Az „ügynök”

A kilencvenes évek elejétől az ügynök (a „szocialista” korszak állambiztonsági szerveinek besúgója, informátora stb.) lett a rendszerváltást megelőző időszakról szóló nyilvános diskurzusok egyik kulcsfogalma. Egyetlen nagy erejű jelkép, amely kifejezi az egész társadalmat átjáró, megrontó hazugságot és csalást, megtestesítve a rendszert, megmutatva annak valódi természetét. Az ügynök: démon, aki  igyekszik mindenáron (örökre) rejtve maradni; ellenben ha leleplezik (ha valakiről kiderül, hogy ügynök volt), az mintegy az igazságot mutatja meg az egész démonikus szisztémáról, melyben ő ügynökként tevékenykedett.

Bár a személyek és szerepek démonizálásának a szovjet mintájú társadalomszervezés kritikájában mindig jelentős szerepe volt, nem mindig s nem feltétlenül az ügynök alakja tűnt erre a legalkalmasabbnak. 1956-ban, a forradalom előtti olvadás időszakában a nyilvánosságot elérő magyar pártellenzéki értelmiségiek először a pártfunkcionáriusban vélték megtalálni a bírált rendszer emblematikus alakját.[2] A forradalom napjaiban egy nyilvánvalóan évek óta tartó nemnyilvános (magán)diskurzus tört nagy erővel a felszínre, s a funkcionárius helyére az ávós személyét tette. Az ávós elsősorban, sőt szinte kizárólag az akkori állambiztonsági szervezet hivatásos állományának tagjait jelentette. Bár a besúgók (akkor még többnyire nem ügynökök, s nem is feltétlenül az Államvédelmi Hatóság, hanem bármely más szervezet – párt, üzemi vezetés, katonai egység, egyházügyi hatóság stb. – informátorai) létezése köztudott volt, inkább jól lehatárolt, személyes körben esett róluk szó, ahol a közvetlen leleplezés lehetséges volt, és a forradalom napjaiban gyakorta be is következett. A besúgó 1956-ban alig vált el a feljelentő magyar viszonylatban eléggé rendszerfüggetlen szerepétől – az 1944-es és az 1945-ös feljelentők még közvetlen emlékként éltek a köztudatban, és sokszor – a szó szoros értelmében – eleven szereplőként a társadalomban.

1956 után rövid ideig még nem dőlt el, hogy a berendezkedő kádárista elit mekkora teret enged a Rákosi-rendszer bírálatának, s él-e a démonizálás eszközeivel. A rákosista, sztálinista kategóriák rövid ideig még a pártvezetés belső használatú nyelvében is alkalmazott megnevezések voltak, de szűkítették a forradalom előtt és alatt felszínre tört társadalmi ellenszenv célpontjait, a funkcionáriust és az ávóst. Rákosista volt az a funkcionárius (esetleg ávós), aki a diszkontinuitás kádári minimumát sem volt hajlandó elfogadni, illetve akit a kádári vezetés ilyennek tekintett. A „munkásmozgalmi emberekkel” szembeni törvénytelenségeket lezáró 1962-es párthatározat megszüntette ezt a bizonytalanságot, s a korábbi démonok magánemberekként a társadalomba, gyakrabban a hatalmat gyakorló elit perem-pozícióiba „beolvadva” elvesztették ördögi vonásaikat, ritkán emlegették őket, akkor is szofisztikus megnevezések mögé rejtve (például a személyi kultusz idején hibákat elkövetők).

A Kádár-rendszer válságának idején a nyilvánosságban ismét megjelenhettek a rendszer lényegét kifejező emblematikus alakok, szimbolikus megsemmisítésük (leleplezésük) fejezte ki leghatékonyabban a letűnő rendszer elutasítását. Eleinte a történelmi ismétléskényszer működött, újra démonná vált az ötvenes évek kommunista funkcionáriusa (aki még a nyolcvanas években is a Politikai Bizottságban, Központi Bizottságban, kormányban, parlamentben, főhivatalban, tanácsban, gyárban, téeszben ül és „uralkodik”) és az ávós (valamint az 1956 utáni megtorló perek immár nem ávós, csak „valamikori ávós” vizsgálója, továbbá ügyésze, bírája) vált újra démonná. Később, már a rendszerváltás folyamatában felbukkant a nómenklatúra sokkal nehezebben megfogható fogalma – helyesen: pozícióját a nómenklatúra-rendszer keretében elnyerő személy.

1956-ban az emblematikus ellenségkép viszonylag könnyen meghatározható volt, a Kádár-korszak viszonyai ezt sokkal nehezebbé tették. Korábban nyersen és ezért világosabban érvényesültek az uralmi viszonyok, a nyolcvanas évek végén a társadalmat működtető látens kompromisszumrendszerek mind nehezebbé tették a „démonok” felismerését. Pedig az igény éppen e kompromisszumok miatt elemi erejű volt. Láttatni kellett az ellenséget, akár hanyatlásában, összeroskadásában, hiszen máskülönben a társadalom, annak csoportjai, sőt az egyes ember részvételéről, a rendszer működtetésében vállalt szerepéről (esetleg: felelősségéről) kellett volna beszélni. Az emblematikus figurák megbélyegzése, utólagos szankcionálása utat engedett a bűnbakképzési mechanizmusoknak.

A nyolcvanas–kilencvenes évek „démonai” problematikus „démonoknak” bizonyultak. „Kommunista funkcionáriusok” vagy „ávósok” már csak mutatóban akadtak, többnyire olyan idős emberek, akiknek életpályáján hosszú, más jellegű szakaszok következtek azután, hogy démonikus szerepeiket betöltötték. Életútjuk ilyen felfogása is komoly intellektuális feldolgozási folyamatot igényelt volna. A démonikus bűnbakképzés viszont leegyszerűsítő és emocionális jellegű, ehhez a nómenklatúra határai bizonytalanok. Ez a csoport számottevően megváltozott a Kádár-korszak folyamán, uralmát a durva hatalmi kényszer, az ideológiai rigiditás helyett mindinkább szakszerűsödő „technikák” alkalmazásával, egyre inkább (szak)tudása felhasználásával gyakorolta. Ráadásul sikeres konverziót hajtott végre éppen a rendszerváltás kritikus történelmi időszakában, amikor menedzserré, vállalkozóvá, bankárrá, tisztviselővé vagy politikussá vált. A velük szemben megfogalmazódó kritika, az ellenszenv, a gyűlölet jó adag irigységgel, sőt bizonytalan elismeréssel keveredett. A nómenklatúra embere nemigen hasonlított a funkcionárius és az ávós klisé-képeire (fiatalabb volt, képzettebb, visszamenőleg ideológiailag semleges tecnokratának tüntette fel magát), s akár, egyszerre „korunk hősévé”, „sztárrá” változhatott különféle alakokban.

Az ügynök, mondhatni, kapóra jött ebben a helyzetben. Rejtett, konspirált személy, nem vetődött rá „automatikusan” fény a rendszerváltással, hiszen a magyarországi (és a térségbeli) átalakulások meghatározó vonása volt az intézményi folyamatosság. Ahhoz azonban elég nyomot hagyott, hogy leleplezhető legyen a médiatizált közbeszéd adekvát technikáival. Szerepe ugyanakkor a „puha-paternalisztikus” uralmi viszonyok közepette félelmetesen, szinte kéjes-izgalmas módon közel esik a társadalom többségének szerepéhez. Részt, konkrét részt vállalt a rendszer működtetésében, ez azonban nem manifesztálódott, ellenkezőleg. Csupán szigorúan zárt irattárakban porosodó akták „világítják meg”, hogyan is tette. Sőt, még ezek sem pontosan, hiszen az iratok tetemes része talán eltűnt, megsemmisítették (hogy mekkora része, hogy egyáltalán így történt-e, senki sem tudja). A bűnbakképzés kiegészülhet koncentrált médiafigyelemtől övezett krimiszerű „nyomozásokkal” és lelepleződésekkel, amelyeknek „áldozatai” így véletlenszerűen válnak démonokká.

