A NEMZETI PARASZTPÁRT PROGRAMJA
Budapest, 1945. szeptember
Szabad kisbirtokos parasztságot akarunk
A reakció suttogó propagandája állandóan azzal rémítgeti a parasztokat, hogy a Parasztpárt valójában a Kommunista Párt leányvállalata, és csak azért törekedett a földreform megvalósítására, hogy aztán a földhöz juttatott törpebirtokosparasztok belássák, hogy a kisbirtokaikon nem tudnak megélni, és így állami gazdaságokba vagy kolhozokba kényszerítsék őket. Mondanunk sem kell, hogy ez a propaganda elsősorban a földesurak érdekeit szolgálja, mert azt akarja bebizonyítani, hogy a kisbirtok nem életképes, tehát ha már elvették a nagybirtokosoktól a földet, el fogják venni a kisbirtokosoktól is, és újra nagybirtokokat csinálunk, csakhogy ez most már nem a földesurak nagybirtoka lesz, hanem az államé, ahol minden földhöz jutott és volt birtokos paraszt valójában csak napszámos lesz. Ezzel a propagandával el akarják venni a parasztság kedvét a földreformtól, el akarják ijeszteni a földtől.
A Nemzeti Parasztpárt sohasem követ és nem is követett más politikát, mint amit a magyar parasztság akar. Ezért vigyázzunk arra, hogy még a legfelsőbb vezetésben is mindenütt töretlenül érvényesüljön a parasztság kívánsága. A magyar parasztság bebizonyította azt is, hogy ha puszta két kezével műveli meg a földet, akkor is nagy eredményt ér el a termelésben.
Aki csak egy kicsit is tisztában van Magyarország gazdasági helyzetével, népsűrűségével, földbirtok-megoszlásával, rögtön látja, hogy itt korszerűbb gazdálkodásra van szükség, hogy az újonnan létesült törpe- és kisbirtokok életképes gazdaságok legyenek. Nem vagyunk egy népnél sem alábbvalók. Be kell bizonyítanunk, hogy a magyar parasztság is tud olyan eredményeket elérni, mint akár a dánok, finnek stb. parasztjai. Hiszen nálunk is a mezőgazdasági kultúrát a homokos, rossz földeken élő törpebirtokos parasztok teremtették meg (Kecskemét, Cegléd, Gyöngyös). Az egész ország parasztságának az életszínvonalát csak korszerűbb termeléssel, több munkáskézzel tudjuk felemelni. A legtöbbet a földből mindig az tudja kihozni, aki saját magának dolgozik. Nemzetgazdasági termelésünknek át kell térni a gyümölcs, zöldség, friss főzelék, ipari növények, takarmány termelésére, istállózó állattenyésztésre, és gabonából csak annyit termelhetünk amennyi a belső szükségletet fedezni tudja. Egy hold földből ezután háromszor, négyszer annyi értéket kell kihozni mint amennyit eddig kihoztunk, mert csak így tudjuk biztosítani továbbra is a parasztság életét, így tudjuk csak majd később felemelni az ország dolgozóinak életszínvonalát. Az ilyenfajta belterjesebb gazdálkodáshoz azonban nagyon sok gondosság, nagyon sok munka és felelősség kell. Valósággal versenyezniök kell majd a gazdáknak, hogy melyikük tud több értéket kihozni szakszerű gazdálkodással a földből.
A magyar parasztság a földreformban való részvételével, belterjes gazdálkodásra való törekvésével kimondotta azt is, hogy nem akar kolhozokat. A Nemzeti Parasztpárt érvényt is fog szerezni a parasztság kívánságainak, és nem engedi meg, hogy olyan életformát kényszerítsenek rá, amely ellenkezik a magyar parasztság kívánságaival. De ettől különben sem kell félni. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban tömörült összes pártok kinyilatkoztatták, hogy a magántulajdon elve alapján állanak. A Magyar Kommunista Párt harcolt velünk együtt a legélesebben azért, hogy a föld azé legyen, aki megműveli, éppen azokkal a reakciós erőkkel szemben, akik azt a hírt terjesztik, hogy mi kolhozokat akarunk. Aki ilyet állít, az ellensége a magyar parasztságnak, sőt ellensége az egész országnak, mert ugyanazt a sötét úri politikát akarja folytatni, amely egy emberöltő alatt kétszer taszított bennünket háborúba, és amely most a magyar történelemben először veszítette el hatalmának alapját, a földet. Ez ellen a politika ellen minden erővel harcolnunk kell, mert azt akarjuk, hogy a magyar parasztság szabadon élhessen az őt megillető jussán, a magyar földön. Nem akarunk kolhozokat. Szabadságot akarunk a politikában, és szabadságot akarunk a termelésben is. Olyan termelési módszer lesz a mezőgazdaságban, amilyet a parasztság akar. Kívülről ráerőszakolni semmiféle termelési módot nem engedünk.
