Rákosi Mátyás: „A hidegháború nagy lánggal kezdett lobogni”
A választásokkal majdnem pontosan egy időben kezdődött a Rajk-ügy. 1949 áprilisában Révész Géza tábornok, aki akkor a honvédelmi minisztérium felderítési és kémelhárítási osztályát vezette, eljuttatott hozzám egy szigorúan bizalmas közlést. Ez a minisztérium egyik svájci ügynökének azt a jelentését tartalmazta, hogy Szőnyi Tibor a háború alatt Svájcban együtt dolgozott Allan Dullesszel, az ottani amerikai kémszervezet egyik vezetőjével. A közlés gépírással volt írva, Szőnyi neve a pontozással kihagyott helyen Révész kézírásával volt bejegyezve. Azért emlékszem erre a kis részletre is pontosan, mert valósággal megdermedtem, mikor ezt a néhány sort elolvastam. „Szóval nálunk is előfordulhat ilyesmi, mint a Szovjetunióban 1937-ben!” – ez volt az első gondolatom.
Szőnyi 1949-ben a párt káderosztályát vezette. A Moszkvából visszatért elvtársak 1945 előtt nem ismerték, de az itthoniak legtöbbje sem, mert a felszabadulás előtt hosszú évekig Ausztriában, majd Svájcban élt. Ausztriában a párt egyik összekötője volt. Intelligens, művelt mérnök volt. Mikor én 1945-ben Budapestre kerültem, Szőnyi már a pártban dolgozott. Nekem, de úgy tudom másoknak sem volt vele semmiféle baja, a gyanú árnyéka sem fért hozzá, egyebek közt mert akkor örömmel és tárt karokkal fogadtunk minden munkára fogható elvtársat, s mással voltunk elfoglalva, mint az ilyen elvtársak múltjának kutatásával. Most, hogy ezt a közlést megkaptam, első dolgom volt Révész Gézánál megtudni, hogy az ügynök megbízható-e, s közlését komolyan lehet-e venni. Révész biztosított róla, hogy az ügynök megbízható. Elővigyázatból beszéltem Farkas Mihállyal, aki akkor honvédelmi miniszter volt, s ő is megerősítette, hogy az ügynök megbízható; ő is ismerte már a jelentést. Ezzel kapcsolatban Révész vagy Farkas – már nem emlékszem, hogy ki – még kissé elégedetlen is volt, hogy kételyemet fejeztem ki, s feltételeztem, hogy a drága és nehezen megszerezhető svájci valutát nem megbízható ügynökök díjazására fordítják.
Közöltem a jelentést Gerő Ernővel, Révai Józseffel, Kádár Jánossal, aki akkor belügyminiszter volt, és Rajk Lászlóval. Magamhoz kérettem a szovjet belügyi tanácsadók vezetőjét (a nevét sajnos már nem tudom). Ez a vezető már ismerte a jelentést, s már Moszkvába is elküldte, mert akkor egy megállapodás alapján minden kémkedésre vonatkozó értesülést oroszra fordítva megküldtek. Én sokat adtam a belügynél és az államvédelemnél dolgozó tanácsadók véleményére, mert legtöbbjük jó szakember volt a maga területén, amit sajnos a mi tapasztalatlan és kezdő elvtársainkról nem lehetett általában elmondani. [...]
