LOY ÁRPÁD ÉLETE
1952. március 23.
Most ért véget az éjszakai műszak az alberttelepi bányában. Reggel és délután elmaradtak a szerelési munkák miatt. Varga K. János csapata döntötte el, hogy az üzem teljesíti-e napi tervét. Az éjszakai műszakról egymás után jönnek be a sáros emberek az irodába. Varga K. János utolsónak érkez ik. A műszaki vezetők körülfogják.
– Derék dolog volt, János bácsi!
Az öreg lerázza őket magáról. Odavágja megviselt, szakadozott katonasapkáját, leül egy gyújtózsinóros ládára, és káromkodik rettentő cifrán.
– Fél műszakkor már 450 csillét adtunk ki, ha nem történik négykor karambol, meg lehetett volna a 900 is!
Hangzavar támad. Az emberek összevissza kiáltoznak. Az öreg mellé leül egy férfi. Jóval magasabb nála, arca borostás, szemhéja duzzadt az éjszakázástól. Éjfél után jött ki a bányából a délutáni műszakról, és reggel fél hétkor már újra itt van, hogy megtudja az eredményeket. Kabáthajtókáján két sztahánovista jelvény, meg egy érdemrend piros sávja. Arcán pajkos, kamaszos mosoly villan. Megszorongatja az öreget.
– Nagy kópé vagy te, Varga elvtárs. Hétszázhét csille gyönyörű eredmény! Neked köszönhetjük, hogy 120 százalékra teljesítettük a napi tervet. De azért nehogy azt hidd, hogy végleg lefőztél. Ma is van egy nap!
Ez a férfi Loy Árpád, Kossuth-díjas sztahánovista frontmester.
*
1906-ban született Kercseden, a Zsil völgyében, ahol zsíros és fekete a szén, mint a bányakapitalisták szíve. Merészen magasba szöknek a hegyek, akár a szegény nép álmai, és mélyek a völgyek, mint a nyomor.
Hatan voltak testvérek, négy lány, két fiú. Bányász apját szörnyen megviselte a nehéz munka. Ötvenkét éves korában, mikor meghalt, már aggastyánnak látszott.
Támasz nélkül maradt a nagy család. A tizenkét éves Árpád volt a legidősebb fiú. Munkát vállalt a Vulkán községi Rotter-bányában, ugyanott, ahol apja dolgozott. Palaválogató lett.
Hideg, kemény téli napok jártak akkor. A Kárpátokról süvöltve hordta a szél a havat. Mikor először indult a bányába, anyja sírva csomagolta neki az élelmet. „Istenem, istenem, gyerek vagy, és már neked kell gondoskodnod rólunk” A kisfiú hősiesen visszatartotta a torkát szorító zokogást. Elindult. Gyenge, foltos ruháját átfújta a metsző szél, oldalát verte az apjától örökölt kávés üveg. Könnyei arcára fagytak.
Még hosszú hónapokig fájt az elveszített szabadság. Különösen erős volt ez a fájdalom tavasszal, mikor a többi gyerek kiszabadult a hegyekre. De egyre inkább felülkerekedett a büszkeség, hogy kenyeret tud szerezni. Munka után mindig hazatért. Elvégezte a favágást, az apró javításokat, mint azelőtt a családfő.
Nehéz volt ez a sors. Már majdnem legénykort élt, mikor az első becsületes ruhát megvehette. Fáradhatatlanul dolgozott. Fűtötte a bosszú az ellen a számára még ismeretlen hatalom ellen, amely őt és családját a nyomorúságba taszította. Fűtötte a hit, hogy két keze erejével ki fogja verekedni magát. Csakhamar felismerték, hogy tehetséges, jó eszű gyerek. Nagy „kegyben ” részesítették: szakmát tanulhatott, lakatosinas lett. Ez a „tisztesség ” azonban nem tartott sokáig. A kisebbik lány is munkába állt ugyan, mégsem tudtak megélni Árpád keresete nélkül. Le kellett mennie a bányába.