A véletlenszerűség tovább erősítette a démonizálás pótcselekvés jellegét. Szociológiai és politikaelméleti szempontból az ügynök viszonylag jelentéktelen csavar a gépezetben. A korábbi emblematikus alakoknak több joggal tulajdonítható például a letűnt rendszer működtetése, valóságos és szimbolikus értelemben egyaránt. Az ügynök jóval közelebb áll az átlagemberhez. Konspirált élete titok, de a köznapi gondolkodás számára a leleplezés nyomán megismerhető, átélhető titok. (Az átlagember rendszerműködtető szerepe ugyaneme gondolkodás számára nem titok, és csak bonyolult és esetenként fájdalmas intellektuális technikákkal ismerhető meg). A feltárt titok elkülöníti az ügynököt a rendszer megszámlálhatatlan ágensétől, az ügynök így mindenki helyett „felmutatható”, s felmutatása egyben felmentést jelent mindenki másnak.

E fenti mechanizmusokat a jelenség felbukkanásával egyidejűleg sokan észrevették, és figyelmeztettek rá, legnagyobb erővel talán Nádas Péter, Kenedi János, Esterházy Péter, vagy – általánosabb, térségi érvénnyel – Timothy Garton Ash.[3] Ez azonban nem teszi feleslegessé, hogy a maga eszközeivel a történettudomány is foglalkozzon a problémával. Eleddig jobbára csak alkalmi dokumentumközlések láttak napvilágot az ügynökről. Az alábbi szöveg sem több elsődleges leírásnál, egy folyamatban lévő kutatás közbülső jelentésénél. Bár az ügynököt célszemélye felől közelítettem meg, a történet nem a megfigyelt története, hanem magáé az ügynöké. Voltaképpen nem is az egyes emberé (noha egy személy áll a középpontban), hanem a hálózati ember szerepéé. Mivel azonban e rejtett szerep a nyílt életszerepek és -helyzetek különleges felhasználásán alapul, óhatatlanul jelezni kellett az életút más adatait is, a „látható történetet”.

Ebből adódik, hogy a történet főszereplője felismerhető. Ellentétben az „ügynökvadászattal”, nekem nem célom a megnevezés útján történő „leleplezés”. A „hálózati ember” jelensége érdekel, ezért a szövegben végig első fedőnevén szerepeltetem. Bárhogyan is viszonyult szerepéhez, számunkra, utólagos vizsgálódók számára a hálózati ember sajátos identitással bír, amit a valóságostól, a „nyílttól” eltérő név is kifejez, meglehet, a legjellemzőbb módon.

Látókörben

„Kátai Györggyel”  először az általa leghosszabban megfigyelt „célszemély”, ifj. Antall József állambiztonsági aktájának irataiban találkoztam. Az alábbiakban a rendelkezésre álló különféle iratok segítségével a hálózati ember sajátosan hálózati életútját próbálom rekonstruálni, amelynek kezdetét, szakaszait és vége(i)t elsődlegesen a hálózatot létrehozó, működtető, „építő” intézmény konstruálja. „Kátai György” nem megszületik (mondjuk 1931 decemberének elején Budapesten, mint a vele egy testben élő „valóságos” személy), hanem megalkotják. 1960. augusztus 5-e, amikor beszervezési nyilatkozatot ír alá, fedőnevet kap („Kátai György”, a hálózatban ezt használja saját kezű aláírásaként), kioktatják a konspiráció szabályaira, meghatározzák számára a módot, ahogyan az intézménnyel kapcsolatot tart, és előírják első feladatait, csak bizonyos tekintetben a hálózati ember születésnapja. Más tekintetben egy konstrukciós folyamat, a hálózati ember „felépítésének” sikeres végpontja. A már korábban keletkezett akarat ölt testet ebben a naphoz, órához  köthető aktusban.

A „hálózati ember” felépítésének (nemzésének) első mozzanata, amikor valóságos személye az állambiztonsági szervek „látókörébe kerül”. Nem, vagy csak ritkán tudatos keresés eredményeképpen, inkább és jellemzően véletlenszerűen. A Belügyminisztérium II. Politikai Nyomozó Főosztálya 5. (belső reakció elhárító) osztálya[4] 1957-ben úgynevezett bizalmas nyomozást kezdeményezett ifj. Antall József, a Toldy Ferenc Gimnázium magyar–történelem szakos tanára ellen.[5] 1956-os „ellenforradalmi tevékenységgel” és nyugati kémkapcsolatokkal gyanúsították, ügye pedig egy úgynevezett kombináció része volt. Esetleges letartóztatásával kívántak nyomást gyakorolni apjára, id. Antall Józsefre, volt kisgazda miniszterre és pártvezetőre, akit viszont beszervezni, s egykori párttársai ellen ügynökként felhasználni akartak. A fia elleni vizsgálatok első jeleire id. Antall egykori társutas politikai kapcsolataihoz (elsősorban Dobi Istvánhoz, az Elnöki Tanács elnökéhez) fordult, s így sikerült megakadályoznia a letartóztatást. A BM központi szervei azonban nem hagytak fel a nyomozással, hanem a Budapesti Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztályának munkatársaira „osztották le” a feladatot. Mivel ifj. Antall „látens politikai amnesztiája” a hamarjában összegyűjtött 1956-os „cselekményeire” vonatkozott, a budapesti nyomozóknak azt kellett volna bizonyítaniuk, hogy a Toldy ifjú tanára folyamatosan ellenséges tevékenységet folytat, államrend elleni szervezkedést, esetleg izgatást. Állandó külső megfigyelése csak részben volt megoldható (például lakásának lehallgatásával, postája figyelésével), ezért a budapesti osztály ügynököket helyezett Antall köré. Az apja körül forgolódó régi hálózati embereket erre a feladatra kevésnek tartották az idősebb Antall igen óvatos és gyanakvó természete miatt. Sikerült viszont Antall bizalmába férkőznie osztálya egyik tanulójának és egy tanár kollégájának, akiket az állambiztonság intenciójára helyeztek a Toldyba.

„Egri Gyula” tanár és „Kerekes János” tanuló eredményesen, rendszeresen és megbízhatóan dolgozó ügynökök voltak, a tanár gyorsan bizalmas személyes barátságba került Antallal – látszatra tehát a célpont „be volt kerítve”. A nyomozást vezető Kállai Lili rendőr százados azonban nem érte be ennyivel. Antallt – jelentései szerint – különlegesen veszélyes, elszánt, okos, körültekintő „ellenségnek” tekintette, akinek látszólagos passzivitása különféle titkos tevékenységeket, makacs ellenállást takar. Azt is feltételezte, hogy Antall 1956-os tevékenysége nem merült ki az addig felderítettekkel: akkori iskolája, az Eötvös József Gimnázium forradalmi bizottsági tagságával (esetleg elnökségével), néhány Somlyó-hegy környéki faluban elmondott beszéddel, meg november 4. utáni „famulusi” buzgólkodásával apja és a Kisgazdapárt vezetői körül. Kállai százados ezért folyamatosan arra törekedett, hogy Antall köré további informátorokat építsen be, hogy tevékenységének további részleteit megvilágítsák, valamint az addigi ügynököket is ellenőrizzék. A hatóságot felette jellemző „öngerjesztő” aktivitást az Antall-ügy e szakasza valóságos állatorvosi lóként mutatja. Az eredmények azonban, ahogyan általában, elmaradtak a várttól.