Milyen legyen a magyar ipar?
A magyar ipar a háborús események következtében rendkívüli mértékben elpusztult. Iparunkat a németek leszerelték és elszállították (egyedül Galántán keresztül 25 ezer vagon gyári felszerelést és alkatrészt szállítottak ki Németországba). Ugyanakkor a hadiesemények is nagymértékű károsodást okoztak gyáripari termelőtechnikai apparátusunkban. Ennek következtében a jövőben számolnunk kell bizonyos mértékű ipari munkanélküliséggel. Ez a körülmény sürgőssé teszi a magyar ipar gyors újjáépítését. Az újjáépítés jól átgondolt sorrendben történhet. Legelsősorban ipari termelésünk kulcshelyzetben levő ágait kell újjáépíteni. Itt elsősorban az ipari nyersanyagok gyártását kell rendezni, amihez elsősorban a szén és egyéb ásványok bányászása, az olajtermelés stb., ezek után a mindenfajta termelőeszközöket gyártó iparágak helyreállítása szükséges. Számolnunk kell ugyanis azzal, hogy termelőeszközöket egy ideig külföldről nem szerezhetünk be. Egyébként pedig termelőeszközökgyártása nélkül nem építhetjük fel azokat az iparágakat, amelyek közszükségleti cikkeket gyártanak.
Az ipari újjáépítésben különös gondot kell fordítani, s talán éppen a legnagyobb gondot a mezőgazdasági ipar újjáépítésére. Itt elsősorban a mezőgazdasági gépgyártás helyreállítására kell összpontosítani minden erőnket. Mezőgazdasági gépi állományunk ugyanis éppen úgy elpusztult, mint egyéb iparágaink berendezése. A németek nemcsak gyári felszerelést, hanem traktorokat, ekéket, cséplőgépeket stb. raboltak el az országból. S a mezőgazdaság gépi állománya szintén megérezte azt, hogy hosszú hónapokig front volt az egész ország. Hosszú ideig nem számíthatunk arra, hogy mezőgazdaságunk gépi berendezését külföldről pótolhatjuk. Egyebek között ezt az ország hihetetlen mértékű elszegényedése sem tenné lehetővé. Magunknak kell pótolni tehát a mezőgazdaság gépi berendezését. Ez annál sürgősebb feladat, mivel a földreform végrehajtásával sok százezer új parasztgazdaságot létesítettünk.
Az új magyar ipar felépítésénél új t ájékozódást kell érvényesíteni Európa felé is. Európa a háború után visszahelyezkedik a világ gazdasági munkamegosztásába, ahonnan a németek erőszakos politikája kiszakította. A magyar ipar a külföldi piacok tekintetében egészen új helyzet elé kerül. Ebben az új helyzetben ipari kivitelünk elveszti egykori piacait, mert amíg mi iparunkat felépítjük, a piacon már azok az országok jelennek meg és erősödnek meg, amelyek a németség és a háborús viszonyok dúlásait nem szenvedték. Ebben az új helyzetben számunkra egy kiút marad: kifejleszteni mezőgazdasági feldolgozó iparunkat. Csak ebben a tekintetben válhatunk versenyképesekké. A jövőben tehát be kell szüntetnünk a mezőgazdasági nyersanyagkivitelünket, és készárukat kell az európai piacra vinnünk. Így tehát gyümölcs helyett konzervet, állatkivitel helyett feldolgozott húst stb. Az iparcikkek kivitelében alulmaradnánk a nagy iparos országokkal szembeni versenyben. A mezőgazdaság feldolgozott termékeivel viszont erőteljesen versenyezhetünk távoli agrárkiviteli országokkal is. Ebből az következik, hogy sürgősen fel kell építenünk mezőgazdasági feldolgozóiparunkat. Ezt egyebek között az is sürgetővé teszi, hogy a jövőben ipari munkanélküliséggel is számolnunk kell.
Milyen legyen a demokratikus közigazgatás?
A régi Magyarországon a közigazgatás egyáltalán nem szolgálta a nép érdekeit. Ha a nép ügyéről volt szó, akkor a paragrafusok felhasználásával az alsó közigazgatás, de a középső, sőt a felső közigazgatási fórum is addig húzta, halasztotta az ügy elintézését, míg azérdekelt fél bele nem unt és undorral abba nem hagyta az ügyet.
Az új közigazgatásnak Magyarországon demokratikusnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy különös figyelemmel kell gondolni a jellegzetesen magyar viszonyokra, a központosított közigazgatást le k ell építeni, decentralizálni kell. Más szóval: minden községben legyen meg a hatóságnak az a jogköre, hogy a községi kisügyekben a község képviselő-testülete maga dönthessen. Nagyon fontos, hogy a község költségvetését az országos szempontok betartásával a helyi képviselet határozza meg.