Csak öt elemit végzett, de a Zsil völgyében, a bányák dolgozói között huszonnégy évig járta az osztályharc iskoláját.
A nagy válság idején huszonnégy éves lehetett, mikor a tőkések leállították az üzemet. Egyik napról a másikra több mint ötezer bányász került az utcára. Rémület lett úrrá a Zsil völgyén, az emberek nem értették, mi történt. A kincses vidék munkásait az éhhalál fenyegette. A Loy család ismét katasztrófa szélére került.
Árpádot majdnem megfojtotta a tétlenség. Nem bírta elviselni anyja éhes szemének pillantását. Naphosszat ácsorgott a többiekkel együtt az irodák előtt hiába. Végre egy hajnalon vette a csákányát és baltáját. Kiment a mezőre. Tudta, hol van a föld felszínének közelében a szén. Gödröt ásott, kivágta a telefonpóznákat, azzal dúcolt. (Minek ilyenkor telefon az irodának?!) A szenet eladta a parasztoknak. Harmadnapon a főmérnök szuronyos csendőrök íséretében jött ki hozzá. Meglátta őket, de némán dolgozott tovább. Vak, lázadó dühöt érzett, nem tartotta bűnösnek magát. A csendőrök kiráncigálták a lyukból.
– Hagyd abba, mert becsukunk!
– Csukjatok be! Legalább kenyeret adtok.
A mérnök megpróbálta kérlelni.
– Hagyja abba, ne legyen ostoba!
Árpád agyát elöntötte az indulat. Felkapott egy talicska nagyságú, súlyos követ, nyakán kidagadtak az erek, olyan erővel kiáltott:
– Látják, milyen erős vagyok?! Miért nem adnak munkát?!
De hasztalan; az ő lázongásától nem fogyatkozott meg a kenyértelenek, munkanélküliek serege.
*
Alberttelepre 1942-ben kerültek. Antonescu nacionalistái kitelepítették őket Erdélyből. Egész vagyonuk egy vesszőkosár meg két gyerek volt. Alacsony, földbe süllyesztett házban laktak, ahol csak meghajolva lehetett állni. Remélték, hogy talán itt jobb lesz az életük, de ezek az álmok hamarosan szertefoszlottak. A tőkés Romániában és a tőkés Magyarországon egyforma volt a bányászok sorsa.
Loy Árpád nem nyugodott. Voltak olyan „pecsovicsok ” ;, akik ölszámra hordták a húst a vezetőknek, hogy jó beosztást kapjanak. Ő pedig nem félt senkitől, és kikövetelte a jussát. Volt ezért épp elég kellemetlensége. Mondogatta is a raccsoló Ostyák Albert „főtanácsos úr ” a mérnököknek: „Uraim, ki ne engedjük a gyeplőt a kezünkből, mert akkor nekünk mindörökre végünk van.”
Az üzem fasiszta katonai parancsnoka ennek megfelelően a legkisebb „vétségekért ” is napokra kiköttette a bányászokat. A megkínzott férfiak mellé feleségeiket állították oda, hogy az asszonyok locsolják fel őket, ha elájulnak.
A bányásznép fogcsikorgatva tűrte ezt a sorsot, amely rosszabb volt, mint a kényszermunkásoké. Loy Árpádot elvitték katonának. Elszakították családjától. Felesége, hogy éhen ne vesszen a gyerekekkel, kapálni járt a környékbeli zsírosparasztokhoz. A fasiszták felgyújtották a házat, amelyben laktak. Minden holmijuk odaveszett.
*
Amikor hazatért, már eltűntek Alberttelepről a hajcsárok.
A bányászok sem voltak a régiek már. Arcukról eltűnt a rémület és a megaláztatás árnya. Küzdöttek a reakció ellen, és bizakodva néztek a jövőbe.
