[...]

1968. február 10-én ifj. Antall József levelet írt Kádár Jánosnak, Fock Jenő miniszterelnöknek és Benkei András belügyminiszternek. Mindannyian azonos, három és fél gépelt oldalas szöveget kaptak, csupán a megszólítás, illetve a bevezető mondat egy hasonló, személyhez szóló fordulata (Országgyűlési Képviselő Úr – Kádár –, Miniszterelnök Úr, Miniszter Úr) különbözött.[1] A levél megírásának okát a második bekezdés tartalmazta: „Az utóbbi időben, közvetlenül 1968. február 7-én, 8-án, 9-én és ma 10-én (levelem írása közben is) állandó megfigyelés alatt tartanak. [Kiemelés az eredetiben – R. M. J.] Állításomat nem az üldöztetési mánia, hanem az alapos és körültekintő viszontmegfigyelés diktálja. Tanárként is kialakult jó arcmemóriám következtében pontosan felismertem és felismerem a gépkocsikon és gyalog (autóbuszon, villamoson) engem kísérő, tartózkodási helyeim előtt ácsorgó férfi és női alkalmazottakat. Ezen nem változtat, ha kalapot és sapkát váltanak közben, illetve anélkül jelennek meg. – Kétség csak abban lehet, hogy akarták-e vagy nem működésük felismerését.” A levél vége felé, az utolsó bekezdésben Antall – saját szavai szerint – összegezte kérését: „Tegyék lehetővé, hogy nyugodtan, zaklatás nélkül végezhessem munkámat”.[2] Mindez, a jelenség viszonylag részletes leírása mellett sem tett volna ki egy oldalnál többet – a levél nagyobb részét tehát nem ez, hanem Antall József „bemutatkozása” („Mielőtt folytatom az ügy előadását, néhány személyi adatot kell közölnöm”) tette ki – azon szövegrészek, amelyek alapján a levelet jelnek, „életjelnek” neveztem.

Antall és barátai úgy gondolták, hogy a szoros megfigyelés nem más, mint aktuális politikai események miatt foganatosított preventív intézkedés („Követésének kulcsát Horti József fejtette meg szombaton azzal, hogy valószínű[leg] a Központi Bizottság ülése miatt figyeltek annyira, nem tesz-e valamit,”[3]) Ezt alighanem alaptalanul hitték.[4] Az Antall (és barátja, egykori osztálytársa, az emigrációban élő, de a hatvanas évek közepe óta rendszeresen hazalátogató Tar Pál) iránti fokozottabb állambiztonsági figyelem inkább az MSZMP Politikai Bizottságának két 1966 eleji határozatával függhetett össze, amikor egyszerre tárgyalták a belső ellenséges erők „fokozódó” tevékenységét és az „imperialisták fellazító politikájával” kapcsolatos intézkedéseket.[5] A csehszlovákiai reformfolyamat kiváltotta moszkvai nyugtalanság nagyobb aktivitásra ösztönözhette az állambiztonságot Budapesten is (a magyar politikai vezetést pedig arra, hogy teret engedjen nekik). Ahhoz azonban Antall sem volt eléggé fontos célszemély, hogy pusztán emiatt több emberrel nyomába eredjenek, bár egy nyomozás intenzitását éppenséggel befolyásolták effajta külső körülmények. Abban az esetben, ha folyt nyomozás.

Antallal szemben folyt, mégpedig 1967 tavasza óta, a „Muzeológus” fedőnevű „ügyjelzés” keretében. Az „ügyjelzést” Tar Pál akkori hazalátogatása, s ez alkalommal folytatott, politikai tárgyú beszélgetéseik váltották ki, amelyek tartalmáról a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnöksége 4/b. alosztálya „Kátai György” fedőnevű ügynökétől értesült.[6] A húsvéti diskurzus Antall és Tar között a „belső ellenséges”, „reakciós” körök találkozását példázta az „ellenforradalmi emigráció képviselőivel”, akik – a liberalizált beutaztatási politika jóvoltából – közvetlenül, személyesen képviselhették az „imperialista fellazító politikát”. Az Antall ellen nyomozó Budapesti Rendőr-főkapitányság ősszel telefon- és objektum- (lakás-) lehallgatások alapján megállapította, hogy Antall „jobboldali személyekkel tart fenn kapcsolatot, azokkal konspirált találkozókat folytat.”[7] Bár kapcsolatainak „jellege” a jelentés szerint sem tisztázott, ez indokolhatta a követés bevezetését. A dekonspirálódás miatt készített hosszú igazoló jelentés csak a szakmai hibákról értekezik, arról nem szól, mit is akartak megtudni ily módon. A nyomozók a házmesterrel konzultáltak arról, hogy a Ferenciek téri (akkor Károlyi Mihály utcai) ház megfelelő lépcsőházában hogyan lehet „fedett figyelőhelyet” létesíteni. Ez a máskor bevált fogás csődöt mondott – a zsidó származású házmester ellenállási érdemei miatt nagyon tisztelte id. Antall Józsefet, s így első dolga volt figyelmeztetni a családot a rendőrségi érdeklődésre.[8] A jelentés más balfogásokra is fényt derített (a követők észlelték, hogy Antall észrevette, hogy követik, s azt is, hogy Antall megbízásából valaki őket is figyeli, de nem szakították meg a megfigyelést), de arról, hogy miért is járt a nyomában fél tucat ember, egyetlen szót sem szólt.[9] De mindez talán nem is fontos, egyszerű állambiztonsági rutinfeladat, amelybe hiba (hibák!) csúsztak.

