A rendszerváltáshoz vezető politikai-szociológiai folyamat többé-kevésbé párhuzamos szervezeteket hozott létre Magyarországon és a néhai szocialista országok közül azokban, amelyekben egyáltalán sikerült megvetniük a lábukat a pártállamtól független intézményeknek. A hetvenes, nyolcvanas években a „szabadság kis körei” – ahogy a civil társadalom minimális szerveződéseit Bibó István nevezte egykoron – persze mindenütt máshol helyezkedtek el a történelmi tradíciók és a politikai lehetőségek koordinátái között.

A lelkiismereti szabadság és a pacifizmus értékei az evangélikus egyház védőernyője alá húzódtak az NDK-ban. Lengyelországban nemcsak a hitélet szabadságának adtak menedéket a katolikus templomok, de  az alternatív kultúrának is az egyház klubjai kínáltak otthont A hivatalostól eltérő tudás elsajátításáért a diákok még az orosz cári birodalom elnyomásának éveiben alakult, majd az antifasiszta ellenállás idején feltámasztott repülő egyetemekre jártak ismét, a hagyományos munkásmozgalom pedig az ’56-os revizionisták és a ’68-as rebellis diákok által létrehozott KOR (Munkás Önvédelmi Bizottság) és az abból kiterebélyesedett Szolidaritás körül szerveződött újjá. Csehszlovákiában a két világháború közötti erőteljes közjogi gondolkodás s a hozzá társuló civil kurázsi feléledt hagyománya szervezte össze – Václav Havel szavával – a „hatalomnélküliek hatalmát” a Charta ’77 és a VONS (Bizottság a Jogtalanul Üldözöttek Védelmére) intézményeiben. Magyarországon a szabad sajtó volt a fő szervező erő, ahogy persze a Szovjetunióban Anna Ahmatova és Nagyezsda Mandelstam műveinek sokszorosításai óta a kézről kézre adott kéziratos irodalom, a Napi Események Krónikája nyomán kialakult szamizdat fogta össze valamennyi említett országban az inkább erkölcsi, mint reálpolitikai vállalkozásnak tekinthető demokratikus ellenzéki mozgalmakat.

Mondom még egyszer: a rendszerváltáshoz vezető politikai-szociológiai folyamat szervezeti formációiban kimutatható valamelyes párhuzamosság, a demokratikus ellenzékek értékrendjei közt némi hasonlatosság, de a represszió mértéke országról országra döntően különbözött. Ha a represszió egyik pólusán a Gulág és a kényszerszáműzetés helyezkedik el a Szovjetunió és az NDK eszköztárából, a „szignalizáció” – vagyis a politikai rendőrség által felvilágosított hivatali főnök és az ellenzéki személy közti gyakran csak informális „elbeszélgetés” – a magyar póluson, akkor a represszió finom fokozatú skálájáról olyan példatárat lehetne összeállítani civil aspektusból, mint amilyet hivatalos nézőpontból az állambiztonsági parancsok összehasonlító gyűjteménye kínálna. Ám a börtön és a publikációs tilalom közti átmenet számtalan változata se feledtethetné a kelet-közép-európai rendszerváltások idején mindenütt hallható kérdést: hol is éltünk mostanáig, miféle erők befolyásolták sorsunk alakulását? Megismerhető lesz-e az 1945 és 1990 közti amott kemény, emitt puha diktatúra? 1989-ben úgy tűnt: igen, már holnap! 1997-ben úgy tűnik: nem, talán még holnapután sem lesz átlátható!

                                                    I.

Hadd idézzek fel egy-két mondatot a Beszélő című folyóirat 1989. kora nyári, legutolsó illegális számából, mert a „Bűnüldözők és bűnüldözöttek” című írás kérdései rendre elhangzottak Kelet-Közép-Európában. „Hány telefont hallgattak le? Hány lakást? Hány közhivatalt? Hány személyt? Hány politikai ügyben? (...) Ki, kik rendelhetik el a lehallgatást, s milyen normák alapján?” Amilyen gyorsasággal hatottak a közönségre a szerző kérdései, olyan hirtelen omlottak be a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) cenzúraépítményei, de nem dőltek össze az állambiztonsági szolgálat falai. A szerző, dr. Magyar Elemér július 19-én még egy félig illegális, félig legális egri lapban, a Heti Hírnökben is publikálta kérdéseit, augusztus 17-én viszont a már teljesen legális Kis Újságban, 50 ezer magyar besúgó címmel adott interjút. Itt további állításokkal is megtoldotta kérdéseit. A helyiség-ellenőrzés címén a pénzügyőrök, adóellenőrök fedőakciójával lefolytatott törvénytelen házkutatásokat is szóba hozta, és természetesen megismételte, hogy az állambiztonsági hálózat beszervezett ügynökei mellett a taxisok, pincérek, szállodai alkalmazottak is részei a titkos állambiztonsági tájékoztatás rendszerének. Így aztán az állambiztonsági szolgálatnak is fel kellett hagynia az illegális sajtóközlések bagatellizálásának taktikájával.

Az interjú megjelenését követő napon azért, hogy dr. Horváth István belügyminiszter megfelelőképpen válaszolhasson a Kis Újság várható kérdéseire, Horváth János, a belügyminisztérium (BM) sajtóosztály-vezetője véleményezés céljából körözteti a cikket a szakszolgálatok irányítói között. Augusztus 23-án az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) közbiztonsági és közlekedési csoportfőnöke a cikkben felsorolt rendőri eljárások túlnyomó többségéről úgy nyilatkozik, hogy azok összhangban állnak a büntetőeljárási törvény előírásaival. Ugyanaznap a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) Bűnügyi Osztályának illetékes ezredese, Láposi Lőrinc jelentésében nem fűz megjegyzést az állambiztonság ügyeihez, csupán leszögezi, hogy bűnügyi vonalon mindössze 5.483 ügynököt foglalkoztatnak. Az állambiztonsági szolgálat III/III-as csoportfőnöke azonban részletes felvilágosítással szolgál a szerzőről és arról is, hogyan kell a jövőben az állambiztonság szerepét a nyilvánosság előtt beállítani.

Dr. Horváth József vezérőrnagy, a III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség III/III-as csoportfőnöke a sajtóosztály vezetőjén keresztül instruálja a nyilvános interjúra készülő belügyminisztert. „Megállapítottuk, hogy dr. Magyar Elemér... egri lakos a jogi egyetem elvégzése után a Heves megyei Főügyészség állományába került, belépett az MSZMP-be, és igen pozitívan értékelt munkája eredményeként nyomozatfelügyelő csoportvezető ügyész lett. Beosztásánál fogva szoros kapcsolatban állt a megyei rendőri szervekkel, s bár rendkívüli érdeklődést mutatott az operatív munka iránt, konkrét tények és főleg adatok birtokába nem juthatott. 1987 végén elvi okokra hivatkozva kilépett az ügyészség kötelékéből, s hamarosan ellenzéki személyek kapcsolataként került látókörünkbe. 1989 februárjától SZDSZ-tag, az egri szervezet alapítója, a városi Ellenzéki Kerekasztal SZDSZ-es képviselője.”

A III/III-as csoportfőnök lóhalálában készített jelentése egy jellegzetes rendszerváltó figura portréja is lehetne, de nem emiatt érdemel ezúttal figyelmet. Inkább azért, mert dr. Horváth József feljegyzése amolyan melléktermék. Át- meg átszövi az a fő gondolat, amely eltöltötte az éppen ezekben a hetekben a Belső Biztonsági Szolgálatra átkeresztelt „belső reakció elleni harc” csoportfőnökségének fejét. 1989 nyarán ugyanis sebbel-lobbal készítették azt a nemzetbiztonsági szolgálat névre magyarosított állambiztonsági törvénytervezetet, amelynek előterjesztését a kormány kabinetje július 3-án már áttekintette, de azt a Belügyminisztérium óhajtotta elhelyezni arra a háromoldalúvá átalakított Kerekasztalra, amelynek egri résztvevőjét – mondhatjuk-e úgy: politikai tárgyaló felét? – még a belső reakció elleni harc ügyosztályának látókörében tartották. A dr. Magyar Elemérről szóló feljegyzés öt üzenetet tartalmaz a belügyminiszter számára:

1.) Nyugalom: a III/III-as ügyosztály rajta tartja a szemét az EKA tárgyaló felein.

2.) Csigavér: az újdonat politikus nincs birtokában az állambiztonsági szervezet mélyen konspirált tényeinek és adatainak.

3.) Européer elegancia: ha a sajtó megkérdezi, a belügyminiszter blazírtan válaszolhatja, hogy „az ellenzéki szerző által említett módszereket a világ valamennyi országában – a példaként említhető jogállamokban is – alkalmazzák... minden jogrendszer elismeri az állam önvédelmi jogát az őt ért támadásokkal szemben”.

4.) Népies reformszellem: „A Belügyminisztérium folyamatban lévő átszervezése... új helyzethez igazítása mind azt a célt szolgálja, hogy a rendőrség, a népképviseleti szerveknek alárendelten” működjék, „a belügyi szervek pártirányításának megszűnte után... szervezetsemlegesen.”

5.) Magyaros fenyegetés: ám „mindez nem Magyar Elemér hatására történik majd így”, (értsd: nem az Ellenzéki Kerekasztal tárgyaló feleinek, nem az SZDSZ-nek vagy más pártnak a nyomására, még kevésbé a sajtónyilvánosság hatására), hanem mert az állambiztonsági szolgálat három lépéssel az alulról érkező kezdeményezések előtt jár, s még van ideje felülről átszervezni a titkosszolgálatokat.

Csupán azért van merszem egy jelentősnek aligha nevezhető hivatali iratból öt határozott következtetést levonni, mert az 1989. június 16-át, Nagy Imre és mártírtársai újratemetését[1][2], augusztus 20-át, az államalapító Szent István ünnepét és október 23-át, a Magyar Köztársaság kikiáltásának – az 1956-os forradalom kirobbanásával megegyező – napját megelőző állambiztonsági intézkedési tervek ugyanezeket az elképzeléseket tartalmazzák, persze százezres tömegdemonstrációkat manipuláló biztosítási intézkedések kidolgozott formájában, a III. Főcsoportfőnökség vezető tisztjeinek hetenként tartott operatív bizottsági üléseiről készített jegyzőkönyvekben és csatolmányaikban. A sajtót befolyásoló tervektől kezdve az alternatív szervezetekbe telepített ügynököknek szánt utasításokon át, a lehallgatandó utcai és lakástelefonokig, a felbontandó levelek címzettjeiig, azzal az észjárással gondolta át tennivalóit az állambiztonsági szolgálat, amelyet Horváth Jánosnak készített feljegyzésében dr. Horváth József dr. Horváth István szájába adott. Csupán arról tartotta a száját, amit az „ügynöktörvény” valamennyi változatának megalkotói elől 1990 és 2000 között az apparátus sikerrel elhallgatott. A szervezett hálózattal párhuzamosan egy ad hoc informátori rendszer is működött. Az ad hoc rendszer hierarchiájának csak a legalsó grádicsairól írt dr. Magyar Elemér – a szolgáltatási szféra szintjén elhelyezkedő informátorokról –, de ha figyelmesen megnézzük Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének csupán a BRFK alegységei szerinti összesítését, akkor a III/I-es, III/II-es és III/III-as „szervszinten” összegyűjtött 58 számottevő információ[3] közül 21 (azaz 36 százalék) származott az ad hoc rendszer magasabb grádicsain elhelyezkedőktől ("Alkalmi kapcsolat"; "Hivatalos kapcsolat"; "Társadalmi kapcsolat"; "Titkos együttműködő"; stb.),és 64 százalék az állambiztonsági szolgálat operatív tisztjeitől, technikáitól és hivatásos titkos segítőitől,  (akik a hírszerzés alkalmazottai nélkül és a „pihentetett” beszervezett személyeket nem számítva 8.479-en voltak). Ám az informális- hierarchia  magasabb létrafokain  olyan fontos és értékes hírforrások  állnak, akik közfeladatot ellátó személyek a diplomáciai karban, a hadseregnél, az egyházi hierarchiában és a sajtó intézményeinél. A közreműködésüket szabályozó állambiztonsági parancs szerint esetükben csoportfőnök-helyettesi engedéllyel el lehetett tekinteni az írásbeli beszervezési nyilatkozattól és a saját kezű jelentéstől.