A tanácsadók vezetője egyáltalán nem volt meglepve a Szőnyire vonatkozó közléstől. Hivatkozott arra, hogy náluk is, ahol a párt sokkal régibb és tapasztaltabb volt, milyen súlyos esetek fordultak elő, sőt homályosan célozgatott rá, hogy most is van náluk valami sötét eset, melybe felelős emberek vannak belekeverve. A következő hónapokban bizonytalan forrásokból hozzám kerültek a hírek Voznyeszenszki, majd Lozovszki eltűnéséről, s bánatosan láttam, hogy jó harminc évvel a Szovjetunió fennállása után ott is előfordulhat ilyesmi. A tanácsos javasolta, hogy a dolgot vegyük komolyan, mert Allan Dulles nem akárki. Elkezdődött a nyomozás, elsősorban annak megállapítására, hogy miben állt Szőnyi működése Svájcban. Péter Gábor és munkatársai még itthoni kérdésekben sem rendelkeztek valami nagy tapasztalattal, még kevésbé ilyen külfölddel kapcsolatos ügyben. Amellett a fiatal államvédelmi apparátus nem volt valami légmentes, számítani kellett rá, hogy valami idő előtt kiszivárog. Annyit azonban meg tudtak állapítani, hogy Szőnyi Svájcban tényleg együttműködött Allan Dullesszel, illetve annak egy Noel Field nevű munkatársával, aki, mint ezt megtudtuk, a svájci amerikai kémszervezetben afféle munkásmozgalmi szakértő volt. Az is megállapítást nyert, hogy Szőnyi és vele néhány svájci magyar együtt dolgozott a svájci jugoszláv emigrációval is. 1949 nyarán már javában lobogott a harc a jugoszláv kommunistákkal, s minden gyanús volt, ami a jugoszlávokkal függött össze. Fokozódott a gyanú, amikor kiderült, hogy Szőnyiék Svájcból még a háború alatt, [1945.] februárban vagy márciusban amerikai katonai géppel Jugoszláviába repültek, holott nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiaknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a magyarországi kommunista mozgalmat svájci emigránsokkal erősítsék. A nyomozás azt is megállapította, hogy Belgrádban leadták régi papírjaikat, újakat kaptak, instruálták őket Magyarországon végzendő munkájukra vonatkozólag, s úgy küldték őket Szegedre, ahol bekapcsolódtak a magyar mozgalomba. Ugyane nyomozás szerint Szőnyi Szegeden utasította csoportjának tagjait, hogy svájci munkájukról senkinek se szóljanak, a pártnak sem, mert ezt ő fogja egy külön jelentésben elvégezni. Keresték ezt a jelentést: senki nem kapta meg, senki nem tudott róla, sehol semmi nyoma nem volt.
Ilyen előzmények után került sor Szőnyi kihallgatására. Mikor eléje tárták ezeket a tényeket, bevallotta, hogy együttműködött Allan Dullesszel, s hogy Magyarországon is kémkedett az Egyesült Államok számára. Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság akkori vezetője bemutatta nekünk a Szőnyi saját kezűleg aláírt vallomását. Néhány nap múlva Péter Gábor közölte, hogy Szőnyi arra a kérdésre, hogy ki volt Magyarországon felsőbb kémkapcsolata, Rajk Lászlót nevezte meg. Ezzel kezdődött a Rajk-ügy.
Én úgy tudom, hogy a hatvanas évek elején alaposan kivizsgálták a Rajk-ügy minden részletét. Hogy tényleg alapos volt-e ez a vizsgálat, és mit derített ki, azt persze nem tudom. Tartok tőle, hogy nem volt elég alapos, mert amint saját káromra meggyőződtem róla, egyik célja az volt, hogy engem lehetőleg befeketítsen, s megkönnyítse kizárásomat a pártból. Lehet, hogy ez a vizsgálat megállapította, hogy Péter Gábor jelentései Szőnyivel kapcsolatban részleteiben vagy fontos részeiben koholtak voltak, erről azonban nincs tudomásom. Akkor, 1949 májusában eszünkbe sem jutott ilyesmire gyanakodni, s hitelt adtunk Péter Gábor jelentéseinek.
Ma, jó másfél évtized távlatából valószínűnek tartom, hogy Szőnyi és társai jóhiszeműen, abban a tudatban, hogy a német nácik ellen nyújtanak segítséget, működtek együtt Noel Fielddel és közvetve Allan Dullesszel. Azt is jól el tudom képzelni, hogy ezek a dörzsölt, minden hájjal megkent és tapasztalt kémek könnyen félrevezethették Szőnyiéket. De akkor, 1949-ben, amikor a hidegháború nagy lánggal kezdett lobogni, amikor a jugoszláv konfliktus már elmérgesedett, ez a belátás nem volt ilyen magától értetődő. [...]