Az állambiztonság első lépésként megelégedett volna Antall tanári pályáról való eltiltásával, de még e tanári állásra is nagyobb veszélyt jelentett a gimnázium igazgatóhelyettesének feljelentői hevülete, mint a célpont körüli hálózat esetenként féltucatnyi tagjának aprólékos munkája. Antall sikeres szolidaritási (ellen)hálózatot szervezett maga körül vele rokonszenvező kollégákból, alsó- és középszintű szakigazgatási apparátcsikokból, s még ott feszült felette az apja kifeszítette politikai védőernyő is. Ha érettségiző diákjai 1959 júniusában felszabadult jókedvükben nem tépnek szét pár orosz nyelvi tankönyvet, nem rongálják meg egy tanterem politikai dekorációját, nem valószínű, hogy sikerül kirúgatni. Apja ismételt közbenjárására azonban Antall továbbra is értelmiségi munkakörben maradt. Mindez tovább tüzelte Kállaiékat.

Antall ismerősi-baráti körének minél pontosabb „feltérképezése” a nyomozás egyik fő vonala volt. A Toldy tanári karához tartozó „Egri” lehetőségeit erre nem tartották elégségesnek – „Egri” viszont alkalmasnak tűnt a további ügynökjelöltek körüli tapogatózáshoz. Ha kéthetente Antallról adott jelentéseiben egy-egy új név bukkant fel, rendszeresen utasítást kapott, hogy részben Antalltól, részben más csatornákon keresztül, esetleg személyes megismerkedés, „kapcsolat” útján szerezzen az illetőről további adatokat.

„Kátai” neve korábban az Antall-ügy semmilyen iratában nem bukkant fel, és az első őt említő jelentések értékelései sem utalnak arra, hogy korábban látókörbe került volna. „Egri Gyula” 1958. szeptember 30-án rendkívüli találkozót kért Kállai századostól, s beszámolt neki arról, hogy Antall József felolvasta neki és egy tanár kollégájának Pali nevű, Franciaországba disszidált  barátja levelét. Antall szerint „Pali” neve szerepelt a Bibó–Göncz-perben, a levelet pedig nem neki írta, hanem egy bizonyos „Gyurinak”. A nyomozók hamarosan azonosították „Palit” Tar Pállal, Antall egykori piarista gimnáziumi osztálytársával, aki annak idején valóban Gönczék segítségével emigrált.[6] Kállai nyomban utasította ügynökét „Gyuri” kilétének kiderítésére. Ez heteken belül meg is történt: 1958 októberében a Belvárosi Kávéházban Antall megemlítette „Egrinek” „Kátai György” (valódi, teljes) nevét. Jelentésében az éles elméjű „Egri” nyomban hozzáfűzte: „Valószínűnek látszik, hogy ez az a [„Kátai György”], aki Antall franciaországi levelezéseinek közvetítője.”[7]

A hazai személyi „kapcsolatok” feltérképezése így kulcsot adott a nyomozás egy másik fő vonalához: Antall külföldi kapcsolataihoz. Egy Antallhoz hasonlóan „veszélyes”(nek tartott) ellenség egyrészt eo ipso rendelkezik külföldi (valószínűleg: kém-)kapcsolattal, másrészt, mivel „konspirálja” azt (más nevén kapja leveleit), a kapcsolat eleve gyanús, veszélyes, valószínűleg kémjellegű. Tar Pálról, a párizsi kereskedelmi akadémia hallgatójáról ráadásul számos jelentés feküdt a hírszerzés dossziéiban.[8] „Kátai” érdekessége tehát már akkor vitán felül állt, amikor még semmit sem tudtak róla azon kívül, hogy „Kedves Gyuri! Kedves Gyerekek!” megszólításokkal leveleket kap Párizsból.

Pár héttel később Antall megmutatta „Egrinek” Tar egy római képeslapját, amelyen ott volt „Kátai” lakcíme is, majd egy mintatanításon személyesen is összetalálkoztak – így derült ki, hogy egy rákospalotai gimnázium történelemtanára. S ami még fontosabb: „Antallt igen jó és kedves barátjának mondja. Osztálytársak voltak a gimnáziumban és évfolyamtársak az egyetemen. Antallnál jóval csekélyebb képességű ember, aki teljesen Antall hatása alatt áll.”[9] Ettől kezdve „Egri” feladatai között folyamatosan szerepelt a „Kátaival” való kapcsolat tartása. Nekilátott a hatóság is: beszerezték „Kátai” adatait, és levélellenőrzés alá helyezték.

„Egri” hamarosan újabb láncszemekkel szolgált Antall és Kátai kapcsolatáról. „1958. december 27-én találkoztam Antall Józseffel […] elmondta, hogy lehetőség van közös munkára az Országos Levéltárban, de itt [„Kátai Györggyel] (akit be akarunk vonni a munkába) nem tanácsos megjelenni, mert többen felismerhetik. Antall elbeszélése szerint [„Kátai”] az ellenforradalom idején az Országos Levéltárat megszállva tartó fegyveresek parancsnoka volt, géppisztollyal járkált az épületben, és több kérdésben utasításokat adott a levéltár vezetőinek. Antall szerint [„Kátai”] azért jár most fekete szemüveggel és növesztett bajusszal, hogy ne ismerjék fel.”[10] A könnyen kapcsolatot teremtő, Antall barátságát és saját 56-os múltját a rokonszenv megteremtésére ügyesen felhasználó „Egri” „Kátaival” is hamar jó viszonyba került. „Kátait” „igen óvatos, körültekintő embernek lát[ta], aki Antallt a beszélgetés alatt is állandóan óvatosságra intette, bár mindenben egyetért vele”[11], Antall viszont megállíthatatlanul mesélte kettejük barátsága, 56-os közös dolgaik történetét. Az Országos Levéltárban 1956. november 3-án lezajlott akció mind több résztvevőjének neve hangzott el. Sokat sejtető utalások arra, hogy ott Antall, „Kátai”, Tar, az akciót vezető H. József rendőr alezredes „titkos, a Szovjetunióra és a népi demokráciákra vonatkozó” anyagokat kerestek, hogy emiatt „nyugati követségek is érdeklődtek”. Hogy ha kitudódna, „kötelet kapnának”.[12] „Kátai”, tette hozzá Antall, azóta is „az én titkárom és levéltárosom” – őrzi az Antall-család bizalmas iratait.[13]

