Borhi László: A MAGYAR–SZOVJET GAZDASÁGI SZERZŐDÉS SZEREPE A MAGYAR GAZDASÁG SZOVJETIZÁLÁSÁBAN
1945. augusztus 27-én, moszkvai látogatásuk alkalmával Gerő Ernő kereskedelmi, illetve Bán Antal ipari miniszter a kormány felhatalmazása nélkül kézjegyével látott egy szovjet–magyar gazdasági és kereskedelmi szerződést. Ez elvileg lehetővé tette, hogy a Szovjetunió kiaknázza Magyarország fontos iparágait, természeti erőforrásait, mezőgazdaságát, valamint légi, illetve vízi közlekedését.
Budapestre történő visszatérése után Gerő kijelentette, hogy lefektette a két ország közötti tartós gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok alapjait. Ugyanakkor a kisgazdapárt elnöke és az ugyancsak kisgazda újjáépítési miniszter ellenezte a szerződés ratifikálását, olyan alapon, hogy az az egész magyar gazdaság monopolizálásával járhat és elősegíthetné a szovjet politikai befolyás növekedését. Miközben a kereskedelmi szerződés széles körű helyeslést váltott ki, a gazdasági együttműködésről szóló részt több fontos politikus ellenezte. Az áruforgalomról szóló egyezmény piacot és nyersanyagot biztosított a textiliparnak, a másik viszont garantálta a széles körű szovjet „részvételt” a magyar gazdaság különböző szektoraiban. Bár a kereskedelmi egyezménynek kétségtelenül voltak kedvező rövid távú hatásai, valójában, mint később kiderült, csak fokozta Magyarország hegemón hatalomnak való politikai kiszolgáltatottságát. A gazdasági együttműködés azt jelentette, hogy a Szovjetunió egyenlő félként vehetett volna részt a vas-, az acél-, az alumínium-, az olaj-, az elektromos, valamint a vegy- és a gépiparban, továbbá a banki szférában, illetve a vízi, a légi és közúti szállításban. Végül azonban ennél szerényebb mértékű befolyással is beérte. A szovjet részvételt 50–50 %-os vegyes vállalatok formájában képzelték el, melynek működőtőkéjét a Szovjetunió szolgáltatta volna.
Erős János, a Jóvátételi Hivatal elnöke úgy méltatta a kereskedelmi szerződést, hogy a 30 millió dollár értékű magyar–szovjet áruforgalom lehetővé teszi majd a magyar iparnak, hogy hatalmas lépést tegyen előre az újjáépítés terén. A textilipar által igényelt nyersanyagok mellett a Szovjetunió kötelezettséget vállalt arra, hogy vasat és egyéb fémeket, továbbá traktort, műtrágyát, teherautókat, sőt cukrot, illetve a vegyipar számára nyersanyagot szállít. A budapesti amerikai követ azonban, akárcsak jó néhány politikus és szakember, meglehetősen szkeptikus volt. Úgy vélte, a szerződés ratifikálása „ a magyar politika kritikus ügye. A nem marxista miniszterek ez idáig ellenálltak, de elismerik, hogy külső segítség nélkül a megerősítés elkerülhetetlen” . Ezalatt Vorosilov és a magyarországi szovjet politikai képviselő, Georgij M. Puskin azzal fenyegetőzött, hogy minden német tulajdont a Szovjetunióba visznek, ha Magyarország nem erősíti meg a szerződést. Bár Schoenfeld mindent megtett feletteseinek meggyőzésére arról, hogy nyugati segítség nélkül reménytelen helyzetbe kerülnek azok, akik szembeszegülnek a szovjet nyomással, a State Department közvetlenül nem támogatta a ratifikálást ellenző magyar politikusokat. Tudatában volt annak ugyanis, hogy Washington nem tudná ellensúlyozni, ha Moszkva megtorlást alkalmazna. Példaként azt hozták föl, hogy Moszkva megtagadhatná olyan nyersanyagok eladását, amelyeket sem Anglia, sem az USA nem akar a magyarok rendelkezésére bocsátani.
Miközben a brit vezetés arra buzdította az ideiglenes kormányt, hogy a szerződés kapcsán forduljon a SZEB-hez, az amerikai külügyminiszter arra utasította hazája budapesti diplomáciai képviseletét, hogy ne támogassa a szerződés elutasításán fáradozó személyeket, mivel az USA képtelen lenne pótolni azokat a gazdasági veszteségeket, amelyek abban az esetben érnék az országot, ha a szovjetek megtorlást alkalmaznának. Sőt, azokat az árukat, illetve azt a tőkét és technikai segítséget sem tudja nyújtani, amelyeket Magyarországnak a szerződés keretein belül az oroszok kilátásba helyeztek. Az amerikaiak mégsem akarták annyiban hagyni a dolgot, ezért tudtára adták a moszkvai vezetésnek, hogy az amerikai kormányt súlyos aggodalommal tölti el a szerződés, mivel annak egyes pontjai megsértik az amerikai érdekeket, azzal, hogy kizárólagos helyzetet teremtenek a Szovjetunió számára a kereskedelem, a piac és a nyersanyagok terén. Ezért azt kérték, hogy a szovjet kormány halassza el a szerződés végrehajtását, amíg a békeszerződést alá nem írják. Mivel a jegyzéket a címzettek válaszra sem méltatták, a washingtoni külügyi vezetés úgy döntött, hogy nyilvánosságra hozza az ügyet, azzal, hogy az sérti a jaltai egyezmény szellemét. Ezzel párhuzamosan a SZEB amerikai képviselője felszólította Vorosilovot, hogy „ ne gyakoroljon nyomást a magyar kormányra az ellenőrző bizottság nevében a szerződés jóváhagyása céljából.” Washington a szöveg olyan értelmű módosítását akarta elérni, hogy az összeegyeztethető legyen az 1925-ös magyar–amerikai szerződésnek a legnagyobb kedvezmény elvét garantáló cikkelyével az ipar, a mezőgazdaság, a befektetés, a szállítás, a pénzügyek és a dunai hajózás terén. Az amerikaiak által elképzelt verzió egyenlő feltételeket teremtett volna valamennyi ország számára a gazdasági élet minden területén, így a kereskedelemben is, vagyis egyfajta „ Nyitott Kapu” - megoldást szeretett volna elérni. Az amerikaiak „ aggasztónak találták volna, ha nem sikerül a módosítás, különösen azért, mert Románia esetében azt látták, hogy egy ehhez hasonló egyezmény domináns, sőt monopolisztikus helyzetet teremtett a vegyes vállalatok számára.”
