"Haza csak ott van,

                                                                                                                 hol kémszolgálat is van."[1]

                                                                                                                              Haraszti Miklós

Az MSZMP KB. 1989. április 12-ei zárt ülésén Kádár János megpróbált saját 1956-os felelősségéről számot adni[2], de pszichológiailag képtelen volt árulásának áldozatát néven nevezni. Bűntudata elől ilyen nyelvi fordulatokba menekült: "az az ember", meg "az azóta elhunyt ember", bár csak egyetlen személynevet - Nagy Imréét - kellett volna kimondania. Máskülönben működött az emlékezete.

Fel tudta idézni, hogy 1956. november 4-én, Szolnokon az MSZMP-nek két napilapja is megjelent "mintha az egyiket Friss [István] szerkesztette volna, a másikat mintha Andics" (Erzsébet), ám koncentráló képessége kimerült a maga mentségéhez használt erőfeszítéstől: "az első vád az volt ellenem, hogy szovjet ügynök vagyok". Noha a legfelsőbb pártfórumon azzal védekezett, "bibliai értelemben bűnbak vagyok", a Duna-parti Fehér Házban titkosszolgálati eszközök árnyképeivel viaskodott: "ha lefényképezett magnetofon felvételre alkalmas gép van az asztalon, akkor én nem tehetem azt, hogy ugyanilyen célra alkalmas, nem akarom mondani mit rejtett dologgal dolgozzak. Nem akarom a szót használni, mert csúnya a szó. Ez szakzsargon."

Hogy a titkosszolgálati szakzsargont Kádár nem akarta, a vélelmezett ügynöki teendő áldozatát nem tudta megnevezni, rávezet arra a pszichológiai folyamatra, amely elnyelte az "Állambiztonsági" jelzőt a "Történeti Hivatal" fogalma elől az "ügynöktörvény", 1996-os kormány-javaslatából.   A csúnya szó még szerepelt Kuncze Gábor,  SZDSZ-es belügyminiszter törvénytervezetében és Gyekiczki András kabinetfőnök sajtónyilatkozataiban,  ám a törvénymódosítási javaslatot előterjesztő további három MSZP-s miniszter (Nikolits István, Keleti György, Vastagh Pál) közösen fojtotta el a csúnya szót. Kérdés persze,  mi emészt fel több pszichológiai energiát:  a tudás elhallgatása vagy kimondása, ha az állambiztonsági szervezetről van szó. Mint ahogy az is kérdés, hogy  a nyelvi kozmetika szimbolikus vagy funkcionális-e.

Ha az országgyűlési vitában győz az MSZP túlereje, akkor a beszolgáltatandó III/III-as iratokból létrehozható egy szimbolikus iratőrzőhely, amely szemfényvesztő módon elégíti ki az Alkotmány 59. §-ában biztosított információs önrendelkezési jogot és a 61. §-ában rögzített tudományos kutatás szabadságát. Ha az MSZP meghajlik az észérvek előtt, és a volt III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség és jogelődei 1990 február 14-e előtt keletkezett teljes iratanyagát átadja a pártsemleges, parlamenti felügyelet alá vont iratőrzőhelynek, valamint a HM alá tartozott MNVK-2 (Magyar Népköztársaság Vezérkari Csoportfőnökség 2. osztálya) iratait is,  akkor funkcionálisan eleget tesz a jogállami normáknak. Az észérvek az alkotmányos megoldás mellett szólnak. Félelmi beidegződései azonban múltja felől úgy határozzák meg az MSZP-t , ahogy Kádárt a bűntudata.

Utolsó (pártnyilvánosságnak szánt) szavai szerint Kádár attól való félelmében áldozta fel Nagy Imrét, hogy majd "nem szabad többé Lenin nevét kimondani"; ha győz a nemzeti forradalom, oda a felsőbbrendű érdek: a világforradalom. Mióta a nemzet köztársasági államformát öltött és egy varázsige az állambiztonsági szolgálatokat  nemzetbiztonságira változtatta, a felsőbbrendű érdek maga az ügynökhálózat lett. Nem mintha az állampolgár tudhatná ki az ellenség és mi a titok -  a totem és a tabu? - Horn Gyula és az MSZP miniszterei úgy védelmezik a nemzetbiztonság ügynökeit -  Boross Péter kifejezésével élve - mint a "nemzeti kincs"-et. Jóllehet csimpaszkodnak a NATO-ba, az Európai Unió és más világszervezetek után, lesajnálják az UNESCO-ajánlást, amely szerint az összeomlott diktatúrák állambiztonsági iratai "képezik a nemzeti kulturális örökség részét". És rá se hederítenek a magyar adatvédelmi ombudsman (1996. február 11-én kibocsájtott, a parancsuralmi rendszer titkosszolgálatai által keletkeztetett iratok kezeléséről szóló) állásfoglalására: "az egyes szolgálatok jogellenesen létrejött iratállománya kezelésében érdemi különbség nem lehet."

Igaz, amennyiben az 1990. évi X. törvény és a 26/1990. Minisztertanácsi rendelet szerint különbözőképpen kezelik a hírszerzés, a kémelhárítás, a katonai elhárítás jogutóddal és anélkül megszűnt belső elhárítás  iratállományát, úgyszólván semmi politikai tartalma nem lenne a rendszerváltás szót használni: így merőben diszfunkcionális és irracionális volna az Állambiztonsági Történeti Hivatal felállítása, amely az állambiztonsági jelző használatával eo ipso feltételezi, hogy egy politikatörténeti korszak lezárult. Iratállománya muzeális jellegű, közgyűjteményekben a helye, mint más történelmi tanulmányozásra érdemes tárgynak. Persze nem az első rendszerváltáson gázol keresztül az emberi jogok iránt közönyös és a tudománnyal szemben nyegle, de valaminő magasabbrendű érdekeknek hódoló párt Magyarországon, a XX. század végén.

