Turbók Gyula: „Új világ kezdett kitárulni előttem”
1945-ben, éppen negyedikes gimnazista voltam, úgy döntött a család, hogy valami kereső foglalkozás után kell nézni. Ekkor alakult Pápán a népi kollégium, amelyben talpig becsületes emberek voltak. Az osztályfőnöknőm, Lőrincze Lajosné [...] elintézte, hogy a pápai népi kollégiumba kerüljek. Ezzel gyakorlatilag minden gond le lett véve a család válláról, még a ruházkodás is, meg az etetés is, minden.
A népi kollégiumban könyvtáros lettem. Tömegével hozzáfértem a könyvekhez, és az időm 90 százalékát olvasással töltöttem. Egy egész új világ kezdett kitárulni előttem, láttam, hogy lehet másként is élni. A háború utáni állapotot, bármennyire is nem dicsőség ma ezt hangoztatni, felszabadulásként éltem meg. Nekem az adott lehetőséget arra, hogy továbbtanulhassak, más környezetbe kerülhessek a faluból, hiszen ez korábban nem történhetett volna meg.
Otthon fekete bárány voltam, rengeteg vita volt a szüleimmel, testvéreimmel. Én ugyanis úgy láttam, hogy amit az új rendszer hozott, az jó, az helyes, hiszen a szegény embernek lehetőséget ad arra, hogy jobban éljen. Én az életnek olyan mélységéből indultam, hogy el se tudtam képzelni, hogy valaha egyetemre kerülhessek. Rólam egy legyintéssel mondott le az a falusi épkézláb ember, akinek az erős fizikumú, két zsákot elbíró ember volt az „ember”. Most már én is lehettem egyenértékű, bár nem azon a területen, amit a falu elismert. [...]
A bátyám szintén bekerült a népi kollégiumba, amikor hazakerült a fogságból. Azt hiszem, én kértem meg a tanáromat, hogy segítsen. Bekerült, de egyszerűen nem volt képes beilleszkedni ebbe a társaságba. Az ő egyénisége nem bírta el azt a szellemet, ami ott kialakult. Száz egynehányan lehettünk a kollégiumban. Szövetkezetek voltak, megosztottuk a kaját, ha valaki hozott otthonról ennivalót, azt a szövetkezeti szekrénybe tette, és közösen ettük meg. Voltak a kritika-önkritika estek. Volt, aki komolyan vette, volt, aki nem. A gyónással is így van az ember. Van, aki őszintén elmond mindent a papnak, van, aki csak azért mond el bűnöket, mert kell valamit mondani. Ezek a kritika-önkritika estek helyettesítették azt, hogy nem a templomban gyóntunk, hanem egymásnak. Ezt én sem tartottam teljes egészében jónak. Azt helyesnek tartottam, hogy az emberek beszámoljanak tetteikről a közösség előtt, de biztosan nem volt helyes, hogy magánéleti dolgokat is számon kértek. [...]
A könyveimből és a kollégiumi tanáraimtól tanultam a legtöbbet. Néha el-eljöttek hozzánk nagy emberek előadást tartani. Ma is legnagyobb élményemnek tartom, amikor Veres Péter bácsi, a nagy népi író, előadást tartott nálunk, és kezet fogott velünk. Hát az igen-igen nagy dolog volt. Az ő könyveit mind olvastam, betéve tudtam. Az ember egy ilyen világban élve, ilyen világból kikerülve elhiszi azt, amit ennek a világnak az ideológusai mondanak. Hiszen mi oka lenne azt hinni, hogy az a Szovjetunió, amit neki dicsőségesnek tüntetnek fel, egy hazugsághalmaz. Képtelenség. Egy fiatal nem hiszi el, hogy a világ képtelenség.
Eljártunk népnevelő munkára, szemináriumokra. Akkor még szokás volt a „sajtófélóra”, minket, mint tanult embereket bíztak meg azzal, hogy egy bizonyos kör számára felolvassunk cikkeket, amelyeket a vezetők kijelöltek, és magyarázzuk meg azokat. A pápai népi kollégium a legjobbak közé tartozott, és országos első is volt. Mindig elsők voltunk a budapesti fölvonulásokon. Tömegként szolgáltunk és támogattuk azt a rendszert, amelyikről mi azt hittük, hogy szent és sérthetetlen. [...]
A Rajk-pert az újságokból ismertük, és betű szerint éltük meg. Arról meg voltunk győződve, hogy Rajk áruló. Hallgattuk a per közvetítését a rádióban. El sem tudtuk képzelni, hogy koncepciós per történhet. Nem! Meg voltunk győződve, hogy ez a népi demokratikus társadalmi rend ellen irányuló szervezkedés.
Azért a kétkedés csírája már felütötte bennem a fejét, hogy ez egy képtelenség, hogy végül is hát azok a nagy vezetők, akiket mi tiszteltünk, szerettünk, azok nem csinálják jól a politikát. De nem kaptunk ezekre választ. Csak a hivatalos kommünikét olvasták fel, és a tanáraink nem fűztek hozzá kommentárt. Azt hiszem senki sem volt elég bátor, és nem is lehetett kommentárt fűzni hozzá, mert az azt jelentette volna, hogy nem igaz. De ezt akkor Magyarországon senki nem merte kimondani. Ezt csak úgy lehetett túlélni, hogy nem gondolkodom róla.