Bár az USA ellenezte a magyar külkereskedelem monopolizálását, paradox módon nem volt hajlandó kereskedelmi szerződést kötni Magyarországgal a békeszerződés aláírásáig. Az amerikaiak hasonlóan jártak el, mint a britek az 1930-as években, amikor a német gazdasági Drang nach Osten terjeszkedés politikai hegemóniával fenyegetett: felismerték a veszélyt, de nem módosították kereskedelmi politikájukat, hogy szembeszegüljenek azzal. Így például Magyarország húskészítményeit, amelyek a legnagyobb exporttételt képezték volna, nem engedték be az Amerikai Egyesült Államokba, arra hivatkozva, hogy nem felelnek meg az amerikai egészségügyi előírásoknak. A másik jelentős magyar kiviteli cikket, a paprikát sem vették át minőségi kifogások miatt, viszont az oroszok nagy mennyiséget vásároltak belőle. Így aztán a Szovjetunió, akárcsak előtte Németország, annak leple alatt válhatott hegemón kereskedelmi partnerré, hogy a magyar gazdaságot segíti. Az amerikai kormány csak arra volt hajlandó, hogy jelezze: még a békeszerződés aláírása előtt érvénybe lépteti az 1925-ös szerződést, együttműködik a szövetségesekkel a magyar gazdaság helyreállításában, és támogatni fogja az amerikai privát szféra magyarországi tevékenységét. Utalás történt arra is, hogy Budapest részt vehet a kialakítás alatt álló liberális elveken nyugvó világgazdasági rendszerben. Ugyanakkor felszólították a magyar kormányt, hogy ne kössön olyan egyezményt a Szovjetunióval, amely sértené az amerikai gazdasági érdekeket azzal, hogy korlátozza a magyar nyersanyagokhoz és piachoz való hozzáférhetőséget. Kérték továbbá, hogy az USA is részesülhessen ugyanazokban a kereskedelmi és befektetési kedvezményekben, mint a Szovjetunió. Végül leszögezték, hogy a békeszerződésnek garantálnia kell majd a legnagyobb kedvezmény elvét, és egyenlő elbánást kell biztosítania az amerikai állampolgárok számára. Ezek a követelések összhangban voltak az amerikai diplomácia hagyományaival és azzal a felismeréssel, hogy a kontingens megosztása akadályozná a liberális alapon nyugvó politikai és gazdasági világrend kialakítását. Dean Acheson külügyi államtitkár a következőkben jelölte meg a magyar gazdasági egyezményekkel kapcsolatos amerikai célokat: „ Elengedhetetlennek tartjuk, hogy a szatelliták ne kössenek olyan szerződéseket, egyezményeket vagy megállapodásokat, amelyek megtagadják a szövetségesek polgárai számára az egyenlő elbánás elvén nyugvó hozzáférhetőséget kereskedelmükhöz, nyersanyagaikhoz és iparukhoz.” Ezzel összhangban Acheson követelte a már megkötött, „ ezzel a hatással járó egyezmények” megfelelő módosítását.
A magyar kereskedelemmel kapcsolatos passzív álláspont szöges ellentétben állt az amerikaiak ausztriai szerepével, ahol az USA átvállalta a kereskedelmi deficit finanszírozását és átalakította Ausztria kereskedelmét. Mindez természetesen arra utalt, hogy Washington sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított Ausztria nyugati befolyás alatt tartásának, mint Magyarországénak. Ausztria kiemelt fontossága abban is megnyilvánult, hogy az amerikaiak ragaszkodtak az ország gazdasági egységéhez, miközben Németországéhoz már nem.
Mivel minden irányból nyomás alatt tartották, Dálnoki Miklós Béla ideiglenes nemzeti kormánya nehéz helyzetbe került. A miniszterelnök rendkívüli minisztertanácsot hívott össze a ratifikálás megvitatása céljából. A kormány több tagja úgy gondolta, hogy Gerő és Bán felhatalmazása csak a kereskedelmi egyezményről szóló tárgyalásának lefolytatására szólt, és a szerződés parafálásával túllépték hatáskörüket. Maga a miniszterelnök úgy érezte, hogy az ideiglenes nemzeti kormánynak nincsen mandátuma arra, hogy öt évre, vagy még tovább meghatározza az ország gazdasági jövőjét. Ezért Gerő Ernő kénytelen volt további tanulmányozás céljából átadni az egyezmény szövegét minisztertársainak. Balogh István kisgazda miniszterelnökségi államtitkár, aki általában nem zárkózott el a kommunistákkal való együttműködéstől, a szerződés ratifikálását javasolta a minisztertanácsban. Nem tartotta igazolhatóknak azokat az aggodalmakat, amelyek a szovjet politikai befolyás növekedésére vonatkoztak. Úgy tartotta, hogy a szerződés kedvezően érinti a jóvátételi fizetéseket, annak elutasítása bizalmatlanságot jelezne a Szovjetunió irányában, Magyarország nem kapná meg a kívánt kedvezményeket, és tavasszal forradalommal lehetne számolni. A közvélemény megnyugtatása céljából Balogh azt javasolta, hogy egy olyan értelmű kísérőlevelet csatoljanak a szerződéshez, amely kimondaná, hogy nem tartalmaz az USA vagy más országok ellen irányuló kizárólagosságot, és elsősorban azokra a német tulajdonokra irányul, amelyeket a potsdami határozat alapján át kellett adni a Szovjetuniónak. Balogh álláspontja jellegzetesnek számított a kisgazdák körében, akik abban a hitben ringatták magukat, hogy engedményekkel meg lehet békíteni az oroszokat és a hazai szövetségeseiket. A szociáldemokrata párt képviseletében Bán ipari miniszter Gyöngyösi János külügyminiszter és Oltványi Imre pénzügyminiszter nevében Balogh mellé állt hangsúlyozva, hogy a szerződés nem tartalmaz kizárólagosságot. Az újjáépítési miniszter is támogatásáról biztosította a ratifikációt szorgalmazókat, azzal a feltétellel, ha hangsúlyozzák, hogy a szerződés csak a német javakat érinti és nem jelent kizárólagosságot. Csak az zavarta meg a miniszterek közötti harmóniát, hogy a honvédelmi miniszter, Vörös János ellenezte a ratifikálást és Gyöngyösi egy mgjegyzésén megsértődve, dühödten elhagyta az ülést. A vallás- és közoktatási miniszter ekkor megkockáztatta, hogy kérjék ki a SZEB angol és amerikai tagjainak a véleményét, miután arról tájékoztatták, hogy ők ellenzik a szerződést. Gerő azonban leintette. Kijelentette, hogy csak egyetlen SZEB létezik, annak Vorosilov az elnöke és az ő egyetértésének a birtokában „ nincs miről beszélni” . Ezzel a vita véget is ért. A minisztertanács a fenti javasolt módosításokkal továbbította a szerződést a Nemzetgyűlés Politikai Bizottságának, illetve a Nemzeti Főtanácsnak. Ezeket Moszkva is hajlandó volt elfogadni, így a szerződés minden ország számára egyenlő gazdasági jogokat garantált. Más kérdés, hogy így a szovjet gazdasági térnyerés eszközévé vált. A jóváhagyásra 1945 decemberében került sor, azzal a kitétellel, hogy semmilyen módon nem akadályozza meg a magyar államot abban, hogy bármilyen kereskedelmi vagy gazdasági egyezményt kössön más államokkal. A ratifikálás a Nemzeti Főtanácsban történt, arra való tekintettel, hogy az a parlamentben aligha ment volna át.
