Donáth Ferenc: Bibó István és a magyar demokrácia alapkérdése
Az 1945. év kivételes történelmi helyzettel köszöntött rá a társadalmi haladás magyar híveire. Szemük láttára, úgyszólván máról holnapra összeomlottak azok a nagy hatalmú belső erők, amelyek megakadályozták egy feudális szellemű hierarchikus világ felváltását demokratikus társadalmi berendezéssel. A háborúnak, igaz, nagy árát adtuk javakban, életben. S még nem látjuk végét az áldozatoknak, mivel történelmünk alakulásának inkább csak tárgya, mint cselekvő alakítói vagyunk. Nem rendelkezünk szabadon magunkkal, s ez a körülmény egész társadalmi fejlődésünkre meghatározóan hat.
1945 tavaszán azonban, úgy véljük, ölünkbe hullott a szabadság. Eltakarodtak a közéletből, sokan az országból is, akik az örökkévalónak hirdetett úri világ fő haszonélvezői, képviselői, kiszolgálói voltak. A változás különösen vidéken volt szembeszökő. A Hivatal nem működött. Az elcsendesedett elöljáróságok, a megüresedett csendőrörsök, a leeresztett redőnyű úri lakok szónál hangosabban hirdették, hogy a régi visszahozhatatlanul elmúlt. Milliók reménykedtek egy nekik való világ eljövetelében, s hitüket megerősítette a nagybirtok tavaszi gyors és gyökeres felosztása a falusi szegények között.
Úgy látszott a háborútól dúlt oroszág rendkívüli nehézségei közepette is, hogy megnyílt az út a nép anyagi és szellemi felemelkedéséhez a jó szándékú hatalmak támogatásával, akiknek nincs más kívánságuk, mint hogy szomszédainkkal békében, mi magunk demokráciában, szabadságban éljünk. Nincs sürgetőbb feladatunk, mint szót érteni egymással az ország nagy kérdéseiben, megoldásuk tartalmában és módjában. Végső soron tehát abban, hogy milyen is legyen a magyar demokrácia.
Pártállásra tekintet nélkül így látta ezt az a magyar progresszió, amely a harmincas évek derekán jelentkezett a közéletben. Feltételezte, hogy a demokrácia táborában jelen vannak az egyetértésnek és az együttműködésnek fontos belső feltételei: a magyar dolgozók ügyével szembeni elkötelezettség, s ami ugyanaz, az elkötelezettség, hogy olyan demokratikus átalakulást hajtsanak végre, mely radikálisan szakít a múlttal.
Ám mi volt a magyar demokrácia alapkérdése 1945-ben? Ezt tisztázzuk elöljáróban. Hiszen mi mást tekintsünk Bibó István, vagy akárki más, közéletiségének megítéléséhez megfelelőbb mércének, mint éppen e kérdésben való állásfoglalását. Hacsak nem az időt fogadjuk el a „ legobjektívebb” mércének, a bukott forradalmak, a levert szabadságharcok népe történelmének menetét?
Mi volt tehát a kérdés, aminek megoldásán leginkább múlott közéletünk jövőbeni fejlődése? A demokratikus pártok koalíciója és a szövetség fenntartása közöttük? Vagy a koalíción belül a baloldali pártok pozíciójának erősítése, hogy biztosítva legyenek a társadalmi-gazdasági viszonyok radikális átalakításának hatalmi feltételei? A fasizmus és a reakció elleni küzdelem, a demokrácia önvédelme, amely magába foglalja a restaurációs erők rendészeti elnyomását éppen úgy, mint a pártalapítás és a választójog korlátozását? Ezek nagyon fontos és a politikai élet előterében álló kérdései voltak akkor a magyar demokráciának.
A demokratikus átalakulás kérdése azonban az volt, sikerül-e és milyen mértékben a dolgozók számára szilárd, intézményesített pozíciókat biztosítani a közügyek intézésében? Elindulhat-e olyan fejlődési folyamat, amely nem csupán a kisebbség diktatúráját leplező álparlamentarizmust zárja ki korrupt képviselőivel együtt, de túlmutat a „tiszta demokrácia” játékszabályait megtartó parlamentarizmuson is, mert az csak a nép képviselete, és nem népuralom?
Igazi demokratikus fordulatot Magyarországon a közügyek intézésének olyan szabályozása hozott volna, amely tekintettel a kedvezőtlen gazdasági és politikai viszonyokra, fokozatosan lehetőséget nyújtott volna, hogy a dolgozók közvetlenül részt vegyenek kis és nagyobb közösségeik – a legnagyobb közösség, a nemzet – fontos ügyeinek intézésében.
És hogy egy ilyen fordulat nem az élettől idegen doktriner elképzelés volt 1945-ben, annak bizonyságát társadalmi fejlődésünk számára akkor legnagyobb jelentőségű ügyünk adta: a földreform gyors és sikeres végrehajtása. A földreform több tízezer – a földigénylő bizottságokban intézkedő – szegényparaszt műve volt, akik sok százezernyi társuk aktív részvételével formálták ki és teremtették meg az új demokratikus földbirtokviszonyokat. A jogszabályok csak rugalmas kereteket nyújtottak ehhez.
1945-ben a demokratikus átalakulás mélységét kevéssé tükrözte a pártokra adott szavazatok száma és aránya. A parlamentáris demokrácia magában ezt nem is képes mutatni, mivel a legdemokratikusabb megoldás is csak a képviseleti rendszeren belül marad. Az átalakulás mélységét hívebben fejezi ki, hogy mennyiben sikerült olyan intézményekkel felcserélni a régieket, amelyek nemcsak a feladatok eredményes megoldására alkalmasak, de egyben a demokrácia iskolái is.
1945-ben a politikai élet magas régióiban kevesen értelmezték a demokráciát úgy, hogy annak mércéje a dolgozó nép közvetlen részvétele a közhatalom gyakorlásában. Ezt a demokráciát egyetlen politikai párt nem képviselte, legfeljebb időlegesen és kivételes esetben. A közéletet a képviseleti demokrácia eseményei, formái, megnyilvánulásai, egyáltalán a pártok foglalkoztatták; a dolgozók közvetlen közéleti tevékenysége alig szerepel a sajtóban, róla mint sokadrendű, jelentéktelen eseményről adnak hírt, vagy éppen mint a demokrácia vadhajtását támadják. Így keletkezett az a látszat, hogy a magyar népnek nem is volt igénye közéletiségre.
A tények mást mutatnak. A hivatalos történetírás elhallgatja vagy jelentéktelennek tünteti fel ezeket az ideológiának ellentmondó, köztudatunkból hiányzó, ám a társadalom és az egyén fejlődése szempontjából leginkább reményt keltő tényeket és összefüggéseket. E tanulmány keretei között az ideológia kérdésével nem foglalkozunk, így azzal sem, hogy az 1956-os tömegmozgalom, ellenforradalmi törekvések és jelenségek ellenére, miért forradalom. A tényekre és összefüggésükre itt csupán utalhatunk. Csak jelzésszerűen mutathatjuk be, hogy a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatunk alakulása mellett az 1945 utáni össztársadalmi fejlődésünk másik kulcskérdésével állunk szemben. És arról is csak vázlatos képet adhatunk, hogy jelentkezett ez a kérdés Bibó István koncepciójában.
Az 1945-ös népmozgalom nem kivételes jelenség legújabb kori történelmünkben.
a) A magyar dolgozók az elmúlt fél évszázadban háromszor juttatták kifejezésre, hogy részüket akarják a közhatalom gyakorlásából. A monarchia összeomlása, Horthyék ellenforradalmi rendszerének bukása, Rákosiék diktatúrájának teljes csődje, tehát a társadalmat megrázó és meggondolkodtató nagy válságok során tömegmegmozdulásokban, tömeges cselekvésekben meghökkentő természetességgel hatalmi funkciókat ragadtak magukhoz és gyakoroltak. Kísérletet tettek, hogy a dolgozó társadalom és az állam (az állammá szervezett vagy éppen szerveződő társadalmi erők) közötti kapcsolatot új alapokra helyezzék.