Ennyi hasznosítható adat nyomán „Kátai” természetesen felkeltette Kállai százados figyelmét – először azonban mint „célszemély”, Antall szervezkedésének tagja. Antall „iskolán kívüli kapcsolatainak” feltérképezésére ebben az időben egy másik gimnáziumi történelemtanárt szemeltek ki beszervezésre, aki Antall egyetemi évfolyamtársa volt.[14] T. Ferenccel 1959 nyarán érintkezésbe is léptek, ám ő azonnal elmondta az esetet Antallnak (és „Egrinek”), így beszervezése meghiúsult. Szeptemberben viszont sikerült ügynököt beszervezni – „Kátai” (!) mellé, egyik rákospalotai kollégája, A. Attila („Arany”) személyében. Ahogyan T. Ferencről, „Aranyról” is az agilis és elméleti pedagógiai érdeklődése miatt széles ismeretséggel rendelkező „Egri” szállította az első adatokat.[15] A kombináció harmadik eleme az 1956. november 3-i Országos Levéltári akció vezetője, H. József volt rendőrtiszt volt. H. 1945 után kriminalisztikai szakértő volt a rendőrségen (ilyen minőségében „átdolgozott” az államvédelemnek is), a Rajk-ügy kapcsán letartóztatták és internálták. 1951–55-ben „Harmath” fedőnéven az államvédelem ügynöke volt (szabadon bocsátása után munkásként dolgozott). 1955–56-ban az Országos Levéltárban alkalmazták, itt ismerkedett meg Antallal. A forradalom előtt reaktiválták mint rendőrtisztet, 1956 után egy külkereskedelmi vállalat osztályvezetője és MSZMP-tag lett. Antall azonban barátainak azt mesélte, hogy H.-t ők (a Kisgazdapárt) „küldték” 1956-ban a rendőrségbe, sőt azt állította, hogy írásos menlevelet adtak neki egy esetleges rendszerváltás esetén „tisztaságát” dokumentálandó.[16] H. Józsefet eleinte Antall, „Kátai” és Tar levéltári akciójára vonatkozó információk miatt keresték.[17] Később olyan adatok érkeztek, hogy H. valamikor 1957-ben disszidálni akart Antallék segítségével.[18]  „Egri” jelentései ugyanakkor azt a benyomást keltették, hogy H. azóta is szoros barátságban van Antallal. Ez valószínűleg túlzás volt, de Kállai százados és felettesei ekkor már mindenáron reaktiválni szerették volna H.-„Harmathot”, a hálózati embert. Különösen buzgalmat mutattak akkor, amikor H. „tapogatózó” jellegű kihallgatásainak híre nagy riadalmat váltott ki Antallból és „Kátaiból”.[19] A tapasztalt H. azonban nyomban felfedte Antallnak a beszervezési kísérletet, biztosítva őt arról, hogy hallgatni fog, s nyilván számított arra is, hogy Antall gyorsan elterjeszti a hírt. Párttagsága, vezető beosztása, belügyi kapcsolatai védelmében és főleg a „hálózat” belső mechanizmusainak ismeretében  H. nyugodtan dekonspirálhatott – tudta, hogy a beszervezést így biztosan meghiúsítja, és nem kell félnie a felelősségre vonástól.

Az 1959 elején kibontakozó nagy kombináció az Antall-féle szervezkedés operatív felderítésére tehát 1960 kora nyarára ha nem omlott is össze, de megrekedt. T. tanár és H. osztályvezető beszervezése kudarcba fulladt. Valami eredményt azonban fel kellett mutatni. „Kátai György” még az Antall-féle „szervezkedés” feltételezett résztvevője volt, amikor 1959. július 23-én „Egri” – tartója utasítására – külön jelentésben jellemezte. Elsősorban szorongó, zárkózott, óvatos természetét emelte ki, amelynek okát az 1956-os eseményekben való részvételében, az esetleges felelősségre vonástól való félelmében látta. „Az az érzésem, hogy [„Kátai”] gyáva és nem nagyon kezdeményező ember. Ugyanolyan reakciós ő is, mint Antall (bár nem olyan arisztokratikus és szélsőséges beállítottságú), de nincs benne bátorság. Családja miatt is sokkal óvatosabb.”[20] Ehhez hozzátett még néhány magánéleti jellegű, kompromittáló adatot – „Egri”, aki ekkor már több mint egy éve dolgozott a hálózatban, pontosan tudta, mi érdekli az állambiztonságot. Kállai százados megjegyzése első alkalommal tartalmazta a „beszervezés” szót: „[„Kátairól”] jellemzést abból a célból kértem, hogy tanulmányozzam emberi és jellembeli tulajdonságait. Tekintettel arra, hogy ügynökünk mint gyáva, meghunyászkodó, aki fél a felelősségre vonástól, jellemzi [sic] esetleges beszervezésre alkalmas lehet.”[21] A beszervezéshez szükséges további adatok beszerzése majdnem egy évig húzódott, s csak H. dekonspirációja után született határozat arról, hogy az akciót végrehajtják.[22]

Beszervezés

A beszervezés időpontjára az állambiztonság már jelentős számú adattal rendelkezett a kiszemeltről. Ezeket teljes körben nem ismerjük, mert a beszervezési (B-) dosszié sorsa ismeretlen.[23] Az adatok legnagyobb része nyilvánvalóan hálózati emberektől származott: „Egri”, illetve a kolléga, „Arany” jelentéseiből, a többi különféle nyilvántartásokból. Ezek sem „Kátai Györgyről”, a civilről szóltak, hanem a potenciális hálózati emberről. Vagyis két irányban torzítottak: hangsúlyozták a reá vonatkozó, hatósági szempontból kompromittáló adalékokat, illetve a beszervezendő néhány jellembeli tulajdonságát. Ezenkívül azt részletezték, hogy „Kátai” milyen „hírszerzői” lehetőségekkel rendelkezik a neki szánt sajátos munkaterületen: ez az akkor épp „Árvai” fedőnéven futó Antall-ügy, illetve a budapesti tanárok körében végzendő „elhárítás” volt.

„Kátai” a beszervezés idején 28 éves múlt. 1931-ben Budapesten született, apja  magántisztviselő volt, anyja háztartásbeli, vagyis a család középosztálybelinek mondható. Erre utal az is, hogy elemibe a XII. kerületbe járt (feltehetőleg akkori lakhelyük közelébe), középiskolába pedig az 5. osztálytól (vagyis 1945-től) a budapesti Piarista Gimnáziumba. Az államosítás után Ady Endréről elnevezett gimnázium tanulója maradt, és 1950-re, amire a Piarista Gimnázium újra megkezdhette működését, „Kátai” (Antallal együtt) leérettségizett. Egy évig a MÁV-nál dolgozott anyagkönyvelőként, majd 1951-ben felvették az ELTE bölcsészkarára, filozófia–történelem szakra. Akárcsak Antall, „Kátai” is viszonylag korán, 21 éves korában nősült, három évvel később lánya született. Antall lakásához nagyon közel, a Belváros szívében, a Kossuth Lajos utcában laktak. Pontosabban: egy Kossuth Lajos utcai polgári lakás cselédszobájában élt feleségével és gyermekével, a lakás többi részét özvegy édesanyja foglalta el, ami nyilvánvaló lefojtott feszültségek és kirobbanó konfliktusok forrása volt.[24] Figyelemre méltó, hogy „Kátai” apja 1947-től az MKP, illetve az MDP tagja volt, és az Állami Ellenőrzési Központban dolgozott revizorként egészen 1950-ben bekövetkezett haláláig. Miután diplomát szerzett, „Kátai” a egy óbudai általános iskola tanára lett – itt dolgozott 1956-ban is, itt választották az iskolai Forradalmi Bizottság elnökévé. 1957-ben ment át a rákospalotai gimnáziumba.[25]