Éppen ideje, hogy a látszat-önkormányzati testületek helyébe valóságos demokratikus képviselő-testületek, valamint vármegyei törvényhatóságok lépjenek. Meg kell szüntetni azt a rendszert, amely abban áll, hogy a legkisebb ügyekben is három-négy fellebbezési fórum akadályozza meg a dolgok végleges elintézését. Legyen tehát önálló képviselő-testület, annak határozatait záros határidőn belül jogerősen csak a vármegye vagy egyes vármegyékre kiterjedő vidéki közigazgatási bíróság bírálja felül. A főszolgabírák helyébe lépő járási jegyzők ne csak a felső hatóságnak, de a helyi képviselő-testületnek is adjanak számot tevékenységükről.
Mindenekelőtt pedig szükséges, hogy a rendeletek terén végre rendet teremtsenek, a Belügyminisztérium, az arra illetékes hatóság közérthető nyelven hozza meg a rendeleteket, és ne hivatkozzanak 10–15 évvel ezelőtt kiadott alaprendeletekre, hanem az új rendeletek egyúttal tartalmazzák azt is, amit a régi rendeletből érvényesnek ismernek el. Legyen összhang a különböző minisztériumokhoz tartozó közhatóságok között és azoknak vezetői közt, a népből kikerült értelmiségiek foglalják el az őket megillető helyet, legyen meg a lehetőség, hogy a dolgozó nép fiai bármilyen vezető pozíciót elérhessenek. A vezető állások elbírálásánál a tudás, nem pedig kizárólag az iskolai végzettség számítson. Az is fontos, hogy a közlekedési úthálózattal együvé tartozó községek egy vármegyébe tartozzanak, ne kelljen napokat eltölteni a vármegye székhelyére való utazással. A közérd ekű ügyek intézésénél bélyegmentességet kérünk. Végül, de nem utolsósorban azt követeljük, hogy a közrend őrei álljanak feladatuk magaslatán, sohase szolgáljanak kizárólagos pártérdekeket.
Milyen adórendszert kívánunk?
Az úri Magyarországon az fizetett le gtöbb adót, aki legtöbbet dolgozott, kinek legtöbb családja volt. Általában véve a dolgozó nép, mert a fogyasztási adó aránylag százszorta nagyobb terhet jelentett, mint a többi adónem. A fogyasztási adó antiszociális, mindig a dolgozókat sújtja elsősorban, felesleges árdrágulást idéz elő. A forgalmi adó is csak átmenetileg tartható fenn, mert az is drágulási folyamatot idéz elő. Egészen új, egyszerű adórendszerre van szükség. Olyan adókönyv kell, amelyből a legegyszerűbb ember is kiigazodik egyszeri beteki ntés után is.
Éppen ideje, hogy a kapitalista pénzügyi politika helyett a népet szolgáló szociális adómorál lépjen életbe. Nincs szükség 10–15 féle adónemre, ellenben arra szükség van, hogy foglalkozástól eltekintve minden dolgozónak egységesen állapítsákmeg az adóalapját. Az adóalaphoz progresszíve, a jövedelem emelkedésének lépcsőjét figyelembe véve, számítsák hozzá százalékszerűen azt az adómennyiséget, amelyre az államháztartásnak feltétlenül szüksége van. Ne az adózáson legyen először a hangsúly, hanem biztosítsák először az adóalanyok létezését. Feltétlen át kell alakítani, meg kell szüntetni az ármentesítő és az egyházi adózás mai rendszerét. Védeni kell a kisiparost, a dolgozó szegényparasztságnál pedig a kataszteri tiszta jövedelem, mégpedig az új kataszter alapján elkészített jövedelem legyen az alap. Minden dolgozónál egységesen állapítsák meg azt az összeget, amely adómentes, és itt vegyék figyelembe a családtagok létszámát. Szűnjön meg az a lehetetlen helyzet, hogy az ország földműves társadalma aránylag sokkal nagyobb adót kénytelen viselni, mint a gyáripar, a szabad kereskedelem vagy pedig a házingatlan. Az álszövetkezeteket súlyos adóval kell megterhelni, azonkívül a kereskedelmi részvénytársaságokat is nagyobb adóztatási tehertétellel kell számba venni. Általában az a követelésünk, hogy a gazdasági élet minden területén a progresszív adórendszer lépjen életbe.
Mit kívánunk a közoktatástól?