                                                      II.

Akár úgy is tekinthetnénk az "ügynöktörvényre", mint egy tragikomédia színlapjára.  Miért éppen az a négy figura - ügynök, (titkos megbízott: tmb; titkos munkatárs: tmt; Szigorúan titkos állományú tiszt: "SZT"-tiszt - alakítja  az 1., 2., 3., 4. "bűnös" szerepét? Az állambiztonsági szolgálat titkos segítői közül miért ők kerültek be a műsorba? Ha egy tyúklétrát állítanánk az "ügynöktörvény" ranglétrájával szembe, már akkor is kitűnne: a négy "bűnös" lába alatt is,  feje felett is gubbasztanak informátorok, akik a törvényből - finoman szólva - ki vannak felejtve.

Közülük azok, akik az ügynök státusza alatt helyezkednek el, egy államigazgatásilag szervezett struktúrát alkotnak. Akik viszont az "SZT"-tiszt feletti státuszból szolgáltattak információt az állambiztonsági szolgálatnak, azok egy ad hoc rendszer tagjai. 

A jogállam kihirdetett "átvilágítási" szándéka szerint nincs különösebb jelentősége a beszervezett hálózati ügynök státusza alatt húzódó  informátorrendszernek, a törvényi meghatározás tetszőlegességére azonban ez is rávilágít.  Elég rápillantani a Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-ai újratemetését néhány nappal megelőző „Kiegészítő operatív terv”-re[4], amely szerint a BRFK főkapitányának állambiztonsági helyettese jóváhagyásával az operatív tisztek átvizsgálják a nyilvános ravatalozás környékét, a Szépművészeti Múzeum körüli utcákat, házról-házra ellenőrízve a pincétől a padlásig a lakásokat, nem is annyira a terrorelhárítás, mint inkább a lakók kiléte és várható viselkedése szempontjából.  Az operatív tisztek - noha házmesterekkel, gondnokokkal, „megbízható” szomszédokkal tárgyaltak - nem vaktában tapogatóztak. A Körzeti Megbízott irodáiból merítették az ismereteket. A Körzeti Megbízott Szolgálat irodái a ‘60-as évek elején aktív és intenzív információgyűjtést végeztek - a lakónyilvántartó könyveket kezelő - házmesterek és gondnokok adatszolgáltatása segítségével.

Hogy csak egyetlen esetet szemléltessünk: 1964. szeptemberében a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló összeesküvés kezdeményezése és vezetése miatt első fokon 8 évi szabadságvesztésre ítélt Mészáros István (és tsai) koncepciós perében a körzeti megbízottak nyújtották a bizalmas nyomozás kiterjesztéséhez az irányadó szempontokat. A vizsgáló tiszt - 1963. november 2-án kelt - jelentésében külön is hangsúlyozta, hogy adatait „a KBM [Körzeti Megbízott Szolgálatot] teljesítő elvtárs elmondásából, valamint a környékbeli lakókkal való beszélgetés folyamán szerezte”, és „a lakónyilvántartó könyvekből”.[5] Az adatokat Mészáros István "külső figyeléséhez" - még az állambiztonsági szolgálat kukkoló helyeinek elfoglalásához is - a megbízható lakótársak, illetve zsarolható szomszédok szerinti megkülönböztetés alapján gyűjtötték. Az egyik lakótársnál az állambiztonsági szolgálat azért tud - Mészáros vendégeit, találkozásait, stb. - „megfigyelőállást létesíteni”, mert „régi munkásmozgalmi ember, párttag, 1919-ben vörös katona volt, századosi rangban. Politikailag feltétlenül megbízhatónak ismerik." Egy másik lakás viszont azért alkalmas figyelőállás kialakítására, mert a bérlő „22 éves fia az 1956-os ellenforradalom idején disszidált, jelenleg Franciaországban él. Édesanyjával levelező kapcsolatot tart fenn”. Egy harmadik lakótárs meg attól volt zsarolható, hogy a második világháború alatt elhunyt (sofőr) férjének SS-tiszt volt a parancsnoka, aki az özvegyet a háború után is meglátogatta. A „Körzeti Megbízott Szolgálat”  az operatív tisztnek még elmondta, hogy a sofőr özvegyéhez „két évvel ezelőtt (értsd: 1961-ben) rendszeresen jártak katonatisztek, állami, magán és külföldi rendszámú gépkocsikkal /.../, erről abban az időben a Körzeti Megbízott Szolgálatos „készített jelentést, de hogy az ügyben történt-e intézkedés vagy sem, azt nem tudja.”

A Körzeti Megbízotti rendszert 1977-ben helyezték magasabb szervezeti szintre, Ladvánszky Károly rendőrvezérőrnagy javaslata alapján, Benkei András belügyminiszter jóváhagyásával[6] Budapestet 260 politikai körzetre bontották, a vidéki városokat és a megyeszékhelyeket pedig kvótákra osztották: egy-egy   KMB  iroda 8-10 ezer ember alapadatait gyűjtötte  össze azon az   szinten, amelyet az előbb egy konkrét ügy kapcsán bemutattunk. 1977-től azonban a KMB tisztség betöltéséhez már nem csak a Kun Béla rendőrtiszthelyettesi főiskolai végzettség kellett, de még „állami, belügyi szakiskolai diploma is.” Ezzel a rendelkezéssel vált el egymástól az államigazgatásilag szervezett és a civil informátorok ad hoc rendszere. Noha 1956 után mindkettő működési elveit  egyazon párthatározatból vezették le.

A felettébb fontos és értékes informátorok ad hoc rendszerének működését szabályozó állambiztonsági parancsok alapelveit - különösen a 008/1960, 0014/1966 és a 005/1972-es számú BM-parancsokét - az ‘56-os forradalom megtorlása közepette a terror hullámhegyén táncoló MSZMP - Országos Értekezlet 1957. június 27-29. közti határozataiból, valamint a terror egyik első hullámvölgyében, 1959. november 30-a és december 5-e közötti MSZMP VII. Kongresszusának dekrétumaiból származtatták.[v7] Többek közt azt az ürességtől kongani hallatszó kijelentést, miszerint „A párt tömegkapcsolatainak igen fontos része az állami szervek útján fenntartott kapcsolata a lakóssággal.” a tervlebontás szabályai szerint tagolták állambiztonsági parancsokká, majd a tartalmát fölhalmozták és újraelosztották a kivitelezés belbiztonsági szabálygyűjteményébe. Ha a Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napján, 1986. június 16-án keletkezett - az imént emlegetett - 58 jelentős, a BRFK szervei által keletkeztetett információkon elmerengünk, nehéz elsiklani a komikum motívumai fölött.

A diktatúra roppant szorosan szervezett állambiztonsági szolgálatának mélyen konspirált hálózatától és nyílt állományú operatív tisztjeitől 31 információ keletkezett a sorsfordító történelmi esemény manipulálása végett, míg mindössze

4-gyel kevesebb, azaz 27 információ származott attól a laza ad hoc informátorrendszertől, amely a jogállam „ügynöktörvénye” segítségével egyenesen ki van zárva a megismerés köréből. Az „ügynöktörvény” mellé felzárkózó „levéltári- és titoktörvény” segítségével, valamint a Történeti Hivatal szóbeli   utasításai jóvoltából is.

A tragikus motívum ilyenformán az, hogy alkotott ugyan törvényt a jogállam a törvénytelenül gyűjtött titkos vizsgálati módszerekhez használt információkról (is) a parancsuralmi rendszer megismerése céljából, csakhogy a demokratikus törvényhozás összeroppant a Kádár-rendszer túlélő képességétől,  még pontosabban szólva, túlélő ereje alatt. Hiszen a demokratikus parlament tíz esztendeje szinte bátorítja a III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség négy jogutód titkosszolgálatát, valamint a néhai állambiztonsági csúcsszerv köré települő ad hoc rendszer haszonélvezőit, hogy a jogállamban réseket üssenek a törvény falán, lobbista módszerekkel joghézagokat teremtsenek a Kádár-korszak történelmi feltárásához nélkülözhetetlen feltételek megteremtése helyett. A jogállami megismerés, szó mi szó, sértené a Kádár-kori gazdasági-politikai-kulturális elit érdekeit. De miért statisztál ehhez a tragikomédiához a demokrácia parlamentje?

Még józan ésszel is könnyen belátható: az állambiztonsági szolgálat informátorai (tmb., tmt, ügynök), de még a hálózat és az ad hoc rendszer határeseti helyzetében lévő „SZT” tiszt is jóformán véletlenül tartozott abba a szociológiai ismérvekkel meghatározható körbe, amely befolyásolhatta volna a gazdasági-politikai-kulturális döntéshozókat. Honnét lehet az ügynökök körének szociológiai összetételéről meggyőződni? Például a Fővárosi Főügyész[8] elnöki irataiból  és a Legfőbb Ügyész (a megyei, városi, kerületi ügyészségek) titkos ügykezelést igénylő, TÜK irattárából. Az ide került iratok - amelyeket a nyomozóhatóság terjesztett fel törvényes felügyeleti szervének, ha „operatív érdekből” vagy az informátor „jó hírszerzési lehetőségeire” hivatkozva felmentést kért az ügynöknek, netán a vád elejtését indítványozta, avagy a tárgyi bizonyíték mellőzését - beszédes adalékok az ügynök szociológiai hovatartozásához..

Ha a TÜK-páncélszekrény ajtaját kitárjuk, efféle hivatalos folyamodványokat ismerhetünk meg. A XIII. kerületi Rendőrkapitányság 1964. július 25-én felmentést kér egy ledér 18 éves leány számára, akinek „ügynöki beszervezése” ifjúsági vonalra előnyösebb, mint a Fiatalkorú és Gyermekvédelmi Osztályon már megindított eljárástól várható bírósági elitélése. Kamara János a Budapesti Rendőrfőkapitányság vezetőjének első bűnügyi helyettese (későbbi belügyminiszter) 1964. március 10-én átiratot intéz Götz János Budapesti Főügyésznek, hogy egy folyamatban lévő eljárást szüntessenek meg, mivel a tettes jó operatív hírforrás lehet, elitélésével viszont sérülhetne az operatív érdek. A BRFK II/I-3. osztályának vezetője 1964. december 15-én kéri a Budapesti Főügyészt; ügynökük javára mellőzzék a vádemelést egy olyan csoportos bűnügyben, amely addigra - a másodfokú bíróság okvetetlenkedése miatt - visszakerült az elsőfokú bíróságra.

Az „ügynöktörvény” ezen a szociológiai körön belül marad.