Magyarország gazdasági összeomlása miatt 1946 áprilisában az amerikai követ javasolta a jóvátétel átütemezését – ez Sztálin jóvoltából meg is történt –, valamint a szovjet hadsereg élelemmel, gyógyszerekkel és nyersanyagokkal való ellátásából fakadó terhek csökkentését. Schoenfeld úgy vélte, hogy a Szovjetunió azért tagadta meg Magyarország rehabilitálását és azért siettette összeomlását, mert a gazdasági dezintegráció megfogható része volt az expanzió stratégiájának, amely az előző nyár óta teljes lendületben volt. Annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a szovjetek csak akkor válnak majd érdekeltté a magyar gazdaság fellendítésében, amikor ezt a programot már végrehajtották „ és nem hamarabb” Akkor már érdekük lesz az újonnan szerzett javak termelékenységének növelése, és ebből a célból szükségük lesz az amerikai tőkére. Ebben az esetben az USA vagy olyan helyre nyújt majd támogatást, amely a Szovjetunó érdekeit szolgálja, vagy pedig megtagadja a segítséget. Ezért a követ gyors és határozott amerikai beavatkozást sürgetett, még mielőtt Magyarország „ a Szovjetunió gazdasági gyarmatává válik” . Kifejtette azt is, hogy „ a gazdasági egyezmény végrehajtása megszilárdítja Magyarország helyét a szovjet befolyási övezetben.” Annál is inkább, mert úgy látta, hogy „ a magyar gazdaság szinte minden területe szovjet befolyás alá került, és csak kis része volt mentes a szovjet irányítástól.” Az amerikai követ arról is beszámolt feletteseinek, hogy „ a jóvátételre termelő gyárakat a helyszínen az oroszok ellenőrzik, és csak szovjet » segítséggel« lehet késztermékeket és nyersanyagokat egyik helyről a másikra szállítani” . A kormány tagjai csak szovjet engedéllyel mehettek külföldre kölcsönökről folytatott tárgyalások céljából. A dunai hajózás, az olaj-, bauxit- és alumíniumtermelés is szovjet ellenőrzés alatt állt; az oroszok mindent megtettek annak érdekében, hogy a külkereskedelmet saját zónájuk felé irányítsák. Kommunista szimpatizánsaik pedig kulcspozíciókat töltöttek be az ipari és a kereskedelmi minisztériumban, illetve a Gazdasági Főtanácsban.
Schoenfeld nem túlozta el az egyezmény jelentőségét; a szovjet gazdasági offenzíva a Szovjetunió felé orientálta a magyar külkereskedelem tetemes részét. 1946-ban már a Szovjetunió volt a legfontosabb kereskedelmi partner, ami nem kis teljesítmény ahhoz képest, hogy a háborút megelőzően a két ország közötti áruforgalom a teljes magyar külföldi árucsere egy százalékát sem érte el. Röviddel a háború lezárását követően a 70 millió dollár értékű külkereskedelmi forgalomból Moszkva 30 millióval részesedett. Egyik-másik esetben a feltételek olyan kedvezőtlenek voltak, hogy a magyar kincstár fedezte a Szovjetunióba irányuló egy-egy szállítmány egy részét. Előfordult, hogy ez az ár mintegy felét jelentette. 1946. december 31-ig Magyarország 55,7 tonna gyümölcspépet szállított a Szovjetuniónak tonnánként 6935 forintos áron, amely 832 forint hasznot tartalmazott. Ebből a Szovjetunió csak 3100 forintot fizetett ki, ami azt jelentette, hogy a gyümölcspépkivitel tonnánként a magyar kincstár 3185 forintjába került. Az 1946–1947-es költségvetési év első nyolc hónapjában az ehhez hasonló költségek elérték a 142 millió forintot, ami valamivel meghaladta a külkereskedelem egyhavi forgalmát. Egy másik példa erre a gyakorlatra a koksz, amelyet Magyarország a Szovjetuniótól vásárolt. Valójában a koksz Lengyelországból származott, a lengyelek nyers gyapotot kaptak cserébe érte. Magyarország a kokszért cserébe acéltermékeket szállított. 1948-ban a koksz világpiaci ára 14 dollár volt, amelyet a lengyelek a tonnánként 12 dolláros gyapotért adtak. Magyarország tonnánként 17 dolláros acélgyártmányokkal fizetett a 14 dolláros kokszért. Ily módon az oroszok öt dollárt kerestek az ügylet keretein belül értékesített minden tonna gyapoton. Ugyanakkor a kereskedelmi ügyletekből fakadó sérelmek kölcsönösek voltak: a magyar textilipar képtelen volt időben teljesíteni a Szovjetunióba szánt szállítmányokra vonatkozó terveket.
A jóvátétel és a német tulajdonok kisajátítása mellett a szovjet gazdasági – és ezen keresztül politikai – behatolásnak a szovjet-magyar vegyes vállalatok felállítása volt a fő módszere. Ezeket a társaságokat a légi közlekedés, a dunai hajózás, az olajkitermelés és -feldolgozás, illetve a bauxit- és alumíniumtermelés területén hozták létre. A szovjet apport ezekben a vállalatokban a Szovjetunió által megszerzett német javak egy része volt, míg a magyar hozzájárulás a megmaradt berendezések, létesítmények, illetve, a bauxit- és olajtársaságok esetében, az általuk feltárandó nyersanyagok voltak. A szovjet hozzájárulás túlbecslése, illetve a magyar apport alulkalkulálása miatt Moszkva a magyar gazdaság nagyobb hányadára tehetett szert, mint azt a korábbi német tulajdonok értéke indokolta volna. Bár a társaságok elnöki posztját magyarok töltötték be, a valódi hatalmat a szovjet állampolgárságú vezérigazgatók gyakorolták.