Mai szemmel nézve nem tartom kizártnak, hogy Szőnyi Rajkot Péter Gábor nyomására, esetleg valamely szovjet tanácsos segítségével keverte bele az ügybe. Mindjárt hozzáteszem, hogy a belügyben dolgozó szovjet tanácsosok, illetve azok, akiket személyesen ismertem, egy kivételével (akinek visszahívását magánál Sztálinnál kértem, és akit azonnal vissza is hívtak) rendes, odaadó, szakmájukat értő elvtársak voltak, de természetesen abban az iskolában nőttek fel, ahol az 1937-es események egyik tanulsága az volt, hogy az ellenséget nem utolsósorban a pártba befurakodottak, s ott is a vezetők között kell keresni, s aki külföldet járt, arra már a gyanú árnyéka esik. De ennél is fontosabb, hogy hamarosan tapasztaltam, hogy Berija maga foglalkozott a Szőnyi- és később a Rajk-üggyel. Ismerte a vallomásokat, s amit fontosnak vagy érdekesnek tartott, arra felhívta Sztálin figyelmét is. (Ez biztosan a többi országokra is vonatkozott: egy alkalommal az én jelenlétemben említette Berija Sztálinnak, hogy munkatársai milyen komoly segítséget nyújtottak az egyes népi demokráciákban a pártba épült ellenség leleplezésénél.) Ma minden további nélkül el tudom képzelni, hogy Berija, amint tudomást szerzett arról, hogy Szőnyi, a Központi Vezetőség egy tagja ellen kémkedés gyanúja merült fel, belenyúlt az ügybe, s kézbe vette. Rajk személye ilyen provokációra azért is alkalmas volt, mert a francia internálótáborból, ahova a spanyol nemzetközi brigádok, illetve a Rákosi-zászlóalj tagjaként került, a náci Németországon keresztül, a Gestapo engedélyével tért haza. Ezenkívül jó kapcsolata volt a jugoszlávokhoz, s a tetejébe pedig a testvére nyilas államtitkár volt. Mindezt mi többé-kevésbé azelőtt is tudtuk, de amíg Szőnyi vallomása fel nem merült, ügyet sem vetettünk rá, s teljes bizalommal viseltettünk vele szemben. Később, Rajk letartóztatása után magam ismételten győződtem meg róla, hogy Berija mindenről informálva volt. De ki gondolta volna 1949-ben, hogy Berija, a politikai bizottság tagja, belügyminiszter, a Szovjetunió marsallja, provokátor. Nekem Berijával ismételten volt konfliktusom, de ilyesmire gondolni sem mertem volna.
Ellenben azokban a napokban, amikor Szőnyi vallomásáról értesültem, felmerült bennem az a gyanú, hogy a vallomásban Péter Gábornak is szerepe lehet. Péter Gábort én 1945 áprilisában ismertem meg, amikor Kádár János, aki akkor a budapesti rendőrség vezetője volt, mint helyettesét s a politikai rendőrség vezetőjét bemutatta. Pétert nekem úgy ajánlották, mint rendkívül ügyes földalatti munkást, aki a magyar, pontosabban a horthysta rendőrség karmai közül mindig ki tudott siklani. Később Kádár más munkára került, de Péter Gábor megmaradt a politikai rendőrség vezetőjének. 1948 őszéig én vele közvetlenül nem sokat érintkeztem, mert a Politikai Bizottságban az államvédelmi ügyek Farkas Mihályhoz tartoztak, s csak miután Farkas belügyminiszter lett, kerültek át hozzám. Minthogy egyidejűleg az volt a vélemény, hogy én ne járjak be az államvédelem hivatalába (s ez így helyes is volt), nekem Péter Gábor közvetlen munkájába nem volt betekintésem ezekben a hónapokban. Péter Gábor a PB és a Központi Vezetőség ülésein, ahol részt vett, legjobb emlékezetem szerint soha, egyetlen esetben nem szólalt fel. Amint azonban közelebbről megismertem, láttam, hogy betegesen hiú, amellett műveletlen, s bár ismételten figyelmeztettem, hogy tanuljon, és képezze magát, e téren semmit sem változott.
Ugyanakkor állandó konfliktusai voltak a mindenkori belügyminiszterekkel. Az Államvédelmi Hatóság – szovjet mintára és szovjet javaslatra – csak formailag volt alárendelve a Belügyminisztériumnak, majdnem teljes önállóságot élvezett. Péter Gábor beteges féltékenységgel őrködött azon, hogy a belügyminiszter ne kapjon betekintést az ügyekbe, még azokba sem, amelyekben erre szükség lett volna. Emiatt gyakori volt köztük a súrlódás. Fokozódott ez, amikor Rajk László lett a belügyminiszter. Amellett az Államvédelmi Hatóságot lényegében még a párt előtt is elkonspirálták. [...]