Antall Józsefnek sem ez volt a fontos, bár érezhető kajánsággal részletezte, milyen „horderejű” adatokat eredményezhetett az akció (munkába – az Orvostörténeti Múzeumba és  Könyvtárba, az esti gimnáziumba – ment, a Patyolatba, fiával az iskolába, az Országos Széchényi Könyvtárba stb.). „Tudom, hogy egy állam működéséhez, az államhatalom tevékenységéhez hozzátartozik az ellenőrzés” – írta, ezért „nem sérelmemet terjesztem elő, nem magyarázatot kérek, csak a bizalmatlanság megszüntetését.”[10] A megfogalmazásban tetten érhető megértés némiképp összemossa a diktatórikus és más (például demokratikus) államhatalom „ellenőrző” funkcióit, de Antall nem a különféle kormányzati formák filozófiájáról akart értekezni. Azt akarta érzékeltetni, hogy nincs értelme az amúgy szükségszerű ellenőrző feladatokat éppen vele szemben alkalmazni, aki éppen az adott időre – Antall ezekben a hetekben lett az Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár igazgatóhelyettese – „találta meg a helyét”.

Ennek alátámasztására említette meg apja ellenállási és háború utáni, újjáépítési érdemeit, továbbá saját 1968-as beosztását. Végigtekintett önéletrajzán, kiemelve, hogy a „tizenkét évvel ezelőtt lezajlott események (akkor 24 éves voltam), az azt követő intézkedések – az elmúlt esztendőkben végzett munkám és tevékenységem tekintetbevételével – nem teszik indokolttá a velem szemben foganatosított kísérő figyelő eljárást.” Említést tett közbiztonsági őrizetbe vételéről, kihallgatásairól, érzékeltette a tanári pályáról való időleges eltávolítását („ugyanakkor nem hoztak velem kapcsolatban olyan intézkedést tanárként, aminek munkakönyvemben jogfolytonosságot stb. érintő kihatása lett volna”). Majd a „hatósági logika” jó ismeretéről tanúságot téve végigtekintett a lehetséges gyanúokokon, rendre cáfolva azokat (nem végez államellenes tevékenységet, nem áll kapcsolatban olyan személyekkel, akikről ezt feltételezi, nem járt külföldön, csupán három külföldivel levelezik, nem jár külképviseletekre, kivéve a Lengyel Kultúrát. Ezzel szemben reggeltől késő estig dolgozik („jóval többet [...], mint a kötelező munkaidő és a követelmény”).[11]

A levél utolsó bekezdése tartalmazta a voltaképpeni jelzést. „Tegyék lehetővé, hogy nyugodtan, zaklatás nélkül végezhessem a munkámat, amivel megtaláltam a helyemet és amivel az országot és a magyar népet szolgálom. Itthon maradtam 1956-ban, itthon kívánok élni, és itthon kívánom felnevelni a gyermekeimet. Azt kérem, hogy ne legyek hátrányosabb helyzetben, mint azok, akik elhagyták az országot és most háborítatlanul térhetnek vissza látogatóban. Talán levelem is hozzájárul annak megmutatásához, hogy teljesen tisztában vagyok körülményeimmel és helyzetemmel, semmiféle államellenes cselekedetet nem lehet szándékom elkövetni. Nyugodtan szeretnék élni és eredményesen dolgozni. A magam kis területén megteszem a kötelességemet, amivel külföldön elismerést szerzek Magyarországnak, itthon pedig magam is teszek egy téglát a magyar művelődésügy épületéhez.”[12]

„Elmondotta, hogy a levél megírására az ösztönözte, hogy a totális állammal módjában áll levelezni, és biztosítja, hogy nem fogja megdönteni. [...] A levélre az alábbi válaszokat várja, melyek szerinte a jelenlegi belpolitikai tendenciákat fogják tükrözni: Udvarias elnézés, tagadás, sőt erősebb, de jobb megfigyelés. Ez balratolódást mutatna. Erre szerinte csak taktikai okokból van szükség, mert a Szovjetunió a Kína elleni manővereiben nyugatra akar támaszkodni, és ebben a szituációban nem engedheti meg a belső esetleges lazulást.”[13] „Kátai György”, aki akkor már nyolc éve sajátos rezonőrje, krónikása, rendőrhatóságilag szokásos pongyolasággal, leegyszerűsítésekkel adta tovább Antall feltételezhetően hosszabb monológját a levél hátteréről. Arra azonban közlése mégis jó, hogy mielőtt komolyan mérlegre tennénk Antall „tégláját” a magyar művelődésügy épületéhez, illetve – ami ez esetben egy és ugyanaz – tégláját a Kádár-rendszer főfalában, elgondolkodjunk azon, mi is lehetett valódi szándéka ezzel levéllel.

Mondandóját az ügynök mindig az állambiztonsági szervezet nyelvi és fogalmi keretei között adja elő, még akkor is, ha az előadásra „Kátaihoz” hasonlóan kevés gondot fordít. E keretek között mozgó közléseinek is az állambiztonság aktuális céljai mutatnak irányt. Ezt a nyelvi szövetet azonban időről-időre „felbontják” olyan kifejezések, információelemek, amelyekről okkal tételezhetjük fel, hogy a megfigyelt eredeti szóhasználatát, gondolkodását rögzítik.[14] Esetünkben a „totális állammal levelezni”, a „nem akarja megdönteni” kifejezések, illetve az a szédítő ív, amelyben egy periferiális múzeum helyettes igazgatójának rendőrségi követésétől egyenes vonalat húz a szuperhatalmi politikai taktikáig, majd attól egy csatlós ország napi állambiztonsági praxisáig, kétségkívül antalli fordulatoknak tekinthetők. „Kátai” interpretációja ilyenformán éppenséggel megengedné azt a feltételezést is, hogy a levél egyszerűen Antall (akitől a humor társaságban éppen nem volt idegen) sajátos „perfomance”-a. Egy vicc: miután leleplezi a tehetségtelen, kétbalkezes rendőröket, bepanaszolja őket főnökeiknél, sőt a nagyfőnöknél, Kádár Jánosnál. A levél szándékos, sőt hangsúlyozott nyelvi elkülönülése (Kádár országgyűlési képviselőként, s valamennyiük úrként  való megszólítása) deklaráció: a beszélő kívül áll a „totális államon”. Tényleg nem akarja megdönteni, jóllehet a kifigurázás, a megviccelés aktusában benne rejlik: megtehetné, ha akarná – de nem akarja, csak diogenészi gesztussal annyit kér, ne takarják el előle a napot, hagyják (békén) élni.