A vegyes vállalti rendszer korántsem korlátozódott Magyarországra. Moszkva mindazon országokra ráerőszakolta, melyeket megszállása alatt tartott, és azokban az országokban is megpróbálta létrehozni őket – mint például Ausztriában és Iránban –, amelyeket csak részben tartott ellenőrzése alatt. A rendelkezésre álló iratanyag alapján megállapítható, hogy milyen módon segítették elő a szovjet célok megvalósítását ezek a társaságok. A rájuk vonatkozó egyezmények nem kerültek a parlament elé, bár Tildy Zoltán köztársasági elnök és Nagy Ferenc miniszterelnök ezt akarta elérni. Azonban a kormány baloldali tagjai meggyőzték a miniszterelnököt, hogy ez túl sokáig tartana és amúgy sem törvényi előírás az ilyen típusú megegyezések esetében. Arra utaló, bár nem perdöntő bizonyíték is rendelkezésre áll, hogy Rákosi meggyőzte Nagy Ferencet; Moszkva kész területi engedményre Erdélyben, amennyiben Magyarország aláírja a vegyes vállalatokra vonatkozó egyezményeket. A kormány egyes tagjainak – mint például a honvédelmi miniszternek – az aláírás napjáig meg sem mutatták a szerződések szövegét. Bár a minisztertanácson számos ellenvetés felmerült – például az a kifogás, hogy az egyezmények nem tartalmaznak időkorlátozást –, Nagy Ferenc ragaszkodott az aláíráshoz, nehogy csorbuljon a Szovjetunió tekintélye. Gerő egyetértett: utalt rá, hogy az egyezmények aláírását a „ politikai körülmények” diktálják. Ezek viszont, szerinte, az oroszok diktálta feltételek elfogadását követelték. Végül az összes szovjet–magyar vegyes vállalat időkorlátozás nélkül született, ami arra utal, hogy a Szovjetunió hosszú távú magyarországi berendezkedésre készült. Nem érdektelen megjegyezni, hogy az oroszok Ausztriában is létre akartak hozni egy „ Sanaftá” -nak elkeresztelendő közös olajvállalatot, de ezt csak ötvenéves futamidőre tervezték. Ám nem lett belőle semmi, mert az amerikaiak hevesen ellenezték és kétségbe vonták a bécsi kormány kompetenciáját, hogy az osztrák szuverenitás helyreállítása előtt aláírjon egy ilyen egyezményt. Az amerikai támogatással a háta mögött Renner megmakacsolta magát, és a szovjet terv meghiúsult. Az a tény, hogy a társaságot csak ötven évre tervezték, és hogy Moszkva végül elállt az ügytől, arra utal, hogy Ausztria megtartása nem volt olyan fontos a Szovjetunió mint Magyarországé. Budapest pedig hiába várt volna hasonló amerikai támogatást. Ez pedig ismét azt bizonyítja, hogy Ausztriánál ért véget az a terület, amelyet Washington feltétlenül meg akart menteni a szovjet fennhatóságtól.
A két kormány 1946. március 29-én aláírta a közös hajózási vállalatról szóló egyezményt, melynek értelmében felállították a Meszhart nevű magyar–szovjet vegyes vállalatot. Ennek tevékenysége kiterjedt a Dunán és mellékfolyóin, a Balatonon és a tengereken történő hajózás ellenőrzésére, a kikötők, hajóállomások és hajógyárak és javítási intézmények üzemeltetésére, az üzemanyagot gyártó és szállító cégek igazgatására. A magyar kormány harminc éves időtartamra bérbe adta a társaság számára a Dunán, illetve a Tiszán található összes kikötőt, valamint a csepeli szabadkikötőt, amely az egyetlen ilyen létesítmény volt Magyarországon. A Meszhart hajói megkapták a legnagyobb kedvezmény elvét és a társaság tejes adó- és vámmentességet élvezett. A magyar tengeri hajózás számára kedvező feltételeket eredményezett ez a megoldás, hiszen egy 1947-ben született egyezmény lehetővé tette a szerződő feleknek, hogy a legnagyobb kedvezmény elve alapján használhassák egymás kikötőit és kikötői létesítményeit, ami nyilván a tengeri kijárattal nem rendelkező Magyarországnak kedvezett.
Néhány nappal később ehhez hasonló egyezmény született a Maszovlet nevű közös légiforgalmi társaságról, amely a magyar légi közlekedés szervezésére és irányítására, valamint a nemzetközi forgalomba történő bekapcsolódásra kapott megbízatást. A Maszovlet harminc évre megkapta a jogot arra, hogy az ország polgári légikikötőit és azok minden létesítményét hasznosíthassa, illetve további területeket bocsátottak a rendelkezésére új repülőterek létesítésére. 1947 elején egy jegyzőkönyvet csatoltak az egyezményhez, amely biztosította a szovjet polgári légiflotta számára a magyar légtér használatát, illetve a leszállási jogot. Ezeket a jogokat az amerikaiaktól megtagadták. A magyar és a szovjet repülőgépek kivételével minden légitársaság csak szovjet engedéllyel használhatta a magyar légteret vagy szállhatott le magyar területen, annak ellenére, hogy Nagy Ferenc személyesen tett ígéretet az amerikai elnöknek a leszállási jog biztosítására az amerikai légitársaságok számára. Bár a békeszerződés előírta a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazását, ez a kizárólagosságot biztosító rendelkezéseken mit sem változtatott. Az 1947-ben aláírt jegyzőkönyvre pontosan azért volt szükség, mert a békeszerződésig a magyar légtér a Szovjetunió katonai ellenőrzése alatt állt, tehát légtérhasználati, illetve leszállási jogot csak a SZEB, vagyis a gyakorlatban a szovjet katonai hatóságok adhattak. Mivel azonban a békeszerződés megszüntette a SZEB működését, Magyarország visszanyerte szuverenitását, így elvileg visszakapta volna az ellenőrzést saját légtere fölött.