Loy elvtárs először csak magára meg a családjára gondolt. Nem törődött a többiekkel, egyszerűen jól akart keresni. Ezt el is érte. A régi álmok lassanként valóra váltak.
Tagja volt a pártnak, a gyűlésekre eljárt, fel is szólalt. (Ez természetes volt számára: „Ki lenne kommunista, ha nem a bányász? ”) De különben nem sokat törődött azzal, hogy nem Alberttelep sarkán van vége a világnak.
Egyszer munkából jövet csatlakozott hozzá a párttitkár. Azt mondja neki csendesen, lassan:
– Te, Árpád, csak a pénzre gondoltok. Nem ácsoltátok alá rendesen a frontot. A másik csapat miattatok kevesebb csillét tud kiadni.
Szép, csillagos éjszaka volt, a nyirkos bánya után jólesett a langyos, illatos levegő. A homályban nem lehetett látni, de Loy elvtárs érezte, hogy arcába tolul a vér. Nagyot lélegzett, mintha kiáltani akarna, de azután meggondolta a dolgot, és halkan válaszolt:
– A szabályt betartottuk. A többi meg nem rám tartozik.
A párttitkár hangja megkeményedett.
– És ha a szovjet katonák megálltak volna a határon azzal, hogy a többi már nem rájuk tartozik?! Mi lett volna veled?
Loy elvtárs dühösen megrándította vállát.
– Ne oktass, te engem.
Késő volt ugyan, de felesége, mint mindig, most is ébren várta. Megvacsorázott, de nem volt olyan beszédes, mint máskor, gyorsan ágyba bújt.
Már egy jó órája leoltották a villanyt, mikor az asszony felébredt, észrevette, hogy Loy elvtárs öltözködik.
– Valami baj van?
– Nem, nincs semmi baj.
– Miért nem alszol?
*
1949 őszén november 7. megünneplésére készülődtek az alberttelepi kommunisták, de nem lehet azt állítani, hogy a legjobb hangulatban. A virágzásnak indult ország egyre több szenet követelt, s ők nem tudtak eleget tenni ennek a jogos, sürgető követelésnek.
A legöntudatosabb munkások egy Szovjetuniót járt mérnök tanácsai alapján elhatározták, hogy új, termelékenyebb módszerre térnek át: a frontfejtésre. A műszaki vezetők azonban hallani sem akartak róla. Kijelentették, hogy „lehetetlen egy olyan elmaradott bányában, mint Alberttelep, átültetni a szovjet módszereket ”.
Paprikás volt a hangulat. Érezni lehetett a feszültséget. „Valami lesz, mert a vájárok nem engednek ”
Végre november 4-én éjjel átszakadt a gát. Andréi elvtárs csapata 3065 mázsa szenet termelt, csaknem háromszorosan túlteljesítette a régi normát.
Mikor Loy elvtárs meghallotta ezt, olyan nyugtalan lett, mint az eleven tűz. Örült a diadalnak, de rögtön arra gondolt: „Lemaradtam! Nem hagyom magam! ”
Hetedikén, az évforduló napján fél 6 helyett 4 órakor ment ki a frontra. A napszámosok tréfálkoztak vele.
– Mi az, Loy bácsi? Nem tud aludni?
Mire a csapat megérkezett, már pontosan ismerte a front helyzetét. Az emberek rosszkedvűen fogtak munkához, mert kétórás szereléssel kellett kezdeni. Nyolc órakor indult a kaparószalag. Tizenkettőkor három fiúnak, akik a futballcsapat tagjai voltak, el kellett volna mennie, de hiába unszolták őket. „Inkább ne legyen meccs, de maradunk” Egy órakor már a „kuplis”, csillecsatoló gyerekek is táncoltak örömükben. Pontosan két órakor befejezték a munkát. 3417 mázsa szenet küldtek a napvilágra. Felülmúlták az Andréi-csapatot. Hallatlan eredmény volt ez – de 9-én a Tausek-csapat 3559 mázsás teljesítménnyel még őket is túlszárnyalta. A kolónia lakói állandó izgalomban éltek. A vájárok nem akarták ott hagyni a szénfalat. „Csak 4-5 csillét még ” – de a következő csapat már (annak ellenére, hogy a front és a bejárat közötti távolság több mint félóra járás) odajött a nyakukra. Nem is meleg, hanem forró csákányváltás volt ez!