Mikor olvastam Szőnyinek Rajkot terhelő vallomását, emiatt merült fel bennem az a gyanú, hogy ezt talán Péter Gábor sugalmazta. Szőnyi vallomását rajtam kívül a Politikai Bizottság négy tagja ismerte: Gerő Ernő, Kádár János, aki akkor már Rajk utódaként belügyminiszter volt, Farkas Mihály, aki mint honvédelmi miniszter hivatalból értesült minden...
[...]
Mikor a Rajk-ügy folyamán letartóztatták Pálffy tábornokot, közölték velem, hogy egy rádió adó-vevő állomást találtak nála, amelyről Pálffy azt állította, hogy ezt a szovjet felderítőktől kapta, akik őt beszervezték. Én még mérgelődtem, hogy a mi szerveink ilyen naivak, és feltételezik, hogy akkor, amikor a szovjet tanácsadók mindenütt ott vannak a mi hadseregünkben, ilyesmihez nyúlnak. A rádióállomás biztosan nyugati, s Pálffy csak félrevezetésünkre mondja, hogy szovjet szervektől kapja. Elővigyázatból azonban utánanéztem a dolognak, s bosszankodva értesültem róla, hogy tényleg szovjet állomásról van szó. Amikor találkoztam Sztálinnal, szóvá tettem ezt az ügyet. Néhány szóval megmondtam, hogy hogyan lehet felépíteni a hadsereget és pártot, ha a honvédelmi miniszter első helyettesét és központi vezetőségi tagját szervezik be titokban. S milyen az a felderítés, amely ilyen eszközökkel dolgozik; javaslom, mondottam, hogy nézze meg, mi folyik ott. Életemben először – [és] utoljára – láttam Sztálinnál olyat, amit zavarnak lehet nevezni. Azt mondta, hogy az esetről tud, már intézkedett, s kidolgozás alatt áll egy javaslat, amely ezt a kérdést szabályozza. S rövidesen meg is kaptam a javaslatot, mely a katonai információk kölcsönös kicserélését rendezte. Ezzel az ügy el volt intézve. [...]
A Rajk letartóztatásával kapcsolatos vallomások, elsősorban Brankov Lázár közlései olajat öntöttek a tűzre, amely a jugoszlávokkal kapcsolatban egyre erőteljesebben lobogott. Ránk külön kirúgtak Titóék, mert Magyarország volt az egyetlen állam, ahol a jugoszláv követség vezetője átállt a mi oldalunkra, s tudták előre, hogy ebből számukra kellemetlen leleplezések következnek. Élesedett a sajtó- és rádiópolémia, s ami még rosszabb volt, gyakoribbak lettek a határincidensek. Én júniusban a Tartós Békéért, Népi Demokráciáért! lapban, mely a Kominform folyóirata volt, cikket írtam erről, melyet a Pravda és a Népszabadság is lehozott. Ebben már egy új vádpont is szerepelt Titóék ellen: a görög kérdés. A görög szabadságharcosok egyre szorongatottabb helyzetbe kerültek ezekben a hónapokban, s ezt részben a jugoszlávok rovására írták. Mi minden segítséget megadtunk a görög elvtársaknak, amit csak tőlünk kértek, de nem volt módunkban ellenőrizni, hogy mi igaz a jugoszlávok elleni panaszaikból. A görög elvtársak azt mondották, hogy a jugoszlávokat már négy népi demokrácia veszi körül, amellyel konfliktusuk van. Tudják, hogy a görög kommunisták is velük szemben Sztálin álláspontján vannak, s emiatt nem nagyon törték magukat, hogy a görög partizánoknak segítsenek. Mikor 1949 nyarán a görög partizánfront azon szakaszán, mely Jugoszláviával volt határos, válságos lett a helyzet, görög részről elhangzott az a vád is, hogy az amerikaiak vezette görög királyi csapatok jugoszláv területen kerültek a hátukba.
Ismétlem, nekünk Budapesten nem volt módunkban megállapítani, mennyi mindebben az igazság és mennyi a vádaskodás. Annyi azonban tény volt, hogy szaporodtak Belgrád és Athén közeledésének jelei. [...]
