállalat közreműködésével lehetővé vált a többi kivégzett sírhelyének felkutatása, és eltemetésük a hozzátartozók kívánsága szerint. Megindultak a történeti kutatások is. A TIB első nyilatkozatában megfogalmazott követelések teljesültek.

Írásomban a Budapesti Oral History Archívum életútinterjúi alapján annak a folyamatnak az emlékezetben megőrzött legfontosabb elemeit mutatom be, amely a TIB megalakulásától az 1989. június 16-kai temetésig tartó időszakot jellemezte, azt a többfrontos küzdelmet, amelynek során a személyes gyász politikai harccá, rendszertemető demonstrációvá fejlődött.

A Kádár-rendszer folyamatos gyengülését a Nagy Imre köréhez tartozó volt ötvenhatosok már a nyolcvanas évek elején felismerték, és ahol csak lehetett, kihasználták a határok feszegetéséhez.
„1981-től csináltuk az Oral History Archívumot, és kimondva, kimondatlanul elsősorban ötvenhatos interjúkat próbáltunk készíteni és készíttetni. Nekünk az volt a rögeszménk három évtizeden keresztül, hogy nemcsak hogy rendszerváltozást nem lehet 56 eszmeisége nélkül csinálni, de reformokat sem, mert a nemzet gyomrát úgy megfeküdte 56, hogy azt meg kell emészteni. A kívánt alapos reformok végrehajtásához elengedhetetlennek tűnt 56 újraértékelése.” (Hegedűs¹)

„1986-ban, a harmincéves évfordulón kerekasztal-konferenciát rendeztünk 56-ról. Külföldi lapokban nyilatkoztam, és nyíltan megmondtam, hogy mi a helyzet 56-tal kapcsolatban. Azt is hangsúlyoztam, hogy én és a bajtársaim küzdeni fogunk 56 helyes értékeléséért, általános, nagy politikai célkitűzéseiért, a meggyilkolt, mártírhalált halt ötvenhatosok sírjának megtalálásáért és méltó eltemetésükért. Ekkor megindítottam a rehabilitálásomra irányuló eljárást is. Beadtam a Legfelsőbb Bírósághoz egy kérvényt, amelyben az 1958-as ítélet felülvizsgálását kértem. 88-ban is több kísérletet tettem rá, és még 88 végén is elutasították.” (Vásárhelyi²)

„Több levelet is írtam, az Igazságügyi Minisztériumnak és a Belügyminisztériumnak, hogy mondják meg, hol van eltemetve Maléter Pál. Mindegyik helyről azt a választ kaptam, hogy nem áll módjukban közölni.” (Maléterné³)

Kádár hatalmának gyengülését a pártvezetésen belül is érzékelték. Ők is tudták, ha kiderülne az igazság, hogy Kádár 1956-ban büntetlenséget ígért Nagy Imrének és munkatársainak, majd letartóztatta őket, és szorgalmazta halálra ítélésüket, az a hatalma végét jelentené.

„Körülbelül 88-ban érlelődött meg bennem, hogy Kádár János megöregedett, megfáradt ember, tehát változtatni kell. Annak ellenére, hogy 85-ben üdvözölte Gorbacsov színrelépését, igazán nem tudta már fölvenni azt a fordulatszámot, amit ő diktált. Kádár ragaszkodott a hatalomhoz, félt attól, hogy sok mindenre fény derül, és már 56 feszegetése is egyre erőteljesebben jelentkezett.” (Szűrös⁴)
1988-ban az ötvenhatosok egy csoportja már határozott lépéseket tett a forradalom és az elítéltek rehabilitálásának érdekében. Felismerték a lehetőséget, hogy a gyengülő hatalom engedményekre kényszeríthető. A TIB megalakításával egyesítették az ötvenhatosok egy részét, és már nem egyénileg kértek, hanem csoportként követeltek.

