Keresztes Sándor: „A Rákosi-éra a szalámipolitikát az egyházon belül is alkalmazta”
Mindszenty letartóztatása után a püspöki kar erős nyomás alá került, végül is Grősz rangidősként mint kalocsai érsek és a püspöki kar vezetője megkötötte a megállapodást az állammal. Ezt követően Grősz levelet intézett Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, s ebben bejelentette, hogy ez a megállapodás semmiféleképpen nem érinti a Szentszék jogait. Tehát ez kényszermegállapodás volt.
Ennek egy érdekes jogi következménye is volt. A megállapodást ugyanis a hivatalos lapban, a Magyar Közlönyben sosem tették közzé, míg a protestáns egyházakkal kötött megállapodásokat igen, s így azok bekerültek a törvénytárba, a jogszabálygyűjteménybe, és ezért jogszabályi rangra emelkedtek. A katolikus egyházzal kötött megállapodás azonban nem került bele, mert nem az illetékes szervvel kötötte az állam, s csak az Új Ember közölte a megállapodás szövegét. Ennek következtében hosszú ideig a közvélemény előtt nem is volt publikus, csak azok ismerték, akikhez az Új Ember eljutott. Ez a megállapodás a Magyar Népköztársaságot, az 1949-es alkotmányt – amely az egypártrendszert vezette be – elismerte, ezzel szemben viszont az állam az egyház létét, működését garantálta. Nem sokkal az aláírás után megkezdődött a Grősz-per, tehát a püspöki kar vezetőjét – aki a püspöki kar nevében aláírója volt a megállapodásnak – perbe fogták, és hosszú büntetésre ítélték. Természetesen ez is koncepciós per volt. Mikor Grősz is börtönbe került, akkor a püspöki kar élére az egri érsek, Czapik Gyula került. Ő nagyon érdekes egyéniség volt, többek között jó viszonyt tartott fenn Barankovics Istvánnal is. Barankovics mesélte, hogy amikor Czapik Gyula megbeszélést folytatott – még a Mindszenty-időkben – Rákosi Mátyással, azt követően Rákosi Mátyás azt mondta neki: „Tudja, nagyon boldog vagyok, hogy nem ő a prímás. Mert Czapik olyan, mint egy gumilabda: ha lent megszorítom, fent kidudorodik. Mindszentyt elintézzük.” Tehát Czapik nagyon ügyes, rugalmas tárgyalófél volt, de mindig érvényesítette a do ut des elvet. Tehát, ha tett is valami koncessziót az államhatalom felé, akkor valamit mindig szerzett is, mindig valami eredményt is elért, úgy tudott tárgyalni. Kivárásra játszott, bízva abban, hogy az idő hozzásegít átmenteni a dolgokat.
Barankovics mint politikus az állam és az egyház között közvetítő szerepet játszott, s olyan modus vivendit próbált létrehozni, amely mindkét fél érdekének megfelel. Természetesen tudomásul véve, hogy az egyház nem közjogi és közéleti, hanem pasztorális feladatokat lát csak el, de ennek a tényleges szabadságát szerette volna elérni. Ezt akarta Grősz is, és Bánáss László, a későbbi veszprémi püspök is, aki a bécsi döntés után került ide Nagyváradról. Még Grősz idejében – a megállapodás aláírása következtében – az egyháznak sikerült visszaszereznie nyolc gimnáziumát. Tudniillik az iskolák államosításakor mindet elvették. Ennek következtében ma a bencéseknek – a Szent Benedek-rendnek – két gimnáziumuk van, az egyik Pannonhalmán, a másik Győrött, a piaristáknak szintén két gimnáziumuk, az egyik Budapesten, a másik Kecskeméten, a ferenceseknek szintén kettő, Szentendrén és Esztergomban, az apácarendek közül a Szegény Iskolanővérek Társaságának Budapesten és Debrecenben van egy-egy leánygimnáziuma. Az állam akkor korlátozott létszámban ezeknek a rendeknek megengedte a fennmaradást és a működést, olyan megszorítással, hogy annyi kispapot vehetnek föl a rendbe, amennyivel biztosítani lehet ezeknek az intézményeknek a tanári utánpótlását. Amikor a szerzetesrendeket feloszlatták, akkor a rendek intézményeit, rendházait, vagyonát államosították. A szerzeteseket összegyűjtötték egy helyre, majd pedig civilként világgá eresztették őket.