„Egri” jelentései azt érzékeltették, hogy bár „Kátait” szoros barátság fűzi Antall Józsefhez, kettejük viszonyát szembeötlő egyoldalúság jellemzi. Antall az abszolút domináns fél, kettejük történeteit is kizárólag ő konstruálja, „előad”, míg „Kátainak” a rezonőr szerepe sem igen jut, leginkább hallgató.[26] Az éles szemű „Egri” azt is megfigyelte, hogy emiatt feszültség figyelhető meg „Kátai” viselkedésében. Láthatóan tartott attól, hogy 1956-os tevékenysége miatt felelősségre vonhatják, s bosszantotta Antall kifogyhatatlan locsogása az akkori dolgokról, az ahogyan újabb és újabb részleteket mesél el, állandóan ismételgetve, értékelve önmagát, önmagukat – alaposan felnagyítva szerepüket. „Kátait” nyilván zavarta ez a magabiztosság az apa politikai védernyője oltalmában – ami viszont adott esetben őt nyilván nem védené meg.[27]

Lehetséges, hogy a beszervezők „Aranytól” többet tudtak „Kátai” 56-os dolgairól, mint „Egritől”, hiszen egy gimnáziumban tanítottak, s később „Kátai” barátjaként említette őt.[28] De bizonyosan csak az Országos Levéltárban történteket ismerték, meg azt, hogy „Kátai” és Antall sok időt töltöttek akkor együtt. Kállai Lili és kollégája, Papp Imre százados valószínűleg ennél is nagyobb figyelemmel tanulmányozta a „Kátai” szorongásáról és félelméről szóló jelentéseket. Hogy négy évvel az eseményeket követően, két (igaz, részleges) amnesztia után még mindig elváltoztatott külsővel él (fekete szemüveg, bajusz, szakáll), azt sejtette, hogy ezen a ponton sebezhető lesz. Tudtak „Kátai” tudományos ambícióiról, törekvéséről, hogy egyszerű középiskolai tanárnál többre vigye, s feltételezhették, hogy a titokkal terhes „múltat” az előbbre jutás akadályaként fogja fel. Okoskodhattak úgy, hogy ezt a múltat kész lesz feláldozni, megtagadni annak érdekében, hogy kielégíthesse általános és tudományos karriervágyait.

Az állambiztonsági szervek hálózatának kiépítését és működtetését az ötvenes–hatvanas évek fordulóján még csak különböző alsó szintű utasítások szabályozták,[29] az oktatás jobbára szovjet tananyagok fordításaira épített, az átfogó (miniszteri szintű) szabályozásra csak évtizeddel később került sor.[30] Az alapvető munkamódszerek, -fogások, technikák és a terminológia azonban vajmi keveset változott. A hálózat, vagyis az állambiztonsági szervek „titkos segítőtársainak összessége”, akik „szervezetszerű, tartós, folyamatos, tervszerű és titkos kapcsolatban állnak az állambiztonsági szolgálattal”[31], elsősorban információforrásul szolgált. (Ritkábban valós vagy megtévesztő információk közvetítésére is felhasználták.) Beszervezésre három „alapon” kerülhetett sor: ún. hazafias alapon (politikai meggyőződésből), anyagi érdekeltség alapján (fizetett informátor) és terhelő-kompromittáló adatok alapján, magyarul zsarolás útján. „Kátai” esete ez utóbbira példa.

A beszervezésre való kiválasztás ideális esetben négy alapfeltétel együttes meglétét tételezte fel: a célirányosságot (vagyis a hálózat bővítése valamilyen cél érdekében történik, s nem önmagáért, a statisztika javításáért stb.), a jelölt alkalmasságát, megbízhatóságát és a titkos együttműködés kialakításának megfelelő feltételeit. Közülük az alkalmasságnak kulcsszerepe volt, mégpedig két vonatkozásban: rendelkezik-e a jelölt megfelelő „operatív lehetőségekkel” (kapcsolatokkal, beosztással stb.), illetve milyenek a személyi tulajdonságai (intelligencia, személyi-családi körülmények, egészségügyi állapot – beteg, ideggyenge személyt a szabályok szerint nem lehetett beszervezni –, világnézet – ellenséges világnézetűt csak kompromittáló vagy terhelő alapon stb.) Az erre vonatkozó tananyagok szerint „a kiválasztás elvei dialektikus egységet alkotnak. Amennyiben a követelmények közül bármelyik is hiányzik, a beszervezéstől el kell állni.”[32]

Beszervezést az állambiztonság mindig a jelölt természetes környezetétől távol hajtott végre. Terhelő alap esetén az úgynevezett titkos őrizetbe vételt ajánlották, amikor az illető környezete nem szerez tudomást a letartóztatásról.[33] Ebben az esetben nem tud előzetesen felkészülni, nem tud senki a vele történtekről, ezért biztonságérzete csökken, elszigeteltsége viszont „megvilágítja az állambiztonsági szervek előkészítő munkájának körültekintő voltát. Ez kedvező hatást kelthet benne” – vélte egy kései tankönyv, hozzátéve, hogy ez garancia arra is, hogy biztonságát is szavatolni tudják.[34] A jelöltet a vizsgálati eljárás lefolytatására jogosult állambiztonsági szerv hivatali épületének egy erre a célra előkészített helyiségébe szállították. Itt a személyi adatok felvétele után szabályos gyanúsítotti kihallgatás vette kezdetét, amelynek célja a teljes és felderítő jellegű vallomás volt, a terhelő alapon történő beszervezés fő pillére. Ha ezt a jelölt megtagadta, vagy a beszervező megítélése szerint nem mondott el mindent, akkor a beszervezés folyamata megszakadt, az aktus meghiúsult.[35]

„Kátai György” beszervezését először 1960. júliusi vidéki tartózkodására akarták időzíteni, amikor iskolája tanulóival Tolna megyébe ment kukoricacímerező (építő-) táborba.[36] Ezt a kissé kalandos és kockázatos eshetőséget (ez esetben valami ürüggyel kellett volna eltávolítani a táborból, ahonnan kollégái értesíthették volna családját) elvetették, és jóval beváltabb, klasszikus módszerhez folyamodtak. Hazaérkezése után július utolsó napjaiban tartalékos katonai szolgálatra hívták be Pétervásárára, légvédelmi-légoltalmi kiképző alakulathoz. Innen augusztus 4-én a közeli Egerbe vitték, ahol a BRFK Politikai Nyomozó Osztályának munkatársai két napon keresztül hallgatták ki. „Kátai György” a második napon aláírta kihallgatási jegyzőkönyvét, saját kezűleg papírra vetette beszervezési és titoktartási nyilatkozatát, közölték vele feladatait általánosságban és a következő napokra vonatkozóan konkrétan, megkapta (vagy maga választotta) fedőnevét, a beszervezést végző Papp Imre százados írásos jelentésbe foglalta a történteket, három nap múlva az ügynök 6-os (nyilvántartó) kartonját kitöltötték,[37] Tihanyi Sándor alezredes osztályvezető aláírta, megnyitották hálózati dossziéit  – a „Kátai György” fedőnevű ügynök megszületett.

