Szász Béla: „Ítél a nép!”
Amikor sakkpartneremet elszállították, az ÁVH sorozatos zárt tárgyalásokon lebonyolította már a Rajk-ügy legtöbb mellékperét. A vádlottakat csoportokra osztották: először a katonákat küldték börtönbe vagy akasztófára, majd a belügyminisztériumi tisztviselőket és a volt spanyolországi önkénteseket, aztán pedig külön-külön tárgyalásokon ítélték el mind a Franciaországból, mind a Svájcból, mind az Angliából hazatért letartóztatottakat. De akadtak, akárcsak jómagam, akik még ezen az elnagyolt osztályozáson is kívül rekedtek. Ezért bennünket, mint bőséges lakomák morzsáit, válogatás nélkül összesepertek.
Így kerültem egy perbe Pálóczi-Horváth György íróval, Stolte Istvánnal, akit Bécsben fogtak el az oroszok, de átlopták Magyarországra, hogy tanúnak vonultathassák fel Rajk ellen, Heltai Györggyel, a Külügyminisztérium volt politikai osztályvezetőjével, Marton Jánossal, az Iparügyi Minisztérium volt iparpolitikai osztályvezetőjével és Ádám György közgazdásszal.
Valamennyiüket ismertem ugyan, sőt többjükhöz barátság fűzött, de csupán Ádám György vallomásában esett említés rólam mint trockistáról, akivel Ádám ennek ellenére „társadalmi kapcsolatot tartott”. A saját jegyzőkönyvem pedig – bár inszinuatív fogalmazásban – alig tartalmazott egyebet, csak hogy a háború idején Buenos Airesben együttműködtem a szövetségesek háborús erőfeszítését támogató bizottsággal, kivált ennek angol és holland tagjaival, hazatérésem előtt pedig hosszas beszélgetést folytattam ama bizonyos angollal. Nem gyanúsított a jegyzőkönyv se rendőrségi besúgással, se kémkedő adatszolgáltatással. Így [egy] voltaképpen tárgyilagos bíró nem is bizonyítékok, de bűncselekmény hiányában mentett volna fel, és nyugati országban aligha akad ügyész, aki el nem ejti ellenem a vádat. Ám mindez csupán morális elégtételül szolgált, ha Farkas László és más kihallgatóim serény iparkodásaira gondoltam, mivel a talajvizes zárka próbája után egyre világosabbá vált számomra, hogy az ÁVH azért nem vesztegeti rám idejét, mert az ítéletet úgyse a bevallott bűnök arányában mérik, és szinte közömbös, vajon súlyosabban vagy enyhébben terheli-e önmagát a vádlott.
A biztonság okáért Alapi Gyula főügyész – szöges ellentétben a törvény szellemével és betűjével – mégse az ügyészségen, hanem a titkosrendőrség helyiségeiben hallgatott ki, méghozzá fenyegető ÁVH-s gyűrű közepén. Rajkot és a legtöbb régi kommunistát rendőrügynökként bélyegezték meg. Ezért Alapi – noha jegyzőkönyvem ilyen utalást nem tartalmazott – talán csupán a szokás hatalmának engedve engem is úgy kérdezett, mintha bizonyítottnak venné, hogy a háború előtti rendŐrség szolgálatában álltam. Mivel az ügyész magánszorgalma fölingerelt, nemcsak határozott, de udvariatlan nemmel válaszoltam. A rendőrök összenéztek, majd hamarost elvezettek.
Visszakerültem a Markó utcába, és vártam a következményeket. De nem történt semmi, míg csak napok múltán egy másik zárkába nem kísértek. Kicsi fogházasztal mellett ült itt Jónás tanácselnök, és Faludi Ervin ÁVH-főhadnagy jelenlétében hadarva fölolvasta vádiratomat. Természetesen ez is ellenkezett a perrendtartás előírásaival, ami szerint a vádiratot írásban kellett átnyújtani a vádlottnak. A szöveget szinte eleresztettem a fülem mellett, csupán egyetlen mondata keltette föl figyelmemet, az az utalás, hogy illegális kommunista koromban épp az illegális kommunistákat üldöző háború előtti rendőrségnek tettem szolgálatot.