Az 1945-ös felszabadulás jóval nagyobb horderejű rendszerváltás volt, mint ami  1989 október 23-án kikiáltotta a Köztársaságot - helyesebben talán csak kínjában kiköhögte. Ám 1945-ben még ki sem hűlt a nyilasok fészke, a Hűség Házába befészkelődött politikai rendőrség már titkosította a hungarista pártok tagjainak nyilvántartásait az Andrássy út 60-ban. Ez a zárlat még a 2000. esztendőben is  blokkolja a történelmi tényfeltárást, noha az adatok megvannak. A Belügyminisztérium Dokumentációs Osztálya (az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó sok-sok névváltoztatáson átesett jogutóda és a Történeti Hivatal jogelődje) 1990 május 25-ei dátummal ellátott leltára szerint 51.200 nyílaskeresztes belépési nyilatkozat, 4.297 (magyar) "SS"-belépési nyilatkozat és 4.400 Volksbund belépési nyilatkozat áll - állhatna! - a tudományos kutatás rendelkezésére. E közel 60 ezer radikális jobboldali párttal rokonszenvező, militarista és a német etnikai kisebbséghez tartozó, de a magyar náci politikai többséghez igazodó személy számottevő része 1945-ben a kisnyilasokkal együtt felcsapott kiskommunistának. Akkortájt ez a politikai szerepváltás pusztán túlélési stratégiát kínált a népbírósági számonkérések elől.  Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy a nácizmus és a kommunizmus közti interregnum államát olyan epitheton ornansokkal cifrázza, mint "adatvédelem", vagy a "személyiségi jogok védelme". Az átsomfordálás a szélső jobboldali szervezetekből a szélső baloldaliakba egyszerűen oltalmat biztosított  az igazoló bizottsági eljárásokkal szemben. 

A Belügyminisztérium - 1948 november 13-a és 1949 november 14-e között tartott - Politikai Kollégiumi Üléseinek[3] dossziéjából megérthető: az egyik világnézeti pártból a másikba való áttérést a nácizmus és a kommunizmus közötti átmenet idején az apparátus szegényessége miatt leplezte a hatalom. Onnét vett verőlegényt, ahonnét tudott. Kádár János belügyminiszter - Rákosi Mátyás a kommunista párt, az MKP főtitkár utasításával és Péter Gábor budapesti ÁVO-parancsnok javaslatával nem teljes összhangban - maga indítványozta a Belügyminisztérium 1949. március 7-ei Politikai Kollégiumi Ülésén, hogy egy verőlegényekből álló brigád - "gyorsan mozgó, különleges csoport" - kulákverésekre legyen felhatalmazva. Aztán több ilyen brigád alakult. És végigverték Hajdú-Bihar megyét. Épp Lenin világforradalmi elképzeléseire hivatkozott Kádár az állami bűnözés megindításához. "Pártunk parasztpolitikájában mindenkor a lenini meghatározások voltak érvényesek,  de ebben a kérdésben egy kicsit el vagyunk maradva" - célzott egyik hivatali elődjére, a "földosztó" Nagy Imrére. Aki a magyar földosztást a szovjet magán földterületi határok mértékétől némileg eltérően jelölte ki az Ideiglenes Nemzeti Kormány 600/1945-ös számú, 1945 március 18-án, a Magyar Közlönyben kihirdetett (miniszterelnöki címen kiadott) rendeletében.  Jóllehet 1949-re a 25 hold feletti birtokkal rendelkezők száma (az 1941-es összeíráskor rögzített) 323 ezerről 186 ezerre esett vissza, a 100 holdas birtokosok száma pedig 4 ezerre csökkent (az 1941-ben lajstromozott 20 ezerről),  Kádár a belügyminisztérium vezetőinek fejére olvasta: "Párttagságunk nincs tisztában a lenini parasztpolitikával, és falun elmaradtak a szocializmus megteremtésével."

Tűnjék bármily rendhagyónak, a kolhozosítási terv akadozásai felől bontakozik ki az a pszichológiai szindróma, amely évtizedeken át csak lappangott Kádár elméjében, míg aztán 1989-ben manifesztálódott. A szindróma egyes motívumai csak közvetetten kapcsolódnak az 1945 és 49. közötti politikai viszonyokhoz. Mindössze annyiban, hogy a radikális jobboldal csürhéje helyet kapott a kommunista irányítású rendőrség alsó szintű állományában. De ugyancsak közvetetten ebből az időszakból erednek Kádár elképzelései a proletárdiktatúra és a nyilvánosság - főként a sajtó és a rendőrség - viszonyáról, amelyeket azonban csak 1956 november 4-e  után, a munkástanácsok fölszámolásával és a közvetlen demokrácia többi társadalmi intézményének eltakarításával tudott megvalósítani.

Kádár ugyanis a rendőrségi funkciók megértésére jóval nagyobb fogékonyságot mutatott, mint a koalíciós korszak korábbi belügyminiszterei: Nagy Imre és Rajk László.  Sőt a rendőrség funkcionális és szimbolikus szerepeit több dramaturgiai érzékkel osztotta ki, mint hivatali elődei. "Jobb a kulákot az új (értsd: ÁVH) egyenruhájában megverni, mert ez a megmagyarázásnak jobb módja. Az új egyenruha jelentősége éppen abban van, hogy a fejlődésnek az irányát dokumentálja. /.../ El kell érni, hogy a kulák reszkessen, a szegény örüljön, ha meglátja az új egyenruhát.  A lapok nem fognak írni róla, de azt mi nem bánjuk, ha az emberek beszélik" - jelentette ki Kádár 1949 március 7-én, valamelyest kontrázva Péter Gábor javaslatát, hogy a kulákverő brigádok a demokratikus rendőrség (közrendvédelmi) "szürke egyenruháját viseljék."