A részletek ismeretlenek. Egy eredetileg valószínűleg saját kezűleg írott önvallomás csak egy néhány héttel későbbi másolatban maradt fenn.[38] Ennek alapján kikövetkeztethető, hogy a kihallgatások 1956-ra és a közvetlenül rá következő hónapokra összpontosítottak. „Kátai” már ekkor többet mondott, mint ami „Egri” jelentéseiből összeállítható volt – de csak valamivel. Írt arról, hogy november 4-én fegyvert fogott (igaz, csak pár órára), hogy egy darabig rejtegette Tar Pál pisztolyát, hogy Antallal együtt részt vett letartóztatottak családjainak segélyezésében, hogy a forradalom után Antall kapcsolatot tartott fenn nyugati újságírókkal. A kihallgatási jegyzőkönyv kelte 1960. augusztus 5-e – terjedelméből ítélve azonban inkább kétnapi faggatás rendszerezett „eredménye”.[39] Valószínű, hogy az önvallomás az általános jellegű „beijesztés” nyomán született, a kihallgatások során azonban nyomásgyakorlásra felhasználtak részletinformációkat is. Például „Kátai” azt írta, hogy a levéltárba annak anyagát megmentendő mentek, a jegyzőkönyvben céljukat már abban jelölte meg, hogy az 1945 utáni vezetésre nézve kompromittáló iratokat akarták megóvni a megsemmisítéstől. Valamivel több nevet tartalmazott a „fehérsegélyről”, a Kisgazdapárt 1956-os fegyveres őrségéről, a november 4. utáni kibontakozási tervekről és a Tar Pállal való kapcsolattartásról szól rész is. Az egész jegyzőkönyv középpontjában Antall József állt, rajta kívül bővebben Tar Pálról és H. Józsefről esett szó. A jegyzőkönyv zárórészében „Kátai” úgy fogalmazott: „Az eddig kifejtett tevékenységemet elítélem és úgy értékelem, hogy helytelenül jártam el. Ebben közrejátszott egyszer társadalmi környezetem, másodszor főképpen az ellenforradalom időszakára vonatkoztatva politikai ingadozásaim.”

A korabeli oktatási anyagok ismeretében feltételezhető, hogy a kihallgató szerepét nem a beszervező Papp százados játszotta – ő csak jelen volt és figyelt, majd a beismerés megszületésekor, a várható következmények mérlegelésekor tette meg ajánlatát – vagy ahogy belső használatra fogalmazták, közvetítette a „meghívást”.[40] Ugyanezen forrásokból rekonstruálható a beszervezés hatósági logikája és ideális forgatókönyve. Eszerint az ajánlat elfogadásában a várható büntetés nagysága a legjelentősebb ösztönző erő. Lehetséges, hogy a beszervezésre jelölttel közölték, mennyit kaphat, ez azonban a kihallgatók részéről is csak becslés lehetett, hiszen a politikai cselekmények megítélése számos tényezőtől függött. A levéltári akció és a segélyezés szervezkedésben való tevékeny részvételnek számított, fegyveres harcban azonban „Kátai” nem vett részt, a Tarral való kapcsolatban aligha találhattak bármi törvénytelent, Antall „szervezkedésére” pedig maga sem szolgáltatott semmiféle adalékot. Az 1960-as amnesztia után e cselekmények a legrosszabb esetben sem vonhattak maguk után egy-két évnél több börtönt. A lényeges itt valószínűleg éppen a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság – az egész szituációé, melyben a várható büntetés csak egy tétel a többi között. A beszervezéssel kapcsolatos pszichológiai tanulmányok azt feltételezték, hogy a jelöltként a hatóság elé kerülő ember pszichés egyensúlya eleve megbomlott, hiszen a „bűn” elkövetése, a büntetéstől való félelem szorongást kelt. Az egyensúlyvesztést súlyosbítja a váratlan letartóztatás sokkja, az izoláció. Növeli a kihallgatótiszt, aki fokozatosan, „cseppenként” adagolva hozza tudomására azokat az adatokat, amelyeket a tanulmányozás során szereztek, és addigra rendszerbe foglaltak. A jelöltben kialakul az az érzés, hogy kihallgatói sokat (vagy mindent) tudnak, ő pedig semmit. Végül az érzelmi tűrőképesség határán teljes orientációs zavar keletkezik, egyben spontán törekvés lép fel az egyensúly visszanyerésére. Ezt próbálja kihasználni a beszervező úgy, hogy a jelölt az együttműködés vállalásával nyerje vissza pszichés és környezeti stabilitását. A beismerő vallomás után (melynek véglegesítése során a korábbiakhoz még az emlékezeti reprodukció kiváltotta feszültség is hozzájárul) általában rövid relaxációs szünet következett, majd a beszervező újra növelni próbálta a emocionális feszültségeket (összefoglalja azt, amit mindketten megtudtak), és bedobja a beszervezés lehetőségét, mint feloldást. A korábbiakhoz most a súlyos belső motivációs konfliktus kiváltotta feszültségek is hozzáadódnak – ezután következik a döntés.[41]

Ha rendelkezésre állna is Papp százados jelentése „Kátai” beszervezéséről, az előírások szerinti sémákba rendezett irat alapján nem tudnánk többet a személyes, átélt történetből. Források híján viszont az utólagos interpretációban a naiv pszichologizálás veszélye kísért: az elemző a feltételezett normális viselkedés sémáiban gondolkodik (megpróbálja elképzelni, hogy ő maga mit tenne hasonló helyzetben).[42] Egyes különleges körülmények ismerete sem segít. A nagyszámú visszaemlékezésből valószínűsíthető, hogy a forradalom után, értelmiségi körökben beszédtéma volt a beszervezés eshetősége. Jelentésekből ismert, hogy Antallék kiváltképp sokat beszéltek erről, „Kátai” társaságában akadtak olyanok, akik a kihallgatás szituációját személyesen is átélték. Felkészülhettek tehát – több mint valószínű, hogy „Kátai” is készült, nyilván azzal a céllal, hogy elkerülje az ügynök „tudathasadásos” és morálisan elfogadhatatlan pozícióját. Ennek ellenére történt, ami történt. De mi van, ha nem ennek ellenére – hanem például éppen ezért?

„Egri” jelentései szerint „Kátai” félt – de „Egritől” tartói azt várták, hogy félelemről jelentsen. A jelentésekben szerepel a félelem oka – mégis, túl egyszerű lenne annyit mondani: félt, ezért vállalta, ezért írta alá. A „Kátai” első jelentéseihez készült tartótiszti megjegyzések egyöntetűen a beszervezés „normalitását” tanúsították, Kállai és Papp századosok nagyon meg voltak elégedve odaadásával, első jelentései alaposságával. „„Kátai” fedőnevű ügynök a Papp Imre r. szds. elvtárs által kiadott feladatát jól hajtotta végre, mivel felkereste Antallt, és olyan magatartást tanúsított, és olyan hangnemben beszélt vele, mint beszervezése előtt szokott. A magatartásában nem vehető észre változás. Eddigi viselkedéséből úgy látszik, hogy a hozzánk való viszonya őszinte. Ha a továbbiakban is ilyen magatartást fog tanúsítani, akkor egy jó ügynök lesz belőle.” – jegyezte fel Kállai Lili „Egri” jelentésére, aki „Kátai” pár napos szabadságáról adott hírt.[43] Pedig éppenséggel az ellenkezőjére is gyanakodhatott volna. „Kátai” még beszervezése előtt levelet írt Pétervásáráról Antallnak, kérvén, hogy szerezzen neki szolgálat alóli felmentéséhez orvosi igazolást. A K- (levél)ellenőrzés nem hozta ki a levelet, ő pedig nem jelentette – pedig nemsokára pontosan ezt a feladatot kapta Papp századostól: kérje meg Antallt, intézze el leszerelését.[44] Szabadsága alatt – két héttel beszervezése után – pedig elmondta Antallnak: egy belügyi alakulatnál szolgál, a falu lakossága csak „kékávósoknak” hívja őket. Azt is hozzátette, hogy „mivel különleges alakulatról van szó, esetleg megkaparják a múltját, és előszednek valami levéltári dolgot.”[45] (Kiemelés tőlem – R. M. J.) Mintha csak rá akarta volna irányítani a figyelmet arra, ami vele történt, hogy „vallhasson”, ezúttal barátainak. Azok nem fogtak gyanút. Gondolhatnánk naivan, hogy így „kért segítséget”, keresett feloldást. Vagy éppen a játékot, az újonnan konstruált uralmi viszony játékát élvezte ki: most ő tud mindent és megfigyeltjei semmit.