A szerzetes papok közül – emlékezetem szerint – körülbelül ötszázat az egyházmegyék megyei szolgálatba vehettek át, tehát világi papokként inkarnálódtak az egyházmegyékhez, a többiek pedig szerteszét szóródtak. Elég sokan kerültek abban az időben börtönbe, de akik szabadlábon maradtak, azok úgy, ahogy tudtak, próbáltak maguknak civil foglalkozást keresni. A czapiki koncepció bizonyos mértékben ezeknek az intézményeknek a restaurálását jelentette, ezek a gimnáziumok ma, 1987-ben is működnek. Sokszor eszembe jutott, hogyha akkor, az államosításkor egy ésszerű megállapodást lehetett volna kötni, ha az állam húsz gimnáziumot hagyott volna meg, akkor ma húsz gimnáziummal rendelkezne az egyház, és egész más lenne a befolyása, mert hiszen az időtényezőre is mindig számítani kell, és nem lehet a „mindent vagy semmit” elvet képviselni a politikában. Ez csak egy adalék a Mindszenty-koncepcióhoz.
A Rákosi-éra – e megállapodás kikényszerítésénél – a „szalámipolitikát” az egyházon belül is alkalmazta. Ekkor hozták létre az úgynevezett békepapi mozgalmat. Ennek egyik elindítója az a Balogh István – Balogh páter –, aki annak idején a fegyverszüneti szerződés egyik aláírója volt Moszkvában. Az új, debreceni kormány idején politikai szerepet is játszott a kisgazdapártban, majd önálló pártja lett. A pártok feloszlatása után bekapcsolódott a Hazafias Népfrontba, tagja lett az Elnöki Tanácsnak is. Azt ma már állami részről is elismerik, hogy a békepapok szervezését a legkülönbözőbb módszerekkel nagyrészt az ÁVH végezte. A legismertebb békepapok között volt néhány, akit valóban szociális érzékenysége és annak a felismerése vitt közéjük, hogy korfordulón vagyunk. Ilyen volt például Horváth Richárd, aki ciszter volt, és annak idején a ciszter renden belül Barankovics István felé is közeledett, mert Endrédi Vendel ciszter apát eléggé mereven a Mindszenty-vonalat képviselte. A békepapok többségét azonban az Államvédelmi Hatóság szervezte be azok közül a papok közül, akiknek egyházi szempontból valamilyen vaj volt a fején. Sajnos aki bent él az egyház kebelében, az tudja, hogy az embereknek a természetfeletti és az e világi arca együtt van jelen az egyház tagjaiban és vezetőiben is, tehát ha nőügye vagy valami politikai szerepe volt a múltban, azt számon lehetett kérni. Így a béke védelme címén különböző kényszerek hatására hoztak össze egy grémiumot. Ezek a papok tulajdonképpen szembekerültek a püspöki kar politikájával, s nyomást gyakoroltak azokra, akik nem akartak politikai szerepet játszani. Nem szabad elfelejteni, hogy amikor nálunk a kommunista párt mint politikai erő megjelent, nemcsak szociális igazságot hirdetett, hanem harcos ateista párt is volt, és csírájában magában hordozta a későbbi sztálini személyi kultusz jegyeit. Tehát nemcsak az egyház volt maradi, amely ragaszkodott a régi konstrukciójához, hanem az együttműködést, a közeledést az is akadályozta, hogy az egyház vezetői látták: ez egy felszámolási taktika, bár akkor erre még a kommunista párt nyíltan nem törekedett. Érthető tehát, hogy a püspökök elzárkóztak a kollaborálástól.
A létrehozott békepapi mozgalomhoz tartozott Beresztóczy Miklós, aki később nagy politikai karriert futott be. Érdekes az életútja. Beresztóczy a Horthy-korszakban – mint miniszteri osztályfőnök – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium katolikus osztályát vezette. Annak a kornak az egyik legkonzervatívabb papi egyéniségeként a katolikus szociális mozgalmak egyik fő gáncsvetője volt. 1945 után Beresztóczyt mint exponens egyházi személyiséget internálták. Később elmesélték nekem, hogy a börtönben különböző szerepvállalásra gyúrták az embereket. Beresztóczy egy alkalommal azt mondta: „Köpjetek szemen, mert most olyan szerepet vállaltam, amiért kiszabadulok, de magamat is és a tükörképemet is leköpöm.” Tehát így indult neki és élte végig az egész korszakot, sőt az 1956 utáni időszakot is egészen a haláláig. Lassan az a tudat alakult ki benne, hogy óriási szolgálatot tesz az egyháznak.