A "lex-Kádár" így szólt 1949-ben:

a./ a verőlegény különleges, feltűnő, kék egyenruhában brutalizál;

b./ a közrendvédelmi rendőr feltűnésmentes, szürke egyenruhában érvényt szerez a proletárdiktatúra különleges jogainak;

c./ a sajtó cenzúrát gyakorol;

d./ a közvélemény rá van utalva a híresztelésekre.

A "lex-Kádár" nyolc év múltán kissé módosul az MSZMP 1957 január 14-ei ülésén: "A vidéki erőt külön elő kell venni. [A] Sorrend legyen: rendőrség vagy honvédség keretében szervezett karhatalmi erő, vidéki népőrség (én ezt szívesebben nevezném munkásőrségnek). Ide csak a pártbizottság által javasolt embereket lehet bevenni, ami nem jelenti azt, hogy csak párttagokat. Ezek forradalmi tartalék ezredek legyenek, amelyeket - bár kezdetben szűkek - a pártbizottságok ajánlása alapján szedjenek össze. /.../ Hogy nincsenek kiképezve? Majd a hatodik bevetésnél már tudni fogják mi a feladatuk. Ezek tulajdonképpen a legmegbízhatóbbak. Ezekről próbarendőrként beszéltek, most karhatalmistáknak hívják őket, ami, tulajdonképpen nem sok különbséget jelent. /.../ A rendőrségről mi ne beszéljünk a sajtóban /.../, az újságíró, aki a Népakaratnál dolgozik, ne a Népakarat, hanem a rendőrség embere legyen, mert ha nem, akkor a sajtó sohasem fogja a rendőrség ügyét támogatni. A rendőrségen meg kell szervezni a sajtóirodát, mely csupán egy emberből álljon. Ez ritka esetben, a feletteseivel előzőleg megbeszélve nyilatkozzon a sajtó részére."[4]  

A "lex-Kádár" így szólt 1957-ben:

a./ a karhatalmista (próbarendőr, stb.) különleges, feltűnő egyenruhában brutalizál;

b./ a közrendvédelmi rendőr feltűnésmentes, szürkéskék egyenruhában érvényt szerez a Munkás-Paraszt Kormány és az MSZMP IKV rendkívüli felhatalmazásainak;

c./ a sajtót a rendőrség látja el információkkal;

d./ a közvélemény rá van kényszerítve a sajtóból kirekesztett információk híresztelésére.

Az 1949-es és az 1957-es "lex-Kádár" megegyezik a hol verőlegénynek, hol karhatalomnak elkeresztelt első feladatkörben, amelyet kiváltképpen az jellemez, hogy rendeltetése múltán akár egyetlen utasításra  vagy rendeletre is kivonható a kemény diktatúra intézményes köréből. (A különleges egyenruha eltűnik a társadalmi nyilvánosság centrumából, vagy a peremre szorul úgy, mint a munkásőrségé, amelyet a civil lakósággal szemben márcsak olyan rendkívüli eseménynél vetettek be, mint például az 1972-es, 1973-as március 15-ei diáktüntetések szétverése.) A harmadik és negyedik feladatkörben azonban a "lex-Kádár" módosul. A második funkcióban szereplő rendőrség feltűnés nélkül fölveszi Horthy-rendszerbeli (a Prónay-különítményesek távozása utáni) kettős szerepét. A puha diktatúrában a politikai rendőrség - az állambiztonsági szolgálat -  titokban hírt szerez és nyilvánosan híresztelést (dezinformációt) terjeszt. Azaz, Kádár János az '56-os forradalom leverése után államosította a híresztelést, amelyet 1949-ben még csupán a civil lakósság hangulati tényezőjének tekintett. Ha a verőlegények végeztek különleges rendeltetésükkel, a párt nem bánja, "ha az emberek beszélik", amit akarnak. Ám ha a sajtót a rendőrség központilag irányítja, a híresztelés is a párt kívánalmai szerint irányítható. Ilyenformán Kádár 1957-től helyreállította annak a tevékenységi formának a klasszikus funkcióját, amelyben az ügynök betölti közhatalmi szerepét. Ha az a feladata, hogy a bizalmas nyomozások számára  információt gyűjtsön, megteszi. Ha az, hogy "beépüljön" egy-egy csoportba, megteszi.  Ha az, hogy "bomlasszon", "kiszorítson", intrikáljon, hamis híreket terjesszen, megteszi. De az ügyészség számára dokumentált nyílt nyomozati eljárásban, a vizsgálati szakaszban ezt már nem teheti - ahogy szakzsargonjukban mondják - az ügynököket és jelentéseiket ki kell vonni az operációs műveletből. Előáll az a helyzet, amelyet a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere,  Münnich Ferenc felvetett Kádár Jánosnak  1957 január 14-én az Ideiglenes Központi Vezetőség már idézett ülésén. "A rendőrségnél szerintem a legfontosabb a tisztikart jól átnézni, felújítani a politikai apparátust, a lehető leggyorsabban kiépíteni, hogy minden ingadozás nélkül láthassa el feladatát. A legjobb szakembereket be kell vinni a politikai apparátusba." Münnich 1957-es formulájával az 1945 és 1949 közötti politikai rendőrség legalsó szintjére benyomult szélsőjobboldali csürhét egy szinttel magasabbra lehetett emelni.