1946. április 8-án, egy nappal a magyar kormányküldöttség Moszkvába utazása előtt, Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes, illetve szovjet részről L. Nyikolajevics Bobkov ipari miniszter aláírta a magyar–szovjet bauxitmegállapodást, amely három vegyes vállalat létesítéséről intézkedett. Érdekes egybeesés, hogy a magyar–szovjet bauxittársaságok létesítése akkor történt, amikor a németoroszági Junkers elkezdett lökhajtásos repülőket gyártani a Szovjetunió számára, ami miatt a szovjet hatóságok megtiltották az alumínium egyéb gyártmányokra történő felhasználását Németország keleti zónájában. A kormány nagy sietséggel vitatta meg az egyezményt, mivel azt még az indulás előtt alá kellett írni. Magyarország támogatására a béketárgyaláson, alátámasztani látszik azt a nézetet, hogy volt valamilyen megegyezés Rákosi és Sztálin között arra vonatkozóan, hogy Moszkva támogat bizonyos területi követeléseket a gazdasági egyezmények gyors aláírásának fejében. Ezért az olyan fenntartásokat, amelyek a társaságok működésének időtartamára vonatkozó korlátozás hiányára vagy a bauxitexportra vonatkozó monopóliumra irányultak, pillanatok alatt lesöpörték az asztalról. A szakértők között folyó tárgyalásokat berekesztették, és anélkül írták alá az egyezményt, hogy a különbizottságok kölcsönösen elfogadható megállapodásra jutottak volna. Így az oroszok nem fogadták el azt a magyar kérést, hogy fennmaradhasson egy, csak magyar tulajdonban lévő bauxitbánya, és nem adtak konkrét garanciát a magyar állam bauxitigényeinek kielégítésére sem. Ahhoz azonban hozzájárultak, hogy Magyarországnak lehessen saját timföldgyára, valamint két bauxitkohója, illetve, legalábbis kezdetben, nem vezettek be teljes monopóliumot a bauxit feltárására és értékesítésére. A társaságok a magyar törvények alapján működtek.
Az egyezmény értelmében a Szovjetunió 50 %-os tulajdonjogot kapott az Alumíniumérc Bánya és Ipar Rt.-ben illetve leányvállalataiban, melyek az ország bauxittartalékának a 90 %-át ellenőrizték, és ugyancsak 50 %-os tulajdont szerzett a bauxitipar második legjelentősebb vállalatában, a Magyar Bauxitbánya Rt.-ben. Saját apportként a szovjetek a Magyar Bauxit Rt. volt német tulajdonait vitték be, melyeket a potsdami határozat alapján kaparintottak meg, valamint jóvátétel gyanánt szerzett berendezéseket. Az alumíniumérc Rt. és leányvállalatainak, a Victoria Vegyészeti Művek Rt.-nek, a Tapolcai Ipar Rt.-nek, a Magyar Bauxitbánya Rt.-nek és a Dunavölgyi Timföld Rt.-nek a német tulajdonait a Szovjetunió kapta meg.
Kiemelte az egyezmény, hogy az import és a kivitel növelése érdekében emelni fogják a bauxitkitermelést, azzal a kitétellel, hogy a Szovjetunió igényei elsőbbséget élveznek. Időkorlátozás nélkül, az ország egész területén a társaságokra ruházták elődeiknek minden koncesszióját az új lelőhelyek felkutatására. 1947 márciusában ezt a kitételt olyan értelemben módosították, hogy a magyar–szovjet társaságok kizárólagos jogot kaptak magyarországi bauxitlelőhelyek felkutatására. Az eredeti egyezmény előírta az elkövetkező három évben kitermelendő érc mennyiségét, amelynek az 1946-os 400 ezer tonnáról két év leforgása alatt 700 ezerre kellett emelkednie. 1953-ban Magyarország 500 ezer tonna bauxitot és 350 ezer tonna timföldet szállított a Szovjetunióba. A három vegyes vállalat, a Szovjet–Magyar Bauxit-Alumíniumérc-bánya és Ipar Rt., a Magyar–Szovjet Bauxit Rt. és a Dunavölgyi Timföld Ipar Magyar–Szovjet Bauxit Alumínium Rt. időkorlátozás nélkül működhetett. A magyar hatóságok kötelesek voltak a társaságok bevételéből származó külföldi fizetőeszközt korlátozás nélkül a rendelkezésükre bocsátani. Ez a rendelkezés kivételes helyzetet teremtett számukra, hiszen más magyar, illetve Magyarországon működő, külföldi tulajdonban levő cégek nem tarthatták meg bevételeiket, és külföldi fizetőeszközt gyakorlatilag egyáltalán nem kaphattak. Ezek a szovjet–magyar vegyes vállalatok olyan szempontból is privilegizált helyzetben voltak, hogy adó- és vámmentességet élveztek.
A társaságokat az igazgatótanács, a vezérigazgató és helyettese, valamint az államosításig a részvényesek tanácsa vezette. Az igazgatótanács elnöke magyar volt, a vezérigazgató, aki az adminisztratív ügyekért felelt, szovjet. A valódi hatalmat a vezérigazgatók gyakorolták, mivel ők járhattak el a társaságot érintő összes ügyekben, szerződéseket írhattak alá, ők folyamodhattak kölcsönért, vehettek, idegeníthettek el vagy bérelhettek tulajdonokat. A vezérigazgatók feleltek a társaságok banki- és hitelműveleteiért, ők alkalmazhatták vagy bocsáthatták el a vállalatok vezetőit és dolgozóit és állapíthatták, meg a fizetéseket. Egy alkalommal a Magyar–Szovjet Bauxit Vállalat vezérigazgatója úgy döntött új igazgatók kinevezéséről, hogy nem konzultált a magyar vezetőkkel. Elvárta, hogy az utóbbiak beleegyezzenek a kinevezésekbe, holott azt sem tudták, kiket akar felvenni. A magyar vezetőségi tagok kérték tehát, hogy a vezérigazgató halassza el a kinevezéseket, és a jövőben előzetesen tájékoztassa őket szándékairól. Ő viszont elhárította a felelősséget és kijelentette: „ ...a személyes ügyek az én kompetenciámba tartoznak, ezért eldönthetem az ügyet az Igazgatótanács nélkül is.” Bár a vegyes vállaltokra a magyar törvények voltak érvényesek, a szovjet vezetők gyakran figyelmen kívül hagyták azokat, és önkényesen jártak el.