„Többször fölmerült, hogy valamit kellene csinálnunk. Először az, hogy gyűjtsünk aláírásokat, és küldjük be a párt központi bizottságának, mert a hatalomtól kell kikényszeríteni a kihantolást, az újratemetést és a személyes rehabilitálást. Aztán jött, hogy egy olyan bizottságot kellene alapítani, amelynek tagjai csak elítéltek, vagy kivégzettek özvegyei lehetnek. A TIB megalakításáról először Hegedűs B. Andrásnál tárgyaltunk, általában is ott zajlottak le a beszélgetéseink. Ő a nagy lakásában hajlandó volt "szállást adni" erre, ami akkor nem volt veszély nélküli.” (Vásárhelyi)

„Örömömre, olyan személyek jelentek meg, akiket ismertem, akikről tudtam, hogy egyértelmű a beállítottságuk, és merik is vállalni a véleményüket. Itt már én is vállaltam a nyílt színre lépést, mert úgy láttam, hogy általában olyan a politikai légkör, hogy erőszakkal fellépni már nem tudnak ellenünk.” (Zimányi⁵)

„Elérkeztünk 1988-hoz, amikor Halda Alíz⁶ megkérdezte, hajlandó lennék-e részt venni egy bizottságban, amelyben csak olyanok lesznek, akik börtönbüntetést szenvedtek 56-ért. Természetesen vállalkoztam rá. Annál is inkább, mert 1985-ben a lányom férjhez ment egy ausztrálhoz, és elment itthonról. Egyedül voltam, már senkiért nem kellett felelősséget vállalnom.” (Maléterné)

A TIB nyilatkozata nyilvánosan először egy vidéki városban rendezett politológus-találkozón hangzott el, Hegedűs B. András olvasta fel. Két nappal később az MSZMP pártértekezletén a reformerek győztek, és Kádár formálisan is elvesztette hatalmát. A magyarországi médiában ugyan még nem jelenhetett meg a TIB-felhívás, de azért már senkit sem ért retorzió, hogy a Szabad Európa Rádióban elhangzott. A felhíváshoz több százan csatlakoztak, ami egyértelműen bizonyította, hogy a több évtizedes hallgatás ellenére a társadalom nem felejtett.

„1988 májusában, mielőtt Grósz Károly mint miniszterelnök Amerikába látogatott, Frank Horton képviselő kezdeményezésére több tucat képviselő levélben fordult a magyar miniszterelnökhöz. Emlékeztették arra, hogy elérkezett az idő Nagy Imre és a többi kivégzett szabadságharcos jeltelen sírjának megjelölésére, a méltó végtisztesség biztosítására és így az évtizedek során élénk nemzetközi figyelmet is élvező ügy rendezésére. A levélre Grósz Károly azt válaszolta, hogy a szabadságharcról és a kivégzettekről alkotott véleményét fenntartja, de az emberi jogok értelmében biztosítani fogják a sírok hozzáférhetőségét.” (Gereben⁷)
„A legfőbb célunk az volt, hogy mindenképpen keressük a nyilvánosságot. Külföldi lapokba írtunk cikkeket, nyilatkozatokat adtam - már nemcsak Vásárhelyi Miklósként, hanem a TIB elnökeként. Az volt a szándékunk, hogy a nemzetközi közvélemény nyomásával kierőszakoljuk a változást. Az egész helyzet megváltoztatásához nagyban hozzájárult Grósz Károly amerikai útja.” (Vásárhelyi)

„Nagyon sokan voltunk a Pere-Lachaise temetőben a szimbolikus sír avatásán. Csupa-csupa nagyszerű, felemelő és szép emlékem van. Fantasztikus volt! Egy sajtótájékoztatón engem is meginterjúvoltak. Az emlékeimről, Maléter Pálról kérdeztek, csak úgy dőlt belőlem a szó. Egészen mesebeli volt, hogy annyi elnyomás, tabu és titok után végre nyilvánosan beszélhettünk arról, amiről itthon csak válogatott emberek előtt lehetett beszélni.” (Maléterné)

Grósznak fontos volt, hogy az amerikai útja sikeres legyen, ezért a kegyeleti kérdésben már indulása előtt döntött. A pártvezetés utasítására a Belügyminisztérium egy fiatal belügyi tisztet bízott meg, hogy a gazos, jeltelen sírokat rejtő 301-es parcellában jelölje meg Nagy Imre és társai nyughelyét. Kiderült, hogy a hatóságok sem tudják, hogy a kivégzés után hová temették el őket. A fiatal tiszt több hónapig tartó vizsgálat során kiderítette, hogy az 1958. június 16-kai kivégzés után a holttesteket a börtönudvaron hantolták el. 1961-ben átszállították a temetőbe, ahol titokban, álnéven temették el őket. Két holttestet - Maléter Pálét és Gimes Miklósét - egy gödörbe földeltek el.