Éppen ez volt a legkényesebb feladat a 40-es évek második felében is, hiszen nemcsak a rendőri állomány legalsó szintjén kellett megfelelni a követelményeknek. Azt követően, hogy a kisnyilasok előbb kiskommunistákat vertek, a feladatkör nem úgy bővült, hogy a nagynyilasok következtek. Hanem a kommunisták (is). Így vált az ÁVO és az ÁVH szakembereinek zsarolhatósága elsőrendű apparátusi érdekké: a háborús bűnösök internáló táborából Csikós Nagy Béla közgazdászt maga Vas Zoltán szabadította ki. Miközben a tömegpropaganda  nyilasbérencezett, a börtönök nyelték a Horthy-fasiszta ügynökként elitélt kommunistákat, az MDP  Politikai Bizottsága 1953 szeptember 16-án egyik lábáról a másikra állva tanácstalankodott, mi tévő is legyen a néhai VKF-2. rejtjelfejtő osztályának nyolc szakemberével, akiket noha egy évvel korábban emeltek csak ki és tartóztattak le a diplomaták üzeneteit dekódoló titkos szolgálatból,  Gerő Ernő javaslatára mégse ítélték el őket. Nagyjából úgy okoskodtak róluk, ahogy emlékiratában Farkas Vladimir idézi az ÁVO  egyik őrnagyának  véleményét a telefonlehallgatási szolgálatnál dolgozó valamelyik mérnökről, "aki már a horthysta politikai rendőrségen is ugyanazt a munkát végezte. (...) Miért ne vennénk igénybe egy tisztességes szakember tudását, amikor még nem rendelkezünk saját szakemberekkel?" 

Ez az uralkodó elv érvényesült már 1945-től. Juhász Antal csendőrnyomozó a vizsgálati fogságból írott szabadlábra helyezési kérelmét egyenesen Rákosi Mátyásnak címezte. Az MDP főtitkára ráírta a folyamodványra: "L(ássa) Farkas (Mihály), 1945. VIII.1." Mire Farkas azt javasolta: "Rákosi elvtárs! Véleményem szerint Juhász Antalt ki kell bocsájtani és fel kell használni. VIII.3." Két héttel később - VIII. 19-én - Rákosi döntött: "Egyetértek!"[5]

Újszászy István vezérőrnaggyal - a Vezérkari Főnökség 2. osztálya, a VKF-2, majd az Államvédelmi Központ 1942. július 1. és 1944.  március 28-a közti főnökével - Péter Gábor ÁVO-altábornagy kihallgatási jegyzőkönyvbe foglaltatta a késő Horthy-rendszer hírszerzésének teljes "offenzív és defenzív rendszerét", leíratta a hálózatépítés struktúráját, valamint néven neveztette a legmagasabb rangú informátorokat.[6]  1948. augusztus 28-ai dátum szerepel a leíráson, azaz 15-tel több eltelt nap, hogysem Kádárt belügyminiszterré kinevezték, s kevesebb mint néhány héttel, hogy Újszászyt az ÁVO Ilka utcai kihallgató részlegénél agyonverték.

                                            *********

Úgyhogy Kádár nehezen mondhatta, hogy ne lett volna egy kis szerepe abban, ahogy vele is elbántak a Horthy-rendszer professzionalistái az ÁVH őrizetében. Tizenegy hónappal letartóztatása előtt,  belügyminiszterként 1949. május 23-án a Belügyminisztérium Politikai Kollégiumi ülésén a rendőrségnél már lezajlott és még folyamatban lévő átszervezésekről a következő javaslatot tette: "A  múlt év augusztusában a  rendőrség szervezetében lényeges módosítást hajtottunk végre. Az ÁVH-t kikülönítettük és karhatalmat szerveztünk melléje. A következő nagy szervezeti változás az lesz, hogy az ősz folyamán a határőrséget az ÁVH átveszi a honvédségtől. Ezzel kapcsolatban ki kell küldeni egy bizottságot, amelynek feladata az lesz, hogy a rendőrség átszervezésének tervét kidolgozza. (...) A bizottság szedje össze a múltból két évnek a csendőri és rendőri szervezeti adatait. Így pl. 1931 és 1939-ről. Ennek alapján meg kell vizsgálni, hogy azokat a funkciókat, amelyeket az ÁVH-ra és a rendőrségre ruházunk a múltban mennyien végezték el. Vagyis mennyi volt a csendőrség, a rendőrség és a határőrség összlétszáma. Meg kell nézni az ÁVH és a rendőrség szervezetét és funkcióinak megoszlását.  Az irányvonal kb. az legyen, hogy a régi csendőrségi, határőrségi funkciókat, valamint a rendőrség politikai osztályának és idegenellenőrzési szerveinek funkcióját az ÁVH lássa el. Ehhez járul még, mint új feladat, a Párt, a parlament és a vezetők személyének biztosítása."