A békepapokat az Eötvös Loránd Tudományegyetem aulájába hívták össze alakuló ülésre, ahová az egész országból – Balogh István vezetésével – nagy nehezen összeszedtek vagy negyven-ötven embert. Az Országos Béketanács keretében dolgoztak, amit a Béke Világtanács itteni szerveként Moszkvából hívtak életre. Rómában abban az időben XII. Pius kormányzott. Ez történelmi szituáció volt, s ezzel lehet megmagyarázni a szembenállását. Róma intézkedett is: kiközösítette a békepapi mozgalom vezetőit, tehát Horváth Richárdot, Beresztóczyt és még egy általam nem ismert vidéki papot. Létrehoztak egy kéthetenként megjelenő újságot A kereszt címmel, amelyet az Országos Béketanács adott ki és finanszírozott. Később ez az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának lapjává alakult át. A keresztet Róma indexre tette, tehát szinte tiltott volt. Ez a békepapi mozgalom eléggé bomlasztó munkát végzett az egyházon belül, mert kipellengérezte azokat a papokat és püspököket, akik ellenálltak, és bizony jelentek meg olyan cikkek, amelyeket nyugodtan denunciálásnak is lehetett minősíteni. Az Állami Egyházügyi Hivatal felállítása után minden püspökségre behelyeztek egy úgynevezett kormánymegbízottat, egy civil embert. Ezek nyilvánvalóan a biztonsági szolgálat emberei voltak, ők voltak a –bajszos püspökök–. Minden levelet, ami bejött a püspökségekre, vagy kiment [onnan], ők bontottak föl, a püspökség bélyegzőjét ők kezelték; azaz, amit a püspök aláírt, azt csak ők bélyegezhették le és küldhették ki. Egyszóval teljes állami ellenőrzés alá helyezték az egyházat.
Ebben a helyzetben létezett az Új Ember, amelyet még a Mindszenty-korban alapítottak, és ez a püspöki karnak – mert az Actio Catholicának, a püspöki kar szervezetének – a lapja volt. A püspöki kar részéről az Actio Catholica püspök elnöke már Mindszenty idejében is Czapik Gyula egri érsek volt. Czapik mielőtt püspök és egri érsek lett, újságot is szerkesztett, nagyon értett a sajtóhoz. Még a Horthy-korszakban létrehozott egy könyvkiadó-vállalatot is, amely Korda néven működött.
Az Új Ember kettős cenzúra alatt állt: volt egy állami, és volt egy egyházi. Ugyanis az egyház is vigyázott arra, hogy olyan cikkek ne jelenjenek meg, amelyek az egyház érdekeit sértik. Ilyen szituációban, az állam és egyház közötti éles harcban lapot szerkeszteni és kiadni művészet volt. Czapik Endrei Mihály személyében kapott egy segédpüspököt, akit később az Actio Catholica igazgatójának nevezett ki. Endrei soha nem ment le Egerbe segédpüspökösködni, hanem az Actio Catholica igazgatója volt. Ő ellenőrizte, ha az Új Emberben megírtak egy cikket, hogy az megfelel-e az egyház tanításának. A cikkeket ugyanakkor el kellett küldeni az állami cenzúrának is. Az állami cenzúrától az írások legtöbbször úgy jöttek vissza, hogy módosításokat kértek. Ha a módosítás olyan volt, amely a lényeget nem érintette, s beleillett az akkori egyházpolitikai szituációba és a Czapikék által képviselt vonalba, akkor Endrei maga jóváhagyhatta. De ha úgy érezte, hogy egy kicsit is túllép a hatáskörén, akkor azonnal értesítette Czapikot, aki nem egy esetben beült Egerben az autójába – mindig nevettünk, mert úgy látszik, rossz vérkeringésű ember volt, állandóan fázott, ezért bundában ült a kocsijában –, és följött Budapestre. Volt, hogy egy mondatért is harcolt. Elment az Állami Egyházügyi Hivatalba, és harcolt.
Barankovics közvetítésével egy érdekes szituáció alakult ki, Czapiknak ugyanis személyes kapcsolata volt Rákosival. Tehát ő nem volt teljesen kiszolgáltatva az Állami Egyházügyi Hivatal mindenkori elnökének, pláne [nem egy] alantasabb beosztottnak. Nemegyszer rájuk vágta az ajtót, és azt mondta, „most pedig megyek Rákosihoz”, és ezzel sokszor tudott is hatni.