Viszonylag nem nagy időközönként ismétlődő jelenséggel állunk szemben; történelmi folyamat részesei vagyunk.
b) Ez a folyamat a mindennapokban érik és halad előre; növekvő erővel és igénnyel jelentkezik; a dolgozó társadalom mind nagyobb és mind összetettebb tömegét magával sodró áramlat.
A dolgozók egyetértése és felkészültsége részben már 1945-ben is, de különösen 1956-ban, nem felső kezdeményezésre, úgyszólván napok alatt meglepően azonos felfogású népi szerveket hozott létre. Keveset tudunk arról, hogyan formálódik, jön létre ez a konszenzus a dolgozók között olyan társadalomban, ahol nem kap nyilvánosságot a bírálat, a diktatúrát elutasító álláspont. Ezért volt az, hogy 1956-ban a népfelkelés a közvetlen érdekelteket is meglepetésszerűen érte.
A folyamat előrehaladását – nagy vonalakban – az jellemzi, hogy a népesség növekvő és társadalmilag egyre összetettebb tömege vesz részt a közhatalom gyakorlását igénylő népmozgalomban. 1918–19-ben a városi munkásság és a polgárság főként értelmiségi elemei mellett a falvak proletárjai aktivizálódtak. 1944–45-ben a hatalmi feladatokat ellátó különböző népi szervek osztálybázisa kiszélesedett: a proletárok mellett a birtokos rétegek, különösen a dolgozó kisparasztok képviselői tevékenykedtek. A kistulajdonosok részvétele a közhatalom gyakorlásának megreformálásában a folyamat előrehaladását jelezte.
1956: a közhatalom gyakorlásának gyökeres megváltoztatását követő s úgyszólván az egész lakosságot magával ragadó tömegmozgalom; népfelkelés, amelyet az ország központjában s néhány városban fegyveres felkelés kísért.
Az előtérben álló fő politikai követelések – az ország függetlensége, a szabadságjogok helyreállítása és a többpártrendszerre való visszatérés – időlegesen egyesítették az ország lakosságát, s ez az egyetértés nagy erőt és lendületet adott a mozgalomnak. A felkelést a társadalom különböző rétegeinek mély elégedetlensége váltotta ki a rendszer gazdaságpolitikájával, a termelési-tulajdoni viszonyokkal s nem utolsósorban az államnak azzal a törekvésével szemben, hogy irányítsa és ellenőrzése alá vonja a társadalom úgyszólván minden életmegnyilvánulását, figyelmen kívül hagyva az emberek természetes jogi, morális és nemzeti érzéseit. A felkelés egy megalázott, emberi és nemzeti érzéseiben mélyen megbántott nép felháborodásának elemi erejű kitörése volt.
A népet egybefűző változtatni akarás mögött a társadalom osztályainak nagyon is eltérő törekvései húzódnak meg. 1956 mindenekelőtt abban különbözik 1945-től, különösen pedig 1918–19-től, hogy a közhatalom gyakorlásának megváltoztatását nemcsak a dolgozó osztályok követelték, amelyek ettől várták demokratikus, szociális, morális felfogásuk, főként pedig egzisztenciális érdekeik érvényesítését, hanem azok a társadalmi rétegek is, amelyek 1945-ben veszítették el a közéletben kivételesen nagy szerepüket, s 1956-ban régi hatalmi állásuk, befolyásuk és vagyonuk visszaszerzésére törekedtek.
Az 1956-os népfelkelés sajátos jellegét az adja meg, hogy demokratikus és antidemokratikus irányzatok azonos politikai célokért együttesen lépnek fel. A felkelésben órák alatt közös táborba kerültek reakciós restaurátorok, akik döntő vonatkozásban és végső soron az 1945 előtti viszonyok valamiféle demokratikus mázzal bevont változatát kívánták visszahozni, demokraták, akik az 1945-ös parlamentáris demokrácia alapján álltak, és akik a közéletet olyan módon kívánták folytatni, ahogyan az 1947–48-ban megszakadt, és a parlamentáris demokráciát közvetlen demokráciával korrigálni akaró társadalmi erők, elsősorban a munkásosztály. A történelem tanúsítja, hogy ilyen egység átmenetileg létrejön ellentétes érdekű társadalmi csoportok között. Különösen ha a nemzeti érzés olyan fellángolása táplálja, aminek 1956-ban tanúi és részesei voltunk.
A politikai cselekvés egysége azonban 1956-ban sem szüntette meg, csupán háttérbe szorította azokat a különálló és ellentétes érdekeket, amelyek éppen a fennálló tulajdoni viszonyok megváltoztatására irányuló tömeges cselekvésben jutottak kifejezésre. 1956. november 4. előtt és utána is.
Ezeknek a tömeges cselekvéseknek különösen nagy a jelentőségük a diktatúrában. Mert nemcsak a legközvetlenebbül és ezért a leghitelesebben tájékoztatják a világot a társadalom nagyobb csoportjainak törekvéseiről, de egyúttal az osztály öntudatosodásának felgyorsult szakaszát képezik. Különösen tanulságos ebből a szempontból is a munkástanácsok tevékenységének október 23. és december 10. közötti szakasza.
A tömeges cselekvés keretei és színterei a különböző elnevezésű népi szervek és a népgyűlés, a tüntetés és a tömegmegmozdulás egyéb formái. 1956-ban éppen úgy, mint 1945-ben. A népi szervek tevékenységüket az érdekelt népréteg egyetértésére alapozzák; hatalmi szervnek nyilvánítják magukat, s legitimitásukat a nép bizalmából származtatják. 1956-ban csakúgy, mint 1945-ben.
De: a) 1956-ban a hatalmi funkciót betöltő népi szervek és a bennük tevékenykedők száma sokkal nagyobb, mint 1945-ben. Nemcsak közigazgatási egységenként alakulnak általános igazgatási vagy meghatározott célfeladatok ellátására, mint 1945-ben, hanem hivatalokban, intézményekben, intézetekben, s ami nagyon fontos különbség: termelő- és egyéb gazdasági szervezetekben, vállalatokban is. b) Nem kormányrendelet vagy valamilyen központi szerv hívja létre, miként 1945-ben az esetek többségében, hanem spontán alakulnak az államvezetés intenciói ellenére. c) Sem létrejövetelükben, sem működésükben nincs szerepe a politikai pártoknak, nem pártkoalíciós jellegű szervezetek. S különösen annak a körülménynek lehetett volna társadalmunk leendő politikai berendezkedésére messzemenő jelentősége, hogy a gazdaságban – mindenekelőtt az iparban – olyan önigazgatási szervek jöttek létre, amelyekben a munkásszolidaritás dominált, s amelyet nem osztott meg a pártokhoz való tartozás. Ez azonban már nemcsak a népi szervek keletkezésének és működésének a formai kérdése.
A nép igénye a közhatalom gyakorlására tartalmilag több is, más is 1956-ban, mint 1945-ben.
1945-ben ez az igény döntően a helyi hatalmi funkciók gyakorlására irányul. Alakulnak ugyan nagyobb területre terjedő hatáskörrel népi hatalmi szervek (járási, megyei, nemzeti bizottságok; a pártok kezdeményezésére létesített Országos Nemzeti Bizottság se nem népi, se nem hatalmi szerv!), ezek azonban egyes kivételektől eltekintve nemigen funkcionálnak, s érdemben csak ott és addig, amíg nem kerülnek a pártok irányítása alá.