„Amikor megkaptam a feladatot, tisztában voltam vele, hogy oltári nehéz lesz. Volt bennem egy szakmai ambíció, hogy márpedig én meg fogom találni. Másrészt hihetetlenül izgatott. Annak ellenére, hogy ilyen helyen dolgoztam, nem sokat tudtam 1956-ról. Amikor az egyik barátom elkezdte kutatni a kandidátusi értekezését, mondta nekem, hogy ez az ellenforradalom nem úgy néz ki, mint ahogy nekünk mondják, itt nincs összeesküvés, nincs szervezettség. 1985–86-tól kezdve szinte naponta mesélte a konkrét ügyeket, az ártatlanul kivégzetteket. Ő szinte betege volt ennek, és engem is beteggé tett. Nem viccelek. Összedőlt bennünk valami. Ahogy kezdtem belemerülni, és kiderült, hogy milyen körülmények között vannak ott eltemetve, elképzeltem, mi lett volna, ha én kerültem volna ilyen helyzetbe, az én szüleim vagy az én testvéreim. Végül már érzelmileg is olyan álláspont alakult ki bennem, hogy kutya kötelességem megtalálni ezeket az embereket, és ha lehet, még azt is segíteni, hogy másokat is megtaláljanak.” (Pajcsics⁸)
1988 decemberében a hozzátartozókat fogadta az igazságügyi államtitkár, hogy a temetésről tárgyaljon velük. Annak ellenére, hogy a belügyminisztériumi vizsgálat szinte teljes biztonsággal felderítette a sírhelyeket és az áttemetés tényét, a hozzátartozókkal nem közölték az igazságot.

„Nem tudom, hogy a háttérben mi zajlott pontosan, de azt tudom, hogy a TIB-vezetők munkájának volt a következménye, hogy tárgyalni kezdtek velünk. Az első megbeszélésre külön-külön mentünk. Elmondtam, hogy hányszor próbáltam, és mennyi visszautasító választ kaptam. Leginkább a nagyon udvarias hang képesztett el, az államtitkár rettentő készséges volt. Bármit mondtam, arra csak igenlő választ kaptam. Azt mondták, hogy belemennek az exhumálásba, megkeresik őket, de ez óriási munka, meg hogy ők se tudják. Szóval nagy ködösítés volt körülötte. Aztán, hogy mindenki eltemettetheti a hozzátartozóját egyénileg.” (Maléterné)

„A középhatóságok részéről állandóan ellenállásba ütköztünk, ami soha nem öltött nyílt jelleget, de ahol lehetett, betartottak. Kezdetben nem volt névsor sem. Azt mondták, hogy fogalmuk sincs róla, ki hol van eltemetve, ők maguk is teljesen tájékozatlanok, és boldogan segítenének, de... Az volt a mese, hogy télen minden be van fagyva, de tavasz lett, már fölengedett a föld, nem lett volna fizikai akadálya, hogy megkezdjék a munkát, de húzták-halasztották. Apróbb betartások voltak, ami a nemzetközi helyzettel is összefüggött. Kezdetben Kádár, aztán amikor lerobbant, akkor az utódai - elsősorban Grósz - arra számítottak, hogy Gorbacsov meg fog bukni, és a Szovjetunióban felülkerekednek azok az elvtársak, akik nem akarják ezt az egész folyamatot. Ezért gondolták, hogy nem kell elsietni. Mi úgy számítottunk, hogy a folyamat feltartóztathatatlan, Gorbacsovval vagy tőle függetlenül, együttműködéssel vagy együttműködés nélkül tovább fog menni.” (Vásárhelyi)