Belátom, sőt már akkor beláttam, voltaképpen szőrszálhasogató kicsinyesség, értelmetlennek látszó rögeszme volt ily jelentéktelen részleteken rágódnom. Mégis elhatároztam, ezen a frontszakaszon én vissza nem vonulok, nem engedek. Ám nevezzenek ki angol kémnek, de a rendőrspiclivádat nem vállalom. Úgy véltem, nem adhatom föl szánalmas kis erődömet, mert a teljes behódolás lélektanilag törne meg, kiszolgáltatna, nem annyira pillanatnyilag, inkább a jövőben, az elkövetkezendő esztendőkben.
Éppen ezen tűnődtem, amikor egy fiatal ÁVH-tiszt jelent meg zárkámban. Be nem mutatkozott ugyan, de idővel mégis megtudtuk a nevét. Gerő Tamásnak hívták, értelmesen beszélt, kellemesen viselkedett, hiszen nyilvánvaló megbízatása abból állt, hogy csitítson, nyugtasson bennünket, és tárgyalásunk zavartalansága érdekében cinkosságot teremtsen velünk. Jól ismertem a rendőri szereposztásnak ezt a változatát, azért meg se lepett, amikor Gerő nem tettette magát, mintha elhinné a vádlottak bűneit, hanem kedvesen átnyújtotta nekem jegyzőkönyvem egy gépírásos másolatát, barátságosan felkérve, tanuljam meg a szöveget, lehetőleg szó szerint, hiszen nyilván nem emlékezem a gyengén fogalmazott irkafirka valamennyi csacskaságára.
Átfutottam a másolatot, és csodálkozva jegyeztem meg, hogy egyezik az aláírt eredetivel. De Gerő nem sértődött meg, nem torkolt le, sőt otthonosan helyet foglalt börtönágyamon. Erre felemlítettem, miképp csempészte vádiratába Alapi a besúgó-gyanúsítást, és kijelentettem, ha ez állítás formájában kihallgatásomon szóba kerülne; ha akár az ügyész, akár a bíró akár csak inszinuatív kérdést tenne föl, biztosíthatom valamennyiüket, nem lesz sima tárgyalásuk.
Gerő végigdolt ágyamon, úgy nevetett. Ne törődjem én azzal, mondotta, csak sokkalta vaskosabb és népiesebb kifejezéssel, mit fecseg vádiratában az ügyész; a bíróval pedig az ÁVH, illetve ő maga ért majd szót, és gondoskodik róla, sőt eleve felelosséget vállalhat azért, hogy a tanácselnök figyelmen kívül hagyja az ügyész okvetetlenkedését. További firtatásaimra a fiatal ÁVH-s tartózkodás nélkül elismerte, valóban tudja ugyan, de sajnos még nem közölheti, hány esztendőt szántak az egyes vádlottaknak; bizonyos azonban, hogy a mi perünkben halálos ítélet nem lesz. Ezzel aztán be is fejeztük a hivatalos eszmecserét. Gerő meglátta kenyérbélből gyúrt sakkfiguráimat, amik Stefan Zweig Sakknovelláját juttatták eszébe, és beszélgetésünk vidámabb és kellemesebb, olykor intellektuális tájak felé kanyarodott.
A fiatal ÁVH-tiszt ezután naponta látogatott bennünket. Cigarettát hozott, kívánságaink iránt érdeklődött, megfoltoztatta és kivasaltatta vagy kicseréltette elrongyolt öltönyeinket meg cipőinket; hajunkat levágatta, 1950. november 29-én kora reggel pedig felsőrakoztatott bennünket emeletünk függőfolyosóján.
A vádlottakon, a bíróság tagjain és jegyzőjén, Alapi főügyészen meg a kirendelt védőkön kívül csak ÁVH-sok tartózkodtak a tárgyalóteremben. A kihallgatás fennakadás nélkül folyt, és vádiratom kifogásolt mondatai valóban nem kerültek szóba. Gerő Tamás betartotta ígéretét. Tanút egyet sem idéztek meg, tárgyi bizonyítékra nem hivatkoztak. Noha a legtöbb vádlottat csak saját vallomása terhelte.
Ám ez egyáltalán nem érintette az ügyészt, s még a forma kedvéért sem igyekezett bizonyítani. Ehelyett csupán zoológiai szókincsét vetette latba és alkalmazta díszítőjelzőként a vádlottakra. Enyhítő körülményként felhozhatók ugyan, hogy Alapi csak műfordítónak tekinthető, mert nem a saját leleményéből merített, hanem Visinszkijnek, a moszkvai trockista perek főügyészének szavait ültette át magyarra; de éppen ezért súlyosbító körülménynek látszik, sőt a szerzői jog flagráns megsértésének, hogy Alapi a valódi, az eredeti szerző nevét elhallgatta.