A földreform után az ország legfontosabb kérdése a közoktatás ügye. Magyarországon nemcsak a föld volt az urak kezében, hanem az iskola is. Az elemi iskolákba még csak eljuthattak a parasztok gyerekei, bár itt is nagy nehézségekkel kellett küzdeni, mert a tanyai iskolák nagyon távol voltak egymástól, és a kis parasztgyerekeknek 6–12 éves korukig, néha naponta esőben, sárban, szélben, fagyban hosszú kilométereket kellett gyalogolni, hogy eljuthassanak az iskolába. A középiskolába, a polgáriba, a gimnáziumba már csak a szerencsésebb emberek gyerekei juthattak el. Nem volt pénz ruhára, tandíjra. A gimnáziumokba és a többi középiskolákba csak azokon a helyeken juthattak be a parasztok gyerekei, ahol éppen volt iskola. Itt is csak nagyon kis számban.
Egy statisztikai kimutatás szerint az úri Magyarországon az egyik évben 844 szegényparaszt gyerek járt középiskolába, ez a középiskolai tanulóifjúság 1,3%-a, pedig a szegényparasztság az ország lakosságának 35%-a. A szegényparasztok minden 478-ik gyereke járhatott középiskolába, míg a nagybirtokosoknak minden második gyereke. Nem volt jobb a felső mezőgazdasági iskolákban sem a helyzet, ide minden 80 792-ik szegényparaszt gyerek jutott csak be. Különben is a felső mezőgazdasági iskolákban csak gárdatiszteket neveltek a nagybirtok számára. Ezek az adatok csak a fiúkra vonatkoznak, a leányoknál még sokkal rosszabb volt a helyzet. Az ipari munkásság gyerekeinél valamivel jobb volt az arány, de itt sem olyan, mint a munkásságnak a társadalomban elfoglalt helyzete megkövetelné. A főiskolákra csak 256 szegényparaszt fiú tudott bejutni, ezek az összes egyetemi hallgatók 1,5%-át tették ki.
Ha meggondoljuk, hogy az ország lakosságának háromnegyed részét a parasztság és a munkásság teszi ki, akkor láthatjuk, hogy itt a múltban a tanítással kapcsolatban bűnös osztálypolitika érvényesült. Ezért volt az, hogy Európában a korrupció sehol sem virágzott úgy, mint nálunk. A tehetségtelenek mindig jó összeköttetéssel, rokonsággal rendelkeztek már társadalmi helyzetüknél fogva, ezért ők kerültek mindenhol vezető helyekre, a városi, a községi, állami hivataloknál, a katonaságnál, de még a magánvállalatoknál is. A magyar nép legtehetségesebb gyerekei eltékozolták tehetségüket, nem juthattak az őket megillető helyre, és csak olyan falusi „okos parasztok” lehettek, de még a község életében sem érvényesíthették képességeiket, mert ott is az összeköttetés, a származás és a diploma döntött a tehetség és rátermettség helyett.
A magyar parasztság a földreformmal meghódította a földet, az iskolareformmal pedig meg akarjuk hódítani az egész országot. Ne csak a föld, hanem az egész állam a dolgozóké, a parasztoké és munkásoké legyen.
Az eddigi „ismeretmorzsák” helyett komoly műveltséget kívánunk a parasztságnak. Éppen ezért az úgynevezett népfőiskolákat már nem tartjuk szükségesnek, mert komoly főiskolát akarunk a dolgozó nép számára.
De rendet akarunk teremteni az eddigi iskoladzsungelben is. Lehetetlen állapot az, hogy továbbra is 59–61 különböző iskolatípus legyen az országban.
Legsürgősebb feladatnak tartjuk most a Paraszt- és Munkásegyetemek felállítását, ahol a megfelelő rátermettséggel rendelkező parasztemberek pár éves esti tanfolyamokon megfelelő szakképzettséget és oklevelet nyernek. Ezzel a szakképzettséggel meg tudják állni a helyüket azokon a helyeken, a községházán, a városházán, állami hivatalokban, szövetkezeteknél, ahová a demokrácia rendje állította őket. Mert az eddigi megbízhatatlan értelmiségiek helyére a megbízhatók mellé paraszt és munkás értelmiségieket kell állítani. Ez a legsürgősebb feladat.
De itt nem állhatunk meg. A jövő nemzedékére is gondolni kell. Biztosítani kívánjuk, hogy minden tehetséges parasztgyerek tanulhasson, művelődhessen, és a szerzett tudását az egész nép javára fordíthassa. Legfontosabb feladat népünk általános műveltségének emelése. Ezért kötelezővé kell tenni a 8 osztályos népoktatást. Ennek az alsó négy osztálya megfelel tananyagában is az elemi iskolák tananyagának. A felső négy osztálya pedig helyettesíteni fogja a polgári és gimnázium alsó négy osztályát. Ezt mindenkinek el kell végezni. Ha pedig tovább akar tanulni, akkor vagy gimnáziumban, vagy ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi szakiskolában továbbra is ingyenesen folytathatják a rátermettek a tanulásukat. Ez lenne a középiskola.