Nem is az Antallról közismert monomániás politikai érdeklődés[15] teszi alapvetően kétségessé a fenti magyarázat-kísérletet, nem is az, hogy a politikában nemigen látta meg a humoros elemeket,. Sokkal inkább a levél, a jól megkomponált, terjedelmes szöveg az, amely valószínűsíti: Antallnak komoly szándékai voltak vele, még akkor is, ha az „ügyet” derűsen, kedvtelve is elő tudta adni hallgatójának (sajnos, ezeket a metakommunikatív elemeket semmiféle jelentés nem tudja érzékeltetni). Antall József a Kádár-rendszerrel való, fenntartásokon alapuló együttélésének szimbiotikus szakaszát szerette volna valamilyen módon napvilágra hozni; kimondani, ami kimondatlan, megnevezni, amit senki sem nevezett a nevén. Az informális, lappangó megegyezésről beszélni, valamiről, amiről nemigen beszélt senki, „csak” élt benne. Mindezt egy félig-meddig homályban lévő, bensőséges nyilvánosság számára fogalmazta meg.[16] Alapvető fenntartásait ez alkalommal sem deklarálta, csupán az elkülönülés nyelvi gesztusaival jelezte – ezek a jelek sokkal hangsúlyosabbak egy politikai levélben, mint a mindennapi életben.[17] Beállítása szerint rendőrségi követése üzemzavar egy 1956 után, sok nehézség árán kialakult kapcsolatrendszerben. A lényeg azonban az 1968-ra kiküzdött közös nevező: Magyarország, a magyar nép szolgálata, az a bizonyos tégla a magyar művelődésügy épületéhez, amelyhez immár egy kiküzdött saját „kis terület” is tartozik. Az antalli közös nevezőben a személyes múlt vállalt folytonossága hangsúlyos (mindössze 1956-tal kapcsolatban fedezhető fel némi csekély távolság, akkori életkorára történő utalásában), az egyetlen elhatárolódó kitétel a nyugati emigrációra vonatkozik, amelyben Antall csalódott a forradalom után.[18]

Antall levele azonban éppen a megcélzott tér miatt nem egyoldalú deklaráció, hanem teszt is. A beszéd a választól válik (válhat) beszélgetéssé. Úgy tűnik, ha érdemi válaszra nem is, valamilyen visszajelzésre számított. Ebben azonban csalódnia kellett. Pedig a levél – ezt a válasszal kapcsolatos belső iratok jól érzékeltetik – keltett némi figyelmet. Valószínűleg nem került Kádár vagy Fock kezébe, de a Kádár János országgyűlési képviselőnek intézett levélről dr. Sík Ottó, az MSZMP KB irodája munkatársa érdeklődött írásban Rácz Sándor állambiztonságért felelős miniszterhelyettesnél.[19] Fock titkársága Benkeihez fordult, aki maga sem látta a levelet, de annak tartalmát jelentették neki, s titkársága az ügyet Ráczra szignálta – végül tehát minden szál Rácz kezébe került.[20] Ő a III/III-3. (a Figyelő-dossziés személyek ellenőrzésével foglalkozó) osztály vezetőjéhez, az Antall-család megfigyelésével már az 1950-es évek eleje óta foglalkozó Agócs István alezredeshez fordult. Agócs a BRFK bevonásával tisztázta a dekonspiráció körülményeit, majd jelentett a főcsoportfőnöknek. Ebben javasolta, hogy „külső figyelést” a további operatív ellenőrzés során ne alkalmazzanak. Ugyancsak indítványozta, hogy a válaszban értesítsék Antallt arról, hogy panaszát megvizsgálták, s közöljék vele, „hogy életét és munkáját az állampolgári jogok és kötelességek szemelőtt [sic] tartásával folytassa tovább.”[21]

Agócs tehát – s ezzel Harangozó Szilveszter, a III/III. (belsőreakció-elhárító) csoport főnöke is egyetértett – valamelyest megnyugtató jelzés visszaküldését javasolta, ami ha nem is érdemi reakció, de értelmezhető legalább paternalista válaszként, benne a magától értetődő állampolgári kötelességek mellett a jogokra való utalással. Rácz az MSZMP KB Irodának küldött első tájékoztatójában még úgy fogalmazott: „Intézkedtem, hogy a jövőben Antall Józsefnek hasonló jellegű panaszra ne legyen alapja.”[22] Három nappal később ugyanoda már csak annyit írt, hogy a BM átvállalja a válaszadás terhét – annak tartalmáról nem tett említést.[23] Nyilvánvalóan csak annyit akart tudni: mennyire veszik komolyan a levelet másutt, odafent; amikor kiderült, hogy egyáltalán nem, a következő választ adatta a BM Titkársággal: „Antall József részére, Budapest V., Károlyi Mihály u. 4/8. sz. – Az MSZMP Központi Bizottságához, a Minisztertanács elnökéhez, valamint a Belügyminisztériumba írt beadványaiban foglaltakkal kapcsolatban értesítem, hogy panaszát, mint alaptalant, lezártnak tekintjük. Budapest, 1968. március 14-én. Kiss Lajos r. alez.”[24] Ha Antall levelében a fenntartások és a kívülállás számos jelét helyezte el, akkor a rendőrminisztérium minimalista változata maga volt az ignorancia – erre utal a megszólítás és a búcsúzás hiánya, az eredeti levél címzettjeinek szándékolt vagy véletlen eltévesztése (Kádár János képviselő helyett az MSZMP KB stb.). Antall magasra tette a mércét, bár az általa emlegetett totális állam logikájának tökéletesen megfelelő címzetteket választott. Azok azonban nem kívántak tudomást venni fél-nyilvánosságnak szánt politikai életjeléről.