1956-ban a népmozgalom a közhatalom gyakorlásának generális kérdését veti fel: Mi legyen a viszony az állam és a dolgozó társadalom között? – ahogyan a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsnak és a munkástanácsok más területi szervezeteinek működésében, még inkább az Országos Munkástanács szervezésében, a kormánnyal folytatott tárgyalásokon gyakorlatilag jelentkezik. Igaz, a kérdés csírájában már benne van azoknak a nemzeti bizottságoknak az állásfoglalásában, amelyek legfőbb helyi hatalmi szervnek nyilvánítják magukat, és maguk alá rendelik a közigazgatás helyi hivatali szerveit. ám mégis csak helyi keretek között marad a pártok vezetőit és a kormányt izgalomba hozó kérdés: ki kinek legyen alárendelve, s egyáltalán, milyen jellegű legyen a kapcsolat az állam és a dolgozó társadalom között?
1956. november 4. után azonban a munkástanácsok az ország és a társadalom alapvető jelentőségű kérdéseinek eldöntésében való részvételükre, az államhatalmi szervek ellenőrzésére jelentették be igényüket. A közhatalom gyakorlásának teljes revízióját követelték.
1956-ban alapvető, új jelenség az is, hogy a dolgozó néposztályok tömeges cselekedetükkel nemcsak azt juttatták kifejezésre, hogy a közhatalmat közvetlenül kívánják gyakorolni, hanem az új, népi hatalmi szervek létesítésével egyidejűleg hozzáfognak a minden rendszer alapját képező termelési-tulajdoni viszonyok megváltoztatásához. Hangsúlyozzuk újból és újból: ezt nem a pártvezetés vagy a „ revizionisták” , a koalíciós vagy a koalíción kívüli pártok, pártocskák, a páholyból uszítók, a politikai kalandorok kezdeményezésére és irányítására tették. A kommunista párt vezetésének felhívásai, a vezetésben végrehajtott személycserék azért maradtak hatástalanok – mint ahogy a más irányból érkező tanácsok is –, mert a dolgozók a maguk útját járták nem egészen egy évtized keserves, mély nyomokat hagyó tapasztalataitól vezérelve. Min mehetett keresztül a gyárak államosítását 1948-ban még a maga győzelmeként mámorosan ünneplő munkásság, hogy 1956-ban egységesen állást foglaljon az állami tulajdonú vállalatok közösségi tulajdonba vétele mellett?
Mert mi mást tettek – miután megválasztották munkástanácsaikat, felhatalmazván azokat, hogy átvegyék a vállalatok vezetését, döntsenek és intézkedjenek a tulajdonos hatáskörébe tartozó kérdésekről –, mint hozzáfogtak, hogy ténylegesen közösségi tulajdonná változtassák az addig állami tulajdonú vállalatokat? Nem felső kezdeményezésre cselekedtek, mint Jugoszláviában, nem vártak az úgyszólván naponként változó összetételű kormány felhívásaira, mit sem törődtek a tekintélyét és hitelét vesztett Szakszervezeti Tanács felhívásaival. Határozottan és gyorsan cselekedtek, mihelyt a történelem az elé a kérdés elé állította őket: mi lesz, mi legyen az államosított vállalatokkal? Hagyják, hogy netán valamilyen „ népképviselet” visszaadja a tőkéseknek? Vagy vegyék ők birtokukba, az első, ám döntő jelentőségű lépést megtéve így a valódi közösségi tulajdon kialakításához?
Akár vágyaikat és politikai ösztönüket követték, akár tudatosan, fontos összefüggések ismeretében jártak el, tagadhatatlan tény marad, és a magyar munkások történelmi jelentőségű tette, hogy már november 4. előtt, az ideiglenes munkástanácsok választásakor, amikor a szocialistaellenes hangulat hullámai magasra csaptak, egyöntetűen állást foglaltak a tőkés viszonyok visszaállítása ellen, és a valóban szocialista, közösségi tulajdon kialakítása mellett. A hivatalos történetírás egetlen gyárra, egyetlen munkástanácsi határozatra nem hivatkozhatott, amelyben a kapitalista restaurációt támogatták volna.
És miként értelmezhetnénk másként a „ végleges” – november végén, december elején; tehát már az új hatalmi viszonyok között tartott – választásokat, mint hittevést olyan tulajdoni viszonyok mellett, amelyekben a termelés objektív feltételeinek tulajdona nem válik külön a munkától, a munkát végzők közösségétől, miként az állami vállalatoknál, és nem is áll szemben vele, miként a tőkés termelési viszonyok között?
A magyar munkások tömeges cselekvése volt ez, amelyről följegyeztetett: A munkásokat tényleg megszavaztatták, a szavazatokat megszámlálták, több helyen még jegyzőkönyvet is vettek fel a választásokról...„ És igazi tanúbizonyság volt a mellett, amit már az ideiglenesen választott tanácsok képviseltek: „ ...a végleges munkástanácsba túlnyomó többségükben ugyanazok az emberek kerültek, akik az ideiglenes munkástanácsban is benne voltak, és így a választások nem változtattak lényegesen a munkástanácsok összetételén.”
A magyar társadalom 1956-ban legnépesebb társadalmi rétege, a kistulajdonosok milliói ugyancsak tömeges cselekedeteikkel fejezték ki, hogy a közhatalmat közvetlenül kívánják gyakorolni a személyi-családi munkán alapuló egyéni tulajdonuk szabadságának helyreállítása és biztosítása végett. Olyan társadalmi-gazdasági rendszert kívántak, amely elismeri és biztosítja a nem idegen munkaerővel, hanem saját munkával termelő tevékenységbe vont eszközök (föld, felszerelés, kisipari eszközök) szabad tulajdonát. Ezt mondhatjuk: a személyes munkás és az egyéni tulajdon egységének helyreállítására törekedtek. A dolgozó parasztok felosztották, illetve százezrével hagyták oda az erőszakkal létesített termelőszövetkezeteket – amelyeket burkolt állami tulajdonnak tekintettek és kezeltek. A még egyénileg gazdálkodó többség pedig nyombani megszüntetését követelte azoknak a rendelkezéseknek, amelyek különösen a termék kötelező és a költséget sem mindig fedező áron való átadásával, a termelés szerkezetének és irányának kötelező előírásával – egyébről nem szólva – korlátozták a saját munkán alapuló tulajdon hasznosítását. Ezt nemcsak tömeggyűléseken követelték, hanem meg is semmisítették azokat a nyilvántartásokat (gazdalapokat), amelyek a tulajdont korlátozó előírásokat tartalmazták. 1956. november 4. után országszerte paraszttanácsok alakultak. A saját munkán alapuló kistulajdon helyreállítását kívánták a városi és falusi kisiparosok, kiskereskedők; a dolgozó parasztokkal együtt a lakosság nagyobb része.
Végül jelentős és politikailag fontos különbség mutatkozik 1945-höz képest a népmozgalmaknak a politikai pártokhoz való viszonya tekintetében. 1945-ben a gyárak üzemi bizottságai a két munkáspárt és a szakszervezet befolyása és irányítása alatt állottak. A termelési viszonyok átalakulásának mikéntjét, időpontját, módját a munkások a pártok és a szakszervezet vezetésére bízták. Ennek a bizalomnak 1956-ban nem látjuk nyomát. A változás óriási. A munkások – legalábbis nagy többségükben – nem kívánták érdekeik képviseletét a pártokra bízni. S ez a bizalmatlanság nemcsak a kommunista pártra vonatkozott. Többpártrendszert követeltek november 4. előtt is és után is. De számos dokumentum alátámasztja azt a feltevést, hogy ezt azért tették – a hivatalos történetírás is erről szól –, mert a többpártrendszerben biztosítékot láttak az egyetlen párt ellenőrizetlen hatalma és kiszolgáltatottságuk ellen. A munkások között megerősödött a pártoktól való emancipáció folyamata. A munkástanácsok sorozatos határozatai arról, hogy a vállalatokon belül nem engedélyezik pártszervezetek létesítését, nyilván elsősorban az újraszerveződő kommunista párt ellen irányultak – hiszen más párt nem volt –, ám a fő motívum mégis az volt, hogy el akarták hárítani az osztály egységének megbontását, s ezt az egységet a munkástanácsban látták megtestesülni.