Szeptemberben sor került a Rajk-perre. Bár Rajk és társainak letartóztatását nem hozták nyilvánosságra, a híre mégis elterjedt, annál inkább, mert közben egyre-másra vitték el azokat, akiket a nyomozás gyanúsnak talált. Csakhamar elkezdődtek a letartóztatások a hadseregben, börtönbe kerültek Pálffy és más tábornokok. Brankov nemcsak Titóék magyarországi terveire tett vallomást, hanem a többi népi demokratikus államokra vonatkozólag is. Rajk személyi titkára – ha jól emlékszem, Cseresznyésnek hívták –, aki ugyancsak tagja volt a spanyolországi Rákosi-zászlóaljnak, bevallotta, hogy ő beszervezett provokátor volt (nem is rehabilitálták 1953 után), ami megerősítette a gyanút, hogy a volt spanyol szabadságharcosok között is körül kell nézni, kezdtek ők is általában gyanúsak lenni. Sztálin külön felhívta a figyelmemet, hogy amennyiben a nyomozás folyamán más pártokat érintő anyag merül fel, azonnal értesíteni kell őket, ami meg is történt. De jöttek a szomszéd szocialista országok hatóságaitól maguktól is érdeklődni. Emlékszem, hogy Csehszlovákiából Pesten járt ez ügyben az ottani államvédelem vezetője (ha nem tévedek, Schwabnak hívták), sőt Sverma özvegye is, akik nemcsak betekintettek az iratokba, de engedélyük volt az őket érdeklő kérdésekben a letartóztatottakkal beszélni. Még így is előfordultak kellemetlen esetek. A tárgyalás folyamán Brankov Lázár Tito lengyelországi reményeivel kapcsolatban megemlítette Gomulka nevét. Másnap külön repülőgéppel megérkezett Budapestre a lengyel belügy egy vezető tisztviselője, Rubin, aki Bierut köztársasági elnök nevében azonnali kihallgatást kért tőlem. Rubin ideadta nekem Bierut levelét, benne heves szemrehányásokkal amiatt, hogy miért nem értesítettük őt idejekorán arról, hogy Gomulka neve is szerepel az ügyben. A kézírásos levél boríték nélkül volt, egy ceruza vastagságú összecsavart papírcső. Mikor megkérdeztem Rubint, hogy talán ő felbontotta a levelet, azt válaszolta, hogy ő ezt már így kapta, személyesen így adta át neki Bierut, aki nagyon fel volt háborodva, s nagyon izgatott volt, hogy nekik a rádióból kellett ilyen kérdésről értesülni. Én megmondtam Rubinnak (s talán megírtam Bierutnak is), hogy Gomulka neve a nyomozás folyamán sehol elő nem fordult, mi is csak akkor hallottuk, amikor Brankov a tárgyaláson megemlítette. Ettől függetlenül azonban elég kellemetlen volt annak dacára, hogy Rubin azonnal lehetőséget kapott arra, hogy személyesen beszéljen Brankovval, s utána még aznap visszarepült.
Én a tárgyalás előtt beszéltem a bíróság tagjaival és az ügyésszel arra vonatkozólag, hogy nem tapasztaltak-e valami rendellenességet a vizsgálat folyamán, olyasmit pl., hogy a vádlottakat vagy a tanúkat valami módon kényszerítették. Külön megkérdeztem, hogy a fontosabb vádlottakkal beszéltek-e négyszemközt. Ezen a beszélgetésen Jankó törvényszéki elnökön és bírótársain kívül ott volt Alapi, az ügyész is. Megnyugtattak, hogy az üggyel a lehető leggondosabban foglalkoztak, beszéltek négyszemközt a fontosabb vádlottakkal, s minden rendben van. Jankó elmondotta, hogy neki kétségei voltak arra vonatkozólag, hogy Rajkot tulajdonképpen Reichnek hívták, mert azt hitte, hogy Rajk székely,
...
[...] helyenként áthúzásokkal vagy Sztálin saját kezű beszúrásaival. Elmondta, hogy neki a vádirathoz van egy sor megjegyzése. Oldalról oldalra végigmentünk a szövegen, s én a nálam levő magyar példányba átvezettem a javasolt változtatásokat, amivel nem értettem egyet, azt megvitattuk. Elég hosszadalmas munka volt. Utána Sztálin megkérdezte, hogy van-e valami kialakult vélemény az ítéletre vonatkozólag. Én megmondtam, hogy beszéltem a bírákkal, az elvtársakkal, s az a vélemény, hogy nem kell halálos ítéletet hozni. Sztálin ezzel egyetértett, de mindjárt hozzátette, hogy ez még függ attól is, mi derül még ki [a] tárgyaláson, milyen lesz a hatása a dolgozókra, s javasolta, hogy a tárgyalás befejezése és az ítélethozatal közötti időben erre a kérdésre térjünk vissza. Másnap én újra Pesten voltam.