Elképzelhető, hogy a jogállam törvényhozói ne tudnák, ilyen szociológiai környezetből aligha kerültek képviselők a parlamentbe? Az ad hoc informátori rendszer tagjai azonban éppen oda voltak beágyazódva, ahonnét a politikai elit döntéseihez, preventív intézkedéseihez és dezinformációs célpletykáihoz információ kellett. Titokban megszerzett és intrikusan továbbított hír egyaránt. Nem lehet, hogy titkosszolgálati buzdításra, vagy anélkül a törvényhozók is ludasok, amiért az "ügynöktörvény" letért a pártállam megismerésének útjáról?  Ha az ügynökök fölötti informátorkategóriákon elgondolkudunk, nem tűnik oktalannak a kérdés. 

A „Hivatalos kapcsolat” az a hálózaton kívüli személy, aki „vezetői munkakörénél fogva segíti az állambiztonsági szervek munkáját” vagyis aki mint „igazgató, főmérnök, személyzeti osztályvezető, az MSZMP, a KISZ és a szakszervezeti titkár (...) az egyenrangúság, a kölcsönös jó viszony, a kölcsönös támogatás és tájékoztatás, a rendszeres, nyilvántartásilag nem regisztrált” munkatársa volt az állambiztonsági szolgálatnak, s akit „felettes szervei köteleztek” a politikai rendőrség tájékoztatására mindazokról „az észlelt jelenségekről, megismert tényekről stb., amelyek mögött ellenséges tevékenység húzódhat meg, vagy amelyek akadályozzák az alkotó, termelő munkát.” A „Hivatalos kapcsolatot” pro forma az különbözteti meg az állambiztonsági hálózat beszervezett tagjától, hogy őt nem a III. Főcsoportfőnökség „operatív tisztje választja ki” az állambiztonsági feladat végrehajtására, hanem a párt hatásköri listája és az államigazgatásról és a tömegszervezetekről szóló számos belső utasítás kötelezi rá. Valamint az a körülmény, hogy a „Hivatalos kapcsolat” maga „nem dönthet” például „útlevél ügyekben” nem intézkedhet önállóan állambiztonsági büncselekmények (szubjektív) észlelésekor, nem adhat utasítást operatív tiszteknek, igaz őt sem utasíthatják, - írja tenni-és nemtennivalójáról Bárdos József alezredes és Csáki Ernő alezredes a Rendőrtiszti Főiskola tankönyvében.[9]

A „Hivatalos kapcsolatnak”szinte kötelessége elősegíteni az állambiztonsági szerv titkos házkutatásait - „objektumokban”, például egyetemeken, tudományos intézetekben, kereskedelmi intézményekben, stb. - vállalati TÜK revízió elrendelésének jogcímén, vagy tűzrendészeti ellenőrzés megrendezésével, sőt egy-egy dezinformációs akciónál az állambiztonsági „legendát” saját társadalmi környezetében terjeszteni, valóság- és helyismerete alapján. Mi több, a "Hivatalos kapcsolat" sugallhat mások beszervezésére javaslatot.  Annyiban pedig kivonhatja magát az állampolgárokra egyébként általánosan érvényes feljelentési kötelezettség alól, hogy tájékoztatja a III. Főcsoportfőnökséget a Magyarországról külföldre utazó hivatalos delegációk összetételéről, (pontosabban: azok megkörnyékezhető tagjáról) és ugyanígy információt nyújt a Magyarországra hivatalosan látogató külföldiekről. Külföldön jelenti mások hazatérés-megtagadási kísérletét, itthon pedig jelent a disszidálási szándékról, ha külön találkán nem, hát havi rendszeres találkozója alkalmával. Egy-egy „O” jelzetű objektum vagy „CS” jelzetű csoportdosszié megnyitásához a „Hivatalos kapcsolattól” kapott információ is elégséges, (míg egy operatív tiszt nem rendelkezik ilyen előjoggal; végig kell talpalnia a szolgálati utat, amíg elöljárói javasolják, illetve jóváhagyják az ügynökeiből kisajtolt információból keletkeztetett és leellenőrzött operatív dossziét).

A „Társadalmi kapcsolat” kivált abban különbözik a „Hivatalos kapcsolattól”, hogy nem a párt hatásköri listája alapján kötelező segítséget nyújtania a bizalmas nyomozásokhoz. Egyáltalán nem kötelező - az amúgy is egyre parttalanabb - párt tagjának lennie.  Hanem a „Társadalmi kapcsolatnak" azt a szocializmushoz hű személyt nevezzük, aki felkérésre vagy önként folyamatosan segíti, tájékoztatja az állambiztonsági szerveket (...) ellenséges tendenciákról, jelenségekről, eseményekről, személyekről.” Szociológiai elhelyezkedése túlontúl magas; feltétlenül magasabb annál a társadalmi csoporténál, amelyre a BM. hálózati-beszervezési előírásai vonatkoznak. A „Társadalmi kapcsolat” pozíciója feljebb van annál, hogysem beszervezési nyilatkozattal háborgathatnák, jelentéstételi kötelezettséggel fáraszthatnák, netán - ügynökszintű - alacsony javadalmazással megsérthetnék, hát még, hogy ellenszolgáltatással alázzák meg. Ő nem csak ad, kap is tájékoztatást az operatív tisztektől, találkozhat velük nyíltan konspirációs szabályok betartása nélkül, akár hivatalában, akár a lakásán, akár eszpresszóban, hiszen „egyenrangú” világnézeti kapcsolatban áll az állambiztonsági szolgálat munkatársaival. Minthogy meggyőződése folytán segíti az állambiztonsági szolgálatot munkakapcsolata valamivel közelebbi a nyílt állományú operatív tiszthez mint a „Hivatali kapcsolaté”. Státusza az „SZT” tisztéhez áll közelebb,  ahogy „A gazdákodás körében elkövetett bűncselekmények és az ÁB-szervek feladatai” című oktatókönyv is utal egy esetre, amelyben a bizalmas nyomozás alapját a „Társadalmi kapcsolat” és az „SZT” tiszt jelentései közösen dolgozták ki.[10] Éppen azért, mert a „Társadalmi kapcsolat” nem párttag, különösen kedvező helyzetben van nyugati magyar emigránsok körében, kulturális és ideológiai „vonalon”, ahol egy MSZMP tagtól idegenkednének, egy alacsonyabb szociológiai körből érkező ügynöktől pedig nemcsak viszolyognának, de gyanakvást keltő viselkedése miatt a megszerzendő információt is elhallgatnák előle, vagy tőle hitetlenül fogadnák a hivatalos terjesztésre szánt dezinformációt. A „Társadalmi kapcsolattól” származó információt lefűzik az „O” jelzetű, objektum dosssziéba, természetesen anélkül, hogy fedőnévvel látnák el. A „Társadalmi kapcsolat” felkérésének maximális határa addig terjed, "amíg biztosított, hogy nem kompromittáljuk a kapcsolatot" - írja az ezredes szerzőpár.

Arról az együttműködésről, amely a „Társadalmi kapcsolat” és az állambiztonsági szolgálat között megvalósult, érzékletes képet festett Sükösd Mihály, a Valóság című folyóirat Kádár-kori szerkesztője. „1969-ben a British Council vendégeként angliai ösztöndíjban részesültem. Megismerkedtem számos angol kitűnő baloldali értelmiségivel, továbbá hosszú beszélgetéseket folytattam Londonban élő magyar írókkal. Hazatérésem után útibeszámolót készítettem a Művelődési Minisztérium illetékes osztályának - ez akkoriban kötelezőnek számított. Beszámolómban megemlítettem, hogy többek között megismerkedtem Tamara Deutscherrel, Isaac Deutscher, Trockij monográfusa özvegyével.    Körülbelül két hét múlva a belügyből kerestek szerkesztőségi telefonomon: olvasták a másik minisztériumnak küldött jelentésemet, kíváncsiak lennének további részletekre Trockijról meg Deutscherről, ha nincs ellenemre. Az akkori Berlin étterem kerthelyiségében találkoztam két udvarias, fiatal századossal. (...) Többek közt az érdekelte őket Trockij eszméi befolyásolják-e a londoni magyar értelmiséget. Mondtam, Cs. Szabó Lászlót meg Szabó Zoltánt minden érdekli ugyan, de Trockij semmiképpen.  Óvatosan áteveztek magyar vizekre, nevezetesen Kenedi Jánosra. (...) Nekik azt mondtam, hogy Kenedi János nem marxista-leninista ugyan, de még kevésbé trockista. Még kétszer találkoztam (kiemelés:K.J.) a két századossal, szintén a Berlin kerthelyiségében.  Föl se merült, hogy valamilyen további szolgáltatásokra tartanak igényt.  Még kevésbé, hogy írásba foglalnám észrevételeimet. (...) Harmadszorra (kiemelés:K.J.) azonban igen diszkréten belső baráti köröm néhány tagjáról érdeklődtek. (...) Abszolút jóhiszeműségemet bizonyítja, hogy az ügyről magam számoltam be Kenedi Jánosnak a Széchenyi Könyvtárban. Még élcelődtem is: jobb ha atyai barát  értelmezi el nem követett bűneit, mint ha tudatlan besúgóktól szereznének be információkat.”[11]

Az „Alkalmi kapcsolat” állambiztonsági együttműködése eseti jellegű. Csupán akkor helyezi szolgálatba magát - avagy helyezik szolgálatba őt -, ha se hálózati személy, se „Hivatalos kapcsolat”, se „Társadalmi kapcsolat” nem helyettesítheti speciális ismereteit egy-egy titkos lakás- vagy hotelszoba kutatásnál, technika (helyiség- telefon lehallgatás stb.) telepítésnél. Ilyenkor az operatív tiszttől felvett távolsága hasonlatos a „Hivatalos kapcsolatéhoz”.  Egy számottevő különbséggel: ami a nyílt állományú állambiztonsági tiszt és a beszervezett hálózati személy között hátrány, az előny az „Alkalmi kapcsolat” javára, az ügynökhöz, a tmb-hez és  a tmt-hez képest. Ha volt, törlik a priuszát, nem vezetik be a nevét az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartóba, nem fektetnek fel róla „B” (beszervezési) dossziét, és jelentéseit sem fűzik le „M” (munka) dossziéba, de minthogy se a párthatásköri listában nincs kijelölt helye, sem a politikai lojalitása nem biztosíték az ideiglenes együttműködés dekonspirációja ellen, jogi erejű titoktartási nyilatkozatot íratnak alá vele. Hiszen operatív részfeladatokban vett részt, így állambiztonsági ismeretek birtokába jutott, például „K” és „T”- lakásokról szerzett tudomást.  Ezt a titoktartási nyilatkozatot azután „egy főnyilvántartási számú irattárban őrzik a TÜK szabályai szerint.” Ezért a kémelhárítás III/II-es csoportfőnökségének 40-118/1993-as TÜK-számon futó korlátozó rendelkezései, valamint a katonai elhárítás, III/IV-es csoportfőnökség 10/1972-es speciális utasításai vonatkoznak az „Alkalmi kapcsolatra”.  Ugyanakkor a III. Főcsoportfőnökség többször módosított Ügyrendjének 1972-es I. fejezetének 8. pontjában rögzített szabadság feltételei is vonatkoznak rá. A pártállami apparátus érdekeit akkor is közvetett módon védelmezte az Ügyrend, ha nem nyílt állományú operatív tiszt vagy hálózati személy tevékenységi körét szabályozta.

                                                           III.