Kevés az ismeretünk a dolgozó parasztoknak az 1956-ban új vagy újjáalakuló pártokról vallott nézeteiről. Ám november 4. után a parasztok nem pártot, hanem paraszttanácsot kezdtek szervezni.
A felsorolt tények és összefüggések tanúsítják, hogy a magyar demokrácia, egyáltalán társadalmi fejlődésünk rejtett, de valódi alapkérdése: a dolgozók közvetlen részvétele a közhatalom gyakorlásában. Ha vázlatosan is, igyekeztünk rámutatni, hogy olyan történelmi folyamat részesei vagyunk, amelyben a dolgozók növekvő erővel és öntudattal arra törekednek, hogy új alapon rendezzék a társadalom és az állam viszonyát. Száz- és százezrek úgyszólván naponként szerzett és ismétlődő tapasztalata – a gazdaság- és társadalomirányítás érdekeit sértő, emellett ésszerűtlen vonásairól – táplálja törekvésüket. Előrehaladó folyamat ez, melynek során egyre világosabban mutatkozik az az alapvető összefüggés is, ami a közhatalom gyakorlása és a termelési-tulajdoni viszonyok között fennáll. 1956-ban a dolgozók nem bízzák politikai pártokra és parlamentre érdekeik képviseletét, hanem maguk változtatják meg a termelési-tulajdoni viszonyokat.
A közhatalom gyakorlását igénylő népmozgalom története, elsősorban annak 1956-os szakasza régi kérdéseket új megvilágításba helyez, és új kérdéseket vet fel az elméleti kutatás számára. Így: a gazdaság és társadalom intézményrendszere; központi hatalom és társadalmi önigazgatás; egypártrendszer és az önigazgatás határai; a pluralitás formái közösségi tulajdonon alapuló társadalomban; közvetlen és képviseleti demokrácia kapcsolata.
1956 ismeretében másként látjuk 1945-öt is. A magasabb csúcsról visszatekintve teljesebb és igazabb képet kapunk a népmozgalom korábbi szakaszáról. Mindenekelőtt a kormánnyal kitört konfliktusáról és ebben a pártok vezetésének szerepéről. Azt reméljük, hogy e környezet ismeretében fogja az olvasó igazán értékelni tudni Bibó István álláspontját a magyar demokrácia alapkérdésében.
1944–45-ben a régi hatalom összeomlását követő népmozgalmat a tömegek erjedése jellemezte, önálló – azaz a pártok központi vezetése által még nem manipulált – politikai élet, százezrek tevékeny részvétele a közügyek intézésében. Országszerte üzemi bizottságok, nemzeti bizottságok, földigénylő bizottságok, termelési bizottságok és egyéb népi szervek alakultak közfunkciók ellátására. Nem helyi, hanem országos mozgalom volt ez, jóllehet változó intenzitású, főként aszerint, hogy a nép és képviselői mennyire öntudatosak vagy „ felsőbbség” -et tisztelők. E szervek egy része spontán alakult, működésüket utóbb a kormány rendelettel szabályozta; más részüket a kormány hívta életre. De akár így, akár úgy alakultak meg a népi szervek, minden eseten csak keretet képeztek, amelyet tartalommal a nép törekvései töltöttek meg. Az emberek reménysége egy jobb, emberibb, értelmesebb világ megteremtésében, valamint a népi szervek tagjainak az a meggyőződése, hogy a dolgozók közvetlen cselekvő részvételükkel oldhatják meg egyéni éltük s egyben az ország nagy problémáit, élteti a népmozgalom különböző funkciójú szerveit, s kapcsolja össze őket egy áramkörbe.
Ahol az „ új világ” megteremtésének vágya hevesen buzog – döntően a Tiszántúlon –, a népi szervek eljárását a forradalmi demokratizmus jellemzi. Öntevékenyek, közösségük érdekében gyorsa, határozottan cselekszenek. Ha nincs összhang a kormány rendelkezései és a képviselet nép érdeke között, az utóbbit képviselik. A népgyűlés kiemelkedő szerepe táplálja ezt a szellemet. Nem a szónokot hallgató összeterelt nyáj, mint későbben, hanem vitázó, számon kérő, döntést hozó, bizalmat adó vagy megtagadó gyülekezet.
Az 1945. évi népmozgalom legátfogóbb törekvése az volt, hogy a városokban és községekben a népi szervek átvegyék a közhatalom gyakorlását, irányításuk és ellenőrzésük alá vonják a közigazgatás hivatali szerveit.
Mennyire volt ez általános?
Ha figyelembe vesszük, hogy a népi szerveknél az írásbeliség nem volt gyakori, és irataiknak jó része, ahogyan más iratok is, a hivatalok selejtezései, gyakori költözései és gondatlan kezelése következtében elpusztulhatott, feltételezhető, hogy e törekvés dokumentálására sokkal kevesebb irat maradt fenn, mint amennyi községben a közhatalmat népi szervek gyakorolták. Valószínű az is, hogy e szervek jó része, miután 1944. december végén megalakult a kormány, vita és tiltakozás nélkül utat engedett, amikor a kormány reorganizálta a közigazgatás hivatali szervezetét. Miután a pártok vezetősége szembeszállt a közhatalom gyakorlására irányuló népi törekvéssel, nem is egy nemzeti bizottság – amelyben már keveredett a népi jelleg a koalíciós jelleggel – követte a pártvezetőségek intencióját.
A népmozgalom lendületét, a közhatalom gyakorlására emelt igény erejét a korszak vezető politikusainak írásai is alátámasztják. Erdei Ferenc belügyminiszter 1944 decemberében A közigazgatás ideiglenes rendezéséről szóló cikkében így írt: „ ...nincs kitaposott útja az önkormányzati rendszernek. El kell tehát indulnunk a népi önkormányzat új és járatlan útján, hogy az új ország és az új demokratikus népi közigazgatás kiépülhessen. Megkönnyíti a belügyminiszter munkáját, hogy a magyar nép mindenütt már elindult ezen az úton... nemzeti bizottságok alakultak... megteremtették az önkormányzat népképviseleti szerveit, és megválasztották a városi és községi igazgatás vezető képviselőit.” A népmozgalom erejére utal az idézett megállapítás mellett az is, hogy Erdei szerint a kormány nem tehet mást, mint hogy „ alapul veszi ezeket a népi önkormányzati szerveket, egységesíti, összekapcsolja őket, és általános rendelkezésekkel szabályozza működésüket.”
Révai József a népmozgalmat úgy jellemzi, hogy az „ viszonylag mély és széles demokratikus tömegmozgalom” . Azt írja, hogy „ ...a néptömegekben hatalmas erjedés és mozgalom indult meg. Szerte az országban... különféle népi szervek keletkeztek.” hangsúlyozza, hogy a lakosság, sőt a megmarat igazgatás is a közfunkciókat gyakorló nemzeti bizottságokat „ ...vezető államhatalmi szerveknek ismerte el” .
Mindennél meggyőzőbben igazolja azonban a közhatalom gyakorlására emelt népi igény erejét és nagy társadalmi jelentőségét az a tény, hogy az új központi hatalom úgyszólván születésének első percében szembefordult vele, s tőle telhetőleg mindent elkövet elfojtására. Rendeleteket hoz, a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult segítségért, megtorlással fenyegeti a renitens nemzeti bizottságokat és tagjaikat. 1945 első hónapjaiban a kormány egyik fő gondja volt a nemzeti bizottságok megrendszabályozása: kiszorítása a közhatalom gyakorlásából. Így járt volna el, ha csupán lokális, elszigelt jelenségről lett volna szó, ahogyan erről egyik-másik történetírónk vélekedik.