Az újságcikk 

1968. július 28-án a Magyarország című hetilap a 20. oldalon „Lengyelek Magyarországon” címmel cikket közölt, amely Dömötör László aláírásával jelent meg. Az 1939-es, Lengyelország német lerohanását követő menekültekre, a velük kapcsolatos német-magyar politikai ellentétekre emlékező írásnak – szerzője saját szavaival – két esemény adott aktualitást: a második világháború alatti Magyarországgal kapcsolatos diplomáciai iratok bő válogatásának megjelenése,[25] illetve az a tény, hogy „a közelmúltban lengyel társadalmi szervek munkatársai kutatták hazánkban a második világháború alatt nálunk élt lengyelek tevékenységének nyomait. Sok érdekes, korábban csak néhány személy előtt ismert dokumentum is előkerült. Annak idején dr. Antall József minisztériumi tisztviselőként irányította a lengyelek sorsát – Magyarországon.” Bár a cikk szerzője nyíltan nem írta le, valószínűsíthető volt, hogy a dokumentumok magánál dr., azaz id. Antall Józsefnél „kerültek elő”. A cikk második része röviden és sajátosan ismertette id. Antall életrajzát, mondván, hogy a Belügyminisztérium osztályvezetőjeként irányította a lengyelek „sorsát”, hogy a felszabadulás után „hosszú évekig” volt építésügyi (helyesen: újjáépítési, és nem túl hosszú ideig) miniszter, majd a Vöröskereszt és a Lengyel-Magyar Kereskedelmi Kamara elnökeként dolgozott. Ezután következett a lengyel polgári és katona menekültek sorsának rövid leírása. Id. Antall József neve még háromszor szerepelt a cikkben. Az első: „Antall József – felhasználva beosztása adta minden lehetőségét – minden erővel és eszközzel segítette a hazánkba menekült lengyeleket. Ezt a munkát azonban sohasem tudta volna elvégezni, ha a magyar nép legkülönbözőbb rétegeiből igen sokan nem sietnek a segítségére. A lengyel menekültek között ott voltak a kommunista párt tagjai is.” A második azt tudatta, hogy Antall a német megszállás után együtt került a Gestapo börtönébe az itteni lengyelek számos „bátor” vezetőjével, köztük olyanokkal, akiket később kivégeztek. A harmadik – a cikk záró bekezdésében – a következőképpen hangzott: „Dr. Antall Józsefet – közmegelégedésre végezte munkáját munkatársaival együtt – a felszabadulás után a ťPolonia RestitutaŤ elnevezésű egyik legnagyobb lengyel kitüntetéssel jutalmazták. Most emlékiratait rendezi: ťAmiről az akták nem beszélnek...Ť címmel.”

Az ártatlanabb, fiatal olvasó mindezek alapján úgy vélhette, id. Antall József nyugalmazott miniszter tiszteletreméltó, közmegbecsülésnek örvendő idős ember, a magyar ellenállási mozgalom valamiféle harcosa, aki a felszabadulás után ezért magas tisztségeket töltött be, ma pedig egy (talán hamarosan a Kossuthnál megjelenő?) könyvet ír. Ezt támasztotta alá életrajza, amely nem említette kisgazda párttagságát, azt, hogy Nagy Ferenc koalíciós kormányában volt miniszter, természetesen hallgatott 1956-ról, viszont – igaz, eléggé szervetlenül, ügyetlenül – működését összekombinálta a magyar nép támogatásával, meg a lengyel menekültek közötti kommunista párttagokkal. Hallgatott arról, hogy munkatársai közül – akikkel együtt „közmegelégedésre” dolgozott – 1951-ben jó néhányat kitelepítettek (Osváth Lászlót, Baló Zoltánt, Utassy Lórándot, Pintér Viktort[26]), nyugdíjának felemelésére vonatkozó kérelmét pedig az előző évben visszautasították.[27]

Látszatra sem ezek a diszkréten kezelt tények, sem az id. Antall Józsefről festett idillikus kép nem indokolta, hogy a Belügyminisztérium III/III-3. a. alosztálya egy jelentésében az év vége felé úgy fogalmazzon, hogy id. Antall fiával együtt „akciót indított a horthysta külpolitika és államapparátusának egyes tagjai, valamint az FKP és jobboldali képviselői rehabilitálása érdekében.”[28] Első látásra az is túlzásnak tűnik, hogy a Magyarország nem túl jelentős közleménye nyomán a minisztérium legmagasabb szinten készítsen összefoglalót, javasolva, hogy „a párt illetékes szervei által az ilyen jellegű cikkek megjelenése megakadályozást nyerjenek [sic!].”[29] Arról, hogy id. Antall József háború alatti tevékenységének dokumentumait rendezi, hogy emlékeit írásban is rögzíti, a szervek az 1950-es évek végétől tudtak, számos ügynöki jelentés mellett magától id. Antall Józseftől, aki még 1958-ban beszélt erről kihallgatójának, Bodrogi László őrnagynak.[30] Tudtak arról is, hogy ő és családja gondolkodik az emlékiratok megjelentetésén, tudták, hogy lengyel történészek és diplomaták időnként felkeresik a nyugalmazott minisztert otthonában. Még a cikkben emlegetett „lengyel társadalmi szervek” munkatársainak egyébként 1966 végi látogatásáról is voltak információik. Igaz, ezek nem az említett szervek – lengyel hadtörténészek – egyik „munkatársának”, Witold Biegenskinek 1968-ban Varsóban megjelent, a magyarországi lengyel katonai emigrációról szóló publikációjából származtak.[31]  Inkább két másik, sajátos forrásból. Egyrészt hadtörténész honfitársaik kutatómunkája iránt egy további „lengyel társadalmi szerv”, a Lengyel Állambiztonsági Szolgálat is érdeklődött (ex officio). Nem annyira id. Antall személyére, vagy a menekültekkel való bánásmódra, mint inkább az ő egyes lengyel (és magyar) kapcsolataira, s főként id. Antall dokumentációjára voltak kíváncsiak. A másik forrás még közelebb volt a tárgyhoz – a Magyarország cikkének írója „Varga Sándor” fedőnéven történetesen a BM III/III-4., a kulturális területen működő reakciót elhárító osztályának ügynöke volt.[32]