A rendszerváltás kezdetétől két ellentétes törekvés küzd egymással. Az egyiket „apparátusi törekvésnek”, a másikat „emberi jogi törekvésnek” nevezzük majd a továbbiakban. Az apparátusi törekvés a hegeli formulát követi: megszüntetve megőrizni a Kádár-korszakbeli titkosszolgálatokat, személyi, adat- és iratállományukkal egyetemben. Az apparátusi szándék megvalósulásán mesterkedő dr. Horváth József jó érzékkel kidekázta, hogy a bomlófélben lévő MSZMP funkcionáriusai akármelyik párt cégére alatt folytatják politikai karrierjüket, „a népképviseleti szerveknek alárendelt” jövendő parlament nemzetbiztonsági bizottságaiban majd újra összetalálkoznak, és a „szervezetsemleges” Cég, a titkosszolgálati érdekeltség támogatásában ismét egyesülnek. Valamennyi 1989. május 5-e és október 20-a között (Erich Mielke, a keletnémet titkosszolgálat, a   Stasi miniszterének irányelvei szerint) készült állambiztonsági reformtervezetben hangzatos érv az – amiből a szabadság első évtizedében nem mulasztott el egyetlen, a titkosszolgálatokat felügyelő, (kezdetben még tárcanélküli) miniszter sem önlegitimációs elvet meríteni, pártjaiktól függetlenül -, hogy a jogállamok is alkalmaznak titkos vizsgálati módszereket. (Igaz, 1989-ben a III/III-as csoportfőnök szordínóval sem említette, hogy nem a privát élet legintimebb szférájából származó információkat gyűjtenek a más véleményű polgárokról. A jogállamokban a más vélemény önmagában még csak nem is bűncselekmény.)

Az inkább Kant, mint Hegel eszméire visszavezethető emberi jogi törekvés szerint valahogy mégis ki kellene elégíteni a demokrácia információs jogait. Habár a két törekvés közül még egyik sem gyűrte le a másikat, a küzdelem nem egyenlő súlyú felek között zajlik. Az apparátusi törekvés bármikor lobbista csoporttá szerveződhet a puha diktatúra második szereposztásából, az emberi jogi törekvés képviselői azonban mindig is az egykori apparátusok személyi kapcsolatrendszerétől távol képviselték az állampolgári és egyéni szabadságjogok ügyét, így aztán 1990 után is csak sporadikusan küzdhettek elvi meggyőződésükért, nemhogy politikai nyomásgyakorló csoporttá szerveződhettek volna. Hogy az emberi jogi törekvés reprezentánsainak még csak valós ismeretei sem voltak a diktatúra állambiztonsági szolgálatáról, azt mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a jogállam kezdetén, 1990-ben, az első „ügynöktörvény” tervezetét a parlament elé terjesztő két SZDSZ-es képviselő, Hack Péter és Demszky Gábor közül az utóbbi csak 1996-ban, "Amnesztiát az iratoknak!" című cikkében[12] korrigálhatta az eredendő tévedést, miszerint a törvény a III/III-as csoportfőnökségre alapozható.

Nincs is előbbre való kérdés annál, hogy csalás nélkül elszigetelhetők-e a III/III-as csoportfőnökség iratai a III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség iratállományának egészétől? Ez az „egész” pedig elkülöníthető-e attól a Benkei András belügyminiszter és Czinege Lajos honvédelmi miniszter között  parafált együttműködési megállapodástól, amiből 1979. január 31-e után[13] a BM III. Főcsoportfőnökség és a Honvédelmi Minisztérium Magyar Népköztársaság Vezérkari  (HM MNVK) Felderítő Csoportfőnökség  összehangolta állambiztonsági tevékenységét, 1976-tól reparált, 1979-től újdonat parancsok sokaságával kibővítve az állambiztonsági szolgálat intézkedéseinek területét Magyarországon és külföldön.  Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról (TH) szóló, 1996. július 31-étől hatályos törvény 1. §-a a BM, a BRFK és az ORFK III/III-as ügyosztályain, illetve jogelődeiknél keletkezett iratokat (kartonokat, nyilvántartásokat stb.) tekinti a törvény végrehajtásához szükséges forrásbázisnak. Mintha semmi jelentősége nem volna például annak - az Iratfeltáró Bizottság által 1995-ben megismert ténynek -, hogy a BM III/IV-es ügyosztályának a HM alá tartozó utóda, a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH)1990. február 9-én magához emelt 12.493 ügynökkartont, az NBH pedig 21.988 kartont és 2.347 adatlapot vitt el (1990. június 29-éig), köztük 2.885 „K” és „T”-lakás (6-os) kartonját is. Netalán annak a ténynek se volna jelentősége, hogy 1990. februárjában a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) 23 249 célszemélyről felfektetett dossziét vett magához, valamint a KBH és az NBH együttesen 19 509 ügynöki „B” (beszervezési), „M” (munka) dossziét faszolt. Így a volt III-as Főcsoportfőnökség hálózati irategyütteseinek, azaz a diktatúrában keletkezett, de a jogállamba áthurcolt dossziék száma 1990. május 25-éig 24.248-ra emelkedett, vagy épp apadt és tünt el a kutatók szeme elől. Hogy ez emelkedés vagy apadás-e az valóban kérdés, de csak a mindenkori hatalom és a civil nézőpont különbségéből levezetett ellentétes értelmezések számára. 

                                                          IV.               

Kezdjük az állambiztonsági apparátus amolyan szervezeti-és működési szabályzatával, afféle „SZMSZ”-ével. A III. Főcsoportfőnökség 1967-ben kibocsájtott Ügyrendje (VI. fejezetében) így szól az egyes csoportfőnökségek feladatairól: „a III/I-es csoportfőnökség (...) felderíti az ellenséges magyar emigráció szervezeteit, tagjait, a MNK [Magyar Népköztársaság] elleni terveit, tevékenységét. Intézkedéseivel, akcióival korlátozza, megakadályozza azok megvalósítását. Bomlasztja e szerveket. Támogatja a lojális emigráció csoportjait és tagjait. Felderíti, korlátozza, megakadályozza a Vatikán és a különböző egyházak világszervezeti központjainak az MNK és a szocialista tábor ellen irányuló ellenséges tevékenységét, célkitűzéseit, illegális behatolási csatornáit. E munkája során együttműködik a III/III-as csoportfőnökséggel. A megszerzett adatokkal elősegíti az egyházi reakció elleni elhárító munkát az ország határain belül (...). A III/I-es csoportfőnökséggel együttműködve beépüléseket kezdeményez és végez ezek külföldi irányító központjaiba. Operatív ellenőrzés alatt tartja a volt szerzetesrendeket, szektákat, egyházi iskolákat.” Ahogy az Ügyrend a hálózati személyek beszervezése és a bizalmas nyomozások kiterjesztése irányából, úgy a III. Főcsoportfőnökség ingatlanjai felől is összefutnának az azonos funkciójú iratok, ha ezt az „ügynöktörvény” engedné.

1974. évi munkabeszámolójában a III. Főcsoportfőnökség összesítve adja meg a tárgyév „K” és „T” - lakásainak számát. A 915 BM tulajdont, illetve bérleményt legfeljebb annyi funkcionális különbségben részesíti, hogy azok aktívak-e éppen, avagy „pihentetettek”.  Épp ilyenformán aggregált adat az 1974-es hálózati létszám is. A lajstrom megkülönböztet ugyan (a hírszerzők létszáma nélkül) 5.756 aktív és 265 „pihentetett” titkos munkatársat, titkos megbizottat és ügynököt, csoportfőnökségi hovatartozandóságuk szempontjából azonban az egyedüli elválasztó határ területi jellegű. Nem a csoportfőnökségek "vonalas" elvéhez (egyházi, egyetemi, stb. "vonal")  illeszkedik. Az meghatározó különbség, hogy a hálózati személyek a [III.] Központi csoportfőnökségek alá vannak-e beosztva, avagy a megyei állambiztonsági szervekhez, illetve a határőrséghez.

Az ügynökök kikölcsönzése olyan magától értetődő szolgálati rutin ügy volt, amely legfeljebb bér-és munkaerő feszültségeket támaszthatott, de még azt sem a III. Főcsoportfőnökségen belül, hanem esetleg a bűnügyi rendőrség és az állambiztonsági szolgálat között. 1972 első félévében - például - a BM Gyorskocsi utcai Vizsgálati Osztálya kölcsönkért 23 ügynököt összesen 620 napra, s ezáltal a BM II/1-3. osztályától a fogdaügynöki munkát végzők egy főre jutó „foglalkoztatási napjainak száma (...) 44,6 napra emelkedett” - olvasható az Operatív Statisztikai Jelentésben.[14] Fogdaügynökök állambiztonsági és bűnügyi rendőrségi hovatartozandósága csekélyke jogi feszültséget is támaszthatott, hisz a III/1-es Vizsgálati Osztály celláit rendszertelen időnként ellenőrizte a Budapesti Főügyész egy-egy beosztottja. Hogy a törvényesség legfőbb látszatának őrei még az ügyészek se jöjjenek rá a turpisságra, Csendes Károly Legfőbb Ügyész helyettes körlevelet bocsájtott ki 1962. augusztus 4-én[15] a járási, megyei, városi és a fővárosi ügyészi hivataloknak, hogy a zárkákat csupán azok az ügyészek látogathassák, akik be vannak avatva a fogdahálózati ügynökök alkalmazásának eltérő nyilvántartásába, azaz, a „B” (beszervezési) dossziéjuk a bűnügyi rendőrség irattárában van nyilvántartva, jelentéseik viszont az állambiztonsági szolgálat „M” dossziéiba kerülnek lefűzésre. A körlevelet nem csak dr. Avar Jenő Fővárosi Főügyész helyettes láttamozta, de tudomásulvétel végett aláírta mind a huszonkét kerület vezető ügyésze is, nehogy véletlenül egy-egy beosztottja hivatali kalamajkát támasszon a merőben formális megkülönböztetés leleplezésével.[16] 

Az elválasztás területi jellegű és nem a csoportfőnökségek funkciójához illeszkedik. Sem az új beszervezéseknél nem szerepel, hogy a III/III-ashoz vagy más csoportfőnökséghez tartoznak-e, sem a hálózatból történt kizárások indokai között. Márpedig minden egyes beszervezés és kizárás - akár hálózati személyről, akár „K” és „T”-lakás tulajdonosáról, illetve bérlőjéről esik szó - adminisztrációval jár. Az adminisztrációban csak a jogállam kötelez mesterséges  megkülönböztetésre a III/III. és a többi csoportfőnökség között.[17] 

Meggyőzően bizonyítható ez a „K” és „T” létesítmények lakásbörzéjének saját, belügyi szempontjai alapján is. 1976. szeptember 13-án Oláh György vezérőrnagy, miniszterhelyettes előterjeszti főnökének, Benkei Andrásnak, hogy 630 ezer forintért a BM megvásárolta a XII.  Zsolna u. 20. számú alatti ingatlant, a Földhivatal tulajdoni lapján már a Magyar Állam van feltüntetve, a BM kezelői jogával. Igaz, a „K” villa létesítését Harangozó Szilveszter vezérőrnagy a III/III-as csoportfőnökség 1. osztálya részére kezdeményezte, de amint a telekkönyvi bejegyzésre ráütötték a földhivatali pecsétet, a lakás menten átkerült  a konspirációs feladatok végrehajtásával foglalkozó BM Külügyi Osztály „pihentetett”, tartalékállományába. Ettől kezdve - a vonatkozó miniszteri parancs értelmében - bármelyik csoportfőnökség szabályosan igényt tarthatott a konspirált létesítmény használatára, (éppúgy, ahogy a III/I-es, III/II-es, stb. csoportfőnökségeknek parancsban előírt kötelességük volt lefűzni irataikat egy, a III/III-as által már megnyitott dossziéba, ha ők is foglalkoztak a célszeméllyel). Az illegális ingatlan használatának házirendje azonban racionális volt. Például a Zsolna utcai ingatlan vásárlásával egy időben szert tettek még egy ingatlanra, amelyet azonban nyomban ki kellett zárni a „T”-lakások konspirációs hálózatából. A BM tulajdonában lévő három szoba összkomfortos lakás a XIV. Antos István utca 7. szám alatt - amelyben eladdig Földesi Jenő vezérőrnagy (dr. Horváth István későbbi belügyminiszter politikai államtitkára) lakott - „méreteinél és beosztásánál fogva (...) nem alkalmas „T”-lakás céljaira”, ezáltal Benkei András miniszteri tartalékkeretébe kerül - a BM Külügyi Osztályának javaslatával is nyomatékosítva a döntést -,  a közéleti személyiség tartós ottléte miatt a közismert belügyi ingatlan ugyanis legfeljebb más (nyílt állományú) vezetők törvényes lakóhelyének felel meg. Konspirációnak nem. A BM tulajdonú „K”-lakás, illetve a bérelt  „T”-lakás közt a használat mérlegelési szempontjai ésszerűek. Föl sem merül olyan irracionális különbségtétel lehetősége, amilyent a jogállam erőszakol a III/III-as csoportfőnökségi feladatkör démonizálásával.[18]