Erdei Ferenc tévedett. Egy hét sem telt el említett cikkének megjelenése után, hogy a pártvezetőségek hozzájárulásával napvilágot látott a kormány rendelete, amely a nemzeti bizottságokat kirekesztette a közhatalom gyakorlásából, s ezzel kezdetét vette a régi, antidemokratikus igazgatási rendszer helyreállítása.
S mit tettek a közügyeket intéző nemzeti bizottságok? Továbbra is úgy intézkedtek, rendelkeztek a közigazgatás helyi szerveivel, mintha a kormány tiltó rendelkezése meg sem jelent volna. A lakosság és a tisztviselők is helyi hatalmi szervnek ismerik el a nemzeti bizottságokat, és még hónapokig követik rendelkezéseiket.
A konfliktus nyilvánvaló. Másként értelmezték a demokráciát „ fent” , és másként a renitens nemzeti bizottságok, amelyek tevékenységükkel azt juttatták kifejezésre, hogy – legalább helyi keretek között – új alapon kívánják rendezni a dolgozó társadalom és az állam viszonyát.
A konfliktus e sokrétű kapcsolat két alapvető vonatkozásában csúcsosodott ki. A renitensek a kormányrendelet megjelenése után főleg két kérdésben ragaszkodtak már gyakorolt hatáskörükhöz. Kifogástalan politikai érzékről, a hatalom kérdéseiben való tájékozottságukról tettek tanúságot.
1. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a helyi igazgatás tisztviselői tőlük kapják megbízatásukat, legalábbis hozzájárulásuk nélkül közügyet senki se intézhessen. Nemcsak a helyi igazgatás feletti jogállásukat fejezték ki ilyen módon, de fontos feltételét látták benne, hogy a hatalmat a jövőben a dolgozók érdekében gyakorolják. 1945 első hónapjaiban a demokratikusan gondolkodó tömegek törekvése hol erőteljesen, hol elmosódottabban arra irányult, hogy ne csak a régi reakciós tisztviselőket váltsa fel demokratákkal, hanem hogy a régi igazgatási rendszert olyan új demokratikus rendszerrel cserélje fel, amelyben a dolgozók demokratikus hatalma kifejezésre jut a nép szerveinek szupremációjában a hivatalos igazgatási szervek felett. Ez annak a „ mély erjedés” -nek a lényege, amiről Révai József is említést tesz, és amelyet egyik-másik nemzeti bizottság oly világosan és szépen fogalmazott meg.
2. A renitens nemzeti bizottságok ragaszkodtak ahhoz, hogy továbbra is befolyást gyakoroljanak a rendőrség szervezetére és működésére. 1944 őszén a népi szervek létrehozták saját erőszakszervezeteiket. Felfegyverezni nem tudták, de tagjait és parancsnokait a szemükben legmegbízhatóbb lakosok közül választották ki. S azután is, hogy nemzeti bizottsággá alakultak, természetesnek tartják, hogy utasítsák, ellenőrizzék a szervezet tagjait, kinevezzék vagy leváltsák őket. ténykedésükben nem az a leginkább figyelemreméltó, hogy új karhatalmat szerveznek, hanem hogy új viszonyt alakítanak ki és törekednek fenntartani a dolgozó társadalom (ennek képviselői) és az államhatalom erőszakszervezete között. A demokrácia, egyáltalán mindenfajta államhatalom egyik alapvető kérdésére ténykedésükkel ilyen módon válaszoltak.
A kormány január 5-i rendeletének tehát nem volt foganatja. Miklós Béla tábornok miniszterelnök már február 18-i beszédében a belső rend felforgatásával vádolja a nemzeti bizottságokat. A Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordul panasszal, s a bizottságra hivatkozva bejelenti, hogy a legnagyobb eréllyel és kérlelhetetlen szigorral töri le a felforgatókat. De ilyenfajta rendcsináláshoz nem számolhatott a rendőrséggel. Ahogyan kudarcot vallottak utóbb azok a kísérletek is, hogy rendőrségi beavatkozással vegyék vissza ezer és ezer szegényparaszttól a juttatott földet.
A miniszterelnök tehát újabb, a januárinál szigorúbb rendelettervezetet készíttetett és terjesztett jóváhagyás végett a pártközi értekezlet elé. A ránk maradt jegyzőkönyv azért nagybecsű, mert tartalmazza a pártvezetőségek állásfoglalását a magyar demokrácia alapvető kérdésében.
Nem szorul különösebb magyarázatra a „ rend és jogbiztonság” pártjainak állásfoglalása. A Kisgazdapárt vezetősége tartalmilag és formailag helyeselte a rendelettervezetet. Ez megfelelt a pártot támogató falusi és városi birtokos rétegek hangulatának, amelyek a háború, a megszállások, a megváltozott politikai viszonyok okozta bizonytalanság helyébe normális életviszonyokat, a termeléshez szükséges biztonság és rend helyreállítását áhították.
Tiszántúl ellenálló nemzeti bizottságaiban azonban ott voltak e birtokos réteg képviselői is, akik egyek voltak a szegényebb rétegek képviselőivel az igazgatási hatalom új gyakorlatában, esetenként hangadó szerepet vittek. Fontos jelenség, hogy e kérdésben a választóvonal nem a pártok között, hanem a pártokon belül húzódott.
A szociáldemokrata párt vezetése is a „ rend” , azaz a régi igazgatás „ rendjének” oldalán állt, a közügyek intézésére emelt népi igényt elutasította. A pártértekezletről készített feljegyzésben olvasható: „ A szociáldemokrata párt csatlakozik minden olyan javaslathoz, amely a nemzeti bizottságok dolgában rendet kíván teremteni, hogy az eddigi túlkapások megszűnjenek.”
A Horthyék ellenforradalmának álparlamentáris rendszerébe beilleszkedett pártvezetőségek számára mi más is lehetne, mint rendetlenség és túlkapás, ha a dolgozók önállóan és cselekvően keresik az útját annak, hogy közvetlen részvételükkel intézzék a közügyeket?
És mit képviselt a Magyar Kommunista Párt, amelynek sokkal nagyobb befolyása volt, különösen 1945 első felében, az új társadalmi-gazdasági viszonyok kialakítására, mint a koalíció többi pártjának? A nemzeti bizottságok nagy politikai szerepét emeli ki a kezdeményezés, az ellenőrzés, a javaslattétel terén. A lényegi kérdés azonban nem a népi közigazgatást követelőkkel tart, hanem a miniszterelnök antidemokratikus álláspontjával szolidáris: végrehajtó hatalmat csak a kormány gyakorolhat, a neki feltétlenül engedelmeskedő, fegyelmileg alárendelt, egzisztenciálisan kiszolgáltatott hivatalnokokkal. Az emigrációból hazatért kommunista vezetők a centralizált államhatalom szervezetének fenntartását kívánták. Tudták, miért.
A pártvezetés következetesen ezt az álláspontot képviselte a miniszterelnök rendelettervezetét tárgyaló 1945. március 19-i pártközi értekezleten is. Helyesli a nemzeti bizottságok kizárását a közhatalom gyakorlásából, tehát a tervezet lényegét. Ám a kormányra gyakorlandó tömegnyomás szempontjára tekintettel nem kívánja a kormány tekintélyét erősíteni oly módon, hogy a nemzeti bizottság hatáskörét a kormány szabályozza rendeletileg. Ezért javasolja, hogy ehelyett a pártok felhívással forduljanak a nemzeti bizottságokhoz, s ez tartalmazza a következőket:
„ 1. Annak leszögezését, hogy a nemzeti bizottságok nem hatóságok, nem avatkozhatnak be a közigazgatásba, és elítélné az ilyen irányú túllépéseket. A nemzeti bizottságok nem alkothatnak a kormányhatóságok mellett második hatalmi szervet.
2. A felhívásnak hangsúlyozni kellene, hogy a nemzeti bizottságok tanácsadó és ellenőrző szervek (természetesen egy ellenőrző szerv minden jogával, tehát a szükséges betekintési joggal), és a nép mozgósításának szervei a reakció elleni harcra.