Az Új Emberrel kapcsolatban hadd mondjam el – mert azt hiszem, a magyar sajtó történetében ilyen nem volt –, hogy a példányszámát olyan mértékben leszállították, hogy még az előfizetőket sem lehetett kielégíteni. Az Új Ember terjesztése három vonalon történt: egyrészt voltak az előfizetők, másodszor a plébániákon, a templomok előtt vagy a sekrestyében árulták, és harmadszor, egy kicsi rész kikerült terjesztésre az utcára. Az államosítás után egy ideig nem tették ki a lapot, hiszen a katolikus sajtónak nem lehetett propagandát csinálni. Később, ahogy változtak az idők, mikor már adni kellett arra, hogy itt vallásszabadság van, akkor már az utcai elárusítóhelyeken is kezdték kitenni a lapot. Amikor a példányszámot teljesen leszállították, Saád Béla kitalált egy olyan rendszert – és ezt csak azért mondom el, mert azt hiszem, ilyen tényleg nem volt a sajtó történetében &x150;, amit rutának hívtunk. Ez azt jelentette, hogy az Új Ember bizonyos példányszámát, amit a templomokban terjesztettek, először elküldték a dunántúli megyékben lévő plébániákra. A plébános kiosztotta, illetve a hívek megvették, három-négy nap alatt kiolvasták, majd a plébános összegyűjtötte, s nekünk visszaküldte. Mi pedig a következő héten elküldtük mondjuk a Tiszántúlra. Mindez persze munkával járt, mert az expediálást is a kiadóhivatal csinálta, Mihelics Vidtől kezdve mindenki részt vett ebben a munkában. Egy darabig ment, aztán rájöttek, és betiltották ezt az akciót. Az volt ugyanis a céljuk, hogy lehetetlenné tegyék, hogy a lap az emberekhez eljusson. Az Új Emberhez tartozott a Vigilia is, amely Sík Sándor nevével indult, tényleges szerkesztője azonban Rónay György volt.
1953 legelején rendőri felügyelet alá kerültem. Ez még a Nagy Imre-kormány uralomra juttatása előtti időben volt. Egy szép nap mentem haza, és a feleségem igen ijedten fogadott, hogy házkutatás volt nálunk. „Micsoda?” Két civil ember csinálta, s meghagyták, hogy másnap reggel menjek be a tanácsházára. „Tanácsházára?” „Igen, onnan voltak.” „A tanácsházáról házkutatás, nálunk?” „Igen.” Ennek az előzménye a következő volt. Budafokon az egyházközség élére egy új békepap, Luttor Ferenc került, aki valamikor teológiatanár volt. Budafokon az apósom volt az egyházközség elnöke, így Luttor levizitelt nálunk, s egyszer vacsorára is meghívtuk. Beszélgettünk, és a beszélgetés kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy ki, mi voltam én, tehát pontosan tudhatta, hogy én nem a Mindszenty-féle politikai vonal képviselője voltam, hiszen a Demokrata Néppártról ez elég köztudott volt. Luttor egy szegény, beteg ember volt, akit úgy látszik, ezért sikerült a békemozgalomba beszervezni. Egy ideig nem volt probléma, majd észrevették, hogy a pénz kezelése szabálytalanul megy az egyházközségben, és ebből a világiak és Luttor között konfliktus támadt. Elsősorban persze az apósommal. Ő akkor művezető volt, s mivel munkáskádernek minősült, nem tudtak belekötni. Erre gyorsan fölfedezték, hogy itt vagyok én, s feltételezhették, hogy én vagyok az ügy mögött, pedig nem is tudtam a dolgokról, nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, csak éppen hallottam róla. Az volt a vád ekkor ellenem, hogy apácát bújtatok. Mielőtt a rendeket feloszlatták, a budaörsi főnöknő eljött hozzánk. Én előre figyelmeztettem, hogy készüljenek fel, mert be fog következni a szerzetesrendek feloszlatása. Később ezért nagyon hálás volt, mert bizonyos dolgokat még az összegyűjtés előtt el tudtak rendezni. Eljött tehát hozzánk a főnöknő, és kérdezte, hogy nem fogadnánk-e be egy nővért, akinek nincsenek hozzátartozói, mert mindenkit kitelepítettek. Mondtam, meg fogom beszélni a családdal. Így került hozzánk Wachtler Mária nővér, aki jelenleg is velünk él most már harminchét éve, s aki a Jóisten legnagyobb ajándéka részünkre. Tanítónő volt, és mint német anyanyelvűt a szüleit, testvéreit, mindenkit kitelepítettek Nyugat-Németországba. Törvénytisztelő ember lévén kiváltottuk számára a cselédkönyvet, ahogy akkor hívták, és szabályosan bejelentettük háztartási alkalmazottnak. Munkakönyve volt, fizetést semmit nem kapott, hisz nem tudtam adni. Beilleszkedett a család életébe, és azóta jóban-rosszban együtt vagyunk. Ő lett volna tehát az a bizonyos nővér, akit bújtattam. Másnap bementem a tanácshoz, és Dubrovszkitól, az igazgatási osztály vezetőjétől kérdeztem: „Hogy kerültek önök hozzánk? Úgy tudom, hogy házkutatást csak a rendőrség tarthat.” „Ne szájaljon!” stb., és „majd meglátja a következményeit” - volt a válasz. Kellemetlen volt, hiszen akkor még utólagos kitelepítések is voltak.