Mindössze négy nappal azután, hogy az iráni kormány beleegyezett egy szovjet–iráni olajvállalat felállításába az észak-iráni nyersolaj kiaknázása céljából, megállapodás született egy hasonló társaság létrehozására Magyarországon is. Akárcsak a bauxit–alumínium egyezményt, ezt is április 8-án írták alá. Két vállalat született, a Maszovol és a Molaj. A Maszovol örökölte a Manat nevű német–magyar olajvállalat koncesszióit gáz- és nyersolaj feltárása és kitermelésére, továbbá olaj- és gáztermékek feldolgozására és eladására. A Manat 1940-es koncessziós szerződése a Maszovolra szállt, amely egyben az Orenstein és Koppel cég tulajdonosa is lett. A Maszovolt megszerezte a magyar kormány 15 %-os részesedését a Magyarországon kitermelt összes nyersolajból, amelyet minden olyan országba exportálhatott, amellyel Magyarországnak kereskedelmi szerződése volt. Ami a Molajt illeti, egy korábban állami tulajdonban lévő társaságból, a Magyar Olajművekből hozták létre, oly módon, hogy részvényeinek 50 %-át komnpenzáció fejében átadták a Szovjetuniónak. A Molaj profilja az olajfinomítás volt. Részesedése a magyar olajtermelés 15 %-a és a fennmaradó mennyiség 85 %-ának egy meghatározott része volt. 1947. december 9-én egy jegyzőkönyvet írtak alá a magyar–szovjet vegyes vállalatok működéséről. Eszerint Magyarországnak 33,5 millió forint profit- és osztalékelőleget kellett fizetnie áruban a Szovjetunió számára, melyből hárommilliót Magyarországon kellett befektetni. Az összeget úgy állapították meg, hogy a vállalat éves mérlege még nem volt ismert. Miközben Magyarország a találomra megállapított haszon és osztalék után előleget fizetett a Szovjetuniónak, más magyar, vagy a Magyarországon működő vállalatok egyáltalán nem fizethettek osztalékot a részvényeseknek, és nem rendelkezhettek a hasznuk fölött. A szovjet társaságok 1946-tól olyan előjogokat élveztek, amelyek megsértették a békeszerződése 33/c pontját, amely kimondta, hogy az ENSZ kötelékébe tartozó országok állampolgárai a kereskedelem, az ipar és a hajózás terén élvezik a legnagyobb kedvezmény elvét. Természetesen Moszkva a békeszerződés életbe lépése után sem mondott le a szóban forgó előjogokról.
Az előleg fizetéséről úgy intézkedtek, hogy amennyiben az 1947-ben kifizetett előleg magasabb lett volna a valóságos profitnál vagy osztaléknál, a különbséget át kellett utalni a profit és az osztalék 1948-as számlájára, oly módon, hogy az első részlet 16,5 millió forintját, illetve hárommillió forintot a szovjet befektetésből nem lehetett figyelembe venni. Ha azonban 1948-ban sem lett volna profit vagy osztalék, a különbözetet 1949-ben kellett kiegyenlíteni. A fizetéseket áruban kellett teljesíteni, amelynek értékét közösen állapították meg. Moszkva első kívánságlistáján 80 ezer tonna bauxit, továbbá mezőgazdasági gépek, szövet, sőt még 10 ezer kerékpár is szerepelt. Ugyanezen egyezmény értelmében semmisnek nyilvánították azokat a tartozásokat, amelyek a magyar–szovjet, valamint a magyarországi szovjet vállalatok jogelődjeit a fegyverszünetet megelőző időszakból terhelték, viszont a magyar kormány köteles volt megtéríteni azokat a tartozásokat, amelyek a fegyverszünet, illetve 1946. július 27-e közötti időszakból származtak.
A biztosítási ágazatot sem kerülte el a szovjet terjeszkedés. Összesen tíz biztosítási társaság került a Szovjetunió birtokába, ezek közül öt eredetileg bizonyíthatóan osztrák tulajdont képezett. A többihez hasonlóan 1952-ben ezeket is eladták Magyarországnak. Ami a bankszférát illeti, az oroszok megszerezték a korábban osztrák kézben levő Merkur bankot, tőkeemelést hajtottak végre, majd Kereskedelmi és Iparbank néven a szovjet vállalatok pénzügyeit kezelte egészen 1955-ig. Emellett Moszkva megszerezte a Crediatanstalt Bankverein budapesti fiókjának a 80 %-át, és 18 %-os részesedésre tett szert az Általános Magyar Hitelbankban. Szovjet kézbe került az olasz békeszerződés értelmében a Magyar–Olasz Bank is, amely a második világháborút megelőzően Magyarország öt legjelentősebb pénzintézete közé tartozott. A magyar gazdaság legfontosabb szektorai tehát részben vagy teljesen szovjet ellenőrzés alatt álltak, még mielőtt sor került a politikai szféra teljes szovjet típusú átalakítására.
A kommunista párt gazdaságpolitikai céljai közé tartozott a bankszféra centralizálása és a bankok államosítása. A hiteleket az államnak kellett felügyelnie és irányítania, az államosításra került pénzintézeteket pedig oly módon akarták specializálni, hogy minden egyes bank a gazdasági élet egy-egy szektorát irányítsa. Az államosítás volt a cél az ipar területén is, amely az állami irányítás alá vont bankok által finanszírozott konszernekkel kezdődött volna. A fennmaradó cégek sorsául a kierőszakolt csődöt szánták. Ezt úgy akarták elérni, hogy a központi hitelért cserében részvényeik egészét vagy nagyobb részét el kelljen adniuk az államnak – hiszen hitelt jószerivel már csak onnan lehetett kapni –, amelyek így pénzügyileg teljesen függő helyzetbe kerültek volna az államtól. A belkereskedelmet, vagyis a fontosabb élelmiszerek, nyersanyagok és más cikkek beszerzését, illetve allokációját fokozatosan akarták megoldani; a külkereskedelmet pedig állami monopóliumnak szánták. A tervek szerint a magyar külkereskedelem 75 %-át a Szovjetunióval, illetve a többi népi demokráciával kellett lebonyolítani. Állami irányítás alá kellett kerülnie az üzemanyag és a nyersanyag allokációnak, a béreket központilag kívánták megállapítani.
1948-ban nemcsak teljesítették, hanem túl is szárnyalták ezt a programot: a magánszférát és a külföldi beruházásokat – a szovjet kivételével – felszámolták, a termelést, valamint az árakat és a béreket állami szervek szabályozták. Bár a szovjet, illetve a magyar–szovjet vállalatok különleges elbánásban részesültek, a centralizált gazdasági rendszer több tekintetben még ezeket is hátrányosan érintette. A központosítás által okozott problémák, illetve egyéb kérdések rendezése céljából 1949-ben magyar–szovjet gazdasági tárgyalásokra került sor Moszkvában. Ezek során megvitatták az olaj-, illetve a bauxitiparban működő vállalatok fúziójának lehetőségét, valamint azt, hogy miként lehetne ezeket a vállalatokat beleilleszteni az új gazdasági szisztémába. A vegyes vállalatok működéséből fakadó súlyos ellentétek a felszínre kerültek. Egyfelől a magyar tárgyalóküldöttség a szűkre szabott lehetőségek szerint igyekezett védelmezni a magyar gazdasági szuverenitást, másfelől Moszkva meg akarta tartani addigi előjogait és új, a maga számára még a korábbiaknál is kedvezőbb feltételekkel akarta megkötni az új szerződést. A megbeszélések atmoszféráját jól érzékelteti a szovjet delegáció vezetőjének, Vlagyimir Gyekanozovnak az a megjegyzése, mely szerint a győztes nemzet követeli: érvényesíthesse jogait, mivel a vesztes ország háborút kezdett ellene. Gyekanozov a GUSZIMZ-ot képviselte, korábban külügyminiszter-helyettesként szolgált, annak előtte pedig Berija bizalmasaként az NKVD-ben töltött be vezető pozíciót.