A négy középiskola elvégzése után pedig mindenkinek, aki tanulmányaiban megfelelő eredményt tud felmutatni, joga lesz az egyetemekre beiratkozni, és ha az egyetemet is sikerrel elvégezte, akkor tudásával szolgálhatja a magyar népet.
Az ingyenes oktatás azonban csak írott malaszt marad, ha anyagilag nem siet a társadalom a legszegényebb rétegek, a parasztok és a munkások fiain ak segítségére, mert így megint csak azok tanulhatnának, akik közelebb laknak az iskolához, akiknek megfelelő anyagi fedezetük van a tanulásra. A tanuláshoz nem elegendő az ingyenes oktatás, ruha, lakás is kell. Ezért az iskolák mellett mindenütt internátusokat, diákotthonokat kell felállítani, ahol a tehetséges, szegény sorsú gyerekek ingyen élelmet, lakást és ha kell ruhát is kapnak.
A magasabb műveltség megszerzése szükségessé teszi az egyetemi hallgatók számára a külföldi tanulmányutakat is. Eddig csak a grófok, a főurak és a gazdag emberek gyermekei mehettek külföldre. Addig, míg ezek a külföldi bárokban, mulatóhelyeken, strandokon szórakoztak, a szegény diákok ezrei néztek a külföldi államok felé, és látniuk kellett, hogy a gazdag emberek gyerekei külföldet járhatnak, pedig ők nem szórakozni mentek volna ki, hanem tanulni, hogy mindazt, amit külföldön láttak és tapasztaltak, a magyar nép javára fordítsák. Az a kevés ösztöndíj, ami volt az egyetemeken, az nem segített a tehetséges magyar diákokon. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy az állam minél több, legalább egy- de lehetőleg többéves külföldi tanulmányútra küldje a tehetséges, szegény sorsú diákokat.
Szólnunk kell itt a tanítók és tanárok helyzetéről is. Tűrhetetlennek tartjuk, hogy az ország fiatalságát nevelő, nagyon fontos munkát végző tanítók és tanárok továbbra is olyan mostoha körülmények között éljenek, mint az ellenforradalmi Magyarországon. A „nemzet napszámosainak” szerették nevezni őket. Valóban napszámosok voltak. Őket is ugyanúgy fizették, mint a többi napszámosokat, a földmunkásokat. Mindenre jutott itt bőven pénz, csak éppen a legfontosabbra nem, a nevelésre. Lehetővé kívánjuk tenni, hogy a tanítók és a tanárok is minél nagyobb számban mehessenek külföldre tanulmányutakra, és a tanítás mellett komoly, tudományos munkássággal is foglalkozhassanak.
Most legsürgősebb feladatnak tartjuk a tanítók és tanárok átképzését, a nevelők nevelését. Nálunk sohasem élt gyakorlatban a demokratikus nevelés. A tanítók, tanárok maguk sem ismerik jól a magyar nép igazi történelmét, nem ismerik az igazi irodalmat, rosszul tanítják a magyar nyelvtant, mert a germán szellem éppen a sok idegen kultuszminiszter, főigazgató, igazgató és tanár segítségével teljesen átrágta a magyar kultúra épületét. Tehát szükségesnek tartjuk, hogy a néptől elszigetelt, gondolkodásmódjában, lelkivilágában a néptől távol álló tanítókat, tanárokat visszavezessük a néphez, hogy megértsék azt, amit mi már évek óta hirdetünk, hogy csak a néppel, a népért dolgozó értelmiségnek van helye ebben az országban.
A tanítóknak és tanároknak meg kell érteniök, hogy milyen nagy feladat vár rájuk. Be kell vezetni a kultúrába az egész magyar népet. Az ő munkájuk nyomán új arcú magyar nemzedék fog felnőni, sokkal különb apáinál, és megszűnik végre az értelmiségnek a néptől való különválása, csak paraszt és munkás értelmiség lesz.
Milyen választójogot akarunk?
A demokrácia a legősibb, a szabad embernek leginkább megfelelő életforma. Azonban csak akkor, ha megfelelő biztosítékok vannak arra, hogy a demokrácia adta szabadsággal senki se éljen vissza. Mert a gyenge demokrácia hamar megássa a saját sírját, felülkerekednek a demokrácia ellenségei, és éppen a demokrácia adta szabadság segítségével döntik rabságba a dolgozó népet. Most megszabadultunk az ezeréves úri uralomtól, azonban ha nem vigyázunk a kapott szabadságra, könnyen új urakat kaphatunk a nyakunkba. Egy francia író jellemezte legtalálóbban a demokrácia elleni úri politikus gondolkodását; amíg demokrácia van, a ti elveitek alapján követelem a magam szá mára is a szabadságot, ha pedig hatalomra jutottam, a saját elveim alapján elveszem tőletek a szabadságot.