A húszas évek elején született „Varga” a háború alatt kis jobboldali radikális lapocskáknak dolgozott. Legkésőbb 1957-től ismét a sajtó területén működött, különféle hetilapoknak, például a Hétfői Híreknek, vagy ahogyan a példa mutatja, a Magyarországnak dolgozott. A BM III/III-3-a alosztályának 1968 végi jelentése (ide került át „Varga” a kulturális területről az év elején) „eredményes, jó képességű, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező, gyakorlott” ügynökként jellemezte, hozzátéve azonban, hogy állandó állása nincs, és (ezért? másért? mindenért együtt?) gyakran iszik. Elhelyezése azonban „folyamatban van”, addig is havi 200 Ft költségtérítésben részesül. Mindebből úgy tűnik, hogy „Varga Sándor” a hatóság sokoldalúan foglalkoztatható, de némiképp „problémás”, az adott pillanatban kicsit lenézett hálózati személye volt (akinek havi kétszáz forinttal szúrták ki a szemét), akihez azonban mégis fűződött némi hatósági remény (máskülönben nem akarták volna elhelyezni).[33]

„Vargát” tartói a lengyel kollégák érdeklődése nyomán arra utasították, számoljon be id. Antall József magánarchívumáról. Ő a maga módján, kis cikkben tett eleget a feladatnak, amelyben „bemutatta” id. Antall egykori tevékenységét is, sok névvel, adattal. Olvasói erre nem reagáltak (a történetet nagy vonalakban ismerték), megjegyzéseikből azonban világos, hogy „Varga” Antall kérésére próbálkozott már valamilyen publikációval a korábbi években, sőt erre a célra iratokat is kapott tőle. Ez sem váltott ki érdeklődést, Budapest valószínűleg tájékoztatta a lengyeleket, s „Vargának” annyit mondtak, hogy „keresse meg a korábban rendelkezésére bocsátott dokumentációt és azt nekünk juttassa el.”[34] Mint később kiderült, „Varga” a Lengyelek Magyarországon kéziratának első változatát is eljuttatta a BM-be, de az sem okozott különösebb izgalmat (legfeljebb, a fentebb idézettek tanúsága szerint, a „vörös farkak” számát szaporította egy kissé a cikkben).[35]

Annál nagyobb riadalmat okozott „Varga” 1968. október 23-i jelentése, amelyben egy, id. és ifj. Antall Józseffel közösen folytatott beszélgetéséről számolt be. Ebből az derült ki, hogy a szervekkel ellentétben Antallékat a cikk a legnagyobb izgalommal töltötte el. Sőt, nemcsak őket: „Előhoztak egy csomó levelet, amik azóta érkeztek. [...] Átadtak nekem egy kiadványt azzal a felkiáltással, hogy Helle Laci hozta tegnap, miután tudta, hogy jössz ide.”[36] Egy későbbi összefoglaló szerint (lehetséges, hogy ez is „Varga” jelzéseire támaszkodott) id. Antall „Budapesten és vidéken élő elvbarátaitól számos gratulációs levelet és telefont kapott. Ezek reményüknek adtak kifejezést arra, hogy ennek alapján sor kerülhet rehabilitációjukra is, és arra, hogy kiemelt nyugdíjat állapítsanak meg részükre.”[37]

A beszélgetést ifj. Antall József irányította („igen kimérten, határozottan, mintegy utasítás formájában tanácskozott velem” – jegyezte meg némileg indignáltan „Varga”), s mondandójának lényege az volt: folytatni kell a cikket, sorozatot kell írni a második világháborús magyarországi menekültekről. E cikkek középpontjában id. Antall József állna, a történeti pontosság, a részletek gazdagsága az ő iratai alapján garantált, emellett azonban fel kell keresni és meg kell kérdezni egy sor még (itthon) élő résztvevőt, egykori diplomatáktól magas rangú köztisztviselőkig, kisgazdáktól honvéd- és csendőrtiszteken át legitimistákig. „Varga” részletes eligazítást kapott nevekkel, címekkel, telefonszámokkal, jeléül annak, hogy a szóban forgó személyekkel Antallék rendszeres kapcsolatban állnak. Id. Antall József kis kitérőként megjegyezte, hogy a lengyelek egyes vezetői tudvalévően az angol titkosszolgálat magas rangú tisztjei és beosztottjai voltak. Hosszabb fejtegetésbe bocsátkozott a kisgazda emigráció hazatérésének lehetőségéről, s hozzátette, a napokban hazalátogató magyarok közvetítésével üzenetet kapott Varga Bélától, illetve Nagy Ferenctől. Ifj. Antall József megemlítette, hogy hamarosan ő lesz a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár igazgatója, szólt élénk nemzetközi kapcsolatairól (főleg a „katolikus egyházon keresztül”). A beszélgetés – kis túlzással – érintette tehát a magyar állambiztonság célpontjainak jelentős részét, kirajzolta a magyar kommunista rendszer szinte teljes ellenségképét. Mindez a cikk kapcsán, s az egész „hálózat” középpontjában mintha a Károlyi Mihály utcai lakás és lakói állnának.