Kádár intencióját  messzemenően figyelembe vették, olyannyira, hogy még húsz évvel később is hemzsegtek az MSZMP-ben, a vidéki és a budapesti apparátus funkcionáriusai és az állambiztonsági szolgálat munkatársai között a Horthy-csendőrség és a VKF-2 tisztjei, tiszthelyettesi és ügynökei. 1969-ben a csendőrség ügynökeiből 21 fő rendelkezett MSZMP tagkönyvvel, a VKF-2 ügynökei közül 13 fő, Horthy politikai rendőrségének nyílt állományú tisztjei és tiszthelyettesei közül pedig 97 fő tartozott a Magyar Szocialista Munkáspárthoz, nem beszélve az "SS" Szent László hadosztályának és a Hunyadi páncélgránátos légiónak 278 tagjáról, 138 Jutasi-iskolát végzett tisztről és tiszthelyettesről, 345 kisnyilasról és nyilas pártszolgálatosról, sőt az 1919-es Prónay-különítményesek közül kettő teljesített szolgálatot a BRFK-n, egy tartozott a Komárom megyei és egy a Nógrád megyei pártalapszervhez. Ők részét alkották annak a 2.823 párttagnak, akikről külön-külön kompromittáló adatokat tároltak a BM III/2-es Operatív Nyilvántartó Osztályán, egy részük meg egyenesen a Belügyminisztérium kebelbeli tagja volt, mint ugye "szakember". Rácz Sándor miniszterhelyettes Benkei András belügyminiszter számára készített, s 1969 október 24-én átadott Tájékoztató Jelentéséből[7]  egyébként az is kitűnik, hogy a Horthy-rendszerből a Rákosi- és Kádár-rendszerbe átmentett "szakemberek" közül a Budapesti Rendőr-főkapítányságon 531-en dolgoztak, a BM III/IV-es csoportfőnökségénél (a katonai elhárításnál) 17-en; a III/III-as csoportfőnökségnél 38-an; a III/II-es csoportfőnökségnél (a kémelhárításnál) 46-an, a III/1-es Vizsgálati Osztályon pedig 16-an. 

                                    *************

Mi sem lenne nagyobb tulokság, mint ebből arra az elhamarkodott következtetésre jutni, hogy ha egy (1939-től) kompromittálódott személy (1945. után) belépett a kommunista pártba automatikusan mentesült is.

Lakatos Benedek építőmester - például - 1947-ben belépett az MKP-ba, 1949-ben kizárták az MDP-ből, jóllehet, múltját az Igazoló Bizottság már igazolta, 1948-ig rendelkezési állományban lévő tiszt volt, s még ebben az esztendőben felvételt nyert a "tiszti kísérleti tanfolyamra". De 1954. július 2-án "besúgással elkövetett népellenes bűntett" miatt 2 év börtönben letöltendő főbüntetésre ítélte a Fővárosi Bíróság[8] a BHÖ 86. pontjának e/. alpontjában meghatározott bűncselekmény alapján. Lakatos Benedek a VKF-2 IV-d. osztályának 28 besúgót koordináló és jelentéseiket továbbító rezidense volt 1939 novemberétől 1945 áprilisáig. Fedőfoglalkozás gyanánt a VKF-2 "üzemi titkárnak" nevezte ki Lakatos (volt repülőfelderítő) főhadnagyot különböző nagyvállalatokhoz. De ő kezelte besúgóinak "B-ellátmányát", ügynökhálózatának ő utalványozta a havi zsoldot.

Ámbár a történelem is késleltette abbéli szándékát, hogy idejében belépjen a kommunista pártba. Útban afelé, hogy jelentkezzék a Vörös Hadseregbe a szovjet határőrség Tárnoknál elfogta, s noha azzal hitegették átirányítják a Debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz,  kisvártatva  a szovjet hadifoglyok gyűjtőhelyén a romániai Fogsániban találta magát, ahonnét Szebasztopol, Tabakszovhoz, a Jaltai öböl mélyén fekvő Korizmajda, s a Moszkva fölötti Kinizsma érintésével Leningrád, Lettország és Lengyelország vasúti csomópontjain keresztül 1947. július 21-én tért haza. A marhavagonokban és hadifogoly-elosztótáborokban vesztegetett idő mián lekéste a kommunista párthoz csatlakozás megfelelő idejét. Rajta kívülálló okból keletkezett az a vétség, amelyet Lakatos Benedeknek nem nézett el a Kádár által (is) szervezett politikai rendőrség a Rákosi-korszakban, (bár perében nincs bizonyító erejű adat arról, hogy ügynöki mesterségét az ÁVH-nál kívánta volna folytatni, igaz ilyen adat nem fekszik el a periratok között, ha volt, kiszűrték, s már a nyílt vizsgálati és ügyészi szak előtt eltüntették volna).

Mégis, függetlenül a történelem Lakatos Benedek számára kedvezőtlen konstellációjától, önálló véleménye és emberies viselkedése vált akadályává annak, hogy a Horthy-rendszer politikai rendőrségének rezidenseként meghúzhassa magát a kommunista párt védernyője alatt. Tanúk sokasága (nagyrészt a kommunista párt tagjai) igazolták előbb a Budapesti Megyei Bíróság 1953. november 25-én megtartott tárgyalásán, majd a Fővárosi Bíróságon 1954. július 2-án folytatódott másodfokú eljárás során, hogy az (1953. május 27-e óta letartóztatott) Lakatos Benedek a VKF-2 fedő funkcióját kihasználva nem engedte a náciknak a leventekorú  fiatalokat a frontra irányítani,  a nyilasoknak a zsidókat haláltáborba hurcolni. Mikor egy számára még ismeretlen katonaszökevény megvallotta neki, milyen sorsra számíthat, ha dezertőrként elfogják a várpalotai szénbányában, Lakatos Benedek se szó, se beszéd kiállított egy igazolást, amely szerint attól a naptól fogva a szökevény Lakatos Benedek hadiüzemi parancsnok személyes küldönce; zaklatás őt nem érheti. Ettől kezdve Lakatos rendre állította ki a "nyílt parancsokat", amelyekkel a nyilasokat megakadályozta a vállalati dolgozók elhurcolásában, a Várpalotai Szénbányák felrobbantásában.