A magyar álláspont az volt, hogy a szovjet érdekeltségű vállalatokat is bele kell illeszteni az ország kül- és belkereskedelmi rendszerébe. Ezzel szemben Gyekanozov kifejtette: „ igazságtalannak” tartja, hogy azokra a vállalatokra, amelyeknek „ a Szovjetunió a tulajdonosa, és amelyek stratégiai és gazdasági szempontból fontos anyagokat termelnek, mint a bauxit vagy az olaj, a Szovjetuniónak nincsen befolyása” . Gyekanozov állítása messze volt a valóságtól, hiszen éppen Magyarország szeretett volna beleszólást kapni a vegyes vállalatok irányításába és igazgatásába. Ezért a magyar fél sérelmezte, hogy a vezérigazgató intézménye szovjet jelleggel ruházza fel ezeket a társaságokat, és bizonyos moszkvai szervek úgy utasítják őket, mintha szovjetek lennének. Ezért kifejezte azt az óhaját, hogy a vezérigazgatók egységes irányítási rendszer alá kerüljenek, illetve azt, hogy Magyarország teljes beleszólást kíván a vegyes társaságok működésébe. Kifogásolta, hogy a vezérigazgatók miatt a vállalatokat szovjetnek tekintik, akik ráadásul nem tartanak be olyan rendelkezéseket, mint például azt, amelyik előírja, hogy a biztosítási szerződést belföldi biztosítótársasággal kell megkötni, és azt sem, hogy minden Magyarországon működő vállalat köteles magyar bankot használni pénzügyeinek lebonyolítására.
Bizonytalan helyzetet teremtett az árkérdés szabályozása is. Társtulajdonosként a Szovjetunió legitim igényt formálhatott az olaj és a bauxit árának a megállapítására, bár az új gazdasági rendszer szerint elvileg ez az Országos Árhivatal hatáskörébe tartozott volna. Maga a Szovjetunió is tudathasadásos állapotba került, hiszen vevőként alacsony, termelőként magasabb árban lett volna érdekelt, és ez jól példázta a kialakuló gazdasági rendszer abszurditását. A szovjetek azzal érveltek, hogy ők ezeknek a termékeknek az első számú fogyasztói, ezért a szovjet állami szerveknek is részt kell venniük az ármegállapításban. Ezzel szemben a magyarok azt tartották, hogy ez a követelés megsérti a szuverenitásukat, és azzal az ellenjavaslattal éltek, hogy az Országos Árhivatal konzultáljon a vállalatok szovjet vezetőivel, de a végső szót az illetékes magyar hatóságok mondanák ki.
A legnagyobb vitát az a kérdés váltotta ki, hogy miként határozzák meg a közös társaságok profitját és osztalékát. Ezt a kérdést újra kellett tárgyalni, mivel a két olajtársaságot, valamint a bauxitvállalatokat a szovjetek össze akarták vonni. Mindkét fél egyetértett abban az abszurd kitételben, hogy a profitot több évre előre kell meghatározni egy fix összegben, beleértve a növekedési rátát. Abban azonban már nem tudtak egyezségre jutni, hogy mekkora legyen ez az összeg. A szovjetek a valóságtól elrugaszkodott, irreálisan magas összeghez ragaszkodtak, amely nem felelt meg a korábbi pénzügyi eredményeknek. Míg a magyarok az addigi haszon figyelembevételével – amelyet már eleve fiktív módon számítottak ki –, a Molaj tőkéjének beszámításával akarták meghatározni, addig a szovjetek egy fiktív szorzót kívántak alkalmazni, amelyet a két olajtársaság össztőkéjének arányában állapítottak meg. Magyarország ebbe azért nem akart beleegyezni, mert a Maszovol veszteséges volt. Az olajtársaságokat érintette, hogy az oroszok a magyar állam által a korábbi koncesszió alapján élvezett 15 %-os royaltyt 5 %-ra akarták csökkenteni. továbbá a Szovjetunió módosíttatni akarta az 1911-es bányatörvényt annak érdekében, hogy megszüntesse a koncesszió intézményét. Ennek az volt a célja, hogy a feltárási, fúrási és kitermelési jogot közvetlenül a közös vállalatra lehessen ruházni.
Az 1946-os egyezmény értelmében a társaságok maguk rendelkezhettek a termékeikkel, de a bel- és külkereskedelem államosítás megkövetelte, hogy az új egyezményben lemondjanak erről a jogukról. Ettől kezdve az állami külkereskedelmi vállalatok rendelkezhettek velük, és a magyar fél ragaszkodott hozzá, hogy csak annyit kelljen átvennie ezekből a termékekből, amennyit az Országos Tervhivatal meghatároz. Ez azonban sértette a szovjeteknek azt a tulajdonosi jogát, hogy beleszóljanak saját vállalataik termelésébe. Ezt a sérelmet úgy akarták kiküszöbölni, hogy javasolták a két ország termelési terveinek összehangolását a közös társaságokéval, de akárcsak az árkérdés, ez ismét felvetette a szuverenitás kérdését. A pénzügyeket tekintve a vegyes vállalatok nem vettek részt a Magyar Nemzeti Bank egyszámlarendszerében, hanem a szovjet tulajdonban álló Kereskedelmi és Iparbanknál vezették a számláikat. A magyar küldöttség ezen is változtatni szeretett volna, hiszen ez a gyakorlat ellentétes volt a magyar szuverenitással.