„Varga” azért megkérdezte, miért is kell ezt csinálni, miért kell „továbbvinni” a lengyel ügyet. Jól tette, mert némi gyógyírt nyert a kimért hang okozta lelki sebére. „Ifj. Antall József [ezt így] összegezte: az én [tudniillik „Varga”] bátorságom és kemény helytállásom nyomán sikerült a hamu alól ezt a parazsat kikaparni, ami most már izzik, mutatja a lengyelek nagyfokú érdeklődése. Lengyelország a kommunista táboron belül egy olyan pont, ami nekünk példaképünk lehet és nekünk követni kell a lengyel példát. [... Magyarországon is] az a polgári demokrácia felé közeledő szocializmus valósulhat meg és kell is hogy megvalósuljon, ami Lengyelországban van.” Körülbelül ezért tartották mindketten „Varga” írását „az utóbbi évek legjelentősebb politikai cikkének”.[38]

„Vargát” azonban még ez sem nyugtatta meg teljesen. Így azután, amikor ifj. Antall József vázlata nyomán elkészítette a következő cikket „Francia menekültek Magyarországon” címmel, s a kéziratot megvitatta vele, újra előhozakodott aggályaival. Elképzelhető, hogy a cikk első változata vagy terve láttán az állambiztonság arra utasította ügynökét, igyekezzen befolyásolni, „mérsékelni” annak tartalmát. „Varga” szerint ifj. Antall makacsul elutasította ezeket a javaslatokat, a „marxista blablát”, de a cikkek (a sorozat ötről időközben háromrészesre szűkült) általános célkitűzéseiről ismét szívesen beszélt. Ezúttal nem volt szó a lengyel példáról. Antall három törekvést említett: a magyar ellenállás, a „másik Magyarország” történetének feltárásával közelebb kell hozni az országot a Nyugathoz; a második cikkel közös, magyar–francia történeti kutatásokat kívánt inspirálni; s végül személyes jellegű céljairól szólt – ez utóbbiakról a legtöbbet.

Ezek sorában elsőként apja teljes rehabilitációját említette, amit állítólag Kállai Gyula és Ortutay Gyula meg is ígért Kádár megbízásából. „A másik személyes kérdés az ő ügye. Őt sajnos 56 után igen súlyos zaklatásoknak tették ki. Így akarja ő bizonyítani [...] hogy őt nem törték meg, és nem befolyásolták azok a vekzatúrák, amelyeknek ki volt téve 56-ban, elsősorban kisgazdapárti vonalon, de ugyanakkor közbejött[ek] nekem más dolgaim is, és ezeket összevonták. Igaz, hogy eljárás nem indult ellenem – mondta – de nem valószínű, hogy feddhetetlenségi bizonyítványt kapnék, és ezeknek az anyagoknak a rendezésével, összegyűjtésével majdan adandó alkalommal szeretném úgymond pofájába vágni a kihallgató tisztemnek, hogy a bölcs prédikációi ellenére is ugyanaz vagyok, aki voltam. [...] Mi a fasisztákat többre becsüljük, mint magát és a hasonlókat – mondta ez a tiszt – mert a fasiszták azok a fasizmus és a náci Németország helyére behelyettesítették a marxizmust, a Szovjetuniót és azok egyszer már lezárták a múltjukat. Maguk pedig polgári ellenzéki vonalon, mint nacionalisták és nemzetközi koncepciót keresők állnak velünk szemben, ami lényegesen nehezebb és nekünk több gondot és bajt okoz.” Antall utalt 1956-os szerepére a kisgazda ifjúsági szervezésben, amikor „néhány barátjával [együtt] kissé szélsőségesebb hangot is megpendített”, s akik aztán külföldre távoztak. „Aztán később abbahagyták a vele való foglalkozást, azoknak viszont, akik külföldre távoztak, nagyrészt megbocsájtottak, hiszen már haza is jöttek, és úgy látszik, hogy ezt az egész 56-os dolgot elfelejtették. Ez számára megnyugtató, mert biztonságot ad, és nyugodtabban tud apjával és barátaival politizálni, hiszen az a történész munka, amit ő végez, végeredményben – habár már szakterület – de erősen politika.”[39]

„Varga” szövegében – viszonylagos koherenciája ellenére is – nehéz elkülöníteni az elbeszélőket és a hozzájuk tartozó elbeszéléseket. Antall 1957-es kihallgatója például minimum két (ha „Vargát” egy elbeszélőnek fogjuk fel) áttételen keresztül beszél. A „polgári ellenzéki vonal” kifejezést akkor kihallgatók nemigen használták, s az egész „elemzés” Antall által erősen átértelmezettnek tűnik. Antall mondatait Kádár Jánoshoz írt levelével összehasonlítva azonban mégis kivehetők gondolkodásának szekvenciális elemei, amelyek persze a címzettől függően eltérő állításokhoz szolgáltak érvként. A központi kérdés láthatólag a személyes múlt folytonossága olyan helyzetben, amikor külső nyomásra a múlt egyik vagy másik szakaszáról hallgatni kell. Az emlékezés kimondható folyamata megszakadt, sőt, fennáll a veszély, hogy akár az egész elmondhatatlan marad. A múlt azonban identitásképző tényező, a tét tehát az önazonosság. Ezt pedig a hatvanas évek végére a rendszerrel való kényszerű, mégoly fenntartásos együttélés amúgy is kikezdte. 1968 reményét Antallék gondolkodásban nem a szocializmus emberi arcának felvillanása váltotta ki, hanem az, hogy az emlékezés nyilvánossá válhat, a személyes, sőt azon túli, annál tágabb múlt folytonossága deklarálható. Akár a beilleszkedés magyarázatával (tégla a magyar művelődésügyben), akár a múlt új konstrukciójának lehetőségével, mellyel felmutatható a második világháborús szerep, s talán a koalíciós demokrácia is elbeszélhetővé válik (1956-ot pedig úgyis elfelejtették). Ez a remény indította útjára az életjeleket. Mindehhez tehát mégis szükség volt arra, hogy a kommunista rendszer a változás jeleit mutassa, hiszen az esetleges „elbeszélés” feltételeit nem Antallék diktálták, s ezt ők is jól tudták. Ám amennyiben mégis érdekelte őket a szocialista rendszer evolúciója, annak kívánatos iránya nem az 1968-as Magyarország volt. Ez a viszonyítási pont a „Vargával” való beszélgetésben egyértelműen megjelent: az 1968-as Lengyelország. Ott a posztsztálini rendszert marxista alapon demokratizálni kívánó értelmiségiekkel és pártfunkcionáriusokkal (ahogyan ott nevezték, a  „kontesztálókkal” és a „revizionistákkal”) az államhatalom a nacionalista retorikát, a nyílt antiszemitizmust és Moczar tábornok belügyminiszter híveit (a „partizánokat”), legfőképpen pedig az ő belügyi alakulatait vonultatta fel. A brutális fellépés sikerrel hallgattatta el az ottani reformereket, s egy ideig úgy tűnt, Lengyelországban valósul meg az úgynevezett „nemzeti kommunizmus” egyik korabeli változata.[40]