A magyar nép nem veszítheti el a megszerzett szabadságát. Hosszú, nehéz harcokat vívtak itt a dolgozók már a múlt világháború előtt is a választójogért. Munkások és parasztok vére hullott ezért, és uraink nem szégyelltek csendőrökkel a parasztok és munkások közé lövetni. Nem adták meg soha az általános, titkos választójogot. A legkülönbözőbb megszorításokat tették, hogy lehetőleg éppen a dolgozó nép ne érvényesíthesse az akaratát. Bevezették az ajánlási rendszert. És mindjárt gondoskodtak is arról, hogy a választásoknál a legtöbb ajánlatokat ne a dolgozó nép igazi képviselői kapják, hanem az urak hivatalos jelöltjei. Gondoskodott erről a pap, a jegyző, a főszolgabíró és nem utolsósorban a csendőrök szuronya. Ha pedig még ez sem lett volna elegendő, akkor jött az etetés-itatás, megvesztegetés, és a politikailag kevésbé iskolázott emberek nem tudták azt, hogy ezzel ugyanúgy járnak, mint Ézsau: egy tál lencséért eladják egész életük szabadságát. Hogy a szegény nép saját köréből senki még csak ne is merjen arra gondolni, hogy a többiek nevében fellépjen képviselőnek, hatalmas összegű biztosítékot kellett letenni, amit az urak jelöltjei könnyűszerrel letehettek.
De kizárták a választók sorából is a dolgozó népet, nem tartották elég érettnek arra, hogy saját sorsa felől dönthessen. Iskolai végzettséget, több évi egy helyben lakást követeltek, ezek mind-mind azt a célt szolgálták, hogy az ő akaratuk érvényesüljön.
Az úri világnak immár vége, most olyan választási rendszert kívánunk életbe léptetni, amelyik a legteljesebb mértékben alkalmas lesz arra, hogy a dolgozó nép akaratát ezen keresztül érvényesítse.
Meg kell szüntetni az eddigi egyéni választókerületet, és kerületi vagy megyei listát kell felállítani, s így elkerülhetjük azt, hogy esetleg egyes vidéki reakciós urak, kihasználva a még mindig meglevő összeköttetésüket, a nép ellenére csinálhassanak politikát.
A másik fontos kérdés, hogy ki vehessen részt a vál asztásokon. Mi a legteljesebb demokrácia álláspontján vagyunk, és az általános, egyenlő és titkos választójog hívei vagyunk. Természetes azonban, hogy akik a múltban súlyosan vétkeztek a magyar nép ellen, azok többé nem szólhatnak bele a politikába.
Így elsősorban követeljük, hogy a volksbundista sváboktól vegyék el a választójogot, ugyancsak azoktól is, akik németeknek vallották magukat, vagy a nevüket visszanémetesítették. A németbarát urak, a reakciós népnyúzók, a nyilas pártvezetők, pártszolgálatosok és népellenes bűnösök szavazati jogát is meg kell vonni. A leghelyesebb eljárásnak azt tartjuk, hogy a földigényléshez hasonlóan, a választójogot is maga a nép határozná meg, tehát maga a nép döntene afelől, hogy kit tart érdemesnek arra, hogy szavazhasson.
A választójog minden 20. évet betöltött férfira és nőre egyaránt kiterjesztendő. Akinek választójoga van, az választható is legyen.
A Nemzeti Parasztpárt különösen ügyelni fog arra, hogy a választásoknál valóban arra érdemes parasztemberek kerüljenek be mi nél nagyobb számban a parlamentbe, mert a parasztság érdekeinek védelméhez nem tartjuk elegendőnek még a legjobb szándékot sem. Csak abban bízhat a parasztság, aki vele együtt él, ugyanúgy dolgozik vagy legalábbis belőle származik.
A helyes választójog sem oldhatja meg a demokrácia kérdését. A legjobb törvény mellett is meg lehet hamisítani a népakaratot, ha maga a nép nem ügyel arra, hogy szándéka töretlenül érvényesüljön. Ha véletlenül olyan képviselő kerülne a parlamentbe, aki később erre a megbízatásraméltatlannak bizonyulna, joga van a népnek a megbízást visszavenni, és helyette mást beküldeni.
Még szólnunk kell a felsőházról is. A grófok, püspökök és nagyurak kaszinóját, a felsőházat végképp meg kell szüntetni. Semmi szükség nincs arra, hogy egyesek tovább is gyámkodjanak a nép felett. A felelős népparlament egymaga is elvégzi munkáját.