3. A felhívásnak állást kellene foglalni minden kísérlet és tendencia ellen, amely arra irányul, hogy a nemzeti bizottságok hatáskörét megszüntesse, és őket puszta panaszhivatallá degradálja.”
Kommentálni ezt már nem szükséges. Csupán utalunk a 3. pont megtévesztő jellegére. Miután az 1. pont megfosztja a nemzeti bizottságokat a ténylegesen gyakorolt hatáskörtől, a 3. pont harcot hirdet a bizottságok hatáskörét szűkíteni akarók ellen.
Magyarázatra az szorul: az emigrációból visszatért kommunista vezetők miért helyezkedtek szembe a dolgozók törekvésével?
Az emigráns vezetők 1944. szeptember végén Moszkvában tartott üléseiről készült feljegyzések részben feleletet adnak ezekre a kérdésekre. Az üléseken a párt politikai irányvonalát vitatták meg, többek között: mi legyen a pártvezetés álláspontja a várható népmozgalom és a kormány viszonyát illetően. A hivatkozott tanulmány csupán idéz a dokumentumokból, de így is elegendő felvilágosítást ad kérdéseinkre.
Kellenek-e nemzeti bizottságok, és mire? – hangzott Révai ismert cikkének címe 1945 januárjában. A moszkvai tanácskozáson Révai erre így válaszolt: az új magyar kormány aligha lesz olyan demokratikus, mint Bulgáriában, s ezért „ előre kell hajtani” . „ Forradalmi, népi demokratikus, alulról jött szerveket akarunk teremteni. Ha a tömegek mozgásba jönnek, ezek lesznek leginkább kitéve a tömegek nyomásának” , amit persze továbbítanak a kormány felé. Erre kellenek az „ alulról jött szervek” (nemzeti bizottságok, üzemi bizottságok), nem másra; nem feltétlenül, és csak addig kellenek, amíg a nyomásra (a kormányban az erőviszonyok megváltoztatására) szükség van – ahogyan ezt utóbb a magyar pártvezetés gyakorlata világosan megmutatta. Ezt fogalmazza meg Révai nyíltan az 1944-es moszkvai tanácskozáson, válaszolva arra a kérdésre: mi legyen a pártvezetés álláspontja a nemzeti bizottságok (népmozgalom) és a központi hatalom viszonyát illetően.
„ Osztályharc kérdése. Mi jobb nekünk: ha a kormányhatalom ellenőrzi ezeket, vagy ezek a kormányhatalmat? Hol lesz a pártnak nagyobb befolyása? Előre felelni rá nem tudunk.” Kissé időzzünk el az idézetnél. Az „ osztályharc kérdése” , nyilvánvaló, a hatalomért folyó harc kérdése a régi rendszer összeomlásának és az új kialakításának történelmi időszakában. „ Mi jobb nekünk: ha a kormányhatalom ellenőrzi ezeket, vagy ezek a kormányhatalmak?” De kik is azok az „ ezek” ? Kikre utal Révai magukat elhatároló, távolságtartó kifejezése? A nemzeti Bizottságokra, a mozgásba jött népi szervekre. S ezekkel szemben kik is azok a „ nekünk” ? Nyilván az értekezleten részt vevő vezetők. „ Mi jobb nekünk... hol lesz a pártnak nagyobb befolyása?” Ez a mérték! S 1945-ben valóban ez a szempont vált gyakorlattá a nemzeti bizottságok megrendszabályozásában. ez lett volna az új, a népi demokrácia, amelyről Révai József olyan sokat írt és beszélt?
Mégcsak arról szólunk röviden, hogy a párt vezetése az első perctől kezdve miért utasította el, hogy a nemzeti bizottságok hatalmi szervekként részt vegyenek az igazgatásban. Rákosi a moszkvai értekezleten azt mondotta: „ Kettős hatalom nem kell. De ez nem azt jelenti, hogy a tömegek befolyását kiküszöböljük.” Feltételezhető, hogy ebben az állásfoglalásban szerepe volt a nemzetközi és a belső viszonyok alakulásának, az élet normalizálásához fűződő érdeknek. Bizonyos pedig, hogy a dolgozók önálló és cselekvő politikai életének intézményesítését pro futuro nem tartották kívánatosnak. Nem illett bele a szocializmusnak abba a koncepciójába, amelynek előfeltétele a párt- és államvezetés átfogó, kizárólagos és ellenőrizetlen hatalma.
A Nemzeti Parasztpárt – Bibó István pártja – a kommunisták álláspontját támogatta. Ám az értekezleten Erdei Ferenc rámutatott az érem másik oldalára, amit a többi párt képviselője nem tett. „ ...azon a két területen – mondotta –, tehát a közigazgatásban és a közrendészetben, ahol a nemzeti bizottságok túlkapásai megtörténtek, a kormány minél sürgősebben hajtson végre valóban demokratikus rendezést, hogy ne álljanak elő olyan esetek, amikor lehetetlen nem fellépni a politikai szerveknek a visszásságok ellen.” Nincs mért csodálkozni, hogy hiába hívott fel a belügyminiszter a közigazgatás és közrendészet „ gyökeresen demokratikus szervezésre” , süket fülekre talál a „ népi demokráciát” hirdető kommunista és a „ tiszta demokráciát” valló kisgazdavezetőknél, akik a hatalmi pozíciókért folytatott ádáz küzdelemben elsősorban azt mérlegelték, hogy a hatalom megszerzéséhez „ mi jobb nekünk” .
Így érthető, hogy egy hónappal a márciusi pártértekezlet után a kormány nem a közigazgatás és a rendészet gyökeresen demokratikus átszervezését szabályozza, hanem a nemzeti bizottságokat fosztja meg minden hatalmi feladattól.
A vereséget elsősorban nem a kormány rendelete mérte a mozgalomra. Áttörő lendületétől a pártközpontok ellenállása és manipulációja fosztotta meg. A pártok vezetősége szorosabb irányítása alá vonta a helyi pártszerveket, tagjaikat a központ politikájának képviseletére utasította. Leváltotta azokat a harcos elemeket, akik ennek a szempontnak nem feleltek meg, a legjobb képességűeket más, magasabb funkcióba helyezte, aminek következtében a bizottságok tevékenysége és színvonala csökkent. Viszont megerősödött a nemzeti bizottságok koalíciós jellege, és meggyengült népi jellege: a szoros kapcsolata a lakossággal. A bizottságok egyre inkább az országos széthúzás és viszályhelyi színterei lettek.
Hogyan és miben látta Bibó István a magyar demokrácia válságát? Az a szégyenletes felületesség és rosszhiszeműség is, amivel e címen meghjelent tanulmányát 1945-ben vitatták, és amivel ma is, sokan hívei közül is félreismerik, indokolja, hogy előbb erre a kérdésre válaszoljunk.
Mindenekelőtt és legfőképpen abban, hogy félbemaradt a forradalmi átalakulás, amely 1945 első hónapjaiban megindult. Közéletünk olyan irányt vett, amely veszélyezteti az évszázadok óta megmerevedett, feudális szemlélettől átitatott magyar társadalom átalakulását demokratikus, szabad közösséggé. Ez volt és maradt Bibó István legfőbb gondja. 1945–48 között írt politikai tanulmányainak középponti gondolata: hogyan lehetne a demokratikus átalakulás félbeszakadt folyamatát újból lendületbe hozni és sikerre vinni?
Ezt a nagyon szerény és magányos férfit, aki mögött nem álltak tömegek (pártjában alig ismerték, még kevésbé ismerték el, nem volt tagja a vezetőségnek, még országgyűlési képviselő sem), a lelkiismerete vitte a pártok csatazajától hangos közéletbe. Az a félelem gyötörte, hogy a megállás és a megszállás bizonyos jelenségei következtében kivételes történelmi alkalmat mulasztunk el. Szemében 1945 a legnagyobb jelentőségű változás 1514 óta történelmünkben. Azt tartotta, hogy Magyarország számára életkérdés, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadulássá legyen.