Az ügyésznek ezt a mulasztását a kirendelt védők sem pótolták, sőt többen lendületes vádbeszédeket tartva versenyre keltek vele. De akadtak szemérmesebbek, akik alig néhány szólammal ítélték el védencüket; az enyém pedig csupán egyetlen mondatot dadogott: vegye tekintetbe a bíróság másfél évi vizsgálati fogságomat és azt, hogy gyerekem van. Védőm a fűtetlen teremben is verítékezett, szemmel láthatólag kínos zavarba esett, hiszen ismertük egymást, és annak előtte társaságban összeakadtunk olykor. Amikor 1955-ben újra találkoztunk, elmondotta, hogy kirendeltetésekor nem közölték vele, kit kell védenie és milyen ügyben. A titkosrendőrök a tárgyalás előtti percekben mutatták meg neki jegyzőkönyvemet és vádiratomat, de mellette álltak, amíg elolvasta, aztán visszavették tőle az iratokat. Mit tehetett volna?
Valóban senki nem tehetett semmit. Az ügyész se, de a bíró se. Mert az ügyvédek felszólalása közben valamelyik ÁVH-s a pulpitushoz lépett, és a tanácselnöknek egy dossziét nyújtott át. Merően figyeltem, Jónás menten kinyitotta, és úgy tartotta, hogy beleláthattam. Iratok, iratcsomó helyett csupán egy negyedrétnyi papírlap libegett a dosszié szorítójában. Többünket huzamosan foglalkoztatott ez a jelenet. Fontolóra vettünk számos lehetőséget: mit is kívánhatott az ÁVH Jónás tanácselnökkel közölni, amikor a tárgyalás voltaképpen lezajlott már, és a Népbíróság éppen tanácskozásra készült visszavonulni? Máig nem szabadultam attól a feltételezéstől, hogy a negyedrétnyi cédulára a párton belüli párt ítéleteinket gépelte rá, előzékeny útmutatásként a külsőbb kör: a független bíróság számára.
Másfél esztendeje Farkas Mihály aláírásával hasonló papírlap kezdeményezte mintegy kétszázhúsz férfi és nő letartóztatását. A realizálás most végre befejezéséhez közeledett. A népbírák már szedelőzködtek, majd rövid szünet után, mialatt mi is éppen elszívhattunk egy cigarettát, Jónás tanácselnök kihirdette a Népbíróság verdiktumát. Stoltét életfogytiglani, Pálóczi-Horváthot 15 évi, Martont 13 évi, bennünket hármunkat pedig 10-10 évi fegyházra ítéltek. A népi demokratikus Justitia mérlegén nem esett latba tehát a jegyzőkönyv súlya vagy súlytalansága, hisz jóformán minden adat nélkül engem is 10 esztendei fegyházzal sújtottak, mégpedig háború idején elkövetett kémkedésért, holott a háború idején semleges országban tartózkodtam, a népi demokrácia pedig - ami ellen az indoklás szerint kémkedtem - nem létezett még.
A mi tárgyalásunk volt a Rajk-ügy egyik utolsó vagy éppen legutolsó mellékpere. Az ÁVH vezetője diadalmasan jelenthette: a parancsot megértettem, végrehajtottam, a realizálást befejeztem. De a pártsajtó egyetlen szót se írt a titokban lebonyolított eljárásokról, sot még az ártalmatlanná tett kémek nevét se említette. Bár Rajk László tárgyalásakor a hivatalos Szabad Nép vezércikkben hirdette: „Ítél a nép!”, a pártvezetők tapintatosan kímélték a népet, és nem közölték vele, voltaképpen kiket is ítélt el, mire ítélte el őket, és miért. A letartóztatottak sorsáról legközvetlenebb hozzátartozóik se értesülhettek, még a tárgyalás után sem. Rólam az a hír keringett Budapesten, hogy Oroszországba hurcoltak, és agyonlőttek. Egy idő múlva már senki sem kérdezett semmit. A nép rég elfeledte, hogy egyáltalán ítélkezett. Mi pedig nyomtalanul eltűntünk.
Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Egy műper története. Bp., Európa Könyvkiadó-História, 1989, 263-268. o.
Vélemények, javaslatok