A házkutatást követően nemsokára megjelent az akkori Esti Budapest című lapban „Keresztes Sándor, volt budafoki képviselő fordulatot vár” címmel egy cikk, amelyben az állt, hogy én, aki Francois-rokonság vagyok, a két káplánnal összejátszva fordulatot várok. Luttornak ugyan két káplánja is volt, két fiatal pap, de azokkal is összeveszett, mert kiderült, hogy az a fiatalember, akivel kapcsolata volt, az ott lakott nála, és nagy dorbézolásokat csináltak, s a pénz erre kellett. Ez egy hangulatkeltő írás volt, nem volt benne semmi konkrétum, csak az, hogy a két káplánnal együtt a haladó plébános ellen vagyok. Amikor ez a cikk megjelent, gondolkozni kezdtem, hogy itt valami komoly dolog fog történni. Magyar Ferenccel beszéltem, aki akkor még csak újságíró volt, most az Új Ember főszerkesztője, ő azt mondta nekem: „Miért nem hívod fel Nonn Gyurkát?” Ő tudott a mi népfőiskolai kapcsolatunkról. Rászántam magam. Nonn György akkor miniszterhelyettes volt a Népművelési Minisztériumban. Fölhívtam, a titkárnőjével beszéltem, elmondtam, hogy egyetemi társa vagyok, keresem. „Jaj, a miniszterhelyettes elvtárs nincs bent, hívja holnap”, ő meg fogja mondani, hogy kerestem. Fel is hívtam másnap, de akkor már nagyon kimért volt a titkárnő, és azt mondta: „A miniszterhelyettes elvtárs nagyon elfoglalt, nem tudja önt fogadni, írja meg, hogy mit óhajt.” Mondtam, köszönöm szépen, és természetesen nem írtam semmit. Az akciónak az lett a vége, hogy rendőri felügyelet alá helyeztek, de mást nem csináltak. Ezt követően leutaztam Székesfehérvárra, kerestem Shvoy püspököt, aki nem volt otthon. Potyondy, a helynök fogadott, aki engem képviselő urazott még abban az időben. Elmondtam, mi történt, mire azt válaszolta: „Ja kérem, képviselő úr, az a pap egy beteg ember.” Mondom: „Helynök úr, hát akkor szabad egy beteg embert hozni az egyházmegye legnagyobb plébániájára? Úgy értesültem, hogy ön iktatta be, és mint szeretett fiáról beszélt. Nagyon kérem, legyen szíves a püspök úrnak megmondani, hogy mi történt. És kérem szépen, hogy ezért vállalja ön a felelősséget. Nem tudom, hogy velünk mi lesz, de hogyha a hívek közül másokkal is hasonló dolgot csinál ez a pap, vállalja helynök úr ezért a felelősséget, hogy egy beteg ember ilyen dolgokat kezdeményez?” Az igazság az, hogy Potyondy tényleg referált Shvoynak, Shvoy pedig azonnal vizsgálatot rendelt el. Az én ügyemben már nem tudott semmit tenni, de Luttort gondnokság alá helyeztette. Ez azt jelentette, hogy semmiféle anyagi kérdésben nem dönthetett. A templompersely kulcsait le kellett adni a kerületi esperesnek, de persze csak az egyik példányt adta le, és a továbbiakban is kiszedte belőlük a pénzt. Aztán amikor erre rájöttek, Shvoy felfüggesztette Luttor papi ténykedését, s kényszerlakhelyet jelölt ki számára.