Még a politikai rendőrségen belüli átszervezéseket kisérő szómágia sem tudja misztifikálni a „K” és „T”-lakások belügyi börzéjének racionális szempontjait. Az ÁVH-t átkeresztelhették ugyan Politikai Nyomozó Főosztályra az ‘56-os forradalom után, de a BM Titkárságán dolgozó illetékes elvtársnak (Primusz Károly ezredesnek) meg sem fordult a fejébe, hogy egy „T”-lakás tulajdonostól megtagadja a BM lakbérhátralékának kifizetését, csupán csak azért, mert október 23-án kitört a nemzeti forradalom, november 4-én pedig vérbe fojtották. 4.500 forint hátrányt szenvedett „Lugosi Pál” fedőnevű „T”-lakástulajdonos, aki 1951 nyarán átadta az ÁVH-nak titkos használatra a zalaegerszegi kétszobás lakását. Igaz, a   BM kofamód lealkudta a lakbérhátralék összegét a 2.000. forintra, de az alkudozás érvei is racionális és piaci jellegűek voltak. Semmi helyet nem hagytak a politikai fordulatot kísérő misztifikációnak, vagyis hogy az ország átváltott Rákosiéról Kádár kurzusára.[19] 

Hasonló következtetésre vezet, ha az MSZMP Politikai Bizottságának (PB) 1973 május 8-ai "néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről" kiadott határozatát[20] állambiztonsági következményei felől tanulmányozzuk. Hiszen a párt legfőbb döntéshozó fóruma irányelvet és rendelkezést bocsájtott ki ("Hegedüs András, Heller Ágnes, Márkus Mária, Vajda Mihály, valamint [kiemelés: K.J.] Bence György, Kis János és Márkus György újabb írásaiban jelentkező ideológiai-politikai koncepcióival kapcsolatban"). A "valamint"   kötőszó ezúttal valóban (elválasztó) értelme szerint funkcionál a PB. határozat idézett szöveghelyén. Egyrészt ugyanis az MSZMP PB. megbélyegzi a megnevezett filozófusok és szociológusok ideológiai elhajlását (erről a döntéséről tájékoztatja a "bolgár, a csehszlovák, a jugoszláv, a lengyel, a német, a román és a szovjet, valamint a francia és olasz testvérpártokat"). Másrészt Magyarországon az államigazgatási szférában adminisztratív eljárást kezdeményez a megnevezett személyek tudományos intézeti elbocsájtása érdekében, harmadrészt viszont úgy, ahogy a "valamint" szó a hivatali nyelvezetben "tettest" is jelent[21]  - a párthatározathoz idomulva - megindítja a "leválasztáshoz" és "bomlasztáshoz" ex offició elengedhetetlenül szükséges bizalmas nyomozási eljárásokat Bence György, Kis János, Márkus György és a közvetlen környezetükhöz tartozó emberek - valamelyest közismertebb elnevezéssel szólva: a demokratikus ellenzék nyilvános fellépésre készülődő tagjai - ellen. Az ellenük foganatosított intézkedések módosítják a III. Főcsoportfőnökség korábbi gyakorlatát,  a hálózati kontingens  beszervezési arányait, és a legszűkebb körű pártállami tájékoztatás rendszerét is.

Vagyóczki Béla ezredes, a bizalmas nyomozások értékeléséért és a róluk szóló ellenőrzött tájékoztatásért (az Ügyrend 30. pontja szerint munkaköri felelősséget viselő) III/7-es önálló osztály vezetője  1976 november 1-jén nemcsak arról készít miniszterének Feljegyzést[22], hogy az idézett pártutasításnak megfelelően "továbbfejlődött a baráti országok állambiztonsági szerveivel az együttműködés az információk cseréjében, az információk ellenőrzésében és dokumentálásában (...)." Magyarországon pedig kifejlődött "a kölcsönös segítőkészség (...) és az együttműködés köre" kitágult "a közrendőri szervek és az állambiztonsági szolgálat között", hanem statisztikai adataival alátámasztja: a nemzetközi együttmüködés és a magyarországi társszervekkel való bővítése az 1973-as párthatározat szerint történt, a bizalmas nyomozások tekintetében is, méghozzá a (demokratikus ellenzék) "bomlasztása, tagjainak elszigetelése" érdekében. Az 1974 január 1-je és 1976 június 30-a között beindított 604 bizalmas nyomozásból 54 indult értelmiségi munkakörben dolgozó személy és 14 egyetemi hallgató ellen, éppen abból a szociológiai közegből merítve a célszemélyeket, amelyből az imént idézett MSZMP PB.-határozat mint nyíltan vállalt antimarxista nézetek képviselőit és fogékony befogadóit ugratta ki őket. 

Az 1969 június 16-án kibocsájtott - szintén a bizalmas nyomozások 1966 és 1969 közti állásáról szóló hivatalos beszámoló még a sürgősen megoldandó feladatok között említi azt - amit az 1973-as MSZMP PB.-határozatot követően az állambiztonsági szolgálat sikeresen megoldott egy időre -, hogy "operatív szerveink bizonytalanok, tanácstalanok elsősorban ideológiai területen jelentkező tényleges tevékenység felismerésében. Gyakran keverik a nézeteket a tevékenységgel. Ennek következménye, hogy esetenként a nem marxista ideológiai-politikai nézeteket hangoztató személyek ellen kezdeményeznek bizalmas nyomozást." A Politikai Bizottság egyértelmű direktíváinak hiányában "csökken az állambiztonsági munka intenzitása", kevesebb dossziét nyitottak meg és kevesebb hálózati személy (ügynök, tmb., tmt.) kapcsolódhatott be a munkába, kevesebb rendelkezett ugyanis megfelelő hírforrással. Míg 1974. és 1976 első féléve között 604 bizalmas nyomozást indítottak el, addig 1966. és 1969 első féléve között alig több mint ennek a felét, 378-at. Ez a szám pedig épp fordított arányban áll a bizalmas nyomozáshoz használt ügynökök létszámával. Az eredményesebb felderítéshez számarányában 395 ügynököt használtak (1973 és 1976 között), a bizonytalanabbul meghatározott célhoz ( 1966 és 1969 között) pedig majd a dupláját: 663 főt. A különbözet magyarázata nem pusztán a kvalifikáció szintjének növelésében rejlik. Sokkal inkább az állambiztonsági szolgálat informátori rendszerének kifinomodásában, azaz abban, hogy az értelmiségi csoportokról szóló információk tetemes részét nem a beszervezett hálózati személyek szolgáltatták, hanem a "Hivatalos-, Társadalmi- és Alkalmi kapcsolatok".

Az 1974 január 1-.e és 1976 június 30-a között beindított 604 bizalmas nyomozás adatai szerint ugrásszerűen megnőtt a szervezkedés és izgatás iránti állambiztonsági érdeklődés (158 "O", "SZ" és "CS" dossziéba csoportosíott esetből a BRFK és az ORFK III/III-as 14-et, illetve 88-at mondhatott a saját kezdeményezésének, s bár a BM III/II. és III/IV-es ugyan csak  3 ügyet indított el, vetekedve a BM III/III-as 49 bizalmas nyomozásával, csakhogy ez a 3 ügy is része annak a körnek, amelyet Vagyóczki Béla ezredes sikermutatóként kínál fel: "továbbfejlődött a baráti országok állambiztonsági szerveivel az együttműködés az információk cseréjében", (ellenben a nyugati hírszerzés, a III/I-es statisztikai adatait nem közli). Mégis, ha pillantást vetünk azokra a Tájékoztató jelentésekre,  amelyeket Benkei András hivatalból továbbított Kádár Jánosnak (olykor még Aczél György, Óvári Miklós, Korom Mihály és Borbándi János [KB] Központi Bizottság osztályvezetőknek), kitűnik belőlük: a III/I-es hírszerzés is részt vett az információgyűjtésben, csak a belügyminiszter titkárságán magától értetődőnek tekintették, hogy a III. Főcsoportfőnökség közös teljesítményéről informálják az MSZMP első titkárát.

Például Kádár János 1979. október 31-én láttamozta Benkei András aznapi Tájékoztató jelentését[23] a Charta '77 prágai pöre elleni (öt nappal korábbi) tiltakozás magyar résztvevőiről - a jelentéshez a bomlasztásuk forgatókönyvét is mellékelte -, s azt sem hallgatta el, hogy az AFP  francia hírügynökséghez és a Le Monde francia napilaphoz a párizsi politikai emigrációban élő Kende Péter juttatta el a petíciót (az 1973-as PB-határozatból Kádár számára ismert személyek segítségével, vagyis a megbélyegzett Hegedüs András szerzőtársának, az időközben Párizsba emigrált Hegedüs Zsuzsanna, szociológusnak a segítségével, aki - a szintén megbélyegzett - Kis János felesége volt. Hogy minden kétséget kizáróan a külföldi hírszerzés, a III/I-es kontribúciója-e a Jelentés nyugat-európai része, és nem budapesti helyiséglehallgatásból nyert III/V-ös, vagy III/4-es nemzetközi telefonlehallgatásból  eredő információ, azt azért nem lehet pontosan megállapítani, mert tudatlanságból vagy szándékos dezinformációból származó hír is található a Jelentésben. A Jelentésnek az a kitétele, hogy a petíció eljuttatása  az AFP hírügynökséghez és a Le Monde-hoz "Martin segítségével" történik majd, "aki a Charta-bizottság vezetője és 1977-ben is közreműködött az akkori Nyilatkozat közzétételében," az egyforma valószínűséggel lehet véletlen félrehallás, félreértés és sugallat, valamint Kádár szándékos  félrevezetésének eredménye.  Ha az információ budapesti telefon- vagy helyiséglehallgatásból származik, akkor talán csak Manuel Lucbert-et, a Le Monde (akkori) kelet-európai irodavezetőjét jelenti - aki ugyan semmiképpen sem vezetője semmiféle Charta-bizottságnak, ha viszont dezinformáció, akkor Kádár számára szóló burkolt üzenet lehet: megerősíti az MSZMP első titkárát szokásos összeesküvés-elmélet hiedelmében. Mintha valaminő "Martin" fedőnevű rezidens fogná össze a  csehszlovák és magyar Charta '77- ellenzéket, amely az "imperialista" sajtó felhasználása révén "aláássa" a magyar belpolitikai életet.