A tárgyalások kompromisszumos megállapodásokkal végződtek, ami részben a magyar delegáció felkészültségének és tárgyalókészségének volt köszönhető, és annak, hogy Moszkva megengedhette magának, hogy kisebb jelentőségű kérdésekben engedményt tegyen. Így, magyar kérésre, a Szovjetunió elállt attól a követeléstől, hogy 50 %-os részesedést szerezzen az Ajkai Erőmű és Trustban, vagyis a magyar villamosenergia-ipar jelentős részében. Ugyanakkor a teljesen szovjet kézben levő Úrkúti Zichy Magánbánya vegyes vállalattá történő átalakításában nem sikerült megállapodni, mivel ennek fejében a szovjetek részesedést akartak kapni a teljes magyar mangántermelésből, amit viszont Budapest elfogadhatatlannak tartott. Magyarország szerette volna felülvizsgáltatni azokat a tulajdonokat, amelyek nézete szerint a potsdami egyezmény hibás értelmezése folytán váltak szovjet tulajdonná, de Moszkva mereven elzárkózott ettől. Egyedül arra volthajlandó, hogy lezártnak nyilvánította a potsdami kérdést, melynek fejében a szovjet hatóságok befejezték a további német tulajdonok feltárására irányuló tevékenységüket. A Szovjetunió magára vállalta a felelősséget azokért a követelésekért, amelyeket külföldi kormányok támasztottak Magyarországgal szemben a potsdami egyezmény végrehajtása kapcsán. Mivel többek között a brit és a francia kormánynak is voltak ilyen jellegű követelései, ez nem volt jelentéktelen fejlemény. Megjegyzendő azonban, hogy a szovjet és a vegyes vállalatok visszavásárlását követően az akkori szovjet vezetés már korántsem volt ilyen nagyvonalú, és újból a magyar államra hárította az általa kisajátított tulajdonok kapcsán felmerült panaszok rendezését. A szovjet kormány lemondott az azokra a földbirtokokra vonatkozó követeléséről is, amelyeket az 1945-ös földreform során új tulajdonosoknak osztottak ki.
Kozmetikai jellegű, a magyar szuverenitást legalább felszínesen figyelembe vevő módosítások történtek a vegyes vállalatok szabályozásában. A Maszovlet vezetése utasítást kapott, hogy „ amennyire lehetséges” vegye figyelembe a magyar kormány pénzügyi kéréseit, de a vállalat veszteségeit továbbra is a magyar kincstárnak kellett fedeznie. Ettől kezdve a magyarok beleszólást kaptak a közös légitársaság külföldi menetrendjének meghatározásába. Ami a pénzügyi kérdéseket illette, három vegyes vállalat számláját átvitték a Magyar Nemzeti Bankhoz, a többiét viszont továbbra is a budapesti szovjet pénzintézet kezelte. A bauxit- és az olajvállalatokat összevonták (Maszobal, Maszolaj). Kompromisszumos megállapodás született a bauxit- és alumíniumtermékek árának megállapításáról. Az 1949. december 31-i moszkvai egyezmény értelmében az árak megállapításakor a magyar hatóságok kötelesek voltak utasítani az Árhivatalt, hogy kezdeményezzen előzetes egyeztetést a vállalatok szovjet képviselőivel, és amennyire csak lehet, vegye figyelembe észrevételeiket. E vállalatok termékeit a magyar állam értékesíthette, és a magyar kormány csak a terv által meghatározott mennyiséget volt köteles átvenni. Ez azt jelentett, hogy a közös vállalatoknak a magyar hatóságok által meghatározott mennyiséget kellett termelniük. A Szovjetunió lemondott arról a követeléséről, hogy részt vegyen a magyar terv kidolgozásában. Ugyanakkor az olajprofit kérdését nem rendezte az egyezmény. Erre a pontra csak annyi utalás történt, hogy profit csak abban az esetben fizetendő, ha a termelés eléri az évi 50 ezer tonnát. Magyarországnak sikerült megőriznie a koncesszió intézményét, de royaltyra csak akkor tarthatott igényt, ha a termelés meghaladta az évi 50 ezer tonnát.
A vegyes vállalatok igazgatása kisebb módosításokkal a szovjetek előjoga maradt. Bauer László, a magyar küldöttség egyik tagja hiába mondta el, hogy szeretnének változtatni azon a helyzeten, s hogy a vezérigazgató magyar helyettese csak a bábszerepét tölti be. A felek megegyeztek abban, hogy Moszkva vállalja: utasítja a vállalatokban lévő képviselőit, hogy szigorúan tartsák be a magyar törvényeket és rendeleteket, de fenntartotta a jogot, hogy a magyar hatóságokhoz forduljon, ha egyes törvények megsértenék a vállalatok szerződéses jogait. Emellett a magyar törvényeknek tiszteletben kellett tartaniuk azokat a jogokat, amelyeket a vállalatok a szerződések értelmében élveztek. Végül, az 1949-es egyezmény részvénycseréről is intézkedett. Eszerint a Szovjetunió átadta a magyar államnak a részesedését azokban a vállalatokban, amelyekben a tulajdonosi hányada nem érte el az 50 %-ot. Ugyanígy, a magyar állam átadta a Szovjetuniónak azokat a közös vállalatokat, amelyekben a magyar részesedés nem érte el az 50 %-ot. Aligha számít meglepetésnek, hogy a tranzakció mérlege 14 millió dolláros többletet mutatott a Szovjetunió javára. Az új kötelezettséget Magyarország úgy rendezte, hogy a felét forintban fizette ki, mely összeget Magyarországon kellett felhasználni, a fennmaradó részt pedig négy év alatt, áruban törlesztette. Ez a kitétel egyben azt is jelentette, hogy Magyarországnak pótolnia kellett a Szovjetunió engedményét a jóvátétel terén. 1953-tól egy újabb összeg – egymilliárd forint – került a szovjet követelések listájára: az előző évben eladott magyarországi szovjet vállalatok ára.
1952-ben egy új megállapodás született a vegyes vállalatokról, amely kiterjesztette azok működését. A Maszobal és a Maszolaj további vállalatokat kebelezett be, melyek értékének 50 %-át megtérítették a magyar államnak. Az új egyezmény szerint a Maszolaj immár az ország egész területén jogosult volt új lelőhelyek feltárására, vagyis megkapta a Maort (Magyar–Amerikai Olaj Rt.) koncesszióját is, amely 1952-ben fuzionált a Maszolajjal. Ennek eredményeként a Maszolaj ellenőrizte a magyar olajtermelés 99 %-át. Ez volt az utolsó azoknak az egyezményeknek a sorában, amelyek által a Szovjetunió kiterjesztette ellenőrzését a magyar gazdaság fontos szektoraira, ami egyben rendkívül nagy anyagi haszonnal járt a számára. 1954-ben a Szovjetunió megvételre ajánlotta föl részesedését az 50–50 %-os vegyes vállalatokban, és ezt a magyar kormány elfogadta. Ugyanezt tette Moszkva a többi népi demokráciában levő tulajdonaival is.
Borhi László: A vasfüggöny mögött. Bp. 2000. Ister, 31–49. pp.
Vélemények, javaslatok