A folyamat valóban feltartóztathatatlan volt. Március végén megtörtént az exhumálás, s a hatalom bármennyire is szerette volna korlátozni a nyilvánosságot, már nem tudta útját állni annak, hogy kiderüljenek a törvénytelenségek, a megtorlás mértéke, és a kivégzettek kegyelet nélküli elföldelése.
„A TIB-nek az volt a szerepe, hogy valamiféle politikai jelenléttel demonstrálja, hogy az exhumálás ellenőrzött akció. A sajtót közös megegyezéssel zártuk ki, ami nagy fölháborodást keltett. A sajtó kizárásának két oka volt. Egyrészt nem akartuk a hozzátartozókat kitenni annak, hogy amint egyenként veszik ki a gödörből apjuk, férjük csontjait - ami nagyon megrázó, de meglepő módon megszokható -, akkor fényképezik őket, és a fotók másnap megjelennek az újságokban. Az akkor már születő bulvársajtó ellepte a 301-es parcella betonkerítését, és a lyukakon át fényképeztek. Mindennap adtunk ki nyilatkozatot, tehát nem úgy zártuk ki a sajtót, hogy nem adtunk nyilvánosságot, csak nem akartuk, hogy a helyszínen hemzsegjenek. De volt ennek politikai oka is. Ez a hatalommal való macska-egér játék - ahol azért akkor még mi voltunk az egér - nem volt kiszámítható, és az akciónak sem a humánus, sem a politikai sikerét nem akartuk veszélyeztetni azzal, hogy ha itt világszenzáció támad, a Grósz-féle vezetés azt mondja, hogy ne tovább.” (Hegedűs)

„Engem az segített át az exhumáláson, hogy úgy zajlott, ahogy zajlott, mint egy régészeti feltárás. Ahogy ott dolgoztak a tudósok fehér köpenyben, egy kicsit tompította az egésznek a szörnyű voltát. Ez segített át engem azon a két napon. Az ember azt képzeli, ha kinyílik a koporsó teteje, ott talán van valami ruha vagy foszlány, de nem volt, minden elenyészett. Volt elég borzalom, a kátránypapír-maradványok, a drótok. A keze összedrótozva, a lába keresztbe téve, mert nyilván nem fért bele a ládába, a feje félrebillentve, és a lábán a cipő. Ezek a drótok és az a két cipő szörnyű volt. A józan ész azt mondta, hogy most vége annak, hogy nem tudom, hol van, hogy nem úgy fogom leélni az életemet, hogy soha nem tudom meg, hol van, most valami ki fog derülni. De a lelkem mélyén volt egy olyan érzés, hogy rettenetes lesz megtudni, mert ez az utolsó hajszál, ha itt nem találják meg, akkor valahol lennie kell, akkor talán... És akkor ott volt a bizonyosság, nincs tovább.” (Maléterné)

„Végül is megvolt a feltárás, négy sírból került elő az öt keresett csontváz. Április 6-án a TIB tartott egy nemzetközi sajtótájékoztatót. Ez egy fontos esemény és egyben konfliktus is volt. Az volt az előzménye, hogy Mécs Imre⁹ és még egy-két barátja igen keményen föllépett annak érdekében, hogy ne csak ezt az öt halottat temessék el a maguk fizikai valóságában is, hanem még másik ötöt. A TIB nevében küldött egy erélyes táviratot Németh Miklós miniszterelnöknek, amelyben név szerint követelt még öt exhumálást, amivel mi természetesen egyetértettünk. Nem tudom, hogy az igazságügyi és állami apparátus ebből miért csinált presztízskérdést, tény, hogy akkor nem voltak hajlandók további sírokat feltárni, és az addig tulajdonképpen jó együttműködés felfüggesztődött. Az utolsó napon, amikor ráadásul esett az eső, a büntetés-végrehajtás - nyilvánvaló felső parancsra - percek alatt fölszámolta az infrastruktúrát, és az orvos szakértőknek megtiltották, hogy részt vegyenek a sajtóértekezleten. Ennek ellenére természetesen mi megtartottuk a sajtóértekezletet, és elmondtuk, hogy mi történt.” (Hegedűs)

 Az exhumálás után több fronton is felerősödtek a viták. A TIB vezetői rájöttek, hogy kezdeményezésük túlnőtt a 88-as követeléseken, 89 tavaszán az 56-osok eltemetése már nem az érintett családok és bajtársak ügye csupán, hanem az egész nemzeté. Erkölcsi és politikai felelősségük tudatában alkalmazkodtak az új helyzethez. A Grósz-féle pártvezetés félt a nyilvánosságtól, a politikai demonstrációvá váló temetéstől, ezért még mindig korlátozni akarták a nyilvánosságot. A fiatal miniszterelnök, Németh Miklós felismerve a történelmi helyzetet, támogatta a TIB álláspontját, a civilek által szervezett nyilvános temetést, és bejelentette szándékát, hogy a kormány nevében lerója kegyeletét a ravataloknál. A TIB vezetői ezt elfogadták, azonban az időközben felduzzadt szervezet tagjai közül többen támadták őket emiatt. Az ellenzéki szervezetek és az újonnan alakult pártok, is részt kértek a szervezésből. Végül 1989. június 16-án az egész nemzet fejet hatott a mártírok előtt, és velük együtt egy történelmi korszakot is eltemetett.