A Rajk-tárgyalás nyilvános volt, s óriási érdeklődés mellett folyt le. Sok külföldi újságíró is megjelent, a hallgatóság között ott ültek a nagyüzemek munkásai. A per folyamán, mely amerikai kémkedés helyett egyre inkább Tito és társainak kompromittálásával foglalkozott, az összes vádlottak és tanúk fenntartották a nyomozás során tett vallomásaikat. Én magam vagy hatszor állottam bíróság előtt, figyelemmel kísértem azokat a politikai pereket, amelyek Magyarországon és egyebütt lezajlottak, de soha nem tapasztaltam, hogy kommunista vádlottak napokon keresztül folyamatosan és összefüggően, ellentmondás nélkül önmagukra és társaikra hamis vallomást tettek volna. Az ellenkezője gyakran megesett: a vádlottak különböző indokolással a nyílt tárgyaláson visszavonták a nyomozás folyamán tett vallomásaikat. A Rajk-perben ilyesmi nem fordult elő. Én 1953 után sokszor törtem rajta a fejem, hogy mi volt Rajkék magatartásának oka. 1962-ben Nógrádi Sándor és Aczél György közölték velem, hogy a párt az egész ügyet alaposan kivizsgálta. Az én benyomásom akkor az volt, hogy ennek a vizsgálatnak – melynek részleteiről engem természetesen nem informáltak – nem annyira az igazság kiderítése volt a célja, mint az, hogy engem minél jobban befeketítsenek. Ennek dacára lehetséges, hogy kiderítették, mi volt Rajkék e magatartásának indítéka, de én erről mind a mai napig nem tudok, sehol erről semmit nem olvastam.
Külsőleg a Rajk-per hatása pozitívnak mutatkozott: úgy látszott, hogy a párt és a mozgalom megszabadult a sorai közé befurakodott ellenséges elemektől, és Titóék igazi arculatára is fény derült. Ebből a szempontból a pert úgy tekintették, mint a párt és a munkásmozgalom megerősödését. Ugyanakkor ez a per ajtót-kaput nyitott minden gyanakvásnak: mintha zsilipet nyitottak volna ki, úgy zuhogtak a feljelentések e per után, fokozatosan mindenütt gyanakvás ütötte fel a fejét. A pártban sok ezer külföldet járt elvtárs volt, meg olyan, aki[nek] az illegalitás viszonyai között valami tisztázatlan vagy nem is tisztázható ügye volt – „pettyes” volt, ahogy akkor mondták. Ezekre most mindre gyanú hárult. S ez a gyanú nem kímélt úgyszólván senkit. Ha a csak hozzám érkező feljelentéseket néztem, a fél központi bizottságot és a Minisztertanács zömét át kellett volna adni a rendőrségnek. S amikor úgy egy év alatt valahogy gátat vetettünk ennek a gyanúsításrohamnak s – ami vele járt – a „koncepciós” pereknek, jött a Szakasits-ügy, ami a szociáldemokratákkal szemben kezdeményezett új üldözési hullámot. Különösen az értelmiségiek között támadt nyugtalanság és félelem, mert köztük nem egy követett el Horthy alatt vagy a felszabadulás első éveiben kisebb-nagyobb politikai botlást, s most attól tartott, hogy ezt előveszik, „felplankolják” . Ez kétségkívül zavarta az értelmiségnek a népi demokrácia felé fejlődése folyamatát. Láthatatlan repedés keletkezett, mely az 1953 után elkövetett súlyos hibák következtében 1956 őszén mutatkozott meg a maga igazi súlyosságában. [...]
A Rajk-per tanulságainak levonására és a tagság tájékoztatására 1949. szeptember 30-ára összehívtuk a nagy-budapesti pártaktíva-értekezletet.