Ez volt a rendőri felügyeletem kezdetének a története, ami aztán elhúzódott, mert csak 1959. december 31-én szűnt meg. Ez azt jelentette, hogy reggel 5-től este 10-ig mozoghattam a városban, éjszaka nem hagyhattam el a lakást, nem mehettem nyilvános helyekre, a postámat ellenőrizték. Éjszakánként pedig a budafoki rendőrség ellenőrizte, hogy otthon tartózkodom-e, de néha voltak szuperellenőrzések a főkapitányság részéről is. Volt olyan éjszaka, hogy mind a kettő kint volt. Volt, hogy rendőrkutyákkal jött be az őr. A gyerekeink kicsik voltak, emeletes ágyakban aludtak, a kutya jött és végigszagolta őket. A tisztességesebbek megelégedtek azzal, hogy a belső folyosón megálltak, és a bárcámat aláírták, hogy otthon találtak. Mindezek mellett vasárnap délelőttönként jelentkeznem kellett a rendőrségen. Ez hat éven keresztül tartott.
Az időbeosztásunk miatt vasárnaponként a nyolcórai misére jártunk, akkor még latin misék voltak. Volt egy magyar nyelvű Szunyogh Xavér-féle Missale, abba tettem a bárcámat, és mise után mentem a rendőrségre jelentkezni. Ott szépen kinyitottam az imakönyvet, kivettem a bárcát, odaadtam, a szolgálatos tiszt pedig aláírta. Egyszer egy hozzám hasonló korú korpulens százados fogadott, és nagyon udvariasan azt mondta: x„Doktor úr, foglaljon helyet.” Bemutatkozott: „Kovács százados vagyok.” Gondoltam, nekem nem kell bemutatkozni. „Meg akarom kérdezni, hogy tudja-e, hogy a lányaink egy osztályba járnak, és hogy hogyan került rendőri felügyelet alá.” Elmondtam a történetet, azt mondta erre: „Na látja, doktor úr, ön még mindig itt van, Dubrovszkit viszont egy hete én tartóztattam le liliomtiprás alapos gyanújával. És még mondok önnek valamit. Tudja, amikor ön a Margit körúton volt, ez az ember keretlegény volt.” Ilyeneket is megértem. Később is rendes volt hozzám, nyaralni is mindig elengedett.
Keresztes Sándor-interjú, készítette Javorniczky István 1988-ban. 1956-os Intézet OHA, 104. sz. (Részlet)
Megjelent: Pártok 1956. Válogatás 1956-os pártvezetők visszaemlékezéseiből. Szerk. Kőrösi Zsuzsanna és Tóth Pál Péter. Bp., 1956-os Intézet, 1997, 157-163. o.
Keresztes Sándor (1919-)1943-ban a kolozsvári tudományegyetem jogtudományi karán fejezte be egyetemi tanulmányait. Ezt követően Kolozsvár város szociális ügyosztályán lett fogalmazó, majd 1944-ben a Belügyminisztérium városi osztályán dolgozott; októberben a nyilasok letartóztatták. 1945-1947 között a Belügyminisztérium közigazgatási főosztályának fogalmazója volt. 1945-től részt vett a Demokrata Néppárt szervezésében, 1946-1949 között a párt végrehajtó bizottságának tagja, 1947-ben országgyűlési képviselő, a párt parlamenti csoportjának titkára lett. 1948-ban megfosztották mandátumától. 1949-1950-ben állásnélküli, 1950-1956 között az Új Ember pénzbeszedője, fűtője volt. 1953-ban létrehozta a szerzetesek munkalehetőségét biztosító Solidaritas Háziipari Szövetkezetet. 1956-ban részt vett a Demokrata Néppárt újjászervezésében. 1953-tól 1960-ig rendőri felügyelet alatt állt. 1957-ben internálták. 1963-1980 között a Szent István Társulat jogi szakértője volt, 1980-ban nyugdíjba vonult. 1988-ban megalapította a Márton Áron Társaságot. 1989-ben a KDNP szervezőbizottságának elnöke, 1989-1990-ben a párt elnöke volt, 1990 óta tiszteletbeli elnöke. 1990-ben, illetve 1994-1998 között országgyűlési képviselő. 1990-től 1994-ig Magyarország vatikáni és a Máltai Lovagrend mellé akkreditált nagykövete volt.
Vélemények, javaslatok