Az asszonyok zászlóval, virággal várták embereiket a kapu bejáratánál. Felnőtt, munkában, szenvedésben megedzett emberek sírtak a meghatottságtól.
Az egész ország figyelte az alberttelepi bányászok hősies harcát. Az újságok naponta írtak róluk. Ez volt a magyar munkásosztály egyik legnagyszerűbb hősi korszaka, amikor Pozsonyi Zoltán az építőiparban, Bikov elvtárs tanítványai az esztergapadnál halomra döntötték a régi technikai normákat. A szikra, amely az alberttelepi bányából pattant ki, lángra lobbantotta a sztálini verseny idején a magyar Sztahánov-mozgalmat.
*
Az első győztes roham után Alberttelep visszaesett. A víz több helyen betört a frontra, így megnehezült a munka. Csökkent a fizetés is, mert nem lehetett nagy teljesítményeket elérni. A tapasztalt frontmunkások kezdtek átszivárogni más bányákba.
Loy elvtárs az a fajta ember, aki sohasem képes megállni, megnyugodni. Magyarázott a többieknek, dühöngött, káromkodott, és dolgozott három helyett. Végül is valami súlyos tárgyat emelt, és sérvet kapott. Mikor a kórházból visszatért, nem engedték a frontra, könnyebb munkára osztották be.
Alberttelep elcsendesült, egyre több szénnel maradt adós az országnak.
A párt szava azonban belehasított a csendbe. Rákosi elvtárs Tatabányán felrázta a bányászokat. Loy elvtársat meghívták a bányász szakszervezetbe Rákosi elvtárs beszédének megvitatására. Kérték, foglaljon helyet elöl, de ő így válaszolt: „Nem ülök ide, mert Alberttelep is hátul kullog. Engedjenek most csak hátra, de meglátják, ha hazatérek, megmozdulok! ”
A vonaton erősen elgondolkodott. Olyasféle felelősséget érzett a nyolcszáz bányászért, mint annak idején gyermekkorában anyjáért és testvéreiért. Elégedetlen volt magával, furdalta a lelkiismeret. Még este levelet írt Rákosi elvtársnak, amelyben ígéretet tett a változásra.
Először is azonnal visszatért a frontra. Igen ám! De ha most csapatgazda lesz, és úgy agitál a több termelésért, azt mondják majd az emberek: könnyen beszél. Beállt Varga K. János csapatába. Elhatározták, hogy a régi 300-zal szemben egy műszakban 500 csille szenet termelnek, és utána minden nap többet és többet. Később saját csapatában rövidesen elérte az 500, 530, majd 555 csillét, 600, 700 csillét...
Termelj ma többet, mint tegnap! A mozgalom vihargyorsasággal terjedt el. Alberttelep nevét ismét szárnyra kapta a hír.
*
A nyughatatlan Zsil völgyi bányász meglelte azt az életet, amelyben szabadon bontakozhatnak ki nagyszerű képességei. Világa ma már messze túlterjed a front és lakása közötti távolságon. Közéleti férfi, vezető ember lett.
Minden évben egy hónapig mint munkás ülnök dolgozik a járásbíróságon. Mikor felmegy az emelvényre, eszébe jutnak a régi idők, mennyire rettegtek a munkások a tőkés osztály-bíróságtól. Figyelmesen tanulmányozza az ügyeket, határozottan és keményen tesz igazságot a nép ellenségeivel szemben.
Olyanfajta ember lett, akinek valóban életeleme a verseny, becsület dolga a munka.