A Benkeitől származó, Kádárnak küldött Tájékoztató Jelentések egyszersmind kódolt üzenetek. A 60-as évek belügyminiszter utódja ismeri  a 40-es évek végi belügyminiszter-előd,  ÁVH-fogoly Kádár gyenge és érzékeny pontjait, különösen az "imperialista" ügynökök és a nemzetközi sajtó összeesküvés e vonatkozásában. A Charta '77 aláírói ellen Prágában indított pör magyar peticíóiról szóló - 1979 november 1-jén kelt, 2-án futárral továbbított és 5-én Kádár által láttamozott - Jelentéshez Benkei azért fűzi hozzá, hogy az egyik aláíró Kenedi János szerint "állampolgári kezdeményezésként (...) jogászi bizottságot kellene [mármint a demokratikus ellenzékieknek] létrehozniuk az összes 1947 óta lezajlott politikai perek felülvizsgálatára[24], hogy az egykori belügyér Kádár - az ÁVO-t is irányító - szerepének megpendítésével, a párt első titkárát a koncepciós perekért viselt közvetlen felelősségére emlékeztesse. Benkei sandán igyekszik előmozdítani a demokratikus ellenzék elleni adminisztratív fellépéseket. Kádár személyes érdekére appelállni Benkeinek hivatali érdeke. Minisztériuma, apparátusa politikai perek előkészítésére fel van készülve, ám egy helyben toporog, mióta (az 1974-es Helsinki Egyezmény aláírásától) Kádár "a gulyáskommunizmus" föl-fölmelegítésével a nyugati kirakatpolitikára fordítja a politikai irányvonalat, aminek megvalósítására viszont a BM nincs - még - felkészítve. Egészen addig, amíg - a kritikus 1979-es évben - nem sikerült a belügyminiszter és a pártfőtitkár közti egyoldalú zsarolási manővereket a BM és a pártközpont közé telepített "koordinációs bizottságok" intézményesítésével mintegy pufferként felfogni.  1979  november 12-e,[25] Aczél György, Óvári Miklós és Korom Mihály KB osztályvezetők közös Jelentésének megszületése a határ. Idáig az "ügynöktörvény" 1. §  d.) pontja többé-kevésbé fedi az állambiztonsági információk és a politikai döntéshozók közti közvetlen kapcsolatot. Utána azonban - 1989-ig - Kornidesz Mihály, Knopp András és helyettese Radics Katalin  MSZMP KB-osztályvezetők és helyetteseik által irányított különféle "konzultációs bizottságok" jóvoltából a III. Főcsoportfőnökség konkrét információi rendszerint a belügy saját körletét tájékoztató Napi Operatív Információs Jelentések (NOIJ) szolgálati bulletinjába szorultak vissza, és csak kivételesen kerültek a legszűkebb Politikai Bizottság-i nyilvánosság elé,  akkor sem törödve azzal, hogy melyik csoportfőnökség keletkeztette őket. Erről rendelkezett Benkei András belügyminiszter 22/1978. számú parancsa, valamint Karasz Lajos 22/1978. számú intézkedése a parancs végrehajtásáról. Persze, amit most úgy nevezünk, hogy a politikai  információk visszaszorulása a NOIJ-ba, azt Benkei és Karasz az állambiztonsági tájékoztató rendszer továbbfejlesztésének hívta, 1978 szeptemberében, illetve novemberében.

Vajon az "ügynöktörvény" 1. § d) pontjában meghatározott pártállami politikusok személyi köre az 1. § a) pontjában tételesen felsorolt állambiztonsági szervek iratállományából kapta-e „a döntéseihez szükséges” tájékoztatást? Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek átvilágítását végző ügynökbírák korlátozhatják-e döntéseiket a III/III-as csoportfőnökségektől kapott jelentésekre?

Nyilvánvalóan nem. Például 1989 augusztus 14-én a III/II-es (kémelhárítási) csoportfőnök-helyettes a III/I-es (hírszerzés) varsói rezidensétől táviratban értesült arról a tervről, hogy Adam Michnik „a szocialista országokban működő ellenzéki szervezetek képviselőinek nemzetközi értekezletét” szervezi magyar, csehszlovák, NDK-beli, lengyel résztvevőkkel szeptember végére vagy október elejére, ha lehet, szovjet, román, bolgár és jugoszláv ellenzéki személyekkel kibővítve a tanácskozást. Dr. Pallagi Ferenc állambiztonsági miniszterhelyettes – figyelembe véve a hírszerzés kívánságát, hogy a Külügyminisztériumot felejtsék ki a tájékoztatásból –, a saját szempontjai szerint megrostálva a leendő tárgyalás napirendi pontjait, tájékoztatta a Minisztertanács elnökét és az MSZMP elnökségét (Nyers Rezsőt, Grósz Károlyt, Németh Miklóst, Pozsgay Imrét, Szűrös Mátyást, Fejti Györgyöt és Horn Gyulát).

                                                       V.

Hogy a III. Főcsoportfőnökség iratállománya egy és oszthatatlan, arról kétféleképpen  győződhetünk meg. Idáig a hivatali működés dokumentumait tanulmányoztuk. A hivatali optika után vessünk két pillantást a civil aspektusra. Előbb a tudományos kutatás felől, aztán az információs önrendelkezési jog érvényesülésének irányából. Saját tudományos kutatásaim közül kínálja magát az illegális "Nemzeti Keresztény Demokrata Munkáspárt" ellen 1964-ben fabrikált per. A koncepciós eljárás 11 vádlottja közül a másodrendű Szesztay Andrást 6 évi börtönre ítélték főbüntetésként (az elsőrendű Mészáros István 8 évet kapott, a mellékbüntetéseket most nem említve) a Budapesti Katonai Bíróság 1964. szeptember 2-án, 3-án, 4-én tartott zárt tárgyalásán.[26]

Szesztay Andrást a BRFK Fiatalkorú és Gyermekvédelmi Osztálya tette fel a koholt eljárás futószalagjára 1963. október közepén. Ügyét egy hónap múlva a futószalagról   leemelte a BRFK Politikai Osztály III/b. csoportja, majd a BM III/IV-es csoportfőnökség 4. osztálya mivel a kiszemelt vádlott az év őszén bevonult a határőrség kiskőrösi kiképzőhelyére.  Itt a katonai elhárítás politikai tisztje menten ráállította a III/IV-es csoportfőnökség "Szokol" fedőnevű ügynökét, aki  a III/V-ös technikai csoportfőnökségtől kikölcsönzött 3/f. névre keresztelt "Szikra" technikai rendszabállyal folytatott irányított, lehallgatott beszélgetéseket Szesztayval. Minthogy egy TT-pisztoly ellopásával akarták megvádolni, a realizáláshoz a Belügyminisztérium látogatást tett laktanyájában, és az önálló Külügyi Osztály három határőr egyenruhát utalt ki az állambiztonsági tiszteknek.   Persze eltávozáskor a Budapestre hazalátogató Szesztay figyelését változatlanul folytatta a gyermekvédelmi rendőrségtől átvett "Őszi" fedőnevű ügynök és az ugyancsak a BRFK Politikai Osztályán foglalkoztatott "Bődör" fedőnevű ügynök. Azonkívül  a leendő vádlott és szüleinek lakását, telefonját természetesen lehallgatta a III/V-ös technikai részleg, "külső figyelését" - azaz találkozóit nyilvános helyeken - hol a III/V-ös csoportőnökség, hol pedig a III/II-es, mert még külföldi kémkapcsolatot is készséggel rábizonyítottak volna  Szesztayra. Hát szét lehetne szálanként  bontani  az iratokat keletkeztetőjük szerint, úgy, ahogy az "ügynöktörvény" előírja?

Ezt kérdezik a Napi Operatív Információs Jelentésekből  az információs önrendelkezési jogukat  érvényesítő  civilek is.

Hozzájárulást kértem a korábban már említett Beszélő című illegális folyóirat három szerkesztőjétől és az egyik felelős kiadójától –   a puha diktatúra olyan célszemélyeitől, akik a jogállamban már éltek információs szabadságukkal, és kaptak is iratot a BM-től –, hogy megtekinthessem a róluk gyűjtött információk keletkeztető szerveit, csupán az 1980 utáni Napi Operatív Információs Jelentések kivonatos ismertetése alapján.

A Haraszti Miklósról készített 333 jelentésből 36-ot keletkeztetett a III/I-es (hírszerzés); 53-at a III/II-es (kémelhárítás), 1-et a III/IV-es (katonai elhárítás) és 243-at a BM, a BRFK és az ORFK III/III-as ügyosztályai. A Demszky Gáborról szóló 232 jelentés kivonatából 55-öt keletkeztetett a III/I-es, a III/II-es és a III/IV-es, azaz csak 177-et keletkeztetett a törvényben egyedüli bűnösnek nyilvánított III/III-as csoportfőnökség. Solt Ottilia 490 jelentéskivonatából 40 információ származik a III/I-es, a III/II-es és a III/IV-es csoportfőnökségtől; Kőszeg Ferenc esetében pedig 225 információból 30-at keletkeztettek a III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség ma jogutóddal rendelkező szervei. Persze az Állambiztonsági Miniszterhelyettesi Titkárság bulletinjába, a Napi Operatív Információs Jelentésbe az említett célszemélyekről gyűjtött információknak mindössze elenyésző töredéke került be. Az információk teljességét a III. Főcsoportfőnökség öt ügyosztálya együttesen gyűjtötte és archiválta. Még egy átlagos újságolvasóknak is feltűnhetett ez a tény.

Az 1990-1994. közti kormányzati ciklus előbb SZDSZ-es, majd MDF-es parlamenti képviselője, Bilecz Endre 1996. november 4-én megvallotta a Népszabadság olvasóinak, hogy 1967-ben a katonaságnál szervezték be (értsd: III/IV-es) ügynöknek, aztán amint leszerelt, átdobták – ifjúsági vonalon – egyetemi területre (értsd: a III/III-2 osztály területére). Simon Imre lemondott MSZP-s képviselőt 1966-ban szintúgy sorkatonai szolgálata során szervezték be, majd az állambiztonsági szolgálat őt is egyetemi területre küldte.[27] De a III/III-ashoz nemcsak megérkezni lehetett átszállójeggyel. Átszállóval elindulni is lehetett, sőt, nem csak titkos ügynöknek, de operatív tisztnek is. Az Információs Hivatal – a "Nyírfa"-ügyben bajba jutott – műveleti igazgatója, Földi László a HVG 1997. augusztus 9-ei számában számolt be arról, hogy a nyolcvanas években az unalomtól leragadt a szeme a demokratikus ellenzék ezoterikus vitáit hallgatván (sejthetőleg a III/III-4-es osztály működésének területén), aztán hogy, hogy nem, intellektuális érdeklődésének megfelelő munkahelyén, a III/I-es jogutódjánál felébredt. Az „ügynöktörvény” szerint átvilágítandók köre és a kapott III/III-as jelentések  alighanem csak egyetlen címzettnél esnek egybe az érintett személlyel, ám nála a törvény slampossága miatt.  Az MSZP-s képviselő, dr. Lusztig Péternél, aki 1990-ben Baranya megyei főkapitány és a Megyei Tanács VB tagja volt, de a Hírszerző Szemle 1983. évi első számában maga írta meg, hogy ő a megyei III/I-es (hírszerzés) vezetőjeként hivatalos munkakapcsolatban állt az egyetemeket titkosan felügyelő III/III-mal.