Működés

Nyilvántartó kartonjának tanúsága szerint „Kátait” az „Árvai” fedőnévvel ellátott Antall-szervezkedés ügyébe szervezték be. Felületesebb ismeretség esetén az ügynöknek feladatul adták a „kapcsolat elmélyítését” különféle közös tevékenységek, találkozások, beszélgetési témák előírásával. Ilyenre „Kátai” és Antall között nem volt szükség: másfél évtizede ismerték egymást, gyakorlatilag együtt, egymás közelében nőttek fel, szinte mindent tudtak egymásról. 1960 szeptemberében azért „Kátainak” is kellett összefoglaló jelentéseket írnia kettejük kapcsolatáról, most már ügynöki jelentések formájában, kiegészítve, „átgondolva” a beszervezés során felvett vallomásokat. Hasonló összefoglaló jelentéseket, állambiztonsági szempontból készült „jellemzéseket” írattak vele tanár kollégáiról, feljegyzéseket azokról, akik vallomásaiban, első jelentéseiben felbukkantak.[46] Ennek a nagyjából 1960 novemberéig tartó folyamatnak kettős funkciója volt: a hatóság pontosan fel kívánta mérni ügynöke operatív lehetőségeit, az ügynöknek pedig fel kellett építenie a hálózati ember új világát. E világot nem kollégák, barátok, ismerősök népesítik be, emberek, akikkel véletlenül összefutott, vagy csak hallott róluk ezt-azt másokkal beszélgetvén, hanem különféle osztályokba sorolt potenciális célszemélyek. Egy részükkel kapcsolatban feladatot kap, másokkal kaphat, s némelyekről maga sem tudja, akar-e tőlük valamit (rajta keresztül a hatóság), vagy nem. A hálózati ember saját mikrovilága az állambiztonság fogalmi és nyelvi kategóriáiba rendeződik, így új jelentéseket kap. A kategóriák kívülről érkeznek, a mikrovilág részleteinek kialakítása az ő dolga.

A hálózati ember társas kapcsolatvilága új szereplővel bővül, a tartó tiszttel, akinek személye változhat. „Kátai” tartója az első másfél évben beszervezője, Papp Imre százados, a BRFK Politikai Nyomozó Osztály belső reakció elhárító alosztályának vezető-helyettese volt, tőle K. Nagy Imre főhadnagy vette át, s időnként Csonka István őrnagy csoportvezetővel is találkozott. A találkozások átrendezik a hálózati ember életének idő- és általános rendjét. Eleinte két-, később háromhetenként nyilvános helyen (leggyakrabban presszókban) vagy T (titkos) lakáson találkozik az állambiztonság tisztjével. Erre készülnie kell: a kiadott feladatoknak megfelelően emlékezetében rögzíteni az egyes eseményeket, beszélgetéseket, szavakat, olykor leírt szövegeket. Családtagjai, környezete elől eltitkolva a találkozóra jelentést kell írnia, gyakran többet is ­– attól függően, hány különféle feladatot kapott –, kézzel írva, egyenként átlagosan négy–hat oldal terjedelemben, időnként hosszabban. Nem volt ritka, hogy „Kátai” ugyanaznapra három-négy irományt is készített. A találkozó alkalmával a beszélgetést folytatott tartójával, egyrészt a jelentéssel kapcsolatban, melyet a tartó ott helyben elolvasott, értékelt, kommentált, mint egy beadott dolgozatot. Másrészt egyéb kérdésekről is eshetett szó (beleértve az ügynök munkájával összefüggő problémáit, magánéleti és egyéb gondjait), továbbá a feladatokról, illetve azok tágabb összefüggéseiről. („Ma még kevésbé tudjuk felkelteni újabb feladatok iránti érdeklődést a meglévő feladatok mindenoldalú megvilágításával” – jegyezte meg egy a kérdéssel foglalkozó titkos tanulmány sajnálkozva…[47]) A hálózat építéséről szóló (igaz későbbi) parancs előírta, hogy a tartó tiszt „…a hálózati személy munkájával szemben türelmes, de igényes, emberi problémáival szemben megértő, segítőkész és humánus legyen.”[48] Még a hálózat pszichológusai is tisztában voltak azzal, hogy az operatív tiszt érzelmileg akarja szembefordítani az ügynököt korábbi saját világával, ami szorongásos állapotot, stresszhelyzetet idéz elő. A tartónak tehát oldania kell ügynöke szükségszerűen bekövetkező konfliktushelyzetét. Máskülönben szakmai munkája látja a kárát: az ügynök igyekszik saját, már előzőleg kialakított álláspontját megőrizni, ennek megfelelően válogat az információkban.[49]

„Kátai” az első években tartói megelégedésére dolgozott, átlagosan kéthetente adott négy–hat oldalnyi jelentést, többnyire Antallról. Ebben az időben nem csupán baráti együttlétek, látogatások, séták során találkoztak, hanem együtt tanultak angolul az Antall-lakásban egy valamikori kollégájuktól. A beszervezését követő napokban „Kátai” a később megszokottnál jóval részletesebb jelentést adott Tar Pál menyasszonyának néhány napos budapesti látogatásáról.[50]  Papp századosék gyorsan levonták a következtetést: az új ügynököt be lehet építeni Tar és Antall közé, sőt akár „operatív kombinációba” lehet kezdeni vele… Már 1960 novemberében új foglalkoztatási tervet készítettek számára, amelynek középpontjában Tar Pál állt. Tart előbb Magyarország elleni hírszerzéssel gyanúsították, majd ellenkezőleg, fontolóra vették beszervezését a magyar hírszerzés hálózatába. „Kátai” ebben az esetben az olyan személyes kapcsolat szerepét játszotta (volna), akin keresztül Tar „tanulmányozásához” gyűjthetnek adatokat.[51] Ezenkívül „ellenséges kapcsolatai feltérképezése” során mintegy 35-40 személyről írt 10-15 soros jellemzést.