Ha az orvostörténészek nemzetközi összejövetele – amelynek példáján Antall a történész szakma politikai jellegét szemléltette „Vargának” – politika, akkor a második világháborús magyar ellenállás kérdésének feszegetése egy nagy példányszámú hetilapban 1968-ban tényleg a politika alapkérdéseit feszegette. A franciákról szóló cikk (amely természetesen nem jelent meg, ahogyan a tervezett sorozat többi része sem) középpontjában most már valóban id. Antall József állt, sőt abban meg is szólalt. Amit mondott, abban a franciákra vonatkozó rész volt a legkevésbé lényeges, bár a két ország kölcsönös recepciójában hosszú ideje fennálló egyenlőtlenségről szóló rész (számunkra ők a „németségen túli Európa” vonzó példája, modell, számukra a magyarság: „jelentéktelen parasztok a kontinentális politikai sakktáblán) provokatív és találó. Sokkal fontosabb volt a személyes történet általános politikai deklarációban való megfogalmazása: „Ne szégyelljük azt sem a világ elé tárni, hogy volt egy másik Magyarország is, amely hű maradt eszméihez és a legnehezebb időszakban segített az elesetteken, és hatalmi helyzetéhez viszonyítva nagy tetteket hajtott végre a hitlerizmussal szemben.” Semmi kétség, id. Antall József személyes történetére vonatkozólag mindez teljesen igaz volt. Ő azonban a „másik Magyarország” politikai-szociológiai meghatározására törekedett, s azt a „hivatalos kormánypolitikai egyes képviselői (Teleki Pál, Keresztes-Fischer Ferenc) és az ellenzéki körök – köztük Bajcsy-Zsilinszky Endre – egyes csoportjai” formulában találta ki, külön kiemelve a Kisgazdapárt szerepét, melynek maga is tagja volt.[41]

A kommunista ideológiában a jövőképpel, a célok megfogalmazásával szinte egyenrangú a kanonizált múlt jelentősége.[42] A Kádár-rendszer hivatalos emlékezeti kánonja – nem utolsósorban 1956 sajátos magyarázata miatt, amely ezt megerősítette – a „forradalom” és az „ellenforradalom”, illetve az ezekkel azonosított kommunizmus és fasizmus, egyetemes jó és egyetemes rossz egyszerű duális szembeállításán nyugodott.[43] A Horthy-korszak megítéléséről az 1960-as évek vége felé történettudományi műhelyekben már folytak viták, attól azonban még messze voltak, hogy a dogmákat egy autentikus résztvevő saját személyes példájával kérdőjelezze meg – a széles nyilvánosság előtt.[44] Id. Antall József példázata pedig az általánoson belül még egy különösen kényes részproblémára is kényelmetlen fényt vetett volna: az ellenállásra, amelyet a párttörténetírás teljesen kisajátított a kommunistáknak, vagy azoknak a csoportoknak, amelyekben legalább egy kommunista megfordult. Id. Antall érezte ezt, igyekezett is személyes szerepét a szükséges minimumra korlátozni, amikor a tervezett cikkben hangsúlyozta együttműködését a „baloldali ellenzékkel”. A kommunista szót azonban nem tudta leírni. Ez „Varga Sándor” feladata lett volna, de közreműködése okafogyottá vált, a cikk asztalfiókban maradt.

Túlbecsülnénk az állambiztonsági szervek szerepét, ha azt gondolnánk, az ő éberségük akadályozta meg, hogy Antallék következő életjele is napvilágot lásson a Magyarországban. 1968-ban ezt a feladatot már mások végezték, kevésbé intézményesült, informális keretek között. „Varga” jelentéseiben szó is esik róluk: a „szerkesztőségről”, „két vezető külpolitikai újságíróról”, akik a cikket „véleményezték”, s „magasabb szintekről”, ahová az első kézirat is eljutott. Az állambiztonság inkább ifj. Antall József politikai (társas)játékaitól riadt meg, amellyel személyes jeleit nagypolitikai mezőbe helyezte. Ahogyan levelét, s kiváltképpen az apjáról szóló cikkeket valóságos vagy lehetséges politikai játszmák, alkuk, egyezségek részeként szerette volna látni. Ahogyan hazai, sőt nemzetközi koalíciót vizionált, magát pedig az éppen készülő történelem aktorának láttatta. De vajon Agócs, Rácz és a többiek, tizenkét évvel 1956 után, az Antalékkal való tizenkét évi, sajátosan „bensőséges ismeretség” után tényleg megriadtak 1968-ban – vagy csak úgy tettek, mint aki megriad? Talán 1968-ban elég okuk volt más, valóságosabb riadalmakra. A jól felfogott érdek, az állambiztonság „legitimációja”, valamint a lassan két évtizedes rutin viszont azt diktálta: legalábbis tegyenek úgy, mintha komolyan vennék a nagy összefüggéseket. Ezért a kisgazda „vonalról” szóló összefoglaló jelentéseik még évekig ismételgették a „hamu alól kikapart parázsról” szóló mondatokat, ők pedig szorgalmasan tovább hizlalták a Figyelő-dossziékat. A politikai játék így tényleg társasjáték lett, s az állambiztonságnak valami szerepe (egy szignalizáció, egy telefon, egy pársoros átirat) még az „életjelek” elnémításában is lehetett. Amivel – paradox módon, hosszabb távlatban – a Kádár-korszak más, utólag még az állambiztonságnál is nehezebben kivehető intézményeivel együtt éppenséggel az antalli dilemma megoldásához, az önazonosság megőrzéséhez adtak segítséget.