1948-ban az iskolában tagja lettem a kommunista pártnak. Az iskolában ugyan tilos volt párttagnak lenni, de valahogy az adta meg az ízét, hogy tilos. Egyik testvérem sem volt semmilyen pártnak tagja, és nem szimpatizáltak az adott társadalmi rendszerrel sem. Csendben kiszolgálták a rendszert, kényszerűségből. Szegény édesapámat 50 éves fejjel, mikor a nagy Békekölcsön-jegyzések voltak – én már akkor egyetemen voltam –, arra akarták kötelezni, hogy egy havi keresetét jegyezze le. Hát ő azt mondta, hogy a hét gyerek mellett nem tud annyit jegyezni, mert akkor éhen döglik a család. Erre kivágták az állásából. Ki akarták tenni a lakásból is. Egy vasút melletti őrházban, szolgálati lakásban laktunk, és megfenyegették, hogy engem, a fiát, aki egyedül jutott fel a magas uborkafára, kivágnak az egyetemről. Időközben szerencsére jött 1953, ami egy kicsi enyhülést hozott ebben a dologban, ő visszakerülhetett a munkahelyére, és engem nem bántottak.
1950-ben érettségiztem, és Budapestre jelentkeztem a Műszaki Egyetemre, de Miskolcra irányítottak. A Rákosi Mátyás Nehézipari Egyetem 1949-ben indult, mi voltunk a második évfolyam. Az egyetemváros akkor épült, itt-ott, alkalmi helyeken tanultunk.
Párttag voltam, és DISZ titkár lettem az első évfolyamon. Akkor még nem volt felvételi az egyetemen, csak elbeszélgetés. Munkásszármazású voltam, mozgalmi előélettel, és talán nem tartoztam a leghülyébbek közé, így az első évtől már DISZ-funkcióba kerültem, – vesztemre. Annyiban vesztemre, hogy az egyetemet könnyebben is végigcsinálhattam volna, ha csak a tanulás lett volna a feladatom. Nekem, aki mozgalmi munkát is végeztem, a tanulásra általában csak este tíz után jutott idő. A nyomorúság egy kicsit végigkísért, mert abból az ösztöndíjból kellett megélnem, amit ott kaptunk, és az bizony elég kevés volt. Elég sokat koplaltunk, de szép volt azért az egyetemi idő. Aztán sikerült jó eredményeket elérnem, Rákosi ösztöndíjat kaptam, ami 800 forint körül volt, szemben a 300 forint sima ösztöndíjjal. Akkor már tudtam ruhát is venni magamnak, addig nem. [...]
53-ban értetlenül álltunk a történések előtt. Nekem a változások azt jelentették, hogy bizonyos hibákat kiküszöbölnek, ez volt a hivatalos álláspont is akkor. Ezek talán csak az erjedést fokozták, de áttörést még nem hoztak. Egyáltalán nem mondhatom azt, hogy mi már akkor láttuk, hogy az a rendszer hibás, nem igaz. Hazugság volna ezt mondani. Nem így volt, csak nem értettünk dolgokat. Úgy, mint a vallásban, nem illik azon gondolkodni, hogy a jó Isten miért így, miért úgy, hanem tudomásul kell venni. Számunkra a párt meg a mozgalmi munka egy kicsit a vallást helyettesítette. És erre ügyesen alapozott az a társadalmi rendszer. [...]
Érett a folyamat 56-ig bennem is, a társadalomban is. Láttam a gyárban is a problémákat, és egyre inkább láttam otthon is a problémákat. Korábban nem hittem el azt, hogy valakinek lesöprik a padlását, nem hittem el a málenkij robotot. Egyszerűen képtelenségnek tartottam, nem fért össze az igazságérzetemmel. 56-ra mindezek beértek, és lassan-lassan eljutottak bennem odáig, hogy megfogalmaztam magamban, de kimondani még nem mertem. Kezdtem szemben állni a rendszer hibáival, de a rendszerrel magával még nem.
Sokunkra volt jellemző akkor a felsőbb vélemény kritikátlan átvétele. Hittem abban, hogy egy becsületes, igaz rendszerben élek. Amit olvastam – igaz, csak könyvben olvastam, az életben nem láttam –, azt mind igaznak véltem. Szegény jó apám hiába beszélt nekem akármit, nem hittem el neki, én a könyveknek hittem. A régi rendszer csúnyán becsapott, de nem szégyellem. Hasznom nem lett ebből, nem is terveztem, nem is lett. Egyszerűen csak azt hittem, hogy ez a rendszer egy szebbet, egy jobbat akar, amelyért nekem, aki nagyon-nagyon messziről jöttem, kötelességem tenni, és azt hittem, hogy ezzel jót teszek. Azt mondtam: „Nézzétek, ahol a fát vágják, ott repül a forgács, és hát történhetnek hibák is”. Később is ezzel intéztem el magamban azt, amit végképp nem tudtam megérteni. Amikor becsuktak, még akkor is gondoltam arra, hogy hátha ez a rendszer nem is annyira gonosz, hátha csak gonosz emberek kapták kézbe a rendszer irányítását, és gonosszá tették azt. Alapvetően csakugyan vívódva éltem le az életemet.
Turbók Gyula-interjú. Készítette Molnár Adrienne 1991-ben. 1956-os Intézet OHA, 293. sz. (Részletek)
(Megjelent: „Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni!” Válogatás 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből. Szerk. Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Bp., 1993, Századvég Kiadó-1956-os Intézet, 187-191. o.)
Turbók Gyula (1931-) mérnök, népi kollégista. 1956-ban a miskolci DIMÁVAG munkástanácsának elnöke volt. 1958-ban négyévi börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után fizikai munkásként, majd technológusként dolgozott.
Vélemények, javaslatok