A megyei főkapitány állambiztonsági helyettese a BM Állambiztonsági Titkárság "iratelosztója"   szerint  hivatalból megkapta NOIJ-t, de azt a belügyminiszter által kibocsájtott Tájékoztató Jelentést, amelyre az "ügynöktörvény" utal, azt nem, mivel azokat a miniszteri titkárság elosztója alapján az MSZMP PB., KB. osztályvezetők és a minisztertanács elnöke és helyettese kapta meg. És míg a NOIJ-ból valóban kiderül, hogy egy-egy hír keletkeztetője a III. Főcsoportfőnökség öt ügyosztálya közül az egyik a III/III. volt, addig a Tájékoztató Jelentés nem közli a forrást. A Tájékoztató Jelentéssel a belügyminiszter omnipotenciáját fitogtatta a pártvezető társai előtt, viszont a III/III-as jelentések kizárólagos beállítása az "ügynöktörvény" -be a jogállami képviselők politikai impotenciájára vagy - mindenekfölötti -  politikai kompetenciájára  vall.

A tapasztalati példáktól visszatérve a kiinduló kérdéshez, egyelőre négy következtetésre nyílik alkalom:

1.) Még ha a III/III-as csoportfőnökség nyitotta is meg a célszemélyről (csoportról vagy objektumról) felfektetett dossziét, aligha létezhet kizárólag III/III-as szervtől keletkeztetett homogén irategyüttes.

2.) Az iratok heterogenitása függ a bizalmas nyomozás alá vont célszemély térbeli elhelyezkedésétől. Ha a „belső reakció elleni harc” osztályának célszemélye külföldre utazik, megfigyelését átveszi a III/I-es csoportfőnökség, ha Magyarországon találkozik külföldi újságíróval, tudóssal, íróval, akkor megfigyelését a III/II-es csoportfőnökség intézi. Igaz, a célszemélynek el sem kell hagynia otthonát ahhoz, hogy dossziéjához csatolják a III/3-as és 4-es önálló ügyosztály telefon- és levélcenzúra-jegyzőkönyveit vagy a lakásának lehallgatásáról készített III/V-ös információkat.

3.) Az állambiztonsági szolgálat titkos segítői olyanok, mint a tájoló színészek: ők a politikai rendőrség fregoliügynökei: abba a szerepkörbe ugranak be, amelyikbe a forgatókönyv nélkülözhetetlenné teszi fellépésüket. A titkos munkatársak (tmt), titkos megbízottak (tmb) és az ügynökök kikölcsönzéséről „a hálózati személyek átadása” címszó alatt szigorúan titkos parancsban rendelkezik a belügyminiszter vagy állambiztonsági helyettese, illetve a BRFK- és az ORFK-főkapitány állambiztonsági helyettese. A "T" (titkos, találka) és "K" (konspirált) lakástulajdonosok dossziéiban fellelhetőek valamennyi ügyosztály rezidenseinek és informátorainak jelentései. A fregoli-szereposztás kötelezettségei miatt a III. Főcsoportfőnökség titkos segítőtársainak Munkadossziéiban lefűzött jelentések rendszerint aszinkronban vannak a célszemélyek személyi (csoport- vagy objektum-) dossziéival. Hiszen ha az állambiztonsági szolgálat titkos segítői felől indulunk el, olyan Munkadossziékat találunk, amelyekben a jelentések megoszlanak
az információt megrendelő szerv informátorai szerint, míg
ha a célszemélyek felől közelítünk, legfeljebb a bizalmas nyomozást elrendelő határozat keletkeztetője, a dosszié megnyitása köthető a III. Főcsoportfőnökség öt ügyosztályának egyikéhez.

4.)  Nyilvános publikációkból – 1989–1990-ben kiugrott állambiztonsági tisztek emlékirataiból és sajtóinterjúiból – is tudható, hogy az imént említett célszemélyekről több mint egy évtizeden át vezettek személyi- és csoportdossziékat.
Ha a „Pörge” fn. (fedőnevű) Haraszti Miklós, a „Székes” fn. Demszky Gábor, az „Okoskodó” fn. Solt Ottilia, a „Szeges” fn. Kőszeg Ferenc személyi dossziéikból, illetve a „Kéregetők” fn. (SZETA) csoportdossziéból óhajtották kielégíteni információs szabadságjogukat, avagy történész kívánta megismerni közszereplésük historikumát, akkor 1990 és 1995 között az operatív iratok kutatására generális tilalom vonatkozott, az „ügynöktörvény” hatálybalépése után eltelt majdnem két évben, 1996-1998 között pedig a kérdéses dossziékat nem tudta prezentálni a Belügyminisztérium. Helyettük kínálta fel a Napi Operatív Információs Jelentések kivonatait. Márpedig más pótmegoldás is kínálkozott volna. Az állambiztonság közfeladatot ellátó titkos segítőinek Munkadossziéi és az "SZT"-tisztek ún. „levelező dossziéi” közokiratok, s belőlük, ha nagy munka árán is, de rekonstruálhatók a megsemmisített vagy nem a BM iratőrző helyein található személyi, csoport- és objektumdossziék. Az egyes ügyosztályok saját irataiból pedig szintúgy rekonstruálhatóak a hiányzó források, hisz a célszemélyekről minimum három, de inkább négy példányban készültek a jelentések.

Eddigi következtetéseinket két sarkalatos pont köré csoportosíthatjuk. A Történeti Hivatal nem odázhatja el a volt III. Főcsoportfőnökség fönnmaradt iratállományának egyesítését. Nem kerülheti meg a parlament adatvédelmi szószólójának 27/A/1995. számú Ajánlását, amely összegzésében úgy szól, hogy „az egyes szolgálatok jogellenesen létrejött iratállománya kezelésében érdemi különbség nem lehet”. A Történeti Hivatal még akkor sem mulaszthatja el, hogy komoly kísérletet tegyen az irategyesítésre, ha az Alkotmánybíróság nem adna helyt Balsai István MDF-es képviselő és Kőszeg Ferenc – s rajta kívül öt – SZDSZ-es képviselő indítványainak, amelyek az egyes fontos tisztségek betöltéséhez szükséges átvilágítás személyi körét kiterjesztenék a volt III. Főcsoportfőnökség titkos segítőinek egészére. A közélet megtisztulása valószínűleg az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek körének nagyságrendekkel nagyobb átvilágításától sem várható, de a III. Főcsoportfőnökség iratállományára értelemszerűen kiterjesztett törvénymódosítástól legalább remélhető, hogy létrejön a múlt feltárásának optimális forrásbázisa, s bizonyosan  növekedne a társadalmi önismeret, az adófizetők pénzén fenntartott Történeti Hivatal pedig  nem  hinthet port azoknak az áldozatoknak a szemébe, akik ma kívánnak betekinteni jogellenesen keletkezett irataikba.

                                                             VI.

Az áldozatokkal való szolidaritás felmondását jelentené a hallgatás arról, hogy hét évvel a rendszerváltás után mivel magyarázható a vonakodás a diktatúra állambiztonsági forrásainak egyesítésétől, és kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra miért halasztódik a tisztességes ügynöktörvény megalkotása. Az a többször módosított 1994. évi XXIII. törvény 25/F § b) pontja gondoskodik az ügynökbírák eljárásának lefolytatásához szükséges adatok és iratok szolgáltatásáról.

1.)  Kezdjük a közepén, azután majd visszatérünk a probléma kezdetére és jelenlegi állapotára is. A közkeletű tévedésekkel ellentétben nem az okozott nehézséget az 1990 és 1994 közti politikai adminisztrációknak, hogy összeállítsák a III/III-as ügynökök listáját, hanem éppen az ellenkezője. Az, hogy miképp válasszák szét a volt III. Főcsoportfőnökség informátorainak adatait és iratait, ahogy Füzessy Tibor tárca nélküli miniszter 1992 augusztus 3-ai átiratában kérte Boross Péter belügyminisztertől: „végezzék el a volt III/III-as ügynökök leválogatását.” A BM Adatfeldolgozó Hivatalának vezetője (egy időre az MSZMP Agit.Prop. Osztályához kikölcsönzött állambiztonsági ezredes), dr. Csikós József 1992 októberében azonban felvilágosította belügyminiszterét, Boross Pétert, hogy legfeljebb 400 III/III-as ügynököt képesek beazonosítani arról a számítógépes listáról, amelyen 56 ezer fő szerepel, de a mágnesszalag az NBH tulajdonában van. Aztán 1992 novemberében dr. Csikós József és dr. Simon Sándor vezérőrnagy, az NBH főigazgatója közös javaslatukban azt felelték Boross Péter belügyminiszternek és Füzessy Tibor tárca nélküli miniszternek, hogy „nem választhatók szét automatikusan a jogutód vagy az anélkül megszűnt szervek korábban (számítógépes) rendszerbe felvitt adatai”. (A Gépi Adatfeldolgozó Osztály [GAO] ugyanis a 02/1974-es belügyminiszteri utasítás kibocsátása óta, immáron húsz éve számítógépen is tárolta az állambiztonsági információkat.) Amint azt a BM-ben 1995-ben iratfeltárást végző Történész-levéltáros Bizottság megállapíthatta, a volt állambiztonsági szolgálat „H” jelű hálózati nyilvántartása, valamint a „V” jelű tartalékosoké – hogy úgy mondjam – két kulcsra működött. Az egyik kulcsot a számítógépes adatbázist és az állambiztonsági szervek szervkódjait a titkosszolgálatok jogutódlásának idején, 1989. december 17-e, az NBH megalakítása és 1990. február 14-e, a III/III-as csoportfőnökség megszüntetése közti időben a Nemzetbiztonsági Hivatal vette magához, a másik kulcs, a manuális nyilvántartás, az Egységes Gépi Prioráló Rendszer (EGPR) pedig a BM kebelén belül maradt, majd a Történeti Hivatal kezelésébe került. Az 1994-es választási hajrában összeütött ügynöktörvényhez azonban vagy a számítógépes mágnesszalagra kellett volna hagyatkozni – amiben nem lehetett elkülöníteni a III/III-as adatlapjait, kartonjait és iratállományát –, vagy pedig a manuális nyilvántartásra, amiből viszont az következett volna, hogy az átvilágítás a törvényalkotók politikai szándéka ellenére kiterjedt volna a jogutóddal rendelkező négy titkosszolgálatnak nemcsak az iratállományára, de még az ügynökeire, sőt a III. Főcsoportfőnökségtől megörökölt operatív tisztekre is.

2.)   A volt III. Főcsoportfőnökség jogutódainak nyílt személyi állományát és titkos hálózati személyeit egyaránt érinti az „ügynöktörvény” 25/A §-ának 1. pontja. Eszerint a III/II-es és a III/IV-es jogutódja a Honvédelmi Minisztérium, a III/I-es és a III/V-ös jogutódja pedig a Nemzetbiztonsági Hivatal. Ez a két minisztérium csak abban az esetben köteles az 1990. február 14. előtti iratait beszolgáltatni a Történeti Hivatalnak, ha azok – ahogy a törvény idézett szakasza mondja – „a nemzetbiztonsági szolgálatok törvényben meghatározott ellátása céljából nem szükségesek”. A törvény azonban nem ad szabatos megfogalmazást a „szükségesség” fogalmához. Mihez szükségesek az 1990 előtti állambiztonsági iratok? A törvény céljaként meghatározott tiszta közélet előmozdításához vagy a titkosszolgálatok zavartalan működéséhez? És ki dönthet a „szükségesség” normáiról? Az adatvédelmi ombudsman már idézett Ajánlásában kedvezően ítélte meg Kuncze Gábor belügyminiszter 5/1995. számú utasítását, amely civilekből álló szakmai bizottságot bízott meg a letűnt diktatúra iratainak állagfelmérésével (jelentése nyilvánosan hozzáférhető az OSZK Kortörténeti Tárában és a BM Központi Irattárában), ugyanakkor ismertette Keleti György és Nikolits István álláspontját is, akik a jogállami titkosszolgálatok belügyének tekintették a parancsuralmi rendszerben keletkezett iratok jövőjét.