A Rajk-ügyet a tárgyalás alapján ismertettem. Beszámolóm ebben a szellemben szólt, mert akkor [...] – mindannyian meg voltunk győződve, hogy veszedelmes kémeket sikerült ártalmatlanná tenni. Élesen Tito-ellenes volt ez a beszámoló; mi nagyon fel voltunk háborodva Tito és társai ellen, mert mi a Rajk-ügyig, pontosabban a szovjet–jugoszláv konfliktus kitöréséig minden tekintetben őszinte, elvtársi magatartást tanúsítottunk velük szemben, s most úgy éreztük, hogy ezzel álnokul visszaéltek. A jugoszlávok érthető módon el voltak keseredve a per folyamán őket ért súlyos és – mint utólag kiderült – alaptalan és kiagyalt vádak láttán, és tajtékozva támadtak bennünket, külön személy szerint engem. A viszony egyre romlott, egyik incidens a másikat követte, dühös jegyzékváltások folytak, a Szovjetunió – és természetesen Magyarország is, csakúgy, mint a többi népi demokrácia – felmondta a barátsági szerződést, visszaküldtük a jugoszláv kitüntetéseket stb. Ma visszatekintve, kétségkívül ez volt az imperialisták egyik legsikerültebb provokációja, mely felmérhetetlen kárt okozott a kommunista világmozgalomnak, és káros hatása még mind a mai napig érezhető. Tudvalevő, hogy a bosszúszomjas jugoszláv vezetők 1956-ban teljes gőzzel támogattak mindent, ami számukra elégtételt jelentett volna, s így jócskán Nagy Imre és az ellenforradalom kezére játszottak.
A Rajk-ügy egyik legfontosabb tanulságául az éberség fokozását tartottam. Hogy milyen szellemben, arra beszámolómból a következő idézet: „Az éberséggel kapcsolatban tudni kell, hogy milyen réseken át tud behatolni hozzánk az ellenség, milyen módszerekkel altatja el éberségünket. Az önelégültség, mely nem akarja a hibát észrevenni, a személyi kultusz, türelmetlenség a figyelmeztető szóval és a kritikával szemben, az önkritika hiánya mind az éberség eltompulását eredményezi. És nem lehet eléggé éber az, akinek nincs meg a kellő szocialista felkészültsége, mert nem veszi észre, ha az ellenség a nacionalizmus, a faji gőg, sovinizmus, antiszemitizmus fegyverét használja, ha az ellenség a dolgozókat úgy befolyásolja, hogy a régi, reakciós világból bennük maradt szocialistaellenes ösztönökre, az egyéni haszon keresésére, önzésre, kényelemre apellál.”
[...]
Befejezéséhez közeledett az ötéves terv első esztendeje. A dialektikus materializmusnak az a tétele, hogy a fejlődés ellentéteket szül, természetesen arra a fejlődésre is vonatkozott, ami nálunk kibontakozott. Szinte naponta jelentkeztek új, előre nem látott problémák, amiket mi a fejlődés elkerülhetetlen velejáróinak tartottunk, és igyekeztünk úrrá lenni rajtuk. Minthogy Magyarországon először építettek szocializmust, természetes, hogy az új problémák egy részét rosszul vagy nem elég jól oldottuk meg. Segítségünkre volt természetesen a Szovjetunió, s mi igyekeztünk is az ottani tapasztalatok tárházából a lehető legtöbbet meríteni, de ezzel is úgy voltunk, mint a jó szülészeti tankönyvvel, amely a vajúdó nő fájdalmait csak részben tudja enyhíteni. Amellett a nemzetközi látóhatáron is olyan felhők kezdtek gyülekezni, amelyeket az első ötéves terv kidolgozásánál nem vettünk eléggé figyelembe, azaz honvédelmünk lassú fejlesztését irányoztuk elő. 1950 vége felé már a maga teljességében kirajzolódott a NATO, az Észak-atlanti Szövetség fenyegető körvonala. Világos volt, hogy a szocialista világ, amely ellen ez a szövetség irányult, nem nézhette ölbe tett kézzel ezt az egyre inkább kardcsörtető ellenséges szövetkezést. Mi ezekben a hónapokban az ötéves terv problémái mellett már a Magyar Dolgozók Pártjának kongresszusát készítettük elő, ami bizonyos fokig elvonta figyelmünket a változott nemzetközi helyzet kérdéseiről. Ilyen körülmények között kaptunk meghívást Moszkvába, hogy az európai szocialista országok tanácskozásán, amelyen a szocialista világ katonai kérdései kerültek napirendre, vegyünk részt.