Miskolcon szerepelt az Urali Népi Együttes is. Loy elvtárs velük vacsorázott. A szovjet népművészek egy csokor gyönyörű virággal ajándékozták meg. Loy elvtárs csaknem könnyezett a meghatottságtól, örömtől. Elhatározta, hogy örök emlékül szálanként lepréseli és elteszi a virágokat.
Hazafelé menet hirtelen arra gondolt hogy nem illeti őt meg ez az ajándék. Nagy József csapata rakta meg elsőnek a 700 csillét, pedig a Loy-brigád tűzte ki ezt célul magának. Igaz, elérték ők azóta már a 773-at is, de mégiscsak Nagyék teljesítették először a fogadalmat.
Másnap ünnepélyesen átadta a virágcsokrot.
Loy Árpádhoz csaknem hetente érkeznek küldöttségek tapasztalatcserére a többi bányákból. Szívélyesen és örömmel foglalkozik velük. Minden részletkérdést aprólékosan megbeszélnek, ahogy a bányaüzemek előre látó gazdáihoz illik.
Gyakran utazik, országos értekezleteken vesz részt. Ezek az ő legfőbb tanulónapjai. Ha elnyúlik kissé a beszámoló, vagy hosszabb időt vesznek igénybe a hozzászólások, őt akkor sem lehet a büfében látni. Nem mulaszt el egyetlen szót sem, szorgalmasan jegyez.
Sokszor előfordul, hogy a konferenciák szünetében a miniszter elvtárs magához hívja , és véleményt kér tőle az ország dolgában.
Mire hazatér este a munkából, rendszerint négy-öt levél várja. Megvacsorázik, elbeszélget kicsit a feleségével, mókázik, tréfálkozik a gyerekekkel. Azután bemegy a csinos kis szobába. Leül, felteszi szemüvegét, és válaszol a levélíróknak: a tiszántúli tszcs brigádvezetőjének, a pécsi költőnek és a néphadsereg fiainak.
Nemcsak a munkára jut ideje. Szenvedélyes horgász. Vasárnaponként órák hosszat ül mozdulatlanul a Szuha-patak partján. Ilyenkor nem szereti, ha zavarják. Egyedül van az éggel, a dombokkal, a halakkal. Figyeli a hullámok surrogását. Sorsáról gondolkozik, melynek emelkedése így egészében végigtekintve szinte álomnak tűnik, oly szép. Majd a következő hetek száz apró dolga forog a fejében.
*
1952. március 15.
Ezt a napot nem lehet elfelejteni!
Mikor kijött a teremből, ahol megkapta a Kossuth-díj finom, zöld koszorúját, mosolygó arccal odalépett hozzá Rákosi elvtárs. Barátságosan megszorította kezét, és elbeszélgetett vele.
Loy elvtárs szíve csordultig telt az öröm jó ízével. Néhány pillanatig szólni sem tudott.
Később vidám poharazgatás közben Deák és Rőder elvtársakkal, Kossuth-díjas tudósokkal, művészekkel ismerkedett meg. De bármit tett is, szeme előtt még mindig Rákosi elvtárs erőt és nyugalmat sugárzó mosolya lebegett. Tenyerében még mindig érezte az ő kezének meleg, biztató szorítását.
Erre gondolt akkor is, amikor már kint jártak a Duna-parton. Megállt, és mintha hozzá, Budapesthez, az országhoz intézné halkan kimondott gondolatait, megszólalt:
– Most rajtam a sor. Április 4-re Alberttelepen meglesz az ezer csille szén.
Körülötte zúgott az ezer hangú, gyönyörű város. Hangosan dohogott a földalatti gyorsvasút építkezésén a légsűrítőgép, átintegetett nemes vonalú, fehér kőcsipkéivel a Halászbástya, és úgy tűnt, mintha a Vár oldalánál, az építőállványon üdvözlésre lendítenék karjukat a kőművesek.
Kövesi Endre
(Közli: Szabad Nép, 1952. március 23. 7. o.)