Mint első fokú pörének egyik tanúja - vállalatának személyzetise - kevésbé a védelmére, mint inkább az elmarasztalására hangsúlyozta, Lakatos Benedek "úgy  mint  a múltban a nyilas pártot gyűlölte, a jelenben úgy gyűlöli a kommunista pártot. A Párt politikai kérdéseivel egyáltalán nem foglalkozik, s még a Szabad Nép Baráti Körére sem jár el."[9] A nyilasok és a kommunisták politikai szervezeteitől elhatárolódó személyes véleménye nem tette lehetővé Lakatos Benedek számára a hőn óhajtott rehabilitációt mindvégig a Kádár-rendszer alatt, noha több mint 30 évig folyamatosan járult joghatóságok elé, persze fő- és mellékbüntetéseinek kitöltése után. A jogállam azonban elhozta, amire Lakatos Benedek vágyott. A Fővárosi Bíróság 1993. október 20-án 1.580.061  forint kártalanításban részesítette "a besúgással elkövetett népellenes bűntett" joghátrányai miatt,[10] hónapokkal azt követően, hogy a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Elnöki Tanácsa 1993. április 26-án törvényességi óvással helybenhagyta, hogy Lakatos Benedek a haza javát szolgálta a VKF-2-nek tett szolgálataival és anélkül is, midőn hol a Várpalotai Szénbányáknál, hol a MÁVAG repülőgép- és lövegüzemében megakadályozta a népgazdaságnak ártalmas szabotázsokat.[11] 

Némi szabadossággal úgy is lehetne fogalmazni: semmit nem számít egy ember saját erkölcsi érzéke, jó vagy rossz cselekedete. Amikor a gazdaság teljesítőképességét szolgálja besúgóként,  hazafias tettet valósít meg akkor is, ha szabotázsok megakadályozásával késlelteti a világháború befejezését, (ami okvetlenül ember áldozatokkal jár), akkor is, ha ezt titkosszolgálati felhatalmazással teszi. Hogy Lakatos Benedek tettes-e vagy áldozat az erkölcsi értékválasztás kérdése nem pedig igazságszolgáltatási doktrina. De az igen, hogy ebben a jogállamban hozott precedensértékű perben  a bírói hatalom igazolta a törvényhozói szándékot: a besúgás hazafias cselekedet, nem erkölcsi megítélés kérdése. 

                                  ************************** 

Nos, az ellentétes politikai rendszerek közötti titkosszolgálati átjárhatóság lengőajtajánál négy kérdésre érdemes válaszolni.

1.) Ugyanaz a tevékenység értendő-e titkosszolgálati professzionalizmuson a diktatúrában, mint a demokráciában?

2.) Akik erre a kérdésre igennel felelnek vajon tényleg az ügynökhálózatot védik-e?

3.) Ha bizonyítható, hogy nem az ügynök az a Kohinoor gyémánt, amely diktatúrában és demokráciában egyaránt része a "nemzeti kincs"-nek, akkor van-e célja, s ha igen, micsoda az értékéről vallott - úgyis mondhatnánk pártok fölötti, valójában inkább pártok alatti - ideológiának?

4.) Amennyiben a cél tényleg ideológiai természetű, a titkosszolgálatok önlegitimációs elvét hangoztató politikusok tisztában vannak-e azzal, hogy hazudnak, s a törvények szándékos elrontásával kárt okoznak a társadalomnak?

Az első kérdésre aránylag egyszerű a válasz, amióta az amerikai képviselőház felállított egy különbizottságot a "Szigorúan titkos!", "Különösen fontos!", "Bizalmas!", stb. minősítéssel   ellátott hidegháborús iratok amnesztiában részesítésére. A Daniel Patrick Moynihan  szenátor vezette tizenegy tagú bizottság 1997-ben elfogadott jelentése óta, két év alatt már 3 millió oldal államtitoktartalmú iratot szabadítottak fel, főként a CIA és az FBI irattáraiból, amelyek az amerikai nemzeti önismeret legneuralgikusabb pontjait érintik.  Ilyen a McCarthy-korszak, a koreai és a vietnámi háború, Salvador Allende chilei elnök megbuktatása. Ilyenek azok a kifejezetten belpolitikai feszültséget keltő iratok is, amelyek a '68-as  diáklázadás, radikális néger mozgalmak, jámbor hippik - zsarunyelven szólva - "bomlasztásával", "kiszorításával" kapcsolatosak, de a "Freedom of Information Act" jóvoltából részben már megjelentek 1990-ben, Ward Churchill és Jim Vander Wall The Cointelpro Papers című  dokumentumkötetében, némileg anonimizált formában.

Habár úgy tűnik, ez a szabály a kivételre is rámutatott a The New York Times Pulitzer-díjas főmunkatársa, Max Frankel "Egy baloldali elhajló Rorschach-tesztje, avagy fekete festék az információ  szabadságon" című cikkében.[12] Frankel aki  a hidegháború Moszkvájából, az 56-os budapesti felkelésről, a berlini fal felépüléséről tudósította lapját, leleplezte az amerikai katonaság vietnámi és dominikai garázdálkodásait, a farizeus Hruscsovot  egyedülálló interjúban mutatta be, csakúgy mint Nixon és Johnson elnök képmutatásait, a Moynihan-bizottság jóvoltából 2000. március 30-án (18 hónappal az irat visszaminősítése után) kapott két - s a The New York Timesban facsimilében közölt - az olvashatatlanságig összemaszatolt, róla magáról szóló Fehér Ház-i iratot, amelyről a fekete festéket majd 2007-ben törlik le. Az anonimizált dokumentumokon az FBI és a CIA ügynökök neve és az irat tárgya teljesen olvashatatlan, legfeljebb annak a Mr. Sullivan-nek a neve betűzhető ki, aki a The New York Timesban közzétett Pentagon Papers kapcsán a Legfelsőbb Bíróságon kiharcolta a Freedom of Information Act-et.