Irodalom

Antall József, id.: Menekültek menedéke. Emlékek és iratok. Budapest, 1997, Mundus Egyetemi Kiadó.

Berend T. Iván: A magyar gazdasági reform útja. Budapest, 1988, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Burke, Peter: Mi a történeti antropológia? In Sebők Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, 2000, Replika Kör, 17-23. o. [1988]

Csepeli György: Két világ határán. Kritika, 2000. 2. sz. 16-18. o.

Debreczeni József: A miniszterelnök. Antall József és a rendszerváltás. Budapest, 1998, Osiris.

Ferber Katalin – Rejtő Gábor: Reform(év)fordulón. Budapest, 1988, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Gergely András: Antall József, a rendszerváltozás miniszterelnöke. In Schmidt Mária, Tóth Gy. László (összeáll.): Janus-arcú rendszerváltozás. Tanulmányok. Budapest, 1998, Kairosz, 122-135.

Ginzburg, Carlo: Az inkvizítor mint antropológus. In Sebők Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, 2000, Replika Kör, 147-156. o. [1989]

Gyáni Gábor: Emlékezeti kánonok – emlékező közösségek. In Évkönyv IX. 2002. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János, Standeisky Éva. Budapest, 2002, 1956-os Intézet,

Huszár Tibor (szerk.): Kedves, Jó Kádár Elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből 1954-1989. Budapest, 2002, Osiris.

Huszár Tibor: 1968. Prága – Budapest – Moszkva. Budapest, 1998, Szabad Tér.

Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 2. köt. 1956. november – 1989. július. Budapest, 2003, Szabad Tér – Kossuth.

Kornai János: A magyar reformfolyamat: víziók, remények és a valóság 1-2. rész. Gazdaság, 1987. 2. sz. 5-46. o., 3. sz. 5-40. o.

Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest, 1993, HVG Rt.

Kovács János Mátyás: Reform Economics: The Classification Gap. Daedalus, 119, 1990 (1), 215-248. o.

Kozák Gyula: Marwick szerint a (hatvanas évek) világ(a). In Évkönyv 2001. IX. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2001, 1956-os Intézet, 9-41. o.

Lackó Miklós (szerk.): A két világháború közötti Magyarországról. Budapest, 1984, Kossuth.

Levi, Giovanni: A mikrotörténelemről. In Sebők Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, 2000, Replika Kör, 127-146. o. [1991]

Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Budapest, 1988, Magvető [1968]

Mausbach, Wilfried: Historicising ’1968’. Contemporary European History, Vol. 11:1, February, 2002, 177-188. o.

Navratil, Jaromir et. al. (compiled and edited by): The Prague Spring, 1968. Budapest, 1998, CEU Press.

Paczkowski, Andrzej: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1997, 1956-os Intézet.

Petri György versei. Bp, 1991. Szépirodalmi.

Pithart, Petr: Hatvannyolc. Pozsony, 1993, Kalligram.

Püski Levente: Demokrácia és diktatúra között. A Horthy-rendszer jellegéről. In Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest, 2002, Osisis, 206-233. o.

Rainer M. János: Egy „kompromisszum” hétköznapjai – jelenetek a hatvanas évekből. Antall József és az állambiztonság embere. In Múlt századi hétköznapok. Tanulmányok a Kádár-rendszer kialakulásának időszakáról. Budapest, 2003, 1956-os Intézet, 270-298. o.

Rainer M. János: Lemerülés vagy megkapaszkodás? Idősb és ifjabb Antall József az 1956 utáni években. In Évkönyv X. 2002. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2002, 1956-os Intézet, 135-168. o.

Ránki György és mások (összeáll.): A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról. Budapest, 1968.

Rév István: Ellenforradalom. Beszélő, 1999. 4. sz. 42-55. o.

Révész Sándor: Antall József távolról 1932-1993. Budapest, 1995, Sík Kiadó.

Romsics Ignác: Magyar történeti problémák 1900-1945. In Püski Levente, Valuch Tibor (szerk.): Mérlegen a XX. századi magyar történelem – értelmezések és értékelések. Budapest, 2002, 1956-os Intézet – Debreceni Egyetem Történelmi Intézet Új- és Legújabbkori Történelmi Tanszék, 17-32. o.

Szamuely László: A mechanizmus-vita második hulláma és az 1968. évi reform Magyarországon. Gazdaság, 1985. 2. sz. 94-115. o.

Vajda Mihály: Posztmodern beszéd a gyönyörű HATVANAS évekről, amikor utoljára még – akár szép, akár csúnya – minden olyan egyértelmű volt. In Nagy Ildikó (szerk.): Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, 1991. március 14.–június 30. Budapest, 1991, Képzőművészeti Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria –Ludwig Múzeum.

Vajl, Pjotr – Genisz, Alekszandr: Sesztyigyeszjatije. Mir szovjetszkovo cseloveka. Moszkva, 1996, Novoje lityeraturnoje obozrenyije.

Vass Henrik (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967-1970. Budapest, 1974, Kossuth.

A tanulmány teljes terjedelmében a következő helyen jelent meg:
Évkönyv XI. –2003, Budapest, 1956-os Intézet, 18–32.o.