Félbeszakadtnak a társadalmi átalakulást pedig azért látta, mert az ő számára a demokrácia több volt, mint népképviselet, amelyet a demokratikus pártok – akár a legtisztább választásokkal – hatalomra jutott, mégoly jó szándékú, népbarát vezetői valósítanak meg. Nem egyedül volt, aki így gondolkodott. De az egyetlen volt akkor, aki hangot adott annak, hogy az átalakulás célja a nép uralma. Tömören, hibátlanul így fogalmazott: „ Demokrácia a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni.”
A mondat három igéje közül a harmadik a figyelemre méltó, Bibó gondolkodására és politikai személyiségére is fénycsóvát bocsátó. Nem azt írja, hogy a nép a nem megfelelő vezetőt vissza tudja hívni – a politikai irodalom a visszahívás jogáról beszél, mint a demokrácia egyik fő biztosítékáról –, hanem hogy „ el tudja kergetni” . S ezt következetesen teszi. A különbség nyilvánvaló. A népuralom e biztosítékánál nem az eljárás szabályozottságára helyezi a hangsúlyt. Persze a szabályozást minden kérdésben fontosnak tartja. Ám ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk, Bibó szemében mindennél fontosabb, ha nép tudatában legyen annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. Nem a jogszabály, az ünnepélyesen kihirdetett alkotmány a demokrácia igazi biztosítéka, hanem a milliók benső magatartása, amely a midennapok viselkedését megformálja, és képessé teszi a népet, hogy ha kell, elkergesse azokat, akik a demokráciát fenyegetik. Csak századunk története tucatnyi példával igazolta e felfogás helyességét.
A lelki felszabadulás „ ...az isteni, születési vagy egyéb természetfeletti politikai hatalmasságok lélektani nyomása alól” ezért kap nála centrális helyet a demokrácia időtálló voltának biztosításában. A forradalmi demokrácia szelleme és politikai érzéke íratja vele, hogy a nép a forradalom útján juthat ki a a jobbágyi alázatból és a fennálló hatalmasságok megingathatatlan tiszteletéből, mert így megtapasztalja a maga erejét, és tudatára jut annak, hogy joga és kötelessége vezetőit megválogatni s szükség esetén elkergetni. Tapasztalt gyakorlati forradalmár sem írhatta volna le találóbban ezt a fontos folyamatot, és nem fejezhette volna ki sűrítettebben, mint az „ elkergetni” kifejezéssel!
Százszor igaza volt Bibó Istvánnak, aki a nép lelki felszabadulásában látta egész további társadalmi fejlődésünk szempontjából a legjelentősebbet. És menyire rokon írásának szelleme azoknak a népi szerveknek a gyakorlatával, amelyek magukhoz ragadják a közfunkciókat, elzavarják a megbízhatatlan tisztviselőt, de mindenképpen maguk alá rendelik a hivatalnokokat, szembeszállnak a főispánnal, s ha kell, a kormányelnök antidemokratikus rendelkezésével! A lélekszabadító nagy történelmi élmény a nép életében, ez az, amit Bibó az emberi méltóság forradalmának nevez. Szerinte az egetlen forradalom; nincs a társadalmi-gazdasági fejlődés időszakához kötve, de le kell zajlania, hogy valamely országban demokráciáról beszélhessünk. „ Nyugaton ez régebben és véglegesen lezajlott... Keleten azonban nemrégen zajlott le, s bár a régi világ visszatérése – Oroszországban legalábbis – immár nem fenyeget, az árnyéka még erősen rávetődik a jelenre.”
Ezek a megállapításai több tekintetben nagyon is vitathatók. A cél azonban, amit az emberi méltóság forradalma elé állít, az tartalmában a társadalmi-gazdasági viszonyok olyan gyökeres átalakítását feltételezi, amely az egyén szabadságán alapuló szabad közösségeket teremt, és megfordítva, az ilyen közösségek garanciái az egyén szabadságának és szabad fejlődésének.
A kor nagy társadalmi problémája éppen az: milyen termelési-tulajdoni viszonyok azok, amelyek nem ellentmondanak, de megfelelnek a közösség és a egyén szabadságának, ami nélkül tartósan nem lehet szó emberi méltóságról. Sem Keleten, sem Nyugaton. Mert ugyan mivé lett az ember méltósága az 1789-es és az 1917-es győztes, nagy forradalmak nyomán?
A hajlott hátakat kiegyenesítő, a népet saját erejének tudatára ébresztő forradalom áll Bibó politikai gondolkodásának középpontjában. De mit lehet tenni a háború utáni Magyarországon, ahol hiányoznak a forradalom feltételei? A lakosság többsége nyugalmat, rendet, konszolidált viszonyokat kíván, s nem forradalmat. A többség félelme a proletárdiktatúrától, amelyet a kommunista párt hibás taktikája is fokoz, az 1945-ös változás alapján álló, demokratikusan gondolkodó birtokos rétegeket hangulatilag a reakcióval egyesíti. Az erősödő kommunistaellenesség a demokrácia nagy veszedelme, mert a választóvonalat a demokrácia táborán belül húzza meg, holott a félelem hatására reakciósokat kellene leválasztani a reakciósoktól. Ez a veszedelem, a demokratikus koalíció válsága, az erősödő polarizáció fenyegeti a félbemaradt forradalom folytatását. A forradalmi átalakulás érdekében fenn kell tartani a koalíciót, ki kell szélesíteni a demokrácia táborát, ha kell, annak árán is, hogy a fejlődés üteme meglassul. Mert az adott viszonyok között ez az egyedüli lehetőség a demokrácia megmentésére. Ez Bibó gondolatmenetének lényege.
Mit ajánl? A történelmi kompromisszum sajátos módját. Szakítás és leszámolás helyett – ami akár a „ többség” győzelmével, akár a kisebbség diktatúrájával végződne, mindenképpen a demokrácia veresége lenne – egyezzenek meg a szembenállók. Határolják el a társadalmi létnek azokat a területeit, ahol folytatni, sőt fokozni kell a félbemaradt radikális változás tempóját. S jelöljék ki a konszolidáció területét is, hogy megnyugtassák és tartós együttműködésre megnyerjék a biztonságot és jogrendet kívánók, a fontolva haladó demokraták döntően birtokos rétegeit. Ezt a kompromisszumot nevezi Bibó határolt és tervezett forradalomnak.
Álljunk meg egy pillanatra. Bibó politikai gondolkodásának és személyiségének karakterisztikus vonásával találjuk magunkat szembe. Hogyan fér meg gondolkodásában a forradalom igenlése és a kompromisszumkötésre való messzemenő készség, ahogyan 1945-ös és az 1956-os fellépése is mutatja?
Bibó forradalmár demokrata. A radikális átalakulástól nem fél, de óhajtja. Természetesen a többség forradalmát, a lélekszabadító nagy cselekedetet. Az ő forradalmának középpontjában az ember áll, az átlagember szabadsága és méltósága, s ennek garanciája: a nép uralma. A kisebbség forradalma, különösen a törpe kisebbségé, távol áll tőle, mert diktatúrára vezet, félelmet és közönyt szül, tönkreteszi a nép karakterét.
De ha késik ez a forradalom, hiszen időhöz nem kötött, nem adja fel az ügyet. Leszáll az ideák világából, gyakorlatias lesz. Azt kutatja, hogyan lehetne a kedvezőtlen belső és külső körülmények ellenére az adott viszonyok között előre vinni a közösség és az egyén szabadságának ügyét. Ha nem lehet egyszeri nagy nekirugaszkodással célt érni, meg kell kísérelni lépésről lépésre.
Évtizedek tapasztalatával gazdagabban ámulva állapítjuk meg, hogy milyen jól jelölte ki Bibó a társadalmi létnek azokat a területeit, ahol a demokrácia szempontjából a legfontosabb lett volna a gyökeres változtatás.