Az FBI és a CIA behálózta ügynökeivel a fél világot, sőt az amerikai másképp gondolkodók közé is beépült, de  - kivéve a McCarthy-korszakot - nem véleményekre vadászott.  Szemben a magyar Állambiztonsági Szolgálattal (és jogelődeivel), amely véleményes büncselekmények felderítésére képezte ki és használta ügynökeit, nyílt állomány pedig az MKP,  MDP, majd az MSZMP gondolatrendőrségeként hajtotta végre a mindenkori pártutasításokat. Igaz, egy CIA-, FBI-ügynök is, meg a III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség ügynöke is profi módon tud beszerelni egy lehallgató készüléket, beépülni egy civil-csoportba, parlamentárisan megválasztott kormányokat megdönteni, bábkormányokat felállítani, de nem demokrata  az, aki ebben a professzionalizmusban ismeri fel a szervezetek közötti azonosságot. A tevékenység különböző,    ha politikai merényletet kell meghiúsítani,  illegális fegyver- és drogszállítmány útját kell eltéríteni, stb. avagy ha tiltott apáca- és szerzetesrendek felszámolásához kell a hitről alkotott véleményeket dokumentálni a kirakatperek megrendelőinek igénye szerint.

A profi számára a tevékenység célja édesmindegy, felelik - második kérdésünkre - mindazok, akik az ügynököt és hálózatát önmagáért való értéknek tekintik. De csakugyan megvédik-e őket?

A "Virág" fedőnevű Abinéri Bélát a szentendrei operatív csoport szervezte be, bűnügyi vonalra.   "1970-től 1990-ig fedőnévvel ellátott,  beépített ügynöki tevékenységet folytattam a Belügyminisztérium és annak rendőri szervei részére. Legális hálózati személyként tartottak nyilvántartásban. Munka-dossziém és az idevonatkozó összes irat a BM-en belül megtalálható, illetve azok lekérhetők. Az összes ügyirat 'Szigorúan titkos!' jelzéssel van ellátva" - mondta  Kertész Péter újságírónak Abinéri[13], vállalva még a titoktartási nyilatkozat megszegését is, mert bűncselekmény felderítése közben megbízói egy ügyben benne felejtették, és újra elítélték". Ügynöki beszervezését bizonyítandó hiába írt a belügyminiszternek, az Igazságügyi Minisztériumnak, a Katonai Főügyészségnek, a Katonai Tanácsnak, a Budapesti Ügyészi Nyomozóhivatalnak, "ha nem derül ki az igazsága, akkor kénytelen lesz leülni a többrendbeli rablásért kirótt egy év nyolc hónapos büntetését.  (...) Ami egy hálózati személy számára végzetes lehet, hiszen a börtönben azok közé kerül, akiket ő juttatott oda."

A "Rózsa" fedőnevű Varga Gábor autójavító és -kereskedőt 1993-ban szervezte be a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH). Titkosszolgálati ügynökként két külföldi - terrorkapcsolatokkal is rendelkező - bűnöző csoportba kellett beépülnie. Az NBH megbízásainak megfelelően "fegyvert vásárolt tőlük, több száz kilogramm robbanóanyagot rendelt meg, s eközben élete kockáztatásával küldte a jelentéseket összekötő tisztjeinek. Másfél év alatt több millió forintot költött saját vagyonából a látszat fönntartására. A haza szolgálatának érdekében elhanyagolta a családját. (...) Különböző bérelt lakásokban, illetve éttermekben és presszókban találkozott az NBH által kijelölt összekötőkkel. (...) Külön felhívták a figyelmét arra, hogy a családja nem tudhat semmiről. (...) Állítása szerint az NBH tisztjei a beszervezéskor megígérték, hogy mindenben kártalanítják, - végül egyetlen fillért sem kapott. (...) Az NBH egyik kirúgott alkalmazottja a fülébe súgta: "a testület több tízmillióval nem tud elszámolni. Felfelé ugyanis feltüntették ezeket a kiadásokat, ám az ügyfelek, vagyis a beszervezett ügynökök kifizetéséről  gyakorta megfeledkeztek. A FIDESZ kormányra kerülését követően az ex ügynök tavaly (1998-ban - K.J.)  jelentkezett  Szabó Gábor kabinetfőnöknél (...), s  ugyanaz az játék kezdődött, mint a szocialisták idejében  - fogalmazott Varga Gábor" a Magyar Hírlap riportereinek[14] annyira elkeseredve, hogy "végső kétségbeesésében" már azt fontolgatta: "egyszerűen bemegy az amerikai követségre és az ottani elhárítástól védelmet kérve mindent kipakol." Aztán ettől az elkeseredett lépéstől Varga Gábor visszafogta magát, helyette belevágott a titkosszolgák véd- és dacszövetségének megszervezésébe.[15] Belefogott az ügynökök érdekvédelmi szervezetének megalapításába, mert mind több informátorról szerzett tudomást, akiket a jogállam titkosszolgálatai tettek tönkre - anyagilag és erkölcsileg. Igen, erkölcsileg is. Bakonyi Péter - újságíró, szociográfus, könykiadói és szerkesztő - a nyilvánosság előtt is vállalta, hogyha beszervezett titkos ügynökként informálta az olajmaffiózók és a rendőrök kapcsolatáról   az ORFK-t, akkor tanúként is megjelenik a parlamenti vizsgáló bizottság előtt. Ám ahogy az ORFK (a HVG kérdésére) cáfolta, hogy "bemikrofonozva" jelen volt illegális olajüzletek titkos bonyolításánál, úgy Bakonyi javadalmát is visszatartotta.[16] Míg Varga Gábor ügynök szakszervezetet alapít, addig Bakonyi Péter pert indított az ORFK ellen. Kínálkoznék más jogi és erkölcsi megoldás a számukra, ha az NBH kabinetfőnöke " nem kívánta kommentálni" az egyikük ügyét (a Magyar Hírlap kérdésére), a másikukét pedig az ORFK egyenesen cáfolta?