„Sikerült megtalálnunk a legjobb időpontot, ami azt hiszem, nem annyira bölcsességünket, mint történelmi érzékünket dicséri. Itt a többes szám nagyon fontos. Ezt a temetést csak 1989. június 16-án lehetett megrendezni, semmikor máskor. A TIB egy része először nem június 16-án akart temetni, hanem áprilisban, a 301-es parcellában, néhány száz vagy néhány ezer ember jelenlétében. Eleinte én is azon az állásponton voltam, hogy most jók a politikai széljárások, nem biztos, hogy június 16-án is olyan jó lesz, a retrográd fordulat teljesen benne volt a levegőben. Mindvégig kettősség volt a tekintetben, hogy mi is van az előtérben: a politikai harc vagy a családi gyász. Kétségtelen, azoknak volt igazuk, akik ragaszkodtak a június 16-i dátumhoz, mert június 16. így szimbólummá lett. Hiba lett volna a temetést áprilisban elkapkodni.” (Hegedűs)

„A temetés a múlt rendszer önmegszégyenítése, önlejáratása volt, minden erkölcsi és politikai alap kicsúszott a rendszer alól. Meg is értem, hogy a funkcionáriusok és a pártvezetés egy része annyira idegenkedett, kifejezetten ellene volt az egésznek, és annál jelentősebb az érdeme azoknak, akik ebben támogattak bennünket. Volt a pártvezetésen belül egy komoly és tekintélyes csoport, amelyikkel párbeszédünk volt, akikkel érintkezni tudtunk. Engem ezért elég sok bírálat ért, és kézenfekvő volt a vád, hogy nekem - mint régi komcsinak - visszafelé húz a szívem. Nem volt ilyen érzelmi szempont, én politikailag meg voltam győződve arról, ha eredményt akarunk elérni - figyelembe véve persze a nemzetközi helyzetet, ami a mi javunkra alakult -, akkor létfontosságú, hogy a legfelső vezetésben partnerekre találjunk ebben az ügyben.” (Vásárhelyi)

„Volt egy erős vita a TIB-en belül. Nevezetesen az öt koporsó és a hatodik koporsó ügye. Ez azt jelentette, hogy egyesek úgy fogalmaztak, csak kommunistákról van szó, a kommunisták érdekében történik az egész. Erre jött az az ötlet, hogy egy hatodik koporsót is fel kell oda tenni jelképnek, amelyik az összes kivégzettre emlékeztet. Ezt mindenki elfogadta.” (Zimányi)

„Végül egyöntetűvé vált a vélemény, hogy a Hősök terére kell kivinni, és teljesen kézenfekvő volt hogy egyeztetni kell a hatóságokkal. Ebbe némi ellenkezés után belement a TIB. Gyilkosokkal nem tárgyalunk, nem állunk szóba - voltak ilyen hangok is, de többen a mi oldalunkon álltak. Hárman kaptunk felhatalmazást arra, hogy tárgyaljunk a pártvezetéssel. A párt KB-ban csak azt hajtogatták, hogy nem és nem. Nem mondták, hogy megtiltják, csak hogy ellene vannak, és ha bármi történik, a felelősség a miénk. Mire én azt válaszoltam, hogy ez nagyon furcsa, mert nekem se rendőrségem, se semmim nincs, hogy felelősséget vállaljak mindazért, ami ott történik, amikor a hatóságok nemcsak, hogy nem működnek együtt velünk, hanem esetleg gondoskodnak arról, hogy még történjen is valami. Másnap bementünk a Parlamentbe Németh Miklóshoz. Ő egy pillanat alatt átlátta a dolgot, és azt mondta, hogy ebben együttműködésnek kell kialakulnia. A Hősök tere mint színhely lényegében el lett fogadva. Németh Miklós és Szűrös Mátyás felvetették, hogy a temetésen ők is részt akarnak venni, díszőrséget akarnak állni. Amire én egyből azt mondtam, hogy elfogadom, rendben van. Ez megint keltett egyfajta tiltakozást a TIB-ben: Ezek a gyilkosok ide jönnének az áldozataikhoz, ezeknek ott semmi keresnivalójuk, hogy fogadhattam el. Erre azt válaszoltam, ha öt olyan embert temetünk el, akik a kommunista párt tagjai voltak, akkor képtelenség megtagadni a részvételt azoktól, akik - egyrészt már koruk miatt is - semmiféle felelősséget ezért nem viselnek, és mint kormányképviselők jelennek ott meg. Másrészt úgy érzem, hogy az egésznek a politikai jelentőségét nem csökkenti, nem árnyékolja be, hanem növeli, hogy ezen a miniszterelnök és a Ház elnöke részt vesz.” (Vásárhelyi)