Ha megvalósul az új választójogi törvény, éljen vele a parasztság, és értse meg, hogy a választásoktól legalább olyan sok függ, mint a földreformtól. A választás többé nem lehet kortesfogás, megvesztegetés, etetés, itatás, hanem nagyon komoly, az ország sorsára kiható cselekedet. Mert az új parlament új törvényeket hoz, új alkotmányt, új államformát ad az országnak, s azzal évszázadokra eldönti a magyarság sorsát.
Kell-e az államrendőrség?
A felszabadulás után, különösen a Tiszántúlon, teljesen karhatalom nélkül maradt a közigazgatás. A magyar demokrácia erejét, a magyar nép öntudatát bizonyítja, hogy minden fegyveres hatalom nélkül is megőrizte… honnan az utolsó pillanatban elvezényelték, a Dunántúlon pedig a felszabadulás után a régi rendőrség teljesen munkaképtelen, szervezetlen állapotba került, tehát szükség volt minél előbb hozzálátni a rendőrség megszervezéséhez. A Nemzeti Parasztpárt elsőnek követelte a csendőrségnek, a magyar nép kakastollas börtönőr gárdájának azonnali feloszlatását. Akik hű kiszolgálói voltak az uraknak, a főszolgabíróknak, földbirtokosoknak, akik ütötték, verték a magyar parasztot, azok többé nem járhatnak a faluban, azért a csendőrség helyett is a rendőrség felállítását követeltük a falvak számára is.
Nem volt közlekedés, nem volt posta, tehát mindenütt a falvak népe maga szervezte meg a helyi rendőrséget. Ez a rendőrség nagyon különböző összetételű volt. Ezt tudtuk mi előre, mégis ragaszkodtunk ahhoz, hogy a nép maga szervezze meg a saját rendőrségét, mert minden hibája ellenére is ez a rendőrség a nép rendőrsége volt és a nép érdekeit tartotta szem előtt.
Most azonban, amikor már a közlekedés megjavult, szükségesnek tartottuk, hogy ezt a rendőrséget egységes, országos rendőrséggé szervezzük át. A rendőrség közé befurakodott nem oda való elemeket kíméletlenül el kell távolítani, az újonnan a rendőrség kötelékébe lépetteket rendőri szakoktatásban kell részesíteni, a rendőrség régi tagjait pedig megfelelő politikai átképzésen demokratikus magyar rendőrökké kell nevelni.
Gondoskodás történt arról, hogy a demokratikus magyar rendőrök nehéz munkájuknak megfelelő díjazásban részesüljenek, ruhával ellát tassanak, mert csak az anyagi gondoktól mentesített ember tudja becsülettel ellátni munkáját.
Az országosan átszervezett állami demokratikus rendőrség egységes irányítás alatt fog állni. Ez a rendőrség már a nép rendőrsége lesz. Nem ellenség többé, nem egy idegen hatalom kiszolgálója, hanem a nép barátja, amely őrködik az élet- és vagyonbiztonság felett, tehát valóban a rend őre lesz.
A Parasztpárt külpolitikája.
Ezer esztendőn keresztül a magyar parasztság nem szólhatott bele, hogy merre irányítsák az ország kormányrúdját. Csak akkor fordultak hozzájuk az urak, ha veszélyben volt a haza. Ha a politikájukkal ők elrontották az ország sorsát, akkor ott volt a parasztok olcsó vére. Parasztokat soroztak katonának, parasztasszonyok maradtak a földeken és dolgoztak férjeik helyett. Az urak pedig hátulról irányították a seregeiket, ha elvesztették a háborút, akkor is a parasztok fizettek érte.
A mohácsi vész óta Magyarországot sikerült bevonni először a Habsburg, majd később a nagynémet politika érdekkörébe. A legjobb magyarok mindig tiltakoztak az ellen, hogy Magyarország sorsát összekössék a Habsburgokéval vagy a németekével. Rákóczi, Kossuth katonái harcoltak a németek ellen a magyar függetlenségért, a magyar szabadságért.