Legelőbb a közügyek intézésének két, szorosan összefüggő problémakörét említi: a közszolgálatot és az önkormányzatot. A demokratikus fejlődés legkritikusabb pontjának tartja ezeket, mert „ A magyar nép számára a valódi, megalapozott demokrácia azzal kezdődik, hogy ennek a hatalmi szervezetnek az összeomlását megtapasztalja, és a maga igazgatását tartósan saját kezébe vegye.” Nem kevesebbet akar, mint hogy uralkodásra beállított közszolgálatunkat a népet „ szolgáló apparátussá tegye” . Valóban ez volt és maradt is a demokratikus átalakulás ugrópontja Magyarországon. E tekinteten Bibó híven fejezi ki és képviseli a népmozgalom legátfogóbb törekvését.
Szószólója volt a közhatalom gyakorlására emelt népi igénynek a tekintetben is, hogy a bár csak helyi, de valódi önkormányzatban látta az egyedüli biztosítékát annak, hogy „ a magyar nép nagy tömegei... közvetlenül és közelről birtokba tudják venni a maguk feletti igazgatásnak éppen a legközvetlenebb egységeit” . A Belügyminisztérium Közigazgatási Főosztályának vezetőjeként két év során azt tapasztalta, hogy. „ Igazi demokratikus fordulat ott következett be, ahol a különféle pártokból és egyéb szervezetekből alakult nemzeti vagy egyéb bizottságok, melyek a község legjobb erőit képviselték, a közigazgatás irányításának konkrét kérdésével kerültek szembe és birkóztak meg... közvetlen és folyamatos közigazgatási feladatvégzést valósítottak meg. Ezekben a keretekben folyt igazi politikai művelődés. S a népmozgalom legfontosabb tapasztalatát összegzi a jövőre vonatkozóan: „ A probléma igazi megoldása nyilván csak az lehet, ha legerősebben nekilátunk annak, hogy a demokratizálandó községvezetői és a szakszerűnek megmaradó irodai funkciót egymástól elválasztjuk, és az irodai funkciót a községvezetésnek alárendeljük.” Valóban itt kezdődik a népuralom, ahogyan a népi és nemzeti bizottságok tevékenységükkel száz és száz helységben kifejezésre juttatták.
1945-ben a népmozgalom igénye a közhatalom gyakorlására általában nem lépte túl a helyi irányítás és igazgatás keretét. De azért alakultak és működtek bizottságok, amelyek nagyobb igazgatási egységre kiterjedően gyakorolták a hatalmi funkciókat. És számos dokumentum szól arról is, hogy egyes nemzeti bizottságok gyakorolta hatáskör kiterjedt a központi hatalom ellenőrzésére. Megtagadták a kormány antidemokratikus rendelkezéseinek végrehajtását, vagy éppen megváltoztatták őket. Rendezetlen formák között ugyan, de a közhatalom helyi gyakorlásán messze túlmutató igény jelentkezett ezekben az esetekben.
Mivel magyarázható, hogy Bibó írásaiban nem szerepeltek ezek a jövőbe mutató, 1956-ban már nem elszigetelten és nem is kiforratlanul jelentkező törekvések, melyek áthatják a magyar társadalmat, különösen a magyar munkásosztályt? Feltételezzük, hogy azért nem, mert a társadalomigazgatás gyökeres reformját a koalíciós pártok unisono elutasították volna, s így nem illett Bibó tervezett és határolt forradalmának koncepciójába.
Már nehezebb megválaszolni, hogy a helyi kereteket meghaladó társadalmi önigazgatásra emelt igény miért marad említés nélkül 1956-os, 57-es írásaiban?
S milyen jó helyeken keresi Bibó István a demokratikus jövő további tartós biztosítékait! Gyökeresen megreformált közoktatást sürget, hogy alázatos alattvalók helyébe öntudatos nemzedékek lépjenek. A gazdaságban pedig új, szabad emberhez méltótársulások mielőbbi kifejlesztését kívánja, s erre – ahogyan pártjának vezetői is – a szövetkezeti formát tartja alkalmasnak. Ezek – mutatis mutandis – ma is érvényes, kitűnő meglátások.
Miért utasították el, hallgatták agyon, maradt visszhangtalan Bibó javaslata? Mert azok, akiktől terve megvalósítása függött, egészen másként gondolkodtak, maguktól idegennek, céljaik szempontjáéból veszélyesnek érezték. Láttuk, hogyan gondolkodtak a demokráciáról, milyen egyértelműen utasították el a nép igényét a közhatalom gyakorlására, mennyire egységesek voltak kommunisták, kisgazdák, szociáldemokraták a dolgozó társadalom felett álló igazgatási rendszer helyreállításában. A kizárólagos hatalom megszerzése volt tevékenységük iránytűje, a „ mi jobb nekünk” volt a mérce, nem pedig a népuralom szilárd megalapozása, a félbemaradt forradalom folytatása. Emellett a külviszonyok is Bibó tervének ellenében fejlődtek. Az önállóságát veszített ország csak egyik hadszíntere lett nagy nemzetközi erők – egyelőre, ki tudja, meddig, még nem fegyveres – összecsapásának. A világ a polarizáció irányába haladt.
Bibó mindezt ne látta volna? Aligha. Miért ismétli és fejti ki újból és újból, a megszállottak konokságával a maga felfogását? Mertél benne a remény, hogy a kisgazda- és a kommunista, de a többi pártban is ott vannak azok a társadalmi erők, akik mint ő, tudják, hogy a demokratikus koalíciót muszáj fenntartani. Azt hiszi, kétségek között is azt reméli – miért is beszélne „ második koalícióról” ! –, hogy túlsúlyban vannak vagy lesznek a pártokban azok, akik – mint ő – a békekötés előtt álló nemzet és a demokratikus átalakulás nagy ügyét tekintik, „ csendesen, de alaposan” ” megszabadítják pártjaikat azoktól, akik a polarizáció vészt hozó tüzét szítják, s összefognak a nagy reformpolitika közös platformján.
Minden demokratához szól, hozzájuk elsősorban. Nekik kíván segíteni. Lejön a demokrácia őrtornyáról, hogy gondolatainak közlésével tevőlegesen előmozdítsa a félbemaradt forradalom véghezvitelét. A hatalmi pozíciókért versengő pártok között egy új szemlélet hirdetőjeként jelentkezik. A részérdeket – gyakran önmagukat is áltatva – „ a nemzet” , „ a dolgozó nép” egyetemes érdekévé hamisító pártvezérekkel szemben ő az egészre tekint, és lelkiismeretét követve megkísérli azt, amit csaknem lehetetlennek tart maga is.
Miből eredt szívós hite, konok kitartása, ragaszkodása koncepciójához, amelyet irreálisnak ítéltek akkor is, s amely politikai naivitásnak látszik ma is sokaknak, olvasóinak szélesedő körében? Nemcsak a felismerésből, hogy „ az emberi méltóság forradalmá” -nak győzelméhez az adott helyzetben nem vezet más út. De Bibó személyiségéből, szelíd természetéből is, amely előnybe helyezte a méltányosságon alapuló megegyezést a más érdekűekkel, a másként gondolkodókkal való leszámolásnál. Az emberi értelembe vetett rendíthetetlen hitéből, amely a felvilágosodás korának nagy gondolkodóihoz hasonlítja. Történelemszemléletéből, amely elutasította az osztályellentétek objektív kibékíthetetlenségéről vallott felfogást.
A történelem nem igazodott Bibó koncepciójához. Ám igazolta egész magatartását.
Donáth Ferenc: Bibó István és a magyar demokrácia alapkérdése. In uő: A Márciusi Fronttól Monorig. Bp. MTA Közgazdtud. Int. – Századvég, 1992. 237–254. pp.
Vélemények, javaslatok