„A Hősök terén én az egyik díszőr voltam. Pont akkor álltam kint, amikor Németh Miklós és a csapata odajött koszorút rakni. A lábamnál álltak, azt kell mondanom. Ott hajoltak meg, és hihetetlen elégtétel volt. Tökéletesen helyénvaló volt, hogy végigvonultak az emberek között. Akik nem helyeselték, korlátoltak, nincs dramaturgiai érzékük, nem tudják, hogy ez inkább művészi akció, a szónak az eredeti értelmében. A diadalmeneten végigvitték a vesztest, elengedhetetlen kelléke volt. Ha egyszer komolyan gondolta az ország, hogy nem polgárháború és nem leszámolás van, hanem az igazság kimondása, és az igazság kimondásával egyfajta megtisztulás, ahonnan újra lehet kezdeni, akkor teljesen természetes, hogy Németh Miklósnak oda kell jönnie, meg kell hajtania a fejét, és le kell raknia a koszorúját. Csendben kell állnia, és el kell viselnie, hogy százezer ember nézi. És a százezer embernek tisztelettel kell végignéznie azt, hogy egy felnőtt ember meghajtja a fejét, és attól kezdve mást mond, mint addig.” (Orbán¹⁰)

„Életem legnehezebb hónapjai közé sorolom a temetés előkészítését. A folyamat tökéletesen meghaladta az elképzeléseinket. Mi tehetséges amatőrök voltunk, belekezdtünk valamibe, aminek még a szervezéstechnikai kérdései is meghaladták az erőnket és felkészültségünket. Ráadásul az egésznek az előkészítésébe, lebonyolításába Amerikából, Ausztráliából és a legkisebb faluból is bekiabáltak a palánkon. Tudtam, hogy mindez éveket vehet el az életemből, de megéri, mert ez életem legnagyobb napja. Fogalmam sem volt, mekkora ereje van a hangágyúnak. Ott láttam magam előtt a több százezer embert arctalanul, azok után, hogy elhangzott a kivégzettek névsora, minden név egy kalapácsütés az ember szívére és a történelemre. Döbbenetes volt. Ilyen lelki teher még soha nem volt rajtam, mint akkor. Ekkora felelősség sem. Az volt az érzésem, hogy minden kicsúszott a kezemből, itt már minden Isten kezében van, ahogy én is. Hogy valami rettenetesen nagy dolog történik, mint ahogy valóban ez volt az utolsó katartikus pillanat a magyar politikai fejlődésben, ez az áttörés a maga néma erejével és hallatlan fegyelmével.” (Göncz¹¹)

„1989. június 16-át rendkívül fontos eseménynek tartom. A magyar és az európai történelemben is nagy fordulatot jelentett a temetés. Arra nem volt példa, hogy az a pártvezetés és az a kormány, amelyik addig egészen más politikáért volt felelős, megjelenjen, és a világ színe előtt tulajdonképpen bocsánatot kérjen. Ezzel totálisan szétzúzták a rendszer erkölcsi-politikai alapját. Hát milyen alapja van annak a rendszernek, amelynek vezető képviselői beismerik, hogy a hatalmuk nem legitim eszközökön nyugszik. Nagy Imre rehabilitálása azt jelentette, hogy mindaz, ami 56. november 4. után történt, hazugság. A mai napig lekicsinylik a temetés jelentőségét, pedig ez nem kisebb értékű - bár más formájú -, mint a prágai bársonyos forradalom vagy a berlini fal ledöntése.” (Vásárhelyi)