3.)   Ma ők a megtestesítői annak az apparátusi törekvésnek, amelyről dr. Horváth József III/III-as csoportfőnök kapcsán már volt szó korábban. A honvédelmi miniszter hivatalos levélben azt felelte az adatvédelmi ombudsman kérdésére, hogy az 1990. február 14. előtti „iratok megismerése esetén a ma is alkalmazott titkosszolgálati eszközökre és módszerekre lehetne következtetni, ezek ugyanis nem függnek a politikai rendszerektől”. A titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter pedig szintén azt nyilatkozta az ombudsmannak, hogy a volt III. Főcsoportfőnökség jogutóddal rendelkező valamennyi szerve „olyan tevékenységet folytatott, amelyeket továbbra is el kell látni, ezek a jogállami rendszerbe beilleszthetők”. (Következésképp a III/I-es, III/II-es, III/IV-es, III/V-ös jogutód szerveinek ma is meg kell figyelnie „Pörgét”, „Székest”, „Szegest”, s ez a jogállami rendszerbe beilleszthető.) Nikolits István gondolatmenetét[28] még fenyegetőre is élesítette. Szerinte „kizárólag a mostani titkosszolgálatok jogosultak dönteni, akár az iratok megsemmisítését, akár pedig nyilvánosságra hozatalukat illetően”. A nemzeti vagyon részét képező iratállomány sorsát érintő kormányülés vitájában – ahogy a Népszabadság tudósított – Horn Gyula miniszterelnök elhatárolta magát SZDSZ-es belügyminiszterétől, Kuncze Gábortól, amiért – Nikolits István szavaival: az ügynöktörvény szinte korlátlan kiterjesztése mellett tette le voksát, és a polgárok információs önrendelkezési jogának olyan értelmezését tette magáévá, amely lehetővé tenné nemcsak a III/III-as, hanem az összes szolgálat szigorúan titkos állományával, hálózatával való megismerkedést, e szolgálatok teljes tevékenységébe való betekintést a kutatóknak vagy az iratokban valamilyen módon érintetteknek, vagyis mindenkinek. Minden általános nemzetközi gyakorlattal ellenkezik az Ajánlás végrehajtása, a ma működő titkosszolgálatok titkosságát is megkérdőjelezné, az ilyen szolgálatokat ellehetetlenítené.”

4.) Talán említeni sem kellene, hogy még egy esztendő sem telt el az apparátusi törekvés felülkerekedésétől számítva, s 1996 május 28-án már napvilágot látott a belügyminiszter, a honvédelmi miniszter és a tárca nélküli miniszter 1/1996. számú együttes utasítása egy olyan Iratfelülvizsgáló Bizottság felállításáról amelynek még arra is lett volna jogosultsága, hogy
a volt III. Főcsoportfőnökségnek a Belügyminisztériumban maradt, „holt irattá” nyilvánított iratait a négy jogutód szerv szükségletei szerint feltámassza, kiválogassa és magához emelje. Hacsak ezt az utasítást a Belügyminisztérium el nem szabotálja...

A titkosszolgálatokat felügyelő miniszter hivatala és a Történeti Hivatal
elnöke között 1997. szeptember 11-én mégis olyan megállapodási javaslat született, amely az iratok „átválogatását” a Honvédelmi Minisztérium és a Történeti Hivatal kebelbeli ügyének nyilvánítja, s azután szeptember 15-én létrejött az a megállapodás, amely vitán felül a közvéleményre tartozik. Hogy ez az apparátusi törekvésnek vagy az emberi jogi törekvésnek kedvez-e jobban, döntse el ki-ki maga.

A Történeti Hivatal mindenesetre más kompromisszumot is kiküzdhetne. Hogy a titkosszolgálatok is működhessenek, de az emberi jogi és tudományos igények se maradjanak kielégítetlenek, két áthidaló megoldás is kínálkoznék. A volt III. Főcsoportfőnökség jogutódai beszolgáltathatnák valamennyi 1990. február 14-e előtti iratukat a Történeti Hivatalnak, amely a „nemzetbiztonsági törvény” előírásai szerint csak bírósági határozat alapján adná ki azokat a titkosszolgálatoknak. A másik megoldási mód szerint ezekre az iratokra meghatározott idejű moratóriumot lehetne elrendelni.

E megállapodás hatálybalépése után más mód már nem kínálkozik egy magyar emigráns, külföldi magánszemély, diplomata számára, ha információs önrendelkezési jogáért vagy azért folyamodik, hogy olyan tudományos munkát közöljön, mint amilyet saját Stasi-aktáiból Timothy Garton Ash írt [The File: A Personal History, London, 1997, Harper-Collins Publishers], mint a próbaper a III/I, III/II, III/IV, III/V jogutódai ellen. Ráadásul a pert anélkül kell megindítania, hogy egy érdektelen fél - civil, szakmai szervet - tényfeltáró jelentését ismerhetné arról, hogy vajon az apparátus végrehajtotta-e az 1989. december 18-án dr. Pallagi Ferenc állambiztonsági miniszterhelyettes által jóváhagyott – a "B" (beszervezési) dossziék fizetési bizonylatait elmozdító és az "M" (munka) - dossziék iratösszetételét is manipuláló – iratmegsemmisítési javaslatot, december 22-ei módosításával együtt: „Az anyagok megsemmisítéséhez jegyzőkönyv nem kell.” Mivel sem a Történeti Hivatalnál, sem a Honvédelmi Minisztériumnál, sem az NBH-nál beadott kutatási kérelemre nem születik majd olyan utasítás a jövőben, amelyik így-úgy ne hivatkoznék a 11–13/1468/1989. számú BM-javaslat – idézett – 1. pontjára. A civil kezdeményezésre felállított Történeti Hivatalnál az apparátusi érdek szentesítve van.

                                                          VII.

A tét, amiért a szemben álló törekvések küzdenek, mindenesetre nagy. Az államvédelmi szervek Operatív Nyilvántartójában 1954-ig közel másfél millió emberről vezettek nyilvántartást, 1960-ban már „csak” 600 ezer személyről, 1966-ban 186 ezer emberről gyűjtött az állam adatokat, s azután majd’ egynegyed évszázadra állandósult a megfigyeltek körének ez a nagyságrendje: 1989 júniusában 164 900 fő szerepelt a nyilvántartásban. Rájuk egytől egyig vonatkozik az ENSZ kulturális szervezetének, az UNESCO-nak 1995-ben levéltárosok számára kibocsátott Ajánlása: „Minden országnak joga van tudni az igazat múltjáról. Minden embernek joga van tudományos, történelmi kutatáshoz. Az elnyomás áldozatainak joga van kárpótlásra...”

A politikai nyilvánosság fél évszázados hiányából vezethető le az állambiztonsági irategyüttes jelentősége. Magyarországon a sajtót hol közvetlen, hol közvetett politikai irányítás alatt szerkesztették; a statisztikai nyilvánosságot a Tervhivatal irányszámaihoz igazították; a nagyvállalatok szakszervezeti hangulatjelentéseit az aktuális pártutasítások visszacsatolásaként állították össze; az Állami Egyházügyi Hivatal békepapjai előbb gyóntak a Minisztertanácsnak, hogysem a szószékről igét hirdettek volna; a közvélemény-kutatásokra az MSZMP KB osztályai adtak megrendelést, és bizony jó két generáció szocializálódott hamis értékvilágban, és nevelkedett olyan tankönyveken, amelyek a tömegpropaganda brosúrairodalmának műfajába tartoztak. Ez a torz valóságismeret ad kitüntetett jelentőséget az 1945 és 1990 közt keletkezett állambiztonsági forrásoknak, mondjuk úgy: a másképp hazudó iratoknak. Igaz, a politikai rendőrség működését kutató specialistáknak ez az irattömeg szokványos forrásbázis, a Történeti Hivatal azonban nem lehet szaklevéltár. Nemcsak a szaklevéltárak alapítását tiltó levéltári törvény miatt. Elsősorban azért, mert törvényes rendeltetése szerint a Történeti Hivatal a jogállam erkölcsi kötelezettségeit hivatott intézményesíteni, elemi kötelessége  a diktatúra áldozatainak szellemi kárpótlást nyújtani. Nem pedig a titkosszolgálatok amolyan őrző-védő egyletét szaklevéltárrá nyilvánítani.

A szellemi kárpótlás – Majtényi László által bevezetett – tágas fogalomkörébe beletartozik az alkotmány 59. §-ából levezetett információs önrendelkezés egyéni joga. Azaz mindenkinek jogában áll tudni, hogy a Magyar Népköztársaság milyen adatokat gyűjtött róla, és beletartozik az a kollektív jog is, amely az alkotmány 61. §-ából levezethetően a diktatúra idején módszeresen megtévesztett emberek valós képet nyerjenek az őket fizikai és szellemi fogságban tartó rendszer működéséről, mi több, gyermekeik és unokáik olyan tankönyveken nevelődjenek, amelyek épp annyi tudományos fedezettel rendelkeznek az 1945 és 1990 közti időről, amennyire hitelesek az Árpád-korról, a felvilágosodásról vagy a dualizmus koráról szóló tankönyvek is. Ezzel a követelménnyel kell mérnünk az állambiztonsági szolgálat iratait. Kellő forráskritikai elemzést követően nélkülözhetetlenek például a nagyüzemekről fölállított objektumdossziék a magyar ipartörténet-íráshoz, a vállalatok objektumdossziéi a gazdaságtörténethez, és a művészeti alkotócsoportok dossziéiról nem mondhatnak le a jövendő irodalom- és művészettörténészei, de a mentalitástörténet kutatói és a szociolingvisták sem.

A diktatúra állambiztonsági iratfeltárásának „az államélet áttetszhetőségét” úgy kell „szolgálnia”, ahogy azt a 60/1994. (XII. 24.) sz. alkotmánybírósági határozat előírja. Félő azonban, hogy ha az irategyesítésről lemond a Történeti Hivatal, kiteszi az állampolgárokat annak, hogy ha pofont kaptak a diktatúrától, a demokráciától tízszeres erővel kapják vissza azt.

                                             Post scriptum

A kelet-közép-európai régióban a magyar parlament hozta a legtoleránsabb „ügynöktörvényt”. Mégis itt élnek vissza a legpimaszabbul a türelemmel. Akartunk mi mást, mint megismerni a politikai közszereplők múltját; akartunk mi mást, mint a köziratokból átláthatóvá tenni a letűnt rendszer működési mechanizmusait? Legfeljebb csak kérdeztünk. Kérdeztük, ami Kis János nevezetes esszéjében olvasható: „Mit kezdjünk a volt ügynökökkel?” Ripők válaszul azt kaptuk, ami az esszében szemérmes megállapítás: „Demokráciát nem lehet a diktatúra elitjével csinálni.” Nem lehet, hogy még mindig ugyanaz a közeg vesz körül bennünket, amelyről az első, 1918-as köztársaság elnöke, gróf Károlyi Mihály azt írta: „A magyaroknak megvan az a varázslatos képességük, hogy komoly dolgokból operettet tudnak csinálni.”?

1997-2000

Kenedi János: K. belügyi iratfelmérő jelentése a Kastélyból, Magvető Kiadó, Budapest, 2000, 42–76.o.