A tanácskozás 1951. január 8-án ült össze a Kremlben. Szovjet részről jelen volt Sztálin és a Politikai Bizottság néhány tagja, azonkívül – ha nem tévedek – Vasziljevszki marsall és Styemenko tábornok, aki akkor a szovjet hadsereg vezérkari főnöke volt. A népi demokráciák kommunista pártjainak főtitkárai (Bierut kivételével) és honvédelmi miniszterei mind jelen voltak. A beszámolót a nemzetközi és katonai helyzetről Styemenko tartotta. Egész fiatal ember volt, alig negyvenéves, jól kipödört, katonás bajusszal, aki röviden, szabatosan ismertette a nemzetközi helyzet katonai oldalát. Felsorakoztatta a NATO haderejének számait, ismertette a NATO terveit. Az volt a lényeg, hogy 1953 végére a NATO teljesen fel lesz készülve, s ennek ellensúlyozására a szocialista országok hadseregeit is megfelelően fejleszteni kell. S mindjárt fel is sorolta, hogy a szovjet elvtársak véleménye szerint melyik országnak mekkora lenne a hadserege 1953 végére. Magyarországnak 150 000 főnyi hadsereg, ha jól emlékszem, kilenc hadosztály kellett volna 1953 végére.
Az értekezlet résztvevői szinte kivétel nélkül rövidnek tartották a rendelkezésre álló alig három esztendőt. Rokoszovszki marsall, aki akkor lengyel honvédelmi miniszter volt, mindjárt kijelentette, hogy azt a hadsereget, amelyet Styemenko Lengyelországnak javasol, ők 1956 végére tervezték, tehát lényegében meg kell kétszerezni a fejlesztés iramát, ami nehezen fog menni. Sztálin erre azt válaszolta, hogy amennyiben Rokoszovszki garantálni tudja, hogy 56-ig nem lesz háború, akkor hajtsák végre az eredeti fejlesztési tervüket, de ha nem, úgy helyesebb lesz, ha elfogadják Styemenko javaslatait. Cservenkov közölte, hogy ők egyetértenek a javaslattal, de Bulgáriának nincs nehézipara, úgyszólván semmi acélt nem gyártanak, emiatt a javasolt hadseregfejlesztést csak abban az esetben tudják vállalni, ha a felszerelést hozzá a Szovjetunió adja. Sztálin erre azt válaszolta, hogy a Szovjetunió a háború alatt hadiiparát az Urálba és attól keletre telepítette át. Nézzen Cservenkov a térképre, s azonnal meg fog győződni róla, hogy onnan Bulgáriát bajos háború esetén hadianyaggal ellátni. Javasolta, hogy Bulgária fejlessze ki a maga hadiiparát, s ami ezzel egyet jelent, a nehéziparát. Más pártok sokallották a nekik szánt fejlesztés számait, s Sztálin hozzászólásában azt mondotta, hogy ezeket a kifogásokat tekintetbe kell venni. Styemenko azonban keményen védte vele szemben a maga számait, mondván, hogy azokat az egyes országok összes tekintetbe jövő tényezői alapján dolgozták ki, megfelelnek az országok teherviselési képességeinek, és feltétlenül szükség van rájuk, mire Sztálin visszavonta véleményét.
A magyarországi kontingens volt a legkisebb, kisebb, mint Bulgáriáé, bár Magyarország lakossága és ipara nagyobb volt, mint a bolgároké. Velem volt Farkas Mihály is, az akkori honvédelmi miniszter, s az volt a véleményünk, hogy az a szám, ami nekünk jutott, a többi országokéhoz képest nem nagy, s elfogadhatjuk. Engem érdekelt, hogy miért javasolták Magyarországnak a legalacsonyabb hadsereget, s felszólalásomban, melyben egyetértésemet fejeztem ki a javaslattal, megkérdeztem, milyen alapon dolgozták ki ezt a számot. Azt a választ kaptam, hogy az ország meglevő hadseregéből kiindulva állapították meg. A tárgyaláson szóba került, hogy a kiadások csökkentése céljából kívánatos, hogy az államok koordinálják hadiiparukat egymással és a Szovjetunióval. Ebben mindenki egyetértett. Az értekezlet végén én megkérdeztem Sztálint, hogy a küszöbönálló pártkongresszusunkkal kapcsolatban nincs-e valami megjegyzése vagy tanácsa. Azt válaszolta, hogy nincs. [...]
Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések. 1940–1956. 1–2. köt. Bp., Napvilág Kiadó, 1997, 744–748., 751., 760–761., 768–771., 860–861. o.
Vélemények, javaslatok