Jegyzetek:
1 Hegedűs B. András (1930-2001) közgazdász, szociológus. 1956-ban egyetemi tanársegéd és a Petőfi Kör egyik titkára volt. A forradalom leverése után részt vett a szellemi ellenállásban. 1959-ben két év szabadságvesztésre ítélték. 1988-ban a lakásán alakult meg a TIB, amelynek titkára, később ügyvezető alelnöke lett. Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének fő szervezője, az Oral History Archívum, majd az 1956-os Intézet alapítója, 1991-99 között ügyvezető igazgatója volt. 1956-os Intézet OHA, 475.2. számú interjú, készítette Murányi Gábor 1992-93-ban.

2 Vásárhelyi Miklós (1917-2001) újságíró, politikus. A Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez tartozott. 1956. november 1-jén a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke lett. Novemberben családjával és a Nagy Imre-csoporttal együtt Romániába deportálták. 1958-ban a Nagy Imre-perben öt év szabadságvesztésre ítélték. 1960-ban szabadult. A demokratikus ellenzék tagja, a TIB egyik alapítója, 1992-ig elnöke volt. 1956-os Intézet OHA, 3.2. sz. interjú, készítette Murányi Gábor 1994-ben.

3 Gyenes Judith (1932) könyvtáros. A kivégzett Maléter Pálnak, a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterének az özvegye. Férje letartóztatása után elbocsátották a munkahelyéről, évekig segédmunkásként dolgozott. A TIB alapító tagja. 1956-os Intézet OHA, 694. sz. interjú, készítette Molnár Adrienne 1998-ban.

4 Szűrös Mátyás (1933) diplomata, politikus. 1975-től berlini, majd moszkvai nagykövet, 1983-tól az MSZMP KB titkára, 1989-ben az Országgyűlés elnöke volt. 1956-os Intézet OHA, 426. sz. interjú, készítette Tóth Pál Péter 1991-ben.

5 Zimányi Tibor (1922-2007) közgazdász. 1945-48 között rendőrtiszt, majd 1950-ig internálva volt. 1958-ban a forradalom alatti tevékenységéért öt év szabadságvesztésre ítélték. 1960-ban szabadult. A TIB és a Politikai foglyok Szövetségének egyik alapítója, vezetője. 1956-os Intézet OHA, 696. sz. interjú, készítette Murányi Gábor 1998-ban.

6 Halda Alíz (1928-2008) pedagógus, politikus. A kivégzett Gimes Miklós élettársa volt. A TIB egyik alapítója.

7 Gereben István (1933) geofizikus, oceanográfus, publicista. 1957-től az USA-ban él. A nyolcvanas évek elejétől szoros kapcsolatban állt a magyarországi demokratikus ellenzékkel. 1956-os Intézet OHA, 737. sz. interjú, készítette Törzsök Erika 2000-ben.

8 Pajcsics József (1945) jogász, közgazdász. 1989-ben a Belügyminisztérium vizsgálati osztályának dolgozójaként a Nagy Imre és társai sírját felkutató nyomozócsoport vezetője volt. 1995-től ügyvéd. 1956-os Intézet OHA, 261. sz. interjú, készítette Hegedűs B. András 1991-ben.

9 Mécs Imre (1933) villamosmérnök, politikus. A forradalom leverése után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A TIB egyik alapítója.

10 Orbán György (1950) jogász, könyvkereskedő. Édesapját 1958-ban tízévi szabadságvesztésre ítélték, a családot is meghurcolták. 1956-os Intézet OHA, 693. sz. interjú, készítette Molnár Adrienne 1997-ben.

11 Göncz Árpád (1922) agronómus, író, politikus. 1956-ban közreműködött Nagy Imre írásainak Nyugatra juttatásában, tárgyalt a szovjet és a magyar vezetők között közvetítést vállaló indiai elnök megbízottjával. 1958-ban életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban szabadult. A demokratikus ellenzék tagja, a TIB alapítója, 1990-2000 között Magyarország köztársasági elnöke volt. 1956-os Intézet OHA, 2.2. sz. interjú, készítette Hegedűs B. András 1990-ben.