A belügyi tárca azonban valami kis magyarázkodásra mégis rákényszerült, amikor a Békés megyei rendőrök és olajmaffiózók kapcsolatáról rendezett minisztériumi sajtótájékoztatón az újságírók közt szétosztott dokumentumokon a titkos ügynökök valódi neve is szerepelt, személyi adataikkal együtt.[17]

Elképzelhető-e egyáltalán, hogy ha a legsúlyosabb közügy, a korrupció és a  szervezett bűnözés felszámolásához beszervezett ügynököket nem védelmezik a jogállam erre hivatott szervei, akkor a letűnt diktatúra ügynökeit megkülönböztetett oltalomban részesítenék? Nem.  A jog- és  vagyonbiztonságnál is fontosabb a tudatlanság szándékos fenntartása, már ami az 1990. előtti történelmi iratokat illeti. Hiszen - harmadik kérdésünk - rendszerint egyetlen szövegösszefüggésben  kerül a társadalmi nyilvánosság elé. Hogy "átvilágításhoz", tudományos kutatásra és  az információs önrendelkezési jog gyakorlásához maradéktalanul megismerhetőek-e a jogutóddal rendelkező, 1990. előtti állambiztonsági Főcsoportfőnökség iratai.

A titkosszolgálatok önlegitimációját becsomagolhatják "nemzeti" és "morális" fogalmakba. Az FKgP illetékese, Csúcs László például úgy érvelt az "ügynöktörvény" harmadik módosítása előtt, a 2000. esztendőben: "Nem lehet összemosni a besúgást a nemzetbiztonság érdekében kifejtette tevékenységgel."[18] Az önlegitimáció megjelenhet a professzionalizmus ideológiájaként, paternalizmussal párosulva. Boross Péter úgy ájtatoskodik, hogy "amikor volt alkalmam betekinteni az iratokba, láthattam milyen jeles személyiségek kerültek rettenetes kényszerhelyzetbe, s több mai fiatal sem tudja, mit csináltak szüleik. Nekem e személyes családi tragédiák elkerülése is fontos ..."[19] Vagyim Kirpicsenko, aki a szovjet külföldi hírszerzés főnökhelyetteseként, 44 évi KGB szolgálat után szerelt le, s 1997-ben az Orosz Föderáció Külső Hírszerző Szolgálatának főtanácsadójaként nyilatkozta: "titokban tartjuk azoknak az ügynököknek a nevét, akiknek a leleplezése nemcsak nekik jelentene kellemetlenséget, hanem rokonaiknak is."[20] Brigo Aszparuhov a bolgár Nemzeti Hírszerző Szolgálat volt vezetője egy gyámügyi előadó érveit használja: "ha a dossziékat valóban felnyítják, a társadalom nagyon sok konfliktusra számíthat. Még az is lehet, hogy öngyilkosságokra is sor kerül. Lehet, hogy fiúk tagadják meg apáikat, ha szégyellnivalónak tartják, hogy együttműködtek a hírszerzéssel, az elhárítással, vagy a hírhedt VI. Főcsoportfőnökséggel." Aszparuhov legalább nem tagadja, hogy pártállam idején beszervezett, de a jogállamban is működő ügynökhálózatot védelmezi: "kaptam szemrehányást a bolgár hírszerzés olyan munkatársaitól, akik még most is a határon kívül dolgoznak. Ezek az emberek minden este azzal a gondolattal hajtják álomra a fejüket, hogy másnap reggel a sajtóban olvashatják a nevüket. Mindig megpróbálom őket megnyugtatni, azzal érvelve, hogy a józan paraszti ész felülkerekedik majd és békén hagyják a hírszerzési dossziékat."[21]

Végül válaszként negyedik kérdésünkre, azaz, hogy az önlegitimáló ideológia a titkosszolgálatok napi politikai használatához szükséges érvkészlet-e - a tudatos hazugság bizonyítékaként álljon itt annak a politikusnak a vallomása, aki előkészítette az 1994. óta toldozott-foldozott magyar ügynöktörvényt. Boross Péter belügyminiszterként hagyta ki a törvénytervezetből (a III/I, hírszerzés, a III/II., kémelhárítás mellől)  a katonai elhárítást a III/IV-es ügyosztályt és a III/V-ös müszaki-technikai osztályt, majd miniszterelnökként ő vezényelte a kizárólag a belső elhárítást, a III/III-ast, beáldozó parlamenti szavazást. Öt évvel ezután egyszeriben csak megvilágosodása támadt a III/IV-esről: "a Magyar   Néphadsereg szégyenére nagyon sok fiatalról töltöttek ki ugynevezett megfigyelő kartont. Ez annyit jelentett, hogy húsz kiskatona közül legfeljebb egyet választottak ki, aki hajlandó volt együttműködni, és őt később átadták a III/III-as ügyosztálynak."[22]

Igaz, Boross,  legjobb magyar tanítványa,  Orbán Viktor miniszterelnök fogadott prókátoraként beszélt. 

1996 és 2000

Kenedi János: K. belügyi iratfelmérő jelentése a Kastélyból, Magvető Kiadó, Budapest, 2000, 26–41.o.