A magyar nép ellen a legnagyobb bűnt uraik 1867-ben követték el, amikor kiegyeztek az osztrák császárral, hogy megtarthassák továbbra is hatalmukat. Az Osztrák–Magyar Monarchia erejére és a csendőreik szuronyára támaszkodva tartották fenn a hatalmukat, amikor 1914-ben kitört a világháború. Tisza István, aki előre jól látta, hogy a háborút el fogják veszíteni, mégis belekényszerítette a magyar népet a háborúba, csak azért, hogy Németország oldalán még továbbra is fenntarthassák hatalmukat. A vesztett háború utáni forradalom alatt próbált először a magyar nép külpolitikailag helyesen tájékozódni. De a nagyhatalmak akkor sem a magyar népet támogatták, hanem a velük szövetkező reakciós urakat, Horthyt és társait. Horthyék behozták Magyarországba a románokat, a cseheket, hogy hatalomra segítsék a reakciót, s a fiatal magyar forradalmat legázolják. Mindez nem akadályozta meg Horthyékat abban, hogy az őket hatalomra segítő cseheket és románokat a közvélemény előtt „cselákoknak”, bocskorosoknak titulálják, és az egész külpolitikájuk alapjául a szomszéd államok elleni izgatást tették. Kifelé olcsó irredenta hangú szólamokat hangoztattak, angol lordokkal barátkoztak, amikor pedig Hitler hatalomra jutott Németországban, minden erejükkel a hitleri Németország zsarnoki befolyása alá kényszerítették az országot. Azt mondották, hogy Hitler visszaszerzi nekünk az elcsatolt területeket, de arról nem beszéltek, hogy Magyarország belsejében máris a visszakapott Felvidék fejében szabadon szervezkedhetett a Volksbund, a „népi németek” között, az „asszimilált” svábokból jött magyarok között pedig a nyilaskeresztes mozgalom. Amikor Oroszország ellen megindult a rablóháború, akkor a zsákmány reményében ezek az urak szintén hadat üzentek a demokratikus hatalmaknak. Rossz, hiányos felszereléssel küldték a magyar nép fiait megh alni a százezer holdak védelmében. Amikor látták, hogy Hitlerék szénája rosszul áll, már szerettek volna másfelé is tekinteni, de ez csak úgy lett volna lehetséges, ha lemondanak előjogaikról és bevonják a népet is, a parasztokat és munkásokat a politikai élet irányításába, sőt fegyvert is adtak volna a nép kezébe. A magyar urak romlottságára jellemző, hogy még a legutolsó pillanatban, amikor megmenthettük volna nemzeti becsületünket, még akkor sem mertek fegyvert adni a parasztok és munkások kezébe.
Így ért bennünket a németek oldalán a háború szörnyű pusztítása és a háború után a felszabadító béke.
A felszabadult magyar népnek most már gyökeresen szakítania kell az eddigi külpolitikával. Rendeznünk kell viszonyunkat elsősorban a Szovjetunióval, amelytől uraink mint egy leprás szigettől zárták el 25 éven keresztül az országot.
Ki kell mélyítenünk a két ország közötti gazdasági és kulturális kapcsolatokat, hogy a magyar népnek helyes véleménye legyen hatalmas szomszédunkról, de ugyancsak ki kell mélyítenünk a kapcsolatot Angliával és az Egyesült Államokkal is.
A legfontosabb kérdés a környező szomszéd népekkel való viszonyunk rendezése. A magyar nép nem volt elnyomója soha az ország határain belül levő kisebbségeknek, mert maga is elnyomott volt, ha pedig fellázadt, akkor együtt harcoltak a forradalmi seregekben magyarok, tótok, oroszok, és a leveretésük után is közös lett a sorsuk. A nemzetiségi elnyomás a magyar és a nem magyar uraknak az önző politikája volt, amellyel mi sohasem vállalhattunk és nem is vállaltunk közösséget. Már az elmúlt világháború előtt Ady Endre is azt hirdette, hogy „magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad”. A háború után pedig József Attila tanította a magyarságot arra, hogy a szomszéd népekkel „rendezzük végre közös dolgainkat”.
Ennek a rendezésnek most érkezett el az ideje. A Nemzeti Parasztpárt külpolitikájában nem követheti a volt urak példáját. Mi nem hirdetünk Szent István-i birodalmat, nem hivatkozunk történeti jogra, nem követeljük a „Kárpátok gerincén futó ezeréves határt”. De ugyanakkor követeljük, hogy az ország határai fedjék a néprajzi határokat. A szomszéd államoktól megkívánjuk, hogy tartsák tiszteletben az ott élő magyarok emberi és nemzeti jogait. Románia dolgozó népe, a hős Jugoszlávia harcosai már eddig is baráti jobbot nyújtottak a demokratikus Magyarországnak, megbecsülték az ott élő magyarokat, és biztosítják számukra a gazdasági, kulturális szabadságot.
A legkomolyabb gazdasági, kulturális és politikai együttműködést kívánjuk megteremteni a szomszéd államok mindegyikével, és azt akarjuk, hogy a dolgozó munkások, parasztok és értelmiségiek megértsék nálunk is, hogy a kis népeknek egymással szoros barátságban, a nagyhatalmakkal való jó viszonyban lehet csak szabad és boldog életet teremteniök. Ezzel mi is hozzájárulunk az európai béke végleges megszilárdításához.
In: Magyar Történeti Szöveggyűjtemény 1914-1999. Szerk. Romsics Ignác, I. köt. 440–448. o.
Vélemények, javaslatok