Kihallgatásai során „Kátai” felmérhette: Antallról meglehetősen sokat tudnak az állambiztonság emberei. Ez nemigen lephette meg. Antall szinte rögeszmésen mondogatta, hogy állandóan figyelik, követik minden lépését – sok mindenkire gyanakodott, csak a valóban rá állított figyelőkre nem. Ha „Kátai” nyugtalan volt (ezt nem tudjuk), Antallal kapcsolatban azzal nyugtathatta magát, hogy Antallról aligha jelenthet olyat, amit más úton meg ne tudnának. De a tanárkollégákról készített jellemzések, megannyi kis feljelentés, egyértelműen a hálózati identitás megszilárdulásáról árulkodnak. E többnyire látókörön kívül eső embereket a hatóság nem tudta más módon ellenőrizni, vagyis ennyi „ellenséges” ismerőst, ilyen konkrét adatokkal nem lett volna kötelező szállítani. E hálózati „Sturm und Drang” korszakában azonban „Kátai” láthatóan teljesíteni akart. Mindenre figyelt, részletes jelentéseket adott Antallal folytatott beszélgetéseiről, Tarnak írott és tőle kapott leveleiről, közreműködött üzenetek és levelek Nyugatra csempészésében (miközben az erre vállalkozó civileknek gyakorlatilag csapdát állított). Készséges és leleményes volt. Maga is kezdeményezett, készített terveket, szélesítette a hatósági „látókört”. Nem válogatott: lehetett szó szomszédról (aki állítólag fegyvert rejtegetett),[52] egy asszonyról, akinek udvarolni kell (mert edző férje levelet csempész Nyugatra), a gimnáziumi olasztanárokról (akik többnyire volt bencés diákok, olasz kapcsolatokkal),[53] a Gyermeklélektani Intézetről vagy a Piarista Gimnáziumról, ahová tudományos kutatás ürügyén kívánt beépülni. Jelentéseinek számos pontja, félmondata, megfogalmazása árulkodik arról, hogy szerepjátékai során nagyon tudatosan viselkedett, s fontosnak tartotta, hogy erről tartói is tudjanak. Antall sorsának alakulása döntően nem „Kátai” jelentésein múlott, ezt tudhatta, vagy legalábbis áltathatta magát ezzel. Tar Pál Párizsban élt, távol, a magyar állambiztonság hatókörén kívül, legfeljebb a hálózat legtávolabbi szálai érinthették. De a feljelentettek legalább harmadát nyilvántartásba vették, óriási többségüket egyedül „Kátai” jelzései nyomán. Ha külön adatgyűjtést nem rendeltek is el róluk, e meglévő adatokat bármikor „mozgósíthatták”, felhasználhatták. Hogy az illetőket milyen nyílt vagy rejtett hátrányt szenvedtek – egyelőre felmérhetetlen.

[…]

A „Kátait” foglalkoztató apparátus hitt abban, hogy joga van mindent megtudni az alávetett társadalomról, és ezzel a tudással tetszés, illetve felső politikai akarat szerint tehet azt, amit akar. Maga „Kátai” egyrészt munkájával hizlalta ezt az adattárat, másrészt maga volt élő bizonyítéka a szervek omnipotenciájának, amelyek azt hihették (valószínűleg hitték is), hogy ahol a belső-bizalmas barát a barátról jelent évtizedeken át, ott tényleg nem kell érdemi ellenállással számolni. Ez nem fedte a valóságot, amit „Kátai” tett, nem volt kötelező, nem volt feltétlen kényszer, egyáltalán nem mindenki engedett hasonlóknak. Ő meggyőződéseit, ha voltak, mentségeit, ha talált ilyeneket, magyarázatait, melyeket bizonyára naprakészen tartott, magával vitte a sírba. Bármilyenek is voltak ezek, „Kátai György”, a hálózati ember – nem függetlenül saját, másik személyiségétől, a hazai szovjet típusú rendszer épületének sajátos kötőanyaga volt. Mint ilyen, függetlenül saját, másik személyiségétől, megérdemli a tüzetes tanulmányozást.

Irodalom

Baracsi Erzsébet: Állambiztonsági oktatófilmek. In Gyarmati György (szerk.): Trezor 3. Az átmenet évkönyve. Budapest, 2004, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 329–338. p.

Cobb, Richard: The Police and the People. French Popular Protest 1789–1820. Oxford, 1970, Clarendon Press.

Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata, 1945–1990. In Gyarmati György (szerk.): Trezor 1. A Történeti Hivatal Évkönyve 1999. Budapest, 1999, Történeti Hivatal, 73–90. p.

Csepeli György: Két világ határán. Kritika, 2000. 2. sz. 16–18. o.

Esterházy Péter: Javított kiadás – melléklet a harmonia caelestishez. Budapest, 2002, Magvető.

Garton Ash, Timothy: The File. A Personal History. London, 1997, HarperCollins Publishers.

Gorkij, Maxim: Lószúnyog. In Varga Mihály (vál.): Kegyetlen szerelem. A húszas évek szovjet elbeszélései. Budapest, 1969, Európa, 139–186. p.

Háy Gyula: Miért nem szeretem? Irodalmi Újság, 1956. okt. 6.

Jobst Ágnes: A Történeti Levéltár könyvtára. In Gyarmati György (szerk.): Trezor 3. Az átmenet évkönyve. Budapest, 2004, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 301–308. p.

Kenedi János: K. belügyi iratfelmérő jelentése a Kastélyból. Budapest, 2000, Magvető.

Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv. Október 23. – március 15. – június 16. a Kádár-korszakban. 1–2. kötet. Budapest, 1996, Magvető.

Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: „Hosszú, idegőrlő lélektani harc volt”. Összeállítás az Oral History Archívum visszaemlékezései alapján. In: Standeisky Éva – Rainer M. János (szerk.): Évkönyv 1999. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 1999. 128–153. p.

Lackó Mihály: Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok. Budapest, 2001, L’Harmattan.

Molnár Adrienne (vál. és összeáll.): A „hatvanas évek” emlékezete. Az Oral History Archívum gyűjteményéből. Budapest, 1956-os Intézet, 2004.

Müller Rolf: Napi Operatív Információs Jelentések, 1979-1989. In Gyarmati György (szerk.): Trezor 1. A Történeti Hivatal Évkönyve 1999. Budapest, 1999, Történeti Hivatal, 251–284. p.

Nádas Péter: Szegény, szegény Sascha Andersonunk. In uő: Esszék. Pécs, 1995, Jelenkor, 150–185. p.

Petrikné Vámos Ida: Iratok a Történeti Hivatalban. In Gyarmati György (szerk.): Trezor 1. A Történeti Hivatal Évkönyve 1999. Budapest, 1999, Történeti Hivatal, 29–60. p.

Rainer M. János: Egy „kompromisszum” hétköznapjai – jelenetek a hatvanas évekből. Antall József és az állambiztonság embere. In Rainer M. János (szerk.): Múlt századi hétköznapok. Tanulmányok a Kádár-rendszer kialakulásának időszakáról. Budapest, 2003(a), 1956-os Intézet, 270–298. p.

Rainer M. János: Életjelek – ezerkilencszázhatvannyolc. In Rainer M. János – Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv XI. 2003. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2003(b), 1956-os Intézet, 18–32. p.

Rainer M. János: Lemerülés vagy megkapaszkodás? Idősb és ifjabb Antall József az 1956 utáni években. In Rainer M. János – Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv X. 2002. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2002, 1956-os Intézet, 135–168. p.

Révész Béla: Az állambiztonságtól a nemzetvédelemig. Acta Juridica et Politica, Tom. LXIII. Fasc. 17. Szeged, 2003.

Révész Béla: Az Ellenzéki Kerekasztal és az állambiztonsági szervek. In Bozóki András (szerk.): A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. 7. kötet. Alkotmányos forradalom. Tanulmányok. Budapest, 2000, Új Mandátum, 420–478. p.

Révész Sándor: Aczél és korunk. Budapest, 1997, Sík Kiadó.

Tar Pál: In Memoriam Antall József. Tanú és szereplő. Budapest, 2003, Kairosz.

A tanulmány teljes terjedelmében a következő helyen jelent meg:

Évkönyv XII. –2004, Budapest, 1956-os Intézet, 53–76.o.